egy 's más(a)

[Betty]

Csak figyel, és néha-néha bólint egyet, talán akaratán kívül, hogy a sztori folytatására bíztasson, miközben ő teljesen máshol jár. De én azért eleget teszek e fura helyzet kívánságának, és pár mondatban lezárom a dolgot, közben óvatosan felé pillantva: vajon rájött-e, hogy vége a történetnek. Tekintetét követve nézek rá a nyugtalan bulbasaurra, kezemmel komótosan simítva végig a puha narancsszínű bundán.
Aztán megfordulnak a szerepek, és most én hallgatom őt, ahogy próbálja a lehető legtöbbet kihozni magából. Hát igen, a „nem szokványos” kifejezés bizony nemcsak a pokémonjaira igaz. Habár ki tudja, létezik-e egyáltalán normális ember ezen a világon… nameg pokémon. Ahogy elnézem, Blabla és Luke remek páros alkotnak, persze e tekintetben Lizi meg én sem maradunk alul. Nekünk is megvannak a magunk hülyeségei, pont úgy, ahogy mindenki másnak.
A fiú kérdésén csak mosolyogva rázom a fejem, nem, nincsen tovább, habár lehetne. Mindig lehetne. És már éppen azon kezdenék el gondolkodni, hogyan tovább, amikor megjelenik Ditto, és egy pillanat alatt felforgatja az események eleddig szelíden kavargó levesestálját.

Rendületlenül közelít felénk, ügyet sem vetve a mögötte tétlenkedő Shannyre, sem a morgó Blablára, sőt, még ránk, emberekre sem méltat egy pillantást sem. Öröme tárgyát Lizi képezi, bár kívülről talán úgy tűnhet, hogy a kis rózsaszínt a lángokon kívül nem igazán érdekli azok tulajdonosa sem. Teljesen lemerevedek, még Luke kérdését sem hallom, minden idegszálammal azon vagyok, hogy kitaláljam, vajon mi a szándéka a kocsonyaszerű teremtménynek.

A nyújtózkodó Ditto lelkesedése egy pillanatra se hagy alább. Ragyogó arccal, két karját(?) felemelve próbál minél közelebb kerülni Lizihez, aki persze ettől csak még ijedősebb lesz, és úgy gyűri be magát az ölembe, hogy majdnem hátraesek. Még mindig nem fogom fel, mit szeret ez a paca annyira az én charmanderemben: hiszen a Ditto pokémonok mind nemtelenek, ha lehet így szó szerint venni, amit a pokedex mond. Tehát szerelmes nem lehet, annál inkább, mivel, ahogy nézem, ez az egyed bizony még igen fiatal.
- Mit szeretnél? – hajolnék le hozzá kedvesen, de az ölemben lévő Lizi elégedetlenül adja tudtomra, hogy nem akar egy centivel sem közelebb kerülni furcsa rajongójához. Kétségbeesetten mászik fel a vállamra, karmait egyre jobban belém mélyesztve. Hiába mondogatom, hogy ez a Ditto nem fog vízágyút lőni (legalábbis addig biztos nem, amíg ebben az alakjában marad), kezdő pokémonom nem hisz nekem: ide-oda kapkodja fejecskéjét, míg egyszer csak meglátja Shanny kezében az ismerős gömböt. Körbenéz, nyel egy nagyot, majd újra végigmér minden jelenlévő embert és pokémont, tüzetesen és mélyrehatóan, mintha csak a gondolataikat akarná kitalálni.
Eközben persze Ditto sem tétlenkedik: hamar rámun, figyelmét a vállamon lógó charmanderre összpontosítja, majd a karomat használva trambulinnak, felugrik Lizi mellé, aki ettől bepánikol, és mindenfelé lángszórókat lövell.
- Jól van, Lizi, nyugodj meg! Még a végén eltalálod Blablát! – nyúlok hátra, és veszem ölbe őt újra. Nyüzsög, karmol, fészkelődik, végül csak sikerül a földre ugrania. Gyors pillantást vet a vállamon folydogáló rózsaszín amőbára, majd elindul Shanny felé. Vagyis eszeveszetten rohan, nem törődve a kettőjük között lévő bulbasaurral (sem). Kizárólag a squirtle kezében lévő piros-fehér labdára koncentrál, annak is a közepére, majd – amikor már megfelelő távolságba ért – elrugaszkodik, karmával benyomva a gombot. A pokélabda kinyílik, Lizi pedig egy második ugrással eltűnik benne.

- Hát ezt jól megcsináltad – korholom Dittot, aki nem is figyel rám, helyette odafolyik a homokban heverő gömbhöz, és már engedné is ki Lizit, ha Shanny nem avatkozna közbe. Okos ez a pokémon, azt meg kell hagyni: valószínűleg most látta életében először, hogyan van összerakva egy pokélabda, de máris rájött, ha befelé gombnyomással működik, kifelé is gombot kell nyomnia.
Squirtle komótosan odaballag mellém, és a kezembe nyomja Lizi labdáját, majd karba font kézzel méregeti a vadul kiáltozó Dittót. A kis rózsaszínnek bizony nem tetszik, hogy eltűnt újdonsült barátja, és már lassan a kétségbeesés határán van: csak szaladgál fel-alá, közben meg-megállva, az övemen lógó pokélabdákra meredve néhány pillanatig. Láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel. Egyszercsak odajön hozzám, és mutogatással próbálja jelezni, hogy engedjem ki Lizit.
- Még csak az kéne! – rázom a fejemet – Lizit holnap fogom kiengedni leghamarább, de akkor te már nem leszel a közelünkben. Szegényt halálra rémítetted.
- Na neeeem! Eszedbe ne jusson – folytatom, amint meglátom Ditto szemében azt a bizonyos csillanást. Lizinél szoktam ilyet tapasztalni mielőtt valami nagy csintalanságot követne el. Igaz nem tudtam, hogy Ditto mit tervez, de semmi jóra nem számítottam.
Ami történt, arra meg végképp nem.
Ditto ravaszul elmosolyodik, majd ugrik, és máris a derekam körül kapaszkodik felfelé. Mire azonban odanyúlnék, kikapja övemből a legutolsó labdámat, és megnyomja rajta a gombot. A piros fény hamar körbeveszi, az amőba alakja eldeformálódik, majd tiszta piros energiává alakulva bezárul felette a rés. Az állam egyszerre esik le a pokélabdával. Utóbbi még mozog párat, majd végleg megállapodik. A gomb körüli piros fény eltűnik, és minden mozdulatlanná válik.
A fák sejtelmesen susognak mögöttem, szinte egyszerre imbolyognak a felettük szálló széllel. A hullámok kecsesen futnak fel a part homokjának hátára, majd megunva a dolgot, visszacsusszannak a tengerbe, hogy újra eggyé váljanak testvéreikkel a hatalmas Hold fényének védelmében.

- Hááát – veszem fel a földről a gömböt – van egy Dittóm.
Shanny elmosolyodik, ezzel próbálva rejtegetni kitörni készülő nevetését. Megsimogatom a buksiját, majd a fiú felé indulnék, de hirtelen megtorpanok,kezemben megforgatva újdonsült társam pokélabdáját:
- Szerintetek tudja, hogy mit csinált az előbb? Vagy csak Lizit utánozta?

[Betty]

Nem értettem. Minden rendben volt, tényleg, csupán én voltam a naiv, azt hittem, figyel, azt hittem érdekli, és hogy a réveteg szemek mögött, amik néha teljesen máshol jártak, megtalálom az akarást valamiféle reakcióra. Igen, erre vártam, néztem őt, próbáltam felkelteni a figyelmét, hogy hahó, éppen elkaptam egy pokémont, fejlődtem, igen, egy újabb szintre léptem, már meg tudom csinálni, de még mindig van mit tanulnom, habár nem Luciustól, az tény, de valakitől biztosan. De nem, semmi válasz, se egy szempilla-rezegtetés, se egy halk szó, semmi. Elég motivációromboló, kedvszegő és még minden egyéb, ami ilyenkor az ember eszébe juthat.

N E M M I N D E N K I S Z E R E T A L U D N I – hallom a tengert, és teljesen igaza van, habár én a mondás egy triviálisabb formáját alkalmaztam rá, és már lassan nevethetnékem támadt a gondolattól, hogy éjnek évadján, alvás helyett mindent csinálunk, csak azt nem. Illetve, ahogy elnézem, a fiú pont azt csinálja, vagy nagyon igyekszik elhitetni velem, hogy ott sincs, hogy nem létezik, kiszállt ebből a világból, s én a fejéhez vágnám a fentebbi szavakat, de én idióta valamiért félek a reakciójától, hogy megbántom vagy mittudomén, hogy a barátságunk lejjebb fog süllyedni, ha meghallja amit mondani szeretnék, ha meghallja amit ténylegesen mondani szeretnék. Aztán csak kitörni látszik a felgyülemlett feszültség, s odalépek hozzá, határozottan, s csak miután már kimondom a szavakat, jöhet a dobogó szív, hogy vajon mit fog szólni, hogy nem léptem-e át azt a határt, és a legfőbb: én hülye őszinte voltam.
- Te komolyan nem fogsz megszólalni? Elaludtál vagy mi van? – kérdezem végül, tanácstalanul nézek pokémonjaimra, majd az övére, de úgy tűnik szegény Blabla sem kelti már föl úgy az érdeklődését, mint annak előtte. Hát ez van, ezt kell megszokni, ám ahogy elfordulok tőle, keserű ízt érzek a szájamban.
Ennek nem így kellett volna lennie…

De, az ember mindenből tanul, ha más nem csalódások árán, nagy csalódások árán, kiábrándító stílusban, és valljuk be, jobban belegondolva, abban is van logika, amit ő mond. Vagyis abban, amit gondolom, hogy mond. De nem, a világért se fogok neki igazat adni, ő így gondolkozik én meg máshogy, ez is nyilvánvaló, és attól még, hogy el szoktam ismerni más igazát is, át szoktam gondolni más megoldást és szemléleteket is, most nem teszem: ahhoz túlságosan is csalódott vagyok. És ez nem az első a mostani időszakban, nem véletlen, hogy annyira magam alatt vagyok mostanában. Biztos érezte ő is. Naná. Rá egy lapáttal. Csakhogy sose unatkozzak. Ő így csinálja, bár nem direkt az én káromra, egyszerűen ilyen és kész, és hogy jövök én ahhoz, hogy miattam bármiben is meggondolja magát?

Bizonytalanul teszek pár lépést az ellenkező irányba. Ajkaimba harapok, de nem szűnik a csomó a gyomromban, a keserű íz a szájamban. Túl naiv voltam, és azt vártam el másoktól, amit én tettem volna a saját értékrendem szerint. Baromság. Felnevettem kínomban: hatalmas nagy baromság. És ahogyan távolodtam a parttól, magamban kipipáltam az élet könyvében a csalódás szót, tettem egy kérdőjelet és egy „megéri?” szócskát az önző mellé, és végezetül, áthúztam az önzetlenséget.
Majd rögtön ki is radíroztam. Nem, én másmilyen vagyok, és folytatni fogom az utam, a saját értékrendem szerint. Úgy, hogy közben mások ne érezzenek csomót a hasukban, keserű ízt a szájukban, amikor elmegyek mellettük.