The Girl Can Rock!

[Anastasia.Sya]

Minden második nap piac, na, ma olyan nap van. Ki más mehetne el alapanyagokat venni anyának, ha nem én, az egyetlen lánya? Persze, pokélabdám még most is az övemen van, mivel, jobb óvatosnak lenni, nem? Mindenesetre... Jó ez a nyüzsgés, ez a hangzavar, mondjuk egy kicsit zavar, hogy minden egyes másodpercben elesek majdnem a tömegtõl, és hogy mindig Honey labdájához-miért hívom 'Az õ labdájának" ha nincs is más pokém még?-nyúlok, ellenõrizve, hogy ott lóg-e még a helyén. De a lényeg, hogy ott lóg, sehol máshol, megnyugodtam, még egy halk sóhaj is elhagyja az ajkaimat, komolyan... De mindegy, mert elvégre úgysem hallatszik ebben a tömegben. Végül, meglátok egy, a lehetõ legkevésbé gyanús élelmiszerekkel teli árust. Végre... Aztán mehetek innen... Mondjuk, itt még mindig jobb, mint egy gyorsétteremben. De én még mindig jobban szeretem megbízhatóbb helyekrõl beszerezni a dolgokat. Ami, mivel elég jómódû a családom, lehetséges. Újabb ellenõrzés Honeyt illetõen, majd elindulok arrafelé, ami a tömegben elég lassú haladást jelent. De végül, odaérek, és nincs más hátra, mint válogatni a gyümölcsök, és a zöldségek közül. Mindegyik egész elfogadható állapotban van, ennek örülök, majd a paprikák között kezdtem el turkálni, mivel az anya kedvenc kajájának a hozzávalója, és ha már beteg, miért ne csináljam azt, ami neki ízlik?

[David Farewell]

Egy szép, napos, kellemesen meleg délelőttön a külváros utcáin sétálgatok. Már néhány hét eltelt a bűnszövetkezetes incidens óta, és a napjaim azóta semmittevéssel telnek. De jól van ez így. Nem hiányzik a balhé, az elmúlt hónapok zűrzavarjai után rám fér egy kis nyugalom. Párszor kiengedtem a pokémonjaimat a labdájukból, hogy kedvükre szaladgálhassanak. Rájuk fér a kikapcsolódás, megdolgoztak érte. Néhány napja a lakásból sem mozdultam ki, és már hiányzott a friss levegő, a mozgás, így most itt vagyok. A lábaim észrevétlenül a városközpont felé tartó sikátorokra vezetnek, miközben gondolataimba mélyedve ballagok. A szűk, bűzös kis utcák magánya kedvez a gondolatok áramlásának, így rövid idő alatt több hasznos edzéstervet is sikerül összeállítanom kedvenceim számára. Egy sarkon befordulva azonban a környezetem hatalmas változáson megy keresztül. A sikátorból kilépve egy nyüzsgő embertömeg szélén találom magam. Hirtelen nem tudom, hova kerültem, de egy rövid ácsorgás után rájövök, hogy a piac területére tévedtem. Mivel nem nagyon szeretem a zajt, a nyüzsgést, kissé hátrébb húzódok, a hátamat a falhoz támasztom, és a karjaimat a mellkasom előtt keresztbefűzve gondolkozom, hogyan tovább. Gondolatmenetemet az eddigi zaj hirtelen fokozódása zavarja meg. Felnézve a szokásosnál is nagyobb kavarodást pillantok meg az egyik standnál, tőlem alig 20 méterre. A tömegből furcsa hangok hallatszódnak. Kíváncsian indulok meg a forgatag felé, kezemet reflexszerűen az övemhez emelve. Vajon mi történhetett?

[Betty]

Kissé sértődött arccal fordulok be a sarkon. Nem hiszem el, hogy már megint én mehetek bevásárolni! De azért meg kell mondani, Anya egészen jó szöveget talált ki:
- Most, hogy megint itthon vagy, igazán segíthetnél egy kicsit.
- De Anyu, már felmostam és leszedtem a szárítót. Nem edzhetnék inkább a pokémonjaimmal?
- Hát persze, edzésből rögtön el is futhattok a piacig, meg vissza. Itt a lista. Köszönöm szépen! – és már kint is voltam a házból. Eleresztettem egy gonosz vigyort: remélem Anya nem bánja, ha nem rögtön a piacra megyek. Így hát újra elsétáltam a pokémon nevelőközponthoz, hátha már ott lesz a néni, de megrökönyödve tapasztaltam, hogy a nevelde zárva volt. Nem tehettem mást, a piac felé vettem utamat.

És most itt állok a tömeg kellős közepén, kezemben szorongatva a papírcetlit, és fogalmam sincs, hogy merre kezdjem. Bizonytalanul odasomfordálok a legközelebbi bódéhoz, és véletlenszerűen kiválasztva pár paprikát dobok bele a vásárlóknak szánt műanyag edénybe. Ekkor veszem csak észre, hogy a mellettem álló lány szakértő szemmel vizsgálgatja az árut. Kicsit elszégyellem magam: jobban meg kéne néznem, mit veszek. Gyorsan kiürítem az edényemet, és hasonló minőségű zöldségeket választok, mint amikre a lány elismerően bólint.
- Ennyi lesz. – nyújtom oda az árusnak a paprikákat. A megadott ár kifizetése után elköszönök, és éppen odébbállnék, mikor valaki fellök. Szitkozódva porolom le magam.
- Nem tudnál jobban vigyázni? – kérdezem a sráctól, aki miatt a földön kötöttem ki. A tömegben mindig ingerült leszek, és a fiú röhögése csak olaj volt a tűzre. Aggódva keresem a zacskót, amiben a most vásárolt zöldségek pihennek. Kis idő múlva megkönnyebbülve tapasztalom, hogy a zacsi a mellettem álló rózsaszín hajú lány lábánál hever. Már éppen megköszönném neki, hogy segít felvenni, mikor a röhögő srác elém áll, és övéből egy pokélabdát vesz elő.
- Küzdjünk meg! – kiáltja kihívóan.
- Bocsi, de itt a piacon nem harcolhatunk, még tönkreteszünk valamit a végén. Menj el az erdőbe és a legközelebbi tóban hűtsd le magad! – válaszolok, kis gúnyt víve a mondottakba. Ez az ötlet a fiúnak egy cseppet sem tetszik, de nem foglalkozom vele: elmegyek mellette és figyelmem újra a zacskóra és a rózsaszín hajú lányra terelődik.

[Anastasia.Sya]

Már éppen indulnék, mikor azt veszem észre, hogy mellettem valaki paprikát borít ki. Rögtön megállok, és segítek felszedni a zöldségeket, de az a fiú... Már kishíján múlik csak, hogy ne hívjam elõ Honeyt, és küzdjek meg vele, de végül tartózkodom.
-Hallgass ránk, hacsak nem akarsz egypár szép karmolást arra a cuki pofidra. -
Mondom, egy elégedett mosoly kíséretében. Honey elég éhes, tehát nem lenne véletlen, hogy ha most elõhívnám, és jól elintézné ezt a srácot... Ezután inkább visszafordolulok, és keresek pár paradicsomot, majd azokat is elpakolom, hogy aztán majd otthon finom ketchup készüljön belõle.
-Ne is törõdj azzal a sráccal, csak kicsit elszállt a feje, mint a legtöbb hozzá hasonlónak. -
Mondom, kicsit talán megvetõen, de végülis ez a véleményem. Azért talán veszi, hogy a hozzá hasonló alatt a többi fiút értem... Visszanéztem a fiúra, még mindig nem ment el. Ebbõl még a végén tényleg harc lesz...

[David Farewell]

Sikeresen átverekszem magam a tömegen és egy elég furcsa látvány tárul elém. Egy ismerős zöld hajú lány éppen a földről tápászkodik fel, miközben egy vele szemben álló fiú harccal fenyegetőzik. A lány visszautasítja a küzdelmet, és elfordul. Nekem azonban jobb ötletem támad.
- Szia Betty! Jó újra találkozni! - köszönök rá a lányra, majd a srác felé fordulok. Az ilyen tuskókat jó alaposan meg kell leckéztetni.
- Egy lányt nem lenne túl nagy dicsőség legyőzni, nem igaz? Miért nem kezdesz olyannal, aki a te súlycsoportodba tartozik?
- Mondjuk veled? - kérdez vissza gúnyosan a srác.
- Miért is ne? - fogadom el szemrebbenés nélkül a kihívást. - A sikátor ideális terep lenne - teszem hozzá, és elindulok a mondott hely felé. A fiú követ. Ahogy a szűk utcába érek, néhány lépés után megfordulok, és a kezembe veszem az egyik labdát. Egy ilyen harchoz a legerősebb pokémonomat fogom használni, nehogy egy pillanatig is azt higgye, esélye van győzni.
- Gyerünk, Chibi! - engedem ki labdájából kedvencemet. A kis Bulba régen kütdött, frissen, és harcra készen bukkan elő. Kíváncsian várom, ellenfelem milyen pokémonnal rukkol elő. Ó, egy Sandshrew! Ez nem jelenthet nekünk problémát.
- Ostorcsapás! - adom ki az utasítást. Ellenfelünk kissé esetlenül próbál kitérni az indák elől, aminek köszönhetően orra bukik, de legalább nem találta el a támadás.
- Még egyszer!
Mire Sandshrew feltápászkodik, Bulbasaur elindítja a következő rohamot, így esélye sincs kitérni. Az indák a falhoz vágják, ahol formás kis mélyedést hagy maga után. Ennyi volt, a harcnak vége. Várjunk csak... mégsem! Ellenfelünk összeszedi magát, és dacos pillantással tekint ránk.
- Rendben, fejezd be! Piócamagvak! - a Chibi hagymájából kilövellő mag eltalálja Sandshrew testét, és egy pillanat alatt körbefonja. A kis pokémon még küzd egy darabig, aztán összeesik. Gazdája visszahívja, majd dühösen rámpillant, és elviharzik.
- Ügyes voltál! - simogatom meg Bulba fejét, majd visszahívom a labdájába.

[Betty]

Meglepetten fordulok az ismerős hang felé: csak nem Davidot hallom? De, ő az, minden kétséget kizáróan, és éppen próbál közelebb férkőzni hozzánk, több-kevesebb sikerrel. Természetesen én már megint a földön vagyok, hol máshol lennék, amikor meglát? Általában nem a legnőiesebb pozícióban, de meg kell hagyni, az időzítése egészen pontos. Felajánlja a srácnak, hogy megküzd vele, helyettem! Nem mintha nem tudná, hogy Shanny-vel a kölyöknek még egy icipici esélye sem lenne ellenem, még akkor sem, ha én éppenséggel lány vagyok, de hát ez van, hagyom, hogy magára vállalja a hős szerepét. Csak ki ne kapjon!
De nem teszi, sőt, olyan elsöprő győzelmet arat, hogy mire eljutnánk a rózsaszín hajú lánnyal a sikátorig, már vége is a harcnak.

- Szia David! Hát ez szép volt! – dicsérem meg – Jókor voltál a jó helyen. Mint múltkor is.
Ekkor az új lány felé fordulok, és most veszem csak észre, hogy a nagy események közepette teljesen elfelejtettem a paprikás zacsimat, ami még mindig a lány karján himbálódzik.
- Bocsi, hogy nem vettem vissza. Köszönöm szépen, hogy segítettél! Amúgy téged hogy hívnak? Az én nevem Betty, ő meg itt David. – mutatkozom be.
Úgy látszik, ma nagyon figyelmetlen vagyok… a lány övén ugyanis egy pokélabda lóg, és ez is csak most tűnik fel nekem. Vajon milyen pokémon rejtőzhet benne?

[Anastasia.Sya]

Már éppen a pokélabdámért nyúlnék, de egy srác szépen elintézi a zaklatónkat. Örülök neki, meg nem is... Én is szívesen megcsináltam volna. De már mindegy. A lényeg, hogy megszabadultam tõle. Közben úgy tûnik, a lány és a srác ismerik már egymást... Aztán rám terelõdik a szó.
-Semmi baj, ráérünk... -Mondtam neki, miközben visszaadtam a paprikás szacskót. Amúgy Anastasia vagyok. -
Mutatkoztam be, majd megráztam a hajam, és megigazítottam a szalagot a hajamban. Az a fiú ügyes... Vajon milyen lenne a harcunk?

[Betty]

A lányt hallgatva ismerős csipogás üti meg a fülem: először megpróbálok nem odafigyelni rá, de a hang egyre közelebbről hallatszik, míg a végén szó szerint belerikolt a bal fülkagylómba. Vállamon apró karmok szaladgálnak fel-alá, de oda sem nézek, inkább kezemmel próbálom megfelelő távolságba repíteni a madarat. Nem sikerül. Anyukám Pidgey-je bizony kemény jószág, és nem lehet csakúgy figyelmen kívül hagyni. A pehelygömb éles szemeit nagyra mereszti, először rám néz, aztán a kezemben lévő zacsira, végül pedig megfordul, és a másik irányba int fejecskéjével.
- Jólvanna, tudom… - mormogok, majd egy sóhaj kíséretében David és An felé fordulok:
- Sajnálom, de mennem kell. Remélem, még találkozunk valamikor! – elmosolyodok, majd a rám váró Pidgey felé veszem az irányt. Hiába, már így is túl sokat késtem a bevásárlással, jó lesz sietni. Anya biztos várja már a zöldségeket, és nem tudom, a késésem miatt lesz dühösebb rám, vagy azért, mert csak paprikát tudtam venni…

/ Ha valaha is online lesztek, szívesen kitörlöm ezt a reagot, és folytathatjuk a kalandot, de addig is lezártnak tekintem, otthagyott státusszal az adatlapomon./