egy 's más(a)

[Lucius Hedgedog]

Az a helyzet, hogy az az igazság hogy, azt szeretném elmondani hogy, vagy talán inkább azzal kéne kezdenem, hogy… a francba is, mit keresek én itt kinn így éjnek évadján?!
Fogalmam sincs, egész pontosan mi is vitt ki engem ide. Távolban a város fényei, aranyos csillogás azon a kevés lombon, ami az itt fennti sziklás tengerparti bérceken növögetõ fák lelógó levelein át villogó messze esõ lámpák fénye. Addig is itt a hold fénye. Persze, a holdé, ami jelen pillanatban hatalmasabb és sárgább már nem is igazán lehetne.
– Dagály van – állapítom meg félhangosan, de szerintem csak azért, mert õszintén jól esik emberi hangot hallani, és nem csak az enyhe koratavaszi meleg szellõ mozgatta bokrok és füvek susogó hangját. Eszembe jut Blabla, hogy neki aztán sosem jelent problémát a dumálás, és most határozottan hiányzik is a hangja. Elõveszem a labdáját, és amennyire csak óvatosan tudom, kiengedem. Ez persze tök abszurd, hiszen egy labdából nem lehet valakit óvatosan kiengedni… Pedig nekem tényleg az az alapgondolatom, hogy ha eddig aludt, hát most se ébredjen fel.
És Blabla természetesen aludt, és ebben még a kiengedés se zavarja meg. Hiszen õt miért zavarná, hogy kiengedtem Árnyékpaszulyt? Márpedig ha az ember mellényúl a nála lévõ pokélabdáknak – és ez sötétben egyáltalán nem nagy kunszt –, akkor könnyek elõfordulhat ilyesmi.
Az eeveem csodálkozva néz szét. Nem tudom, hogy mikor látott utoljára ilyen éjszakai tájat. Kicsit félek tõle, hogy belefeledkezve a nagy térség teljes csodájába, és közben rólam meg elfelejtkezve mindjárt a mindenfelé terjedõ szagok után veti magát, és itt hagy, de ez egyelõre nem akar megvalósulni. Én ültömben figyelem õt, õ álltában figyel mindenre. Majd a feszült pillanat egy negatív robbanásban teljesül ki, és Paszuly félelmeimet beigazolva, kaffogva-ugatva rohan neki a kora éjszakána. Hangja tényleg szinte robbanás a csendben. Szitkozódva futok utána, és közben nagyon igyekszem visszahívni a labdájába, még mielõtt ránk hozza a bajt.

[Betty]

A halk nyüszögésre is csak résnyire nyitom fel szemeim, közben kelletlen morgással éreztetve az engem bökdöső pokémonnal, hogy egyáltalán nem kívánok felkelni. Nem mintha olyan kényelmes lenne a hálózsákom, de az arcomat csípő hűvös szellő hamar meggyőz arról, hogy még éjszaka van. Egy gyengére sikerült hangfoszlányt adok ki magamból, közben megfordulva, és már éppen hunynám be a szemem, amikor nem várt módon felforrósodik körülöttem a levegő.
- Mi a… - ülök fel hirtelen, összeráncolt homlokkal kutatva a jelenség okát. Előttem Lizi farkának lángja lobog, majd pokémonom megfordul, és egy elégedett „Chaar”-ral néz végig rajtam. Miután úgy találja, hogy már elég ébren vagyok, heves mutogatásba és magyarázkodásba kezd. Az egészből egy szót sem fogok fel, csak bambán bámulok magam elé.
- Lizi, nem ér rá ez reggelig? – kérdezem aztán, reflexszerűen az övemhez nyúlva, amiben a pokélabdáim vannak. De hiába tapogatom meg vagy háromszor a kérdéses felületet (sőt, egyszer még oda is nézek, hogy meggyőződjek róla), Lizi labdája eltűnt. Az első gondolatom az volt, hogy pokémonom direkt eldugta előlem, hogy ne tudjam visszahívni, de viselkedése nem erről árulkodik.
- Magadtól jöttél elő a pokélabdából? – kezdem meg a kihallgatást, már kicsit éberebben, a narancssárga gyík azonban megrázza a fejét.

Körbenézek, de semmi rendkívüli dolgot nem fedezek fel. Egy csendes tisztáson táboroztunk le, a Magikarp strandfürőtől nem messze. Innen ellátok egész a tengerig, és ha felállok, talán maga a homokos part is láthatóvá válik, hiszen egy kisebb emelkedőn húztuk meg magunkat. A mai éjszaka kivételesen tiszta, csillagok milliói pislognak le ránk. Egy Zubat felettünk köröz, néha egészen közel repülve charmander farkához, hogy azután egy éles kanyarral újra eltávolodjon. Eddig azt hittem, ezek a pokémonok nem szeretik a fényt, de úgy látszik, ez az egyed más, mint a többiek.

Sóhajtva csomagolom össze a holmimat, eloszlatva az alvás reményének utolsó szálait is, majd hátamra veszem a táskámat, és elindulunk az erdő mélye felé.
Alig megyünk azonban pár lépést, Lizi morogva fordul hátra: biztosan hangokat hall a part felől. Közelebb érve a vízhez, egy árnyat pillantunk meg, amint szélsebesen rohan a homokban.
- Utána, Lizi! Állítsd meg! – kiáltom gyorsan, majd magam is az ismeretlen négylábú üldözésébe kezdek.

[Lucius Hedgedog]

Kezd kicsit sok lenni azokból az aranyos tüneményekbõl, amik az éjszakát világosabbá varázsolják. Néha már-már az az érzésem, hogy ez az egész nem teljesen természetes, és talán ideje lennem egy hipnotizáló gastlyra vagy ilyesmire gyanakodnom, hiszen tuti, hogy ez az éjszakai „fényforgatag” csak az én fejemben létezhet.
Felettem hatalmas sárga pacaként terebélyesedik a hold, magához húzza még a tengert is. Dagály van. Kósza felhõfoszlányok úsznak át az égen, alig takarnak valamit azokból a csillagokból, amiknek fénye ad világosságot, hogy ne essek hasra Paszuly után futva.
És akkor még ott van az a piros csóva, minimeteor is, ami mintha a közelebbi domboldalról futna lefelé. Érted? Futna! Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire nem értem, mi a fene is történik itt éppen.
Nincs igazából mégse idõm arra, hogy ilyesmiken gondolkozzam, jelen pillanatban lefoglal az, hogy módszeresen az Eeveemre célozgassak, és megpróbáljam visszahívni õt a labdájába. Nagysága azonban egészen máshogy gondolja, módszeresen kerülgeti a labda sugarát. Be kell vallanom, egész ügyes, és ez némi büszkeséggel tölt el, még akkor is, amikor ez valószínûleg nem az én edzéseimnek köszönhetõ. Hiszen ha így volna, akkor nem csak a labda fénycsóváinak kikerülésében jeleskedne, hanem mondjuk a harcokban is, és lenne végre olyan, amit megnyer. Sebaj, a kicsi sikerek is sikerek. Ma fénycsóva elkerülésben jeleskedik, holnap talán egy Gólemet fog a földbe döngölni.
Amúgy is fáradok, nehezen bírják a lábaim ezt a hirtelen jött rohamot, de ettõl a gondolattól még össze is akadnak, és páros lábbal fejelem le a tengerpart sáros homokját. Hogy páros lábbal lefejelni? Legalább akkora nálam a képzavar, mint ebben a mondatban, de azt hiszem, mindenki más is így lenne vele, ha hirtelen lebucizna egy adag földet.
Elkeseredetten kiabálok a pokém után, de hiába kiabálom a nevét – Paszuly! PASZULY! –, teljesen reménytelen, hogy megforduljon. Egyébként se szereti annyira ezt a becézést, hogy hálásan visszakocogjon hozzám. Ha mégis így tenne, tuti, hogy még rám is ugorna, és gyakorolná a gyorstámadást, amíg fel nem állok. Sosem szerette, ha így hívtam.
– Segítség? – próbálkozom, hátha a távolban futó rejtélyes, piros láptûz értelmes intelligenciát takar. Ami jobb esetben nem éppen rossz-szándékú. Mert annyi erõvel már Paszuly is gyakorolhatná rajtam a gyorstámadást…

[Betty]

Már-már könnyezik a szemem a menetszél okozta csípős hidegtől. Egy rakoncátlan tincs ugyan mindent megtesz, hogy megpróbálja csökkenteni az érintkezési felületet, de én makacsul ellenállok: látni azért mégiscsak kell! Főleg, mivel a domboldalon való lefelé futáshoz elengedhetetlen a tiszta látás képessége. Elengedhetetlen, de sajnos nem elegendő… nem is értem, hogy Lizi hogyan képes elesés nélkül leszáguldani a partra, majd minden különösebb gond nélkül a suhanó árny elébe vágni. Ha nem éppen a ziháló légzés minél fájdalommentesebb kivitelezésével lennék elfoglalva, talán még némi büszkeségfélét is éreznék, de mivel tüdőm minden lépésnél egy fél pillanatnyi szünetért ordít, nincs időm ilyesmire.
A talaj egyre vízszintesebb lesz a talpam alatt, ahogy egy Ponytát… najó, inkább egy Slowpoke-ot megszégyenítő sebességgel kapkodom lábaimat a két pokémon felé. Igen, úgy vélem, a charmanderrel szemben álló lény csakis pokémon lehet: ember biztosan nem, hacsak nem növesztett még két lábat. Ezen feltevésem hamar bizonytalanságba fullad, ugyanis a tenger felől érkező szellő emberi hangokat hoz felém. Hirtelen megtorpanok, és jól körbekémlelek, mielőtt továbbmennék: lehet, hogy mégis inkább a tisztáson kellett volna maradni, a jó meleg hálózsákomban. Nagy fáradtságomban a végén még ennél is ijesztőbb és furább dolgokat fogok hallucinálni.

Végül csak sikerül beérnem első pokémonom, aki éppen az ismeretlen jövevényt szagolgatja. Úgy tűnik, mégsem a pokélabda-tolvajt találtuk meg: ez egy Eevee. Lizi barátságosan szemléli őt, alaposan körbejárva, áttanulmányozva minden apró részletét a számára eddig ismeretlen pokémonnak.
- Üh…ügyes vagy Li…Lizi – lihegek. A dicséret persze a gyorsaságért szólt, de eddig nem nagyon tudtam értelmes hangokat előcsalogatni magamról, így kicsit elkéstem a mondanivalómmal. Annyi baj legyen, én sem láttam még Eevee-t ilyen közelről, itt a lehetőség, hogy többet megtudjak róla!
A pokémon bundája tiszta és kifogástalan, ezüstösen csillog a holdfényben. Minden tekintetben ápoltnak tűnik, így okkal feltételezem, hogy nem egy vad pokémonnal találkoztunk. De vajon hol lehet akkor a trénere? Ekkor jutnak eszembe az előbb hallott hangok, így újra végigpásztázom a partszakaszt, főleg azt a részét, ahonnan a kis barna jött. Nemsokára egy nem odaillő alakot fedezek fel a homokban, tőlünk nem is olyan messze.
Lizit Eevee mellett hagyva sietek a földön fekvő fiúhoz:
- Jól vagy? – kérdezem – Segíthetek valamiben?

[Lucius Hedgedog]

Paszuly a közeledõk miatt nemes egyszerûséggel én-védelmi programba kapcsol, és igyekszik újravizsgálni a betóduló információkat. Az ebbõl eredõ végeredmény: teljes lefagyás.
Ki volt képes õt észrevétlenül megközelíteni? Hogyhogy kapásból többen vannak? Hogy volt képes erre? Mikor tette? Hogy merészelt épp elé állni?
És hol van ilyenkor egyáltalán Lucius?!
Kész, Paszulynak vége. A lefagyás majdnem szó szerint érthetõ, ugyanis dermedtebb állapotban három napig jégbarlangban hûtött Eeveek tudnak csak lenni: egy darab izom nem mozdul, totális feszültség, a szemében látszik, ahogy a rendszer idõnként próbál újraindulni, csak blokkolják ebben az újabb felmerülõ hibaüzenetek: „Valaki gyorsabb volt nálam, és képes volt elém kerülni. Gyorsabb volt nálam! Nálam…!”
Lényegében véve teljesen kiszolgáltatva hagyja, hogy a másik pokémon megszerezze az elsõ benyomásokat róla, amíg õ igyekszik összeszedni magát énképének széthullott darabjaival kirakózva.

Addig én békésen elsellõzök a homokban. Nem képzelem magam uszonyosnak, de legalább olyan dühös vagyok Paszulyra, hogy akár pancsikolhatnék is a túlfutó érzéseimben. Egy ideig még úszkálok önsajnáltatásom mocsarában, majd úgy döntök, hogy az új hangok elég érdekesek ahhoz, hogy újra meglátogassam a külvilágot is: felkönyökölök és pillázok. Úgy tûnik, hogy a késõi óra ellenére rohamosan szaporodik az éjszakában császkálók száma. Felfedezem, hogy egy emberrel van dolgom, aki már siet is felém, és nõi hangon szól. Valószínûleg akkor az is – állapítom meg magamban.
A kis meteor pedig addig is blokkolja Paszulyt. – Oh, köszi! – kelek fel a segítségével. Kellemetlen. Más elõtt mocskosan kell mutatkoznom. Micsoda szégyen! – Paszuly tenyésztõi poké, a szabadban kicsit sok neki az interakció ahhoz, hogy még az én hangomra is figyelni tudjon – darálom neki teljes kétségbeeséssel. Minden Dialga az égben, lejáratom magam egy lány elõtt!

Eevee rendszerét ránézésre is a teljes összeomlástól mentem meg, amikor még fagyott állapotban visszahívom a labdájába. Azt hiszem sok volt ez neki mára… – Blabla?! – Ez a kiáltás egy káromkodással is felérne. Blabla bizony döntött, és mint profi labdamanipulátor, kiengedte magát. Ostorait boldogan hullámoztatva üdvözli a meteort, ami… – Milyen pokémon ez? És honnan ismeri Blabla? – tolom egyik kérdést és a másikra, egyre csak halmozva a fejem felett lebegõ kérdõjeleket.
Persze akár az is könnyen meglehet, hogy Blabla – szokás szerint – tévedett, és csak hiszi, hogy ismeri a másik pokét.

[Betty]

A kezdeti ijedtségemet hamar felváltja az előbukkanni akaró, határtalan jókedv, amint végignézek a parton fekvő alakon. Szerencsére nem esett semmi baja, ám az éjszakai levegőtől nedves homokszemcsék úgy odatapadtak a ruhájára és az arcára, mint egy frissen átalakult Eelektrik a kedvenc eledelére. Nem kicsit kellett türtőztetnem magamat, hogy el ne mosolyodjak a pórul járt tréneren, aki idő közben már két lábra állt, és most minden erejével azon van, hogy megpróbálja kimagyarázni a félreérthetetlen helyzetet.
A „paszuly” elnevezés gondolom az Eevee-re vonatkozott, aki momentán úgy viselkedik, mintha álltában eltalálta volna egy jégsugár támadás. Még Lizi barátságos közeledése se tudja kizökkenteni ebből a furcsa állapotból, így egyet tudok érteni a fiúval: jobb, ha inkább visszatér a pokélabdájába.
- Szia, engem Bettynek hívnak, ő meg ott Lizi – folytatom az elkezdett társalgást, egy alig érezhető célzással a hangomban, ami a másik fél bemutatkozásának hiányát próbálja tudatni. Már éppen megkérdezném, hogy a kis Eevee az első pokémonja-e, amikor érthetetlen módon egy másik zsebszörny bukkan fel a színen: egy Bulbasaur. A kis zöld pokémon ügyet sem vet trénere rosszalló arckifejezésére, hanem odasomfordál az egyedül hagyott tűz pokéhoz, és vidáman üdvözli őt. Lizi egy pillanat alatt viszonozza azt, gondosan ügyelve rá, hogy a farka végén égő láng ne okozzon semmilyen kárt társában. Olyannyira élvezik egymás személyét, hogy okkal feltételezhetem, hogy tényleg ismerik egymást.
- Blabla is Jake professzortól van? Én tőle kaptam meg Charmandert – felelek az ismeretlen srác kérdéseire, remélve, hogy ha fel nem ismerte, de névről csak be tudja azonosítani a kis gyíkot.

[Lucius Hedgedog]

Hogyan? Csak pedzegetem, hogy történt valami, amirõl én nem tudok. Mondjuk… nem, fogalmam sincs miért. De az biztos, hogy történt valami, aminek elméletileg én is a részese voltam, egyébként viszont fogalmam sincs, hogy mirõl maradtam le.
– Szia! – nyújtom a kezemet, mert zavaromban, miközben homokosan állok éjnek évadján egy lány elõtt, én bizony ilyen férfiasan üdvözlöm. – Az én nevem… oh! – nyögök fel, mert ekkor már bizony leesett, hogy mirõl is csúsztam le, mi volt az a momentuma a találkozásunknak, ami még a pofáraesésen, a lefagyott Paszulyon és egy ilyen kései találkozásunkon is mégis az etikett részének kellett volna lennie.
– Lucius Hedge… – kezdem el mondani, de addigra már túl is vagyunk azon, hogy talán a két pokemon a proftól ismerhetik egymást, és eszembe jut, hogy az én nevem bizony erõs rokonságot mutat azzal a félbolond pokémonimádó szerzettel így inkább félbehagyom a bemutatkozást. – Hívj csak Luke-nak – egészítem ki a mondandóm, mert érzem, hogy az elõbb nem sikerült pontot raknom a mondat végére. Majd most, ezzel.
– Ó, hogy õ Charmander? – mutatok mérsékelt érdeklõdést a poké iránt. Igazság szerint nem arról van szó, hogy nem izgatna fel nagyon a másik kezdõpoké jelenléte, ami láthatóan egy trióból származik Blablával, sokkal inkább arról, hogy testközeli hadviselést folytatok a ruhámra ragadt sár és iszap, meg homokdarabkákkal. Vesztésre állok, õk ugyanis jelentõs számfölényben vannak. Azt is mondhatnám: esélyem sincs ellenük. Én azonban mégis küzdök. Egy hõs vagyok!
– Hogy?! Várj! Õ Charmander?! – futok neki még egyszer a témának, ezúttal kimaradt szemekkel, mert ekkor tudatosul, hogy mi is hangzott el. – Elõször õt akartam választani, csak… Akkor már nem volt meg, amikor én odaértem – nézek Bettyre. Elõször szúrós szemeket akartam produkálni, de aztán rájöttem, hogy nem bánom, hogy Blabla lett az enyém.

Blabla mindeközben remekül elvan a másik pokéval. Pontosabban: elvolt. Nagyjából tíz másodpercig. Hullámoztatta az ostorait, állandóan dumált és járt a szája, persze nem a szokásos balbasaurokat nyomatta, hanem ilyeneket, hogy baaauuooossaaasaaaa… én már tudtam, hogy ez nála az öröm kifejezésének egy tökéletes módja, más számára viszont némileg ijesztõ lehetett, mert úgy tûnt, mint aki küzd a torkán akadt pomelóval.
Eltelt viszont a Blabla összpontosítási maximumát jelentõ tíz másodperc, és ezúttal sem történt csoda: figyelme egészen másra terelõdött. Neki lényegében bármi megtette, ami az átlagosnál jobban kirívó volt: így talált rá Charmander farkára. Elindult a fogócska: Blabla meg akarta fogni a lángoló csóvát.
Kicsit kétségbeesve néztem a hancúrt, és reménykedtem, hogy ha már az én pokémnak nem is, Charmandernek több esze van.
– Hogy is mondtad? Lizinek hívják. Az enyém Blabla… – elgondolkodtam, hogy vajon az eltelt utóbbi néhány másodperces nyögései után még magyarázkodnom kell-e, de aztán úgy döntöttem, hogy ilyesmire nincs szükség. –Nagyon kedvesnek tûnik! Blabla most tanulgatja az ostorcsapás támadást. Eddig ennyi az összes, amit mutatott – kacarászok némileg kellemetlenül. Talán nem kellett volna így belecsapni a lecsóba Blabla hiányosságait illetõen.

[Betty]

Igen, határozottan mozog a szája, sőt, még az arcizmai is. Az egész folyamat azonban a megszokottól eltérő módon, valahogy szakaszosan zajlik, nem is tudom, mintha csak nyögdécselne, de vajon mi célból? Talán hozzám beszél, vagy magában szitkozódik? Összeráncolom a homlokom: valami itt nincs rendben… persze az a szinte elképzelhetetlen helyzet is előfordulhat (de kiemelem, hogy csak fordulhat), hogy voltaképpen ő tényleg azon van, hogy megértesse magát, csak éppen én nem tudok reagálni rá. Ezt a gondolatot hamar elvetem, hiszen olyan nem történhet meg velem, hogy ne halljam, amit mond, csak abban az esetben, ha… várjunk csak! Miért bámulom már vagy két-három perce az előbbi hasra esésétől átnedvesedett pólóját? Jó, jó, hisz ő is azzal van elfoglalva, azt aláírom, de hogy én? Nekem most minden erőmmel azon kell lennem, hogy értelmes válaszokat produkáljak, azonban momentán az egyetlen félreérthetetlen reakciót a szemeim közvetítik a srác felé.

Elpirulva kapom el a tekintetem, hálát adva az égnek, hogy a sötétben ezt aligha vehette észre. Mit is mondott az imént, a neve Blabla? És most tanulja az ostorcsapás tám… várjunk, az nem nagyon lehetséges, hacsak nem növesztett ő is indákat… hogy mivaaan? Betty, mi van veled? Hisz ő csak egy… – na itt fejezem be a belső gondolataimat. De tényleg, ez már a határaimat feszegeti. Ennél jobban csak akkor lennék összezavarodva, ha egy Zubat supersonic-ja talált volna telibe. Ami nem is olyan lehetetlen, lévén hogy még mindig itt köröz felettünk, jobban mondva Lizi felett…

- Öhm, aha… - motyogom, mert per pillanat jobb nem jut az eszembe. Kétségbeesésemet leplezve a pokémonok felé fordulok, akik azóta már egy egészen más játékba kezdtek: bulbasaur a kis charmander lángát próbálja meg elkapni. Lizi egy ideig láthatóan élvezi, hogy szivathatja társát: mindig akkor kapja félre a farkát, ha bulba már csak pár centire van tőle. De, mint mindenbe, ebbe is bele lehet unni, sőt, bele is lehet bukni, kezdő pokémonom meg persze az utóbbit „választja”: egy igen látványos mozdulattal vágódik hanyatt a homokban, mindenki legnagyobb vigaszságára. Charmander morogva kászálódik föl, eleresztve egy lángszórót az ég felé, majd elmosolyodik, és elkezd Bulbasaurral viccelődni. Hiába, mindig is irigyeltem az optimizmusát…

[Lucius Hedgedog]

Én csak magyarázom neki, õ meg bámul rám, szinte magam elõtt látom ahogy üveges szemekkel, és némi értetlenséggel a tekintetében szemléli, hogyan motyogok, próbálok valami jót kihozni abból, hogy mocskosan itt állok elõtte, a pokémonjaim láthatóan nem igazán engedelmeskednek nekem, és elfelejtettem bemutatkozni is… nem is merem még ennél is komolyabban górcsõ alá venni magam, mert azt hiszem, elbujdosnék. Nincs ezeknél nagyobb szégyen! Én… egy utolsó emberfajzat vagyok. Legszívesebben… magam szûnnék meg létezni!

TÛZ! Nagyjából úgy kapott sokkos rohamot Blabla, ahogy a lángszóró az égnek indult az elesett, majd felállt pokémontól. Dialga az égben, tûz!. Kész, itt Blablát kemény másodpercekre kikapcsolták. Úgy éreztem magam, mintha egy láthatatlan szál összekapcsolt volna minket, és azt játszanánk el, amit velünk játszanak: ahogy én adtam önmagam, úgy adta magát Lizi is, és ahogy a másik pokemont döbbentette meg ez a viselkedés, mintha úgy nézne rám most Betty. Kirázott a hideg a párhuzamtól. Nem tudom, hogy miért is jutott eszembe ez a kapcsolat, hogy egymás tükörképeiként gondolok magunkra.
– Vajon ki lehet a harmadik? – nézek fel, és igyekszem megtörni a bénultságomat. Blablához lépkedek, és az ölembe veszem, majd amikor látom, hogy erre õ is felenged, lehuppanok vele a homokba. Úgyis teljesen mindegy, hiszen már mocskos vagyok, és úgy tûnik, hogy amit csak el lehet tolni egy szegény bemutatkozáson belül, azt én eltoltam. Blabla elõvarázsolja az indáit: távolsági kapcsolatot tart Lizivel, és az érdeklõdési középpontjába kerül a minket zargató Zubat is. Próbálgatja, hogy meddig ér az ostora. Már egész ügyesen használja õket. Az egyik célja Lizit bökdösni, a másik a Zubathez hozzáérni. Annyira figyel, hogy száját kinyitja, nyelvét oldalra kidugja, ráharap, és a kis résen keresztül nyála kicsordul, és az ölembe csöpög. Észre se veszem.
– Úgy értem, hogy a trióból. Lizi, Blabla… kié lehet a harmadik poké? Mi is volt az…? Valami Surtle, nem?

[Betty]

Nagyot lélegzek a frissességgel teli, hűs levegőből, ami most a szárazföld felől jön, magával hozva a távoli erdő illatát, annak minden misztikumával együtt. Félhomályos ösvények, titkos barlangok és megannyi kaland, amit csak naplemente után élhet át az ember… a lombkoronák őrként zárják el a kíváncsi szemeket, és a világot, amely alattuk lakozik. Szeretem a természetet… a növényeket, a tengert… a homokos tengerpartot, ami éjjelente szintén nem mindennapi találkozások színhelye. Talán a miénk sem volt az: lopva pillantok a zavarban lévő srácra, aki nagy nehezen összecsihol egy félmondatot, bár arról fogalmam sincs, nekem szánja-e. Sajnos itt az „ühüm” nem éppen a legmegfelelőbb reakció, így jobb híján csak nézek rá. Szemeiben tükröződik a holdfénytől ragyogó víz, és én már megint azon kapom magam, hogy lélegzet visszafojtva bámulom. De kivételesen most a már-már káprázatnak mondható, íriszeiben játszadozó ezüst tündérkék foglalnak el, egészen addig, amíg tulajdonosuk meg nem töri a varázslatot azzal, hogy odafordul pokemonja felé.

Mintha csak ismételném a cselekedeteit, én is zavarba jövök, szinte egészen önkéntelenül, és hirtelenjében azt sem tudom, hogy mitől. Aztán beugrik, és elvörösödve tapasztalom, hogy ő kérdezett valamit. Méghozzá tőlem.
Most biztos teljesen idiótának néz. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy újra végigfuttassam a bejövő információkat, hátha felvilágosítanak, amikor Luke (mintha csak megérezte volna a kétségbeesésemet) megismétli a mondatát. Feltehetőleg…
Megörülve annak, hogy tudok válaszolni, hirtelen lendülettel fordulok a hangja felé, de csak az üres légtérrel találom szembe magamat. Vajon meddig nézhettem a végtelen horizontot? Persze ez is csak a fáradtság egy újabb tréfája, ugyanis a fiú teljes valójában előttem van, csak éppen a megszokottnál egy szinttel lejjebb. A homokban ül, ölében tartva a kis növénypokémont. Pár pillanatnyi töprengés után (hogy én is összepiszkoljam-e magam, vagy se) leülök melléje.
- Squirtle – javítom ki, bár aligha hiszem, hogy maga elé tudja képzelni – Igen, ő a harmadik – felelem, de a szívem azt mondja: első.
- Tudod mit? – kérdezem hirtelen elhatározással – meg is mutatom! Shanny, gyere elő! – dobom fel a pokélabdát. A kicsinek már nem annyira mondható teknős alakot ölt, majd gyorsan átlátva a helyzetet (miszerint nem vagyunk életveszélyben) elmosolyodik, és biztos távolságból ugyan, de üdvözli az új ismerősöket. Első nekifutásra én is az ölembe venném, úgy mint Luke Blablát, de kezeim megállnak a levegőben. Lizi. Ez aztán a patthelyzet. És én a mostani, már vagy ezredik alkalommal sem tudok mit kezdeni vele. Szerencsére Shanny megint segít, és egy fejbiccentés-váltás után beugrik a tengerbe. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat: hiába töröm a fejem, itt nincs jó megoldás…

Hogy gondolataimat eltereljem, Bulbasaurt kezdem el figyelni, ahogy a jelenlévő két pokémonon próbálgatja ostorait. Lizi természetesen játéknak veszi, és igyekszik elkapni a feléje tekeredő vesszőket, a vad Zubat azonban egy pillanat alatt elröppen. Egy pislogás, és már nem is látom sehol. Szórakozottan nézek vissza a charmanderre, akik éppen kergetőznek. Várjunk csak, kergetődznek? Megdörzsölöm zsibbadt szemeim, majd alaposabban szemügyre veszem a szituációt: Lizi érdeklődve kémlel körbe, de most határozottan csak egyet látok belőle. De az előbb mintha ketten lettek volna… vagy csak hallucináltam mindezt? Elképzelhető… hogy az álmosság mi mindet nem tud elhitetni az emberrel!

[Lucius Hedgedog]

Csak arra tudok gondolni, hogy Blabla számára, a frissen kikelt pokemonnak minden kis apróság egyelõre hatalmas élmény. Sõt akár szedhetném így nagy betûkkel is: ÉLMÉNY. Engem is érdekelne mondjuk az, hogy milyen lehet növényostorokkal hadakozni. Ahogy elnézem Blabla próbálkozásait: igen különleges folyamat lehet megtanulni használni õket. Elsajátítani a mozgatásukat. Meg biztos furcsa érzés is. Új végtagokkal bõvül az ember.
Furcsa, hogy az éjszaka milyen gondolatokat képes kihozni az ember fejébõl. Kicsit olyan ez, mintha nem is maguktól bukkannának elõ, hanem az esti hûvös szellõ sodorná ki õket koponyája sötét rejtekébõl. Ezek a gondolatok azonban sok mindenek, de nem sötétek. Sokkal inkább vannak tele élettel, energiával, élni akarással. Az ölemben ül Blabla, nyála már (megint) átáztatta a nadrágom térdnél, miközben a többiekkel játszik. Ez… csodálatos.
Azt hiszem, hogy én meg túlságosan szentimentális vagyok ma este.

Elmerengve figyelem a lányt. Én is elvagyok a gondolataimmal, és úgy tûnik, hogy õ sincs másként. Néha szoktam azt mondani, hogy úgy el tudok veszni a saját elképzeléseim között, hogy alig marad híd, ami a valósághoz köt. Most viszont örülök, mert úgy tûnik, hogy nem vagyok egyedül, aki szívesen elmerül egy-egy pillanatra a gondolatok tengerében.
Csak arra kell vigyázni, hogy át ne csapjanak az ember feje felett a hullámok.

Mellém ül. Blabla koncentrációja ezzel látványosan összeomlik. Szerintem a fejében élnek elképzelések arról, hogy ki mit fog csinálni. Ha éppen nem az történik, mint amire számít, akkor teljesen összezavarodik. Az indák még próbálnak leírni néhány kört a levegõben, de nyilvánvaló, hogy nem tud velük így már mit kezdeni. Amúgy is morog, hõbörög. Álmos. Visszahúzza az indákat. Egész ügyesen csinálja, ezúttal egyik sem marad félig kilógva. Elégedetten elmosolyodik. Az én nevelésem – mondanám, de a figyelmem másra terelõdik.
– Squirtle – ismétlem a lány után. – Tényleg, így már sokkal ismerõsebb, az a teknõcféle, igaz…? – kockáztatom meg a kérdést, és sok válaszra számítok, de arra, hogy még meg is tudja mutatni, arra semmiképpen.
– Oh! – Csak ennyi telik tõlem. Meglepett sóhajtás-szerûség, amikor meglátom a kisállatot.

Blabla szokott olyat produkálni, ha labdában van, hogy egy pillanatra nem figyelek oda, és a következõ percben már ott is van elõttem. Most is ilyesmi történik. Békésen simogatom a fejét. Aludjon, ha álmos. Elkerüli a figyelmem a lezajló minijátszma Betty és két pokemonja között, helyette arra koncentrálok, hogy hová tûnt el a Zubat. Az eget szemlélem, de vagy túl gyorsan illan a pokemon, és nem láthatom meg az esti fekete égbolt alatt kontúrját, vagy tényleg itt hagyott minket.
– Te sem vetted észre, hogy merre mehetett el a Zubat, igaz? – érdeklõdöm. Ahogy a lány felé fordulok, meglepve veszem észre, hogy Blabla nem alszik, sõt. Egészen fellelkesült az új jövevénytõl. Kászálódik, menne az ölembõl, én meg engedem. Nem túl mozgékony ilyen sötét idõben, de újra elõvarázsolja az ostorjait, és azzal hívja játékra Shannyékat.
– Honnan van meg neked a harmadik poké is? A professzor adta? – teszem fel a kérdést, ami még bennem motoszkál.

[Betty]

Tágra nyitott, csodálkozó szemekkel tekintek fel a tiszta égboltra. Néha megtörténik ez velem, csak jóval később figyelek fel az élet megannyi felém közvetített, élénk jelére. Most is, a felismerés csakúgy a semmiből jön, mégcsak azt se mondanám, hogy titkon vágytam volna rá. A szellő, amitől eddig libabőrös voltam, most lágyan simogat, szinte meg sem érzem hangulatának e megváltozását. Egy égi csillagot nézek, ami ismerősen villódzik a sötétben, mintha csak engem akarna figyelmeztetni. Nehéz lenne megmondani, hogy pontosan mire, de mintha azt sugallaná, hogy bámuljam tovább játékát, és most, életemnek ebben a pár percében helyezzem őrá a hangsúlyt, csakis őrá.
Mit szeretnél elmondani? - kérdezem tőle gondolatban, és a tünemény válaszol: hirtelen pirosasabb színe lesz, de csak egy egészen röpke másodpercig. Ezután eltűnik, mindörökre. Hiába nézem, már nincs ott. Megszűnt létezni. De miért? Talán ezért kért meg az előbb, szerette volna, ha én is látom az elmúlását?
A távoli bolygó tragikus porrá válásával bennem is megtörik valami. De azonnal észreveszem, hogy pokémonjaim is így érzik: Shanny megmerevedik, és fürkésző arccal néz fel a csillagos égboltra. Lizi is abbahagyja a szaglászást, innen is tisztán érezhető, hogy fél. De elég egyetlen pillantás, és megértjük egymást: iderohan, az ölembe ül, én meg melegen szorítom. Nincsen semmi baj, amíg itt vagyunk egymásnak.

Ekkor újra megvilágosodik előttem az eddig homályban lévő környezet. A fák újra ijesztő kontúrral emelkednek mögöttünk, a víz hullámzásának zaja újra hallhatóvá teszi magát, és még a szél is elkezd hűvösödni. Odafordulok a fiúhoz, szájamat már egy kérdésre nyitva, de a hangok megakadnak torkomon. Úgy tűnik, őt nem érintette az előző különös eset. De hogyan is érezhette volna a változást, hiszen nem volt ott.
- Umm, a Zubat? – kérdezek vissza. Igazából fogalmam sincs, meddig tarthatott a pillanatnyi lélek-teleportálás, lehet, hogy emberi számokkal kifejezhetetlenül kis ideig, de az is lehet, hogy Luke már percek óta a válaszomra vár. De most kivételesen nem érdekel, hogy beégettem-e magam, vagy sem: gondolataim még mindig az univerzum titkait fürkészik, amiből az előbb igaz láthattam egy kis darabot, de egészében talán soha sem fogom megérteni.
- Talán megunta a monotonságot… – folytatom, bár igazából magam sem tudom, mire gondoltam e mögött. Mintha kicsit elvesztettem volna a fonalat, de az ölemben lévő, lassan-lassan elalvó pokémon sóhaja rögtön visszaránt a mostani világba. Mosolyogva simogatom meg fejecskéjét, miközben elnézem, ahogy Shanny Bulbasaurral játszik.
A srác második kérdésére azonban alig láthatóan, de lehervad a mosoly az arcomról.
- Nem, én őt… már sokkal korábbról ismerem – fejezem be végül az elharapott mondatot. Nem biztos, hogy most arra lenne szükségem, hogy elmeséljem neki a történetünket. Amúgy is, ott legbelül bizony aggaszt a piros csillag sorsának valódi oka. Mondhatnám, hogy fölöslegesen foglalkoztat, hiszen semmi közöm hozzá, de egyszerűen érzem, hogy van. Mintha…

Ekkor azonban a szemem sarkából észreveszek egy rózsaszínes árnyat, majd annak közvetlen közelében, egy szikla mögött halvány fehér fény dereng fel egy röpke pillanatra. Mire azonban tüzetesebben is áttanulmányozhatnám a jelenség lehetséges okait, egy Squirtle kerül elő, majd egy halk csobbanás után eltűnik a tengerben. Shanny csak int egyet, hogy látta és figyelni fogja a különös pokémont, majd tovább játszik a felé kanyarodó indákkal.

[Lucius Hedgedog]

Csak figyelem õket. Ennyi az egész, nincs is több varázsa a pillanatnak, mint amennyit õk bele tudnak csempészni. Szeretnék egyszer majd én is ennyire összhangban lenni a pokemonjaimmal – jut eszembe a gondolat, ahogy õk láthatóan szavak nélkül is megértik egymást, tudják, ha történik valami a másik fejében.
Pillantásommal Blablát keresem, pontosabban az ostorait. Most csak magában morog, és miközben oldalra harapott nyelvvel koncentrál, és igyekszik tovább és tovább nyújtogatni az ostorait. Ennyire még soha nem engedte ki õket. Már amennyire ezt a késõi estében én láthatom. Jól szórakozik, az biztos. A rosszaság.
Magamban mosolygok.

– Igen, az könnyen meglehet – hagyom rá a lányra. – Pedig Blabla igazán kitett a szórakoztatásért. – Arra célzok, milyen jól elszórakoztatta az ostoraival. – Nem gondolod, hogy esetleg egy tréner pokemonja volt? Nagyon közel jött, egyáltalán nem volt barátságtalan. Én mindig is távolságtartónak képzeltem a Zubateket – monologizáltam.
Ujjaim közben Blabla virágján matattak. Pontosabban még csak annak bimbóján. Nagyon messze vagyunk még attól, hogy valaha is kinyíljon, de õszintén remélem, hogy akkor bõven velem lesz még az én Dumásom.
Hallgatom Betty válaszát, amikor befejezte, bólintok, hogy értem, és figyelek. Várom a folytatást… Ami nem akar megérkezni.
– Sohasem voltam jó az ilyesmiben… – mondom bizonytalanul. – Ez egy olyan történet, amit nem szokás az éjnek évadján vadidegeneknek elmesélni, igaz? – Nem gyõzöm dörgölni az orrom, hogy elrejtsem kellemetlen érzésemet a helyzettel kapcsolatban.

Hogy leplezzem zavarom, Paszuly labdájával kezdek babrálni. – Szívesen elõhívnám õt is, de félek, hogy nem maradna meg körülöttünk… mi az? – Figyelek én is abba az irányba, amerre õ néz, de addigra már rég csobban a Squirtle a vízben. – Õ is a tiéd? – zavarodok bele a sok pokemonba körülöttünk.

[Betty]

Próbálom összerakosgatni a kirakós darabkáit, amikből még a megszokottnál is több került elő ezen a lágy estén. Valami persze mindig hiányzik, és az imént feltűnt teknőc sem segít a helyzet javulásán. Először, rejtélyes módon eltűnik Lizi labdája, majd feltűnik egy túlontúl közvetlen Zubat, végül egy ritka pokémon gondolja úgy, hogy neki feltétlen a közelünkben kell úszkálnia. Felettébb furcsa…

- Jah, végülis nem elképzelhetetlen… - nézek fel az égre, ahol egy pillanattal ezelőtt még a denevérpoké repdesett - ámbár rajtunk kívül aligha mászkál több tréner errefelé, főleg ilyenkor. Érdekes pokémonok a Zubatek, nem? – kérdezem végül, mert látom, a fiút érdekli a téma.

Luke következő kérdése azonban újra mosolyt csal az arcomra: telitalálat. Olyannyira, hogy ezzel a feltevésével pont rácáfol magára a feltevésre, mert igen, eddig valóban úgy gondoltam, hogy ez nem esti mesének való sztori, de a fiú olyan nyíltan közölte velem, amit mások talán magukban tartottak volna, hogy hirtelen úgy éreztem, megbízhatok benne. Mindig szerettem, ha az emberek kimondják, amit gondolnak.
- Nos, valóban – mosolygok zavartan – igazából nem nagy dolog, ha szeretnéd, elmesélhetem…
Nem győzök csodálkozni magamon: eddig ahányszor előkerült Shanny története, én mindig görcsös gyomorral adtam elő, alig várva, hogy túllegyek rajta, közben azt kívánva, bárcsak szóba se került volna a dolog. Most azonban én döntöttem így, talán a tudatalattim mondatta ki velem a szavakat, abban a reményben, hogy mondandóm pozitív hatással lesz rám nézve.

- Szerintem nyugodtan hívd elő. Ha elfutna, Lizi utolérné, és én is kíváncsi vagyok rá, milyen egy Eevee. Még sohasem láttam testközelből. Amúgy ők régóta vannak nálad? – kérdezem, közben Blabla felé is intve. Az utolsó kérdésére csak a fejemet rázom, tekintetemmel a fodrozódó hullámok alatti árnyat próbálom követni.
Az idegen teknős ekkor egy hirtelen elhatározástól vezérelve kiugrik a partra, és egy elnyújtott „tóóóóóóó” kiáltás közben – ami már felér egy csatakiáltással – vizet spriccel a meglepett Shanny képébe. És csak röhög. Hason fekve röhög, majd amikor elunja a dolgot, újra megpróbálja, ám Shanny odébb ugrik a vízágyú elől.
- Játszani szeretnél? – állok fel, ezzel felébresztve az időközben elalvó Lizit, aki egyenlőre csak pislogni tud, majd bizonytalanul feláll, és a hátam mögé botorkálva néz rám esdeklően.
- Sajnálom Lizi, de nincs meg a pokélabdád – veszem ölbe, de ő egyre jobban remeg: még Shannyt sem szokta meg igazán, az ismeretlen vízi pokémonoktól meg aztán kifejezetten fél. Én persze megértem, hiszen ha egy véletlen vízsugár eltalálja a farka végén lobogó lángot, nagy bajba kerülhetünk. Ezt elkerülendő, ilyenkor azonnal vissza szoktam hívni, ám per pillanat ez az opció nem megoldható.
A homlokomat ráncolom. Eddig fel sem tűnt, hogy a két teknős pontosan egyforma. Még a páncéljukon lévő repedés is kísértetiesen hasonló, egyedül Shanny csillogó életkedvvel vegyes álmodozó szempárja az, ami megkülönbözteti őket. Már éppen Luke felé fordulnék, hogy ő vajon mit szól ehhez, amikor squirtle új célpontot választ: Blablát. Azonban a vihogó pokémon meg sem várja, hogy célba találjon a vízágyúja: figyelmét charmander tüze tereli el.
- Na azt már nem! – kiáltom, hátammal takarva Lizit, de hiába várok, sehogyan sem akar érkezni az a vízsugár. Óvatosan hátranézek, de csak két értetlenkedő szemmel találkozok. Shanny, magához híven, rögtön felismeri a helyzetet, és elmagyarázza a vad pokémonnak, hogy miért fél Lizi annyira. Az csak ragyogó arccal bólogat, pont úgy, mint egy kisgyermek, akinek már teljesen máson jár az esze, miközben hozzá beszélnek.
- Tóóóóóó – kiáltja, és egy fehér villanás kíséretében alakot vált.
- Egy Ditto? – teszem fel a magától értetődő kérdést. A pokémon hatalmas mosollyal az arcán közelít Lizi felé, és észre sem veszi, amint egy pokélabda gurul ki alóla. Shanny odaszalad, és a magasba emeli, mint valami bizonyítékot, közben hevesen mutogatva a rózsaszín pokémon felé.

Már mindent értek! Vagyis majdnem mindent. Ditto dugta el Lizi labdáját, majd Zubatté változott, hogy a közelünkben lehessen. Amikor Blabla felé nyújtotta az indáit, megijedt, és elrepült. Azért változott pont squirtle-é, hogy páncéljában elrejthesse a pokélabdát, eközben még közelebb került hozzánk. De Ditto vajon miért nem akarta, hogy visszahívjam Lizit, illetve miért szeretett volna mindenáron itt maradni?

[Lucius Hedgedog]

Soha nem gondoltam volna, hogy antiszoc’ságom valaha is hatásosnak bizonyul, úgy igazán pozitívnek, és miközben én meglepetten figyelem a lányt, õ mesélni kezd arról, amirõl egyébként nem, soha, és egyébként sem szeret beszélni. Én meg csak hallgatom, nagyobb zavarban, mint amit egy megtermettebb Golbat összezavaró-támadása tud okozni, és azon filozofálok, vajon milyen logika mentén kéne máskor gondolkodnom ahhoz, hogy megértsem a körülöttem lévõket. Például hogyha elkezdenek beszélni valamirõl, amirõl egyébként nem akarnak beszélni, akkor azt ne is fojtassák.
Blabla még így is kilométerekkel logikusabb teremtménynek tûnik, pedig neki aztán szintúgy hiányzik egy-egy kereke, mint ahogy nekem is, ráadásul õ mindig változtatja, hogy éppen zseninek készül, vagy totális idióta, szóval igen nehéz eldönteni, hogy melyik irányba is vitte el ez az egy hiányzó (vagy éppen annyival több) fogaskerék az agyát. De ez sem zavar abban, hogy meg tudjam érteni cselekedeteinek nagy részét, például teljesen világos, hogy most már éppen azért elégedetlenkedik az ölemben, mert kevés neki az egy szem játszópajtás Squirtle, unja a drága, és ezért gonosz tervet eszel ki: fel fogja ébreszteni a többieket is. Persze ez csak akkor lenne így, ha hagynám, viszont éppen csend áll be Betty monológjában, és én kellemetlenül pislantok fel: azt hiszem, többrõl maradtam le, mint terveztem!
– Engem csak akkor érdekel egy pokemon, ha nem szokványos – válaszolok gyorsan egy olyan kérdésre, amire még emlékeztem az elõbbrõl. – Ha van valami kattanása, akkor ezer örömmel átveszem bárkitõl, magamhoz fogadom… majd én felépítgetem õt. Azt hiszem, hogy jól tudok reagálni az ilyen defektes pokemonokra, mert… néha úgy érzem, nekem is több van egy kerékkel. Tudod, a fejemben. Ezt így mondják – magyarázom, de nem azért, mintha attól félnék, hogy Betty nem ismeri a „több van neki egy kerékkel” kifejezést, hanem azért, mert még mindig zavarban vagyok, és fogalmam sincs, végül mennyit mesélt el a történetbõl, aminek nekikezdett.
– Esetleg van még tovább is? – kockáztatom meg félszegen. Így talán annyira nem lõhetek mellé, ha más nem, és elmesélte már, akkor ilyenkor szokták kimondani a történet végi tanulságot, amire az egész sztori alatt csak utalnak. Vagy valami. Szóval mindig meg szokták oldani ezt a kérdést az eddigi tapasztalataim szerint.
Nem mintha egyébként az események nem írnák meg saját maguk forgatókönyvét, amiben tök lényegtelen, hogy én is ott vagyok: fogalmam sincs, hogy Blabla fondorlatoskodásai értek célt, vagy valami más okból, de Betty helyezkedik, és így felébred az ölében alvó pokemon. Arra is rájövök aztán, hogy a Squirtle miért is unta meg Blablát: valójában csak jobban kezdte érdekelni a másik, tengerbõl érkezõ Squirtle.
Miközben én magamat szidalmazom, hogy már megint sikerült elmerülni saját gondolataim feneketlen kútjában, Blablát támadás éri, bár egyáltalán nem erõs, de azért ér ez engem annyira meglepetésként, hogy még magam is hátravágódjak tõle. Blabla meg aztán külön morgáshimnuszba kezd, hörög és morog, mintha csak valami eb-féle lenne, akinek nem fûlik a foga valamihez.
– Milyen Dittoról beszélsz? – tápászkodtam felfelé, de aztán amint megláttam a nagy, rózsaszín pokemont, már értettem, milyen Dittoról is van szó. – De hova tûnt akkor Squirtle? – vakartam meg a fejemet. Nálam nem akart összeállni a kép. Külsõ szemlélõként követtem végig az eseményeket. – Izé… Eeveet még mindig kiengedjem? – kérdeztem, elnézve, Betty milyen tekintetekkel is nézi a kis pokemont.