A Kósza

[Garrius]

I. FEJEZET

~Egy szebb jövõ ígérete~

- Kétlem, hogy kibírnál még egy ilyet… Kósza! – lihegte a férfi, hangjában a gyûlölet és elégedettség különös egyvelegével. Tekintete végigfutott a bal kezében tartott kétélû pengén és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy tényleg vért fakasztott.
- Nem te vagy az elsõ, aki ezt ígérte nekem… – mondta Garrius a fáradtság ellenére is látszólag magabiztosan. – De csak remélni tudom, hogy nem is az utolsó. – tette hozzá gondolatban.
Félmeztelenül állt, ellenfelétõl öt méterre és mellkasán valóban ott virított a frissen begyûjtött vágás. Határozott tekintete hihetõvé tette szavait, de sérülése kétségtelenül súlyos volt. Csak egyetlen kardot tartott a kezében, noha vastag bõrövén látszott, hogy eredetileg két fegyver viseléséhez készült...

*

A világ ismét életre kelt. Fülei és bõre, szinte egyszerre kezdték felfogni az õket érõ ingereket. Érezte az arcát ostromló napsugarakat, fülét pedig ismerõs dallam ütötte meg, egy énekesmadár rögtönzött koncertje, és tudatába bevillan a tény, hogy neki nem itt kellene lennie. A legutóbbi emléke korántsem volt ilyen idilli.
Üldözték.
… Hosszú és kimerítõ menekülés volt, ami - mintha csak elvágták volna - megmagyarázhatatlanul abbamaradt. Minden elsötétült, és egészen mostanáig úgy is maradt. Nem tudta mire vélni ezt a változást. Szemeit már csak ezért sem nyitotta ki azonnal. Biztonságosabbnak ítélte, ha nem fedi fel rögtön, hogy magához tért. Kevés ember lett volna képes ilyen gyorsan átlátni a helyzetét és lemondani az ösztönös kíváncsiságról, de õ jó kiképzést kapott. Míg másnak azonnal kipattantak volna a szemfedõi, hogy megvizsgálják az új környezetet, a férfi nem engedett a kísértésnek. Csak azután cselekedett, miután biztos volt benne, hogy nincs mellette senki. Elég volt néhány röpke pillantás és rögtön tudta hová került, ez pedig azt is jelentette, hogy nem kellett aggódnia. Biztonságban volt. A legfinomabb ágynemûben feküdt, illetve immáron ült, egy nagy szobában. A helyiség berendezését tekintve pont olyan volt, amilyennek Garrius várta, visszafogott és elegáns.
- Catherine. – Ejtette ki a nevet csendesen. Régóta nem használhatta a hangját, mivel az a megszokottnál sokkal rekedtebb volt. Csak ekkor döbbent rá arra is, hogy mennyire ki van száradva. Cserepes ajkait szinte szétrepedtek a rövidke szótól.
Fémes ízt érzett a szájában, ami megmutatta, hogy tényleg vérezni kezdtek.
Nem tudta pontosan mennyi ideig feküdt öntudatlanul, de olyan érzése volt, mintha hetek teltek volna el. Nagyon távolinak tûnt a legutolsó emlékfoszlánya is, igaz egyre több részlet állt össze a fejében. Teóriája ellenõrzéseként végigsimította a nyaka hátsó részét majd nagyot sóhajtva visszadõlt az ágyba.
Ebben a pillanatban lépett be egy fiatal nõ a helyiségbe. Jellegzetes ruházatáról azonnal lehetett tudni, hogy ki õ, Catherine Úrnõ egyik szolgálója.
- Uram jól van? – sietett az ágyhoz, hisz nem tudhatta, hogy a férfi önszántából huppant vissza a puha párnára. - Fájdalmai vannak?
- Tessék?! – értetlenkedett Garrius, majd mikor rájött mi járhat a lány fejében, elmosolyodott. - Nincs semmi bajom. Illetve ha csak nem az, hogy mentem szomjan halok.
- Azonnal töltök önnek és értesítem az Úrnõt is. Nagyon fog örülni neki, hogy végre magához tért – mondta miközben a kezében lévõ tálcán pihenõ kancsóért nyúlt. - Már kezdte azt hinni, hogy a méreg végül mégis csak legyõzi önt.
- Mennyi ideje vagyok ilyen állapotban? – kérdezte Garrius, kivéve a nõ kezébõl a kancsót, és minden illemet mellõzve nagyot kortyolt belõle.
- Ez az ötödik nap – válaszolt csendesen, látszólag nem ítélkezve a vendég cselekedetérõl. – Legalábbis mióta nálunk van.
- Általában nem szokott ennyi ideig tartani – jegyezte meg elgondolkodva, inkább csak saját magának. – Komoly méreggel kenhették be azt a tût, amit belém lõttek.
- Az asszonyom azért küldött, hogy nézzek magára és értesítsem, ha valami változás történik az állapotában. Most engedelmével eleget is teszek a kérésének.
- Várj egy pillanatot. – Határozott hangja szinte megdermesztette a távozni készülõ szolgálólányt. – Szükségem lenne a ruháimra. – Ezeket a szavakat igyekezett finomabban kiejteni, mivel õ is észrevette a másik reakcióját.
- Engedelmével megjegyezném, hogy talán még nem jó ötlet felkelnie. Eddig élet és halál közt lebegett, pihenésre van szüksége.
- Elõször is, – kezdte a megmarat vizet az éjjeliszekrényre helyezve. - kérlek hagyjuk a formalitásokat, nem vagyok úr, tehát nyugodtan tegezhetsz, másodszor pedig, jól vagyok. Ennél már csak akkor lennék jobban, ha nem ebben az ostoba hálóköntösben kellene társalognom veled.
Ledobta magáról a takarót és valóban egy fehér, finom szövésû, hosszú hálóruha volt rajta. Az arckifejezésén pedig tisztán látszott mennyire nem felel meg neki ez az állapot, elvégre egyáltalán nem ehhez volt szokva. Garrius vérbeli harcos volt és öltözéke is ezt a státuszt szokta hirdetni. Ezért is érezte magát most kényelmetlenül.
- Köszönöm, ha úgy kívánja tegezni fogom. – Garrius most elõször fedezhetett fel a lány hangjában rosszallást. – A ruháit… ruháid kimostuk és megszárítottuk, azonnal hozom. Most pedig ha nem kívánsz egyebet távoznék.
A Kósza szótlan bólintással jelezte, hogy nincs több kérdése és csodálkozva figyelte, ahogy a szolgáló elhagyja a szobát. Kiszállt az ágyából és ablakhoz sétált, amely egy óriási kertre nézett. Távolról is gondosan megmunkáltnak látszó padokat pillantott meg, és valóságos bokor szobrokat, amik a legkülönbözõbb alakokat ábrázoltak. Középen impozáns márvány szökõút pihent, amihez minden irányból díszkövekbõl kirakott járda vezetett. Látszott, hogy sokat foglalkozhatnak a rendben tartásával, de a férfit ez most nem nyûgözte le különösebben. Többször járt már itt, így az újdonság varázsa teljesen elmúlt. Mégis megnyugtató volt ez a békesség. Olyannyira ellentétben állt a hétköznapjaival, hogy ha lehetséges egyáltalán ilyen, még inkább sajnálta, amiért pár nap múlva megint visszatérnek a nyomorúságos körülmények.
A kósza nem volt szaténfüggönyös ágyhoz szokva, gyakran kellett istállókban, vagy pajtában aludnia. Ritkán találkozott kényelemmel és azzal, hogy bárkitõl is kapna valamit… illetve ha csak nem az elvégzett munkáért járó fizetségrõl beszélünk. A ruháit ritkán kérheti szolgálólányoktól, vagy ha igen akkor a hölgyemény többnyire ugyanolyan állapotban adja vissza, mint amilyen piszkosan és viseletesen leráncigálta róla...
Nem volt mindig így, Jaer Torah király idejéig mind a négy birodalomban tisztelet övezte a nevüket. Fogadókban pihenhettek, a legjobb lovakon jártak és sosem ürült ki az erszényük, de ez már bõven a múlté. Manapság a Kószákat kontinens szerte elítélik, kerülik, sõt helyenként üldözik is. A munka egyre megalázóbb, a fizetség pedig egyenesen nevetséges. Egyetlen dolognak köszönhetik, hogy egyáltalán még megtûrik õket, és ez nem más mint, hogy hasznosak. Ahogy egy északi mondás tartja: „A Kósza aranyat ér!”.
A legtöbb testvére vagy halott, vagy visszatért Gael szigetére, hogy újra csatlakozzon a céhhez. Maga sem tudta mi tartja még itt? Haramiának hívják, megvetik, kihasználják, rettegnek tõle és mégis…
Itt van például Catherine, aki annyira más, mint a többiek. Nem ítélkezik, nem kérdez és még tanácsokat is csak akkor ad ha megkérik rá. Olyan mintha egy másik világból érkezett tünemény lenne, aki békét és megnyugvást hoz az utazóknak, ételt a rászorulóknak és hitet a reményvesztetteknek. Ezt jelentette Garrius számára a nõ.
Sokat töprengett már azon mivel érdemelte ki Catherinet, és az egyáltalán mit lát benne? A mindenkivel szigorú, tehetõs özvegy valamiért a szárnyai alá vette és segített jobb emberré válnia. Illemre és etikettre tanította, rávezette, hogy az indulatai tévútra csalhatják. A forrófejû vadócot mindössze néhány holdforduló leforgása alatt mérlegelõ, taktikus tárgyalóvá változtatta, akinek így lehetõsége nyílt olyan körökbe is bekerülni, amelyek az ösztönlényeket kitaszítják magukból. Ez sem jelent fényûzést vagy nagyobb tiszteletet, de méltóbb megbízatásokat igen. Míg nem találkozott a nõvel, minden napot egy újabb kudarcként élt meg. Azóta viszont csiszolt modorának köszönhetõen, a parasztok kicsinyes munkáit felváltották komolyabbak. Más közegben mozgott, gazdag kereskedõk és kisnemesek vették igénybe a szolgálatait. Azonban ez a váltás még nem látszott az erszényén. Egyelõre csak a hírnévszerzésre koncentrált. A saját kultuszát építette, aminek erõsödése arányban áll a munkákért elkérhetõ összegekkel is. A hír pedig szorgos járvány módján, embertõl emberig terjedt…
A világ megszokta, hogy a magafajták kutyák, akiknek elég csontot dobni, de õ nem ölebnek született. Nemes ragadozóként tekintett magára, aki bármilyen problémára képes megoldást biztosítani. Már nem elégedett meg azzal, hogy a falusiak felkérik a fosztogató haramiák levadászására, de az igazat megvallva a kereskedõk védelme és adósságbehajtása sem hatotta meg jobban. Választása nem lévén megtette ezeket, de nem látott bennük egyebet, mint a tehetség –eme isteni adomány- elpocsékolását. Sikerült feljebb lépnie az általa kreált ranglétrán, de még mindig nem azon a fokon tanyázott, amit megálmodott magának. Minden horzsolás és botütés, amit a céhben kapott, minden elsziszegett fogadalom tovább hajtotta a célja felé. Ha valaki úgy él, ahogy õ, muszáj bizonyos szabályokat betartani. Tudnia kell kivel érdemes beszélnie, de ami még ennél is fontosabb, hogy mit mondhat. Egy képzett orgyilkos legfontosabb erénye és egyetlen pajzsa a diszkréció.
Furcsa kettõsség lengi körül az életüket. Egyszerre kell ismertnek lenniük és észrevétlenek, elérhetõnek és rejtelmesnek.
Nem zsoldosokról beszélünk, akik a pénzért bármire képesek;
Õ Kósza volt, a gyilkolás mûvészetének árnyékokba burkolózott mestere…
- Garrius – törte meg a gondolatfolyamot egy ismerõsen csengõ hang, Catherine bársonyos szólama.
- Úrnõm, repes a szívem, hogy viszontlátlak. – Mosolyogva odalépett hozzá és tisztelettudóan kezet csókolt.
- Hagyjuk most a formaságokat. – Meglepõen gyors mozdulattal ölelte meg a férfit. – Azt hittem már ezen a héten sem térsz magadhoz. Az elsõ néhány napban kérdéses volt az is, hogy megtörténik-e valaha?! Ki tette ezt veled?
Elengedte a harcost és eligazítva, kicsit összegyûrõdött szoknyáját, leült az ágy szélére.
- Foglalj helyet és mesélj el mindent.
Garrius nem ellenkezett, miért is tette volna?! Ismerte Catherinet és tudta, hogy megbízhat benne. Na és persze az sem mellékes, hogy a megnyerõ teremtésnek egyszerûen lehetetlen volt nemet mondani. Kedves mosolyát fenntartva, letelepedett mellé, és mélyen a szemébe nézett. Gyönyörû volt, barna íriszét pedig csinos, mandula alakú szemek fogták közre. Szépséges arca és finom ívû orra egy igazi dáma vonásai voltak. Telt ajkai csábítóak csillogtak volna bármelyik férfi számára, de a Kósza nem nõként tekintett rá. Nem is a kora miatt, inkább a közös múltuknak köszönhetõen. Legfeljebb tizenöt esztendõvel lehetett idõsebb nála, de õ mégis inkább a soha nem ismert anyját látta benne.
- Mostanság egy gazdag kereskedõnek dolgozom, – kezdte – olyan, mint a többi, kicsinyes, rátarti és minden aljamunkát az embereivel végeztet el. Ne érts félre, nem panaszkodom, tudtam mire számíthatok, ha elfogadom a megbízásait. Sok rosszat tudnék róla mondani, de legalább rendesen fizet, így jó kutyához méltó módon nem harapok abba a kézbe, amelytõl az ételt kapom. – Nagyot sóhajtott. – Egy ideje már csak tõle vállalok munkát és akkor is az õ ügyében jártam el mikor megtámadtak. Egy lepecsételt levelet kellett elvinnem valami barátjának. Nem tudom, mi állhat benne, de nagyon fontos lehet a számára, hisz egy futárt még mindig olcsóbb felfogadni mint egy Kószát.
- Valami törvénytelen dologról lehet szó – mondta Catherine egy lesújtó pillantással kifejezve gondolatait.
- Nem törõdöm a fejesek ügyeivel, de ha hinni lehet a szolgálók körében terjengõ pletykáknak, bizalmas forrásból tudott meg bizonyos királyi rendeleteket, amiket jó pénzért megoszt a bizalmasaival. Olyan új törvényekrõl van szó, amelyek csak hetek vagy hónapok múlva lépnek életbe. Egyesek új adókról beszélnek, és Sterrn ezt szeretné valamilyen formában kihasználni. Nem tudok részleteket és nem is érdekel ez az egész. Nekem csak a tekercset kellett volna elvinnem egy közeli várba és visszatérni a jól megtömött ládikóval.
- Ehhez miért volt szükség egy harcosra?
- Nem kérdeztem, – vallotta be vállat vonva – de szerintem elég egyértelmû. Bizonyára attól tartott, hogy mások is értesültek róla mi került a birtokába, és ezt látják majd a legjobb alkalomnak, hogy megszerezzék a titkot. Egy magányos lovassal bármi megtörténhet, veszélyes idõket élünk… de egy Kósza már más tészta. Bízott abban, hogy én képes leszek leküzdeni az akadályokat.
- Azt hiszem most érkezhettünk el ahhoz a részhez, amire igazán kíváncsi vagyok. Mesélj nekem az… akadályokról. – Hullámos barna fürtjeit elegáns mozdulattal igazította meg.
- Már négy napja lovagoltam, szinte megállás nélkül. Csak annyi idõre szálltam ki a nyeregbõl, míg hagytam kicsit pihenni Ajándékot. Megitattam, kapott zabot és olyankor én is szusszanhattam félórácskát. Nem messze innen viszont muszáj volt egy hosszabb pihenõt tartanunk. Mindketten felemésztettük már az erõnk javát, és nem akartam kockáztatni. Így is haragudtam magamra, amiért ennyire megerõltettem szegény lovat. Tábort vertünk és még egy kisebb tüzet is megengedtem magunknak.
- Látom még mindig úgy mesélsz mintha egy fogadóban tennéd, a hallgatóság szórakoztatására. - A nõ szelíden mosolygott, de a Garrius megértette, hogy szeretné már a történet lényegi részét hallani.
- Rossz szokás – ismerte be a férfi. – De a kedvedért Úrnõm akkor most mellõzöm mi mindent juttatott eszembe a telihold fénye. – Huncut vigyor ült ki az arcára, amiben Catherine arcizmai is követték. – Egy órája lehettem ott, amikor észrevettem, hogy valaki figyel. Egészen pontosan figyelnek. Legalább három ember volt, de elképzelhetõ, hogy ennél is többen. Fáradt voltam és elgyötört, így szerettem volna elkerülni az összetûzéseket, de azt sem hagyhattam, hogy kiraboljanak. Ahhoz túl értékes dolog volt nálam. Óvatosan a kardmarkolatomra csúsztattam a kezem és vártam.

*

Egyetlen felhõ sem úszott az égbolton. A hold zavartalanul világíthatott, és a tûz erõs fénye is a Kósza segítségére volt. Ez a legkevesebb azok után, hogy bizonyára a füst vezette ide az idegeneket.
A férfi továbbra sem tett egyetlen hirtelen mozdulatot sem. Biztos akart lenni abban, hogy nem követ el butaságot azzal, ha a menekülés helyett a harcot választja. Három ember sem kevés, de ha még ennél is többen vannak, az esélyei minimálisak, fõleg a jelenlegi állapotában. A nyereg mellette hevert, ahogy a csomagjai is, így a gyors elvágtázás szóba sem jöhetett. Ülte már meg szõrén Ajándékot, de most ez minden tulajdona elvesztését jelentené, elvégre mégsem mondhatja a haramiáknak, hogy várjanak míg felszereli a hátast és összepakol.
Nem akart lemondani arról a kevésrõl, amit eddig sikerült megszereznie. A szépen megmunkált lószerszámokat csak nemrég kapta egy veszélyes és kemény munkája jutalmául.
- Gyertek elõ. – szólalt végül meg felegyenesedve, az övérõl leoldozott kardhüvelyt jobbjában tartva, míg bal kezével a markolatot szorította, hogy bármikor elõránthassa azt, ha úgy hozza a szükség. – Nagyobb zajt csaptatok, mint egy elszabadult disznókonda, ezek után legalább tiszteljetek meg azzal, hogy nem próbáltok meg lesbõl rám rontani.
Az éjszaka szokásos muzsikáiba oda nem illõ hang keveredett. Emberi taps.
- Lenyûgöztél futár – mondta a testet alak, aki a fák közül lépett elõ. – Vagy nevezzelek inkább Kószának?
- Annak hívsz aminek tetszik – felelte Garrius, jobban szemügyre véve az idegent.
Megtermett férfi volt, erõs karokkal és vastag nyakkal. Rendezetlen tincsei túlságosan sokat takartak az arcából, hogy a vonásait ki tudja venni, de a szemei csillogását így is jól látta. Akárcsak két bogár fényes fekete kitinpáncélja.
Sokat azonban nem idõzhetett rajta a tekintete, hisz két újabb alak tûnt fel az erdõ különbözõ pontjaiból. Egy férfi és egy nõ. Jellegtelenek, de a pillantásuk kísértetiesen hasonlított a nagydarabéhoz.
- Még eldöntöm, minek szólítalak. Bölcs embernek, aki ellenkezés nélkül ideadja azt amiért jöttünk, vagy halottnak, ha másként kívánod rendezni ezt az ügyet. – Saját szavainak hatására hangos nevetésben tört ki, kétségtelenül tetszett neki önön szellemi terméke.
- Nevezd hát meg mit kívánsz. – A Kósza tudta jól mit fog kérni, de minden megnyert pillanattal a saját esélyei nõttek. Felmérhette a támadóit és kifundálhatta a legjobb tervet.
- Ne nézz minket hülyének! – Mennydörögte a szószóló, mintha hirtelen, a jókedve elszállt volna, minden hajlandóságával együtt a jó modor fenntartására.
- Nézd, – kezdte a kósza egy lépéssel közelebb kerülve a lovához – ételem annyi van amennyit, itt látsz. – Fejével a kibontott batyuja felé bökött, aminek szegényes tartalma kimerült egy kis szelet sajtban és egy kevéske szárított húsban. – Sem lányom, sem asszonyom, akikkel elszórakozhatnátok… bár ha jobban belegondolok, van valamim, amit, ha nagyon muszáj a rendelkezésére bocsájthatok. – Önelégült vigyor ült ki az arcára miközben a társaság nõi tagjára kacsintott.

…

[Lucius Hedgedog]

Egyszer azt mondta nekem egy ismerõsöm, hogy kb „brace yourself, a benned élõ mesélõ is coming!” Ez akkor engem nagyon feldobott, mert pont a mesélõt hiányolom egyébként magamból. Én szívesen eltobzódom a saját mocsaraimban / mennyországomban / vallhallámban / random életpillanatomban. Benned viszont letagadhatatlanul ott a mesélõ, és ezért mint már korábban kifejtettem, szörnyen irigyellek miatta.
A legdurvább az, hogy egyébként nem szeretek, nem szoktam netes írásokat végigolvasni. Néhány órája tök megörültem, hogy egy ismerõsöm (nem te:), feltett egy év teljes csend után egy írást, de ahhoz képest még mindig nem olvastam egy sort sem tõle. A tiédet viszont végigolvastam. Nem kapásból, de végigolvastam. Ami nagyon tetszett, az az volt, ahogy elõadtad az eseményeket. A szóhasználat iszonyatosan bejött, simán megteremtetted a hangulatot, és a párbeszédek is olyanok voltak, hogy olvastatták magukat. Jól fontad egymásba a részek elejét és végét, ha nincs ott a szünet köztük, akkor észre se veszem, hogy jé, tényleg, itt lezárult az elõzõ, és új nyílt. Nagyon jól kezelted a történetet, nekem az jött le belõle, hogy tényleg otthon érzed magad benne. Nincs sallang, tudod, hogy mit akarsz elmondani, és azt el is mondod, nem lacafacázol. Ami jön, az jön, ami nem jön, azt nem erõltetted. Vagy ha mégis, akkor én nem vettem észre.
Várom a folytatást! Nagyon!