the moment is here and now take it and run

[Lucius Hedgedog]

//eevee kicsit emberies és öntudatos szemszögébõl//

nem az én bordám roppant szét, hanem Blabláé. azé a kis zöld tojáslakóé, aki olyan ügyesen kezeli a labdáját, de nem képes egyetlen indaostor támadásra sem. és dög lassú, mondjuk pont annyira, amennyire egy kevésbé röghöz kötött hatalmas, kinyílás elõtt álló virág az. sõt, mondjuk hozzá képest még hajlékony is. és lucius persze sír, és sajnálja, és Blabla szolidan észre se veszi, hogy nem kéne folytatnia a harcot, mert a lábai felmondják a szolgálatot, és egyébként is, elvileg hatalmas fájdalmainak kéne lennie, nem kéne jól lennie, fõleg nem felvenni megint a kesztyût egy olyannal szemben, akivel láthatóan nincsenek egy szinten, és hagynia az egészet a fenébe, mert… mert hagynia kéne az egészet a fenébe. a világ kifordult a négy sarkából, és helyettem Lucius Blablát küldte, pedig mi másért lennék én itt, ha nem azért, hogy Blabla helyett nagyságom harcoljon, én küzdjek, ne a kis vacak, a zöld vakarcs, a kis tojáslakó.

és az eredmény sírás, Lucius sajnálata, Blabla értetlensége, amikor a lábai maga alá bicsaklanak, Joy nõvér aggodalma, amikor meglátja a kis állatot, és Gazdának annyi kis önfenntartása sincs, se gerince, se gondolata másra, hogy engem visszahívjon a labdába, vagy legalább szóljon nekem, hogy akkor most mi van, mégis mit kéne tenni, és jó, OK, persze, én tudom, mit kéne tenni, de nem vagyok egy lelki szemeteszsák, nem fogom Luciust vígasztalni, lelki piáért menjen át a sarki büfébe, ott kóricáljon, nekem is meg kell emésztenem, hogy nem engem hívott.

a lábaim gyorsabban járnak, mint az eszem, a szemem pedig még lassabb, mert elõször azt veszem észre, hogy rohanok, és csak utána tûnik fel, hogy a parkba vágtattam, és akkor látom a zöld lombokat, a földet a tappancsaim alatt, a tiszta levegõt a tüdõmben, a szelet a bundámban, illatok tömkelegét az orromban, a nyál összefut a számban. a bundám pedig felborzolódik. Gazda nélkül vagyok, és érzem az idegen pokemonok illatát a közelemben. tudom, hogy Blabla nélkül ki van szolgálva, nincs senkije, teljesen ártalmatlan. meg kell védenem. most nekem kell õriznem õt. Lucius, mire átléped a küszöböt, már nem lehet senki, aki fenyegetést jelenthet számodra! – határozom el magam, és abban a pillanatban robbanok a helyemrõl, és támadok. Te leszel az elsõ, gyenge kis pokemon!

[David Farewell]

//Rattata szemszögébõl//

David nem úgy néz ki, mintha ma az én edzésemmel akarna foglalkozni. Igazából biztos vagyok benne, hogy nem. Miután tegnap este leitta magát a barátaival, még nem ébredt fel, és valószinûleg kutya másnapos lesz egész nap. És ebben az állapotban nem velem fog törõdni. De edzés nélkül soha nem fogok átváltozni Raticate-té. És Rattataként hogy fogok uralkodni a többi pokémon fölött? Sehogy. Ergó magamat kell edzenem. És abban nem lesz hiba. Csak keresnem kell néhány pokémont, akit legyõzhetek. Mondjuk egy Golemet. Vagy egy Gyaradost. De talán egy Charizard is megteszi. Vajon hol találhatok a legkönnyebben pokémonokat? A vadonban? Áh, az túl messze van. Akkor viszont? Megvan! A pokémon központ ideális terep lehet! Szerencsére nincs is túl messze, pár perc múlva ott is vagyok. Áh, itt az elsõ potenciális áldozat, egy Eevee!

[Lucius Hedgedog]

oké, csak egy rattata, harcias rattata, lila rattata, agresszív és kunkorifarkú rattata, vagy okos, figyelmes, kicsi, sötétzöld, nekem mindegy, nem lehetne probléma abból, hogy a földre varázsoljam, kicsit ráüljek a nyakára, leteperjem, egyetlen suhintással a talajba varázsoljam, erõfeszítés nélkül, hölgyies kényelemmel lényegében véve elpusztítsam – fejben mindez már meg is van, régen túl vagyok rajta, a következõt keresem, mit keresem, már meg is van, lelki szemeim elõtt látom, biztos taurusok tucatjai vannak mögöttem, rám várnak, már most félnek az erõmtõl, látják a könnyedséget és az üde energiát, amit képviselek, ami én vagyok, és nagyon helyes, ha berezelnek, rettegjenek csak, féljék az erõmet és… Te még mindig itt vagy, rattata?!

szörnyen zavar már a jelenléte is, úgy érzem, hogy idõhiányban vagyok, mert már rég túl kéne lennem rajta, de közben konstatálom, hogy végig nem mozdultam, csak álltam és bámultam õt elszállt arccal és arról fantáziáltam, hogyan fognak az emberi krónikák taurusölõ abbyként emlegetni, és verseket költeni rólam, ódáimat egy egész világ zeni majd, és én napszemüvegben állhatok Lucius oldalán, aki soha többé nem sír, Blabla oldalán, hogy örökké csak a pokelabdájával és a világ felfedezésével kelljen foglalkoznia... a francba, már megint elgondolkodtam!

rattata még mindig nem mozdult? tényleg? vagy csak én nem vettem észre. az elõbb mintha még máshol lett volna. kicsit odébb, vagy… hol is van most egyáltlaán? teljesen összezavarodok. meg merne ütni egy hölgyet? az engedélyem nélkül hozzám merne nyúlni? ez nonszensz! várjunk csak… lehet, hogy csak én tájoltam el magam, és valójában mögöttem volt? sehol se találom. kicsi szívem gyorsan dobog, nem lehet, hogy elveszítettem szem elõl, és bármikor támadást kaphatok tõle!
esetleg… nem lehet, hogy fantáziálásom közben a testem automatikusan cselekedett, és a tudtom nélkül legyõztem? hahh, biztos ez történt… aucs!

[David Farewell]

Csak egy Eevee? Minimum egy Onixra számítottam... De bemelegítésnek õ is megteszi. Legfeljebb utána kerítek egy Nidokinget. Egész nap harcolok, és átalakulok Raticate-té. Mekkorát fog nézni David! És aztán már senki nem mentheti meg a világot az uralmamtól! De elõször ezt a szõrpamacsot kéne elintézni. Remélem, nem sokan látják, hogy egy Eevee-vel harcolok... Nem tenne jót az imázsomnak. Bár a világ leigázását is el kell kezdeni valahol... Legalább egy ilyen ellenfelet könnyedén legyõzök. Egy támadás és vége lesz. Mint a botnak. Ellentámadásra ne is gondoljon. Egyáltalán ki merne ellenem ellentámadásra gondolni? Egy Eevee biztosan nem. És jól is teszi. Szerencséje. És ha mégsem így van, majd én elintézem. Keményen. És utána tudja majd, hol a helye. Egy ilyen szörõs kis szõrnyeteg ne is gondoljon rá, hogy esélye lehet ellenem. Majd adok én neki. Na hogy is lássak hozzá? Mondjuk egy tekecsapással? Nem, akkor nagyon lenézne, azt hinné, csak ennyit tudok. Akkor egy hiperagyar? Nem, akkor túl sokat gondolna magáról. Nem pazarlok rá egy ilyen támadást. Akkor legyen mondjuk egy... gyors támadás! Igen, az jó lesz. Meglátjuk, mit kezd vele. Nem hinném, hogy kibírja. Van rá egy fogadásom, hogy nem marad állva. Na, indulás. Készülj!

[Lucius Hedgedog]

aucs. aucs?! az aucs az szolid kifejezése annak a rettentõ döbbenetnek, ami képtelen kiülni az arcomra, mert a becsapódás erejétõl némi eldeformálódáson megy át, és ez egészen ellehetetleníti, hogy érzelmeket tudjak kimutatni az arcomon a fogam fehérjén kívül. mert azt mutogatom, mutogathatom, ahogy az íny a lökéstõl hátrarándul róla amúgy is teljesen látványossá válik, hogy van fogam, de ugyanmár, ez nem nagy cucc, a legtöbb eeveenek van foga, hahó, ez totálisan átlagos, fõleg ahhoz képest, hogy ELTALÁLTAK! nem tudom, betûzzem? fel tudod fogni így is? gratulálok! GRATULÁLOK! ó, hogy csessze meg!

finom vagyok, és nõies, a mozgásom, akár a tenger hullámzása, gyorsaságom vágta a szélben, erõm… erõm… basszus, erõm egy golemé, de mit se érek vele, ha a lábam az égnek, és a bundámban legfeljebb azért kap bele a szél, hogy esés közben minél késõbb paffanjak a földre. mert esésem egy zsák krumpli becsapódása. nincs benne semmi nõies, vagy finom, ráadásul esés közben valahol elvesztettem a becsületemet is, hopp, elszállt, viszont tudod mit, kunkorifarkú, nõgyûlölõ kis rattata? találtam helyette harci szószt, és most úgy bekenem vele az orrod, hogy attól hónapokig nem mosod le magadról. a szégyent.

prüszkölök és duplázódok, nem, triplázódok, mert belõlem egy már nem is elég, láss belõlem sokat, egy örök idõre jegyezz meg magadnak, és a triplázódásom is duplázódik, és a duplázódásom és triplázódik és túl csodálatos és más szinten lévõ vagyok én ehhez a rattatához, ami… basszus, hova tûnt ez már megint? döbbenten lesek szét, mert eltûnt, és oké, hogy nõiesen gyönyörû és szépségversenyekre érett támadásom tökéletes ellenmozdulat, viszont ahhoz kéne egy ellen, akin tudom használni.
ó, de hát az ellenfelem megfutamodott, bizonyára ez történt, én nem csodálnám, hiába, ilyen gyönyörû sokszorozódó támadást nem sokan képesek alkotni. ha én közösséges volnék, magam is megfutamodnék saját magamtól. nem szégyen, tényleg. sõt, teljesen normális. bizony. fuss csak fuss, menekülj minél távolabb tõlem. én addig is…

[David Farewell]

Támadásom telibe kapta ellenfelemet, aki néhány méteres repülés után nagy puffanással ér földet. Amire számítottam. Nem csoda, hogy nem tud felállni a támadásom után. Vagy csak nem mer? Édes mindegy... Hoppá! Szóval felkelt? Ez aztán a meglepő fordulat... És támadni készül. Egy sokszorozódó támadás? Hűha... Erre nem számítottam. De nem baj, nagyon is jó ez így. Így most már kihívás. Hosszú másodpercekig fürkészem az Eevee-ket, de semmilyen különbséget nem tudok közöttük felfedezni. Ez pech... Így a szerencsére kell hagyatkoznom. Egyenként leszámolok a másolatokkal, és amikor már egyedül marad, az eredeti is megnézheti magát! Most már nem kegyelmezek, ne is számítson rá. Na melyikkel is kezdjem? Legyen mondjuk balról az első. Vigyázz, itt jövök!

[Lucius Hedgedog]

fürge rattata lábak rohannak a végzetük felé. mwuhahaha – nevetnék fel, sátáni kacajjal, de basszus, hát nem finom vagyok és nõies, nem illik az ilyesmi az olyan aranyos tünérbögyörõ úirlányokhoz, mint én. mondjuk ha már itt tartunk ez a rattata sem méltó hozzám. mi az, hogy még mindig csak ott tartunk, õ csépel engem? pontosabban a másolatomat. balról az elsõ kilõve, ez csodálatos, tants mester, én már rég csesztem el ennyire egy harcot… jó, azt a támadást leszámtva, amit néhány szvdobbanással ezelõtt sikerült benyelnem. de jegyezd meg, kisöcsém, hogy utoljára érintetted az engedélyem nélkül a testemet! megértetted?!

nem értette meg, látványosan nem esett le neki a tantusz, mert õ újra támad, és ó, nemár, hogy tényleg pont engem nézett ki? minden dialga az égben, hát hogy a fenébe van ez így? önmagam tucatjai között még én is teljesen átlagosnak tûnhetek. és ezt csak egyféleképpen tûröm el: úgy, hogy saját magam okozom. de hé, várjunk csak! biztos ez a kulcs. eredetiségem még a másolatok között is átragyogja mindenem! a filozofálás azonban ebben a pillanatban még nem visz tovább, és bár magyarázatot ad a helyzetre, attól még nem kezeli a helyén. ugyanis újra sikeresen bemutatom a fogvicsortásom. hatalmas puffanással fut nekem, és ledarál a lábamról, a levegõbe dob, ó, Gazdám, hát ezt a szégyent!

már nem is sikerül szépen landolnom, ez a mélyszégyen, hogy már másodszor érintette kemény atrocitás tökéletes alakom. a lábaim nem mozdulnak, a bundámon por ül, a hajamban egy szál virág helyett néhány falevél hentereg, én pedig a mocsokban, összetört büszkeségem darabkái között fekszem. ahh, minõ borzadály a világ!

[David Farewell]

Az első roham! Itt jövök! Ohh.. ez csak egy másolat. Ebben az esetben... Te ott! Te vagy a következő! Bimm! Ez talált! Ez volt az igazi! Háhh, nem ellenfél ez az Eevee... De milyen szép ívben repül... Mint egy lassított felvétel...Nagyon tetszik. És elterül! És nem mozdul, nem mozdul, nem is mozdulhat! Én győztem, én! Kérdés volt ez bárkinek is? Hisz én vagyok, a hatalmas, a legendás, a hatalmasan legendás Rattata, a pokémonok királya! Illetve dehogy Rattata, Raticate! Bár még mindig apró vagyok, lila vagyok, de attól még Raticate! Az erőm alapján, a tekintélyem alapján, ahogy a sárba tiportam az ellenfelemet. Aki megalázkodóan néz rám, vérben forgó szemekkel néz rám, iszonyú félelmetesen néz rám... Vagyis miket beszélek, dehogy félelmetes, csak szeretne az lenni, hát ki félemlíthetne meg engem, a hatalmas Ratta...Raticate-et... Bizonyára tisztában van vele, hogy egy pillanatig sem volt esélye, hogy megtiszteltem azzal, hogy harcolok vele. És most fölébe magasodok, és elismeri erőmet, fölényemet, méltóságomat... Megmozdult! Határozottan láttam, hogy megmozdult! És tényleg! Mozog! Miért mozog? Ott kéne feküdnie a porban megalázottan, legyőzve, megszégyenítve, hagyva, hogy kiéljem diadalom minden édes pillanatát... Jézusom ez támad! Hogy veszi magának a bátorságot, hogy ezek után rám támadjon? Hát nincs tisztában az erőviszonyokkal, hogy bármelyik pillanatban eltiporhatom?

[Lucius Hedgedog]

A reakcióim jelen pillanatban nem többek, mint egy kétnapos vízi hulla psyduck szexuális gerjedelme egy steelix iránt… oh, hogy én milyen egy világlátott eevee vagyok! Ez azonban egy olyan tényezõ, ami gyertyafénynyit sem segít a helyzetemen, sõt ez a bizonyos gyertyafény még arra sem elég, hogy lángot gyújtson bennem, kicsi szikrát köhintsen, hogy fellángoljon bennem újra a harci hevület, a ledesztorló büszkeségem újra gyönyörû egésszé álljon össze, énképem repedései beforrjanak… ah, Gazdám, mivé lettem?

Mozdulok, tényleg, nem nagy kunszt, az ember nem feküdhet örökké a sárban, meg a koszban, mert nem kényelmes, és mint ilyen, egészen ellehetleníti, hogy hozzám hasonló úrihölgyek órákat töltsenek elterülve bennük. Amúgy is felálltam volna, csak idõ kérdése volt. Mert persze, jó érzés beleragadva tölteni mit órákat, egyenesen napokat, heteket, és közben sírdogálni, meg saját akaraterejét újra a nulláról felépíteni, ha már így szétkapták neki percek alatt, de akkor is… baromi kényelmetlen. Tényleg!

Sátántangóra hívlak – mondanám, ha éppen akkor nem fájna veszettül az arcom, mondjuk, mert már kétszer akarta ez a kis mitugrász átrendezni a fogszerkezetem (elõre húzom a szám, ha belegondolok, mennyire fog fájni holnap is), de így csak marad a gyilkos tekintet, ami ezt üzeni: sátántangóra hívlak. Mert amikor ilyen szavakat használok, hogy sátántangó, akkor rendkívül mûveltnek érzem magam, és mint ilyen, természetesen önmagam vagyok. Abby. Aki sátántangóra hív. Reszkess!
És abban a pillanatban megindulok, eltûnök, megjelenek újra, ezt hívják gyorstámadásnak, csak próbálj kitérni, elmenekülni, eltûnni, megszûnni elõle. Vagy várj – utolérlek, és majd segítek én a teljes megszûnésben. Kiradírozlak a valóság szövetébõl, kicsi rattata!

[David Farewell]

Mozog, mozog, feláll! De miért? Már régen, már réges-régen nyernem kellett volna, már az első támadással be kellett volna fejeződnie a mérkőzésnek, hát még a másodikkal. Hatalmas erejű, szinte halálos ütést mértem rá, nem lenne szabad , hogy ezek után még mozogjon. Talán ő ezt nem tudja? Nincs is a tudatában, hogy haldoklik? Talán egy mutáns, egy földönkívüli, egy teljesen másik dimenzióból származó Eevee van itt előttem? És feláll, és megindul, a szeme szikrákat szór! De miért? Miért csinálja ezt? Ha kiütlek, lennmaradsz! Elegánsan fekve maradsz, a földön maradsz, és utat engedsz a győzelmi mámoromnak! Nem tudsz szépen veszteni, te kis vakarcs! Majd én megmutatom neked! Cafatokra szaggatlak, és utána már nem kelsz fel. Veszteni fogsz, nem szépen, nem elegánsan, de veszteni. Apró darabokban végzed, és majd azt kérdezed magadtól, hogy miért nem maradtál lenn. Indulok a végső rohamra! De hol van? Hova tűnt? Az előbb még ott volt? Most hol van? Itt van! Nem is. Ott! Mégse. Káprázik a szemem, vagy mi történik? Ez már nem is egy Eevee, hanem egy tucatnyi. És körbevesznek! Miért vesznek körbe? Hát nem tudják, hogy én vagyok minden pokémonok királya? A nagy, a dicső Rattata? Aki már igazából Raticate, csak álcázza magát? És most itt van, közvetlenül előttem! A tekintete hátborzongató. A lábaim földbe gyökereznek, nem tudok mozdulni. Miért nem tudok? Egyenesen felém közelít. Ki kell térni. Nem tudok, a lábaim nem engedelmeskednek. Aú! Bumm. Bumm. Bang. A földön fekszem. Nekemjött. Végigpattogtam a földön, és nekicsapódtam egy falnak. Nagyon fájnak a tagjaim. Hogy merészelted ezt? Ezért még meglakolsz, várjál csak. Mindjárt széttéplek, te kis szőrös majom, csak keljek fel innen. Uh, ez a felkelés nehezebb, mint gondoltam. De fel kell kelnem, ezt nem hagyhatom annyiban. Minden erőmet beleadom. A lábaim remegnek, nem bírják a terhelést, de állok. Ezért vérrel fogsz lakolni, Eevee!

[Lucius Hedgedog]

Ott álltam, ahol másodpercekkel ezelõtt még õ volt. A szívem annyira zakatolt, hogy attól is félhettem volna, követni akarja õt, ki akar szakadni és vele a porba veszni, újra, mert a porban már nem nagyon van lejjebb, az eevee még nem süllyedhet tovább, míg a csúcson, amikor mást taszít le trónjáról, olyankor rengeteg a kihívás, a kötelezettség, amiknek mind-mind meg kell felelni. Sok a munka, még többet kell belefeccölni, ha nem csak szinten akarok maradni, hanem még tovább is szeretnék lépni az egészrõl.

Így hát ott állok, ahol õ állt. És arra gondolok, hogy akkor most ennyi. Persze, felállhat, sõt, mint felállhat, álljon is fel! Nem volt méltó ellenfelem, ha most nem lenne képes egy visszavágásra. Ha ennyitõl kidõlne, és magába roskadva fetrengene, akkor utálnám magam, hogy eddig húzta. De feláll, és ez öröm a szívemnek.

Durcásan fordítom el a fejem. Nem kívánom látni a következõ lépését. Ha kicsit is intelligens, akkor kitalálja a gondolatimat. Ugyanmár, illene az én fejemmel gondolkodnia, és csak utána magából kiindulnia. Tudnia kéne, hogy részemrõl most ennyi. Egy kicsit el is fordulok tõle, a farkat felcsapom, bundám nem borzolódik. Ha most képes lenne rámvetni magát, akkor nincs büszkesége, egy felkészületlen hölgyet támadna – legalábbis én így gondolom, és innentõl kezdve magának értetõdõnek veszem, hogy õ se gondolhatja máshogy. Hogy mások másként gondolkodnak? Lehetetlen! Biztos csak egy általános tévedés.

[David Farewell]

Igen, sikerült felállnom, harcra kész vagyok. Nos, melyik támadásommal szaggassam szét, döngöljem földbe, vessek véget a nyomorult életének? De.. ez meg mit csinál? Hátat fordít nekem? Ekkora nagyképűséget! Talán el akar menekülni a megalázás elől? Na majd én megmutatom neki. Odamegyek és széttépem. Indulok is. Illetve indulnék, ha a lábaim nem mondanák fel a szolgálatot, pont most, a legkritikusabb pillanatban. De miért? Nem vagyok többé ura a testemnek. A lábaim nem engedelmeskednek. Nem visznek oda, ahova menni akarok. Micsoda szégyen! Így kell végeznem, a sárban fetrengve? Itt fogok szenvedni napokig, amíg meg nem halok? De miért pont én? A világ is kezd elsötétülni. Ez már a vég? De mi ez az ugatás?

//Raul, a Growlithe szemszögéből.

Hmm, milyen finom illatok vannak erre. Nem is olyan messze egy húsbolt lehet. Erre meg.. micsoda illat! Egy pékség van a közelben. Hű, ez micsoda? Gyorsan odaszaladok, megnézem. Még sose láttam ilyet. A kisfiú kezében egy pálcika van, rajta pedig valami.. izé. Olyan, mint egy felhő. Mint egy rózsaszín felhő. Hozzáragad a kisfiú kezéhez. És milyen élvezettel tömi magába! Olyan jó illata van. Én is kérek! Ja, hogy most Rattiet kéne keresnem? De kit izgat, amikor ilyen jóillatú, ragacsos, rózsaszín felhőt bámulhatok? Jól van, megyek már. De ígérd meg, hogy szerzel nekem egy felhőt. Meg akarom kóstolni. Hű, még egy csodás illat. Ha jól emlékszem, ezt hívják pizzának. Vagy valami ilyesminek. A múltkor nagyon ízlett az a pár falat, amit elcsentem. Jó lenne most is enni egy picurkát.. Jól van, jól van, ne türelmetlenkedj már. Ráér az a kis Rattata. Nem lesz semmi baja, ha megnézek közben ezt azt. Na, közeledünk már. Hű de furcsa teremtmény. Egy barna, szőrös, rókaszerű izé. Meg kell szaglásznom! Még sose láttam ilyet. És ah, ott van Rattie. De miért dagonyázik a sárban? Az nem jó dolog, mert koszos lesz a bundája, és nagyon nehéz belőle kimosni. Én már csak tudom. Habár, még sosem volt sáros a bundám. Legalábbis az utóbbi egy-két órában. Hatalmas ugatásba kezdek.
- Itt van, itt van, megtaláltam!
De az is lehet, hogy David nem tud kutyául. Akkor mitévő legyek? Nem tudom neki elmondani, hogy megtaláltam. Ó, már itt is van. Kézbe veszi a Rattatáját, és aggódó tekintettel szemléli. Biztos arra gondol, hogy nehéz lesz kimosni a sarat a bundájából. Én megmondtam.

//Rattie szemszögéből.

Csak Raul az. Ő csap ilyen förtelmes ricsajt fölöttem. Hát nem veszi észre, hogy sebesült vagyok, és pihenésre lenne szükségem, nem ilyen szörnyű lármára? Itt van már David is. A tenyerébe vesz, felemel, és elindulunk. Ide figyelj, te kis Eevee! Most szerencséd volt, de legközelebb széttéplek. Ezért meglakolsz, esküszöm.

[Lucius Hedgedog]

A szagát érzem meg elõször. Igen, a szagát. Igen, szaga van. Mondom: büdös! Fogd már fel! Elsõ gondolatom, hogy ez azért már mégiscsak ciki, hogy oké, lealáztam, darabokra törtem az önbecsülését, majdnem a földdel tettem egyenlõvé, de hogy még maga alá is csináljo… Ácsi!
Döbbenten fordulok meg, mármint úgy értem: egyetlen kecses és szélvészgyors perdülés, ahogy szembefordulok a rattatával, ami már nem is csak egy rattata, hanem ráadásként még egy… uh, épp olyan erõs a szaga, amilyen kis férfias ez a growlithe! Gyönyörû bunda, macho mozgás, örök érdeklõdéstõl csillogó szemek… oh… oh! És oh! Hát hogy létezik, hogy én, pont én, Árnyékölõ Abby, lecövekelt lábbal és elcseppenõ nyállal bámulok egy hímet. Várj, hogy mi?! Elcsöppenõ nyállal? Ez a mélyszégyen.
Már annyira se érzem az államat, hogy tudjam, be van-e csukva a szám. A mancsommal törölgetem a pofámat, hogy ne rontsa gyönyörûséges összképem holmi elcsöppenõ nyál. Mégsem vagyok félkegyelmû, hogy üres tekintettel álljak itt, és csak nézzek!

A growlithe összképét rattata rontja, ahogy belemászik a képbe. Pontosabban nem õ mászik, hanem growlithe halad elõre, és jut a lila állat mellé, de jelen pillanatban épp eléggé keringenek az ebadta körül a gondolataim, hogy konkrét kutyacentrikus világképet alakítsak ki, amiben minden körülötte mozog. Még az emberek is. Avagy… ez az ember tényleg úgy sétált oda hozzájuk. És felkarolja õket, rattatát, és õ még elég pimasz is ahhoz, hogy utánam kiabáljon… valamit. Fogalmam sincs, hogy mit mondott.
– Abby vagyok! Árnyékölõ Abby! – csaholom boldogan utánuk, üzenve a growlithe-nak, kecsesen ignorálva egykori küzdõpartneremet, akinek hála alig tudok beszélni, és egyébként is úgy remegnek a lábaim, mintha nyársfabotokon állnék. Sürgõsen vissza kéne jutnom a pokécenterbe… a kivitelezés azonban problémás. Mindegy, Árnyékölõ Abbyt senki és semmi sem tartóztathatja fel!


//Nagyon köszönöm a játékot, hatalmas élmény volt! //