Végtelen horizont

[Betty]

A minap történt, hogy azon kaptam magam, hogy elegem van. Úgy nagyjából mindenből, kivéve persze az övemhez csatolt piros gömbökben nyugvó barátaimat. Be nem vallottam volna magamnak, de elfáradtam, lelkileg… talán a túl sok kaland miatt, amikben mostanában volt részem.
Mindig is szerettem a vizet, a lágyan fodrozódó hullámokat körülöttem, egy belső, kiegyensúlyozott nyugalmat árasztottak felém. Az ezt követő érzés maga a teljes megnyugvás állapota. Ilyenkor csak magad vagy, nem kell foglalkoznod semmivel, nincsenek elvégzendő feladatok és felelősség sem.

Ezért is mentem le Tamarillo városának tengerpartjára, de az ottani nyüzsgés egy cseppet sem hasonlított arra, amit út közben elképzeltem. Ekkor láttam meg egy halászbárkát, egy megfáradt öregemberrel a fedélzeten. Nem gondolva semmire, hazarohantam, és kiengedtem pokémonjaimat. Mikor meghallották a tervem, Lizi rögtön felajánlotta, hogy ma inkább anyukámnak segít a sütésben. Nevetve fogadtam el, hiszen tudtam jól, hogy Lizi fél a víztől… talán jobb is így, nem kell a farka végén lévő lángok miatt aggódnom.
Amin viszont magam is meglepődtem, az Don otthonhagyása volt. Nem akartam egy újabb konfliktust szítani Shanny és Don között, de úgy éreztem, hogy a nyílt vízen ő sem lenne teljes biztonságban. Legalábbis ezzel nyugtattam magamat, és őt is. Igazság szerint egyedül szerettem volna lenni a teknőcömmel, hogy egy kicsit rendezzük a viszonyunkat, és jobban megismerjük egymást. Eddig mindig négyen voltunk, és Shanny visszahúzódó természete miatt nehéz volt bármit is kiszednem belőle a többiek jelenlétében.
Visszarohantam a partra, és megkértem az öregembert, hogy egy darabon vigyen ki a tengerre. Ő beleegyezett, és egy kisebb csónakban ki is rakott minket egy közeli zátony mellett.


Így kerültünk ide. Amerre csak nézek, a végtelen horizont látványa üdvözöl. A város sem látszik már innen, eltűnt a szemem elől, minden zajával és gondjával együtt. A nap mosolyogva árasztja a fényt és a meleget, és én élvezem a súlytalanságot.
A tengernek ezen a részén, valószínűleg a zátony miatt, sekélyebb a víz, alig két-három méter mély. Sodrás szinte nincs is, a vízből kiemelkedő sziklák elnyelnek minden erősebb hullámot. A csónak stabilan kikötve himbálódzik az egyik ilyen kőtömb mellett, biztonságérzetet nyújtva, hogyha akarok, bármikor hazaevezhetek. A helyzet azonban korántsem ilyen bíztató, ezért is ígérte meg az öreg, hogy napnyugta táján fölszed minket.
Shannyt sohasem láttam még ilyen vidámnak és gondtalannak. Önfeledten játszadozik egy vad Horsea társaságában, néha rám néz, hogy megvagyok-e, azután elmerül a habokban. Talán utána kéne menni, ideje lenne nekem is mártózni kicsit a vízben. Egyenlőre azonban csak fekszem egy laposabb szikla tetején, nézve a véget nem érő tengert, teljesen ellazulva, gondoktól mentesen. Azt hiszem, több alkalommal kéne ilyen szünnapokat szervezni.

[Boris Usaghi]

Istenem, ilyet sokkal többször kéne csinálnom... Bár igaz, nem így indult a nap, de ettől függetlenül tökéletesen úgy érzem, nem árt, hogy így alakult.
Reggeli időszakban értem a parton elterülő kicsiny halászfaluba és tértem be a matróz kocsmába a parton egy tál halleves, kenyér, rántott hal, pizza, sült hal, gyümölcsök, paprikás halszeletek és... óh ezt most nem kéne folytatni, különben a hasam korgása el fogja riasztani a halakat. Na szóval étkezés reményében tértem be a füstös kis lebujba, ahol pipadohány, rum, verejték és halpikkely szagának leírhatatlan aromája ülte meg a levegőt. Nem vagyok az a romantikára hajlamos lélek, de öt percen belül már egy csapat halász közt ültem és hallgattam a tengerész anekdotákat, melyek a "ha a fele igaz, már az agyam eldobom" kategóriába estek, de ettől függetlenül remekül szórakoztam, illetve nem utolsó sorban megismertem a vízi pokémonokkal kapcsolatos hiedelmeket és mendemondákat. A gyaradosok hírhedett dühe, ami hajókat süllyeszt el (tudnám fejből mi is az a gyarados, a vízi pokémonok kicsit kívül esnek a látókörömön, mindenesetre a történetek alapján nem szeretnék vele találkozni...) amely után csak a mindig barátságos horse-k juttatják partra a hajótörött matrózokat, a laprasok éneke a holdfényben, amit ha meghallanak az szerencsét hoz a hajónak, mert onnantól ők kísérik majd útjukon, míg csak biztos révbe nem érnek a tengerjárók, vagy a wailordok harca a vad sharpedokkal, mit ha látnak, akkor a bölcs tengerészek véres húst vetnek a vízbe s széliránynak fordulnak a hagyomány szerint, pedig már aligha vitorlásokkal járják az óceánt, na de a hagyomány kötelez ugye...
A kellemes reggeli közben keveredtem beszélgetésbe Öreg Tommal, a neves, de már élete delelőjén bőven túljutott halászmesterrel. Érdekes figura volt a bácsi. Zöld horgászkalap vagy negyven különböző horoggal beletűzve, köldökig érő fehér szakáll, meg hat pokelabda az övén. Mint mondotta, ezek a legjobb társai mióta csak köszvényes lábait a csónakba tette. Na persze akkor még nem kínozta ilyesféle betegség, tíz éves volt és ragyogott a büszkeségtől, mikor apjától megkapta az első horgászbotját. Őszintén szólva csillogó szemekkel hallgattam a sztorijait én magam is, el tudtam valahol képzelni a végtelen kék tengerek varázsát...
A jelenre terelődött a szó, öregség, betegség, egyre nehezebb a munka, ami még mindig a megélhetést jelenti. Végül felvetett az ötletet, hogy örülne, ha segítenék neki kicsit. A hálói rég ki vannak feszítve a zátony környékén, Paras ollói könnyen elvághatnák őket, hisz másra úgysem valók már, csak veszélyt jelentenek a halakra, ő meg pihenhetne ma egyet, kölcsönadja a csónakját meg a pecabotját, a munka egy órát se vesz igénybe s magam is ejtőzhetek kicsit a fárasztó kalandok után. Béke, nyugalom, tenger, stb. Érdekesen hangzott, így hát az öreg tenyerébe csaptam.
Most pedig itt fekszek a csónakban, lehunyt szemekkel, a pecabot belógatva a vízbe, s immár szerintem vagy egy-két órája heverek az álom s az ébrenlét küszöbén. A sodrás önerőből is vitte a tengerjáró alkotmányt a zátonyon túlra a hálók felé, jómagamnak még csak evezni se kellett. Aztán halk rázkódást érzékeltem, de végképp nem volt kedvem kinyitni a szemem, biztosan felsodródott a csónak a zátony homokpadjára. A napsütés kókasztóan hatott, arcomba toltam a szalmakalapot amit az ülés alatt találtam és halkan hortyogni kezdtem. Egészen addig, míg Paras ollójával meg nem ragadta az ingem ujját és meg nem ráncigálta. Csak az orrom alatt motyogtam:
- Kaja a kék dobozban, vedd csak ki magadnak... mmpf...
Ellenben kis barátom nem hagyott békén, így végül egy nagy sóhajjal felültem és megdörzsöltem a szemeim, majd megtekintettem magam is, mi köti le ennyire a bogár figyelmét. A vízben egy squirtle és egy horsea játszottak, kergetőztek, fröcsölték egymást, láthatólag remekül mulatva, amit nagy, még a természeteshez képest is kikerekedett szemekkel bámult a bogár. Megsimogattam a fejét szívből, öblösen kacagva:
- Hát Paras, édes egy komám, az van, hogy szerintem szívesen játszanának veled, de fél útig belefulladnál - nevettem, hogy még tekintélyes pocakom is rezgett bele. - Ne csüggedj, inkább gyere, nézünk valami piknikezésre való helyet és eszünk egy jót - kacsintottam.
Én nem is vettem észre, de éles szemű barátom igen, hogy tőlünk nem is olyan messzire egy meglehetősen feltűnő, élénk zöld hajú ifjú hölgy ül, aki eddig a két vízi pokémont nézegette, de a nevetésem minden bizonnyal felriasztotta álmodozásából, mert felénk pillantott. Én már csak a kajás kosárral a kezemben a pokemonom után igyekezve konstatálhattam. Na igen, új ember, mint ilyen barátkozás célpontjának tökéletesen alkalmas a bogár felfogás szerint, mielőtt beérhettem volna már oda is futott fürge ízelt lábain és kíváncsiskodva dörgölte oda kerek fejét a lány talpához (ha el nem rántja a lábát esetleg), halkan kárálva jellegzetes hangján. Szuszogva érkeztem a nyomában:
- Ezer bocsánat - lihegtem tekintélyes súlytöbbletem miatt sípoló tüdővel, - már megint rájött a barátkozási időszaka, kérem ne haragudjon kisasszony - fordultam a hölgyhöz bocsánatkérően, majd cimborámra néztem: - Mit beszéltünk meg az idegen emberekkel való túlzott közvetlenségről? Már mondtam, nem mindenki és nem mindig akar barátkozni, mint te...
Két hatalmas pislantás után a gombapokémon a lány felé fordult, potroha a földön landolt és még a szemei is szomorkásan csukódtak félig vissza:
- Paaaaaaaaraaas... - nézett rá majdhogynem esdeklően.
A jó modor nevében az élénk hajú hölgyhöz fordultam én is:
- Még egyszer elnézését kérem, a nevem Boris Usaghi, örvendek a találkozásnak kisasszony. Meghívhatom esetleg, hogy tartson velünk? - emeltem meg a piknikkosarat, ami egyes ismerőseim véleménye szerint egy teljes gyalogsági század havi élelmiszer fejadagának befogadására is alkalmas, de most mégse lehetett a tetejét lecsukni. Ebből már régen megállapítottam: a katonák alultápláltak lehetnek...

[Betty]

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök az idegenek hirtelen és meglepő feltűnésének. Ez a mi napunk lett volna, Shannyvel, és csak a miénk. De már megszoktam, hogy nem mindig minden a terveink szerint alakul, ezért hamar túlteszem magam a történéseken: úgysem érdemes olyan dolgokon idegesíteni magam, amin nem tudok változtatni. Shanny azonban nem osztja ezt a véleményemet, sőt, kifejezetten rosszul érinti, ha új emberekkel kell megismerkednie. Főleg ilyen váratlanul.

Aggódva fordulok arrafelé, ahol az előbb láttam, majd sóhajtok egyet: egyenlőre nincs baj. Csak furán néz a nagytestű fiúra, de semmi jelét nem látom annak, hogy meg akarná támadni vagy el akarna menekülni előle. Ez már pozitív fejlődésnek mondható. Egy kezemen meg tudnám számolni, mennyi alkalommal viselkedett Shanny ilyen aranyosan idegen emberekkel… lehet, hogy a mai szép idő és a nyugodt hangulat az oka.

Mire újra a jövevények felé nézek, a csónakból előbújó rákocska már itt is van, sőt, a lábamhoz dörgölődzik üdvözlése jeléül. Elnevetem magam, majd megsimogatom a fejét. Shanny igazán tanulhatna tőle. Hamarosan megérkezik az edzője is, kicsit kifulladva, de széles mosollyal az arcán. Rögtön bocsánatot kér pokémonja viselkedéséért, bemutatkozik, sőt, még meg is hív minket ebédre.
- Sziasztok, én Betty vagyok! Örülök a találkozásnak! – válaszolok – Semmi gond, a Parasod nagyon közvetlen kis pokémon… - hirtelen nem tudok mit mondani, legszívesebben megdicsérném, amiért ilyen, de a teknőcöm tuti célzásnak venné.
– Köszönjük a felajánlást, de már reggeliztünk. Persze majd egy kicsit később szívesen veletek tartunk, ha a barátom is úgy gondolja. – mutatok a vízben mélázó Squirtle-re.

Olyan meleg van, hogy szívem szerint vagy itt helyben elaludnék, vagy lehűteném magam a lágyan fodrozódó habokban. Fél szemmel nézek új társaimra, hogy vajon mit terveznek a szokásos bemutatkozó párbeszéd utánra. Valószínűleg leülnek enni, itt hagyni őket meg illetlenség lenne. Mit is kéne tennem ebben a helyzetben? Áhh, túlságosan is fáradt vagyok az eldöntendő kérdésekhez… ekkor jut csak eszembe, hogy még be sem mutattam a csapatunk másik tagját.

- Őt meg Shannynek hívják. Shanny, idejönnél, ha megkérlek? – kiáltom, mire pokémonom, kicsit kelletlenül bár, de azért felmászik a sziklánkra. Mégegyszer végigméri a fiút, most még alaposabban, mint a vízből, majd félénken biccent egyet. Szerencsére a kicsinek nem mondható Parasban semmi kivetnivalót nem talál, így magához képest egész közel merészkedik hozzá.
- Squirrr? – billenti félre a fejét, amolyan félig köszönésnek szóló hangsúllyal.
- Tudjátok, elég bizalmatlan az idegen emberekkel szemben – magyarázkodok – De egy idő után fel szokott oldódni – teszem hozzá.

[Ayshud Lern r.i.p.]

Zenehallgatás lehetősége híján el tudja szórakoztatni magát az ember.

A nap simogatásától lángolt a bőröm. Gőzgépként dolgoztak vézna karjaim. Harminc perce a táj csak víz, én mégis sivatagnak érzem. Csak remélem hogy a párás levegőből kibontakozni látszó sziklácskák nem az alulingerelt elmém szülöttei, amivel normalitásomat próbálja megőrizni. Nincs vizem, se élelmem. Vissza nem merek fordulni. A várost már eltakarta a gomolygó pára. Az evezőkre tapadt kezeim egyre lassabban járnak. A napszúrástól való félelmem miatt a nadrágom a fejemre tekertem. A pólómat nem akartam, a hátamat jobban sajnáltam, mint a lábaimat. A lábak ezt nem köszönték volna meg, mivel nem voltak épp napfényhez edzve. Vörösen sikítottak fájdalomingereket küldve a központi idegrendszernek minden véletlen dörzsölésre. A véletlenszerű fájdalmak a helyzet folyamatos romlásával együtt lennebb és lennebb vittek az evolúciós skálán. Az őrület kacéran kacsintgatott a páragomolyagok mélyéről. Klisésen megráztam a fejem, hogy kieshessenek belőle a degenerációra csábító gondolatok, de a természet szakadatlanul ostromolt. Minden sejtem vizet és táplálékot kívánt. A szemeim megakadtak az ártatlan pokémonon. Zsenge fehér húsa csábítóan mozgott rugalmas bőrében. Ha akartam, ha nem, ezt kellett néznem minden lapátoláskor. Nem kerülne akkora erőfeszítésbe... Megnyaltam a szám szélét.

Aztán a kis squirtle szemkontaktust teremtett, és Ay kiesett a történet gondolatbeli alakításánál fellépő állapotból. Úgysem látott már sok lehetőséget a folytatásban. Esetleg ha Tökmag nagyobb lenne, és nem csak a belső narrátor hangján mesélhetné, még ki lehetne hozni belőle valami építőt. Ebben a korban viszont a nemrég kikelt mókusfarkú teknőc mindent elsődleges értelmében fog fel. Egy ilyen mese megismerésének a hatása összezavarodástól tudathasadásig terjedhetne. Ezért szoktak rövid, egyszerű szerkezetű, pozitív üzenetű meséket mondani a legfiatalabbaknak.
Tökmag érdeklődése a zátony mellett mozgó alakokra terelődött. Vad pokémonok játszadozása lehetett, a mozgás könnyedségéből ítélve. Ay nem igazán szerette volna egy csapat vad közé ereszteni a kicsit, ha nem muszáj, ezért a zátony másik oldala felé vette az irányt. Közben visszaadott néhány vedernyi vizet a tengernek, ami a deszkák között becsorgadozva állt meg a csónakocska fenekén. Ajándék kölcsön lónak ne nézd a fogát - tanította a teknőst és saját magát a bölcs szavakkal. Látod, még ezt a szép kék nájlonvedret is használhatjuk. Egy kikötésre termett mélyedésbe parkolva rögzítette a hajót, aztán hozzálátott a mai álma megvalósításához: fürdőruhába öltözött. Mert nem az apróhalak miatt jött ő a lusta halász hálóhelyére. Érdekli őt Squirtle étrendje, de azért ha azon múlik, megelégedett volna kevésbé friss fehérjeforrással is. Ami rávette, hogy eljöjjön egy repedezett tákolmányon a semmi közepére, az a nyüzsgés utáni magány reménye volt. Felhőtlen egyedüllét érzése, ahogy a csend simogat a zajok után.
Tökmag fülig érő tátott szájjal vetette magát a közös fürdőzésbe. Most az ő életterében voltak, nem úgy, mint az idő nagyobb részében. Ay az emberi szemek és fülek hallótávolságán kívül végre szabadnak érezhette az ordítást, ugrálást, locsolódást és egyáltalán a boldogságot. Az első harsány nevetés a legény hasasa nyomán csendült fel, mégpedig a hüllőből. Az egyik szikla szélén megbotlott a fiú, így a tervezett fejes halálordításos becsapódássá alakult. A víz nem csak a bőrfelület jelentős részét ingerelte fájdalomküszübün felül, de a lecsukott szemhéjak mögé is sikerült bejutnia. Amikor sikerült kiköhögnie a tüdeje felé tartó sósvizet, felvilágosította a társacskáját: - Így akartam ;D Egyébként meg is van a háló. Melegség öntötte el a szívét, valahányszor az örömittasan fürdőző squirtle-re nézett. A kis pokémon bejárta a környéket egy perc alatt. Szétnézett a víz alatt, kiugrott a felszín felé, és már ismerte is a terepet még mielőtt Ay elért volna a szomszédos sziklacsoporthoz. Volt ott egy magasabban levő kődarab, aminek megmászására Ay szinte legyőzhetetlen késztetést érzett. Míg a fiú mászott, valaki a Spongya Bob film "David Hasselhoff"-effektusával közeledett hátulról //mint egy motorcsónak, igazából//, és mire felemelte a fejét, hogy két fiatalt találjon ezen a Nekeresdi zátonyrészen, valaki már a válláról integetve köszönt a három jelenlevőnek, széles mosolyt társítva ehhez. - Squirtle, squirtle. A pokémonbabának nem voltak szocializációs gondjai. Gyakorlatilag együtt voltak Ay-jal a toháshéj megrepedése óta, a fiúból pedig ez előhozta pozitív énjét, így valahogy egymást vezették rá a kapcsolatok értékelésére. - Sziasztok - tegezte le őket egy hajszál gondolkodás után. A helyzet furcsaságát elég alaposan megteremtette a semmi közepén való találkozás, a váratlan felbukkanás, de a világ lehetőségeinek végtelensége most azt az élményt is hozzáadta ajándékként, hogy két teljes öltözetben lazuló ember egy fürdőnadrágos csontkollekcióval találkozhat. Talán ha itt aludva találtak volna rá, éhenhalt hajótöröttnek hiszik. Vidám volt minden ember és pokémon, bár a hangulatot természetesen megtörte az ismeretlen megjelenése. A Paras kerek szemei gyönyörűséggel töltötték el a helyzettel ismerkedő Ayt. Hirtelen nem is talált szavakat. - Squirtle, squir! Vette át a szót a kékbőrű vállonnyugvó, és már Ay is észrevette a közeledő fajtársat. Tökmag az öröm lendületével szaladva közeledett kissé fejlettebb kiszemeltjéhez, megnyalta annak arcát, és kézenfogva már ment is volna vele játszani. - Töki! - szólt rá határozottan az illetékes - Nem ajtóstul szoktak a házba rontani. Nem akarunk zavarni - fordult a pár felé, a lány és a piknikkosaras fiú jelzéseit is kutatva. - Enni is készültök, lehet hogy jobb lesz, ha esetleg beköszönünk később, vagy csatlakozhattok ti hozzánk a fürdésben majd, vagy valami... Persze legszívesebben nem törte volna meg a pokémonok találkozását egy "várj még egy kicsit"-tel, de tudta, hogy abból sem lenne baja senkinek. Az egyik legnagyobb dolog, amit squirtle-lel tanult, az az öntudattal rendelkező lények tisztelete volt minden egyedi ok nélkül.

Mintha az arcukon elfogadást fedezett volna fel, bár ebben nem volt biztos. A teste képével nem volt elégedetlen, így hiányos öltözete miatt most sem érezte kényelmetlenül magát, amíg valaki nem érezné ezt a jelenlevők közül.

[Boris Usaghi]

Sóhajtva bólintottam a Bettyként bemutatkozó ifjú hölgy felvetésére, akivel, mondatai alapján, akkor szabad tegeződnöm és válaszoltam:
- Ami azt illeti így van, Paras mindenkivel rendkívül barátságos, nos... néha már túlságosan is - ismertem el, majd örök pajtásomra mosolyodtam: - Na, de mindenkinek van valami mániája, nemde? - kuncogtam fel.
Előkerült a lány pokémonja is a vízből kihívott squirtle személyében, amin egy picit meglepődtem. Na nem azon, hogy pokémonja van, hanem inkább az eddigi játékán a horseaval. Mivel azt nem hívta a parthoz, esélyesen az a vízi pokémon valóban vad, viszont azok túlnyomórészt kifejezetten rühellik szelídített társaikat. Úgy tűnik ez a teknőc kifogott egyet, amelyik pont nem. Mindenesetre a kis kékség elég bizalmatlan volt velem, na de a távolságtartás még nem a világ vége, egy kicsit tanulhatna tőle Paras is ami azt illeti... Én azért rávigyorogtam a páncélos hüllőre:
- Örvendek a találkozásnak Shanny és elnézést is kérek, nem akartuk megzavarni a mulatságot - biccentettem meg a fejem felé.
Noha komolyan gondoltam, ezt Paras valahogy nem igazán támasztotta alá. Máris lerohanta és körülrajongta a vízi lényt, ollóit csattogtatva, kárálva felelt a köszönésre. Megcsóváltam a fejemet, aztán leültem újraszíjazni a szandálom s közben a lányhoz fordultam:
- Tényleg nem akartunk zavarni és nem is akarunk, még ha ez most annyira nem is látszik a cimborámon - sóhajtottam. - Nagy ez a zátony, ehetünk máshol is, aztán tovább is állunk - intettem a zátonyon túlra, ahol néhány kisebb korall szikla állt ki a vízből, - van mára még némi teendőnk. Szóval... gondoltam meghívlak titeket kárpótlásul azért, hogy Paras mondhatni berobbant a nyugalmatokba, de egyszerűen odébb is állhatunk arra az órácskára és... Paras, te mégis mit csinálsz??! - kerekedtek el a szemeim.
Ugyanis drága haverom odaballagott a lerakott vállpántomhoz, amin a labdáim vannak s kikeresve a megfelelőt megnyomta a kioldó gombot. A vörös fény felvillant, majd lassan hat apró, egységesen gömbölyded részre vált...
- Exeggcute!! - hangzott fel azonnal kánonban.
Te uram Isten, Paras tényleg nem figyelt a mondandómra és előhívta a világ egyik legzajosabb pokémonját... A kis tojásmagok természetesen éppen legkedveltebb tevékenységüket folytatták, vagyis lendületes vitában voltak saját magukkal, de most persze körbe tekintettek és az idegeneket meglátva azonnal cselekedtek is. A szituációt helyesen mérték fel, vagyis nem harci cselekményként, így rögvest nekiindultak bemutatkozni. Hárman is odagördültek Betty lábaihoz és pattogva-zajongva igyekeztek felhívni magukra a figyelmét, az egyik magocska rám nézett nagy szemekkel, majd körbegurulta a kosaramat, jelezve: érdeklődésükre tart számot annak kajatartalma, az egyik meg Shannyt vette célba. Kikerekedett szemekkel nézett fel a számára még teljesen ismeretlen kékségre, hogy aztán széles mosoly ömöljön végig a képén és pattogva jelezze: mókásnak tartja a vízi lény küllemét. A hatodik, mint mindig, most is méltóságán alulinak érezte a társaságunk, s duzzogva elvonult egy méterrel arrébb, hogy képén fennkölt, ajakbiggyesztő mosollyal szemlélje a társaságot. A cimbora meg már ment is a másik labda felé...
- Paras azonnal hagyd abba légyszíves! - mordultam rá, mire ijedten megállt. Fáradtan sóhajtottam: - Tudom, hogy csak jót akarsz, de egyrészt most nem ismerkedési napra jöttünk, főleg nem megzavarni Betty kisasszonyt és Shanny játékát, másrészt veled ellentétben Grimernek alvásra is van szüksége néha, fáradt, hagyd békén szegényt!
- Paaaaaaaraaas... - bólintott szomorkásan, majd visszarohant játszani Shannyval és a végül feléjük orientálódó magvakkal. Azután az üdvözlés végeztével (ha velük is barátságos volt) egy magocska Bettyt szemelte ki, mellé telepedve valamit szerintem mesélt neki, vagy nem tudom, a monoton "exe-exe-exeggcute-cute" nekem sem mondott sokat. Fejrázva néztem némileg megsemmisülten Bettyre:
- Ez van... - sóhajtottam. - Shanny szimpatikus Parasnak és most már Exeggcutenak is, azért ilyenek, ne haragudj... Esküszöm, néhányszor fel fogom olvasni még a cimborámnak a pokédex vonatkozó részét, miszerint ő éjszakai életmódot folytat. Ugyanis tartok tőle ezt neki elfelejtették megmondani... Biztos nem tartotok velünk? Mert félek, egy ideig nem fogom tudni levakarni Parast Shannyről...
Azzal leterítettem egy komolyabb piknikkendőt, majd megsimogattam a kosár körül pattogó magocskát:
- Jól van, jól van, mindjárt - vigyorogtam rá.
Ahogy a nevezett szállító alkotmány felnyílt, már pakoltam is elő a pokémonoknak való húsos finomságokat és persze az embereknek való ételeket is. Szendvicsek, sült hús, hasábburgonya, gyümölcsök, chipsek, hagymasaláta került a kendőre szépen egymás mellé, majd egy gyors kanyar a csónakhoz és a hűtőtáskából ehhez hideg tea és üdítő is csatlakozott, ha nem is esznek velünk, ebben a melegben a folyadék biztos jól esik. Nekem mindenképpen... Pokémonjaim lendületesen körbe gyülekeztek a számukra rendszeresített ételhalom körül s hamarosan vidám falatozásba kezdtek. Paras lelkesen vitt egy gombócot Betty teknőcének is, bár az eddigi viselkedése alapján erősen kételkedtem benne, hogy az el is fogadja bárki mástól, mint a mesterétől, na de ugye a remény után már csak a sírásó hal meg, had csinálja, ha ehhez van kedve, maximum orra bukik. Én inkább jókat derültem a Shannyt magának kiszemelt exeggcute magocskán, aki már nekivörösödött fejjel próbálta utánozni annak jellegzetes "Squiirr" hangját, hát egyelőre mondjuk, hogy korlátozott sikereket aratva... Másképp szólva semmilyet, de kitartóan szenvedett tovább.
Nagyokat haraptam élvezettel a sajtos-sonkás szendvicsből, mikor az előzőnél kicsit magasabb és kicsit vékonyabb "squirr" csatlakozott be a hangorkánba s gazdája vállán megérkezett a számomra már ismerős bébiteknős. Vigyorogva köszöntöttem őt és vékony csontú, de jó lelkű mesterét:
- Szervusz Ay, régen találkoztunk már - ráztam meg a kezét barátságosan, - és veled is Töki - simogattam meg óvatosan a kis teknőc fejét, aki egy vigyor után már rohant is a "kollégához". A vékonydongájú srác halk gyomorkorgására barátságosan intettem a kendő felé: - Hát ha én csobbanok egyet, még kiönt a tenger, de előbb szerintem rád férne pár falat, jut bőven - ajánlgattam vidáman.
Letelepedve meg is jegyeztem:
- Érdekes, azt hinné az ember, hogy ezek a zátonyok itt a parttól messze, magukban, elég kihalt helyek, erre tessék, fél órán belül hárman futunk egymásba - kuncogtam.
A második teknőc érkezése már végképp lesokkolta a magocskát, aki egy ideig csak tágra nyílt szemekkel figyelte a két (hozzá képest) nagy pokémont, majd egészen döbbenetes mértékben felfújta az arcát és nekikészült... koncentrált... verejtékcseppek jelentek meg rajta (hogy tud egy növényi mag izzadni?!)... a szemei forogtak és... és... és...
- Exxxeegggcuuuuuttee...
...és fáradtan leengedett mint egy lufi. Paras szolídan beledőlt a homokba, hogy annyira ne legyen látványos a röhögése, miközben a lábai az ég felé kalimpáltak, de magam is a szememet törölgettem a széles jó kedvtől.

[Betty]

Minél több időt töltöttünk el a piknikkosaras srác és pokémonja társaságában, annál jobban kezdtem azt érezni, hogy mégiscsak jó, hogy itt vannak. A fiú Exeggcute-ja ráadásul elég vicces figura, és ahogy elnézem, Shannynak is tetszik. A teknős a hasát fogva röhög a tojás utánzási kísérletein, sőt, még rá is tesz egy lapáttal: egyre másra ismételgeti nevét, minden szótagot külön kihangsúlyozva, mintha csak tanítani akarná új barátját. Igen, még alig telt el pár perc, de már mondhatom, hogy squirtle barátot szerzett magának.
Ekkor ébredek rá a kiábrándító igazságra: nem voltam valami jó nevelő az elmúlt időszakban. Pontosabban amióta négyen vagyunk egy csapat… Minden vágyam, hogy megérthessem a pokémonokat, és tapasztalatommal segítsem őket útjuk során, de ezzel a hárommal eddig csúfos kudarcot vallottam: Lizi fél Shannytől, Shanny visszahúzódó természete miatt nem igazán keresi a kapcsolatot egyik pokémonommal sem, Don meg féltékeny a teknős erejére és nem érti, hogy az miért nem szeret harcolni. Squirtle nagyon is jól tudja ezeket, érzi a feszültséget, és ezáltal még inkább zárkózott lesz.

Még sohasem láttam Shannyt ilyen vidámnak és nevetősnek. Jókedve hamar átragad rám is, és kizökkent a pillanatnyi depresszióból, ami a felismerés hatására kezdett eluralkodni rajtam. Mélyet szippantok a sós levegőből, majd nevetve fordulok Borishoz:
- Azt hiszem, egy kis étel nem árt meg nekünk sem. Egyáltalán nem zavartok, sőt, régen nem mulattunk már ilyen jól. Örülnék, ha mégis maradnátok.
Megsimogatom a mellettem szónokoló tojást, és Shanny felé fordulok. Ő bólint egyet, majd tekintetével újra játszótársait keresi. Ezt komolyan nem hiszem el! Beleegyezik, elfogadja a meghívást, ráadásul egy szinte vadidegen embertől? Nekem két hétbe telt, amíg rá tudtam venni, hogy megegye anyukám főztjét, most meg még unszolni sem kell. Mondjuk ne menjünk ennyire előre, hiszen enni még nem evett egy falatot sem, lehet, hogy nem magára értette azt a bólintást.

Hirtelen, szinte a semmiből megjelenik egy srác a pokémonjával. A kis teknőc láttára elmosolyodok, és kíváncsian fordulok Shanny felé, hogy ő vajon mit szól a jövevényhez. Squirtle mintha megbénult volna, kikerekedett szemmel nézi fajtársát, mintha még nem is látott volna egyet sem a sajátjai közül. A lemerevedés azonban nem tart soká, hiszen Töki, ahogy a trénere nevezi, odaszalad Shannyhez és megnyalja az arcát. Egy kicsit megijedek: kétféle forgatókönyv rajzolódik ki a fejemben, vagy jön az ellenséges reakció (távolodás vagy támadás), vagy semmi probléma sem lesz. Szívből remélem, hogy barátom az utóbbit fogja választani, de nem tudom biztosan, hiszen ilyen szituációba még sohasem kerültünk.
Szerencsére Shanny nem csinál semmi meggondolatlan cselekedetet, sőt, elmosolyodik, és megfogja a felé nyújtott kezet. Megkönnyebbülve fújom ki a tüdőmbe szorított levegőt, ahogy a két squirtle a habok felé indul játszani. A kis teknős közvetlensége eleinte biztos megijesztette a távolságtartáshoz szokott pokémonomat, de úgy tűnik, Shanny megkedvelte a fajtársat, méghozzá –magához képest – elég gyorsan.

Töki gazdáját Ay-nak hívják, mint azt Boris mondatából megtudtam. Ezek ketten már biztosan ismerik egymást, tényleg elég kicsi a világ, ha egy ilyen eldugott helyen ismerősökre lel az ember…
- Szia, engem Bettynek hívnak – mutatkozok be neki is, elhagyva minden további fölösleges mondandót. Mondhatnám, hogy nyugodtam üljön le közénk, de egy kicsit furán hangzana, főleg, hogy nem is az enyém az étel.
- Hagyd csak őket – teszem hozzá, a két teknős felé intve – Shanny élvezi, hogy végre egy hozzá hasonló pokémonnal játszhat, és azt hiszem nem kéne már az elején véget vetni a szórakozásuknak. – mondom, de aztán rájövök, hogy lehet nem kellett volna rögtön az elején kioktatni az ismeretlen fiút. De ezen már nem tudok segíteni, hiszen kimondtam és kész.
A beállt csendet Exeggcute végső próbálkozása töri meg, amin majd az összes jelenlévő pokémon elkezd hahotázni. Én is elnevetem magam, ezzel kiadva magamból minden negatív gondolatot, átadva magam a felhőtlen jókedvnek, amit egy ilyen nyugodt és békés helyen mindvégig éreznem kellett volna.

[Ayshud Lern r.i.p.]

- Minő kellemes meglepetés! ~vajon hogy is hívják... ~
- Szervusz, Betty - nyújtottam a kezem, közelebb lépve hozzájuk. Egy pillanatnyi szünet hatására elmorogtam valamit a fegyvertelenség ellenőrzésének ősi szokásáról, a levegőben magányosan meredő tenyeremre sütve a szemeim. Aztán a zavar lendületéből Paras felé fordultam. - Látom az ő nyíltsága nem változott. ~tanulhatnák tőle~ *zavart mosoly*. Laza csend, mély levegő. Eszembe jut, hogy nem kell tökéletesnek lennem. Senki sem az.
- Hadd játsszanak, valóban. legalább ők. Legalább ha rajtunk múlik.
- Igen. A múltkori vacsora ízét még mindig a számban érzem - nyeltem egyet- úgyhogy végülis, egye fene.

Kellemes csendben ettünk, ültünk, néztük a játszadozó pokékat. A nap és a szellő tökéletessé tették az időt. A hullámok finom csobogása nyugodt dallamot adott a táncoló világnak, amelyben az ember volt statikusságával az ellenpont. Nem éreztem szükségét a beszédnek, és jól voltam. Élvezni akartam a pillanatot.

[Boris Usaghi]

Leheveredtünk hát mindannyian az étel köré, amelyet jó szívvel kínáltam fel a kis társaságnak, persze a két teknős kivételével, akik már a habok közt jártak önfeledt fröccsölések közepette. Még a sikertelen része is visszatért az exeggcutenak s most a társaival együtt a pokekajára vetette magát. Így mondjuk csak az én kis csapatom nagyobb része volt közvetlen körülöttünk, de hát annyi baj legyen. Paras átvette önkényesen a pincér szerepét, a legkülönbözőbb ételeket kapta fel és vitte felváltva Bettyhez és Ayhoz lelkesen kínálgatva azokat fogyasztásra, két exeggcute magocska is odagördült az újonnan érkezett fiúhoz lelkes trécselésbe merülve vele. Na jó nem. Körülötte. De legalább rendkívül lelkes volt... Az én tekintetem egy ideig elidőzött a két páncéloson, majd halkan felkuncogtam. A két "humán létforma" kérdő tekintetére elheveredtem, csak a könyökömön és alkaromon tartva meg a felső testem s a távoli égre emelve a szemem mesélni kezdtem:
- Tudjátok a két játékos kedvű pokémonotok eszembe idézi a gyerekkoromat, de ezzel nem akarok senkit sem untatni - csóváltam mosolyogva a fejemet. Ehelyett inkább egy banánt kezdtem majszolni, amíg Paras meg nem böködött az ollójával, még Exeggcute is befejezte a folytonos csiripelést, hogy kíváncsian méregessen, majd (ha nem volt ellenvetése Bettynek és Aynak) belekezdtem mégiscsak:
- Na jó, legyen - mormoltam. - Nem tudom, bár kíváncsi lennék egyébként, hogy titeket mi terelt arra az útra, hogy pokémonmesterek legyetek, de nekem az első lökést valamikor kölyökkoromban egy aprócska eset adta. Nagyapámról van szó és az ő pokémonjáról. Tudjátok az öreg katonaember volt. Na nem valami nagy hősről van szó, ne értsetek félre. Utász volt - vigyorodtam el, majd ha a társaimon úgy látom nem feltétlenül ismerik a csapattest jelentését meg is magyaráztam: - Műszaki katona. Ők segélycsapatok, hidakat vernek, árkot ásnak vagy temetnek be, épületeket erősítenek meg, alagutat robbantanak, ilyesmi. Na szóval az öreg mikor megkapta a tiszti kinevezését a hadseregtől megkapta a segítőjét is, egy pokelabda képében. Egy olyan pokémon volt benne, aki az utászkatona számára sokszor a legnagyobb segítség lehet. Willi őrmester. Így hívtuk. Amúgy egy diglett. Legalább olyan katonás volt, mint egy a seregben kiképzett pokémonhoz illik. Fegyelmezett, nagyon komoly, kicsit csőlátású, állandóan készenlétben. Állítólag mikor nagyfaterom meglátta először majdnem felmenekült az első fára. Na nem Willi őrmester, hanem az öregem - nevettem. - De idővel összeszoktak, egyszerre is nyugdíjazták őket. Én mindig úgy emlékszem rájuk, hogy együtt voltak. Nagyapám ült a hintaszékében az udvaron, pipázott, olvasta az újságot hangosan, Willi őrmester meg hallgatta. Nekik ez volt az idill, a béke. Egy alkalommal távoli rokonaink jöttek látogatóba hozzánk. A család kislánya is tanítói álmokat szövögetett, egy pokélabda volt a kezében, abban pedig mint kiderült egy squirtle rejtőzött. 10 éves volt, akkor kapta. Én talán ha öt azt hiszem. A játékos kedvű fiatal teknőc hamar megtalálta a nagy öreget, Willi őrmestert. Mind lélegzetvisszafojtva vártuk a tanító jellegű első hatalmas sárpofont a vakondpokémontól. Hát nem lett belőle semmi... Ehelyett az önfeledt játékuk közben nagyanyám kardvirág ágyásából iszapbirkózásra alkalmas terepet varázsoltak - nevettem fel az emlék hatása alatt. - Bárhogy, bármit is csináljon, bármire képezzék, tanítsák, valamit mindig megőriznek ezek a nemes lények az alap ösztöneikből. Nem tudom... nekem azt hiszem az volt az út első része, hogy velük akarjak foglalkozni. A pokémonokkal... Na meg mert öt évesen halál élveztem velük a játékot, csak drága anyámnak volt baja utána a fürdőkád környékén, lévén csak a két szemem villogott a sárréteg mögül...
A napsütést élvezve lehunytam a szemem, majd néhány másodperc múlva megszólaltam:
- Bocs, elragadtak az emlékek - ráztam meg a fejem. - De azért kíváncsi lennék a ti történetetekre is, ha nem vagyok tolakodó...

[Betty]

Álmodozva hallgatom a nagytestű fiú kiselőadását, közben el-elmajszolva egy-egy darabkát abból a sokféle ételből, amit Paras kínálgat. Milyen jó is, amikor az ember kicsit elmerülhet a régi emlékekben, újra átélve azokat, és erőt merítve belőlük. Kezeim akaratlanul ökölbe szorulnak: nem leszek, nem lehetek féltékeny, hiszen én sem panaszkodhatok a múltra… legalábbis a közelmúltra biztosan nem. Lizi megkapásával lett egy kicsit jobb a helyzet, és azóta is egyre javul, de sajnos nem tudom elfelejteni, amik előtte történtek… hogy is lehetne?
Nem mondhatom, hogy meglepett Boris kérdése, viszont talán egy kicsit mégis váratlanul ért… hirtelen nem tudtam eldönteni, mit is mondjak el, és mit tartsak magamban. Sóhajtva néztem fel az égre, esőfelhőket keresve, de egy sem volt a láthatáron. Még felhő sem lebegett sehol sem. Ez mindenképpen pozitív. Szeretném azt hinni, hogy nem fog semmi baj sem történni, de sajnos eddig mindig csalódnom kellett. Ilyen reménykedésekkel és csalódásokkal telt el a gyermekkorom. És most mind a két fiú azt várja, hogy kezdjem el az én történetemet.
Újra Shanny felé fordulok, aki tudomást sem vesz rólam, teljesen el van foglalva az önfeledt játszadozással a vízben. Elmosolyodok. Végülis, a mai napnak a pihenésről kéne szólnia, nem szabadna még itt is a rossz dolgokra gondolnom. Hiszen hétágra süt a nap. És még egy jó ideig nem várható zivatar…

- Tudjátok, apám nem igazán szerette a pokémonokat. Sohasem mondta el, miért gyűlöli őket, de nem is voltam soha kíváncsi rá. Megtiltotta, hogy barátkozzak velük, de én mégis megtaláltam a módot, hogy kikerüljem a parancsait: egy közeli nevelőközpontba jártam el, szinte naponta. Egy öreg házaspár vezette a neveldét, és megengedték, hogy besegítsek, mégha 4-5 évesen nem is tudtam sokat segíteni… anyukám mindig kitalált valami alibit, így apám sohasem tudta meg. Aztán egy napon nem jött haza, megírta, hogy most már új családja van, és mi nem érdekeljük többé...

Kényszeredetten nevetek fel: így visszagondolva lehet, hogy még jobban is jártam… sóhajtok egyet, majd a kis szünet után folytatom:

- De legalább nem kellett többet hazudnom. És végre azt csinálhattam, amit igazán szeretek: pokémonokkal foglalkozhattam, sokat olvastam róluk, így most már mondhatom, hogy nagyon sok dolgot tudok ezen csodás lényekről… a nevelde vezetőjével is nagyon jóba lettem. Az öreg néni minden nevelési módszert elmagyarázott, örült, hogy van, aki meghallgatja tanácsait. Megbíztam benne, és ő is bennem… Egyik este szokatlanul ideges volt, és mielőtt haza indultam volna, kezembe nyomott egy tojást… – kezeim között egy Parastól kapott almát forgatok szórakozottan. Látom új ismerőseimen, hogy érdekli őket a folytatás, de egyenlőre nem vagyok képes tovább mesélni. Hihetetlen, hogy még mindig nem vagyok túl rajta. Tehetetlen düh lesz úrrá rajtam, és a gyümölcs kigurul összeszorított kezeim közül, a két teknős közelében csobbanva bele a vízbe. Shanny kérdőn néz rám, és hiába próbálom tettetni érzéseimet, ő persze egy pillanat alatt átlátja a szituációt. Ezt aztán főleg nem akartam, annyira jól elvoltak társával a habok között, végre meg tudott szabadulni egy kis időre a múlttól, erre én emlékeztetem rá! Erőltetett mosollyal unszolom, hogy ne is foglalkozzon velem, de ő mégis idejön hozzám, és az ölembe ül. Hálásan simogatom meg a buksiját, ezzel köszönve meg neki a lelki segítségét.
- Ő volt benne – folytatom, még mindig teknősömet ölelgetve – De elvették tőlem, még aznap, amikor megkaptam… rögtön azután, hogy kikelt és a szemembe nézett. Két éven át nem láttuk egymást, de végül sikerült kiszabadítanom. Azóta sem tudom, mit akarhattak vele, de megfogadtam, hogy mindenáron kiderítem.

Megkönnyebbülve engedem ki a levegőt, és nézek újra az égboltra. Nem igazán érdekel, hogy mit szól hozzá a két fiú, nem is ezért meséltem el nekik. Azt hiszem, magam miatt… egyszerűen, el kellett mondanom valakinek, ezzel könnyítve magamon. De már jól vagyok. Legalábbis egy ideig…

[Ayshud Lern r.i.p.]

Fürödtem a napfényben, a hallgatásban, a biztonságban. A pokémonok jelen voltak, és nem szomorú, hallgatag gyermekekként. Szívből nevettek, teljes belehelyezkedéssel játszottak, beszélgettek, ettek. Nem vadultak meg a szabadságtól. Ez nemcsak jól jött nekünk(gondolom, bár valószínűleg célravezetőbb lenne a saját nevemben reflektálnom), szóval nemcsak hogy jól jött nekem, hanem épültem és gyógyultam a belőlük sugárzó teljesség fényében. Ők, gondolom, nem gondoltak a szomorúságra. Bár nem szeretnék gyerek lenni, hiányzik a boldogság. A horsea és a két teknőc fel-felbukkant, aztán ismét vízalatti területekbe lépett a táncuk. Belefeledkeztem a játék szemlélésébe. Így utólag, akkor mintha támadozott volna bennem a hit a boldogság létében.

Boris nem olyan volt, mint egy újdonsóült apuka. Céltudatos, határozott amikor Parast figyelmezteti. A hangja belső egyensúlyról árulkodik, a gesztusai törődést mutatnak. Paras hallgat rá. Nem tudom, hogy lehet ezt elérni. Tőlem még elég messze lehet. Az is lehet, hogy születni kell az ilyesmire. Mindegy. Nekem elég tudni, hogy képes vagyok nem erőltetni tovább dolgokat, amikor látom, hogy nem mennek. Lehet, hogy én így szerzek biztonságot. A testes fiúnak arra is telik az energiájából, hogy megossza az életének egy darabját velünk. Feldob a távolinak tűnő történet valósságot sejtető előadásmódja. Boris - ja igen, közben megvilágosodott az agyhelyemen a kis kamra, ami a nevét tartalmazta - úgy viselkedett, mintha az égvilágon semmi miatt nem aggódna. Pedig biztos vagyok benne, hogy neki is voltak hosszútávú, bizonytalan vágyai és akadályozó tényezők az életében. Nemrég kezdtem rájönni, hogy valószínűleg öregkoromban is ilyen bizonytalan lennék az "élet nagy kérdései"-t illetően. Úgyhogy valószínűleg nem az a néhány év korkülönbség határozza meg az életstílusbeli különbségeinket említett embertársammal.

A lázadó külsejű lány, ő is megosztott egy szeletet a múltjából. Gondolom már sokat rágódott rajta, vértekkel megfelelően ellátta a történet minden szúrós pontja ellen magát. Persze nem lehet ezt úgy mesélni, mint a tegnapi meccset. Egy tiltás értelmetlensége, amit az indoklás és a környezet bármiféle megerősítésének hiánya súlyosbít. Valamiért azt érzem ilyenkor, mintha az elmém meg akarna bomlani egy hajszálnyit. És sokszor ekkora mértékben, amikor a család felbomlásáról hallok. Fel tudom fogni részeiben, de egészében sehogysem. Nyilván nem fogja hidegen hagyni azt, akit ez meghatároz. Ez az élete.
Az sem tiszta számomra, hogy kitől szerezte vissza a pokémont, milyen értelemben vették el tőle, és kábé milyen módon akarja kideríteni a történteket. Nevelőkhöz adta volna az édesanyja a Squirtle-t? Vagy valami durvább dolog történhetett?

Nem mintha érdekes lett volna az én "történetem", de nem úgy tűnt, hogy érdekelne valakit. És ezzel háromra tehető a történetemben érdektelen emberek száma, mert én ha kapcsolatot akarok teremteni velük, az érdekel ami őket érdekli, ez nem nagy varázslat. Nem mondok semmit. Amúgysem beszélek sok értelmeset, emberi nyelven nem mindig tudok, arról sincs sok fogalmam, hogy zajlik normális körülmények között, ha van olyyan, egy hasonló beszélgetés. Inkább néma elfogadással maradok meg a létezés aktusánál, és egy hajjal visszahelyezkedek az élet menetébe. "Süt a nap." Valószínűleg egy ilyen mondat lenne a következő, ami elhagyja a számat, de nem akarom, hogy félreértsék a reflexió hiányát.

[Boris Usaghi]

Komolyan, szinte már komoran hallgattam Betty történeteit az édesapjáról, aki gyűlöletre nevelte volna az iránt, amire életét akarta volna feltenni, mielőtt elhagyta a családját, saját gyermekét egy másik nő kedvéért. "Az asszony ingatag" tartja a régi opera slágere, de sajnos oly sokszor bebizonyítjuk mi, férfiak is, hogy semmivel sem vagyunk szilárdabbak a hajladozó fűszálnál. Elvett pokémon, kiszabadítás... Mivel az édesanyja pártolta a terveit, biztosan nem ő vette el tőle, ráadásul ha úgy kellett kiszabadítani, akkor itt valami komoly dolog történhetett.... Elgondolkodva néztem a fiatal lányra s az immáron a hangulatát még a távolból is megérezve az ölébe ülő pokémonjára. Paras is reagált. Mostanra már a nap gyilkos sugarai elől Ay árnyékába húzódott, de most felkelt ízelt lábaira s odaballagott a pároshoz. Ollóit kinyújtotta, az egyiket Shanny felé emelve, a másikat egy szeretetteljes gesztussal Betty combjához érintve, majd rám nézett. Biccentettem neki:
- Egyetértünk öreg haver - feleltem s felsóhajtottam. - Paras úgy gondolja, talán hasznos lenne megosztani egy másik történetet is, ami vele és velem esett meg, ahogy találkoztunk. Méreteiben nem azonos a tiétekkel, de talán rejt némi tanulságot magában az is...
Mivel mind az élénk hajú lány, mind a távolságtartó teknős szeme felém fordult, így belekezdtem:
- Had kezdjem az elején. Nem vagyok igazán jó tanító azt hiszem. Sosem voltam. Nem hogy 10 évesen nem kaptam meg az első pokémonomat, de még hat évvel később sem. A professzornak igaza volt, nem álltam készen. De nagyon akartam. Rettenetesen akartam - merengtem. - Megpróbáltam behozni az elmaradásaim, ennek kapcsán vállaltam önkéntes munkát is Joy nővér mellett a pokecenterben. Ott találkoztam vele és ez igazán az ő története...
Hátravetett fejjel élveztem pár percig a napsütést, s lehunyt szemekkel folytattam, emlékezve:
- Az első mestere Robert volt. Egy fiatal és becsvágyó tanító, aki valahol az erdőben fogta az akkor még fiatal Parast. Tulajdonképpen csak egy célhoz vezető eszköz volt. Akart magának a srác egy geodudeot s jól tudta, egy növényi támadás, ha betalál, akkor hamar meccs döntő lehet egy sziklapokémon ellen. Csak azt nem ellenőrizte, hogy ő akkor még nagyon kicsi volt, ráadásul relatíve biztonságos életet élt, így alig voltak támadásai. Azok is a bogár vagy a normál kategóriából... Természetesen esélye sem volt az erőteljes sziklapokémon ellen, nem is különösebben edzette Robert addig sem, mikor pedig összetört páncéllal összerogyott, végképp lemondott róla. Behozta a pokémon központba, leginkább azért, mert Jenny őrmester súlyos pénzbírságokat emlegetett azon mesterekkel szemben, akik az erdőben hagyják az út mellett sérült pokémonjaik, de egyúttal azt is megmondta Joy nővérnek, hogy azt javasolja, gyógyítás helyett főzzön egy jó levest a kis mihasznából. Természetesen az amúgy is kimerült és sebesült Paras lelkivilágának nem tett jót, hogy hallotta a tanítója becsmérlő szavait. Robert kijelentette hivatalosan, lemond a pokémonjáról és otthagyta akkor... Nos én ápoltam őt, megszeretett, velem maradt. Így lettünk társak, de most nem is erről akarok beszélni, hanem Robertről - ugrottam előre a sztoriban. - Úgy hozta az élet, hogy egyszer pokémon viadalban kerültünk szembe egymással. Nekem akkor még csak ő volt, senki más. A srác pedig machokeot küldte a csatába, bízva abban, hogy a fejlett harcos egyetlen ütéssel elintézi a kérdést. Akkor kiviláglott a tanítási stílusa, minden áron való nyerni akarása, agresszív előre törése minden hibája is. A machoke döbbenetesen erős volt, olyan izomzattal bírt, ami már gyakorlatilag természetellenes, jó eséllyel megfelelő szerek pokémonkajába keverésének következménye. Csakhogy az erő és az ebből fakadó sebzés növelés hátránya is nyilvánvaló lett. Machoke ha talál győz. De ellene dolgozik saját tömege, tehetetlen izomzata. Borzalmasan lassú volt és fáradékony szerencsétlen. Gyakorlatilag esélye sem volt találatot bevinni Parasnak, nem szerénytelenségből mondom, komolyan, az a harc eldőlt még a kezdete előtt. Végül nem lett befejezve egyéb okok miatt, helyette szert tettem a csapatom második tagjára, egy új barátra, Grimerre, úgy, hogy Paras helyt állt, amikor a machoke már kidőlt. Sosem fogom elfelejteni Robert arckifejezését. Semmit sem értett, azt hiszem. Csak azt tudta, hogy valamit elvesztett. Valami fontosat, amire csak egyszer volt lehetősége. Ugyan még mindig csak az eszközt, a harcost látta, de már ebből megsejtett valamit. Paras pedig sokkal több mint egy fegyver. Ő egy barát. Én megtudhattam ezt, mert akartam. Robert eldobta az esélyét. De ez a lényeg, Betty. Előbb-utóbb mindenki szembesül az életében azzal, ha valamit elhajít. Sokszor csak akkor, amikor már késő, már nem szerezheti vissza. De ha nem úgy dobja el, ha elveszik tőle, akkor mindig van visszaút. Erő, akarat és elszánás kérdése. Amit Paras első mestere nem értett meg, annak ti vagytok a bizonyítékai Shannyvel. Barátokra, szerettekre, családtagokra találtatok egymásban azt hiszem. Mindketten birtokoljátok a legnagyobb dolgot a világon. Egy másik lény bizalmát és szeretetét. Ez pedig bárminél többet ér. Lásd...
Felkeltem és a cuccomhoz sétáltam, majd odavittem közénk, hisz már alig volt árnyékban, az pedig fontos neki. Kinyitottam, így láthatták a többiek a benne lapuló barnás színű pokémon tojást. De most mellette turkáltam egy adagot s előszedtem egy pici fémtartót s felpattintottam. A bátorságjelvény pihent benne. Vállat vontam:
- Mindenki tud fejlődni, tapasztalatot szerezni - jegyeztem meg. - Te, mint magad mondtad, szinte tökéletesen ismered a pokémonokat, én évekig nem kaptam zöld utat a professzortól. Mostanra mégis nyertünk egy jelvényt, ami mondjuk nekem nem sokat számít, nem azért mentünk oda igazán, de a lényeg: sok edző nem jut el az elsőig sem, akik pedig tíz évesen megkapják a kezdő pokémonjukat. A barátomnak mondhatom Parast, Grimert és Exeggcuteot. Vigyázhatok egy új életre - simogattam meg ösztönösen a kis tojást. - Paras, mikor hozzám került, rajtam kívül mindenkit elmart maga mellől. Engem is csak azért fogadott el, mert én ápoltam, tudta, hogy szeretem. Idővel feloldódott, megismerte az embereket s többeket talált hozzám hasonlónak, mint volt mesteréhez. Mostanra néha már túlságosan nyílt is, mert ilyen az alaptermészete. Fejlődött. Mind fejlődünk idővel, úgy hiszem. Biztosan Ay is tudna ilyesmit mondani, ha szószátyárabb alkat lenne. De a lényeg az, amit mondani akartam: a barátoddal, a társaddal, mindazzal ami vagy már elértél valamit, ami fontos. Ami gyönyörű. Ez az, amit édesapád eldobott, s amit majd megért. Mert mindig eljön ez a pillanat az életünkben. És ez az, amit azok sosem fognak igazán felfogni, akik elszakítanak egy frissen kikelt pokémont az övéitől. Ők csak tapasztalják, de fel nem fogják. És ezek miatt vagy te ezeknél sokkal több. Ezért vagytok többek Shannyvel. Két év nagy idő, de kibírta a szeretetetek egymás iránt. Titeket nem nagyon lehet elszakítani egymástól, ez a fő - veregettem meg biztatóan a lány vállát s mosolyogtam a teknősre. - Na de túl sokat beszélek feleslegesen, elnézést érte - vörösödtem el s gyorsan némi üdítő ivásba menekültem.

[Betty]

Jóleső érzés kerített hatalmába, olyan megkönnyebbülés-féle… nem igazán lehet körülhatárolni emberi szavakkal, de tény, hogy most, hogy kiadtam magamból egy icipici részletét a múltnak, már szebben látom a világot. Végre fellélegezhetek, legalább itt, a semmi közepén, távol a zajos problémákkal teli világtól. Persze alapjában véve ezért is jöttünk ide.
Egy kicsit azért magamon is meglepődtem: nem szoktam én ilyen nyitott lenni, csakúgy magamról mesélni, ráadásul idegen embereknek. Eggyé lettem a nyílt tengerrel, és ez a fajta egyesülés határozottan tetszett. Vajon képes lennék-e erre máskor is?

Álmodozásomból egy szokatlanul közvetlen érintés rántott ki. Elmosolyodtam. Lehet, hogy nem is a véletlen műve volt, hogy meg tudtam változni arra a pár percre. Hogy el tudtam felejteni önmagamat. Paras ollóit nézegettem, ahogy barátságosan emelgette a kis rákocska. Talán még sohasem voltam ennyire nyitott és közvetlen lények társaságában. Furcsa, hogy a környezet mennyire képes befolyásolni az egyedet és annak viselkedését, néha ismeretlen szituációkba lökve az embert.
Shanny is feloldódott, szinte érezni lehetett a feszültség távoztával bekövetkező súlycsökkenést, amint ölemben pihengetett. Gyengéden megérintette a felé nyújtott ollót, majd behunyta szemeit, és átadta magát a határtalan nyugalom érzésének. Őneki ilyenkor nincsen szüksége másokra, talán még énrám sem… egyedül képes a legjobban megnyugodni, amikor semmi sem zavarhatja meg gondolatait. Most mégis úgy döntött, hogy emberek és pokémonok jelenlétében kezd el álmodozni: ilyet még sohasem csinált, legalábbis amióta velem van.
Körülnéztem: Paras még mindig minket szemlélt, Boris a pokémonjaira figyelt, Ay meg mintha el lett volna foglalva saját világával. Szinte idegen lények, de mégis hogyan voltak képesek ilyen stabil biztonságérzetet sugározni a teknősöm felé?

Boris elkezdett beszélni, mire Shanny kinyitotta egyik szemét. Úgy tűnik, érdekli a nagytestű fiú története, és ezzel én sem voltam másképp. Boris Parasról mesélt. Szinte teljesen ellentétes felállású sztori, mint a miénk, mégis van valami párhuzam a két történet között.
Önkéntelenül is megszorítottam a kezeim között nyugvó testet, mintha csak bizonyítani akarnám, hogy őt többé nem lehet elvenni tőlem. Boris szavai könnyeket csaltak a szemembe. Igaza van. Apámról nem kívánok többet beszélni, ami megtörtént, megtörtént, és nem érdemes rágódni a múlton… ő is csak egy ember, és szívből remélem, hogy egyszer, majd egyszer meg fogja gondolni magát. Nem mondom, hogy tárt karokkal fogom várni, mert bizonyos sebeket nem lehet betömni, csak nagyon nagy tettek árán. Amikre talán sohasem lesz képes…
Boris idehozta a táskáját, amiben egy pokémontojás pihent. Reflexből elfordítottam a fejem: a két év alatt ez a mozdulat elég rendesen belém ivódott, nem hiszem, hogy tudnék javítani rajta per pillanat. Remélem, hogy nem veszik sértésnek… de nem tehetek róla. A múltbéli eset óta a még ki nem kelt pokémonokat rejtő tojások a reménytelen gyengéim. Képtelen vagyok rájuk nézni, még most is, hogy Shanny már velem van. Azt a bizonyos estét juttatják eszembe, amikor még én is a kezeim között szorongattam egyet. Esett az eső…
- Vigyázz rá. Nagyon. – szaladt ki a számon, bár lehet, hogy közben a beszélgetés már rég más témára terelődött. A fiú fejlődésről beszélt, emberek és pokémonok egymás melletti fejlődéséről. És én szó nélkül hallgattam. Ügyesen rátapintott a lényegre, minden téren. Néha egyáltalán nem baj az, ha az ember sokat beszél. Lehet, hogy számára nem túl nagy élvezet a reakció hiányát tapasztalni „beszélgetőtársain”, de mondandója akár meg is változtathatja az őt hallgató lényeket. Legalábbis én ezt hiszem, mégha momentán nem tudok kibökni egyetlen értelmes, témába vágó szót sem. Talán Ay-ra kéne hagynom, hogy megtörje ezt a kibontakozni készülő kínos csendet…

[Ayshud Lern r.i.p.]

Sokszor úgy érzem, nincs is múltam. Sokáig csak sodródtam a jelenben - elég sokáig - mindenféle mélyebb visszatekintés nélkül. Ezért is tudtam szinte mindenkinek mindent elhinni, és ma is megvan ez a hibám, hogy nem állok alapból kritikusan a kapott információkhoz. Ez a "lebegés", lufiként a szélben, fenntartható volt, és nem is éreztem benne rosszul magam. Ami viszont a hátránya lett, az az, hogy adni nem tudtam másnak sokat, és ha tudtam is volna, nem tudtam róla. Ezért van az is, hogy még mindig nem vagyok tisztában saját képességeimmel, és az is, hogy a történtek csak befogadásra, és semmi önkifejezésre nem ingereltek. Azaz közvetlenül nem, de valamit felébresztettek.

Van ugyanis a személyiségemnek egy olyan része, amelyiknek elege van az örökös befeléfordulásból, és főleg az emiatti veszteségeimből. Szóval például az ilyen eszmefuttatások közepén már-már skizoid személyiségzavarhoz hasonlóan megállít a lejtőn - vagy csak elhalasztja az ereszkedést - és aktiválja az impulzív énem.

Aztán csak nézhetem magam, amikor legszívesebben szaladnék, fejeseket ugranék, vad tempóban sziklákat másznék a kockázatokat figyelmen kívül hagyva, mellettem pedig négy lény, akik minden energiájukat belső történésekbe fektetik. Amikor Betty arca torz diszharmóniába rendeződött a tojás miatt, én épp a "Jaj, de kis drága!" mondatot kezdtem volna kimondani, de nemcsak a szám állt meg, hanem az ütő is bennem. Mármint nyilván nem egy baseball-ütő//bétbóz//, hanem az ütőerem, abból kifolyólag, hogy a szívem kihagyott egy dobbanást a nagy érzelmi felindultság miatt, ami egy olyan hullám volt bennem, aminek kiindulópontja Betty, a feldolgozatlan sérülése és még pontosabban ennek tudomásomra jutása volt. Mindennek "örömére" annyira összerezzentem, hogy vissza is rezzentem, azaz megugrottam sziklaszékemen, és ezzel sikerült is ingyen fájdalominger-özönt nyernem a hatodik hátcsigolyám tájékáról. Minden izmom befeszült(nem került sok kalóriába), és féltátott szájjal szobrozva telt az esemény feldolgozása. Pár másodperc után hang kiadására is képes lettem volna, de mivel Betty épp egy szívből jövő mondatot sóhajtott Borisnak, aki, ha nem látta a lány szájmozgását, lehet észre sem vette ezt a keresés közben - aztán ő folytatta, szóval megint úgy láttam jónak, ha hallgatok.

Mire a szavak elfogytak, Paras ölelése is felbomlott. Töki csak annyit látott, hogy mindenki zavartan néz maga elé, persze Parast kivéve, aki nem hiszem, hogy gyakran jön zavarba. Nem jött be neki a hangulat, úgyhogy visszament a tisztes távolból bámuló vad Horseahoz, valószínűleg a felnőttek problémageneráló képességeit megvitatni.

-Ki van abban a tojásban? - kérdeztem kis idő múltán a beszédképtelen férfiút, aki az ivás cselekvésének végrehajtása miatt került ideiglenesen ebbe az állapotba. És a tojást nézve máris mosoly került az arcomra, aztán hátradőlve tovatűnt a boldogság. Megtapogattam az érzékeny területet, de a vér láttán is csak hagytam a természetnek, hadd tegye a dolgát.
-Semmiség. - mutattam az ujjaimon levő néhány vércseppet az érdeklődőknek.

[Boris Usaghi]

Kissé kínosan éreztem magam a lassanként szinte bemerevedő csendben, lévén Betty is a saját gondolataiba merült, Ay pedig csak valamelyest látszott felmerülni azokból, ami ugyan esetében pozitív változásnak tűnt, de a lány nagyon hallgatag lett. Először úgy gondoltam még egyszer bocsánatot kérek a felhozott témáért, de nem lett volna értelme azt hiszem, csak még jobban elmélyültek volna a sebek, amik valahol, odabenn még rágják ezt a különös nőt. Így csak bólintottam a szavaira, hogy megértettem az intelmeit, majd már behúztam volna a táskám cipzárját, mikor meghallottam Ay kérdését. Megráztam a fejemet:
- Fogalmam sincs - válaszoltam. - Nem találkoztam az anyjával, én már csak a pusztulástól mentettem meg ezt a leendő kicsiny életet, közelebbi sorsát a szülőknek nem ismerem. A színe alapján a pokedexem szerint valamilyen föld típusú pokémon fog majd belőle, elvileg már nem is olyan sokára kibújni, de ennél tovább nem jutottam. Nem is baj - mosolyodtam el. - Igaz, hogy elsősorban a bogarak és a füvek érdekelnek, de nem fogom elhajítani azt a kicsiny lényt sem, ami kibújik majd a héjak mögül. Ha egyszer úgy döntöttem, magammal hozom, ahelyett, hogy veszni hagynám, akkor felelősséget is vállaltam érte. Természetesen a kikelése után is. Maximum kicsit jobban bele kell mélyedjek a föld pokémonok világába, mert az ismereteim enyhén kopottasak e téren - vontam vállat.
Mikor Ay felborult és megtapintva a hátát véresen húzta vissza az ujjait fejcsóválva szedtem elő az elsősegély készletet, jelenleg nem volt vitázó kedvemben, reméltem ezt jól érzékeltetik a vonásaim:
- Semmiség vagy sem, jobb a biztonság - válaszoltam. - Egy kis seb ugyan beheged néhány nap alatt és felszívódik, de annyi idő alatt, főleg a homokban fekve, igen könnyen elfertőződik. Szóval nem akarok vitát, ha lehet, fordulj meg, fújok rá egy adagot ebből a... hmm... mindegy, e célra adta a gyógyszerész - vigyorodtam el barátságosan. - Leragasztani, majd ha már nem akarsz biztosan a vízbe menni, addig nincs értelme.
Mindenesetre ha nem húzódozik nagyon, akkor leápolom a sebét.

[Betty]

Néha megesik velem az ilyesmi. Sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban. És ez a változás korántsem tetszik. Lassan már komolyan depressziós leszek vagy valami, ennyi borúlátó gondolatot összehordani! Ráadásul ilyen rövid időn belül… az érzelmeim háborgó tenger módjára hullámzanak, de egyik csúcsponton sem érzem magam a helyzet magaslatán.

Csakhogy enyhítsek (vagy éppen erősítsek) a mostani lelkiállapotom túlzottan magas negatív töltetén, fél szemmel újra ránézek a tojásra. Barna. Hiába szeretném nagyon, nem jön a megváltás, helyette Boris hangját hallom, amint Ay kérdésére válaszol. Igen, pont a tojásról van szó, és mosolyogva tapasztalom, hogy igazam volt: tényleg barna. Vagyis a föld típus még nem jelent semmit, de egy második pillantás után már biztos vagyok magamban, legalábbis ami a tojás színét illeti. Barnás.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy újra be tudjak kapcsolódni a beszélgetésbe, de ehhez sajna elengedhetetlen, hogy beszélgetőpartnereim felé forduljak… Meg tudod csinálni! Nagy levegőt veszek, és belenézek Boris szemébe, de tekintetem minduntalan a hátizsákban lapuló tojásra ugrik. Elkapnám a fejem, de sikerül felülírni a beérkező információ utáni szinte már reflexes válaszreakciót, és azon veszem észre magam, hogy pár egy ideje bámulom az említett tárgyat. Egészen tojás alakja van…
Eközben Boris már a sérült Ay-t unszolja, kezében valamiféle felirat nélküli fertőtlenítőt tartva. Nyelek egyet, majd egy újabb erőteljesebb lélegzetvétel után visszatérek az emberi valómba, és benyögök én is valamit:
- Ay, szerintem igaza van Borisnak…
Kezdésnek nem is rossz. Felbátorodva a sikeren, immáron több magabiztossággal folytatom:
- Azt hiszem mindhármunkra ráfér egy kis mártózás, ez a hőség már az idegeimre megy. Szó szerint. Szóval? Ki van benne egy kis csobbanásban?

És íme, ezzel az egyetlen mondattal elvonultak gondolataim fölül a viharfelhők, és újra élvezni tudtam a jó időt. Shanny is örült, hogy így érzek: hozzám bújt, majd egyetlen energikus ugrással már kint is volt az ölemből, és ment a vízben játszadozó társaihoz. Tényleg élvezi a másik Squirtle és a vad Horsea társaságát, ezért is szaladt hozzájuk újból, amikor megérezte, hogy már nincs szükségem lelki támogatásra. Milyen szerencsés is vagyok, hogy ő itt van nekem.