Post by Boris Usaghi on Mar 4, 2012 13:31:55 GMT 1
Vagyis maga az edzőterem, ha úgy tetszik. Egy ősrégi és romos kastély, Kenjironak már rég nincs meg a kellő fizikuma a rendben tartására, örül, ha egy szobát lakájosan tud tartani kis kedvenceivel.
A kastély történetéről keveset tudni, valamikor az ősidőkben egy nemesi családé lehetett talán, de a régmúltban felgyújtották a falait, hogy ostromnak, vagy parasztlázadásnak, netán a katonák zendülésének, vagy belviszálynak lett az áldozata, azt ma már a történelem jótékony, hideg és szürke hamuja fedi el, mely pernyeként szállt alá az ódon falakra s a homály füstfüggönyével burkolta be a romhalmazt...
Mikor megérkezel udvarias, bár némileg hideg fogadtatásban lesz részed, egy fekete csuhás szerzetes áll a kapuban, miután elrozsdált vasai megnyílnak előtted, nyikorgásuk gerinckaristoló hangú, az itt oly gyakori hideg szél elkárhozott lelkek jajgatását és sirámait ülteti el füleidben. Az egyházfi érdekes figura. Magas és szikár, mint aki évek óta éhezik, csak a hasa van egészségtelenül felpuffadva, végtagjai vékonyak, mint a kaszáspók lábai. Koszlott csuháját bajra hívja s lebegteti az esti szél, csuhája mélyen hullik az arcába, árnyékok mögé rejtve azt a torz roncsot, mi még megmaradt belőle, de a krétafehér arc, s az összevarrott száj így is eleget mesél neked, hogy ne legyenek kérdéseid... (És ha rá is jössz, hogy csak egy morbid humorú gasthly szórakozik éppen így az agyaddal, akkor is jobban teszed, ha nem adod felfedezésednek tanújelét).
Nem hosszú az idő a kastélyig, de annak fogod érezni, ezt garantálhatom. A mohatelepekkel belepett, megkopott köveivel a holdfényben meghúzódó szökőkút elmúlt korok dicsőségének holttesteként fekszik az udvaron mint elhagyott, kiüresedett porhüvely az elvadult, sötét sövénylabirintusban, melyek mindenfelé kinyúló ágai az árnyékok közül feléd kapó göcsörtös karmok illúzióját keltik a szemekben, a talpak alatt surrogva ropogó száraz avar baljóslatú, nehéz cuppogásba vált olykor, ha a vigyázatlan lábak a sáros, nedves földre lépnek, s csak remélheted, nem zavartad meg senki nyugalmát, ki már nem lehet több, mint lassan elrothadó test, melyen az élők átlépnek csupán, de ez nem zárja ki a szívében égő bosszú lángjait...
A labirintus itt-ott kiveszett már, a távolban kopjafák csonkjai, elrothadt keresztek maradványai s halmok emelkednek. Halmok melyek magukba fogaják az urat s a szolgát, a művészt s a tudóst, a bankárt és a parasztot, a tanárt s a bolondot egyaránt, s egyszer majd minket is, hogy aztán az élők épp oly közönyös pillantással lépjenek át afelett, mik voltunk, ahogy most te teszed. De mintha mégsem lennél már oly közönyös barátom... Csak nem félsz? Ne tedd. Még nincs itt az ideje. Ez csak a kezdet...
A küzdőtér
Maga a pást a kastély alatti katakombarendszerben terül el. Nedves, hideg a levegő, a falak és a talaj nyirkosak, egészségtelen, dohos szag üli meg, a kezedben tartott fáklya fénye meg-megrebben a falakat belepő penésztelepeken, gyenge fénye sikoltva menekül el a járatok mélyén kavargó sötétség elől. Mondhatnánk olyan mint az űr, de ez nem igaz. Ez a sötétség inkább a tengerek mélyét juttathatja az eszedbe, ahová sohasem ér le a fény, mégis... valami él, vagy legalábbis létezik a mélyén. Tenyészik, egyre inkább beburkol, ahogy haladtok befelé, nehéz légzése az áporodott levegő, jelenlétének súlya nehezedik mázsásan a melledre, mely szaporábban veszi immár a levegőt.
Ha itt sem rettensz vissza, akkor megérkeztek küzdőtérhez. Elfeledett istenek vért könnyező szobrai állnak a négy sarokban, a falakba a kastély egykori várnépének hátrahagyott koponyái figyelnek. Hiába ásít üresen a szemgödrük, mégis érzed, megítélnek, próbára tesznek ők is, miközben felméred a nagy, 25x25-ös terepet, amely teljesen jellegtelen, nedves föld, csak a közepén áll egy kopott, ősi oltár, s nem akarod végiggondolni, miért vannak rajta rozsdás kéz és lábbilincsek, miért metszettek a felszínébe vércsatornákat...
Kenjiro reszelős hangja, mint síron túlról érkező riadt kiáltás férkőzik elmédbe, a túloldali félhomályból fúrja feléd egészségtelen, lázas fényű tekintetét:
- Még egyszer elmondom: ez a hely a holtak nyughelye, miket felzavar majd a küzdelmünk - nyikorogja. - Ha nekik úgy tetszik, beavatkoznak a csatába egy-egy manőverrel, nagy néha, de ezt a kockázatot vállalnia kell annak, aki a Koponya jelvényre akar szert tenni. A csatában 3-3 pokémonunk vesz részt egymás után. Te szabadon válthatsz köztük, én nem - húzza el savanyúan a száját. - Ha nincs ennyi pokémonod, megpróbálhatod a küzdelmet kevesebbel is persze, de én akkor is csak úgy adom meg a jelvényemet, ha mindhármukat legyőzöd. A mérkőzés addig tart, amíg valamelyikünk minden pokémonja harcképtelenné válik. Először te vagy köteles választani a rendelkezésedre álló harcosok közül. Fordulj meg és fuss! - mered pislogás nélküli, véreres szeme a tiédbe, - vagy szólítsd az első szolgádat!
És a jutalom:
a koponyajelvény!
A kastély történetéről keveset tudni, valamikor az ősidőkben egy nemesi családé lehetett talán, de a régmúltban felgyújtották a falait, hogy ostromnak, vagy parasztlázadásnak, netán a katonák zendülésének, vagy belviszálynak lett az áldozata, azt ma már a történelem jótékony, hideg és szürke hamuja fedi el, mely pernyeként szállt alá az ódon falakra s a homály füstfüggönyével burkolta be a romhalmazt...
Mikor megérkezel udvarias, bár némileg hideg fogadtatásban lesz részed, egy fekete csuhás szerzetes áll a kapuban, miután elrozsdált vasai megnyílnak előtted, nyikorgásuk gerinckaristoló hangú, az itt oly gyakori hideg szél elkárhozott lelkek jajgatását és sirámait ülteti el füleidben. Az egyházfi érdekes figura. Magas és szikár, mint aki évek óta éhezik, csak a hasa van egészségtelenül felpuffadva, végtagjai vékonyak, mint a kaszáspók lábai. Koszlott csuháját bajra hívja s lebegteti az esti szél, csuhája mélyen hullik az arcába, árnyékok mögé rejtve azt a torz roncsot, mi még megmaradt belőle, de a krétafehér arc, s az összevarrott száj így is eleget mesél neked, hogy ne legyenek kérdéseid... (És ha rá is jössz, hogy csak egy morbid humorú gasthly szórakozik éppen így az agyaddal, akkor is jobban teszed, ha nem adod felfedezésednek tanújelét).
Nem hosszú az idő a kastélyig, de annak fogod érezni, ezt garantálhatom. A mohatelepekkel belepett, megkopott köveivel a holdfényben meghúzódó szökőkút elmúlt korok dicsőségének holttesteként fekszik az udvaron mint elhagyott, kiüresedett porhüvely az elvadult, sötét sövénylabirintusban, melyek mindenfelé kinyúló ágai az árnyékok közül feléd kapó göcsörtös karmok illúzióját keltik a szemekben, a talpak alatt surrogva ropogó száraz avar baljóslatú, nehéz cuppogásba vált olykor, ha a vigyázatlan lábak a sáros, nedves földre lépnek, s csak remélheted, nem zavartad meg senki nyugalmát, ki már nem lehet több, mint lassan elrothadó test, melyen az élők átlépnek csupán, de ez nem zárja ki a szívében égő bosszú lángjait...
A labirintus itt-ott kiveszett már, a távolban kopjafák csonkjai, elrothadt keresztek maradványai s halmok emelkednek. Halmok melyek magukba fogaják az urat s a szolgát, a művészt s a tudóst, a bankárt és a parasztot, a tanárt s a bolondot egyaránt, s egyszer majd minket is, hogy aztán az élők épp oly közönyös pillantással lépjenek át afelett, mik voltunk, ahogy most te teszed. De mintha mégsem lennél már oly közönyös barátom... Csak nem félsz? Ne tedd. Még nincs itt az ideje. Ez csak a kezdet...
A küzdőtér
Maga a pást a kastély alatti katakombarendszerben terül el. Nedves, hideg a levegő, a falak és a talaj nyirkosak, egészségtelen, dohos szag üli meg, a kezedben tartott fáklya fénye meg-megrebben a falakat belepő penésztelepeken, gyenge fénye sikoltva menekül el a járatok mélyén kavargó sötétség elől. Mondhatnánk olyan mint az űr, de ez nem igaz. Ez a sötétség inkább a tengerek mélyét juttathatja az eszedbe, ahová sohasem ér le a fény, mégis... valami él, vagy legalábbis létezik a mélyén. Tenyészik, egyre inkább beburkol, ahogy haladtok befelé, nehéz légzése az áporodott levegő, jelenlétének súlya nehezedik mázsásan a melledre, mely szaporábban veszi immár a levegőt.
Ha itt sem rettensz vissza, akkor megérkeztek küzdőtérhez. Elfeledett istenek vért könnyező szobrai állnak a négy sarokban, a falakba a kastély egykori várnépének hátrahagyott koponyái figyelnek. Hiába ásít üresen a szemgödrük, mégis érzed, megítélnek, próbára tesznek ők is, miközben felméred a nagy, 25x25-ös terepet, amely teljesen jellegtelen, nedves föld, csak a közepén áll egy kopott, ősi oltár, s nem akarod végiggondolni, miért vannak rajta rozsdás kéz és lábbilincsek, miért metszettek a felszínébe vércsatornákat...
Kenjiro reszelős hangja, mint síron túlról érkező riadt kiáltás férkőzik elmédbe, a túloldali félhomályból fúrja feléd egészségtelen, lázas fényű tekintetét:
- Még egyszer elmondom: ez a hely a holtak nyughelye, miket felzavar majd a küzdelmünk - nyikorogja. - Ha nekik úgy tetszik, beavatkoznak a csatába egy-egy manőverrel, nagy néha, de ezt a kockázatot vállalnia kell annak, aki a Koponya jelvényre akar szert tenni. A csatában 3-3 pokémonunk vesz részt egymás után. Te szabadon válthatsz köztük, én nem - húzza el savanyúan a száját. - Ha nincs ennyi pokémonod, megpróbálhatod a küzdelmet kevesebbel is persze, de én akkor is csak úgy adom meg a jelvényemet, ha mindhármukat legyőzöd. A mérkőzés addig tart, amíg valamelyikünk minden pokémonja harcképtelenné válik. Először te vagy köteles választani a rendelkezésedre álló harcosok közül. Fordulj meg és fuss! - mered pislogás nélküli, véreres szeme a tiédbe, - vagy szólítsd az első szolgádat!
És a jutalom:
a koponyajelvény!
