i am you, you are me

[Ayshud Lern r.i.p.]

Gyönyörűre fordult az idő. Eleredt az eső. A két esemény között pedig egy félóra telt el. Egész nap így váltakozik az időjárás, és ennek a keskeny part mögött álló meredek sziklafal az oka, ami felett nem tudnak elhaladni a tenger felhői. Ay imádta a nyári esőt, az első pár jéghideg cseppet leszámítva a forró bőrön. Bár az utóbbi hetekben ehhez is hozzászokott. A csepp squirtle-lel minden reggel kijöttek ide és játszottak, pihentek, Ay meditált is, persze csak addig volt erre lehetőség, amíg a páncélos aludt, az ölében. A pokémon a napot szerette, Ay az esőt, de együtt mindkettőben jól érezték magukat. Ígyis-úgyis vizesek voltak egész nap, mivel Squirtle a vízfújó-képességét próbálgatta, a célra való tekintet nélkül. Ez úgy nézett ki, hogy összevissza köpködött kétméteres körzetben, a buborékoktól fehérnek tűnő habosvizet. A félmeztelen Ay egy sziklán fekve nézett a szomszéd sziget homályos körvonalai felé, hallgatva a már tenyérnyi pokemon nyöszörgését, köpködését és koccanásait, amint egy kagylóhéjjal játszadozott. Egyszercsak egy vakkanás hallatszott, ami nem volt agresszív, de erős hangkeltőről árulkodott. A kékvérű apró lábait szedve a szikla mellé mászott és behúzódott a páncéljába. Ay felnézett. Ki lehetett venni a két alak körvonalait. Felvette maga mellé a szégyellős vagy ijedt lényt. Tudta, hogy most amíg meg nem barátkozik a helyzettel, úgysem fog kijönni. Felvette a pólóját, nem mintha szégyellős lett volna, de megadta a tiszteletet a közelgőknek. Visszanézett a végtelenbe, aztán mikor közelebb hallotta a lépteket, odafordult és egy jókedvű pálinkás jóreggelt kívánt a sétálóknak - akik személyszerint egy elgondolkodott ember és egy Ay számára ismeretlen pokemon voltak, az utóbbi valószínűsíthetően az ugatás forrása is egyben. Ay is tudott ugatni, de úgy döntött, ezt most nem mutatja be. A pokemonról viszont nem tudta levenni a szemét.

[Gray Reznor]

caserio rühellte, ha a bundája nedves volt az esõtõl, pedig vad örömét lelte a villámok látványában. a kettõ legalább annyira összeegyezhetetlen volt, mint az, hogy az egész nap során a napsütést a borús idõ és az esõ váltogatja. engem sétára hívott az idõjárás, cesario halkan morgott az orra alatt, miközben a készülõdésemet figyelte. tudtam, amikor engem néz azokkal a bármiféle elektromos támadás nélkül is villámló szemeivel. háttal voltam neki, mégis felállt a tarkómon a szõr. ez mindennapi része volt a kapcsolatunknak. õ a szörny, és én, a szörnyidomár. máig megvoltak a különös rituáléink. az ébredés pillanata, amikor kászálódom ki az ágyból, és megpillantom õt. egy másodpercre megdermedek, a tekintetünk összefonódik, levegõt nem veszek, amit beszívtam, bennszorul. majd én lépek tovább, tápászkodom fel, õ pedig elfordítja az arcát.
léptem már a harapása elé, amikor egy barátságosnak induló csata során kicsúszott a kezembõl az irányítás, és lehet, hogy a szívem meg akart szakadni közben a nagy dobogásában, de akkor is egy zokszó nélkül fogadtam a támadását. reméltem, hogy soha nem felejti el: én nem riadok meg attól a félelemaurától, ami belõle sugárzik, de attól még minden érzékem arra figyel.

felajánlottam neki a labdája menedékét, de éppen felhõk alól sütött a nap, nem csöpörgött az esõ, és így elutasította. kietlen parton sétáltunk, jobb így. nem kell annyira figyelnem a környezetünkre, hogy lehetõleg én szúrjam ki elõbb, ha bajos szituáció közeleg. persze hiába az egymásra hangoltság és a szegényes környezet, amire könnyû figyelni. esélyem sincs az õ orrával és látásával szemben. csak egy vakkanás volt. jelzés. ennyi az egész, semmi agresszió, csak egy szimbolikus hangadás, hogy észrevette, hogy látja, hogy tud róla. õ látta azt a bizonyost, az a bizonyos látta õt, de én kimaradtam ebbõl, fogalmam se volt, hogy mi történt. de hallottam a hangot, ahogy az állat menekül, nem túl gyorsan, bár kapkod. saccoltam, hogy valami lomha nagy dromedár lehet, ami nemrég alakult át. biztos szerencsétlenkedik az új termetével. egy kinglerre gondoltam.

annyira a pokemonon járt az eszem, hogy kicsit megrezzentem, mikor hangosan rámköszöntek az egyik szikla tetejérõl. pedig kedves hang volt, semmi ártó szándékot nem hallottam ki mögüle. cesariom sunyin nézett fel rám. õ persze tudta.
visszaintegettem – legalább a köszönést így megspóroltam. aztán arra gondoltam, hogy talán az övé lehetett a pokemon, amit én kinglernek saccoltam, és erõt vettem magamon: az elõbb megijesztettünk egy állatot. én nem láttam, de elég riadtan menekült. – közlöm a tényeket. innen már csak a kérdést kell felvetni: a tiéd volt? cesario kíváncsian lesett fel mellõlem. mindig megtartotta elsõ körben a két lépés távolságot. nem akarta õ senkire a frászt hozni, és ha ijesztõ külleme ellenére valaki szívesen fogadta, akkor örömmel ismerkedett. én közben valamerre arra mutogatok, ahol az ijedt pokemon megállapodott. mintha ott hallottam volna utoljára – próbálkozom.

[Ayshud Lern r.i.p.]

A teknőc nem épp úrilány módjára lépeget, de azért Ay adott egy pontot a közelgőnek, hogy a szikla mögül is meghallotta és még az ijedtséget is kikövetkeztette belőle. Az első kérdésnél még nem volt biztos benne, hogy az övére gondol a fiú. Ahogy most előtte álltak, magabiztosan, erőt sugározva és minden agressziótól mentesen, Ay felnézett a stabilitásukra. Squirtle pedig lenézett a stabilitásukra, de csak mert egy embermagasságú kőtömb tetején feküdt, a páncéljából leskelődve a jövevényekre. Szóval a mostani találkozás légkörének és a reggeli napnak a fényében a rendíthetetlenséget jelző vakkanásról tisztán el lehetett képzelni, hogy az összes környékbeli hangfelfogásra képes állatot sugárirányú távolodásra ösztönözte. Amikor viszont egyértelműen a gránátmintázatú lakótárs útját jelölte meg az ijedtség helyszínének, Ay furcsa fején elismerően kinyíltak a szemek és bólintott egyet. A száját viszont ezek a szavak hagyták el(ugyanilyen sorrendben):
-Igazából az én szívem állt le egy másodpercre -közben egy futó pillantást vetett az oroszlánok fáraójának tűnő lényre- a mester csak idesietett bátorítani. -mutatott a kövön fekvő hüllőre. Egy másodpercre rá kellemetlen, víz általi ütés érte a bal arcát, majd ahelyett, hogy odatartotta volna a jobbat is, más gesztussal fejezte ki az elfogadását és szeretetét- Tökmag mester. A második vízsugár sem késett, és meg sem állt a dobhártyájáig. A középfül vasmegmunkáló szerszámai enyhe túlingerlés érzését továbbították a központi idegrendszer felé, ahol ezzel együtt az is tudatosodott, hogy a pici tanító célozni is megtanult. -Nem láttam még hozzá hasonló hasonló lényt -fordult a másik ember felé, miután kirázta a füléből a vizet- Gondolom nem ezekről a szigetekről való. A kutyahangokat kiadni képes lény szemébe nézett, azután a mellette álló emberre, és azt mondta nekik egy mosoly kíséretében: Jó párnak tűntök.

[Gray Reznor]

bevallom, kicsit fáradt voltam ahhoz, hogy bajos emberek panaszait hallgassam arról, mennyire felelõtlen dolog így szabadon engedni egy ilyen pokemont, és mennyi kárt tehetett volna az övében. a tökmag mesterben. nagyon jól szórakoztam ezen a pároson és egyértelmû pozitív csalódás volt mindkettõ. saccolós kedvemben voltam, és bár a kinglerrel csúnyán mellélõdtem, hiszen a vak is láthatta, hogy egy squirtle-vel van dolgom, azért megpróbálkoztam egy másikkal: bár alig pár másodperce láttam kettejüket, de amilyen ügyesen kezeli ez az edzõ a kis teknõsét, arra tippeltem, hogy nem ez az elsõ pokemonja.

- ne haragudj a megrémisztés miatt – szólok fel hozzá. tényleg szégyellem, a kezem közben cesario nyakán nyugszik. szerencsére elég magas hozzá, hogy ne kelljen lehajolnom ezért. ezzel jelzem az irányába, amivel szerintem egyébként egy véleményen vagyok vele: nem kéne még az új ismerõsök felé közeledni. ez egy luxray. nem honos ebben a térségben. a szomszédban sem. egyetlen vidéken találkoztak eddig csak vele. nem olyan barátságtalan, mint amilyen ijesztõnek tûnik. igyekszem oldani a feszültséget, de félek, hogy kevés esélyem van. persze, a srác és a pokemonja is remekül viselte az elõbbit, ha az a kékség ott mellette az én elsõ pokemonom lett volna, a helyükben rosszabbul reagáltam volna. eddig egy kalapemelés mindenképpen jár nekik.

- nem zavarunk, csak sétálunk egyébként. de van nálunk egy kis pokemoneledel. – ez rendre be szokott jönni, ha két vadonjáró találkozik. az egészen más kérdés, hogy most szó nincs ilyesmirõl. nincs messze a civilizáció, és ránézésre is megmondható, hogy egyikõjük se éhezik már napok óta. gondban vagyok. gyönyörûen süt a nap, és nekem nincs kedvem a luxray-em labdába zárni, ha õ maga nem akar ott lenni. márpedig ha ezt kívánják tõlem, akkor kénytelen leszek megtenni, hiszen így korrekt. azért a remény hal meg utoljára. jó párosnak tûnnek, kiegyensúlyozottnak, a srác érdeklõdõnek, a kis pokemonja pedig… nem is tudom. talpraesett squirtle, az biztos, aki képes kifejezni magát, ha akar valamit. kíváncsian nézek rájuk, hogy vajon mi a következõ lépés. cesario se távolodik el tõlem, nyugodtan áll a kezem alatt – legalább ennyire már jók voltak az eddigi tréningek.

[Ayshud Lern r.i.p.]

-Semmi baj. -mondta Ay annyira mellékesen az elnézést kérő fiúnak, mint amennyire tehettek róla, hogy a pokémon ösztöneit követve szükségesnek érezte kifejezni valósnak tűnő erőfölényét a környékbeliekkel szemben. Eddig bele sem gondolt, hogy illetlen lenne sziklahátról beszélgetést folytatni valakivel, de mivel a jelenlevők természetessége nem adott okot ilyen irányú aggodalomra, most sem szégyellte el magát, csak egyszerűen lemászott az úgy másfél méternyi sófoltos kőtömbről.
A fiatal férfi a ritka és szép állatával, amint szótlanul sétálnak egy néptelen partrészen, egyik oldalt a tenger, a másikon meredek hegyoldal - valószínűleg nemegy helyet bejárt, sokat tanult és dolgozott, hogy értelmet lát és teljesnek érzi magát egy ilyen sétában, és ami Ayt általában leginkább frusztrálja, ezen a szigeten élve. Mert az Orange-szigetek nem a tudományok fellegvára... Itt mindenki nagyjából elfogadja elégnek, amit tanítanak neki, és talán egyetlenegy ember sincs a környéken, aki a világ minden eredményét a területén belül meg akarná ismerni, és azt továbbfejleszteni a saját képességeivel. Az igényesség ritka az emberek között, és ezt a legtöbben akik másra vágynának úgy tudják kezelni, hogy elmennek, vagy pedig elfelejtetik önmagukkal ezt a vágyat és beolvadnak. Lehangoló. Ayt a kitörési vágy hozza ide minden nap, és úgy érzi hogy zsongania kell, ismereteket kell szerezzen, bölcs emberekkel beszéljen, sokmindent ki kell próbáljon és ezen keresztül ismerje meg magát, a squirtle-jét, ráhangolódnia, megismernie mindenki mást és legfőképp mindig csak magát. A kékszemű, merengő tekintetű //ha szabad, remélem hogy nem írok ellent a róla való képednek// beszélgetőtárs alaphangulata szintén lehangoltságnak tűnik, de más töltettel, mint Aynál. Azért kezdi egyre jobban megragadni a másik ember személyisége, mert úgy tűnik ő már túlvan ezen a szakaszon, aminek pokelabdátlan barátunk talán sohasem ér a végére. A kutyák családjába tartozó lény nevelője úgy tűnik, már csak magát keresi, mintha száraz föld lenne és öntözné magát, és közel lenne a célja eléréséhez. Ahogy a luxray nyakánál felgyűrődött bőrön nyugszik a keze, mintha azt mondaná: ~tudod, hogy nem lesz jó abból, ha odamész.~ A különleges képességekkel rendelkező állat elektromosnak ható szeme nem fordul a társa felé. Aynak úgy tűnik, hogy a magasrendűséget sugárzó szemek szeretettel és együttlenni-vággyal tudnak tekinteni minden lényre, de a megnemértés hatalmas veszélyére való tekintettel a személy, aki néz velük, valószínűleg nem fog közeledni senkihez a közeljövőben. És az állat hangok és mozdulatok nélkül azt válaszolja: ~tudom.~ És Ay nem tudja, hogy az, amin ez a fiú már túlvan, megtehető-e abból az akaratból, ami benne van. Mert ez az akarat talán csak önámítás. Amikor ez tudatosul, Ay körül minden érdeklődése, feladata semmivé lesz, és ő ottmarad középen, és talán a squirtle nincs is jó helyen nála.
Ay életében mindig voltak emberek, akikhez elszakíthatatlanul kötődött. Ilyen volt egy lánnyal, akivel kölcsönösen felnéztek egymásra, de egy idő után rájöttek, hogy ez még nem elég, mert együtt az életük nem halad semerre. Ezek a szálak sohasem szakadnak el, meg sem gyengülnek, csak a távolság nő az emberek között. Ha újra találkoznak, meg tudják beszélni ugyanolyan közvetlenséggel a problémáikat. Gray Reznor egy új példaképnek látszott, bár a fiú még a nevét sem tudta, és elege is volt már abból, hogy újra és újra rájöjjön, hogy csak ámítja magát, hogy a jó helyzet amiben van, az csak egy illúzió amit kikapcsolódásként felépített magának, és ennek mindvégig tudatában volt. Így tud ő bántani másokat - az illúzió lerombolásakor, amikor helyretépi a kapcsolatokat a többi emberrel. Ez a kutyasétáltató példaképsége is valószínűleg egy újabb hazugság. A pokemoncenterben azt hazudta magának, hogy jó amit csinál. Abból egy rész bizonytalanság és egy rész megalkuvás segítségével szinte minden elsődleges negatív következmény nélkül kilépett. Azután azt hazudta magának, hogy szereti a pokemonokat és megmutatja mindenkinek, hogyan kell jól nevelni. Most pedig azt hazudja, hogy ez a fiú a tudásával és a jellemével gyógyír az ő frusztrációira. Egyre bonyolultabbak az építményei, amik ideiglenesen megnyugtatják a lelkét, de ő igazából nem akar több hazugságot, bár a gyengébbik énje elfogadja a látszólagos nyugalmat a hazugság árán is.
A hangulatingadozások... Talán a luxray szemeibe akadás, ami mintha a lelkéig hatolna és bírhatatlan, hozta meg most a melankóliát és a depressziószerű, de inkább a negatív töltet nélkül, csak merengő keresését bármilyen értelmes feladatnak. Mindig ez van. A pokemoneledelre nem tud mit válaszolni. Néhány pillanatig megküzd benne a derűs csacsogás folytatásának undora magával szemben, és a felszabadító érzelemkibukás, felszakadás, ami tulajdonképpen egy idegennel nem biztos, hogy értelmet nyerne. Kínos maga elé bámulásos másodpercek következnek, amihez persze már hozzászokott őszinte korában és nem is szégyelli. Aztán halkan, hebegve, kicsi félelemmel és kis elveszettséggel, nem a partnerhez való beszéddel, hanem a jövőbe révedve érzi ezeket, nem tudva a szemébe nézni a másiknak, rápillant majd újra a homokot nézi, közben rá-rá pillantva, az állatára és újra vissza, motyogja: -Pokemonkaja?.. nem kérünk köszi. A luxray mintha a lelkembe látott volna. - tulajdonképpen nem is tudott soha normálisan beszélni.
A helyzet végülis ez: újra el van veszve, és nem egykönnyen bízhat meg magában. Ha szimpatikusnak is talál valakit, meg kell vizsgálnia, vajon tényleg annak találja, vagy csak ezt mondja magának, hogy ő is normális embernek tűnjön a saját szemében. Ilyen tekintetsorozat után a világlátott fiú valószínűleg úgy dönt, hogy továbbáll, úgyhogy most kellene mondjon valamit, de semmi értelmeset nem tud. Aztán a jól bevált gyermeki nyíltsággal ezt mondja: -Ne haragudj, csak megint el vagyok veszve. És a végén a tenger végtelenjébe pillant. A squirtlenek háttal áll, és a látóhatáron a köd kavarog. A röntgenszemű lény valószínűleg fejlett érzelmi intelligenciával is rendelkezik, mert a vele való találkozás lerántotta a leplet a fájdalmas igazságról.

[Gray Reznor]

//off: a kommented elmélkedéseit tanítani kéne. nekem nincs semmi bajom vele. pontosan errõl szólnak számomra a játékok, hogy érezhetõen más stílusú emberek alapból érdekes szerepek mögött írnak egymásnak. szóval én élvezem, és ha reagot írok neked, azt szívesen teszem. //

mintha lemaradtam volna néhány pillanatról. óráról. napról. hónapról vagy inkább évrõl. de még ezek is kevésnek tûnnek ahhoz képest, hogy úgy érzem: egy egész életrõl maradtam le ebben a pár pillanatban. percben. órában. amíg a srác a szikla tetejérõl válaszolt. mert válaszolt? nem igazán hallottam. el voltam foglalva a helyzetnek azzal a meglepõ fordulatával, hogy éreztem, ahogy cesario a kezem alatt morogni kezd. éreztem, nem hallottam és nem is láttam. nem húzta fel az ínyét, nem dõlt pár centit elõre, hogy mutassa is az agressziót, meg se mukkant, vagy ha igen, akkor a víz sodródása a parton hangosabb volt nála, de mivel a kezem a nyakán nyugodott, nem sokkal a torka felett az ujjbegyeimmel, éreztem, ahogy rezegnek a hangszálai, tudtam, hogy morog. az örök társasági pokemon ezúttal nem szívesen közelít valakihez. az indokot még ha nem is értem, azért vagyunk olyan régen már egymás mellett, hogy szó nélküli kommunikációnk is mesélni tudjon. ismerem ezt a morgást. ritkán találkozom vele, pontosan azért, mert hangtalan és jelzéstelen, csakis a nyakon nyugodó ujjak lehetnek kulcs a felfedezéséhez. cesario valószínûleg többször hallatja, mint ahányszor én tudok róla. nem lehet állandóan a nyakán a kezem. nem lehetek vele állandóan kapcsolatban. a helyzet különlegességét nem az adja, hogy megint ezzel a morgással jelez, hanem az, hogy ezúttal nem velem szemben használja.

cesario ilyen jelzése egyértelmû. hiába töprengek rajta, sose találom több magyarázatát, soha nincs több jelentésréteg, nincs semmi, amit félre lehetne rajta érteni. annyit jelent: valami van, aminek egy egészséges falkában nincs helye. õ sokkal professzionálisabb, mint én. nem értékekben és negatívumokban gondolkozik, hanem deviáns elemekben és viselkedésekben. pontosan tudja, hogy mikor van az ember fejében betegség. egy rossz gondolat, egy elõre nem vivõ érzés, helytelen következtetés, téves döntés. tudja, mert a csontjai között érzi, a szemével látja, a fogaival kiszûri a levegõbõl, mindene dugig van ezzel. és ennek egyetlen oka van. hogy alapvetõen falkában gondolkodik. és egy falkában nincs helye olyanoknak, akiknek a fejében nem tud megragadni a falka jelentése. akik nem tudnak közösségben gondolkodni. akik képtelenek megosztani önmagukat. akik képtelenek megkapaszkodni egy kapcsolati alkotta hálóban és nem a mélységbe zuhanni. akár egyetlen másodperc alatt. órák alatt. az évek alatt.
cesario korrigál, jelzi, ha valami helytelen viselkedés. nem azért, mert õ falkavezér lenne, hanem azért, mert egy falka minden tagjának így kell tennie. senkinek sem szabad elviselnie a rossz reakciókat. az gyengíti a falkát. így nem tûri el a betegséget okozó gondolatokat tõlem sem, és jelzi nekem, ha másban is ilyet lát. érez. szagol. mert ezeknek az érzéseknek, következtetéseknek és döntéseknek szaguk van. rohadnak és rohasztják belülrõl az embert is. betegséget okoznak. egyszerûen rühelli õket.

aztán szétpattan a közénk ékelõdõ némaság buborék, és az üvegszilánkjai között valami ilyesmit suttog. talán a szél. talán a sziklán lévõ srác. azt mondja, hogy luxray a lelkébe lát.
úgy tûnik, hogy akkor mégse maradtam le semmirõl. semmirõl, ami elhangzott. minden másról, a fiú fejében lezajló gondolatokról, aminek hatására alig néhány pillanat alatt az egész viselkedése, kiállása megváltozott, ezeket én nem is hallhattam. viszont erre itt van mellettem cesario. nem is kellett hallanom, örülök, hogy nem halhattam. megvannak saját démonjaim, éppen elégszer tudom egyetlen pokemonomtól, hogy nem jó dolog az, ami a fejemben jár. nincs szükségem más fertõzõ elmélkedéseire is. sajnálom, kölyök.
- nem lát a lelkedbe. de látja a kiállásod és a mozdulataid. mi jár a fejedben? – kérdezem. nem megyek közelebb, nem csökkentem a közöttünk lévõ fizikai távolságot. érdekelne most squirtle reakciója a gazdája viselkedésére, hogyan viselkedik, miként kezeli a helyzetet, nem utasítja-e el a tudatot és fordítja el a fejét gazdájától, hogy ne is lássa azt, ami végbemegy közben. de erre nincs lehetõségem. a gazdát figyelem, és ujjaim hegye továbbra is cesario nyakán nyugszik. ezúttal nekem van szükségem az õ útmutatására, hogy tudjam, mikor nincs rendben valami a srác gondolataival. de hát így mûködik egy falka. hogy a kapcsolataink elvezetnek minket akkor is, ha a szemünk nem azt látja, amit kéne.

[Ayshud Lern r.i.p.]

És a tengert bámuló fiú előtt egyszercsak megjelent a kép, amin háttal állt a világnak. Ráadásul egy beszélgetésben döntött egyszercsak úgy, hogy egyedül magával foglalkozik. Először felmérgesítette ez a kép, mert nem akarta tudni, hogy sajnáltatja magát. Hogy a problémáit odalöki másoknak. Hogy azt mondja: mindig ez van, és ezzel egyre kisebbre próbálja csökkenteni a személyes felelősségét a tetteiért, az eredményeiért. Tudatosan is menekül a felelősségtől, de az a mások által ráruházni akartakra vonatkozik. De talán van egy rétege a lelkiismeretnek, ami nem csak a társadalmi normák lecsapódása. Ami olyan felelősséggel ajándékoz meg, amit öröm teljesíteni és az ember épülésére szolgál. Ez talán az önmagunkkal való őszinteség, és ami ehhez kapcsolódik. Ay meglátta, hogy megint sajnáltatja magát, és azután arra is ráeszmélt, hogy az önmagára való haragvással próbálja elfojtani, megoldani a problémát. Ha nem néz vele szembe, újra és újra visszajön, és egyre nehezebb lesz menekülni tőle. Persze még mindig könnyebb menekülni, mint a probléma felé fordulni. - Az utcán, egyedül a szobában vagy társaságban is néha elönti az elméjét egy ilyen elfojtott érzés, ő pedig már önkénytelenül elrántja a fejét, lesüti a szemét és befeszített nyak- és arcizmokkal, sziszegve levegőt szív. Vagy felnevet. Vagy a kezét az arcához kapja és felsóhajt. Ezért is énekel. A problémáiból származó feszültséget tudatosság nélkül vagy épp azzal, oldani tudja. A körülötte élők megszokták a furcsaságait. Az őszintesége és a szeretete kárpótolta a barátait, de azért valahogy érezte mindenki, hogy nem olyan jól megy az élet. Mivel szinte senkinek se megy jól, belenyugodtak. De most itt van a tengerparton. Tüdőerősítő sós fuvallat és finom homok veszi körül, és most is itt van egy olyan pillanat, amikor maga felé fordul. Lehetne szégyenkezni, megint, de nem kell. Végre találkoztak megint. A menekülő Ay és a benső énje, akit nem is tudunk pontosan, hogy milyen.
Nézzünk magunkra. Csak ketten vagyunk, biztonságban, magunkban. Itt nincs miért szégyenkezni vagy elfutni, vagy elfordulni. Ha férgek vannak bennünk, felnőtt módjára megpróbálhatjuk meglátni őket és eltakarítani, aztán többet keresni és kitakarítani. Bár ezek mellett létezik a társalgás feszültsége, most csoda történt. Megállt az idő és egy biztonságos, kívülről zavarhatatlan piramisban, önmagában van két ugyanúgy kinéző személy: Ay, aki cselekszik és a másik Ay, aki nem kába, aki ismeri a saját képességeit és örül nekik. És jól érzi magát. Az élő Ay szégyelli magát az igazival szemben. Sokszor megtagadta és ártott neki. De igazából nem ártott neki, csak magának, és a férgek nem abban az Ayban vannak, aki jól érzi magát, akitől elfordult, hanem benne. A belső Ay mosolyog és szeretettel néz a kívülről érkezettre, akit eső vert és szél tépett. Nem nehéz megtépázódni a kinti világban.
-Most talán megtehetjük. Talán. Ha sikerül megtudnunk, mik azok a fekete, vastag, mozgolódó, inkább hernyószerű rombolók, amiktől undor fog el. Az undor. Az első féreg, ami nem akarja, hogy megközelítsük a problémát. Hasonlít a szégyenhez. Tudatosítani kell, hogy azok a hernyók nem spriccolnak le egyből magaskoncentrátumú sósavoldattal és égetnek el ott helyben, ha rájuknézünk. Sőt, ha gereblyével és vasvillával dobjuk ki őket a napfényre, ami egyenlő a nemlétükkel, akkor még a kezünket se csípik össze. Tisztában kell lenni a hatalmunkkal és a hatalmi fölényünkkel.
Ay próbált a belső énjeként megjelenített érzésekre figyelni, de hirtelen elvesztette velük a kapcsolatot. Néha azon veszi észre magát, hogy egy sárkánygömbökről szóló mesébe illő mosoly vagy valami más kifejezés befeszül az arcán, főleg ha egyedül van és gondolkodik. Ez is egy épp jelenlevő gondolat folyamatos lefojtásának a jele. És nehéz ilyenkor megmondani, hogy mi az a gondolat, még ha már akkor fel is teszi a kérdést magának. Most is egy ilyen mosoly van az arcán, észreveszi, de nem tud mit kezdeni vele. Eltűnik, aztán újra csak azon kapja magát, hogy ott van.
-Azzal is tisztában kell lennünk, hogy mi hívjuk magunkra az élősködőket. Rövid időre a szabadság illúzióját adják, és ez csábít minket. Arra is, hogy hívjuk, és arra is, hogy egy ilyen találkozás után visszahívjuk őket. És már nem érzem, mi fog megmenteni ettől.
Végtelen idő telt el, és ő egy távolabbi helyre kerül a szürke belsejű építményben, aminek a közepén ott van a széltépte Ay és maga elé nézve beszélget a levegővel. A magát szemlélő fiú arcáról már eltűnt a kényszeredett mosoly, ami a középen levő ember tekintetét és gondolkodását torzította, és ami pont olyan, mint ami a szidalmazott, szégyenkező gyerek arcán van. Ami azért van, hogy ne utálja meg és tépje szét magát őrületében.
-Viszont ha tudatosítjuk, hogy nem tettünk akkora rossz dolgot, akkor már nincs amiért menekülnünk.

Csak eddig jutott és tovább nem. Ennél többet nem tud kivetni magából, és ezek sincsenek biztosan kivetve. Amit tehet, az az, hogy figyel magára. Erre, hogy ne essen vissza újra abba a hibába. Ha ehhez, magához sikerülne hű maradnia, az életét teljesnek tudná és érezné. Megelégedne ennyivel és nem is tud ennél többet elképzelni. Talán ezek az egyedüli hernyók.

A megszégyenítés tüneti kezelés és rossz megoldás egy problémára. Pont mint a maszturbálás. Ahelyett inkább a józan belátás lenne a hasznos.

Valamit tennie kell. A gondolkodás kifulladt. Hogy hogy fog a squirtle szemébe nézni, még mindig nem tudja. Pedig már úgy tűnt, hogy jó úton jár.
Squirtle nyöszörögni kezdett a páncéljába bújva. Nem igaz, hogy ilyen nehéz lehet megvalósítani amit elgondolsz... Aztán mintha kapott volna egy szikrát a belső sötétség. Távol volt ez még a megvilágosodástól, de irányt mutatott a fiúnak. Ay feleszmélt a szívszakadást jelző hangokra. Tudatosult benne, hogy egy beszélgetésben van. Jelzett a barnahajú ifjúnak, hogy hamarosan válaszol, csak előbb. Odament a jó érzelemfelismerőképességgel rendelkező squirtlegyerekhez, és azt akarta mondani: Te squirtle, tudod hogy szeretlek. Csak nem tudom, hogy mi lesz velünk, de hidd el vagy ne hidd el, a legjobbat akarom. Neked is. Ehelyett a nem tökéletes verbális önfeltáró-képességével csak ennyire futotta: -Ne félj mert jó lesz. Nincs semmi baj. Egy vízsugárral szemenlőtte, de a sírása csitult. Amíg az egyszerű ember, aki sokakhoz hasonlóan a világ közepének gondolja magát, de néha felülemelkedik ezen és látja, hogy nem az, törölgette megterhelt szeméből a vizet, azt sóhajtotta: -Tényleg nincs is olyan nagy baj.
-Kérdezhetek valamit? Te szoktál hazudni magadnak és menekülni magad elől? A fiúnak ebben a magasságban vagy mélységben ahova jutott, nem volt kedve az idegenekkel kapcsolatos illemszabályok szerint futni a köröket.
Azon gondolkodott, vajon mi történhetett, amíg ő a megállt időben volt? Vajon az egész nem tartott többet néhány pillanatnál, vagy perceken keresztül maga elé meredt a vízmosta homokot bámulva? Nem tudta, de ez nem is volt olyan fontos. Azért viszont nem elhanyagolható mértékben aggódott, hogy a beszélgetőtársa közveszélyesnek fogja tartani, de a kérdés mélyrőljövősége és a valós érdeklődés miatt nem akart amúgyis értelmetlenül szavakat pazarolni a viselkedésének megmagyarázására.
Most azt érezte, tennie kell valamiket, hogy tovább haladhasson, mert a gondolkodás síkján már/még nem képes így előremenni. A kapcsolatteremtés igen furcsa ebben a helyzetben, de haladást segítő tevékenységnek minősül. Ez elég öncélúnak látszik így, Ay viszont reméli, hogy ha lehetséges nem önzőnek lenni, neki is része lesz valamikor abban.

[Gray Reznor]

egy burkon át szemléljük a valóságot. mindenkinek megvannak a maga burkai. kinek vékonyabb, kinek vastagabb, néhányan tüskét növesztünk rá, mások mûvészi tehetséggel teszik átláthatatlanná egyes részeit. és így takargatják magukat. számomra már egy ideje nem létezik olyan, hogy az én burkom. úgy általában nem szoktam már én-ként hivatkozni magamra. és bár ennek oka önbizalmam és a magamba vetett hit teljes megrendülése, és a próbálkozás, hogy újra felépítsük… úgy értem: felépítsem önmagam, igazából egyetlen dolog volt a kiváltó tényezõ. hogy Cesariot magam mellett tartottam. így, hogy ketten vagyunk, sokkal többrétûbb kapcsolat alakult ki közöttünk ahhoz, hogy egyes szituációkban egyszerûen énként szólaljak meg. helyette sokkal jobban a számra áll azt mondani, hogy mi. hiszen ez is az igazság. nem csak önmagamban gondolkozom, a legtöbbször ugyan úgy számításba veszem az õ igényeit és lehetséges reakcióit is. és ezek után nem mondhatom azt, hogy „azt a szobát kérem.” hanem kimondom, ami az igazság: „arra a szobára van szükségünk.”

ebben a pillanatban is egy ilyen szobában állunk. mi, ketten, mégis úgy érzem, hogy egyetlen személyként vagyunk itt. néha megszûnik az én, és csakis mi vagyunk. a szobánk kicsit sivár, de itt nem is a belsõ a lényeg. mindkettõnk figyelmét a falon túli látványra fókuszáljuk. a mi falunk átlátszó. a falunk egyszerû burok. ketten állunk mögötte, mi vagyunk, és azt figyeljük, hogyan küzd meg egy másik páros, a saját burkaikon belüli viharral.
azon a véleményen vagyunk, hogy mindkettõnek könnyebb lenne, ha nekik is egy burokjuk lenne. de Cesario elmélete szerint ez nem a kis Squirtle-n múlik. õ képes lenne falkában gondolkodni, az õ vihara nem más, mint az empátia gazdája viharával. a szándék, hogy kizökkentse az önmarcangolásból… valami olyasmi, mint Cesario számára a hang nélküli morgás. ugyan olyan szándék, csak a kivitelezés más. Cesarioval legalábbis így gondoljuk, mi így vélekedünk, nekünk ez a gondolatunk. nincs zavar a gondolatban, teljes a megegyezés. még ha mindketten tudjuk is, hogy csak elméleteket gyártunk.

az más kérdés, hogy míg Luxray-em mindezek felett Squirtle felé érzett részvételén gondolkodik, addig én felfedezem, hogy mennyire is fáradtnak érzem magam az ilyesmihez. hogy mások viharát nézzem. hogy másokban lássam viszont önmagam. hogy elviseljem azt a tudatot: mások is szenvednek még így rajtam kívül.
Cesario morgását érzem a kezem alatt. ezúttal rám vonatkozik. talán. én legalábbis magamra veszem, miközben élet költözik a tekintetembe, hogy válaszolhassak a kérdésre. a kérdésre, ami kicsit megint mélyre taszít, amin gondolkodni kell, ami kicsit fárasztó, ami megint egy érzelmi krízis, ami azt jelenti, hogy egy újabb ember bizalmát nyertem el annyira, hogy én feleljek a saját tettei miatt, velem magyarázza õket. sóhajtok, és legugolok Cesario mellé. neki dõlök, szükségem van arra, hogy érezzem magam mellett, hogy átkaroljam kicsit a nyakát. arra gondolok, hogy most a mi burkunk mögül válaszolok, hogy ketten vagyunk, egy falka. hogy a kapcsolatunk háló, ami megtart.
- az, ha én szoktam, az segít elviselni, hogy te szoktál? ha más is teszi, akkor oké a dolog? és ha én most igent mondok, akkor feloldozva érzed magad? – nagyon könnyû így válaszolni. ahogy szerintem õ sem nekem tette fel a kérdést, hiszen magának tartozik errõl válasszal, úgy én sem neki válaszoltam. õ is saját magával beszélget, és én is saját magammal beszélgetek. egyezséget ajánlok. Cesario, a luxray-em odamehet hozzátok, és én helyette nem igennel, vagy nemmel fogok válaszolni, rendben?

Luxray nekem dõl a kezem alatt. és nem csak azért, mert közben észrevétlenül simogatni kezdtem, hogy levezessem a helyzet súlyát, hanem mert együtt hidaljuk át az olyan poblémákat, mint például, hogy én fáradt vagyok mások érzelmi válságait kezelni. mert néha nem lényeges az én, néha sokkal jobban mûködik a mi. és ki más tudna jobban mi-ként gondolkodni, mint akik egyetlen burokban szemlélik a világot maguk körül?

[Ayshud Lern r.i.p.]

Szóval a fiúcska szomi volt. Bambulgatott összevissza, mígnem megelégelte a helyzet okozatait, és úgy döntött, más úton próbál meg előrébblépni a boldogulás felé.
Lekuporodott a vizes homokba, a legközelebbi kőnek támasztva a hátát. Az idő nem segíti az érzelmi fejlődést. Ezt egyedül az energiabefektetés teheti meg. A fejét hirtelen forróság öntötte el. Ez azzal egyidőben történt, hogy a gondolataiban egy narrátor a fenti mondatokat mesélte. Az első érzés ami elfogta az undor volt magával szemben, azután a fáradtság, és végül a megnyugtató üresség érzése. Tudott szívni egy mélyet a tiszta levegőből és ellazult arcizmokkal meredhetett a végtelenbe. Végre. Leporolta magáról a vizes homokot. Ki ül bele vizes homokba? De már nem volt mérges magára, el tudott fogadni bármit. Kötetlenséget és biztonságot érzett.

Lépett néhányat. A másik emberi személy felé fordult:
- Köszönöm a bizalmad, de nem érzem most, hogy segítene a pokemonod társasága.

Látta, hogy a társa sincs az életvidámság csúcsán, de kerülni szerette volna ennek a szóvátételét. A történtek nem igazán érdekelték, nem is foglalkozott azzal, hogy csökkentse az annak furcsaságából adódó esetleges feszültséget.

- Nem akarlak feltartani - mondta aztán hirtelen gondolattal a fiú - ha tovább szeretnél sétálni nem veszem rossz néven. Persze ne értsd félre...

[Gray Reznor]

Észre se vettem eddig, mennyire elgémberedtek az álldogálásban a lábaim. Felállok Cesario mellõl, és nyújtóztatom õket kicsit. Úgy látom, nem csak én vagyok ezzel így: a fiú is helyezkedik. Kicsit talán furának tûnhet ez így: itt vagyunk percek óta, nem mozdultunk, csak kiabáltunk egymásnak. Hívjuk talán beszélgetésnek.
A felhõk megint erõre kapnak kicsit, a napsütés ereje mérséklõdik, de csak annyira, hogy a lógóhasú égenúszók között ránk kacsintgasson.
– Csak elgémberedtem – magyarázom, hogy miért is a mozgás. –Kicsit kényelmetlen így beszélgetni. De félreértesz: Cesariónak esne jól egy másik pokémon társasága. A Squirtle-d elég kemény legénynek tûnik. Engem is érdekelne. Már csak azt kéne kérdeznem, hogy megnézhetem-e, de ez elég hülyén tud hangozni. Ezért lenyelem a mondatom végét. Szerintem egyébként is van annyira intelligens a fiú, én pedig szoktam ahhoz elég jól kifejezni magam, hogy ebbõl már ne legyen félreértés, és tudja, hogy mi is lehetne a következõ lépés.
Addig is nekiállok kirugdosni a homokot a papucsomból: kicsit zavaró, folyton telemegy vele. Nem vagyok én hozzászokva a tengerpartokhoz...

[Ayshud Lern r.i.p.]

Ha az ember rájön, hogy nincs igaza, azt alapjában véve kétféleképpen kezelheti. Az első és leggyakoribbnak tűnő mód - ami talán nem is gyakorisága, csak jelenlétének energiái miatt tűnik ki - az a heves tagadás, a probléma lekicsinylése és/vagy a tudatból való száműzése. Ha egy ember túljut ezen az érzelmi szinten, visszanézve már nevetségesnek is tűnik ez az aktus. Ám ha realistábban tekint a dolog felé, mindig érezheti a könnyűség kísértését benne.

~Tévedtem. Csodás. Az interakció nagy ajándék az életben. Egy elakadt helyzetben valakinek a gondolatai a problémáról... hát, a MasterCard más dolgokra van.~
- Ó - derült fel Ay arca -, az nagyon jó lenne. Én tudhatnám, milyen hatással van egy problémákkal küszködő pokémonra a társaság - fűzte hozzá kis szünet után. - A saját helyzetére nehezebben alkalmazza az ember az elméletet.

Egy év nem kevés, főleg ha aktívan tölti ezt az ember. Ay nem lustálkodott, amíg gondozói állása volt, olvasott és gyakorolt is közben. Empátiája sem mondható nemlétezőnek, ami szintén hasznos ha az ember a tökéletességet akarja megvalósítani egy pokémon társaságában. Ahol viszont most tartott, az egy embernyi lépcső előtti álldogáláshoz hasonlítható, amit még nem képes megmászni.

Az idegen, aki eddig nagyrészt a homok felé nézett, stílusos hajával hagyta a legnagyobb nyomot Ayban. Amikor viszont Squirtle-re nézett, homályos tekintetében mintha rendeződtek volna a vonalak, és ablakként részesülni engedték a kívülállókat a biztonságot árasztó megértés felfogásában. Ahogy egy ritka óvónő tud egy emberre nézni, aki nem tudja miért, de máris nyugodt és virágzik, úgy nézett szemeivel ez a fiú a teknőcre. legalábbis Ay felfogásában. Ezért is nyugodott meg, és ha tehette volna, széket és teát hoz a kékbőrűhöz közeledőknek.

Squirtle felfogása sokkal kifinomultabb volt gondozójáénál az érzelmek kémiájának terén. Amikor érezte elülni a vihart, és mintha egy meleg szellő is jött volna az elmebomlás határáról visszatért kétlábú felől, kidugta a fejét páncéljából. Amit ekkor látott, az egy izmos pokémon és egy ember egyidejű, egyritmusú közeledése. Végtagjait egyszerre kidugva felsikoltott, majd rákjárásban inalt az ismeretlenbe. Hamar túljutott a kődarab szélén, leesve pedig egy addig észrevétlen, embermélységű, Squirtle-bébi szélességű lyuk mélyén találta magát. Ez rögtön szökőkúttá változott a mókusfarkú vízihüllő reflexszerű támadása miatt, de ettől nem jutott előbbre. Főleg mivel a mélyedés falából kisodort egy marék kavicsot, ami miatt az imént még ágynak használt kőtömb mindkét tonnájával a kijáratra csúszott.
- Semmi baj. - csúszott ki Ay száján a pokékkal való foglalkozás során felszedett szófordulat, még mindennemű gondolkodás előtt.

[Gray Reznor]

… Hogyan? – Bevallom, kicsit problémás helyzetben találtam magam, és nem tudtam, hogy jelen pillanatban a probléma a velem szemben álló srácon és kis teknõsén, vagy a mi párosunkon múlik. Nem mertem elengedni Cesariót.
Két pacsi az oldalára – ez lett volna az engedélyem. Mehetsz! – Nagyjából ezt jelentette. A két pacsi univerzális jel volt közöttünk. Mindig ezzel bátorítottam, ezzel búcsúztam el tõle, ezzel jeleztem, ha lezártunk valamit: például a simogatást, vagy a bundájának a kifésülését. Ezúttal viszont a két pacsi elmaradt, és állásunkban csendes szemlélõi lettünk egy igen különös jelenetnek.
Egy kicsit mindig összetörök, valahányszor ilyesmit látok: Cesariónak igen komoly riasztó hatása van a környezetére. És ez non-stop mûködik, ez egy állandóan égõ riasztólámpa. Nem lehet mit tenni vele.
Kicsit szorosabbra fûztem a kezemet a Luxray nyakán, a bundájába túrtam.

– Nincs semmi baj. – Akaratlanul mondom a fiúval egyszerre, csak én teljesen másra értem. Indulunk. Nem akartuk senkire a frászt hozni, mi csak… sétáltunk. Lépek is, és Cesario velem lép, de a következõ megtorpanásba fullad.
– Oh – nézek felfelé, ahonnan a hangokat hallottam. – Mi történt?... Kellünk?

[Ayshud Lern r.i.p.]

Így, távolról nézve, nem az az ember vagyok ebben a pillanatban, aki szeretnék lenni. Ezért folytak így a dolgaim akkoriban.

A termetes kő dörögve megmozdult, a visítás abbamaradt. Ijedtségtől feszült minden izmom, és bamba kétségbeeséssel néztem az elcsendesedett helyszín irányába. Azután megvilágosodott bennem, hogy tennem kell valamit. Odaugrottam, megkerülve a követ, és kaparni kezdtem a homokot annak egész pereme mentén a kezeimmel.

Mért kell ennyi mindennek történnie. Egyszerűség, örök szerelmem. Jár a kezem mint az őrültnek.
- Squirtle! Hallasz? Itt vagy? - hadarom a kérdéseket, hogy megnyugtassam, hogy életjelet és helyzetinformációt kapjak róla.
Nem mindig kell tenni valamit, de most helyesnek érzik mindent beleadni. Az alapja ennek az órás merengések a tengert bámulva. Céltalan bolyongás, egész napos zenehallgatás, hallgatás.
Vékony visítás hallatszott végre, és Ay újra tudott mélyeket lélegezni. Csak legyen vége egyszer. Most kezdte érezni a körmei alá ment homokszemeket, és egy körömszakadást, egyelőre fájdalom nélkül, az adrenalin megnövekedett mennyiségének köszönhetően. Feltűnt egy repedés, és a hang felerősödött.

- Jól van, kicsi squirtle. Itt vagyok. Nehogy még egy szökőkutat csinálj ide, nehogy rád omoljon megint.

A sírás hangmagasságbeli esése némi megnyugvásra engedett következtetni a pokémonocska részéről. Ay kutyaként kaparta a földbenyúló szikla oldaláról a homokot. Egy keskeny, sötét lyukon kívül nem volt amibe kapaszkodjon, de kezei már egyáltalán nem hatékonyan hasították a tömör homokot. Az izmai most adták az első jelzést a kimerültségre. Bizonytalan forrásokból rémlett a fiúnak, hogy ilyenkor még kétszerennyit bír, mint eddig.

Mintha a fiúék mondtak volna valamit. Most érezte úgy, hogy segítséget kérne. A helyzetükről nem igazán tudott, mivel az utóbbi percekben magán kívül tevékenykedett egy szikla töve felé fordulva. Olyasmi hangokat hallathatott, mint egy vérfarkas átváltozáskor. Lehet is, hogy a squirtle csak megijedt a gazdájától, azért fogta visszább magát.

- Itt vagytok még? - kérdezte, de szemeit nem bírta levenni szívéhez nőtt pokémonhoz vezető egyetlen nyílásról - Tudnátok segíteni ásni?

A fiú nem volt egy "ész bajnoka", és ezen ez a helyzet sem javított.

[Gray Reznor]

Azon imádkoztam, hogy csak a srác ne nézzen oldalra. Minden más mindegy már, mert részemrõl nem akartam kiabálni – kiabálni rossz, semmi értelme. Mármint persze, van egy olyan hasznos tulajdonsága, hogy tovább jut a hang, de a kiabálás csak fokozza a kétségbeesést, és nehezebb artikulálni is. Márpedig artikuláció nélkül egészen lehetetlen határozott parancsot kiadni úgy, hogy az ne tûnjön egy félkegyelmû próbálkozásának. És akart a fene úgy szólni Cesario után, hogy közben mindenki más azt hihesse a környéken, hogy a gond valójában nála van. Így csak egy szisszenés hallatszott tõlem, amikor a túl fiatal eb amint látta, hogy milyen gyorsan kap oldalra új ismerõsünk, már mozdult is.
Dialga az égben, ilyenkor a legkönnyebb azt hinni, hogy éppen rád akarja vetni magát!
Egészen más lenne a helyzet, ha Pikachu lenne, aki aranyos chu-chuk közepette ugrálna fel hozzád, bársonyos mozgással. Nos, a bársonyos mozgás stimmel, nem sok hangja van annak, ahogy Cesario felfelé nyargal a szikláról sziklára, míg végül felérhet. Más kérdés, hogy masszív fekete árnyéknak tûnik, hangtalan mozdulatai pedig ijesztõek – nem vakkant, nem morrant. Én tanítottam. Ez egy természetellenes viselkedés. Amikor mégis megszólal, annál erõsebb a kontraszt a némaságával. A megfélemlítés így lesz igazán hatásos. Én pedig az ilyen helyzetekben látom, hogy mekkora baklövést is követtem el. Hiszen Cesario most hiába rohan azért, mert azonnal segíteni akar, mégiscsak azért kell imádkoznom, hogy a fiú ne nézzen felénk, ne vegye észre, ne forduljon arra, foglalkozzon csak a pokémonjával. Én is igyekszem elsimítani a sajátom ügyét.
– Ott van már melletted Cesario, õ segít! – kiabálom fel hozzájuk, hátha így kisebb a meglepettség, ha addig nem vette volna észre. Cesario mélyen a másik szemébe mélyeszti a tekintetét, és a mancsával lassan a beomlott homok felé nyúl. Ha hagyják, elhúzza a mancsát, és vele egy adag homokot. Minél tovább nincs probléma, annál jobban beleáll, míg a végére rendesen lapátolja maga mögé.
Én is felküzdöm magam. Nem a régi a kondícióm, így idõt igényel, mire felérek. Felfelé mászva nagyon remélem, hogy az fog fogadni, ahogy Cesario segít, a fiú pedig hagyja, és nem lesz probéma. Persze a Luxray-emmel soha semmi nem szokott ennyire egyszerûen menni.
- Mi a helyzet? - szuszogom.

[Ayshud Lern r.i.p.]

Ösztönből hátrafordult. Az izzó tekintet villámként járta át izgatott, fáradt testét. Más körülmények között valószínűleg kiment volna az erő belőle egy ilyen erős hatásra. A lény talán számított a megrendülésre, célirányos tudott maradni. Mancsát sokatmondóan a homokra helyezte, én pedig négy végtagom segítségével félrehúzódtam, és helyet adtam.
Végülis nem olyan durva a helyzet. Sőt. De ha az ember kicsi társa van ott... Ezerévesen valószínűleg nem aggódna.

Feltűnt a kis lény, egy barna folt formájában a gödör mélyén. A páncél a szűkülő üreg falai közé szorult, amelynek mentén Luxray haladt az ásással lefelé. Squirtle kidugta a szomorú szemeit. A depresszió miatt eddig űrt és tiszta ideget érzett. Amikor viszont megpillantotta az erős, magabiztos, gondoskodó megmentőjét, újra fel tudott sírni. A könnyek között megpróbálta elpanaszolni a baját annak, de levegőt is alig kapott a zihálástól, nem hogy akár egy összefüggő "squirr"-t is el tudott volna mondani.

Amikor a páncél alsó vége is kilátszott a homokból, Aynak kihagyott egy dobbanást a szíve. Repedés vonul végig a kőzetben. Mintha a zihálással együtt hajszálnyit ritmusosan mozogna... Ha a teknőcöt kiveszik, lehet, hogy rájuk omlik egy tekintélyes méretű kőtömb.