Nagyvárosi fények

[Betty]

A külvilág egy pillanatra megszűnt létezni körülöttem, agyam minden idegszála csak a kezemben lévő pokémonomra koncentrált: nagy megnyugvással tapasztaltam, hogy mintha sebezhetetlen lett volna, egyetlen karcolás sincsen narancssárga testén. Nem tudtam, hogy csak a túlzott hevességtől, vagy a láztól ilyen forró-e a teste, de az biztos, hogy minél hamarabb el kéne vinnem a pokemon centerbe. Ekkor néztem körül, a kijáratot keresve, amikoris szemem összeakadt Jonny-éval: összeráncolt szemöldökkel nézegetett eddig, de pillantásomra elkapta tekintetét. Biztos voltam benne, hogy tud valamit, márcsak a megrökönyödésén is, amit felfedezni véltem rajta, amikor rájött, hogy ki is az a squirtle mellettem. Rájött. Tehát tud valamit, amit én nem. Legszívesebben utána rohantam volna, és kikérdeztem volna mindenről, de semmi sem ér annyit, mint Lizi biztonsága. Éppen ezért, haraggal és lehangoltsággal néztem, ahogy kilép az ajtón, amin bejöttünk, és eltűnik az életemből. Egyenlőre.

Nyertünk és vesztettünk is. Igazából örültem, hogy vége van az életveszélynek, de a Góré testtartása rosszat sejtetett: mintha nem tudná, hol a határ, mintha lenne még valami a tarsolyában, amit éppen most készül ránk szabadítani.
A válasz azonban nem érkezett meg, helyette a rendőr-csapat tartott egy elég látványosra sikerült belépőt. Nem mondom, a Growlitheok jó sokat fejlődtek, amióta nem találkoztam velük: a lángszórójuk és a gyorsaságuk is jobb, mint volt. Kisvártatva megjelent Jenny rendőr is, aki körül se nézett, csak fennhangon adta ki az ellentmondást nem tűrő parancsot. Trant visszahívta pokémonjait, Primust egészen mellőlem (amin kicsit el is szégyelltem magam, ugyanis annyira kétségbe voltam esve Lizi miatt, hogy őt észre se vettem), Fogatlant pedig a kidőlt Snorlax és Don közeléből. Nem is tudom, mikor üthették ki a dagadt pokémont, de Don láthatólag elég nagyra van magával: fejét felszegve ügetett el egy csapat Growlithe mellett, végül megállapodott a lábamnál, és szarvával az ájult Snorlax felé intett, hogy látom-e, mit csinált. Mosolyogva dicsértem meg, közben szétnézve, hogy Trant vajon megvan-e.

Legnagyobb meglepetésemre egy csapat rendőr vette körbe, és éppen a pokélabdáit akarták volna elvenni tőle, amikor Shanny közbelépett: egy direkt gyenguska vízsugárral eltalálta az egyik rendőr sapkáját, amitől az a földön landolt: ezzel sikerült magunkra vonni a figyelmüket. Eddig ugyanis senki sem törődött velünk, lévén mi elég távol álltunk a rajtaütés kiindulópontjától, és a menekülni akaró tagokkal ellentétben nyugton voltunk. Most azonban idejét láttam tisztázni a dolgokat.
- Jó napot Jenny rendőr, emlékszik ránk? - kérdeztem, majd megsimogattam az egyik Growlitheot, aki farkát csóválva próbálta megnyalni az arcomat, üdvözlése jeleként. Pár pillanattal később a rendőrnőnek is leesett, hogy ki vagyok, így kezével leintve beosztottjait, hozzám sietett.
- Szia Betty! Hát itt mi történt? – felelt kérdéssel a kérdésemre.
- Egy kis illegális pokémon küzdelem, de a társam és én még éppen idejében megmentettük a mai napi áldozatot – mutattam a Trant kezében lévő Raticate-re.
- Oh, értem. Ezek szerint…
- Igen, a fiú velem van, és abszolút semmi köze az itt megtörtént dolgokhoz. Leszámítva a helyzet megmentését.
- Elengedhetitek – szólt hátra a nő, mire beosztottjai elnézést kértek a még mindig néma fiútól, majd mással kezdtek el foglalkozni.

- Úgy tűnik, későn érkeztünk… - nézett körbe alaposabban Jenny.
- Dehogy, még éppen idejében, a második kör előtt – kacsintottam rá – Jut is eszembe, Lizit kórházba kell vinnem.
- Hát persze, most az a legfontosabb! Gyere, elviszlek titeket! A többiek meg addig „kitakarítanak itt.” – ajánlotta fel. Én megkönnyebbülten bólintottam, majd visszahívtam pokémonjaimat a labdájukba.
- Trant, gyere te is! – kiáltottam, majd remélve, hogy a fiú utánunk jön, kiléptem az átégetett falon...

//Trant, sztem megírhatod a befejező reagot te! //

[Trant Hardwin]

Két labdával a kezemben, és egy Raticate-el egyensúlyozok, és közben köszönök a rendõrségnek. Még eddig soha nem volt dolgom, ennyivel egyszerre, igaz még soha nem is volt dolgom velük. Leszámítva egy biciklilopásos ügyet, amiben megkérdeztek, de csak mint tanú, vagy még az sem. Szóval csak ámulok a precízségen, és a pillanatok alatt véget érõ kavalkádon, ami kettõnknek, még órákba telt volna, ha egyáltalán bírtuk volna.
Most hát nincs más hátra, mint elõre. Övembe süllyesztem a labdáimat, és máris indulok a fuvar felé.
- Megyek már megyek - mondom, de közben el nem eresztem a sérült patkánypokémont. Rendõr autóban szintén nem utaztam még, szóval mióta együtt vagyok ezzel a lánnyal annyi új dolog történt velem, ami egy negyven évessel sem szokott megesni, hát még ha azt vesszük mennyi volt ebbõl veszélyes, sõt illegális.
Na jó megnyugodtam már a kis pokémon is már békésen szuszog az ölembe, míg minket a centrumba visznek. Leadjuk a labdáinkat, és közben feszültséggel telve nézzük csendben a plafont. Nem szólunk nincs mit, hát mit is lehetne ilyenkor. Majd ha megbizonyosodtunk, hogy tényleg nincs bajuk kedvenceinknek.
És egy fél óra csend, legalábbis nagyrészt csend, mert azért még elmondtuk elõtte, hogy mi is történt pontosan velünk, végre visszatolják a kis tálcában a pokémonjainkat. Nyugodtan hallgatom végig, hogy a raticate-et új családhoz adják, és a mieinknek sincs semmibaja.
- Hát azt hiszem, most egy hetet fogok aludni. Örültem Betty az együtt töltött idõnek. És most haza botorkálok. Szia. - Kis pokémonjaim is elbúcsúznak, és kilépek az intézmény ajtaján. Ott már vár a családi rolceroyceunk, és George a sofõr haza furikáz. Bettyt még látom, hogy elindul a saját útjain, remélem még hamar fogunk újabb kalandba keveredni, és úgy látom nem csak én de Primus is így érez.

//Kaland véget ért//