Második lépés egy barátságban

[Lucius Hedgedog]

…És Trantot hallgatva most esik le, hogy az a bizonyos erdõsségi találkozás egy örökérvényû szerzõdést íratott alá velem, és én ezt észre se vettem. Hogy Tranttal barátok vagyunk, tényleg riválisak, vagy inkább szerzõdtetett partnerek, egymás személyi testõrei saját magával és a hülyeségeivel szemben, arról még fogalmam sincs, de azt hiszem, hogy a találkozásunk olyasmi volt, mint például amikor a kezembe vettem Blabla labdáját: egy életre megváltoztatott mindent. Legalábbis azt hiszem.
– Tudod mire gondolok, Trant? – figyelem elgondolkozva a Nindzsagyereket. Hihetetlen hogyan pattog, mennyi életerõ van benne, a szemizmaim is elfáradnak, és eddig csak azt néztem, hogyan magyaráz a kezeivel.
– Mit szólnál egy ilyenhez? – emelem fel Blabla labdáját. Az egész persze teljesen jelképes, hiszen a poké a fejemen trónol, nem kell már elõhívni sehonnan. És igen, ez egyébként egy kicsit abszurd elképzelés is, hiszen egy olyan Balbasaur, ami eddig nem mutatott többet néhány ostorcsapás támadásnál… és azzal is még csak most ismerkedik, azt hiszem, nem lehet nagy ellenfél. Fõleg nem Fogatlannak. Mégis. Talán van benne annyi, hogy mi is mutassunk valamit.
– Megmutatjuk, hogyan is mûködik össze egy pokemon és trénere – emelem fel az állam. – Még ha vesztünk is, legalább mutatunk valamit. – Az igyekezetem az, hogy emeljem a hangulat dicsõségét. És próbálok ellenállni a kísértésnek, hogy hátraforduljak. Pedig az agyam valójában követeli, hogy csekkoljam le: ugye még mindig mögöttünk áll a pokékórház? Attól félek, hogy nagyon hamar szükség lesz rá.

[Trant Hardwin]

Elõször csak meglepõdök Luke ajánlatán, és ez az arcomon is jól látszik. A mimikám már nem tud annyi kifejezést varázsolni az arcomra, ami leírhatná a változásokat, amik végbemennek rajtam. Csak egy groteszk grimasz lesz az eredmény.
Elõször a "nem értem" kifejezés jön, csak lassan változik át a "ismételd meg" arcomra. Már ekkor is nagy gondba vannak a homlokráncoló és kiabáló izmaim, de azért állják még a sarat. De a következõ változás már szinte fájdalommal is jár, mikor "megértettem" kifejezés, mikor rájövök Blabla, az, akire célozva lett. Na és ellenfelének pedig Fogatlan lett választva. Végül pedig a kitörni akaró nevetés, az "ezt nem hiszem el" arcom. Így a grimasz leírhatatlan, és olyan izmaimat is megmozgatta, amit eddigi életem nyolc éve alatt nem sikerült.
- Khm... - Kezdem valahogy egy kicsit nehezen. A nyelvem nem úgy forog ahogy kell, és mire a ráncaim is kisimulnak, már minden gördülékenyen fog menni. - Köszi, de nem akarnám valami bajba keverni magunkat. Fõleg nem Blablát. Éppen most jutottunk ki a kórházból, még alig állunk tíz méterre tõle. Inkább valahol másutt veretném laposra Bl... Fogatlant. - Ekkor jön elõ a nevetésroham újra. Éppen csak, hogy vissza tudtam szorítani. A szemeim könnybe lábadnak, még csak a gondolatra is, hogy a kis széltoló bulbasaur-t harcolni lássam. Így hát az egyszerûbb megoldást kerestem, hátha a belsõ érzéseimet sikerült elnyomnom. Igaz nem látom saját arcom mimikáját, de tudom hogy a legjobb vagyok a világon az ilyenek elrejtésében.

[Lucius Hedgedog]

Azon gondolkozom: ha most elég kurázsi lenne bennem, ostorcsapás-támadást követelnek Blablától. Helyette csak nézem, ahogy Trant arcán az érzelmek váltják egymást, mint egy aktívabb Ditto kinézetei szombat délután – hogy miért éppen szombat délután, az egy remek kérdés, de valszeg amikor épp nincs a trénere iskolában, sokkal könnyebben jár ki edzeni a kis Dittóval. Oké, hagyjuk az egészet, szóval Trant.
Elõször csak az érzelmek skáláját figyelem, és igyekszem megtartani a karom, az elhivatottnak szánt, de szokás szerint nem túl sokat mutató arckifejezésem, és a lendületem, ami egyre fogy, ahogy társam az „ismételd el”-rõl az „ezt nem hiszem el”-ig jut. Nem túl sok reményt látok már a csatánkra, fõleg, amikor végre megadja a kegyelemdöfést, és kimondja, hogy NEM. Lényegében ezzel az egy szóval tökéletes lefedem azt, amit õ szavak tömkelege közé rejt. Piha!
Arra gondolok, hogy vághatnék néhány sértést a fejéhez… vagy legalább Blablát. Elképzelem, ahogy úgy konkrétan fogom a pokemonom, és Trantnak hajítom. A balbasaur valszeg élvezné, Trant se szokta különösebben sajnálni, ha bántják, sõt talán még élvezi is… meg, ja, azt hiszem, én se szánakoznék rajta.
Próbálom eltüntetni ezt a gondolatot a fejembõl. Felnõtt, értelmiségi ember nem tesz ilyet. Blabla marad a fejemen.
– Hümpümfüm… – mondom, pedig én alapvetõen valami ilyesmit terveztem: ”béna vagy, de oké, megkegyelmezek, ne csatázzunk”, vagy „egye-fene, én se akarom, hogy Fogatlan újra kórházban legyen…”. De nem, szokás szerint nem sikerül kivitelezni, amit szerettem volna.
Így pedig nem marad más, mint a szemrebbenés nélkül elõre: kilépek Trant mellett, és elindulok, neki a nagyvilágnak. Soroljam csak be mögém: tudja meg, hogy mint riválisomnak, hol a helye! Innentõl kezdve nem fogok kegyelmet érezni iránta. Soha többé! Trant… Nindzsakölyök, mi ellenségek lettünk! Utolsó vérig! Hörgh!

[Trant Hardwin]

Szerencsére idegrángásom elmúlik, és már nincs azzal gond, hogy felhúzhassam szemöldökömet Luke viselkedésének hirtelen megváltozása miatt. Valami nincs rendben, az eddigi hebehurgya tanító, kinek pokémonja is, éppen hogy csak össze tud rakni egy értelmes hosszú mondatot, most nagyon megváltozott.
Elõre siet, én meg csak nézem mi is van. Talán még sem tudtam elrejteni elõle gondolataimat? De hát ezt az gondolatkezdeményt azonnal el is vetem, én pókerarccal születtem, ami csak tökéletesedett a nyolc év alatt. Szóval más lesz a gond. Talán kitalált valamit, vagy megjött a megváltó ötlet, ami minket, vagyis inkább Fogaltant újra a jó modor ösvényére tereli, ha egyáltalán volt valaha rajta egyszer is. Így hát nem találok kifogást az ellen, hogy a colos mögé sorolva, haladjunk az utcán. Ez még szép is, igaz nem éppen a legjobb megoldás, hogy csak a hátához tudnék beszélni, persze csak ha akarnék. Így hát már a járókelõk nézésének kereszttüzében elõrébb sietek. Csak társak vagyunk vagy micsoda. Egy ilyen kalandban mindkettõnk benne van.
- Te Luke... - Kezdem kicsit esetlenül, mert hát én sem tudom most mi a helyzet. Ha még lány lenne, akkor tudnám, hogy nem is kell megpróbálnom megérteni, de így csak teszek egy próbát. - Te Luke, ugye tudod merre kell menni? - A gyanú akkor fogalmazódott meg bennem, mikor már a harmadik bal kanyart vettük ebben a szép idõben, és valahogy a legnagyobb meglepetésre természetesen ugyan oda lyukadtunk ki. - Nem mintha kételkednék, de mintha már jártunk volna erre. - Jelentem ki a nyilvánvalót, és egy különösen árnyas butikra mutatok, mely éppen mellettünk suhan el újra. A válaszra várva hûségesen sétálok mögötte, hátha már mondott valamit eddig is, csak magammal voltam elfoglalva és nem figyeltem.

[Lucius Hedgedog]

Nem figyeltem, hogy merre haladok. Hogy én vagyok legelöl? Hogy Trant hûségesen lépdel mögöttem? Hogy igazán illene akkor kicsit jobban képben lennem a fejemben dúló háborún is túl? Ugyan már! Nõj fel! – Jah, hogy magammal és magamban beszélgetek? Gáz!
Mindegy, megszoktam már, hogy igazából csak én értem a gondolataim, ahogy azt hiszem, Blabla is csak saját maga érti saját magát. Most is, a legnagyobb feszültség közepette békésen nyálazza össze a hajamat, és még horkol is. Nehezen viselem a dolgot, visszahívnám a labdájába, aztán megáll a kezem.
Egyszer nem fog már felférni a fejem tetejére. Erre a gondolatra a kezem lelankad, nem morgok tovább magamban. Egészen meghatódok, hogy most már egy kis élet van rám bízva. Arra gondolom, ami lehet még belõlem, amivé a pokemonjaim által válok. Nagyon kell vigyáznunk egymásra. Oda kell figyelnünk, hogy mi mindig egy csapat leszünk, egy egész, és nem csak összehordott por a földbõl, hanem eggyé gyúrt massza. Megállok, úgy érzem: nincs hova továbbmennem. Trant kérdez, széttöri idillikus hangulatváltozásaim ritmikus sorrendjét.
– Jah, hogy te oda akarsz menni? Igazából fogalmam sincs, merre van – nézek rá kihívóan. Ezt kapd ki öcskös! Állj a saját lábadra! Ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok száguldoznak még a fejemben. Persze dolgozik a jó-én, mondogatja, hogy ne szívassam, még csak nyolc éves, de a gonosz gyõz, õ kiabálja, hogy génmanipulált, nindzsafiú, nem is ember!
– Öcskös, én azt hiszem, hazamegyek. – Az égre nézek fel közben. Pidgey köröz a távoli égen. Sokkal magasabbnak tûnik az égbolt arrafelé. Szentimentális gondolataim támadnak.
– Találkozunk holnap is? Merre leszel?

[Trant Hardwin]

[justofy]Már éppen meglepõdöttségemet szeretném kifejezni, mikor egy hideg fuvallat csap meg. Ez csak olyan belsõ érzés, ami akkor jön elõ, mikor az embernek a hatodik érzéke jelez. Baj közeleg, és nem is kicsi. A baj pedig meglepõen szörnyûséges legalábbis az érzés folyamán, amitõl a hideg is kirázott. Mikorra pedig újra venném az erõt a válaszadásra, ránézek Luke-ra, és nyitva marad a szám.

Egy vénasszony, ki éppen olyan alacsony mint én, és éppen olyan szúrós szemekkel is rendelkezik, áll Luke mellett. Szinte már alatt, mert hát a fiú elég magas, a banya pedig hát nem az. Kinyújtja ráncos kezeit, miközben szúrós pillantásokkal méreget engem. Blabla indái mik eddig még soha nem álltak meg egy pillanatra sem, "kezet nyújt" az új jövevénynek, az pedig tiszteletteljesen üdvözli azt.
- Hát úgy látszik ide értetek! - mondja olyan hangon, mintha krétát élesítenének egy táblán. Még a fogaim is összekoccannak tõle, és furcsa módon elkezdek tõle tikkelni. Ez egy nyolc éves gyereknek túl nagy lelki behatás, így elsõre. Most már mindannyian felé nézünk, talán Luke eddig még észre sem vette, de ezt a hangot még harminc centis vasbeton fal mögött is hallani lehetne. Tetõtõl talpig végig még minket, engem mondjuk nem tart sok idõbe, de mire a cipõtõl eljut Blabláig várni kell egy keveset. A levegõ megfagy körülöttünk, és egyikõnk sem mer szólni.
- Megvan mindkettõtöknek az elsõ pokémon-ja? - Blabla kicsit különösen viselkedik, az átlaghoz képest is, mintha csak az új jövevény nem egy förtelmes vénasszonynak tûnne, hanem egy aranyos kedves anyókának, mint a mesékben. Persze mesékben, ami tele van mérgezett almákkal, és fésûkkel.
- Gyertek velem van valamim a számotokra... - Ezzel még mindig Blabla indájával a kezében megindul a bolt felé, ami eddig is kitûnt a szép kertvárosnak tûnõ környezetbe. Szó nélkül követem, meg sem fordul valahogy a fejemben, hogy jobb lenne fejvesztett sikolyok mellett rohanni a nap felé, csak hogy messzebb legyek ettõl a rám váró pokoltól.[/justify]

[Lucius Hedgedog]

Megfagyott körülöttem a levegõ. Pedig csak Trantra néztem, de neki éppen bele a szemébe, és csak tükrözõdni láttam, de abban sem volt biztos, hogy a félelmet magát, vagy a félelmének tárgyát. Bevallom, elgondolkodtam arról is, hogy esetleg valami spéci nindzsatrükköt használ rajtam, vagy… fogalmam sincs, mi lehetne még. Egyszerûen fizikailag éreztem, hogy egy jégtömbbe kerültünk.
És tudod, van az a rész a B-kategóriás horrorfilmekben, amikor az egyik szereplõ lát valamit, erre a másik a francért se fordulna arra, inkább õt kérdezgeti. Valahogy így: pont úgy, ahogy én is.
– M-mi az T-Trant? – Még azt is felejtettem, hogy alapesetben kölyöknek hívom. Nagyon sok mindent elfelejtettem. Például, hogy Blabla a fejemen van, vagy hogy a hajam kész nyáltócsa, vagy hogy miként is kell megfordulni. Csak álltam megkövülten Trantot bámulva, és csak nagy nehézségek árán vettem rá magam a mozgásra: bal oldalt semmi. Jobb oldalt semmi. Mögöttem semmi. Hát akkor hol lehet?!
És akkor vettem észre a mozgást: pedig nem tett mást, minthogy tekintetével végigpásztázott, azonban a szemsugár haladása rajtam mintha a hátamon kaparászó jéghideg karmocskák lettek volna.
– A-azt hiszem – habogtam a kérdésére, pedig valójában egyáltalán nem akartam válaszolni. Sõt talán sokkal jobban akartam azt válaszolni, hogy „semmi köze hozzá”, vagy „tûnjön innen vénasszony”, vagy bármi ilyesmi, de ezek nem jöttek a számra. Ellenben az a mondat, hogy:
– I-igenis, máris! – Ez a mondat úgy hangzott, mintha nem is én mondtam volna, hanem egy nagyon együttmûködõ, igyekvõ Lucius egy párhuzamos dimenzióból. A legrosszabb viszont csak ekkor történt: kiderült, hogy a lábaim is ehhez a másik Luciushoz tartoznak, és minden akaratom ellenére megindultam velük a fura öreg hölgy után.
Segítség!

[Trant Hardwin]

Blabla élvezettel tartja indáját, a vénasszony ráncos kezei között, és úgy látszik játéknak fogja fel, legalábbis a nyálmennyiségbõl, ami újra kibuggyan a szájából.
Ettõl eltekintve mi már kevésbé érezzük magunkat jól. Az én szájam teljesen elkékült, inkább a félelemtõl, mint a gyönyörtõl, hogy abba a házba beléphetek, amitõl a szõr is feláll a hátamon.
- Gyertek csak nyugodtan nem harapok - mondja az asszonyság, és ránk veti fogsorát, melyben éppen fele annyi fog található, mint Blabla szájában. Na ez az a mosoly, amitõl elkezd tikkelni a jobb szemem.
- Igenis asszonyon. - Végül mint a halálra ítélt, aki éppen az akasztó hely felé siet, leverten, teljesen megsemmisülten követem. Itt már nincs mit tenni, minek is ellenkezni, úgysem harcolhatunk a sorsunk ellen. Hát átlépem a küszöböt utoljára.
Félhomály fogad minket. Az egész bolt szûkös, akár egy káposztáshordó, és legalább olyan szörnyû szag is van benne. Egyetlen egy asztal található benne, ami éppen elég nagy ahhoz, hogy ne faltól-falig érjen, és libasorban elférjünk mellette, igaz így is a nagyobbaknak be kell húzniuk a hasukat. Fõleg, mivel a falak, és a plafon minden négyzetcentiméterén valamilyen furcsa növény, és állati maradványok csüngenek, ahogy az elvárható lenne egy ilyen boltos kisasszonytól. Rendben tartja a dolgait. A pult elõtt elengedi a bulbasaur ?végtagját?, és lassan öregmamás járásban megkerüli a pultot. Alig három perccel késõbb, már meg is látjuk a csúcsos sapkát elõttünk, és utána még kell legalább ennyi, hogy a fej is elõbukkanjon, mert sikeresen felmászott a sámlijára.
Addig se érezhetjük magunkat teljesen biztonságban, a vénség nem néz, de attól még folyamatosan figyelemmel kísérnek minket. Az érzés meg van hozzá, a tarkómon érzem, ahogy bámulnak, ez pedig ha lehetséges még jobban félelemmel tölt el.
A pult alatt kutat remegõ kezeivel, míg elõ nem kap valamilyen tálkát, és fel nem csapja rá. Benne finomságok vannak, telis-tele izgõ mozgó édességekkel, amit minden pokémon szívesen fogyaszthatna, legalábbis úgy gondolom. Ekkor felém tartja a kezét, és szemei lándzsákként átdöfnek.
- Add ide a labdádat ideje lenne kiengedni nem? - Teszi fel a kérdésnek egyáltalán nem tûnõ, parancsot. Önkénytelenül is felrakom az asztalra a labdámat, és megnyomom a gombot. Piros villanás, majd a rettegett pokémonom ott terem az asztalon. A ráncos kéz csak egy pillanatra érinti meg az értetlen Fogatlant, aminek hatása elképzelhetetlen. Csak egy picit simítja meg szõrét, és a rattata máris kezes bárányként dorombol a kéz alatt.
- Õõõõ hûû - kerekedik ki a szemem. - Ezt hogyan... - Kérdezném, ám a tekintet azonnal keresztülfúr, és újra csak elhallgatok.
- Nem való õ hozzád. Puhány vagy, és gyenge. A kis rattatádnak erõs tanítóra van szüksége, nem egy olyanra mint te... - Ezzel a teljes megsemmisülés legaljára kerültem, ami kissé idegbajos ábrázatomon látszik is. Ezzel szemben a boszorkányutánzat arcán megfigyelhetõ jelenség, amit legjobban egy mosolyhoz lehetne hasonlítani, azt jelentheti, hogy õ tökéletesen elégedett az eredménnyel. Most pedig Blablát veszi szemügyre, a játékos kedves ki fûpokémont...