Második lépés egy barátságban

[Trant Hardwin]

Elõzmény: I'm moving on

... Gloom eltûnik, de mégis a sziluettjét látom a messziben. Az oldalamba erõs szúrást érzek. A kezem a fájó pontra vágódik, mi másként is bánna el az ember egy szúnyoggal. Nem azt találom el, amire gondoltam. Szúnyog helyett, egy puha és szûrtelen testre teszem rá a kezemet. Még matatnék tovább, de újabb szúrás érkezik, amit már nem tudok szó nélkül megállni. Egy "Áúúú" kíséretében felpattanok, és az orvtámadómra függesztem tekintetem. Egy haragvó szemû Weedle az. Egy Weedle, aki a vesémbe lát, és érzem, hogy nem ért egyet a dologgal. Nem adhatom fel, és õ addig fog böködni míg ezt meg nem értem. Újra támad, én pedig csak nézem az elkeseredést a szemében. Azért választott, mert jó tanítónak gondolt, de egy olyan nem lehet jó tanító, aki pár kudarc után feladja. A szúrás elõl nem tudok kitérni, és fájdalmasan szisszenek fel a lábamba hasító fájdalomra. Felkapom, és egy balett táncost megszégyenítõ ügyességgel ugrálok egy lábon. A következõ szúrás a bal lábamat éri, amit már csak egy újabb seggre üléssel tudok díjazni. Weedle földre kerülésemkor nem támad tovább. Tudja megértettem, amit mondani akar. Soha nem adhatom fel, bármit is sodorjon elém az élet. Õ lesz az én eltökélségem a lankadni nem akaró becsvágyam, ami tovább sarkkal a küzdelmekkel teli úton. A kis kukac elismerõen néz rám. Karjaimba veszem és megölelem, szemébõl kiolvadtam elfáradt, nagyon el. Teljesítette, amit akart, és most elmegy pihenni. Átváltozása megkezdõdik, pillanatok alatt körbeszövi magát a ragadós fonallal, éppen hogy csak nem kötök én is a kokonba. Kakuna lett belõle, de csak addig, amíg nem lesz rá újra szükségem. Míg meg birok egyedül is bírkózni a gondokkal. Akár egy õrangyal újra leszáll közénk, és belém mélyeszti tûhegyes fullánkját.
"Áúúú" jön az ismerõs fájdalom. A burok kinyílik, és egy gyönyörû Beedrill-t látok meg, aki éppen szárnyait bontogatja. Lassan kimászik a zárt térbõl, és egy nagy öleléssel adom át magam a fájdalmas örökké tartó barátságunknak. Mindig velem lesz, még ha a szívembe is mélyeszti fullánkját.

//Elvittél a kórházba és ott az orvosok tûket szurkálnak belém, de csak hogy jobban legyek, és kibírjam a megpróbáltatásokat.//

A szúrás fájdalmas, de mégsem engedem. Csak ölelem tovább, míg el nem tûnik teljesen karjaimból. Újra egyedül. Csak a sötétség, és a homály. Már megint csak egyedül, de mégsem. Tudom, hogy a pokémon-jaim meglesznek, és vigyázunk egymásra. Ez az érzés boldogsággal tölt el, akár egy gyönyörû napfelkelte. A bordó és kék árnyaltában, a világ szélén, ahogy egyre csak magasabbra hág fel.
A gondolatok, úgy látszik ebben az álomban azonnal meg is valósulnak. A sötétséget határán derengeni kezd valami. Egy nap vagy talán mégsem az. Az öntudat az, ami közeledik felám. A fényárban egy árny takarja el a kilátást elõlem. Egy aprócska árny, ami közeledik felém. Közeledik amennyire gyorsan csak tud. Nem látom mi az, de tudom hogy jó barátom lesz. Õrzõm, aki vigyáz rám. Melegséget adja, nekem és társaimnak, hogy soha nem szûkölködjünk. A lény már kikerül az árnyéklétbõl, és megpillanthatom Turtwig-et. Turtwig-et a pokémon-t, aki még a térdemig is alig ér fel. A kis növénykezdeményt a fején felém nyújtja. Éltetni akar, csak hogy felgyógyuljak, és találkozhassunk. Én szeretném, de nem tudok mit kezdeni vele. Nem az én eledelem, és biztos nehezére esett, hogy megnövessze a két aprócska levelét. A kicsi lény elszomorodik, felismeri korlátait, és azonnal változtatni akar rajta. Az öntudat fényei közelednek, de mégsem annyira gyönyörû, mint a kicsi pokémon, ahogy átalakul Grotle-vé. A erõteljes robosztus lénnyé, akinek a szemében még mindig a védelmezõ szándék tükrözõdik. A szándék, hogy levegye rólam a terhet. Engedek az erõszaknak, hát milyen barát lennék, ha még ennyit sem tennék meg érte. Hanyatt dõlök, és tudom, hogy õ ott lesz. A puha bokrai megfogják a zuhanásomat, és az utam további részét a hátán folytatom. Az öntudat fényei megtorpannak. Nem kell közeledniük, mi megyünk hozzájuk. Grotle lassan bandukol, és ez így jó. Minek is sietnénk hát a célom megvár bármennyire is akarnám.
A gyomrom hangosan megkordul, és már tudom mit eredményez az önkénytelen mozdulat. A sárga fény alólam, nem hagy mást lehetõséget. A láthatatlan talajtól távolodok. Az alattam lévõ Grotle átalakul, a hatalmas Torterra-vá. A fa védelmezõen borul felé, és negédes gyümölcsöket terem. Csak nekem, a gazdájának, akiért bármit megtenne. Az eszmélet fénye már beborít, de tudatosul bennem valami. Egy hiányzik, egy pokémon aki tökéletessé teszi a csapatomat, és együtt legyõzhetetlenek leszünk. A távolban megpillantom sziluettjét, de már túl közel van az ébredés, hogy megtudjam ki is õ. Csak egy elhalt mormogásra futja "ab..".

//A kórházi pihe-puha ágyban fekszek, és gondoskodnak rólam a csinos Joy nõvérkék.//

A szememet kinyitom, és ez már nem az álom. Ez már a kõkemény valóség a neonlámpák fénye, nem is ad más esélyt. Felkelek ágyamban, és látom a körülöttem, még enyhén forgó, szobát. Megtámaszkodom két kezemmel, és ismerõs alakokat keresek. A bordáim közé fájdalom hasít, és csak most veszem észre. Úgy be vagyok bugyolálva, mint egy múmia. Mindenem tiszta gyolcs, és éppen, hogy csak a szemeim és a szám látszik ki. A nõvérhívó gombért matatok, de csak egy kerek tárgyat találok. Egy pokélabdát, a pokélabdámat. Fogatlan börtönét, ami nem õt, hanem engem védelmezõ a féktelen fenevadtól. A labda egy tálcán van az ágyam melletti kicsike asztalon, de hívónak semmi nyoma. Tovább matatok, de még mindig nincs meg. A szememet is körbejártatom, talán valami ismerõs, esetleg Luke lenne a szobámba, de nincs. Egy ágyas, teljesen magam vagyok. Lassan teljesen ülõ helyzetbe küzdöm magam, és oldalt fordulok. A mozgás egyre könnyedebbé válik, az elsõnek rám törõ fájdalom, csak a mozgáshiány miatt lehetett. Megpróbálok felállni, a kezemmel rátámaszkodok az asztalkára, és álló helyzetbe próbálom magam nyomni. Félig sikerül is, amikor is a fémtálca kicsúszik a kezem alól, és csendülve csapódik a padlócsempének. A kerek tálca forog, pörög, és annyi zajt csap amennyit csak tálcailag lehetséges. Ennyi kis lendülettel mégis olyan hangzavarra képes, hogy biztos az egész kórházban hallják.

[Lucius Hedgedog]

A lábamat nem arra tervezték, hogy nálamnál kétszer nagyobb súlyt is elcipeljen, és heves fájások és izomrángások kíséretében ezt a tudtomra is adja, miközben én lépésrõl lépésre küzdöm magam elõre, a szent cél, avagy a pokécenter küszöbe felé, ami a szemem elõtt ragyog, aranyszárnyakkal és glóriával fölötte hívogat hogy... Mi?! Egy küszöb szárnyakkal és glóriával! Hogyne. Minden pokémon az égben, megõrültem volna?!
Úgy döntök, ez nem is fontos. Ha meg is õrültem, legalább már félésszel is eljutok a bejáratig, és végre megszabadulhatok egy sóhaj kíséretében a terhemtõl. Azaz szabadulnék, de az a helyzet, hogy a Chansey-k reakcióideje igen nagy, amikor nem éppen pokémont visznek elébük, hanem egy konkrét nyolc éves nindzsagyereket. Kisebb lefagyás. Egymásra pislogunk a küszöbrõl, mintha még Scytherek tücsökciripelését is idehallanám...
Blabla menti meg a helyzetet, aki nem csak pokemon-, hanem emberfeletti intelligencihányadosáról tesz tanúbizonyságot, és újra elõvarázsolva indaostorait (ebben már egész jó) heveny és fékevesztett õrjöngést produkál. Mindezt a vállamon lógó Trant válláról. (Vállception) Fogalmam sincs, hogy ilyen sokat fejlõdött volna zöldikém helyzetfelismerõ képessége, vagy szimplán rájött egy kis ötperc, de a terv beválik, és ha már aChansey-ik épp körbevesznek minket, gyorsan nindzsafiút is kezükbe adom. Oké... dobom. És... nem kapták el elsõre. Itt csatlakozott be a sikító Joy nõvér, aki könyörgöm, miért sikít?! Oké, Trant amúgy is eszméletlen feje koppant a járvány lapokon, de hát könyörgöm, nem mindegy neki? Hisz eszméletlen... Najó, oké, igaza van, nem mindegy neki. Nagyon nem. Ettõl függetlenül eddig is kb Blabla indaostorai doboltak belülrõl a fejemben, és alig állok a lábamon, nincs szükségem még Psyduckokat megszégyenítõ sikítós-pszichés csapásra is!

- Na, hát az a helyzet, haver, hogy ha te nem is, Fogatlan legalább jól van... - próbálgattam a szövegeket az ajtó elõtt, hogy mégis mi legyen az elsõ mondatom, amikor felébred. Ebben zavart meg a csörömpölés hangja... nem számítottam rá. Oké, bevallom: konkrétan sokkolt. Úgy álltam ott, mint röpke órákkal ezelõtt a Chansey-k engem nézve. Pontosabban: minket nézve. Hihetetlen, de megint Blabla kapcsol elõször, aki egyébként fogalmam sincs, hogy mikor került ki újra a labdájából. A kis dumás bajkeverõ már profin kezeli a labda technológiáját. A lényeg az, hogy õ nyomja be elõttem az ajtót fejjel, én meg rásegítek, és így lényegében véve egyszerre rontunk be. Azaz rontanánk: ha nem felejtettem volna el, hogy sikerült kificamítanom a bokám. Így viszont egy gyönyörûen ívelt bezuhanást produkálok, amikor a jobb lábam alám bicsaklik. Blablán hatalmasat üvölt, amikor lendületbõl rázuhanok, innen pedig már csak másodpercek kérdése, hogy rózsaszín nõvérke-pokemonokból nagyjából féltucatnyi lepje el a kórtermet. Mindegyik módszeresen tapos végig rajtam, és rohan Tranthoz. Én meg igyekszem védeni gügyögõ Blablám. Hát nem idillikus?

[Trant Hardwin]

Előbb Blablát pillantom meg, utána gazdája is belép a látóterembe. Meglepődök, és egy kicsit örülök is, hogy a frissen megismert alakok körülvesznek. Igaz nem is nagyon emlékszem mi történt, csak arra hogy Fogatlant elkaptam, és örültem neki. Utána már csak sötétség, na meg fájdalom. Arról a furcsa álomról nem is beszélve.
Már éppen válaszolnék, mikor hangomra belépnek a nővérkék is. Legalábbis akarnak, mert hogy ezt inkább agyontaposásnak írhatnám le legjobban. Luke és pokémonja egyre több és több lábnyomtól tarkított testfelülettel rendelkezek, és pedig már csak annyit tudok tenni.
- Hahahaha. - kezdem halkan, de mivel a jelenet sem akar abbamaradni folytatnom kell - MUhahahahahah. - És végül csak hogy minden örömömnek hangot tudjak adni beleadok apait anyait. - MUHAHAHAHAHA! - Kacagok jóízűen. Úgy mint már rég nem. Igaz ez egy 8 éves srác szájából hallva nem tűnik olyan nagy időnek, de akkor is. Sajnos a megerőltetés, és talán egy kicsit a sérülések oka is, hogy oldalamhoz kapom a kezem és elhal a nevetésem.
- Aúúú... Hagyjátok abba ez fáj... - Mondom, a nevetésem tárgyaira. Hát hogy épülhet fel így az ember, ha még rendesen időt sem hagynak neki. A hangom még nagyobb galibát okoz nekem. Csak egy kis halk "aúúú" volt, de nővérkéimnek ez már sok volt. Annyi, gyolccsal, amivel egy házat is be lehetne tekerni, úgy hogy egy tornádó sem tudná elmozdítani, egyszerre esnek nekem. Csak pillanatok kérdése az egész, és ősi múmiának tűnök, csak a szemeim látszanak ki, és szájamat is alig tudom mozgatni. Segélykérően nézek Luka-ra, és még egy hangsor is elhagyja ajkaimat. - Fegítsék! - Mondom miközben utolsó menekülési útvonalamat is elzárja a szoros gúzs.

[Lucius Hedgedog]

Az a helyzet, hogy igazán nem értem, mi a nevetséges, miközben engem módszeresen agyontaposnak egy kórházban… had ismételjem meg: egy kórházban(!); Blabla továbbra is visítgat, mintha nem is hímnemû lenne, bár lehet, hogy én is hasonló hangot adnék ki, miközben majdnem agyonnyomnak, és ezért cserébe csõlátású és pokémonokra szakosodott Chansey-k egy csoportja a nyolc éves nindzsafiú száját tömik be lassan, miközben könyörgöm, nem is õ a hang forrása! Ez azonban koránt sem probléma, így elõször csak távolodni kezd a nevetése, majd miközben próbálom felkaparni magunkat a padlóról, és ezzel egy idõben a hang forrását, avagy Blablát is elrejtem a labdája belsejébe, Trant szája kezd megtelni. Gyolccsal. Ahogy az õ nevetése halkul, úgy erõsödik az enyém – még egy jigglypuff se mondaná meg, hogy nem ugyan abból a szájból jön a nevetés, hát még a csóró botfülû chansey-k, akik értetlenkedve néznek továbbra is Trantra: hol nevet ez, miközben a szája már dugig van? Ekkor jön a fiútól a fenomenális „fegítsék”, na pontosan itt robban a hahota bomba részemrõl, és innentõl nyilvánvaló a rózsaszín nõvérkéknek is, hogy mi a helyzet. Õk értetlenkednek, hogy mi is a nevetség tárgya, én meg még kis ideig kuncogva próbálom õket kitessékelni a szobából. A projekt sikeres. Ekkor foglalok helyet Trant mellett. Blabla már ott ücsörög, a fene se tudja, mióta. Konkrétan az ágyon terpeszkedik. Nem méltatom futó pillantásra, de azért a szemem tikkel egyet: utolsó emlékem szerint visszahívtam a labdájába, és fogalmam sincs, hogy mikor került ki onnan. Az õrületbe fog kergetni!
– Nem vagy ám egyébként olyan rossz állapotban, mint ahogy kinézel… – vigyorgok a fiúra, és kis ideig élvezem, hogy alig tud mozdulni. Õszintén érdekel, hogy mégis mit fog csinálni ebben a meglehetõsen kiszolgáltatott helyzetben. Közelebb hajolok: – Máskor ajánlatos legalább naponta egyszer enni, és akkor nem fogsz összeesni. Joy nõvér szerint a többi karcolás, nincs semmi baj. De a Chansey-k ragaszkodtak ahhoz, hogy be kell kötözni a sebeidet. Az eredményt láthatod – vigyorgok tovább tök elégedetten. Oké, ez gonoszság, igen. De akkor is… olyan jó!

[Trant Hardwin]

Chansey-k buzgalma lassan alábbhagy, és kisereglenek a szobámból, hogy újabb áldozatot akarom gondolni, újabb ápolandót keressenek maguknak. Én egy múmia kinézetével, és nyugalmával ülök, mit ülök, ki vagyok kötözve teljesen az ágyhoz. Elsõ próbálkozásom a megmozdulásra siker koronázza, úgy ahogy vesszük. Egyedül az orromat sikerül megmozdítani, azt is csak egy grimasz erejéig, amivel konstatálom más testrészem nem mozdul. Na de ez nem csüggeszt, újabb próba. Karom már megtesz nem egészen egy millimétert, de utána a feszes kötés azonnal visszarántja a „helyére”. Düh fortyog bennem, ahogy a tehetetlenség végigárad bennem.
Szerencsére még szemeimet képes vagyok mozgatni, azt legalább csak félig takarták el. Jobbra fordítom tekintetem, majd lassan balra. Felmérem a helyzetemet, hátha egy ármánykodó pokémon még ott lézeng, csak hogy utolsót is belém rúgja, és örökre az ágy rabja maradjak.
Senki sincs, legalábbis Blablán kívül senki, õt meg a legjobb indulattal sem lehet olyan kedvencnek tekinteni, akinek hátsó gondolatai lennének. Hát még ha lennének bármilyenek… Na ezt itt fejezem be, mert hát benne látom a szabadulásom kulcsát.
- Evessz ki. Genge dehél… horhan máá… - Mondom és remélem megérti Luka, mivel még én magam sem értem teljesen mit is szeretnék mondani. Annyi baj legyen, csak tûnhessünk már el innen, mielõtt visszajönnek, mert új módszert találtak ki a kínzásomra. Akár mennyire is viccesnek tûnik, ha egy tucat vattacukor kezd ki az emberrel, nem az ha pont vele történik meg. Így hát várom a segítséget, és közben szúrós szemeket vetek Luke felé, hogy igyekezzen.

[Lucius Hedgedog]

– Hogy mondod? – hajolok közelebb, és ezúttal õszinte az érdeklõdés az arcomon: egy szót sem értettem abból, ami elhangzott. Nem úgy Blabla, aki nevének fejhangú visításával „kommentálja” mozdulatát: rutinosan teremti elõ indaostorait, és harci pózba vágja magát az ágyon, Tranttal szemben. Már amennyire egy szembenállás kivitelezhetõ egy fekvõ ember és egy rajta álló pokémon között. Én bízom a zsebszörnyemben, viszont ha benne bízom, akkor kétségbe kell vonnom nindzsafiú ítélõképességét. – Ha Trant… most nem azért, de biztos, hogy ezt akartad? – Közelebb hajolok hozzá, hátha ez a kulcs abban, hogy kétoldalivá tudjuk tenni a párbeszédünket.

Megjegyzem: az, hogy közelebb hajoltam, egyenlõ volt némi öngyilkossági hajlam kiélésével. Blabla ugyanis idõközben heves támadásba lendült az ostoraival. Célpontja feltételezéseim szerint Trant lett volna, de ezt nem támasztotta alá az a tény, hogy az elsõ jónéhány csapást a fiú alatti ágy szenvedte el. Épphogy csak néha ha sikerült egyáltalán eltrafálnia a kölyköt, olyankor is csak a gyolcs szélei foszlottak fel. Még csak horzsolást sem okozott.
Elsõ körben menekülnék a helyzetbõl, de aztán rájövök, hogy ha már ennyit szenvedtem újdonsült ismerõsömért, akkor igazán többet érdemel annál, semhogy Blabla napok alatt halálra ütlegelje. Bár, ahogy elnézem talán hetekbe is belekerülne, ha nem kezd el rohamosan fejlõdni a pontossága. Eddig nem tûnik többnek, mint egy õrjöngõ… hmm… õrültnek? Megunom, fõleg, amikor már az én arcom elõtt is az indái táncolnak, és egyetlen parancsszó nélkül visszahívom a labdájába. Halkan sóhajtok a beállt csendben. Csak egyetlen másodpercet engedtem magamnak, tényleg, de mire visszafordulnék, hogy segítsek kibújni Trantnak a halloweenkor tuti sikert arató múmiajelmezébõl, már Blabla a fogaival (igen, már kettõ van neki! \o/ ) tépkedi õket. Nem mondom, hogy ez nem nagy segítség, denem pont az elõbb… áh, hagyjuk.
Pillanatok kérdése az egész, és Trant máris legfeljebb néhány sebtapaszban (és nem mellékesen ruhában ugye ) állhat feküdhet elõttünk.

[Trant Hardwin]

Csak szemeimet tudom forgatni, és látom ahogy Blabla életveszélyes bravúrokat mutat be, legnagyobb sajnálatomra rajtam. A fájdalommal nem törődve, próbálok eltűnni közeléből, de még mozdulni sem tudok, nem hogy elugrani. Így hát csak becsukom szemem, és várom damoklész kardját, hogy lesújtson rám.
Ám ez nem történik meg, cska valami elkezdi rángatni a kötéseimet. Amik lassan kioldódnak, és szabaddá válok újra. Nagy levegőt veszek, és nem törődve vele, hogy csak egy betegek számára készült köpeny van rajtam, ami csak az elülső részemet takarja teljesen. Felpattanok az ágyból, és egyből az öltöző paraván mögé suhanok, és ruháimat magamra kapkodva indulok az ajtó felé. Még fél lábbal ugrálok, miközben veszem fel a cipőmet, mikor már sürgetőleg nézek Luke-ra.
- Na jössz már vagy mi lesz? - Kérdezem mikor végre sikerül felküzdenem utolsó ruhadarabomat. Kikukkantok az ajtón, hogy nincs-e valahol egy baljóslatú chansey a közelben. Szerencsére, csak megnyugtató csend, és még megnyugtatóbb sikolyok hallatszódnak egy távoli szobában. Ahol a pokémonok éppen egy másik beteget részesítenek elsősegélyben.
- Na mit szólnál, ha keresnénk valami harapni valót, majd egy kalandot? Csak hogy ne unjuk magunkat halálra? - Szememben a tenni akarás tüze ég, és új lehetőségek tárháza tárul elém. Megvárom mit válaszol társam, és már lépek is ki a folyosóra. A cél a kórházon kívüli rész, minél messzebbre, minél gyorsabban.

[Lucius Hedgedog]

Furcsa azt látni, hogy vannak olyan emberek, akik nyolc évesen már képesek arra, hogy bárki mást leigázó akaratvággyal rendelkezzenek, és ezt idõnként életenergiává változtatva soha el ne kenõdjenek, fel ne adják a küzdelmet, és még annyi idõt se szenteljenek az ilyen negatív gondolatokra, mint én most arra, hogy leírtam ezt a néhány szót.
Azon gondolkozom egyébként, hogy talán nem kéne többes számban beszélni róluk. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg csak Nindzsafiú ilyen, soha le nem álló kis Duracellnyuszi, akiben Raichuk adják a kellõ elektromosságot és töltést. Az biztos, hogy ezúttal is adja a formáját, és meg sem áll, felpattan, magára kapdossa a ruháit, és majdnem ki is viharzik, a rossz közérzetével, ájulásával és minden más rossz emlékkel együtt kis híján engem is maga mögött hagyva.
Az az igazság, hogy már azért is kezdem magam rosszul érezni, mert õ ilyen könnyen túllép ezeken. Bekapcsol bennem a kisebbségi komplexus, és leírom magam, amiért bennem soha nincs ennyi belsõ lendület.
Na de filozofálgatás helyett inkább koncentráljunk a következõ lépésekre!
Majdnem mosoly is költözik az arcomra, miközben egy öregemberes sóhajjal felállok. – Mindent eltettél? – kérdezem anyukás hangnemben. –Pokélabdák? Betegágyhoz mellékelt jobbulást virágcsokor? – sorolom a tök felesleges dolgokat. Valójában az aduász még itt van a tarsolyomban. – Fogatlanról sem feledkeztél el? – vigyorgok, mert biztos vagyok benne, hogy nincs nála. Legalábbis én úgy emlékszem, hogy mintha a polcon láttam volna még. Esetleg egy másik kórteremben még ápolják? Nem, tuti az is olyan, mint gazdája, kész energiabomba! Vagy azt is begyûjtötte idõközben? Jesszus, akkor aztán szörnyen lassú lehetek!
Visszahívom Blablát, csakhogy a küszöbön kilépve már a fejem tetején trónoljon. Iszonyatosan elemében van ma ez a kis zöld zsebszörny! Körbelesek én is, hogy biztosan tiszta-e a levegõ. Kell a fenének az, hogy megint beleszaladjunk egy csapat rózsaszín nõvérkébe, és meglátva Trant ragtapaszait, már mindkettõnket pólyába vágjanak.
– Nem kéne hagynunk azért egy búcsúüzenetet? – aggodalmaskodom. – Mégiscsak elláttak téged, pedig ez egy pokékórház. Vagy majd kijelentkezünk a recepción?

[Trant Hardwin]

//Igen! IGen!! IGEn!!! és IGEN!!!! az ilyen emberrel jó játszani, figyel a részletekre. Nem véletlenül nem írtam bele, hogy elraktam a pokélabdát Köszönöm//

Robogok ki a folyosóra mint a szél, és éppen csak hogy utolérnek Luke szavai. Mozdulat közben torpanok meg. Fél lábam még a levegõt tapossa, szájam nyitva, és szemeim is cska a meglepõdöttségrõl árulkodnak. A bal kezem lassan elindul az övem felé. Milliméterrõl-milliméterre halad, és megérint minden egyes kerekded tárgyat. Lassan számolom, egy...kettõ…három…négy…öt… és a hatodik nincs itt. Fejemrõl hatalmas izzadságcsepp indul meg, és mintha csak egy médium lennék, kívülrõl látom magam. Mennyire is nevetségesnek tûnhet kirohanásom.
Fejem lehorgasztom, és szenvedéssel átitatott lassú léptekkel indulok vissza a szobába. Lassan elhaladok Luke mellett, hát az biztos, hogy most nem fogok a szemébe nézni. Na jó lehet, az elkövetkezendõ egy hétben sem. A fene se akarja látni, hogyan nevetnek ki. Nagy sóhaj, és ellenõrzöm a labdájában van-e Fogatlan //Amit fogalmam sincs, hogy lehet-e//, majd övemben található helyére süllyesztem.
- Na akkor megyünk vagy mi lesz? – Teszem fel a kérdést, még mindig a padló csodálatosan szemkápráztató világát bámulva, mintha érdekesebb nem is lehetne semmi. Lassan lépkedek, és attól még hogy én szólítottam fel újra az indulásra Luke mögött maradok, és próbálok láthatatlan lenni. Egy ilyen melák nagy fiú elég arra, hogy senki ne vegyen észre. Legalábbis remélem.
- Ha lehet inkább egyetlen egy orvos, vagy nõvér se lásson meg. Még a végén itt tartanának, az meg mire lenne jó? Teljesen egészséges vagyok, már csak egy kis fizikai nevelést kell adnom, a drágaságomnak. – Szememben a tûz szikrája élet, akár csak egy buzgó charmander farka. Lelki szemeim elõtt látom, ahogy Fogatlan minden parancsomnak engedelmeskedik, és én leszek a világ legnagyobb pokémon edzõje. Ami az arcomon van nem nevezném vicsornak, de nagyon közel van hozzá, az már biztos.
Ám egy gondoltam szöget üt a fejem, most mi a teendõ. Az biztos, hogy jelvényért nem folyamodok. Na meg az is teljesen bizonyos, hogy újabb kedvencet sem fogok fogni, míg meg nem töröm… akarom gondolni meg nem szelídítem rendesen a mostanit. Talán valami edzõterembe, vagy hova is kellene menni. Talán Luke tudja, õ a vénség, biztos van fogalma róla, ilyenkor mi a teendõ.
- Na és most mi a következõ lépés? Eddig elterveztem a dolgot, hogy elkapom az elsõ pokémonom-at. És azt is tudom, hogy én leszek a legnagyobb, de a köztes idõrõl fogalmam sincs. – Megvakarom a fejemet, és próbálok olvasni a saját gondolataimban. Hát talán a sok gyógyszer, vagy a sok sokk az oka, de nem túl sok sikerrel. Akár ha egy hatalmas mérhetetlen ködben lennék, és fogalmam sincs merre van a kiút. Ez pedig igen csak deja vu érzés.

[Lucius Hedgedog]

Azon gondolkozom, hogy vajon mit adhattak Trantnak. Egyrészt, hogy így pörög, odarohan-visszarohan, meg nem áll – mondjuk errõl már beszéltem. Ami fontos: nekem is adhatnának belõle. Néha határozottan jót tenne az életkedvemnek, ha lenne.
Másrészt, hogy a fenébe volt képes elfelejtkezni Fogatlanról?! Nyolc évesen magától megszerezni élete elsõ pokémonját, majd az elsõ adandó alkalommal ott is hagyná egy kórteremben… Talán még az arcomra is kiül a megdöbbenés, ahogy visszakullog érte, mert van bennem annyi felháborodás és meglepettség, hogy ez már arcizmokat mozgasson. Na, mindegy, igyekszem túllépni a dolgon.
– Tiszta az út – suttogom, ahogy kilépek a folyosóra. Mivel engem nem ájultan, rózsaszín pokémonok gyûrûjében hoztak be, hanem a saját két lábamon sétáltam idáig, ezért kilométerekkel jobban tudom, hogy merre is kéne menni. Kis csapatunk elejére állnék akkor is, ha Trant éppen nem morózusan, fekete depresszió-ködben úszna mögöttem. Két méterrel a föld alatt.
Ami a kis bakijával kapcsolatban még kérdésként felmerül bennem: – Mit gondolsz? Ugye Fogatlan átaludta az otthagy… – Majdnem végigmondom az egész szót, de aztán idejében rájövök, hogy talán jobb, ha körbeírom. – Szóval nem vett észre az egészbõl semmit, ugye? – Így esélyes, hogy ha a kis vasgyúró nem vett észre az egészbõl semmit, akkor nem most fog értesülni Trant „hûtlenségérõl”. Az nem lenne jó. Egy dolog, hogy Nindzsafiú megjárná, de legalább helyben vagyunk, csak vissza kell dugni a még meleg kórházi ágyába, és biztos vagyok benne, hogy a Chansey-k készségesen vissza is takarják múmia-módba.
Viszont annál jobban féltem magamat. Semmi kedvem egzotikus sebekkel gazdagodni annyira-már-nem-is-új ismerõsöm jóvoltából.
– Arra gondoltam, hogy ha épségben kiérünk, akkor elõhívom Blablát – nem mintha egyébként nem éppen a fejem tetején trónolna, de már kezdem annyira megszokni, hogy észre se veszem –, és úgy kéne elõhívni Fogatlant. Legalább lenne esélyünk ellene, ha netán mérges – mondom, és ezzel rá is fordulunk végre a portasorra. Kijelentkezés és menekülés!

[Trant Hardwin]

Surranunk, mintha csak valami filmbéli nindzsák lennénk. Senki és semmi nem láthat meg minket... ha nem számítjuk a többi beteget,... na meg azt a tucatnyi pokémon-t, akik fogalmam sincs mit keresnek itt, de elhúznak mellettünk, miközben mi láthatatlanok próbálunk lenni. De ezeken kívül senki...
- Na úgy látom felkeltünk Trant... - Mondja a kezelõ orvosom, feltehetõen. Mondjuk nem nagyon voltam magamnál, de ezt a hangot, és még az arcot is felismerem.
- Napot doktor úr... - Vágok a szavába, mielõtt még rákérdezhetne, mi az úristent is keresek itt, mikor még a kórtermemben, az ágyamban kellene lennem. Megragadom kezét, és megrázom, ahogy ezt más felnõtteknél láttam már. - Nagyon köszönöm, hogy befoldozott. Megígérem soha többet nem lesz ilyen, soha nem fog látni, még egyszer ilyen állapotban... - Na és valahol itt vesztettem el a fonalat. Az agyam már megint eldurrant, ahogy visszagondolok, mit is tett velem a saját pokémon-om. - azt megígérhetem. - Ezzel pedig még mielõtt felfigyelhetett volna kiguvadó szemeimre, és arra az érre, ami a homlokom dagadozik. Kirohanok a kórházból. Meg kell leckéztetni Fogatlant. Erre pedig egy megfelelõen erõs pokémon kell. Hogy jól elagyabugyálja, és rájöjjön, hogy nélkülem semmire sem megy.
- Na gyere már Luke!!! - Kiáltok hátra, mikor már a nap fénye süt rám. Szemeim körbe járnak, és minden mozgó alakot megfigyelek. Legalább egy nidoking, vagy egy gyrados kellene, hogy tényleg inába szálljon a bátorsága. Na de fogalmam sincs, hol is találhatnék egyet. Talán a... Vagy esetleg... Na meg...
- Te Luke vissza sem fordulva... Minek hívnád elõ Blablát, mikor ott csücsül a fejeden? - Nézek hátra, és teljesen elképedek, hogyan is képes egy ilyen négylábú, kétfogú pokémon olyan magasra felmászni, anélkül hogy gazdája észre venné. - Na mit is akartam tényleg kérdeni... Ja igen megvan, nem ismersz egy helyet, ahol nagyon erõs pokémon-ok vannak? Tudod nem csak olyan erõsek, hanem nagyon-nagyon erõsek! - Izgatottságtól fûtött hangon mondom. szinte már kiáltom, de azért annyira nem hangosan, hogy meg is süketüljön tõle.

[/left]

[Lucius Hedgedog]

Úgy érzem magam, mintha egy Steelix lennék, ami egy Nincada elõtt töri az utat. Nagyjából esélytelennek érzem, hogy láthatatlanabb legyek Trantnál, aki – hogy kis csavarral éljek az események leírásában – láthatóan nem akart lebukni, és visszakerülni a kórházi ágyába. Elgondolkozom rajta, hogy helyesen asszisztálok-e a szabadulása mellé, de ilyenkor mindig csak hátra kell pillantanom, és nyilvánvaló, hogy Nindzsafiú legszívesebben egy Ditto képességeivel vetekedve olvadna bele a környezetébe. Én is igyekszem, na, nem arról van szó, de attól még áll a hasonlatom: mint egy Steelix egy Nincada elõtt.
Ettõl függetlenül mégis sikeresen és pólyaveszély-mentesen érünk a pulthoz, ahol Trant aktivizálja magát, és küzd tovább a kijutásért: dumál. Egész jól csinálja, úgy tûnik, hogy nincs szüksége a segítségemre. – Köszönöm, Blabla is remekül van, remek munkát végeztek. Máskor is jövök még. Azaz… nem, úgy értem, hogy baj esetén máskor is ide fogok jönni. Szándékosan nem okoznék sebet a pokémonjaimon. – Nem mintha bárki is különösebben figyelne arra, amit én mondok, de azért elmagyarázkodom magamban. Igazából közel állok ahhoz, hogy megsértõdjek: bár senki nem feltételezte rólam, hogy direkt leamortizálnám Blablát, én majdnem elkezdtem magyarázkodni miatta, pedig csak a saját szövegelésembe zavarodtam bele…
– Hogy mi…? – pislantok fel Trantra a gondolataim közül. Most veszem csak észre, hogy idõközben sikeresen elhagytuk a pokemon centert. Küldetés teljesítve!
– Ja igen, hogy Blabla! – rakok össze egy kérdést az összes eddigi kérdésébõl, amikre nem figyeltem. Bár az a kérdés, amit én raktam össze, nagyjából értelmetlen, de abban reménykedem, hogy ez a válasz „ja igen, hogy Blabla” elég univerzális, hogy mégis értelmes válasz legyen.
Az övemen kotorászok, de aztán Trant segít, hogy a fejemen van. – Tényleg, köszi – jövök zavarba.
– Egy edzõteremre gondolsz? Tudok egy harciast ami, vagy ezen a szigeten van, vagy egy közelin. Mit gondolsz? – döntöm oldalra a fejem. Kíváncsi lennék egy harcra Trant és bárki között. Tök mindegy, hogy kivel áll ki, a lényeg úgyis Fogatlanon lenne.

[Trant Hardwin]

Kimeredt szemekkel bámulok bambán barátomra. Úgy látszik nem értette mit is mondtam, na akkor megpróbálok olyan finoman fogalmazni, hogy senki ne sértõdhessen meg, vagy ami még jobb, megértse mit is akarok én, milyen pokémon kell nekem.
- Miért pont egy edzõterem? Hát ha még esetleg valami jelvényt akarnék talán, de az még nem tûnt fel neked, hogy ha az ilyen edzõtermekben erõs pokémon-ok lennének, akkor nem gyõzné le õket, minden jöttment edzõcske? - Teszem fel a költõi kérdésnek szánt, nem is annyira kérdést, inkább kijelentés, de azért kérdésnek lett feltéve. Annyi biztos, hogy mire ez a bekezdés lezárul nekem már lesz egy jó ötletem, amit megoszthatok.
- Na valami híres bajnok, vagy egy legyõzhetetlen hõs, esetleg valamilyen hatalmas giga mega szuper harcos, akit kiállításokon szoktak mutogatni, hogy milyen is valójában. És tömegek járnak arra, hogy megérinthessék, vagy csak megláthassák. - Mondom, de közben azért hátrálok a nagy vörös keresztes épülettõl, és sanda pillantásokat vetek a folyamatosan csukódó, és nyíló ajtó felé, hátha egy csapat vattacukor ugrik elõ, és szörnyû mancsaikat rám akarnák vetni.

[Lucius Hedgedog]

Hát persze, utólag belátom, hogy a felvetésem teljes hülyeség volt, hiszen egy edzõterem nem azért edzõterem, hogy kihívást jelentsen egy egypokés edzõ számára, aki most jött le a falvédõrõl kórházi ágyról.
– Ühümm. Ühümm – igyekszem jópofán bólogatni, és nem mutatni, mennyire jól szórakozom a másikon. – Hogyne, Fogatlannak ennél több kihívás dukálna – bólogatok gunyorosan.

Na, hát az a helyzet, hogy fogalmam sincs arról, mi lenne a megoldás. Ráadásul részemrõl éhes is vagyok, zuhanyozni is szeretnék, és ha ezek mellett belegondolok abba, hogy két órányira vagyok otthontól, ahol minden ilyen vágyamat kiélhetem, egészen elfogy a honvágy.
A pokedexemet veszem elõ, hátha nem csak pokémonokról, de rejtélyes, erõs, megmagyarázhatatlanul hatalmas, giga, mega… öhm… nagyjából-itt-vesztettem-el-a-fonalat-a-jelzõk-felsorolásában harcosról is van benne néhány morzsányi információ.
– Hát. Nem igazán tudok ilyesmit. Nekem csak Blablám van. Még vízi pokém sincs, hogy elhagyjuk Mandarinót – húzom el a szám. –De kérnék esetleg Lady Splash-tõl. Te meg addig megküzdesz vele. Esetleg kihívod minden pokéját, és azt mondod Fogatlannak, hogy mind le kell gyõzze. Na?

[Trant Hardwin]

Kicsit gyanakodva nézek Luke-ra. Mintha csak minél hamarabb át akarna esni az ilyen dolgokon, talán nem is akar az én mérhetetlenül hatalmas problémámmal foglalkozni. Na, de nem is baj, ha már javasolta, akkor megpróbálkozunk vele.
- És ez a Lady Splash erõs? Mármint jó erõs pokémonjai vannak? - Teszem fel a kérdést, és lelki szemeim elõtt már ormótlan Gyarados-ok és betörhetetlen Cloyster-ek lebegnek. Úgy látszik fantáziám máris a nem megfelelõ irányba visznek, de hát így van ez egy ilyen fiatal kölyökkel. Talán ha jobban a való világra figyelnék, Fogatlan is jobban engedelmeskedne nekem, de hát ez már nem fontos. Most csak egy cél lebeg elõttem, jól megregulázni a lila szörnyet.
- Na jó, benne vagyok. Ha már lány, akkor lány, de remélem elég erõs, és így megtanulja Fogatlan, mi jár annak, aki ellenem van. - Az utolsó szavakat, már szinte suttogom a labdának. Olyan közelrõl, hogy szinte csak én hallom, és mondjuk kicsit nevetségesen is nézhetek ki. De ezzel sem törõdöm most.
- Ugye Blabla, a jó pokémon mindig engedelmeskedik gazdájának? - Teszem fel csak úgy szórakozottan a kérdést utazótársamnak. Úgy látszik õ a másik véglet, engedelmeskedni nem engedelmeskedik, de nincs is vele baj. Nem csinál semmi galibát, legalábbis olyat nem ami fájdalmas lenne.
- Na és merre van ez a bizonyos Lady Splash? Hogy jutunk el oda? Mikor érünk oda? Mennyire messze van? - Kezdem mint ahogy mindig is szoktam. A gyermeki mi volt néha kiütközik rajtam, még akkor is, amikor nem akarom. Úgy látszik ez egy ilyen alkalom, a nagyobb utazások során, néha nem bírok magammal. Talán csak az út hossz, az ami megrémiszt vagy, éppen az, hogy unalommal járhat. Ami a legvalószínûbb az ismeretlen, ami tehetetlenségre késztethet, na azaz, ami kétségbeejtõen hat rám.