forever and ever

[David Farewell]

Aú. Fáj. Nagyon. Mi történt? Nem emlékszem. Kinyitom a szemem, és felülök. Megtapogatom a fejem hátsó részén lévő dudort. Úgy fáj, mintha szét akarna hasadni. Beütöttem a fejem? Vagy mi történt? Ah, igen, már megvan. Ők voltak azok. A Rakéták. Rajtaütésszerűen támadtak. Túlerőben voltak, de felvettük a harcot. A pokémonjaik nagyon erősek voltak, és ránk támadtak. És utána mi történt? Nem emlékszem. Egyszer csak minden elsötétült. Itt vagyok az erdő közepén felszerelés nélkül, a pokémonjaim nélkül, minden nélkül. Elvitték őket. A szemembe könnycseppek gyűlnek. A kezeim ökölbe szorulnak. Megbuktam, mint edző. Mint barát. Hagytam, hogy elvigyék őket. Ezt sose bocsátom meg magamnak. Soha nem látom viszont őket. Chibi... az első pokémonom. A legjobb barátom. Rattie... most változott át. Mindig megvédett, amikor bajba kerültem. Raul... olyan kicsi volt még. És én hagytam, hogy elvigyék őket... Lehajtom a fejem, és kínomban a földet püfölöm. Egyszer csak hangokat hallok. Visszajöttek? Nem, ezek nem emberi hangok. Felállok, és teszek néhány tétova lépést a hangok irányába. Egy fa mögött megpillantom a zaj forrását; két pokémon az. Egy Charmander és egy Haunter. Valahonnan nagyon ismerősek... Mintha már láttam volna őket. Igen, ő a Charmander a poké centerből, és a Haunter a hajóról. Ők is észrevettek engem. Úgy tűnik nem lepte meg őket a jelenlétem. Szóval már korábban felfedeztek.
- Szóval magadhoz tértél? - teszi fel Haunter a költői kérdést. - Nagyon helyes. Itt az ideje, hogy megkeressük a tolvajokat.
- Tudjátok.. tudjátok merre mentek? - kérdem kiszáradt szájjal.
Nem válaszol csak megfordul, és elindul a sűrű fák között Charmander követi. Pár perc bóklászás után újra hangokat hallok. Ezúttal emberi hangokat. Ők azok.. Ők voltak. Ők vitték el őket. Amint közelebb érünk, tisztán ki tudom venni, hogy miről beszélnek, és meg is látom őket. Négyen vannak. Egy tábortüzet ülnek körül. A tűz mellett egy sátrat, és távolabb, a tisztás túlsó végén több tucat ketrecet látok. Valahol köztük vannak az enyéim is..
- Egész jó fogást csináltunk ma, igaz srácok? - szólal meg öblös hangján egy izmos, pofaszakállas alak. Fekete haja csimbókokban lóg a vállára. Egyből felismerem. Ő állt az utamba reggel.
- Igen, az a Bulbasaur elég ígéretesnek tűnik, fejlettebb a fajtársainál - helyesel véznább, szőke társa. Magas hanggal, és visszataszító patkányképpel verte meg a sors. Őt most látom először.
- Mióta értesz ilyen jól a pokémonokhoz, Tom? - torkolja le a banda egyetlen női tagja. Fekete gubancos haja a derekáig ér, bőre szinte természetellenesen sápadt. Ő is részt vett a rajtaütésben. - Maradj a csapdakészítésnél, az a te dolgod.
- Igaza van Izabellnek, ne ártsd magad bele abba, amihez nem értesz - veszi vissza a szót az öblös hangú. - Majd Frank eldönti mit ér a zsákmány.
- Van köztük egy-két értékes példány, de a legtöbbjük egy fabatkát sem ér - szólal meg rekedtes hangján a banda negyedik tagja, aki eddig csendbe burkolózva ült. Sötét haját rövidre, szinte kopaszra nyírva viseli. Arcát eltorzítja a bal szeme alatt lévő hosszanti vágás. Őt sem láttam még.
Miközben a banda tovább folytatja vitáját, mi suttogva megbeszéljük a haditervet.
- Én megkerülöm a tisztást. Charmander, te addig gyújtsd fel a sátrat, és amíg azzal vannak elfoglalva, kiengedem a ketrecekből a pokémonokat. Haunter, te maradj itt, hogy szükség esetén közbe tudj avatkozni.
A többieknek tetszik a terv, és hozzá is látunk a megvalósításához. Én jobbra indulok, Charmander balra. Lélegzetvisszafojtva, lábujjhegyen lopakodok a tisztás másik vége felé. Út közben hirtelen emlékképek villannak be a fejembe a mai eseményekről. Először a szakállas támadott. Aztán Izabell is beszállt a harcba. Már nyerésre álltak, de újabb emberük érkezett. Frank volt az. Már az összes pokémonomat legyőzték, amikor hangokat hallottam magam mögül. Hátrafordultam, és az utolsó dolog amit láttam, egy patkányképű arc, és egy felém lendülő bot volt. Megrázom a fejem; most a társaim kiszabadításával kell foglalkoznom. Amint megkerülöm a tisztást, látom, hogy Charmander már akcióba kezdett. A sátor lángokban áll, a Rakéták pedig fejvesztve próbálják menteni a menthetőt. Gyorsan a ketrecekhez osonok, és sorban kezdem nyitogatni őket. Egyelőre még sehol nem látom a saját pokémonjaimat. Alig 3-4 ketreccel végezhettem, amikor Frank hangját hallom:
- Gyertek csak! Egy vakarcs elengedi a pokémonokat!
Néhány másodperc telik csak bele, és körbevesznek.
- Mit csináljunk vele, Tony? Én azt mondom, azonnal nyírjuk ki! - mondja indulatosan Frank.
- Először meg kell tudnunk, hogyan talált ránk - nyugtatja társát az öblös hangú. Most már az ő nevét is tudom.
- Na mondd csak szépen, kicsikém, hogy tudtad meg, hogy itt vagyunk? - közelít hozzám fenyegetően, kezében egy késsel.
- Túlvilági ihletet kaptam - adom meg a választ. Remélem, Haunter akcióba lépett már, mert nélküle bizony itt hagyom a fogam.
- Na ne szórakozz velem te kis korcs - mordul fel, és közelebb lép, hogy kartávolságon belül kerüljön hozzám. De nem jut közelebb, mert Haunter éppen időben érkezett.
- Egy szellem! - sikolt fel Tom, és hanyatt-homlok futásnak ered. A többiek nem restek követni.
- Köszönöm, Haunter, megmentetted az életem - hálálkodom. Ő csak mosolyog. Nyilvánvalóan élvezi a helyzetet, hogy embereket rémisztgethet.
- Neked is köszönöm, Charmander, nagyszerű voltál - köszönetem egy hálás kiáltást von maga után.
Ismét a ketrecekhez fordulok, és ezúttal a többiek is a segítségemre vannak, így hamar végzünk. Boldogan ölelem magamhoz elveszettnek hitt pokémonjaimat. És elfúl hangon közlöm velük, hogy soha többé nem hagyom el őket.

[Webber]

Már két pokémonom átalakult, sõt, Poliwag már kétszer is. Zubat viszont még mindig Zubat, így muszáj lesz kicsit keményebben edzenem vele. Nagyon gondolkoztam, hogy kimenjek vele - csak vele - Sárkányföldjére, de sajnos nem tudtam kölcsönbe adni senkinek a másik két pokémonomat, így itt az erdõben edzek vele. Összeszedtem néhány kavicsot, amik közé egy-két kaját is rejtettem. az volt a feladata, hogy, mikor felé dobom õket, akkor a köveket kikerülje, a kaját viszont elkapja - amolyan jutalomként. Mikor elfogynak a kövek, gyorsan elõhívom Poliwrath-t, hogy támadjon rövid vízsugarakkal.
-Zubat, ezeket is kerüld el!
*Eközben, nem messze tõlünk, de a fák takarásában:*
-Hmm, egy Poliwrath-sze is van, ezért viszont már érdemes lenne megtámadni, nem gondolod?
-Várjuk ki a végét. Lehet, hogy ez is csak egy sebtében átalakított ebihalutánzat.
-----
Lassan Jolteon is elõkerül és épp közelharcot vív Zubattel, amikor két ember lép ki a fák mögül. Még sose láttam õket, de a kinézetük alapján biztos nem tanácsokat akarnak adni, így mindhárom pokémonomat közelebb hívom.
-Úgy látszik, sejti mi fog következni. -Mondja a magasabb, nagyobb darab ember a másiknak. -Charmeleon, menj!
A másik is kihívja egyik pokémonját:
-Golem, téged választalak! És hogy egyenlõ esélyek mellett gyõzzünk le, itt van Pinsir is, menj! -Közben eldobja az egyik, majd a másik ladbáját is.
-Hé, mi a fenét akartok? Mi csak edzettünk itt, nem csináltunk semmi rosszat!
-Hát még jó, elvégre mi vagyunk a rosszak, nem te! Te csak maradj veszteg, amíg... áh, majd meglátod!
Ezután Charmeleon Jolteonra, Pinsir Zubatre, Golem pedig Poliwrath-re támadt. A csaták hamar véget értek, egyedül Poliwrath-nek lett volna esélye, de persze, az egyenlõ esélyek nevében Pinsirt is ráküldték.
Visszahívtam pokémonjaimat és azon gondolkoztam, hogy merre kéne elfutnom, - szégyen a futás, de most más lehetõséget nem nagyon látok - amikor elõkerül egy Venomoth, aki rámküld egy álompor-támadást. A szám elé kapom a pólómat, de sajnos így is hat. Kábultan dõlök el és csak annyit érzek, hogy kiszedik az övembõl a három teli pokélabdát.
-Amúgy a Rakéta Csapat voltunk. -Veti oda az egyik, majd kényelmesen elsétálnak.

Épp egy Laprassal lubickálok az óceánban, amikor kezd kitisztulni a tudatom. Ez nem egy Lapras, hanem... csak az erdõ. Hamar kijózanodok és eszembe jut a nemrég -remélem nemrég -történt eseménysorozat. Elrabolták a pokémonjaimat! Gyorsan odanyúlok a pokélabdákhoz, de csak három van a helyén, három üres. Kétségbe esve nézek körül, hátha felbukkan valamelyik bokor mögül egy Jenny õrmester, akinek elmondhatnám a történteket. Persze semmi ilyen nem történik, így az jut eszembe, hogy be kéne mennem a legközelebbi városba, ott biztos van rendõrörs. De addig a pokémonjaimmal ki tudja, mit mûvelnek. Lehet, hogy kísérleteznek vele, kínozzák õket, eladják õket, vagy meg... Nem, minél elõbb meg kell keresnem õket.
Hirtelen ötlettõl vezérelve elõveszek egy pokélabdát és eldöntöm, hogy az elsõ, utamba kerülõ pokémonra rádobom. Halkan elindulok, de még csak egy Caterpiet sem találok.
-A fenébe, hol van ilyenkor az a sok erdei pokémon!?


//hogy a fenébe tagoljam a szöveget, hogy meg lehessen különböztetni, hogy mi az, amit a karakterem lát, tud és mi az, amit nem?

[David Farewell]

//nemtom, talán tedd egy >>ilyen<< jel közé, amit nem lát.

Miután kölcsönösen kiörömködjük magunkat a viszontlátás örömében, eljön a racionális gondolkodás ideje. Ez már nem az első ilyen eset mostanában. Egyre több pokémon-rablásról lehet hallani. Mit akar ez jelenteni? A Rakéta Csapat inváziót indított volna a sziget ellen. Ennek jó lenne utána járni. Már bánom, hogy futni hagytam a gazfickókat. De még mindig követhetjük őket.
- Charmander, Haunter, nem volna kedvetek velünk tartani, amíg meg nem oldódik ez a rejtély? - mindketten igenlő választ adnak. - Köszönöm. Akkor talán az volna a legjobb, ha a nyomukba erednénk. Raul, kövesd a nyomokat!
Growlithe szaglászni kezd a táborban - végre egy testhezálló feladat. Kisvártatva határozottan megindul nagyjából abba az irányba, amerre emlékeim szerint a banda tagjai távoztak.
- Gyerünk, utána! - kiáltok, és a többi pokémonnal szorosan a sarkában maradunk. Tempósan haladunk előre, valószínűleg nemsokára utolérjük a Rakétákat. Tőlünk nem messze hangokat hallok. Csöndre intem a többieket, és a lehető leghalkabban megindulunk a zaj irányában. A fák ritkulni kezdenek. Egy ösvény van előttünk. Nem látok rajta senkit. Nagy levegőt veszek, és kilépek a fák közül. Majd rögtön ki is fújom az előbb beszívott tetemes levegőmennyiséget. Egy régi ismerőst pillantok meg; Webber az, a régi útitársam.

[Webber]

Halk zizegést hallok a hátam mögül. Remélem valami egyszerû bogárpokémon. Fordulás közben már nyúlok a pokélabdáért, de sajnos nem egy pokémon zörgött, hanem.. de rég láttam õt! David, akivel jónéhány kalandot átéltünk. Odaszaladok hozzá, majd gyors üdvözlés után elmondom neki, hogy elrabolták a pokémonjaimat. Erre õ is elmeséli, hogy õt is kirabolták, de Haunter és Charmander segítségével sikerült visszaszerezni õket. Haunterre emlékszek, meg is ígérte neki, hogy egyszer majd vele tarthat az utazásaira, de Charmander valahogy nem ugrik be.
-Az én pokémonjaim nem voltak a kiszabadítottak között? Eevee Jolteonná változott, Poliwag pedig Poliwrath-szé, Zubat maradt Zubat.
Sajnos a válasz nemleges, viszont õ úgy döntött, hogy utánajár, mit tervez a Rakéta csapat, így én is vele tartok. Growlithe szimata után indulunk, séta közben nem sok szó esik köztünk, pedig biztos lenne mit mesélnünk egymásnak.
Egyre sûrûbb lesz az erdõ, semmi ösvény nincs, de bízunk David Growlithejának a szaglásában, így nemsokára elérünk egy egész nagy épületet.
Hogy a fenébe építenek ide ekkora épületet úgy, hogy még út sincs ide? Mivel hozták ide a sok alapanyagot? -Teszem fel a kérdést. -Talán helikopterrel?
Közben megtaláljuk a bejáratot, amit szépen el is kerülünk, majd keresünk egy ablakot, ahol be tudnánk mászni, de sajnos mindegyik le van rácsozva.
-Semmi gond, Poliwarth... Ja, elfelejtettem. -Kicsit elszorul a szívem. Remélem jól vannak. Frászt, hogyan lennének jól? Elszakították õket a gazdájuktól. Akkor mindent megtettem, hogy ne tudják elvinni õket, de most mégis magamat hibáztatom, hogy nincsenek itt. Pedig.. pedig a Rakéta Csapat a hibás, õk raboltak ki! Meg kell bûnhõdniük! -Forrongok magamban!
-David, valahogy be kell jutnunk ide!

//légyszi ne add vissza még a pokémonjaimat :-D ; persze én emlékszek Charmanderre is

[David Farewell]

Kiderül, hogy Webber pokémonjait is lenyúlták a Rakéták. Micsoda? Ez már kezd elrettentő méreteket ölteni. Talán tényleg egy szervezett akcióval van dolgunk... Ez lehet, hogy már túl nagy falat lesz kettőnknek. Talán értesítenünk kéne a hatóságokat. Meg Jake professzort és a többi trénert. Persze csak miután megtaláltuk a pokémonokat. Most vált csak igazán fontossá, hogy a banda nyomára bukkanjunk. Persze ha szervezett akcióról van szó, akkor nyilván egy bázisról indultak, és ha azoknak a nyomát követjük, akikkel nekem volt dolgom, megtaláljuk Webber kirablóit is.
- Akkor talán induljunk tovább azon a nyomon, amit eddig követtünk. Szerintem egy helyen lesz a két banda.
Így is történik, és a gyors menetelés meghozza eredményét. Hamarosan egy épülethez érünk.
- Fogalmam sincs, honnan kerül ez ide.. Szerinted ez a Rakétáké?
A bejárathoz magától értetődően nem mehetünk, az ablakok pedig egytől egyig be vannak rácsozva.
- Szerintem leszerelhetnénk az egyik ablakról a rácsokat. Chibinek nem lesz probléma igaz?
Bulbám egyetértően morog. Kiválasztunk egy, a bejárattól kellően távoli ablakot. A rácsok egy roppanással megadják magukat. Én mászok be elsőnek. A pokémonok követnek, majd Webber zárja a sort. Egy sötét szobában vagyunk, ami üresnek tűnik. Előveszem öreg zseblámpámat, ami már annyi kalandban a hasznunkra volt, és egy mozdulattal felkattintom.

[Webber]

-Biztos a Rakétáké. Rault, már amennyire megismertem, sosem hagyta cserben a szimata. -Mondom és titkon reménykedek, hogy így is legyen. Egy ilyen bázist mindig úgy képzeltem el, hogy egy nagy, jelen esetben R betû van a bejárat felett, de ez persze nem egy mese, hogy a hõsök azonnal tudják, hogy jó helyen járnak.

Találunk egy ablakot, amirõl Bulbasaur sikeresen eltávolítja a rácsot, majd David és pokémonjai után bemászok én is. David zseblámpája kattan, majd fény tölti be az egész termet. Már épp megjegyezném, hogy milyen erõs ez a lámpa, amikor tudatosul bennem, hogy ez csak egy kicsi raktár. Egy-két szekrény, pár felmosóvödör, bennük a felmosónyél, meg néhány törött üveg a földön.
Szerencsére az ajtaja nyitva van, így mondhatni könnyen és észrevétlenül jutottunk be. Kilépve egy folyosóra jutunk, jónéhány ajtóval. Itt már van valami 'közvilágítás', így a lámpára már nincs szükség. Nem bírva magammal elindulok és a legközelebbi ajtó kilincsére ráteszem a kezemet. Épp mikor megmarkoltam, meghallottam az ajtó mögül jövõ hangokat.
-Ide nem kéne csak úgy berontani, -súgom oda Davidnek, majd lehajolok és benézek a kulcslyukon. Csak két alakot látok, de lehet, hogy többen is vannak; hátat fordítanak az ajtónak és egy függõleges, plafonig érõ, hengerszerû tartályt takarnak ki úgy-ahogy elõlünk. Amikor az egyik ember arrébb megy, meglátom, hogy egy.. fogalmam sincs mi van a tartályban. Egy zöldes lében lebeg valami élõlény, testébõl sok-sok drót áll ki. Szeme csukva van. Az egyik benti ember újra eltakarja egy másodpercre, majd amikor újra meglátom, a szeme már résnyire nyitva van és egyenesen rám néz! Megállt bennem az ütõ! Szerencse, hogy annyira meglepõdtem / megijedtem, hogy felkiáltani is elfelejtettem. Ez most vagy átlát az ajtón, vagy nagyon éles látása van, de biztosan nem a véletlen mûve, hogy pont ide néz. Torokban dobogó szívvel várom a fejleményeket, David viszont már böködi az oldalam, hogy õ is be szeretne nézni. Lassan felegyenesedek és átadom a helyem. Nem is tudom, mint monjdak, csak ennyire telik most tõlem:
-Ne ijedj meg!

[David Farewell]

Egy raktárban vagyunk. Szerencsénk van, hogy egy elhagyatott helyiségben kötöttünk ki, és nem kell rögtön harcolnunk. Az ajtaját nem zárták be. Legalább nem csapunk túl nagy hangzavart mindjárt az elején. Résnyire kinyitom az ajtót, és kikukucskálok - sehol senki, így hát kilépünk a folyosóra. Éppen azon gondolkozok, hogyan tovább, de Webber már ki is nézett magának egy ajtót, ahonnan hangfoszlányok szűrődnek ki, és éppen a kulcslyukon át szemléli a helyiséget. A folyosón nem sok minden van az ajtóktól eltekintve. Csupán néhány növény alkotja a puritán berendezést. A folyosó egyik vége falban végződik, a másik oldalon viszont egy hatalmas ajtó van, pontosan szemben velünk. Nyilván a főbejárat. Mire végzek a folyosó feltérképezésével, Webber még mindig bámészkodik. Türelmetlenül oldalba bököm, hogy engedjen oda engem is. Félrehúzódik, de figyelmeztet valamire. Vajon mi lehet odabenn, hogy így is veszélyt jelenthetne ránk? Egyre kíváncsibb vagyok. Benézek a kulcslyukon, és azt kívánom, bár ne tettem volna. Néhány ember van a szobában, talán a tolvajok is köztük vannak, de mit számít ez? Az a szörny pontosan engem néz. Úgy érzem, mintha belelátna a fejembe. Mi a fene ez? Még sose éreztem ilyet. Mi lehet ez a lény? Valami új pokémon? Még sose láttam, és nem is hallottam róla. Kezdem nagyon rosszul érezni magam, de nem tudok mozdulni. Megbabonázott a tekintete, és nem tudom megtörni a szemkontaktust. Még csak egy ujjamat sem tudom mozdítani. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Talán csak percek, de az is lehet, hogy napok vagy évek óta nézünk egymás szemébe. Végül hatalmas erőfeszítéssel sikerül becsuknom a szemem, és eldőlök, mint egy zsák. Egész testemben remegek, csurog rólam a víz, és úgy zihálok, mintha kilométereket futottam volna. Képtelen vagyok ésszerűen gondolkodni, ezért kimondom az első dolgot ami az eszembe jut:
- Tűnjünk innen.
A hátamon fekszem csukott szemmel, és még mindig őt látom magam előtt. A retinámba égett az a borzalmas szempár. Hosszú éjszakákon át fog még kísérteni, ebben biztos vagyok. És abban is, hogy soha többé nem akarom látni. Még mindig levegő után kapkodok.
- Mi a fene volt ez?