"Segítség viharban ragadtunk!"

[Nosh]

Már lassan egy hónapja hogy Sierra-val oly érdekes módon össze arátkoztunk, de ideje menni.. Szüleim már nagyon örültek hogy testvéremmel végre hazatértünk a nyaralásból és persze hogy én a legidősebb fiuk végre elfogtam első Pokemon-omat, méghozzá nem is akármilyen Pokemon-t.
-A hajó nem sokára indul! Mindent összeszedtetek? Nehogy aztán itt maradjon valami!-kérdezte nagyapám.
-Nekem mindenem megvan, de még azt a hátizsákot is magamal viszem amiben a ruháink vannak!-célozgattam rá hogy én már trainer vagyok akinek a legfontosabb a Pokemon-ja.
-Nem igaz hogy neked lehet Pokemon-od nekem meg nem!-morgott Randy és közben elfordította a fejét.
Nagyanyám csak röhögött és közben hajó is csak megérkezett.
-Sziasztok! Köszönünk mindent!-köszöntünk el, de nagymama megállított:
-Tudom hogy nagyfiúk vagytok, de kaphatok egy puszit.-visszaszaladtunk és gyorsan adtam egy puszit.-Legyen jó utatok! Sziasztok!
Felszálltunk a hajóra, majd lepakoltunk a kabininkba. Aztán felmemtünk a tetejére. Onnan tekintettem le a kristálytiszta vízre. Kiengedtem magam mellé Sierra-t.
-Seel!-ugrott bele a kis fóka Poke a tengerbe.
-Sierra!-kiálltottam utána, de barátom mosolyogva ugrott fel megmutatva hogy semmi baja.
Hamarosan az ég besötétedett és Fáni kezdett.
-Furcsa az időjárás jelentésben nem volt szó esőről.-mondta egy hang a hátam mögül. Megfordultam és egy lány állt a hátam mögött. Nagyon megtetszett nekem és elpirultam. Gyorsan elrántottam a fejem hogy meg ne.lássa. Ekkor Sierra riadtan ugrott ki a vízből.
-Mi a baj?-kérdeztem, de hamarosan magam is megláttam. Egy csapat Tentacool kapaszkodott fel a hajó oldalára és egyszerűen eldöntötték a hajót.
-A védett kabinba!-ordította a kapitány és elindultak az emberek a hajó aljába, hamarosan azonban ezerszámra özönlöttek a hajóba a Krabby-k és Kingler-ek.
-Majd én megállítom őket, de segítség is kell! Aki tudja támadja őket! Sierra te is! Használd a fejelést!-adtam ki a parancsot, de sajnos a kis Seel már nem bírja sokáig.

[Attila]

Mandarino szigetén, a centrumban sétálgattam az utcán. Gyönyörű, szép tiszta volt az ég, más elfoglaltságot ki sem találhattam volna. Egyszerűen így megy a legjobban a gondolkozás. Gastlyn járt az agyam, aki mostanában még a szokásosnál is jobban maga alatt volt. Még mindig a régebbi tanítójára gondolt és bárhogy is próbálkoztam, bármit is csináltam, egyszerűen nem tudtam segíteni rajta. Persze tudom, hogy nem könnyű felejtenie, de az eset már nagyon, nagyon hosszú ideje történt és a seb, ami Gastlyn esett jó lenne, ha végre begyógyulna. Talán be kéne íratnom egy kezelésre, ahol segíthetnének a bűntudatán.
Mereven bámulva sétáltam és nem vettem észre a falat, ami előttem állt. Figyelmetlenségemnek hála egyenesen belerohantam és meglepetten ültem le a földre, majd tekintettem fel, hogy vajon mi zökkenthetett ki gondolatmenetemből. Csodálkozva vizsgáltam a falat. De nem azért, mert elgyönyörködtetett a téglák pontos illeszkedése egymásoz, a malter szépen elsimított és kiegyengetett állapota, hanem mert egy plakát volt rá felragasztva.
Kíváncsian olvastam a szöveget, ami egy hajókirándulást és kikapcsolódást ígért a normál ár felén. Na ezt nem hagyhatom ki és talán Gastlynek is jót tesz majd a tengeri levegő.
Belekukkantottam bugyellárisomba, ám elszomorodva konstatáltam, hogy egy árva petákkal sem rendelkezem. Ajkaim lebiggyedtek szomorúságomban, de a következő percbe már vadul ugrottam is fel a meleg betonról és eltökéltem, hogy akkor is feljutok arra a hajóra, ha bele is rokkanok. Biztos voltam benne, hogy Gastlynek jót tesz majd az út.
Megnéztem még egyszer a plakátot, azon belül pedig az indulás időpontját és hatalmas meglepetésemre (vagy inkább ijedségemre?) a hajó tíz perc múlva felhorgonyoz az Articuno kikötőből és elhagyja a partokat.
- Hát mire vársz még Attila? Futás! – bíztattam önmagam, majd ahogy a lábaim bírták, csak úgy rohantam a kikötőbe, közben Gastly gondolatával motiválva magam, hogy a hajóút majd segít neki a felejtésben. Valójában még fogalmam sem volt, hogy miként fogok feljutni arra a lélekvesztőre, de meggyőződésem volt, hogy sikerülni fog.
Kiérve a kikötőbe, egy igen gyilkos iram után, azt vettem észre, hogy a hajó rámpáit épp vonják befele. Már valószínűleg mindenki a fedélzeten tartózkodhat.
Egyetlen lehetőségem maradt csak… Ismét futásnak eredtem, egy Dodriot megszégyenítő sebességgel, majd a hajú után vetettem magam. Centikre voltam már csak attól, hogy bámulatos magasságú vetődésemmel megragadjam a korlátokat, (amik a fedélzetre voltak felszerkesztve, hogy az utasok ne essenek ki, ha épp kihajolni támad kedvük) de a hajó sebessége szorozva relativitás elmélet köbgyökével… Na szóval maradjunk annyiban, hogy nem sikerült elkapnom és csobbantam egy nagyot a vízben.
Duzzogva és letörten másztam ki a partra.
- Pedig olyan jó lett volna, ha sikerül… - merengtem a hajó után, de ekkor észrevettem valamit. Egy csónak ringatózott vízen, kikötve a mólóhoz. Sunyi vigyorral az arcomon körül néztem és miután megbizonyosodtam róla, hogy nem lát senki beleugrottam és kioldoztam, majd az evezőlapátokat megfogva megindultam én is a nyílt víz felé. Igaz ez nem ugyan olyan, mint azon a hajón, de azért ezt is fel lehet egyfajta túrának fogni. Elvégre még életemben nem ültem csónakban és így legalább nem fognak zavarni minket Gastlyvel az emberek.
Miután eltávolodtam Mandarino szigetétől annyira, hogy még a horizonton sem látszódott, kiengedtem Gastlyt a labdájából, aki kíváncsian nézett körbe, majd letörten a csónak egyik ülőkéjére helyezte gázokból álló testét és ott ült.
- Gastly, legalább legyél egy kicsit vidám, hisz szellem pokémon vagy! És nézz csak körbe, körülöttünk mindenhol a nyugalmas és gyengéden hullámzó tenger. Hát nem vidít fel? – néztem kérdőn a szellem pokémonra, aki továbbra is bánatos volt.
Merengve néztem a szellem pokémont, aki szomorúan ”ült” a padon, majd hírtelen beugrott egy nagy ötlet.
- Figyelj Gastly! Jobb kedvre derülnél, ha egy új támadást tanítanák meg neked? Így biztos erősebbé válhatnál, így nem bánkódnál folyton, hogy gyenge vagy. Úgy hallottam, hogy az Árnyéklabda az egyik legerősebb támadásod. – kacsintottam a pokémonra, aki immár boldogan emelkedett fel a csónak ülőkéjéről és szeleburdin, vigyorogva kezdett el körözni a fejem fölött.
- Akkor kezdődjön is az edzésed Gastly, itt a tengeren! A fejlődés alapja a harc és teszünk róla, hogy fejlődj! – álltam fel hírtelen a csónakban és az majdnem fel is borult a váratlan egyensúlyváltozás miatt.
Miután visszaültem a hátsóbbik felemre, továbbra is nagy lelkesedéssel és eltökéltséggel eveztem a csónakot egy pokémont keresve a vízben, amivel Gastly elbánhat. Pár perc múlva ki is szúrtam egy Goldeent, aki Gastlynek nem volt nagy ellenfél és pár nyalás és Összezavaró támadástól ki is dőlt. A következő ellenfele egy Shellder volt, aki kemény páncélja miatt nehezebb falatnak bizonyult, de Gastly ezt a kihívást is sikerrel teljesítette. Na de viszont a harmadik ellenfelünkkel meggyűlt a baja… Egy Tentacool volt az, aki elég elszántan küzdött, de végül, nagy nehézségek árán, de Gastly kerekedett felül rajta.
- Na látod haver? Így kell ezt csinálni! – dicsértem meg a pokémont, aki láthatólag kifáradt a csatározások alatt, de élvezte azokat. Tisztában voltam vele, hogy az Árnyéklabda támadás még egy kicsit odébb van, de semmi sem lehetetlen és a megfelelő edzéssel minden elérhető.
Viszont ekkor történt a tragédia… Úgy kezdődött az egész, hogy elsötétedett az ég, a szél pedig viharosan kezdett el fújni. A tenger csak úgy dobálta a csónakomat. Ha eddig ez nem lenne elég, a háborgó vízből most az előbbi legyőzött és megvert Tentacool tűnt elő és úgy látszott, hogy magával hozta pár barátját is. Krabbyket, még több Tentacoolt és a kifejlettebb változatukat, Tentacruelokat is.
Nem voltam annyira elszállva magamtól, hogy harcba száljak velük, mivel tisztában voltam vele, hogy ekkora túlerővel szemben semmi esélyem sincs. Gastly is meg fogja érteni, ha most visszavonulót fújok, ebben biztos vagyok.
A pokémonomra néztem, aki bólintott egyet, majd visszahívtam a labdájába és egy motorcsónakot megszégyenítő sebességgel kezdtem el evezni a hatalmas és viharos szél lökései ellenére is.. Sajnos szomorúan vettem észre, hogy a dühös Tentacool és a jócskán túlerőben lévő bandája itt van a nyakunkon.
Ekkor észrevettem valamit a háborgó tengeren, ami talán a megmenekülésem kulcsa: egy hajó!
Az állt rajta az indulási tábláján, hogy Hoenn és az érkezési tábláján, pedig: Mandarino sziget. Még nem hallottam arról a régióról, hogy Hoenn, de biztos érdekes és szép lehet. Viszont nem volt sok időm ezen a régión merengenem, mivel a Tentacool banda már a nyomomban volt. Gyorsan előhívtam Bulbasaurt a labdájából és megkértem, hogy az indái segítségével helyezzen fel a hajó fedélzetére.
Bulbasaur egy percet sem habozva végrehajtotta az utasításomat, majd immár a hajó fedélzetéről visszahívtam a labdájába.
- Na Gastly, mégis összejött ez a hajóút, ha nem is úgy elkezdve, ahogy terveztem. – mosolyodtam el magamban.
A hajón voltam, igen, de nem volt sok időm élvezni az utat, mivel hatalmas ijedtségemre a Tentacool banda először a csónakomat roppantotta össze, ami fájdalmas recsegések közepette merült el a tenger végtelen habjai között, azután pedig a hajónak estek neki.
Álmomban sem hittem volna, hogy ekkora baj lesz ebből a kis edzésből, és hogy ennyi barátja van a kis Tentacoolnak. Eszméletlen sok Kraby, Tentacool és Tentacruel rohamozta meg a hajót, az utasok és a kapitány hatalmas ijedtségére. A hajó kapitánya elrendelte az utasok elszállásolását a védett kabinba. Viszont észrevettem egy srácot a fedélzeten, aki maradt harcolni és a Seeljével próbálja visszaverni a túlerőt.
Tisztában voltam vele, hogy az én hibám ez a felfordulás és már siettem is a srác segítségére (mivel mindenki más elbújt a védett kabinban).
Szólítottam Bulbasaurt, aki már egy indatámadással le is söpört négy Krabyt a fedélzetről, vissza a tengerbe, de ez kevés volt ahhoz, hogy megállítsuk a rohamot, mivel eszméletlenül sokan voltak.
- Szia, a nevem Attila! – mutatkoztam be sietve a srácnak. – Szerintem szereznünk kéne mihamarabb egy mentőmellényt, mert ezt a csatát nem nyerhetjük meg.
Mind e közben Bulbasaur, ezúttal egy Tentacruellal hadakozott, és sikeresen felül is kerekedett a hatalmasra nőtt medúzán és hajította vissza azt is a tengerbe.
Ekkora már az eső is elkezdett zuhogni és a szél még erősebben fújt, akár egy szörnyeteg.

[Nosh]

Ezzel a túl erővel nem hogy a győzelem, de a túlélés is kétes volt. Viszont megtörtént a csoda. Egy fiú sietett a segítségemre, a Bulbasaur-ja társaságában. Attilának hívták, mint kiderült és azt "tanácsolta" hogy keressünk mentőmellényt.
-Szia Attila! Én Norman vagyok! De a barátaim csak Nosh-nak hívnak!-mutatkoztam be és kezet nyújtottam, de figyelmetlenségemnek hála bal kezemet nyújtottam. Mikor észrevettem nagyon kínosan éreztem magam.-Bocsi nem akartam!
-A mentő csónakokba!-ordította megint a kapitány, majd odajött hozzánk.-Visszatudnátok tartani ezeket az pokolfajzatokat amíg én elvezetem az utasokat?
-Igen segítünk!-válaszoltam és Sierra-ra néztem.-A morgásoddal zavard el a Krabby-ket amíg az emberek beszállnak a csónakokba, ha nem sikerül fejeld le őket!
Szép lassan mindenki elhaladt mellettünk. Nagy meglepetésünkre Sierra morgása szinte megbénította őket, bár néha-néha azért szükség volt egy fejelésre, de megtörtént amire nem számítottunk. Már az utosó kisebb csapat akart átkelni mikor a hajó falához kényszerített rákok elindultak kétfelé. Mintha ugat akarnának adni valaminek. Aztán valami letört egy darabot a hajó faláról, majd mégegyet.
-Mi lehet az?-suttogták az utasok, akik szinte megdermedtek a félelemtől. Alig hangzott el mondat a valami azonnal megmutatta magát. Egy Kingler volt és magával hozta a barátját egy nagyranőtt Tentacruel-t.
-Menjenek a csónakokhoz! Én itt maradok és visszatartom őket!-kérte a kapitány és előhívott egy Starmie-t.
-Nem! Én is maradok!-ellenkeztem vele.-Gyerünk Sierra fejelés!
A kis Seel úgy tett ahogy utasítottam és Starmie pszihocsapásával legyőzték Tentacruel-t, de Kingler még mindig talpon volt.
-Na és most mit tegyünk?-fordultam Attilához és a kapitányhoz.

[Attila]

A fiút Noshnak hívták, aki baráti balját nyújtotta nekem üdvözlése jeleként. De nem volt sok időnk barátkozni, egyrészt a támadó pokémonok miatt, másrészt meg, mert a kapitány elrendelte mindenki beszállásolását a mentőcsónakokba.
Ugyan ezekben a pillanatokban a Krabyk két oldalra álltak és utat engedtek valaminek. Kíváncsian néztem, hogy most vajon miféle pokémon bújik elő a vizek sötétjéből és ijedten néztem, amint két hatalmas pokémon, egy Tentacruel és egy Kinler mászott fel a hajóra. A kapitány felszólított minket is, hogy szálljunk be a csónakokba, addig ő feltartóztatja a hatalmas pokémon túlerőt a Starmyával. Nosh viszont erősködött, hogy ő itt marad és harcol a Seeljével. Úgy éreztem, hogy nekem is itt kell maradnom velük, ezért hát én is megvetettem a lábamat a fedélzeten és eltökélten néztem a kapitány szemeibe. Visszahívtam Bulbasaurt, ami talán nagy ostobaság volt részemről, de végül is Gastlynek kell megtanítani az árnyéklabdát és ez egy remek alkalom a tanulásra. Nem de?
A kapitánynak és Noshnak közösen sikerült felülkerekedniük a Tentacruelon, csodálatos összefogással, de a hatalmas ollójú Kingler, még mindig farkasszemet nézett velünk és nem úgy tűnt, hogy bármennyire is meghatotta volna Tentacruel legyőzése. Sőt, mintha még tetszett is volna neki. Hatalmas ollóit megcsattogtatva gyilkos tekintetét ránk vetette, majd megindította a támadását. Itt jöttem én és Gastly a képbe.
- Gastly, támadd meg egy összezavaró csapással!
A szellem pokémon szemei fényleni kezdtek, majd ahogy találkozott a Kingler tekintetével, a hatalmas vörös rák pokémon mintha megingott volna és félbe hagyta a rohamát. A Krabyket vette célba, akik rémülten menekültek a fedélzetről, vissza a tengerbe.
- Rendben van Gastly, próbáljuk meg! Árnyéklabda támadás! – adtam ki eltökélten és reménykedve az utasításomat.
Gastly bólintott, majd behunyta a szemeit és a Kingler felé fordult, aki még mindig a sajátjait támadta az összezavaró csapás miatt, de ez a hatás sem tart örökké. Pokémonom a teste előtt elkezdte összegyűjteni az energiákat, majd egy kis (tényleg kicsi, akár egy üveggolyó) árnyéklabdát formált és a Kingler felé küldte azt, aki már kezdett felgyógyulni az összezavaró csapás alól. Gastly apró támadása sikeresen eltalálta a hatalmas rák pokémont, de erős páncélján egy ilyen kis árnyéklabda nem hatol át. Viszont ez felébresztette Kinglert és ezúttal ismét minket (jobban mondva Gastlyt vete célba).
- Rendben van Gastly, próbáld meg újra. Ne törődj a külvilággal, csak az a lényeg, hogy összpontosíts. – bátorítottam a poémonom, aki megbízott bennem és ismét lehunyta a szemeit, hogy összegyűjtse az energiákat teste előtt.
Mind eközben a Kingler sem volt rest és egy buboréksugár támadással vette célba Gastlyt.
A buborékok elszántan szálltak a pokémonom felé, de szerencsére Gastly épp időben készítette elő az árnyéklabdát. Igaz ez sem sikerült valami hű de nagyra, de viszont lényegesen nagyobb volt mint az előző ( ez már akkora volt már legalább, mint egy teniszlabda). Gastly is elindította a támadást, ami találkozva a buboréksugárral, egy kisebb robbanást hozott létre a felgyülemlett energiák miatt, de szerencsére senki sem sérült meg ( még az a nyavajás Kingler sem… ).
- Oké Gastly nem adjuk fel, Hipnózistámadás, majd vesd be újra az árnyéklabdát! Ezúttal tudom, hogy sikerülni fog. – bíztattam a pokémont.
Gastly egy hipnózis sugarat bevetve mély álomba altatta a Kinglert, majd elkezdett újra koncentrálni, az energiák összegyűjtéséhez. Látszódott rajta, hogy fáradt, de eltökélt volt és ezért az olyan hátráltató tényezők, mint mondjuk a fáradság nem állíthatták meg.

A vihar, ami nem rég tört ki, iszonyatos erővel tombolt a tengeren. A sötét fellegek alatt a szél a hajót dobálta kénye-kedve szerint, mint egy kisgyermek a plüss Teddiurse-ét. Az eső csak úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, hatalmas villámok közepette.
De Gastly a fedélzeten még mindig az alvó Kingler felé fordulva koncentrált és gyűjtötte a szellemi energiákat.
- Ez az Gastly, sikerülni fog! – bíztattam a pokémont, akire láthatólag jó hatással voltak a szavaim, mert az árnyéklabda immáron igazi méreteket öltött. Nagyságra mint két futball labda összerakva és még növekedett. Gastly túltejesítette önmagát. Végül miután úgy érezte, hogy elkészült vele elindította a támadást, ami sikeresen eltalálta Kinglert, még épp időben, mert úgy látszott, hogy ébredezik.
Amint a hatalmas rák észrevette, hogy nem tudja elkerülni biztos végzetét, hatalmas ollóit maga elé kapva próbálta kivédeni ezt az óriási támadást, de azok sem védhették meg. Az árnyéklabda eltalálva őt felrepítette a magasba, majd ott egy kisebb robbanás hallatszódott, majd Kingler aléltan hullott alá a tenger habjai közé, még így a vihar közepette is, hatalmas csobbanással landolva.
- Ez az Gastly, sikerült megtanulnod az Árnyéklabdát, gratulálok! – rohantam vidáman a pokémonomhoz, aki végre a Gastlyktől megszokott vigyorra húzta a száját és megnyalta az arcomat, minek hála, zsibbadás lett úrrá rajtam.
- Oké Gastly, én is örülök. – nevettem a pokémonomra. – Na még mindig gyengének érzed magad? – kacsintottam rá, majd, Gastly, hogy választ adjon kérdésemre egy újabb árnyéklabdát küldött a még hajón lévő ellenséges pokémonok irányába, akik fejvesztve menekültek előle vissza a habok közé.
- Így kell ezt, ügyes voltál! – dicsértem meg mosolyogva a pokémonom, miközben a hatalmas esőcseppektől, mik a haragos égből zuhogtak, már átázott teljesen a ruhám. – Megérdemled a pihenést barátom, térj vissza. – hívtam vissza a labdájába a boldog Gastlyt, majd a többiek felé fordultam: - No most akkor mi legyen, elhagyjuk a hajót? Úgy néz ki a veszély nagy részét sikerült elhárítanunk, igaz a vihar még mindig elég kegyetlenül tombol. - tettem fel a kérdést a jelenlévőknek, próbálva túlkiabálni a dühöngő szelet.

[Nosh]

Attilának és a Gastly-jének sikerült megállítani a dühöngő Kingler-t. Amint a szörnyeteg a mélybe hullott követték őt a kicsik is.
-Szép volt fiúk!-dicsértem meg új barátomat és Pokemon-ját, aztán megkérdezte hogy mit csinálunk.-A vihar nem elég nagy területű, tehát a legjobb megoldás az lenne ha a vihar közepe felé indulnánk a mentő csónakokkal!
-Remek ötlet! A műszerekkel be tudjuk mérni hogy pontosan hol van a vihar közepe!-mondta, majd intett hogy kövessük.
Elindultunk a vezető fülkébe. Ám mikor felértünk érdekes látvány fogadott, mert kiderült hogy már a vihar közepében vagyunk.
-De ez lehetetlen!...Vagy talán...lehet hogy...a vihar tehát nem természetes, hanem valami kelti. És az a valami alattunk van.-mondtam ijedten.-Hát akkor keressük meg!
Fogtam meg egy búvár ruhát ami a falon lógott. A kapitány is elvett egyet. Tizenöt perc múlva már beöltözve készültünk a tengerbe ereszkedésre.
-Attila kérlek maradj itt és tartsd a frontot ha esetleg visszajönnek!-kértem meg Attilát, majd Sierra-val, a kapitánnyal és Starmie-vel beugrottunk a tengerbe. Hamarosan megpillantottuk a vihar elindítóját, egy Slowbro-t és a segítőit egy csapat Slowpoke-t. Először csak egy korall mögé bújva figyeltük őket és közben észre sem vettem hogy Sierra is az eső táncot járja és csak akkor állt le mikor a kapitány Starmie-ja egy gyors pörgés, csillagszóró kombinációval támadta a Slowpoke-kat.
-Most Sierra fejeld le Slowbro-t!-a kis Seel egyetlen fejeléssel elintézte a táncolástól elfáradt Pokemon-t, így már a haverjainak sem volt kedve harcolni. A kapitánnyal felúsztunk és megláttuk hogy nem hogy elállt az eső, de még a nap is kisütött.
-Remek most induljunk Tamarillo-ra!-utasított a kapitány és beszállt egy csónakba, Sierra-val követtük.
-Várjuk meg Attilát is!-mondtam és vártam hogy barátom beszálljon.

[Attila]

Nosh és a kapitány elhatározták, hogy belehaladnak a vihar közepébe, számomra ismeretlen okból. Nem tudom, hogy az mért jó ötlet, de ha a kapitány is benne van, akkor mért ne lenne az? Bementünk a vezető fülkébe és olyat láttunk a műszerfalon, amitől a szavunk is elállt. Már a vihar közepében vagyunk és ami még hajmeresztőbb, ha vihar nem magától keletkezett, hanem valami generálta. Ez elég érdekes… Nosh és a kapitány elhatározta, hogy lemerülnek a víz alá pokémonjaikkal, én pedig vállaltam, hogy addig itt maradok a hajón és figyelek, nehogy visszajöjjenek az előbbi támadóink.
Szerencsére nem történt semmi érdemleges, leszámítva, hogy alig, hogy lemerültek a víz alá a kapitányék, rá tíz percre el is tűnt a vihar, sőt, még szivárvány is keletkezett.
Felnéztem a gyönyörű szép kék égre és elállt a szavam, olyan gyönyörű volt. Nem minden nap lát ilyet az ember. A nap csak úgy szikrázott és a sötét fellegeket játszadozó bárányfelhők váltották fel. Na és a szivárvány… Az maga volt a csoda. Gyönyörű színeiben pompázott és különösen nagy volt. De várjunk csak! Mintha valami mozgást is látnák a szivárvány fele, de biztos csak a szemem káprázik. Pedig meg mernék esküdni rá, hogy valami furcsa madár pokémon volt az, ami húzta maga után a természeti csodát. De ahogy megjelent, úgy el is tűnt, így nem bírtam eldönteni, hogy a fantáziám játszott-e velem, vagy tényleg láttam ott valamit.
Kitekintettem az irányító kabin ablakán és láttam, hogy a kapitány és Nosh is megérkeztek a tengeralatti útjukról. Éppen szálltak be a mentőcsónakokba, de úgy tűnik nem akartak elmenni. Vajon mért?
- Jah tényleg… De buta vagyok. - ébredtem fel merengésemből. – De hisz rám várnak! – mosolyodtam el magamban, majd rohantam is hozzájuk, hogy megkérdezzem őket, hogy mi történt velük a víz alatt.
- Nos mit láttatok srácok? Hosszú lesz az út és az kizárt dolog, hogy én evezek, mivel… - nem akartam, hogy a kapitány rájöjjön, hogy potyautas vagyok, ezért nem mondhattam, hogy én is eveztem idáig. – Mivel rettentően megfájdult a kezem, mert egy… Őőő… Machop… Nem is! Egy Machamp… Kimászott a vízből és megtámadott. Igen, pontosan így volt! - magyarázkodtam zavarodottan a többieknek, azok pedig furcsálló tekintetükkel méregettek. -
Na de ne is figyeljetek rám, inkább meséljetek! - Karoltam át a kapitány és Nosh vállát és erőltetett nevetésben törtem ki a mentőcsónakban.

[Nosh]

Hamarosan megérkezett Attila is. Kiszögezte hogy ő nem fog evezni mivel egy Machamp megtámadta. Nem volt valami meggyőző a magyarázkodása, de hát na csak a barátom és megbízok benne. Aztán átkarolt minket és kérte hogy meséljünk.
-Hát igazából.....-kezdtem bele, de a kapitány a szavamba vágott.
-Amint leértünk egy csapat hatalmas Slowpoke-t láttunk.-kezdett bele a koránt sem valós meséjébe.-A vezetőjük egy Slowbro épp eső táncot járt. Amíg én és Starmie lefoglaltuk a Slowpoke-kat, addig Nosh legyőzte a Slowbro-t. Hát röviden ennyi.
A kapitány ugyan jó mesélő volt, de örültem hogy befejezte. Közben észre se vettem hogy én már evezek és ennek hála már Mandarino partjainál járunk.Kiszálltam a csónakból és Attilára néztem.
-Jössz?