Ronald Travis VS Garrius Troy

[Garrius]

Nem létezik sok embert próbálóbb dolog a várakozásnál. Garrius és pokémonja mégis erre voltak ítélve. Nem tudhatták mi vár rájuk ha Hitmonchan végül megkezdi a támadását, de ami talán még ennél is rosszabb, hogy azzal sem voltak tisztában ez mikor következik be. Mintha egy képzeletbeli bárd éle lebegett volna felettük, ami minden szisztematikusságot mellõzve fog lecsapni.
A tréner mikor kiadta a támadási parancsot, valójában kétségbeesésében tette, hisz maga is tisztában volt vele, hogy a védekezés önmagában nem lesz elég ezen a mérkõzésen. Szinte biztos volt benne, hogy az öklözõ valami kivédhetetlen támadással próbálkozik majd és utolsó mentsváraként tekintett az offenzíva megkezdésére. Most azonban, hogy még ennyi idõ után sem indult el a csapás, már nagyon is jó ötletnek tûnt, hogy erre utasította Treeckot. Talán képesek lesznek kihúzni a megmaradt idõt. Talán pont az késlelteti a támadást, hogy a pokémon, pofonjai révén, nem hagyja koncentrálni Hitmonchant. Talán…
Az aprócska hüllõn összetéveszthetetlenül ütköztek ki a fáradtság jelei. Patakokban folyt róla a verejték és egyre hangosabb nyögésekkel kísérte csapásait. Kimerült lihegése elszánt kiáltásokkal vegyítve adott hátborzongató karaktert a küzdõtérnek. Bizonyára az ütések erõssége is minden egyes találattal egyre csak csökkent de Garr sem várhatott többet partnerétõl. Valóban ez volt az elsõ igazán komoly küzdelmük és vitathatatlanul másképp zajlott, mint az eddigiek. Még sosem látta ennyire kifáradva Treeckot. Persze szenvedett már vereségeket, de az eddigi ütközetekben sosem tanúsított ekkora erõfeszítéseket. Nyilván bizonyítani akart, megmutatni, hogy méltó arra, hogy jelvényeket nyerjen. Minden bizonnyal nem is sejtette, hogy ezt már eddigi helytállásával is bõven megtette.
Eredetileg Garrius abban maradt a pokémonnal, hogy csak akkor folytatják a teremcsatákat, ha ma gyõznek, de az elmúlt bõ két perc teljesen megváltoztatta a fiú elképzeléseit. Már biztos volt benne, hogy bárhogy is alakul a mérkõzés, megtalálták a nekik való utat.
Garrt egy mély, öblös hang ragadta ki a mérkõzés lélekrabló ritmusából. Ronald volt az, aki olyan dolgokat mondott, amire egyáltalán nem számított. Biztatta õket…
~ Szóval ilyen egy teremvezetõ! – A gondolat akaratlanul is mosolyt csalt az arcára és megértette miért van ez az egész. A jelvények õrei nem csak vizsgáztatnak, sokkal inkább felkészítenek. Támogatnak, tanítanak és a tudásfelmérés voltaképpen csak egy kötelezõ hozadéka a szerepüknek.
- Köszönjük – felelte. – Nem fogjuk feladni… sõt, szerintem önnek kellene bedobni a törölközõt, nem szeretném magamra vállalni azt a bûntudatot, hogy miattunk kési le a film elejét. – Pimasz vigyora remekül mutatta kirobbanó harci kedvét.
Treecko mindebbõl nem sokat érzékelt. Minden idegszálával azon volt, hogy a csapásaiba némi erõt tudjon vinni. Sosem érezte még ennyire fáradtnak magát, mintha forgott volna körülötte az egész világ. Émelygett, égett az arca, de továbbra is ugrott, ütött, ugrott és ütött…
Az egyik alkalommal mikor visszaért a földre a bal lába kiszaladt alóla, és fél térdre rogyott. Kétségtelenül az ereje végén tartott. Ezt pedig mestere sem hagyhatta figyelmen kívül. Garr oldalra pillantott, egyenesen az órára; fél perc volt még hátra.
~ Túl sok, ennyit nem bír végig támadni.
- Szép volt Kó, most váltunk, fuss át a lábai közt és kapaszkodj fel a hátára. A kezeidet dugd be a két karja és a teste közé. Markold meg a vállait és szorítsd magad olyan erõsen hozzá, amennyire csak tudod. Tapadj rá és kezd meg az Elszívást.
Treecko nem tudta volna eredményesen ütlegelni Hitmonchant, mert a csapásaiban már alig maradt erõ, de így talán képes lehet továbbra is megakadályozni a mindent elsöprõnek gondolt támadást…
- Nagyszerûen küldöd, bármi is történjék nem kell lehajtott fejjel elhagynod a szorítót – biztatta különös szelídséggel átitatott hangon. – Sõt, miket beszélek?! Felemelt fõvel fogsz kijönni onnan, mert ma bebizonyítottad, hogy nem a méret a lényeg… óó, ez kicsit égõre sikerült, de nem buzdításba kevert önvallomásnak szántam. Szóval javítom kicsit, a pokémonok közt nem számít a méret…jajj ééédes fatom, inkább hagyjuk ezt, nem vagyok jó az ilyesmiben. Maradjunk annyiban, hogy nagy király vagy!

[Attila]

Garrius "beszólásán" igen jót nevettem mély hangomon, majd mosolyogva, ámbár elszánt tekintettel néztem a fiúra: - Nem kell félned, hogy lekésem a filmemet, hisz a meccsünknek hamarosan vége szakad. Ha így, ha úgy, de büszke lehetsz magadra és a csodálatos kis Treeckodra fiam, a ma nyújtott teljesítményedért.
Még mi Garriussal szót váltottunk, eközben a csatatéren sem restelkedtek a harcosok. Hitmonchan továbbra is készült a csapására, Treecko pedig megállíthatatlanul és a fáradság küszöbét annyira kitolva ahogy csak lehet, pofozta ellenfelét.
Láthatólag a fiúnak is feltűnt, hogy a pokémonja már nem húzza sokáig, mert taktikát váltott. Utasította a zöld kis barátját, hogy "fogja le" hátulról Hirmonchent és hajtson végre egy elszívást ellene.
~ Remek lépés, meg kell hagyni. Ha Hitmonchan nem siet, az ellenfele újult erővel fogja támadni.
Mintha a pokémonom csak a gondolataimat hallotta volna, felpattantak a szemei és a háta mögé került Treecko felé perdült egy hirtelen fordulattal. Nem is látszott rajta, hogy fáradt vagy sérült lenne attól a sok hatalmas pofontól, amikkel Treecko támadta. Teljesen kipihentnek tűnt a harcos pokémon. Szemeiből nem sok jót lehetett kiolvasni, hát még az energiáktól már-már lüktető kesztyűjéből, amit pontosan és a Fürgeség támadással felgyorsítva indított meg a zöld ellenfele felé.
~ A Fókusz ütés. Hitmonchan legerősebb támadása. Látszik, hogy nem becsüli le a kis jószágot, ha bevetette legerősebb támadását is ellene...

15 másodperc van még hátra

[Garrius]

Talán ha gyorsabban mozog a kis pokémon, akkor sikerülhetett volna feljutnia Hitmonchan hátára. Talán ha Garrius hamarabb reagál és pár másodperccel korábban adja az utasítást, lett volna elég idejük kivitelezni azt.
A teremharcokban viszont nincs „talán” és nincs „ha”, itt csak a tények és a valós történések számítanak. A konkrétumok pedig egyáltalán nem kedveztek a kihívó párosnak. A fáradt Treecko késõn mozdult az ugyancsak elkésett utasításra, és képtelen volt feljutni az ellenfele hátára. Sikerült átfutnia a lábai közt és már az ugrást is elkezdte, amikor az eddig szoborként álló Hitmonchan, taktikát váltva, támadásba lendült.
Ezt már nem lehetett elkerülni. A boxoló sebessége és Treecko fáradtsága nagyon rossz párosítás volt számukra. A rengeteg energiát magába dagasztó kesztyû megállíthatatlanul száguldott a kicsiny fû pokémon felé.
Ráadásul a hüllõt nem is csak a fáradtság hátráltatta, mivel már a levegõbe emelkedett, teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. A találat biztos volt, már csak annyi kérdés maradt, hogy mi történik Treeckoval…
Pedig már annyira közel voltak. A gekkó egyik különleges képessége, hogy ereje fogytával, fû típusú támadásainak intenzitása növekszik. Mondanom sem kell, hogy ez mekkorát dobott volna az Elszívás hatékonyságán is.
Garriust ebben a pillanatban már nem is az érdekelte, hogy sikerül-e megnyerniük a jelvényt. Õ Treecko testi épségéért aggódott. Nem akarta soha ilyen kiszolgáltatott helyzetbe látni a pokémonját.
Ha az események nem ilyen gyorsan történnek, még az is lehet, hogy verbálisan dobja be azt a bizonyos törölközõt…
Most azonban mintha csak ellopta volna Hitmonchan szerepét, teljesen kõvé dermedt. Lélekvesztett testként állt a ring egyik végében, miközben pokémonját elérte a szörnyû kesztyû…

[Attila]

Hitmonchan hatalmas ütése eltalálta az éppen felé vetődő pokémont és iszonyú erővel csapódik neki az arcának a bokszoló kesztyűje, amitől az felakadt szemekkel és eszméletlenül hullik a padlóra Garrius oldalára, az edzője lábai elé.
Hitmonchan lendülete alább hagyott, majd tisztelete jeleként az alélt pokémont a karjaiba vette és átadta Garriusnak, ezután visszasétált hozzám.
Dermedten és kissé csalódottan szemléltem az eseményeket. Tisztában voltam vele, hogy Treecko meg kell majd küzdjön azért, hogy győzhessen, sőt, még a meccs elején csak így látásra nem is adtam volna neki többet egy percnél.
De a kis pokémon bebizonyította, hogy méretei és kisebb ereje ellenére igazi ellenfele volt Hitmonchannek, aki noha kiütötte, de elő kellet halásznia hozzá a legerősebb támadását.
A pokémonom is elismerte a fűpokémont méltó ellenfélként azáltal, hogy bevetette ellene a Fókusz ütést.
Miután Hitmonchan visszaért a saját sarkába (mellém), én bementem a ringbe és odasétáltam a bánatos (?) fiúhoz, majd a vállára tettem a kezem és komoly tekintettel néztem a szemeibe:
- Fiam, nem kell búsulnod a meccs miatt. A pokémonod és te bebizonyítottátok, hogy igazi harcosok vagytok, akik soha sem adják fel a küzdelmet, legyen az bármennyire is elkeseredett összecsapás. Ez egy remek tapasztalat számotokra. A pokémonod és te is sokat tanulhattatok ebből az összecsapásból. Remélem még látjuk egymást. Habár ebben sajnos kételkedem... - rándult meg az arcizmom és a szemfülesebbek elkaphattak egy kedves mosolyféleséget. - Mert örömmel jelentem be, hogy elnyertétek a Fighter's Hall GYM Bátorság jelvényét!
A fiú kezeibe nyomom a jelvényt, közben pedig magyarázom neki a történteket: - Elszántan és félelmet nem ismerve harcoltatok Hitmonchan ellen. Noha tisztában voltatok azzal, hogy nem nyerhettek, hogy súlyosan megsérülhet a pokémonod, mégis vállaltátok a harcot és oly kitartóan küzdöttetek, hogy méltó ellenfél vált belőletek. Jogosan érdemlitek hát meg a jelvényt és bízom benne, hogy ha a sors keze újra összehoz minket, ismét megküzdhetek veletek és újra részem lehet egy ilyen izgalmas összecsapásban. Remélem, hogy nem hiába adom nektek ezt az érmet és a jövőben is ilyen kitartóak és céltudatosak lesztek majd, mint itt.
A kezemet nyújtottam Garrius felé, közben pedig Hitmonchan is odasétált mellém, és a maga nyelvén mond pár biztató és kedves szót az alélt (vagy már magához tért?), de bátor Treeckonak.

[Garrius]

Garrius még soha nem érzett ilyet… Treecko kiütése sokkal jobban fájt neki, mint a tegnapi valós pofonok, amiket attól a félhülye bájgúnártól kapott. Hm, milyen érdekes, egész meccs alatt nem is érezte a monokli okozta kellemetlenséget, ami egyébként minden mimikai produktumánál elõjött. Annyira beleélte magát a küzdelembe, hogy a teste csak feltüzelt szellemének börtönévé vált, üres és érzéketlen falakká, melyek visszatartották a szárnyalástól.
A lábai elé röpült pokémon minden kétséget kizáróan ájult volt. Tanítója egyetlen szökkenéssel termett oda, de még így is megelõzte eddigi ellenfelük, aki felvette a földrõl az elernyedt kis testet és átnyújtotta Garrnak.
- Köszönöm Hitmonchan. – Mosolygott csalódottan a fiú, de persze csak miután alaposabban szemügyre vette Kót. Nagyot kapott, de tapasztalatai alapján semmi maradandó sérülést nem szedett össze. – Nagyon jól harcoltál. – A boxolónak szóló dicséret teljesen õszinte volt, még akkor is, ha a hangja nem sok vidámságot közvetített. – Ahogy te is – súgta oda Treeckonak.
Nagyot sóhajtott és óvón magához szorítva pokémonját felnézett, Ronald tekintetét keresve. A férfi észrevétlenül közelítette meg, és mire a fiúban felmerült az udvariasság igénye, már szilaj toronyként magaslott fölé.
Beszélni kezdett, Garrius pedig komoly arckifejezéssel hallgatta. A tanító egy protokoláris monológra számított, amit bizonyára a vereséget szenvedettek is kiérdemelnek. Ezért is lepõdött meg azon, ami a dicséret után következett. Ronald nem indította rögvest útjára, legalábbis nem üres kézzel.
Már épp szabadkozni akart és megkérni, hogy mégis hívhassa majd ki újra egy késõbbi idõpontban, amikor a teremvezetõ kimondta azokat a szavakat, amelyekre egyáltalán nem számított. Megnyerte a jelvényt? Megnyerte a jelvényt?! És igen, megnyerte e jelvényt!
- Hogy lehetséges ez? – kérdezte, egy rá egyáltalán nem jellemzõ, értetlenkedõ arckifejezést öltve.
A kérdésre viszont nem is lett volna szükség, mert Ronald, Garr kezébe nyomva a csillogó kis szimbólumot, már el is kezdte kifejteni a döntése miértjét. Érdekes dolgokat mondott, amik még így is büszkévé tették a fiút, hogy gondolatai nagy részét a Treecko állapota iránti aggodalom tette ki. Miután végighallgatta a jó kedélyû izomkolosszust, úgy érezte neki is szólnia kell:
- Köszönöm szépen, – kezdte – noha nem mondhatnám, hogy nem vagyok ledöbbenve. Azt hittem csak úgy kaphatok jelvényt, ha kibírom a három percet, úgyhogy ez most kicsit olyan nekem mint a…a…mi az ellentéte a derült égbõl érkezõ villámcsapásnak? – kérdezte elgondolkodva. – Mindegy is, szóval egy ugyanilyen sokk pozitív megfelelõje. Azt hiszem ha Treeckonak mondtam, önnek is kijár, szóval engedje meg, hogy közöljem, Ronald Travis, Ön nagy király!
Szelíd mosolya egy szempillantás alatt vigyorrá változott, amikor megérezte, hogy a karjaiban tartott pokémon mocorogni kezd. Kó lassan kinyitotta hatalmas szemeit és jelezve, hogy hallotta az elõbbi beszélgetést, elégedett mosoly ült ki az arcára.
- Örülök, hogy nem lett komolyabb bajod, és gratulálok, én sem csinálhattam volna… sokkal jobban. – Egymás ugratása mindig is szerves része volt a viszonyuknak. – Most viszont pihenj egye jó nagyot, találkozunk a pokémon centerben.
Már majdnem vissza is hívta, amikor Hitmonchan is szólt néhány szót, egy olyan nyelven, amit csak õk ketten érthettek tökéletesen. Treecko viszonozta egy hosszabb névismétléssel, aztán pedig hálásan fogadta labdájának üdítõ nyugalmát.
- Azt hiszem nekünk ideje indulnunk. Kó alaposan kipiheni magát, én partyzom egy óriásit, ön pedig nézze nyugodtan a filmet. Természetesen Hitmonchannel, mert a mai után simán megérdemel egy kis szórakozást. – A vigyora immáron letörölhetetlen volt. – Ja és legközelebb, ha a városban járok, számíthat a látogatásomra. Lesz itt még visszavágó, annyi különbséggel, hogy azon végig mi fogunk támadni. Viszlát Ronald!
Egy órája még Garr lépett be az épületbe, de most egy jelvénytulajdonos távozott…

//Köszönöm, egy élmény volt! ;D //