Vissza a jövõbe

[Webber]

Nem hiszem el. Abból a nagy tömegbõl pont én sétáltam bele abba a teleportkapuba.

Elõzmény: Épp egy cukrászdából jöttem ki, majd úgy döntöttem, megnézem újra a Magikarp-strandot, amikor hirtelen valami zöldeskék, forgó karika jelent meg elõttem. Nem lehetett nagyobb 20 centinél, de egyre csak nõtt és azon kaptam magam, hogy hiába próbálok hátrálni, nem tudok. Mintha megpróbálna beszívni ez a dolog. Egyre kétségbeesettebben próbálkoztam ellenállni, de a tömeg valahogy mintha észre se vette volna, hogy épp készül elnyelni valami. Már nagyobbra nõtt, mint én, amikor nem bírtam tovább ellenállni és magába szippantott.
Behunytam a szemem és összehúztam magam, így nem láttam, mi történik, de úgy éreztem, mintha repülnék. Pár másodperc elteltével kinyitottam az egyik, majd a másik szemem is. Egy csõszerû képzõdményben száguldottam, aminek a fala szintén zöldeskék volt, a végén pedig egy fekete foltot láttam, ami egyre csak nõtt. Közeledtem felé. Neki fogok menni. Újra becsuktam a szemem és most elõször felkiáltottam, de nem történt semmi.
Bumm.
Elestem, illetve leestem valami keményre. Felnézve elõször úgy tûnt, mintha egy dzsungelben lennék. Másodszorra is. Rengeteg, sûrûn nõtt fa vett körül, viszont ahol én voltam, egy cirka három méter sugarú körben egy sem volt, még aljnövényzet sem - szerencsére.
Hátrafordultam, hogy megnézzem, megvan-e még a kapu, de már eltûnt. Illetve most látom csak, hogy felettem van! Na nee! Hogy ugorjak fel olyan magasra? Most már nem éreztem a szívó hatását, így még ez sem tudott most segíteni.
Ekkor kifutott valami a tisztástól nem messze lévõ, öreg fa mögül. Nem sokáig láttam, mert elnyelte a dzsungel, de így is felismerni véltem benne egy, eddig soha nem látott pokémont.
-Ez nem lehet igaz! Egy Kabuto?

//a kapu még nyitva van, lehet jönni

[Ayshud Lern r.i.p.]

A kis Ayka még jobb ember volt - ez bátran megállapítható. Ötévesen amiatt is napokig tudott sírni, ha elveszett a macija. Ma meg...

Egy ideig érezte a jó és a rossz közötti különbséget. Egyre ritkábban történt az idő teltével, de voltak pillanatai, amikor mindenről tisztán látszott, hogy jó-e vagy nem. Aztán az élet bonyolultsága, a változtatások nehézsége és más rafinált és kevésbé rafinált önámítások segítségével sikerült teljes szürkeségbe taszítania az életét. Ez kissé túlzás, de hangulata valóban csak néha tért el a semmilyentől. Talán nem is tudja, mennyit veszít azzal, hogy mindent magában tart.
Valahogy a nyíltság elvesztése, ami a boldogság lehetőségétől való eltávolodással járt, összekapcsolódott benne a gyerekkora kedvenc plüssállata elvesztésének képével. Csak ötéves volt, a képi emlékek álomszerűek, az érzelmek ma már elfojtott formájukban, utalásokként jelennek meg. Persze feldolgozatlanok.

Ahogy a kísértetekről mondják, hogy az erős, például penészes szagokat szeretik, mert abból még éreznek valamit, úgy hat Ayra is a nosztalgia. A régi emlékek színhelyei még adni tudnak neki valamit. A magikarp strand, ahol tinédzserként a barátnőjével hippi gondolatokat fűzögetve kóboroltak, egy ilyen hely volt. Az akkor még természet uralta részt azóta megszelidítették az emberek, így két választása volt: vagy keres egy hasonlót, vagy elviseli az embereket a révedezés közben. Általában mindkettőt megtette, ha már erre járt. Most azonban a másodikra nem jutott lehetősége, mivel a tömegen épp némi undorral áthaladva találkozott a legfurcsább dologgal. Egy türkizkék plazmaörvény szívott magába egy visszakozó tinédzsert néhány lépésnyire tőle, aki egy kétségbeesett tekintettel eltűnt abban. Egyrészt sokkolva volt Ay, másrészt annyira vágyott már valami - bármi - változásra, hogy az öngyilkosság gondolatával is eljátszadozott. Ez a mesébeillő helyzet, amikor bátornak mutatkozhat az emberek és maga előtt, az elismerésvágy, a mindennel szemben való érdekelenség és a tapasztalatra éhezés keveréke egy bizonyos dolgot hozott ki belőle: a fiú eltűnési helyére vetette magát. Nem tudta, mi lesz, csak halványan érzett valamit.

Utazás, ijedtség, kemény föld, térdficam, vérző fej, ideiglenes süketség. A pulzusát érezte a torkában és a dobhártyáján, melegséget a térdében. Fájdalom még nem volt. Két másodperc, tudatosult, hogy koszos lett a ruhája, kín a térdben, ordítás. Idő kellett, hogy elmúljon a szédülése, kicsit tisztuljanak a gondolatai. A hátára fordult, és megpróbálta összegezni a helyzetet. Félhomány volt. Hatalmas fákat látott, és a fiút, aki szintén nem úgy tűnt, hogy ura a helyzetnek. A fájdalmas nyöszörgés-ordítás-sírás mindezideáig kontroll nélkül áradt belőle, ezután némileg alábbhagyott. A soha szűnni nem akaró fájdalom aztán egyszer elviselhetővé vált, és a gondolkodást is megengedte. Nem volt a sérülések látványához sem szokva. Amikor ránézett, félt is belegondolni, hogy kezdeni lehetne valamit a természetellenesen álló lábszárral. Tanácstalanul nézett a másik emberre, körbe-körbe, és megszólalni sem tudott.

[Webber]

Hirtelen lökést érzek az 'átjáró' irányából, így arra fordulok. Még mindig ugyanolyan. Illetve...
Hirtelen egy ember zuhan ki belõle. Reccs! Auu! Ez még nekem is fájt. Sosem láttam még ilyen közelrõl ekkora esést. Illetve talán nem is volt olyan nagy, csak 'esetlen'. Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak. Ki ez az ember? Vajon õ is véletlenül került át ide, vagy meg akart menteni? Vagy csak a kalandvágy hajtotta...
Sír, ordít. Talán én is ezt tenném a helyében. Elég furcsán áll a lábszára.. De nagyon szerencsés vagyok! Én alig ütöttem meg magam, belõle meg még vér is folyik. Oda kéne menni hozzá. Vagy inkább elszaladni. Senki nem tudná meg, hogy itt hagytam, és õ sem tudna követni.
Idõközben elmúlt a zúgás. Becsukódott a kapu. Hogy fogunk így visszamenni?
Lassan odamegyek és bizonytalanul megkérdezem:
-Jól vagy? Illetve... -Látom, hogy nem, de mit mondjak? Helyre kéne rakni a lábadat. Aztán... aztán ki kéne derítenünk, hogy hova kerültünk.

[Ayshud Lern r.i.p.]

Vannak jobb napjaim, de leginkább kevésbé jók - mesélte néhány napja Ay egy képzeletbeli barátjának. - Ezt motiváció terén értem. A minap elestem az utcán. Egy keserű kicsúcsosodása volt ez a kedvetlenségemnek. Nem is akartam felkelni. Ha fel nem segít valaki, ott maradok még legalább... egy percig. Vagy ki tudja meddiig, bár elég hideg volt a beton. Szóval újragondolhattam volna a céljaim, találhattam volna egy darabka motivációt, legalább a hideg elkerülését serkentő fázás-tapasztalatból. Ehelyett mi történt? Egy energikus fiú hamar felkelésre buzdított a kezét nyújva, én meg majdnem ugyanott folytattam ahol elesés előtt voltam. Azt is volt ereje mondani, hogy "vigyázz magadra". Ritka az a nap, amikor ilyen boldogságot érzek, hogy felsegíteni, gondoskodni és egyáltalán a lényemet átható cselekedni vágyat érzek. Általában már az is jónak számít, ha megpróbálok valamilyen feladatot fontosnak beállítani magam előtt, mert arról eszembe jut, milyen érzés a munka utáni megnyugvás.

Bár néha fájdalomra vágyott, remélve hogy az majd kizökkenti borús mindennapjaiból, most, hogy megkapta, nem lett sokkal boldogabb. Megvilágosodás helyett az történt, hogy csak a sérülésre, és részben az elveszettségre tudott koncentrálni. Igaz, újra kedve volt tenni valamit, vágyott valamire, és már nem igazán érezte értelmetlennek a világot. A fulladozó depresszió benne egy halvány gondolatként jelezte: ha majd visszatér, nem fog örülni annak, amit ez az esemény kihozott belőle.
- Ki vagy? - valamiért úgy érezte, biztonságot tud meríteni abból, ha erre kap egy választ. - Helyre tudod rakni?
A benne levő ösztönlény, életét veszélyben érezve, üzemanyagként működtette a gondolkodó lény problémamegoldó képességét. Szeme már egy mankónak való ágat keresett, és egy csapást, amelyen érdemes lehetne elindulni. Tudatosult benne, hogy az elvégzendő művelet reális fájdalommal jár, de közel sem akkorával, amekkorától az elme ilyenkor általában tart. Adrenalin volt, a trauma még részben tartott. Fogakat összeszorítani, valamibe kapaszkodni, szünet, szünet, szü Megtörtént. Artikulálatlan hangok és zörejek szálltak el csikorgó fogai között, egy újabb izzadtsághullám verte ki reszkető testét, aztán időtlen, utólag kibírhatónak és egypercesnek ítélt vajúdás után elernyedtek az izmai. Belélegzett. Megnyugodott. Ha ép lenne a lába, egy ilyen kínzás után akkor sem tudna járni. Remegnek a kezei, valószínűleg ép lába is olyan, mint egy újszülött bocié.
- A nevem Ayshud Lern. Hogy a halálba jutottunk ide? - tette fel Ay a költői kérdést, mikor végre összeszedte magát. Választ nem várva, hatékonyabbra változtatta a hozzáállását - Tudnál hozni nekem egy botot?

Talán hamis bizalmat adott neki a létfenntartási ösztön, de az is lehet, hogy nem a semmin alapszik ez az élettel szemben való ősi bizalom.

[Webber]

-Nem, nem tudom helyre rakni! Nem vagyok Joy nõvér, az elsõsegély-oktatáson meg nem ilyeneket tanultunk. Mondjuk ha gombamérgezésed lenne, akkor talán tudnék segíteni. -Mondom kicsit mosolyogva, megpróbálva oldani a hangulatot.
De talán mégis meg kéne próbálnom. Most még dolgozik benne az adrenalin, ha nem is csinálom tökéletesen, legalább újra normálisan fognak állni a csontjai, vagy mik...
Hirtelen lehajoltam, megfogtam a lábát, majd pár másodpercet adtam magamnak - és neki - hogy felkészüljünk, aztán egy nagy rántással helyreraktam a lábát. Sikerült, nem csavartam ki még jobban, nem szakítottam le.
-Huh! Ez szinte nekem is fájt! Webbernek hívnak - nyújtottam kezet, majd megpróbáltam felhúzni, de mivel nem mutatott hajlandóságot kétlábra-kerülési akcióm felé, így nem erõltettem a dolgot.
-Hogy hogyan jutottunk ide? Szóval te tudod, hol vagyunk? Én épp jöttem ki egy cukrászdából, amikor megjelent elõttem egy sötét kör, ami... beszippantott. Próbáltam ellenállni, de nem sikerült. Az elõbb láttam egy fura pokémont. Még sosem láttam élõben, mert.. mert úgy tudom, már kihaltak. Egy Kabuto volt az, már amennyire meg tudtam figyelni, hamar eliszkolt a fák közé.

//a normálisan fognak állni helyett elõször normálisan fognak fájni-t írtam :-D

[Ayshud Lern r.i.p.]

~Ez a személy épp az imént fejezte ki, hogy egyáltalán nem szakértője az orvostudománynak, most mégis megpróbálkozik a póruljárt tagjaim helyretevésével. Minő kedvesség ez részéről. Ha a bennem lakozó ösztönlény engedné, meg is köszönném neki.~ Rövidke, a magyar ábécében fel nem lelhető elemekből alkotott hangsor kiejtése után - ami a procedúra megkezdése előtt már hangzott, és befejeztével sem maradt abba azonnal - már nyújtottam is kezem a bemutatkozásra, és a mocskos izzadtság és könny mellett mosoly is került az arcomra.
- Ayshud Lern vagyok, Potürniké városából. Örvendek a szerencsének. Ha esetleg lenne oly kedves, tudna nekem hozni egy sétapálcát, vagy egy botot. A sajátom sajnos az utazóeszközünk másik oldalán maradt.

A fejem mellett kettő centiméter távolságban ekkor az imént említett tárgy landolt. Kezembe vettem hű társam, melynek markolatában üres pokélabda ásított. Az ebben lakó méghűbb társam, mire feleszméltem, már ott is volt, ahol az előbb még az orrom. Mellényzsebembe nyúltam, és a selyemzsebkendőt az arcom közepére helyeztem. E három másodperc alatt szomorú dolgot kellett tapasztalnom.
-Squimvtle! Ve zshem hudadkozol? Léty oly zhives.
-Squirtle. - emelte meg kalapját a mindig görbe hátú, mégis tartással rendelkező személy - Squirtle squirtle.

Igen nagy szerencsém, hogy az emberi elme a testnek csak egyetlen jelentősebb fájdalmát képes feldolgozni, ezért a lábamét szinte már nem is érzékeltem. Bár ez magára a lábamra is igaz volt. Ami fontos, hogy fel sikerült tápászkodnom, és emberhez méltó helyzetből folytathattam a kommunikációt.
-Eh fan fah'ásolva uh'aságod begtye'ő - itt kicsavartam a vörössé lett textildarabból a folyadékot - khisukászásától. Szhóva ety Kaputo? Ehmpeisék eleni - és ekkor már, bavallom, kezdtem hasonlóságot felfedezni saját kiejtésem és Smeagollé között - fhétek lhene thep utána pheni. Pherre - ez a szó Donald kacsát idézte eszembe - láttah? - És már körül is hordoztam a tekintetem, hátha én is megpillanthatnám a legendát.

Felmerült bennem egy röpke pillanatra, hogy beszélgetőpartnerem beüthette volna a fejét esetleg, és attól látna délibábokat. Ennél azonban sokkal erősebb volt bennem az emberi műveltség iránt érzett felelősség és az illdomos bizalom.
-Hát phutasha asz utat, ha dem kont!