i am you, you are me

[Gray Reznor]

Mondhatnám, hogy megnyugodtam, amikor nem egy még feszültebb pillanat fogadott a sziklára felérvén, de nem beszélhetek megnyugvásról, miközben egy pokémon két szikla közé szorulva és törmelékek közé szorulva fekszik, elvágva a mesterétõl.
Luxray sokkal kevesebb érzelemmel kezeli a helyzetet, mint én, de ahogy nekem tûnik, úgy a fiatal edzõ is megmaradt a logikus gondolkodásnál. Ez nagyon jó, illene felzárkóznom hozzájuk, de jelen pillanatban épp lefoglal az: hogyan is tovább?
Imádkozom, hogy a Squirtle egyben meglegyen még a homok alatt, és ne essen baja. Úgy sejtem, hogy van a közelben egy pokékórház, de nem vagyok teljesen biztos benne. Én pedig nem ismerem a teknõcféléket. Talán valamennyire el tudnám látni, de ha komoly a baj, akkor talán csak ártanék vele. Korábbi tapasztalataim inkább arra terjednek ki, hogyan tudnék komoly sérülést okozni neki egy harcban. Kicsit magamba omlok ettõl a gondolattól. Nem feltétlenül vagyok jobb Cesarionál. Elrontott, tévelygõ…

– Mi a baj? – kapom fel a fejem a hangra, ami… rianás? – Mi volt ez? – követelem a kelleténél talán erõsebb hangon a kérdésemre a választ. Elmerengte, és már megint távolra kerültem a valóságtól. Szedd össze magad, Gray! Ez így nem fog menni!
Nem értem, hogy mi van velem. Miért nem tudok figyelni? Már hosszú hónapok óta ez a bajom, ez volt az, ami kettétörte az utam. Szakadékok között, híd nélkül
Nem! Felejtsd már ezt el! – ripakodok magamra.
Igyekszem a jelenre, a mostra figyelni.
– Grandbull, rád van szüks… – Az övemen kotorászok. Miért nem találom a labdáját? Grandbull… Oh. Belém hasít a felismerés: Grandbull réges-régóta nincs már nálam. Ennek így semmi értelme, Gray, szedd már össze magad!
Fogalmam sincs mi van velem. Mintha egy másik dimenzióban lennék, és a valóság csak álom lenne. Cesario?

[Ayshud Lern r.i.p.]

Ezt már rég végiggondoltam. :) Magam sem tudom, miben hiszek, abban viszont biztos vagyok, hogy a neveltemnek lelke van. Akármilyen fiatalnak mondható egy korombeli ember, a squirtle-höz képest bőven eleget láttam az életből.


Szeretek egy éjszakát tölteni azzal, hogy újra és újra hallgatom ugyanazt a számot. Például ezt. Közben csak nézem a falat, a monitort. Nem is tudom mi történik olyankor.

Szeretek átfogó elméleteket alkotni a lehetőségekről és az esetleges helyes viszonyulásaimról.

Már nagy vagyok. Hagyjatok élni. Némileg látom a tetteim következményeit, szóval... Nem kell anyáskodni, még ha jó is ez nektek. Mert nekem nem, nekem. Keressetek valakit akinek jobban jön a törődésetek.

Szóval, el voltam veszve az életben, de valamit azért éreztem. Nem volt egy nagy dolog. A megrepedezett szikla egy darabja leesni látszott, amiből úgy láttam, hogy a többi is erre készül. És én odaugrottam a teknőchöz. Cesario és squirtle közé esett a darab, és a perifériás látásommal még felfogtam, hogy követői is vannak. Nem hagyhattam, hogy baja legyen a kicsi kéknek. Két kézzel téptem ki a helyéről, de magamhoz húzni már csak eggyel tudtam. Egy darabocska az élével esett a vállamra. Azt hiszem, eltörte. Ki akartam ugrani az eredeti terv szerint, de már csak arra voltam képes, hogy a mellkasomra szorítsam squirtle-t, és magzatpózban védjem a kövektől.

Mint említettem, nem volt egy nagy dolog. Csak ki akartam szedni, mielőtt eltöri a páncélját a darabjaira hulló kőtömb. Mivel a gerince össze van nőve a védőburkával, végzetes lehet egy repedés is. Nem volt kétséges a józan paraszti ész számára, hogy mindenképp lépni kell. A luxrayre nem mertem bízni a feladatot, így pedig, ha lett volna is terve, összezavartam. Nem hiszem, hogy helytelenül tettem, amit tettem. Nem akartam én, csak megoldani a helyzetet. Beugrani, kimászni. Aztán megsérültem. És azt hiszem, fogok még kapni párat a hátamra és/vagy a fejemre. Nem esnek valami magasról, de kis szerencsével szépen megroncsolhatnak. Hullik egy pár, és nem ezek az utolsók.

Most úgy éreztem magam, mint egy élő ember. Most épp volt értelme annak, amit csináltam, és nem gondoltam erre. Most olyan keveretlen érzésem volt, tiszta koncentrációm, mintha földműves lennék, friss levegőben és békében.

Most nem gondoltam erre, de talán ott volt, mélyen. Öregnek érzem magam az utóbbi időben. Nem tudom megokolni. Tapasztaltnak és megfáradtnak. o.O Az életet értelmetlennek. Nagyrészt. Nem mintha azt látnám hogy mindent tudok, csak azt, hogy öregkoromban sem fogok sokkal többet :)) És nem érdekel. Persze azért... na. Nyilván most nem erre gondoltam. Most hasított a vállam, a fülem, amit szintén meglátogatott az a darabka, és éreztem a páncélon keresztül is a kétéltű zihálását. Erre gondoltam, és a zuhanó kövekre, semmi filozófikusra.

Szárnyas gyökérgumó.

Mert nem mindennek van értelme. Vagy? :)) Akkor miért ne engedném ki magamból ami valóban létezik. Ami kapcsolatban van az egésszel is.

Lázadni? Mi ellen? Azt se tudom... semmit se.
Komolynak lenni. Jó, amikor egynek érzem a viselkedő magam és magam. De nem gyakran sikerül ebben az állapotban létezni. Erre sem sikerült ráállnom ebben az életben, de mostmár jó volt úgy ahogy volt.

[Gray Reznor]

Egy idõ után képtelen voltam eldönteni, hogy a szemem elõtt sziklák hullana és nehéz kõtömbök, vagy életem maradék biztos pontja omlik össze. Nem futottak át gondolatok a fejemben – éppen ez a lényege az ijedtség sokkjának. Akadozva fel-felmerültek nevek, meg alakok, akik tudnának segítene, az ujjaim úgy tapogatták végig az övemet, mintha görcs húzná õket, nekem pedig minduntalan bent rekedt a levegõm, ahogy újra és újra hiányt tapintottam: úgy is mondhatnám, hogy ez csak mélyítette a helyzet jelképességét. Rá kellett jönnöm, hogy semmim nincs, és nélkülük bizony én sem vagyok senki. Pedig már támadások is rémlettek: Glaceon, fagyaszd meg a sziklát! Vagy: Mightyena, támadd a zuhanó köveket, zúzd össze õket!

Cesario talán értette, hogy mibe keveredtem, és miközben én úgy éreztem, hogy olyan végtagjaimat próbálom mozgatni, amiket magam amputáltam egy évvel ezelõtt, most pedig legfeljebb a sebeket szakítom csak fel, egyetlen szem pokemonom nekiállt, hogy küzdjön. Nem úgy csinálta, ahogy én parancsoltam, hiszen nem tudta megfagyasztani a sziklát, de acélfarokkal támadt, és a kisebb köveket összezúzta. Közben néhány rá is zuhant, hamar húzni kezdte a bal hátsó lábát, hangosan nyüszített, amikor egy másik darab az oldalát kapta telibe, én pedig azért is hívtam vissza a labdájába, hogy ne temesse õt is maga alá a kövek hullása.
Már csak pár darab maradt. Homok szitált felülrõl, de több tömb nem érkezett. Kavicsok gurguláztak már csak lefelé.

– Hé, kölyök! – kiabáltam el magam, mert a neve nem jutott eszembe. – Élsz még, kölyök? – rohantam oda a sziklához. Cesario labdáját magam mögött hagytam, a pokémonom hamarosan ott állt néhány lépésre tõlem. – Vigyázz a fejemre, ne hagyd, hogy bármi ráhulljon! – adtam ki a parancsot, és magam álltam neki elgurítani a nagyobb szikladarabokat. Azért nem bíztam rá a munkát, mert féltem, hogy finoman kell bontani, különben csak még nagyobb omlás lesz az eredménye. Õ nem tudta volna elég óvatosan csinálni, én viszont igen. – Tarts ki! – ordítottam a szikla alatt rekedt fiúnak, aki… nagyon reméltem még, hogy pokemonjával együtt még életben van.

[Ayshud Lern r.i.p.]

Az előbb még a mellkasomra szorított lény körül forgott a gondolataim egész világa, most pedig már nem is lehetne messzebb tőle. Bezúzódott a jobb vállam, talán a kulcscsontom is vele együtt. Nem az anatómia jár az eszemben, a gerincemet érő következő törés fájdalmát már nem is érzem az előbbitől. Csak azt érzem, ahogy a kétségbeesés átjárja a testem az égető, feszítő fájdalommal együtt. Nem gondolok a sok hülyeségre, amiket ki kellene még javítanom. Az, hogy ez tőlem nem igazságos a világgal szemben, meg sem járja az eszem. Hogy a kicsinyes, sekélyes életem egésszé válik-e ettől a megalázóan tudatlan, és mondhatni érzelmileg is fejletlen állapotomban bekövetkezett végtől. Csak az forgott a fejemben, hogy hogy létezhet ilyen állapot. Az évek során, a szuicid hajlamom kapcsán kialakuló belső konfliktusban hirtelen, a káoszból egyértelműen egy oldalra tömörültek az érzéseim. Mikor lesz már vége. Talán nemtelen hangfolyam is távozott a torkomból, amíg egy borda, új nyílást támasztva a tüdőn, magas kilégzéssé nem redukálta. És egy végtelenségig vergődtem, dühös tehetetlenségben. A túlingerelt agyam megnyújtott minden pillanatot. Hirtelen átfutott a fejemen egy halom mély benyomás. A bizonytalanság olyan heves érzelmű formája amit rég kihaltnak hittem. Egyáltalán, az érzések egész skálája, amelyek kiszáradtak belőlem az évek során. Annyit kellett volna még gondolnom róluk. De ez már nem vágy, csak sötétülő elfogadás volt.

// Egy ideje már próbáltam megírni ezt a hszt. Nekifutottam párszor, nem bírtam, elvetettem. Ma úgy érzem ez megfelel, a hibáival együtt. Igen... Így lett vége. Nem akarok klisés köszöneteket mondani, de kimondatlanul sem akarom hagyni teljesen. Örültem a lehetőségnek, Gray, Betty, Boris, Webber (bocs ha kihagytam valakit).