|
Post by Trant Hardwin on Jun 11, 2011 22:41:23 GMT 1
Megdermedten, és izmaimat pattanásig feszítve várakozok. A pokemon csak jön és jön. Ekkor zendít rá a defektduó mögöttem. A fogaimat csikorgatom, és reménykedek benne, hogy abbahagyják a hangoskodást. A lila farok elhagyja az utolsó bokrot is és megpillantom a legszebb Rattatát, amit életemben láttam. Egybõl beleszerettem, vagy legalábbis ekkor még azt hittem. Az aprócska lény közelebb lépeget, és végül szinte pontosan alattam megáll. Azt reméltem nem tudja, hogy ott vagyok, és csak egy fának néz, de nagyot tévedtem. Egyszer csak felém fordítja fejét, és pont a szemembe néz. Csak másodpercekig néztünk farkasszemet, de nekem óráknak tûnt. A szemei szinte megdelejeztek, olyan fényben szikrázott, amilyet még nem láttam. Csak nézett rám kihívóan, miközben egy kövér izzadságcsepp kezdett el megindulni a homlokomon. Végigfolyt a az arcomon, és végül az orrom hegyén állapodott meg. Már nagyon viszketett, de nem mertem még mindig mozdulni. Végül a pokemon unhatta el a dolgot, mert fújt egyet, és elfordult. Már nem foglalkozott velem, annyit sem mint eddig. Talán nem tekintett veszélyesnek engem. Kényelmes léptekkel megindult egy érett gyümölcs felé, szájába vette, és elindult ugyanolyan lassan mint eddig. Nem félt tõlem egy cseppet sem. Még egy pillanatra sem fordulhatott meg a fejében, hogy talán veszélyes lehetek rá nézve. Lehet hogy furcsa testhelyzetemnek köszönhetõ, de az egyik zsebembõl kihullott az egyik pokelabdám. Egy ott lévõ kövön megpattant. A hangos koppanás ébresztett fel a bizarr helyzetbõl. Ekkor esett le, hogy mi végre is vagyok itt. A kis piszok még csak nem is félt tõlem, még felsõbbrendûnek is képzeli magát. Felvettem a kis piros fehér tárgyat, megnöveltem, és a már messzi lévõ állatot fürkésztem. Már messzi járt, de mintha csak kihívott volna, utolsó pillanatban még visszanézett. Tudtam ez a megfelelõ alkalom, és több nem is lesz. A markomba szorítottam a labdát, majd egy erõteljes mozdulattal feléje dobtam. Csak úgy hasította a levegõt, és ami a legmeglepõbb el sem mozdult a helyérõl. A labda tökéletesen eltalálta, egybõl deja vu érzésem támadt, de elhessegettem a gondolatot. Most nem sülök fel úgy, mint Blablával. A tenyerem nagyot csattant a homlokomon, mikor észrevettem hogy mégis megismétlõdött a történelem. A labda nagyot koppan a kemény fejen, de ahelyett hogy kinyílna és elkapná a fenevadat, csak elgurul az útból. A szememet forgatom, és el sem hiszem hogy megint nem fog sikerülni. Lepereg elõttem a számomra egyetlen lehetséges dolog, hogy elfut az elsõ elkapandó pokémonom, és a balszerencsém örök életemre megmarad. Ekkor veszek észre a földön egy kis piros háromszöget. Amikor felemelem rájövök, a labda egyik darabja. Azért nem kapta el a Rattatát, mert már sérült volt. Így már nem is csoda. Ekkor csak meglepõdtem, de ezután jött a megriadás. Csak egy lila csíkot láttam magam elõtt, mikor megéreztem a mellkasomba vágó erõt. Hátra estem, mit estem repültem. Két hátra bukfenc után újra, a szabad ég alatt ültem, és nem akadályozott holmi bokor a látásban. Ki célpontom vadabb az átlagnál. Egy faltörõ kos erejével támadt nekem, és nem úgy néz ki mint aki abba akarja hagyni. A lábai villámgyorsan járnak, és mire négykézlábra küzdöttem magam, már a hátamon volt. Csak annyit éreztem, hogy fogak marnak a karomba, majd a vállamba, és aprócska karmok szakítják át hátamon a pólómat. Nem tudtam mit csinálni, csak összegörnyedten, mint anyám méhében, és vártam sorsom. Halk voltam ennyi elégtételt, azért birtokoltam, nem hagytam meg neki az örömöt, hogy sírni lásson. Pedig közel álltam hozzá, nagyon közel. Végül már nem bírtam tovább, egy elkeseredett karmozdulatot tettem, hogy szabaduljak a rám törõ veszedelem elõl, és sikerült eltalálnom. A kis test eltûnt a rólam, és amikor felnéztem, akkor láttam meg. Négy lábát megvetve áll, és várja hogy felálljak. A fájdalommal kevert küzdeni akarás, erõt ad és felállok. Csak ekkor gondolok bele, ezt Luke végig nézi, és jót röhöghet rajtam, miközben egy bokámig sem érõ pokemonnal küzdök.
|
|
|
Post by Lucius Hedgedog on Jun 12, 2011 9:59:44 GMT 1
helyet kellett adnom elsõ felvetésemnek: nindzsafiú bizony Sorsot játszik, és ismétli magát: tökéletes némaságban sikerült beásnia magát a bokrok közé. csak a szél borzolja a leveleket, kicsit hûvös, szorosabbra húzom magamon a felsõmet. Trantnak közben semmi nyoma, bár elég minimális energiát fektetek a keresésére, csak annyi energiaégetesembe kerül, amennyit a fejem forgatásra igényel. Trant felszívódott, én pedig egy vállrándítással tudomásul veszem, bár a deja vu érzés engem is kerülget: újra itt vagyunk blablával, õ magában szórakozva, én a fának dõlve, és csendesen futtatom a keresõprogramon a környezõ területeken: Trantnak nyoma sincs a környéken. de nemhogy konkrétan neki, még a nyomának se. sehol egy kimaradás a fûben, vagy felreppenõ pidgey-k, vagy egy rhyhorn üvöltésével kevert halálsikolyok, vagy esetleg zörgés a bokrosban… bár éppenséggel most, hogy jobban fülelek, utóbbi éppen akad. sõt. Trant üvöltve ugrik ki a bokorból. bár éppenséggel inkább esik, mint ugrik. és csak üvölt. nem egy halálsikoly, de azért elfogadjuk. blablára lesek tanácsért, de természetesen zöld szörnyem ignorálja a jelenséget, és ahogy meglátom, így teszek a fura dolgokat mûvelõ nindzsakölyökkel én is.
Blabla körül támadás szagát érzem, aztán rájövök, hogy távolról sincs ilyesmirõl szó. vagy legfeljebb a Trant bokorugró technikája bûzlik. lehet, hogy tényleg esett? ez esetben feltételezhetõ, hogy valami nekiugrott. akkor õt támadták meg? igazság szerint ez annyira nem izgat, sajnálom nindzsafiú. ugyanis Blablám elégedett morgással konstatálja, hogy mikre képes. indaostor! fantasztikus! az én figyelmem is rá terelõdik, ahogy az indák úgy tekergõznek körülötte, mintha nem is hozzá tartoznának, hanem külön entitással rendelkezõ élõlények lennének. némileg bizarr, de kezdetnek nem rossz, sõt, ha nem tartanék attól, hogy nem is õ irányítja õket, akkor odarohannék és megölelgetném a fogatlanom. így marad a távolból elégedett arccal bólogatás és csillogó szemekkel dicsérõ szavakat gügyögés. nem mintha ez olyan dolog lenne, ami elvonja a figyelmét a saját ostoraitól.
hogy Tranttel közben mi a helyzet? nem arról van szó, hogy nem érdekel csak… jé, Trant harcol? bár ez elég egyoldalú ahhoz, hogy ne hívjuk harcnak, inkább nindzsakölyök verésnek, de én azét szorítok neki, nem tartom teljesen reménytelennek a szituációját. belegondolok, hogy esetleg segíthetnék, de aztán egyrészt a saját magát csodáló Blablám se tûnik továbbra se egy harci vérebnek, másrészt jobban belegondolva Trant se egy olyan kölyök, aki szívbõl tudna örülni annak, ha én most beleavatkozom a küzdelmébe. bár talán inkább vállalom a megvetõ pillantását, minthogy egy rattatával való bûnrészesség és egy nyolcéves kivégzése miatt lecsukjanak. ott aztán magyarázhatom, hogy szerintem az áldozat nem örült volna neki, vagy a pokemonom éppen az indáival volt elfoglalva, szerintem nem lennének perdöntõek ezek az érvek. szóval Trant, fel ne add! ki ne nyírasd magad. inkább rock ’n roll, és fogj magadnak egy rattatát!
|
|
|
Post by Trant Hardwin on Jun 12, 2011 14:36:22 GMT 1
A pillanat hamar elmúlt, de az még mindig csak bámul engem. Vajon azt akarja, hogy feladjam, vagy inkább hogy elfussak. Ezt az örömöt nem adom meg neki. Kezem lassan elindul az övem hátsó része felé, és megtapintom az egyik pokelabdámat. A tenyeremben tökéletesen simul, majd egy gombnyomásra értelmes méretû lesz. Ajj csak azt a gombot ne nyomtam volna meg. A hang elég volt, hogy a rattata meghallja. Amikor megmozgatta füleit már tudtam, hogy baj van. Egy dolgot tehettem, azonnal támadnom kellett. Kezemben a labdámat meglendítettem, és már dobtam is volna, ha el nem tûnt volna a számomra "megszokott" helyérõl. éppen csak a szemem sarkából, de láttam. Olyan gyorsan jött, hogy csak na. Cikázott jobbra-balra-jobbra-balra, és így tovább. Szinte csak az irányváltásai közben láthatta meg az ember. A fû csak úgy hajlott a gyors lábai alatt, és amikor figyelmesen néztem, láthattam a görbülõ füvet mögötte. Tudtam, hogy semmi esélyem arra, hogy eltaláljam de meg kellett próbálnom. A szerencsére bíztam magam. Talán most mellém áll, nem úgy mint elõzõ két alkalommal. Éppen csak lendületet vettem volna a dobáshoz, mikor elért a szörny. A gyomromban éreztem a támadását, átvitt értelemben és szó szerint is. A kicsi, de annál keményebb feje, hasamba csapódott, ami ellen csak annyit tudtam tenni, hogy földre ültem kezeim az ég felé repültek, és csúsztam vagy fél métert a fenekemen. A kezemben lévõ labdáról már nem tudtam, mert nem is volt ott. A kis pokemon erejétõl a levegõbe dobtam, öntudatlanul és a gravitációra fittyet hányva csak emelkedett csak emelkedett. Az utolsó esélyem is elszáll a túlélésre. Az elkövetkezendõ eseményeket már csak magamon kívül látom. A fenevad a vállamnak támadt, és újra a földre küldött, majd újra elfoglalta helyét a hátamon. Csak annyit éreztem, hogy a fogai a hátamba marnak, és szinte porfelhõ kezd kialakulni körülöttünk. Én csak újra tûrtem, és tûrtem. Nem tudtam mit tehetnék. Végül már fáradhatott, mert csak megállt a fejemen, és pihegett egy kicsit. Egy nálánál nagyobb ellenfelet, nem lehet könnyû kifektetni, de neki sikerült. Végül egy nagy sóhaj, után elindul kényelmes léptekkel a lábam felé. Megállt a nadrágom száránál, és belemélyesztette fogait. Elkezdett vonszolni a bokrok felé. Csak húzott erõs lábaival, én meg tehetetlenül figyeltem, ahogy Luke egyáltalán nem rám figyelõ képe távolodik tõlem. Még hallottam, ahogy saját nevét örömtõl eltelve skandálja, és zsákmányát, engem tovább húzza az ismeretlen felé. Egyszer csak valami villanás tûnik fel. Az égbõl jön, mint a sivatagban a megváltó esõ. Csak ez nem kék színben pompázik, hanem piros fehérben. A labdám megmentésemre sietett. Az erõlködõ, és szinte végét járó Rattatát éppen fejen találta. Ez pedig már nem volt hibás, és nem is elfogott állatott talált el. A labda kinyílik, és piros fénnyel beszippantja életem megrontóját. A pokelabda leesik a fûbe, és elkezd mozogni. Ahogy csak erõmbõl telik leküzdöm magam, és szememet le nem véve ellenségemrõl lassan csúszok hátrafelé. Ennyivel nem kaphattam el, mindjárt kitör belõle, és újra nekem fog támadni. És még idegesebb lesz. A másodpercek lassan peregnek, amikor az ember az elkerülhetetlen sorsára vár. Végül a piros kis fény kialszik a labda közepén, én pedig hitetlenkedve ülök továbbra is a füvön. Nem hiszem el, elkaptam az elsõ pokemonomat, és még csak nem is segítettek. Már csak annyi erõm van, hogy hanyatt dõljek, és elkezdjek nevetni. - Hát ilyen nincs. Elkaptam, végre elkaptam. - Nevetek jóízûen, nem is törõdve sajgó izmaimmal, vagy felsértett bõrömmel.
|
|
|
Post by Lucius Hedgedog on Jun 14, 2011 11:39:08 GMT 1
mint egy B-kategóriás horrorfilmben, ami egy szerencsétlen rendezõ és a béna képfotós miatt teljesen nappal forgatnak, olyan látvány tárul a szemem elé, ahogy Trant módszeresen kivégezteti magát egy rattatával. persze ez nem Trantot minõsíti, sokkal inkább a rattatát, amiben õrjöngõ taurosokat megszégyenítõ harci kedv dolgozik. ráadásul a probléma még nem ez lenne, hiszen mit jelentene Trantnak, a génmódosított nindzskölyöknek egy agresszív, de annál bénább rattata? hát nagy semmit, talán még kihívás se lenne számára, és akkor talán nem is érdekelné, otthagyná, vagy egyenesen õ rugdosná el a cipõje hegyével, viszont ez a rattata nem csak agresszív, de határozottan, sõt pokolian erõs. érzem, hogy alvilági erõk mozognak itt. legalábbis nem tudom, hogy mióta császkálnak ilyen emberi életre ártalmas szörnyetegek tamarillo körül. ezekre nem kéne vadászni? vagy minimum köröztetni õket? már a szemem elõtt látom a plakátot is, amiben a karikával keretezett arca alatt ott a vérdíj. graffitivel odanyomva alá, hogy „különleges ismertetõjegye: csak támadjon meg, aztán rájössz, hogy õ az.” bár az nem gyengén mozdítaná elõre a pokemon orvadászatot. mindegy, az emberi életet védeni kell – vonom meg a vállam. közben oldalra lesek Blablámra, hogy mégis lássam, hol tart az indaostorok bõvülésében. jelentem, új támadásával jelenleg nem csak ön-, hanem közveszélyes is. tátott szájjal bámulja õket, és non-stop hangot is ad csodálkozásának. úgy tûnik, hogy az ostorok megirigyelték a rattata agresszióját, és hol egyik, hol másik önmagát nem kímélõ támadást indít random fûszálak és a föld ellen. persze értelme nincsen, nem is keresem. leginkább arra hasonlít, ahogy a csecsemõk szoktak barátkozni a saját kezükkel, miután felfedezték õket. hát nem tündéri?
eszem ágába se jut, hogy Balba képes lenne engem megvédeni egy hasonló támadástól. legfeljebb ha ebben az indaostoros állapotában odavetném a rattatá elé, akkor talán halálra röhögtethetné. de ennyi, szerintem a lehetséges opciók ezzel kifújtak. viszont még így is több esélyem lenne, mint Trantnak, hiszen nekem van pokemonom. azon jár az eszem, hogy igazán figyelmeztethettem volna, hogy azért engednie kéne az elveibõl, és beszereznie egy kezdõpokemont neki is. aztán nyugodtan csámboroghat naphosszat az északi mezõségben, és gyûjthet további harci eszközöket. másrészt arra gondolok, hogy nekem abból a szempontból is több esélyem volna, hogy mondjuk pár évszakkal túllõttem már a nyolcadik évem. és így azért testi erõbõl és mondjuk testnagyságból is némileg elõrébb állok, mint Trant. bár utóbbi azt hiszem nem sokat segítene, a rattatának láthatóan nem okoz problémát áthidalnia a méretbeli különbségeket. látva az egyre egyoldalúbb harcot, végül mégiscsak azt mondom, hogy Tratnak van több esélye még így is, nem nekem. hiszen ehhez az egészhez elhivatottság kell. és ebben a kölyökben az messzemenõen több van, mint bennem. részemrõl már rég feladtam volna, mondjuk csendben sírdogálnék magzatpózban – ezt éppenséggel bevallani is nehéz, Tratnak soha el nem mondjuk. Tratnak, a félig halottnak, Tratnak a B-kategóriás rémfilm fõáldozatának, Tratnak, a kifektetettnek, Tratnak, aki… nem létezik, hogy van olyan mázlis… hogy… VAN EGY POKEMONJA! el sem hiszem, amit látok, megmozdulni nem merek, a lélegzetem visszafojtom, meg nem merem törni a pillanatot, nehogy a következõben mégis kiszabaduljon labdájából az agresszív, szívós és rendkívül önálló kis rattata. és nem. és nem. és a következõ másodpercben sem. és a pokegear percmutatója már újat mutat, és még mindig nem! akkor már az övé! és juhúú! és óóó! és yess!
Blalba le van csinálva, felpattanok, otthagyom, Trant mögött lassítok, a vállába kapaszkodom, hogy lássam a labdáját, az elsõ befogott pokemonját, az õ zsebszörnyét, és felajánlom hogy... ne hívjam a mentõket?
|
|
|
Post by Trant Hardwin on Jun 14, 2011 15:59:34 GMT 1
El sem hiszem! Nem tudom elhinni. Hát ilyen nincs. Elkaptam a Rattatát. Elkaptam az elsõ pokémonomat. A meglepetés ereje még mindig ülepedett le, fõleg mert Luke is rátett egy lapáttal. Szinte már aggodalmat érzek a hangjában, az õ unott hangján át természetesen. Sóhajtok egy utolsót, és legyûröm magamban a következõ nevetõ ingert. - Nem kösz jól vagyok. - Mondom miközben állok fel, de be kell vallanom magamnak nem teljesen úgy érzem magam. Az összes sebem, horzsolásom, fáj, sõt még olyan helyen is sajog, amit azt sem tudtam hogy létezik. Botorkálva odasétálok a labdámhoz, de nem merek hozzányúlni. Mi lesz ha kinyitom újra és kijön belõle. Ha egy fejbe dobással sikerült annyira bebõszítenem, hogy ennyire elbánt velem, biztos lehetek benne, hogy most sincs a legjobb idegállapotban. Csak állok felette és bámulom. A nap csodás sugarait ráveti a kerek kis tárgyra, és szemkápráztató ragyogásban tör ki. Az éppen, hogy csak leírható látványt a friss fû zöld hullámzása teszi teljessé. A látvány gyõzi le bennem az eredendõ félelmet az ismeretlen fenevadtól. Így felveszem a kezembe és újra gondolataimba merülök. A legegyszerûbb lenne, ha most elraknám az övembe, és majd késõbb próbálkoznék a kinyitásával. Az is igaz, hogy kíváncsi vagyok mi lett a fenevadból. A labdát összezsugorítom, és már raknám el, mikor meggondolom magam. Újra nagyítom, és már a nyitásán ügyködnék, de inamba száll a bátorságom. Kicsinyítem, nagyítom, nem is tudom hányszor játszottam le, de végül mégis az ismeretlen megismerése mellett döntöttem. - Hát jöjjön, aminek jönnie kell. - Könnyed mozdulattal eldobom a labdát, és az egy pattanás után kinyílik. A vörös sugárból kirajzolódik elsõ pokémonom körvonalai, majd meg is jelenik rendre. Egy pillanat alatt megfordul, és farkasszemet néz velem. Ekkor már tudtam, hogy baj lesz. Önkénytelenül hátra léptem egyet, mert megláttam az a rémisztõ csillanást a szeme sarkában. Még egy lépést megkockáztatok, elég messze akartam kerülni Luke-tól. A kis pokémon haragja csak rám sújtson le, bármennyire is defektduó a párosuk Blablával. A második lépést már nem kellett volna megtenni. Rattata nekirugaszkodott, és egy pillanattal késõbb már újra a megszokott helyzetünkben voltunk. Én hason feküdtem, míg õ a hátamon állt. Csak sejtem, hogy délcegen kihúzza magát, és mintha csak én lennék a prédája rám teszi a lábát. Úgy néz ki nem fogadja el, hogy elkaptam. Sõt felsõbbrendûnek gondolja magát nálam. A számára hõsies pillanat véget ért, és leszáll a hátamról. Nagy nehezen megfordulok, és még látom, hogy távolodik tõlem. Nem menekül, vagy éppenséggel támad, csak lassan megy a fû között. Még látom, ahogy Luke-ot fél szemmel méregeti, nem-e akar õ is valami csalafintaságot elkövetni ellene. A célja nem más, mint Blabla az egyetlen hasonszõrû pokémon a környéken. Megáll tõle egy bõ méterre és felcsapott farokkal figyeli õt. Nem tesz semmilyen támadó jellenegût, vagy éppen kihívót. Csak néz és tanulmányoz. Eközben újra fenékre küzdöm magam, és megnyugszom. Az elsõ pokémonom megvan, és úgy ahogy meg is tartottam. A kettõnk kapcsolata nem indult fényesen, de legalább nem fajult újabb vérontásba. - Na azt hiszem gyõztem. - Mondom kicsit szarkasztikusan, és ekkor, mintha csak egy villanykörte gyulladt volna ki a fejemben rájövök a nevére. - Fogatlan. Pont jó lesz neki ez a név. Hátha kicsit barátságosabb lesz tõle. - A mondat hangulata maradt, de legalább megvan, hogy is nevezzem a vasgyúrót.
|
|
|
Post by Lucius Hedgedog on Jun 14, 2011 20:17:43 GMT 1
Trant mögött vagyok, egyrészt így már többszörösen is elrekesztve a fenevadtól, ami persze, labdában van, meg minden, de azért mégiscsak jobban érzem magam így, hogy némi hús-vér test (ami egyébként civilben Gazdaként is funkcionál számára) választ el tõle, és nem csak holmi spéci technikával megtoldott mûanyag. ugyanis Blabla esete mutatja, hogy ez nem mindig akadály ahhoz, hogy a pokemon játszva ki-be közlekedhessen rajta. Márpedig ha egy ennyire egyszerû és a világgal még csak most ismerkedõ pokemon képes arra, hogy (mondjuk egy egész napot és a foga híjján a fulladását is ráldozza, de) kiismerje a labdák mûködési mechanizmusát, akkor egy ilyen kis mini izomkolosszus miért ne lehetne képes rá? hiszen elsõ körben még csak agresszív volt, másodikra vállt erõssé is, ki tudja, hogy harmadikra nem derül ki róla, hogy ráadásul szuperintelligens is. másrészt nem arról van szó, hogy nem bízok Trantban, vagy ilyesmi, hiszen õ mégiscsak génmódosított, meg nindzsa (meg félholt), de hátha nem méri fel jól a nyolc éves fejével, hogy egy ilyen bestia, ha most kiengedi, mikre is lehet még képes.
és akkor most inkább ne beszélgessünk az én életfilózófiámról, ami alapvetõen cáfolja meg ezt az egészet. merthogy én azt vallom, hogy jobb elõbb elkezdeni, mert úgyis lesz mindig egy indok, vagy ok, vagy bármi, ami miatt érdemesnek tûnik, hogy csak még egy perccel, órával, nappal, héttel, hónappal, évvel, emberélettel elódázzuk a dolgokat. és persze, ami késik nem múlik, de ugyanmár már a"répától fütyülni tudsz"-al se etethetnek a végtelenségig. néha felül kell bírálni az ilyen népi marhaságokat, egy igazi férfiember nem hisz el mindent, amit mondanak neki, és képes elfogadni, hogy bizony megfelelõ hanyagolással lehetnek olyan dolgok, amik az ember életének végéig késnek. viszont ez sose jó, Trant, idefigyelj, szerintem légy túl minél hamarabb rajta. ha továbbra is bõsz fenevad, akkor legalább kivégez, nem szenvedsz tovább, én ennyi sebbe már rég belehalaltam volna. nekem derogál fájdalmat érezni, úristen te meg még vérzel is! elviselhetetlen, nézni se bírom, mármint nem csak a sebeket, azt az idegörlõ játékot se, amiben a pokelabda eltételén vagy a pokemon kiengedésén filozofál.
- öhm... - adom elõ szokásos monológom, sokszorosan (semennyivel) túlszárnyalva (leégetve) önmagamat. de nem is maradna több idõm gondolataim ékes kifejtésére, ugyanis Trant dönt, bennem pedig megáll az ütõ, és kiengedi. oké, hogy én ezt tanácsoltam, de nem ezért szurkoltam! részemrõl szolidan pánikolok Trant mögött, mert ha ezt tudom, akkor odébb vonulok, mondjuk Blabla talán már van elég széles, hogy elbújjak mögötte, és... jesszus! Blabla! tulajdonképpen nem arról van szó, hogy nem akarom meghallani, hogy a drága egyetlen emberiségpusztító becenevet is kap a büszke apától, hiszen némi félreértéssel erre viszont kapásból tudnék reagálni, hogy oké, hogy kivertem a pokemonom egy fogát, de attól még gyárthatna beceneveket a sajátjának, de a valóság az, hogy nem meghallani nem akarom, hanem egyszerûen képtelen vagyok bármit is meghallani Tranttól, ami nem foglalja magába a "vissza", "lábhoz" parancsszavakat, vagy bármi hasonlót, ugyanis lelki szemeim elõtt Blablám már csak utolsó erejével, ártatlanul lengeti az indaostorát, alig pár dolgot látott babaarcával engem keresve, vére a földön, beitta már a kopár talaj, õ festi vörösre az õsz sárgán lehulló halott leveleit és... nem érdekel, hogy nyár van!
- vissza! - kiáltom Trant helyett én, és mindenképpen nyomatékosabb lenne, ha mondjuk legalább egy pokelabda lenne a kezemben, vagy ha legalább az nincs, akkor a hangom csengene határozottan, de pokelabda és határozott hang hiányában ez még szánalmas fenyegetõzésnek is gyenge. Blabla viszont csodák csodájára értelmes arccal néz fel rám. ebben nem csak az a csoda, hogy tényleg értelem tükrözõdik rajta, meg figyelem, hanem az is, hogy képes rám fókuszálni, miközben add1: két inda is táncol non-stop az arca elõtt, add2: körülötte a világ csupa-csupa információ, villanó fények, rohanó pokemonok, kiáltások, vérzõ testek vannak mindenfelé. jó, úgy értem: kis túlzással mindenfelé. viszont a hab a tortán még csak most következik. ignorálásban viszont mindig jó volt, profin utasítja el a számára kellemetlen információkat a világból, és egy agresszív rattata jelenlétét, ami láthatóan már a szájában érzi Blablám zöld húsát, én mindenképpen legalább a kellemetlen információ kategóriájába sorolnék. szóval ez talán annyira nem is meglepõ, nem úgy, mint az, hogy reagál. és nem a világra, nem holmi kültéri zajokra, vagy új, érdekesebb dolgokra, hanem arra amit mondok, még ha én messzemenõen nem is így gondoltam, és elfordul, és lép egyet, és az orrával szolidan megböki a mellette hagyott viharvert, szétrágott labdáját, ami nyílik és fogadja õt...
hölgyeim és uraim, az államat azt hiszem, hogy csak a következõ hozzászólásban találhatják meg.
|
|
|
Post by Trant Hardwin on Jun 14, 2011 23:19:10 GMT 1
Fogatlan csak áll és nem csinál semmit. Úgy néz ki Blablát nem tartja ellenfélnek, és ebben talán én is hinnék, ha nem láttam volna, mennyire nem törõdik a fájdalommal. Ezt a gondolatot soha, de soha nem fogom megosztani a rattatámmal. Annyi biztos, hogy nem akarnám újdonsült ismerõsömet pokémon harcra kényszeríteni. Szerencsémre Fogatlan csak elfordul az elrejtõzõ bulbasaurtól, kettõt még kapar a lábával, majd szépen elsétál onnan. A fejét felszegve, gõgösen, csak hogy tudassa mindenkivel ki is a legerõsebb a környéken. Letörlöm az izzadságot a homlokomról, és megnyugodok nem is olyan csúf ez a jövõ, mint ahogy múltban történt rémálmok beállították. Fogatlannal nem lesz, olyan sok gondom, és ha talán Luke mellett maradok világlátás közben, azért sem kell aggódnom hogy összetûzésbe keveredünk. Újabb sóhaj, ami már arra késztet hogy felálljak. - Nyugodj meg Luke. Úgy néz ki túlságosan fennhordja az orrát, hogy Blablával összetûzzön. Még szerencse, hogy ilyen gõ... - Akad el a szavam, mikor meglátom pokémonom szemében a csillogást. Úgy néz ki attól még, hogy messze van figyel engem. Ha egy rossz szót is szólok tudom mi lesz a vége. Akarom gondolni a végem. - Khm - Köszörülöm meg a torkom. - Akarom mondani, nem gondolja Blablát kihívásnak. - Fújom ki a levegõt. Ezzel megúsztam a következõ karmolászást, és fogvájást. Az indulatok lenyugodtak, és mindenki békés, legalábbis remélem hogy Blabla az. Igaz nem értem miért esett le az álla Luke-nak, de hát majd elmondja mi is zavarja. Ha jól sejtem az lepte meg, hogy a rattatám nem támadott. Ez nekem is meglepetés, de inkább megnyugodtam. Kevesebb sérülés, kevesebb probléma. - Öhm, szerintem én lepihenek erre a sok izgalomra és eszek valamit. Velem tartasz? Szerintem van elég elemózsia kettõnknek, akarom mondani négyünknek a hátizsákomban. - Mondom ki a felajánlást lesz egy étkezõtársam, aki nem csak a saját nevét tudja folyamatosan ismételgetni. Helyszínt még nem döntöttem el, de ha minden igaz Luke ülõhelye mellett lesz, a fa éppen elég árnyákot ad.
|
|
|
Post by Lucius Hedgedog on Jun 19, 2011 23:21:43 GMT 1
off: ezer bocsánat a szörnyen lassú reagálásért. úgy tûnik, hogy néha másodpercek alatt képes vagyok elfelejteni, hogyan kell Luke-al játszani, és az ilyesminek ez az eredménye. remélem, hogy ha máskor meg is ismétlõdik ilyesmi, hamarabb gyógyulok az amnéziából. és hé, tök jó a sorkizárt reagod! mármint a reagjaid alapból is nagyon jók, de megleptél, hogy egy ideje már sorkizárt is. tetszik! az én állam a porban, erre tessék, Trant még csak nem is értékeli azt a hihetetlen csapatmunkát, amivel Blablával ketten sikeresen megszabadultunk a vérengzõ csatajelentekkel kecsegtetõ Gyilkos Rattata Támdása címû filmtõl… aki egyébként semmibeveszi a pokemonom? az enyémet?! ez nonszensz, ez lehetetlen, ez sértés az összes bárói és grófi címet viselõ felmenõmig (mert volt ilyen, tuti, biztos vagyok benne), és határozottan vért kiállt. bár ha már vérrõl van szó, akkor tekintetemmel elidõzöm nindzsakölyök némileg lyukas ruházatán, és helyenként igen megviselt bõrszerkezetén, és végül mégis enyhe mosoly jelenik meg az arcomon. oké, rattata, tudod mit? jól csináltad. ignoráld csak Blablát, de hidd el, az ilyesmiben õ úgyis mindig jobb lesz nálad – osztom le a lapokat fejben Trant rattatája és az én Blablám között, és közben persze magamban reménykedem, hogy a kis „vasgyúró” – ahogy a Büszke Apa szokta nevezni kedvencét –, tényleg nem tör gondolatolvasói babérokra. az esetben, azt hiszem, nekem se jönne rosszul egy saját bejáratú pokelabda, amiben elrejtõzhetek elõle. és egyébként, ha már az arc részeirõl és a vérzõ sebekrõl van szó: mondjuk lehet, hogy Trant helyében én se foglalkoznék más edzõk nevelési bravúrjaival, hanem a saját orrom emelném felfelé a saját sikereim miatt. mondjuk még feljebb, mint Trant. mert jó, oké, persze, nem vagytok az elsõ perctõl puszipajtások, de úgy tûnik, hogy pont kifogtál egy olyan pokemont, ami ugyan úgy mûködik, ahogy Te elvárod. (és megjegyzem: csakis úgy mûködik, sehogy máshogy). legyõzted és láthatóan fölé kerültél ezzel a saját szemében is. de attól még ugyan úgy kihívásokként él meg minden más mozgót a környezetében. rattata meg Te, a folt és a zsákja. vagy fordítva. szóval gyerünk, kölyök, tudod te még fentebb is hordani a nózid, ha ilyen pokemonokat vagy képes elkapni saját erõbõl. mondjuk más kérdés, hogy az egész jelentõs vérveszteséget követelt tõled. amit Te étellel pótolnál. és meghívsz rá minket is. továbbra sem vagyok az emberiség fejlõdésében a kommunikáció egy új evolúciós mérföldköve, de azt kell mondanom, hogy: nem akarod inkább a sebeidet ellátni? nem arról van szó, hogy nem lennék éhes. korog a gyomrom. hangosan. nem arról van szó, hogy ne akarnám megetetni ingyenkajával a Blablám. csak éppen fél foga hiányzik. és nem arról van szó, hogy nem akarok Tranttal és a rattatájával lenni… OK, utóbbi némileg aggaszt. sokkal inkább arról van szó, hogy: Blabla végre labdában – csöpögtetem a tényeket. a sérült Blabla. bár már nem vérzik az ínye, és a zöld bõrén nehezen látszódik meg, ha bezöldül ott, ahol fejbevágtad az elsõ pokelabdás próbálkozásoddal, viszont én azért kihasználnám a lehetõséget, és most elvinném egy közeli pokemon centerbe. ha másért nem, hogy a labdáját rendbe hozzák, mielõtt végképp tönkremegy. és… – itt attól tartok, sikerül némileg jobban végigmérnem Trantot, mint amennyire szándékozom, de hát jézusom, azok a sebek! azok fájhatnak! sõtmitöbb. véreznek! hogy viseli vajon el? …nem kéne neked is azért megnézetned magad? meg mondjuk a hõscincért. – tök ártatlanul és mindenféle negatív háttérgondolat nélkül használtam ezt a kifejezést a rattatájára. cserkészbecsszó. és nem, nem vagyok felkészülve rá, hogy nekem ugrik, hogy széttép, hogy legfeljebb a cipõm és néhány ruhafoszlány marad belõlem másodperceken belül… de azért ez nem jelenti azt, hogy mindez nem történhet meg azért. hiszen az élet egy állandó veszedelem. és én benne élek, yay!
|
|
|
Post by Trant Hardwin on Jun 21, 2011 9:12:42 GMT 1
//A reagok formázásával eddig sem volt bajom, csak annyi hogy nem mûködik a sorkizárt gomb valamiért, így mindig magamnak kell beütni kézzel a "justify"-t. //
Luke csak beszél és beszél, pont ilyenkor amikor a szemeim elõtt csak a kényelmet nyújtó fa, és a lombok árnyéka lebeg. Nagy nehezen csak sikerül elbotorkálnom odáig, és nagy nyöszörgések közepette próbálok leülni. Meg kell támaszkodnom, hogy el ne essek. A lábamon több helyen is felszakadt a bõr, és szépen csordogál a vörös vérem. Végül egy huppanással, leseggelek a fûbe, és megfáradt tagjaimat pihentetve, nekitámaszkodok a védelmet nyújtó fa törzsének. Jó pár szuszogás kell, hogy újra értelmes gondolatok keletkezzenek az agyamba. A Luke által kiadott, elsõre értelmetlen hangok kezdenek szótöredékekké, majd teljes mondatokká összeállni meggyötört testemben. Ami késik nem múlik elv alapján végre megértem mit is mondott. Végre leeseik hogy aggódik értem, vagy legalábbis nem szeretne hatóságok kezére jutni, mert nem látott el egy sérültet. Olyan mintha a gondolataimban olvasott volna, mert nekem is pontosan az volt a szándékom, hogy minél hamarabb kezeltessem a sebeimet. A szándék megvan bennem, csak a test nem engedelmeskedik. Kell egy kis pihenõ és energiabevitel, hogy el tudjak botorkálni a környék legközelebb lévõ elsõsegélyládáig - Ne aggódj Luke, csak kell egy kis pihenõ mielõtt nekiindulnánk. Tudod egy kis evés nem fog ártani nekünk, erre a nagy ijedelemre. - Mondom neki miközben a sebeimet mustrálom. Mutatóujjammal meg-meg nyomom õket, csak hogy biztos legyek benne, nem fogok elvérezni idõ elõtt. A megfigyeléseim kielégítõk, és látszólag túlélem az elsõ pokémonom fogását, így tovább léphetek a következõ szintre. Elõ kell vennem a hátamon lévõ batyumból a szüleim által csomagolt rizsgombócokat. Nem egy egyszerû feladat, de valahogy csak megoldom. Elõrehajolok éppen annyira, hogy a hátizsákom ne feszüljön, és megpróbálom kikapcsolni az övét. Nem kis teljesítmény, de hát ami nem öl meg az csak erõsebbé tesz. És nekem pont arra van szükségem. Milyen pokémonedzõ akarok lenni, ha még a pokémonjaim is erõsebbek nálam. A görcsöt kikötöm, és már meg is vannak a finom falatok. A szemeimmel már látom az ételt, csak kivenni lesz macerás. Sõt még a plédet is szét kellene teríteni, csak kulturáltan akarunk mi étkezni. Ez pedig már meghaladja az erõmet. - Luke... - Tartok egy kis hatásszünetet. Nem lesz ez így jó, máris szívességeket akarok kérni tõle, mikor még alig ismertem meg. Sajnos nem tehetek mást. -... kiterítenéd a plédemet, csak hogy ne a füvön együnk. És öhm kivennéd a rizsgolyókat is a zsákomból, nekem már nincs erõm rá. - Ennél rosszabb nincs. Csak ülök tehetetlenül, és semmi erõm nincs rá, hogy ilyen könnyû feladatokat megoldjak. A harag újra elárasztja az agyamat, de ez inkább most a keserûség miatt van és nem a társam jelenléte miatt. A helyzetre lehetek mérges, csak megütni nem tudom, ami egy nagy probléma. Az indulat, és az adrenalin keveréke leég ahhoz, hogy elterelje gondolataimat a sérülésekrõl, és a fáradságról. Szemeim elvándorolnak bajaim okozójára. Már nem ott van, ahol elijesztette, vagy mit is csinált pontosan Blablával. Éppen a tisztást járja körbe, mintha csak az õ territóriuma lenne, vagy ha jobban megnézem a gyõztes csatája miatt áll ilyen pökhendin. Felfújja aprócska mellkasát, és felszegett farokkal sétál tiszteletet parancsolóan körbe a fûbe. A jelenet viccesnek is mondható lenne, ha csak nem tudnám mire is képes Fogatlan. A jó dolog, hogy nem menekül, vagy nem tesz semmi olyat, amivel jutalmazná az elkapását. Igaz ami rosszat tehetett azt már leverte rajtam, de hát akkor is sose értettem, hogy miért is hagyják magukat a pokémonok elkapva. Annyi biztos, hogy ha elfáradnak akkor a labda magában tudja tartani, de mi van azután. Kiengedjük õket, és azonnal engedelmeskednek? Elfogadnak minket, mint urukat és parancsolójukat, csak azért mert egyszer felülkerekedtünk rajtuk? És ha ez tényleg így van akkor miért nem menekülnek el az elsõ adandó alkalommal, mikor újra kiengedjük a labdából õket. Azt már tudom, hogy ha Fogatlan el akarna menni, én biztos hogy nem tudnám megállítani. Mégsem teszi. Lehet, hogy csak nekem jutnak ilyen dolgok az eszembe, és nem is kellene ezeket megmagyarázni, mert mindenkinek magától érthetõ. Akkor csak én vagyok ilyen tudatlan. Végül a gyõztes rattata felém veszi az irányt, talán csak az étel illata csapta meg az érzékeny orrát, vagy talán még az emberi nyelvet is érti? Nem vagyok benne biztos, de majd utána járok, lesz rá idõm míg kiheverem az elsõ randevúnkat. Odaoldalog hozzánk, és eddig bármennyire is vad pokémon volt, most már biztos benne, hogy el fogjuk látni étellel és itallal is. Sajnos én is biztos vagyok benne, amiben még biztosabb hogy azonnal meg fogom tudni ha nem a szája íze szerint kap meg mindent. Fogatlan három méterre megáll tõlünk, és nem is jön közelebb. Csak áll és vár, meg akarja õrizni vad jelzõjét, és nem enged az edzõi "zsarnokságnak". Szépen kivárja míg, úri módon bánok vele, és megkínálom a fogára való étekkel. Mintha csak õ lenne a feljebbvaló, mintha csak a szolgája lennék. Ez ellen tennem kéne valamit, de nincs azaz isten, hogy ebben az állapotban ellenkezzek vele. Talán pár napi etetés jobb belátásra bírja, és rájön én vagyok a gazdi és nem õ. - Szerintem már kiengedheted Blablát is a labdájából. Nem fogja bántani Fogatlan, most ha jól látom az étel az, ami minden gondolatát leköti. Biztos a bulbasaurod is örülne egy kis kajának. - Vetem fel Luke-nak az ötletet, és reménykedve benne, hogy tényleg igazam van. Igaz csak a pofáját kellett nézni, mikor meglátta, hogy Blabla visszamászott a meggyötört labdájába. Semmi esélye rá, legalábbis mostanában, hogy újra ellenfélnek nézze. Igaz talán jobb is így, jobb a békesség, mint a háború. Fõleg kezdõ csapatban, vagy nem is tudom mi mit alkotunk Luke-al. Lehet hogy még semmit, és az ismertségünk odáig fog terjedni, hogy elcipel a hátán a legközelebbi segélyhelyig. Amire ha bármi kis esély is van, nem fogom megkérni. Egyrészt, hogy nézne az ki? Elsõ pokémon fogásomkor én sérülök meg jobban. Másrészt, így is eléggé rá vagyok utalva a srácra, ne higgye már azt, hogy nélkülözhetetlen.
|
|
|
Post by Lucius Hedgedog on Jun 24, 2011 9:34:49 GMT 1
a szemeim elõtt vívja a haláltusáját, és minden zapdosra, arra kér, hogy asszisztáljak hozzá. láthatóan az utolsókat rúgja. járni már nem képes, már csak enni kér, azt mondja, éhes, és közben beszélni se tud már, ahhoz is fáradt, koncentrálni még annyira se, francba, és non-stop vérzik. felmerül bennem a gondoalt: lehet, hogy a vére képtelen emgalvadni? vannak ilyen betegségek, hogy csak vérzik-vrézik, aztán soha nem lesz vége, képes egy karcolásba belepusztulni, Trant meg, ó, teremtõ pokemonok, nindzsakölyök meg még csak egy nyolc éves kissuhanc. lehetséges, hogy a napi gyógyszeradagja nélkül szökött el otthonról? az ájulás kerülget, ha arra gondolok, hogy majd nekem kell elmondanom nekik, a fiúk szép halált halt, és a hátitáskáján meg néhány alig emgrágodt ételcsomagon kívül egy pokemont is rájuk hagyott. és mondom, hogy bizony, és bólogatok, mert a fiúk fogott egy POKEMONT! saját erõbõl, jaja, és igen, abba halt bele, de ugyanmár, legyenek már rá büszkék, még csak nyolc éves volt, végülis csak annyit hibázott, hogy nem vette be a napi gyógyszeradagját és... és… azt hiszem, hogy mind emghalunk. de ezt a gondolatomat már meg se akarom osztani Tranttal. õ úgyis elvan azzal, hogy módszeresen kikészít. például nyomkodja a sebeit. a sebeit! amúgy is folyik a vére, tényleg, nincs egészséges állapotban, rattata nem volt jó hatással a bioritmusára, erre õ még csesztet azzal, hogy extra véradagokat nyomkod ki magából, és nézi. nézi, csezdmeg! hihetetlen!
de OK, nem fogok ellentmondani egy haldokló utolsó kérésének, és visszaveszek a hihetlenkedõ arcból… már ha látszódott egyáltalán. kicsit felszaladt szemöldökök, a csodálkozástól miliméternyit nyitott száj. nem tudom, azt hiszem, soha nem voltak jobban az arcomra írva az érzelmeim. remélem, hogy haldoklónk nem vett észre belõle sokat. mekkora lelki megpróbáltatás! most nekem kell teljesítenem végsõ akaratát. plédet. máris! lehet, hogy kicsit szertartásosan térdelek a hátitáska mellé, és melem ki két kézzel a megnevezett kért kegytárgyat, hogy aztán lehajtott fejjel szétterítsem. rizsgombócok. máris! már látom, amint azt írják szülei a sírtáblájára: „még utoljára egy jót evett”. és mellette kisbetûkkel: „azzal, aki nem volt képes mentõt hívni hozzá.” de akkor is, értsék meg a helyzetem! néha még egészen úgy tûnik, hogy életben marad, hogy azok a sebek talán nem is olyan vészesek, egy nyolc éves is képes túlélni õket… ah, a remény hal meg utoljára.
abbahagyom Trant gyászos képpel bámulását, és helyette inkább kipakolom a kért rizsgombócokat. meg nekiállunk enni. és a haldokló újabb utolsó kérést intéz hozzám. hogy Blabla… hát nem! és ezt nyomatékosítom is szóban: nem. … aztán érzem, hogy ezzel egyrészt kicsit kevéssé magyaráztam meg, hogy miért is döntöttem így, másrészt tulajdonképpen elutasítottam õt, harmadrészt ellenkeztem saját „minél elõbb, annál jobb” elvemmel is… hajj, az élet kemény. úgy értem: hogyne. fejemmel megkeresem pokemonom labdáját, amit rossz szokásom szerint megint nem az övemen hagytam. Blabla, alszol? intézem arra a kérdést, és reménykedem, hogy ez tényleg nem ilyen „ha eddig aludtál, akkor innentõl már nem” típusú kérdés volt, mert megvédi a pokelabda az ilyen random bekiabálásoktól. és Blabla bizony nem aludt, és én sem csalódok benne, mert válaszként már nyílik is a labdája. úgy látszik, hogy a zöld ördög tényleg megtanulta kezelni. az indái eltûntek azóta, hogy utoljára láttam. egybõl az ölemben jelenik meg. nincs nehéz dolga, mert törökülésben vagyok, és a két lábamra állva les körbe a terítéken. nem baj, ha megkóstolja? kérdezem, és Trant felé mutatok egy rizsgombócot. nagyon remélem, hogy rattata folytatni kívánja korábbi ignor-hadjáratát. Blablában úgy látom, hogy továbbra is méltó harcostársát találja e téren.
|
|
|
Post by Trant Hardwin on Jun 27, 2011 14:05:48 GMT 1
Csak egy kis pihenõ kell nekem, úgy van éppen csak annyi, hogy fel bírjak állni, és a legközelebbi pokémon központba el tudjak érni. Az egyik rizsgolyót bámulva ugrik be, hogy az annyira nem is nagy feladat. Csak pár kilométerre van. Mi az nekem? Semmi máskor egy könnyed séta, most se lesz sokkal rosszabb. Már éppen mosolyra húznám a számat, ahogy az elmém egyre kisebbre veszi a fejemben a távolságot, de fájdalom hasít belém. Az összes izmom fáj, még mosolyogni sem tudok nélküle. Nem gond, ennyit még kibírok, legalább megvan az elsõ pokémonom. Elbûvölve nézem Fogatlant, egyre csak közeledik a triónkhoz. Blabla Luke ölében, az enyémben meg az egyik rizsgolyó. Társam kérdésére, bólintok egyet, és még kedvesen hozzáteszem. - Természetesen a meghívás nem csak rád, de a pokémonodra is vonatkozott. Meg kell ünnepelnünk ezt a szép nyertes meccset. - Próbálok jókedvet erõltetni magamra. Igaz, ami igaz nagyon nem kell erõltetni a dolgot, de azért a fájdalom megakadályoz a könnyed kimutatásában. Már csak kettõ van a kezemben. Nem is kérdéses kinek lesz az egyik. Várok mozdulatlanul, és ezzel próbálnám Fogatlant a közelembe csalogatni, de még mindig tartja a tisztes távolságot. A várakozást úgy néz ki õ unja el hamarabb és felvont orral, magasra tartott farokkal, odalépeget hozzám. Pökhendin néz végig a társaságunkon, majd a kezembõl kiveszi az egyik rizsgombócot, és egyetlen falásra lenyeli. Mielõtt belekezdhetnék a sajátomba jobb mancsát a kezembe rakja és visszanyomja a földre. A hegyes fogait belemélyeszti a részembe, és egy ügyes ugrással, máris a hatótávolságomon kívül terem. Ezt már szépen komótosan kezdi el rágcsálni, és látszólag minden falatot kiélvez. Úgy látszik meglett a szerepem. Az õ hû szolgája leszek hátralevõ pokémonnevelõi pályámon, és mindent el fog követni, hogy örüljek annak hogy élek. Még nézem, vagy inkább bámulom, ahogy fogai irdatlan sebességgel járnak fels-alá. Csak úgy rágcsálja a rizsszemeket, míg el nem jut a belsejébe rejtett gyönyörûséges gyümölcshöz. Nyelvével kihalássza, és egyetlen egyet sem harap rá. Csak a szájában forgatja, és kiélvezi az összes zamatát, ami még maradt benne. Csak kering a szájába a kis édesség, és így nem veszi észre, ahogy elõhalászom a labdáját. Óvatosan, a legkisebb hirtelen mozdulatot is mellõzve becélzom a gombjával. Csak egy gombnyomás, és a piros sugár elindul, mielõtt még bármit is tehetne a rattatám eltalálja, meglepetésében még fúj egy gorombát, de utána el is tûnik a labda mélyén. Úgy néz ki most már elvégeztem a pokémon etetését, és a saját korgó gyomrom felé fordulhatok. Elõhalászok még egy rizsgombócot a táskámból, és mohón elkezdem befalni. Kell az erõ, kell az erõ. Csak ez jár a fejemben, mikor már a harmadikat gyûröm le. Végül teli szájjal, még odanyújtom az eddig csak velem szemben ülõk felé a maradékot, had fogyasszák el az egészet. Már ráérek szocializálódni, nem kell törõdnöm a rám törõ veszedelmekkel. Itt van már Fogatlan az övembe, és nincs azaz isten hogy ki tudjon onnan bújni. Ekkor a hideg veríték csapja ki a homlokomat. Blabla megtette. Õ tudja használni a labdáját, akár ki akár, be is tud menni. Remélem nem tanulta el a dolgot. Igaz éppen csak, hogy láthatta, biztos vagyok benne, hogy nem tanulta el. Azért fejemet a labda felé fordítom, és óvatosan leellenõrzöm, hogy nem-e mozog rendellenesen, vagy éppen nem-e egy rattata fej rágja éppena májamat? Minden kitelik tõle. Nagyot sóhajtva fújom ki a levegõt, semmi ilyesmi nem történik védve vagyok. Újra Luke és kis pajtása kerül a látószögembe, és végre most már tényleg minden ijedelem nélkül beszélhetek hozzá. - Na hogy ízlik? Anyám csinálta az összeset, de nem is reméltem hogy leendõ riválisommal meg tudom osztani. - Most már tényleg elmosolyodok. A rágás és a finom étek megtette a hatását. Minden szép, a spearow-k újra csivitelnek, a szél is kedvesen fújdogál, minden tökéletes egy ilyen gyönyörû naphoz. - Ha már a leendõ riválisnál tartok, mik a terveitek? Mi lesz a következõ lépésed Blablával? Ez nem egy túl nagy sziget, de sok mindent meg lehet tenni. Csak ezért érdeklõdök, hogy ti mit fogtok csinálni? - A kérdés nagyon érdekel, de nem csak a saját kíváncsiságom kiélése érdekében, hanem mert ebben a pillanatban én sem tudom mit csináljak. Mikor otthonról elindultam annyit vettem a fejembe, hogy megfogom a környék legerõsebb pokémonját. Hát ez sikerült, még ha van egy kis üröm is az örömben, de hát számolni kell ilyenekkel. Na az elsõ lépésen túl vagyok, de mi legyen a második? Talán megtanítani Fogatlant engedelmeskedni? Ezt bármennyire is szeretném, még most hanyagolnám egy kicsit a dolgot. Talán akkor egy kihívó kellene, egy másik pokémon edzõ, akivel összemérhetné az erejét. Csak egy erõs pokémon kellene, ami jól elveri a rattatát, hogy rájöjjön nélkülem nem lehet a legerõsebb, vagy valami hasonló. Talán ez lesz, de majd meglátom, mit válaszol Luke. Õ csak öreg már, jobban kellene tudnia, mit is szoktak kezdeni a kezdõ pokémonedzõk a karrierjük elején.
|
|
|
Post by Lucius Hedgedog on Jul 22, 2011 14:54:42 GMT 1
úgy tûnik, Fogatlan etetésében kisebb bravúr minden olyan pillanat, amiért nem jár Trantnak néhány megvetésnyi pillantás. részemrõl felvont szemöldökkel, csodálkozva szemlélem az etetését, és közben lopva Blablára sandítok, hogy ugye nem lesi el onnan, hogyan bánhat a mi kezdetleges kapcsolatunkon kívül egy pokemon még az edzõjével. de Blabla látványosan és teljesen hipnotizálva van a rizsgombócokat látva, úgyhogy figyelmemet minden különösebb lelkifurdalás nélkül hagyom visszaterelõdni a Trant-Fogatlan pároshoz, akik energiájukkal, illetve a civódásukkal akár egy triót, vagy kapásból egy nyugisabb négyest is kiadnának. az mindenesetre bizonyos, hogy csak így simán hamarosan A verzió: tökéletesen egymás idegeire fognak menni, B verzió: összecsiszolódnak, mint a gyémántok. kívánom nekik az utóbbit, mert elnézve nagyon pofásak egyébként.
aztán jön a szellemi és kreativitásbeli bravúr, aminek eredményeként Fogatlan végre labdában pihenhet. azaz dehogy pihen, biztos vagyok benne, hogy az a labda igen kemény próbatételeknek lesz kitéve, már ami a belülrõl ellene intézett támadásokat illeti, de egy felé küldött együttérzõ tekintettel próbálom bíztatni: ne adja fel, tartson ki. végülis, ha nem romlik el, akkor most évekre megedzõdhet. reméljük, hogy amilyen a gazdája, olyan a labdája is, mert ha ebbõl indulunk ki, akkor a labda sem fog engedni. persze inkább nindzsakölyök bõrét féltem, ugyanis kevés esélyt látok rá, hogy Fogatlan szabadulása elsõ percében engem okoljon a bezártságért, és nekem essen. sokkal valószínûbb, hogy elõször végezne a génmódosított gazdájával, és csak utána lennék én a következõ ellenfél.
ezeken túl pedig nem marad más, mint az étel maradéktalan élvezete. mármint értsd: ebbõl aztán nem fogunk maradékot hagyni. Blabla nyála addigra egy nem is olyan kicsi foltban átáztatta a nadrágom, de azért az elsõ falatokat a magam pici gyomrának csöndesítésére használom fel, és csak utána kap õ. nem jár érte megrovó tekintet, így is örül a kajának, én meg legalább oda tudok figyelni rá, hogy azon az oldalon harapjon, ahol van foga, és lehetõleg ne zabáljon be kapásból mindent. csak akkor kap, ha szépen lenyelte. - pokemoneledelnek se utolsó, ahogy elnézem. – legalábbis Blabla legalább olyan elégedettséggel szemezget a rizsszemekbõl és a magot alkotó gyümölcsbõl, mint Fogatlan, és ez, azt hiszem, tökéletes válasz a feltett kérdésre. – tényleg nagyon finom – teszem még hozzá, hogy ebbõl aztán tényleg ne legyen félreértés. aztán jön a duma a riválisákodásról. csak a fejemet rázom, de ha neki így tetszik a dolog, akkor legyen így. riválisok. rendben. – igazából nem tervezek. arra gondoltam, hogy figyelem Blabla mit szeretne. a doki mondta, hogy nagyon fiatal… oké, pontosabban: nem mondta. de attól még õ most az én pokemonom, szóval nem fogom visszaadni neki – mondom, és közben segítek neki eltüntetnie a maradék rizsszemeket kezemrõl. – elég valószínû, hogy most megkeressük a városi pokékórházat. – igazából itt ki is fújtak a terveim. aztán hátradõlök a két kezemre, az égre nézek, pár pillanatnyi csönd gondolkodás. – elõször csak Blablára figyelek, de ha még lesz pár pokemonom, akkor már rájuk is. szeretném, ha ez töltené ki a napomat. nem akarok jelvények után rohangászni. hát te? – szögezem Trantnak, az… öhm… riválisomnak a kérdést. kíváncsi vagyok, hogy mit fog reagálni.
|
|
|
Post by Trant Hardwin on Jul 25, 2011 13:37:26 GMT 1
//Huh nem tudom, hogy mi csinálhatnak a pokémonok a labdájukban, de én eddig azt hittem csak olyan piros lézer formában leledzenek, de mondjuk még ilyenen nem gondolkoztam eddig. //Csak tömöm magamba a kaját, és nagy nehezen, de próbálok a beszélgetõ partneremre is is figyelni. Férfi vagyok, vagy legalább is az leszek valamikor, ha Fogatlan nem tesz ellene. Mi férfiak pedig egyszerre csak egy dologra tudunk figyelni. Az pedig nem más, mint anyám aranykezei által készül rizsgombóc maradéka. Koromhoz képest meglepõen nagy mennyiségû ételt tudok betermelni. Ezt mondjuk nem tudom most bizonyítani, de az a kevéske rizsgombóc, is pillanatok alatt eltûnik. Végül desszertnek, kéjesen nyalogatom le az ujjaimról a ráragadt rizsszemeket. Az étkezést pedig egy sóhajjal zárom le. A pocakom teli van, legalábbis egy kis ideig, és már csak a rattatám tudná elrontani a hangulatot, ha kijönne és újra elnáspángolna. Na a mélázásból csak a rám törõ gondolataim árja húz vissza a való világba. Lassan megértem Luke kérdését is, ami nem is olyan egyszerû. Õ már tudja, nincsenek nagy tervei. Csak a pokémonaival akar foglalkozni. Szerezni még néhányat Blabla mellé és okítani õket, hogy a legjobban fejlõdjenek. Ezt értem, talán nekem is ugyanezt kellene tenni? ÁÁÁÁ nincs az a pénz. A céljaim nagyvonalúbbak. A legerõsebb pokémon edzõ akarok lenni, aki élt ezen a szigeten. Az elsõ lépést már megtettem, már csak a következõt kell kitalálni. Egy biztos meg kell nevelni, amihez biztos adnak tanácsot a pokémonközpontban. Úgyhogy ugyanarra visz az utunk Luke-al. - Hmm...hmm. - Mondani csak ennyit mondok. - Mit ne mondjak jó kérdéseid vannak. A pokémonkórház jól hangzik. Utána majd kitalálom mi legyen a következõ lépés. A jelvényezés nem nagyon van a terveim között, legalábbis még pár évig. Addigra meg már erõs pokémonokkal szeretnék ringbe szállni, hogy elkenhessem a száját mindenkinek, aki csak ki mer hívni. - Vigyorgok magamban, ami lassan a szájamra is kiterjed. Amennyire csak lehet öntudatlanul is szélesre húzom, ahogy gondolataimban, már a nagy mérkõzéseken járok. A korosztályom meghajlik elõttem, és a gyengébbnél-gyengébb pokémonjaik a földön hevernek harcképtelenül. - Gát a terveink nem ellentétesek egymással. Úgyhogy ha nem bánnád veled tartanék egy darabon. Társaságban úgyis jobb az utazás, és mit ne mondjak a szüleim se aggódnának annyira, ha egy ilyen öregemberrel utazgatnék, mint te. Gondolom te is el akarsz indulni körülnézni a szigeten. Nem csak egy helyben üldögélni, hátha elég fut a kedvenc pokémonod, akit társnak gondoltál ki Blabla mellé? - Nézek rá reménykedve. Igaz megpróbálom nem mutatni igazi érzéseimet. Hát nem jó dolog gyengének mutatkozni, és rávenni a másik embert, hogy legyen az õrangyala, legalább még egy kis ideig. A kórház, ilyen állapotba, túl messzinek tûnik. Ám ezt nem akarom mutatni, hát milyen már az, hogy a saját pokémon terített le, és még a pokémonközpontba sem tudom elvinni egyedül? Ezt nem engedhetem meg magamnak. Megvárom még a válaszát társamnak, majd összeszorított fogakkal felállok. A fájdalommal nem törõdök, úgy is tudom. Fogatlan mellett, több zúzódásom lesz még emellett. - Na hát akkor ne vesztegessük az idõt. Joy nõvér biztos ég a vágytól, hogy láthassa Blabla kiesett fogának a helyét, és meggyógyítsa bármi baja is legyen. - Hátizsákomat a hátamra kapom, és nem is törõdök a hátizsák pántjával, ami eddigi életemben legrosszabbul vágja a vállamat. Teszek néhány bizonytalan lépést, és mikorra megtalálom egyensúlyomat, folytatom tovább a tortúrát. Nem törõdök a szemeim elõtt cikázó fekete foltokkal, és azzal sem, hogy egy kicsit kótyagos a fejem. A világ mozog és változik, de nem a jó értelemben. Még három lépést sikerül megtennem, mikor a lábam már nem bírja el testsúlyomat. Lassan térdre hullok. Semmit nem hallok, és semmit nem látok. Csak érzem, hogy az arcom a fûbe csapódik, utána csak a nagy sötétség, és eszméletlenség.......
|
|
|
Post by Lucius Hedgedog on Jul 29, 2011 16:56:52 GMT 1
Öregember? Üldögélni? A kezem akaratlanul is ökölbe zárul, és megengedek magamnak egy szemöldök-emelgetést is. Úgy döntök, hogy ezeket is a számlájára írom, majd behajtom azután, hogy nem folyik belõle konstans a vér, vagy ha úgy dönt, hogy õ maga nem nyomkodja ki magából, mikor végre hegedni kezdenek a sebei. Mondjuk most már egész jól áll, legalábbis ránézésre már nem kell aggódnom amiatt, hogy soha nem fog elállni a vérzés. Látványosan alvad, nindzsakölyök meg dugig van karcolásokkal, harapásokkal… katonadolog, legalábbis úgy csinál, mintha az lenne, de én már rég eljátszottam volna a nagyhalált. Az jut eszembe, hogy a fájdalom teljes ignorálásában rokonlelkek lehetnek Blablával, aki nem is olyan szolid morgást hallat. Meglepetten nézek le rá, hogy mióta gondolatolvasó a szentem, de látva álmos pofikáját, és ahogy még csámcsog a fogai közé ragadt (hehe) rozsszemeken, úgy döntök, ez csak egy mutálódott ásítás lehetett tõle. Gondolatban lesöpröm a homlokomról a nemlétezõ izzadságcseppeket. Nem éltem volna túl, ha a zöld bébim egész nap a fejemben turkált volna. Azt hiszem, soha nem akarok magamnak pszicho pokemont. Gondolatban ezeket játszom le, de közben jól adom a nagyon figyelõ ember szerepét. Nem hinném, hogy Trant jelen pillanatban abban az állapotban van, hogy különösebben oda tudjon figyelni arra, más figyel-e rá. Így elintézem az egészet hümmögéssel, ami némileg monoton reakciónak számít, én tuti, hogy kiverném a hisztit miatta, de… khm… ri-vá-li-som jelen pillanatban teljes erejébõl monologizál, amit egyébként nagyon is értékelnék, mert érdekel, tényleg, figyelek rá, csak… bevallom, ebéd után nehezemre esik a koncentrálás. Örülök viszont annak, hogy Blabla sincs ezzel másként, még sikeresen produkált néhány ordítás-, röffenés-, morgás- és böffentészszerû ásítást, majd dumált egy ideig a nadrágomon hagyott nyálfoltjával, mielõtt álomba szenderült fölötte. Persze a nyálát ezúttal sem bírta megtartani a szájában, így lassan konkrét tócsa alakul ki a térdem kalácsa fölött. Nem különösebb szívfájdalom, hogy fel kell ébresztenem, ugyanis lassan áthûl tõle a nadrágom, és cidrizni kezd a combom. Ez nem vicces, határozottan hülye érzés. És abban a pillanatban bumm! Na bumm!, mert abbamarad Tranttal folytatott beszélgetésünk, és indulunk, na bumm!, mert Blabla mégiscsak kicsikart magából egy félig megvetõ pillantást, amikor nem hagytam alukálni az ölemben és a legnagyobb bumm!, amikor Trant úgy döntött, hogy heverészik még egy kicsit a fûben. Nem néztem jó szemmel ezt a kis délutáni sziesztát, meglehetõsen nagy terhet rótt rám, már csak azért is, mert hiába méregettem súlyos percekig Blablát, azok után, hogy Tranton nem mûködött a pofozás, még szerintem kemény hónapokba, ha nem évekbe kerülne, hogy elbírja az indaostorával nindzsakölyköt. Így nem maradt más, mint a csendes pánikolás, a heves szívdobogás és szitkozódás, valamint a nyögés Trant súlya alatt, ahogy a nyakamba küzdöttem. //és itt jöttem rá, hogy igazából inkább az ébredésedrõl kellett volna beszélnem, mert igen kevés interakció és lereagálható dolog marad neked, ha nincs magánál a karid. // - Hahó, hahó! – Zsenge próbálkozás, de a dokik szerint nagyjából itt az ideje, hogy elmúljanak a nyugtatók, meg felébredjen, meg úgy un bloc életjeleket adjon magáról… a normál szívritmust és levegõvételt leszámítva persze. Elmondtam nekik, hogy én az ilyen látszatdolgokban nem hiszek. - Ébredj fel, mert Fogatlan kinyír, ha nem leszek idõben a pokékórházban érte, meg Blabláért! – könyörgöm.
|
|
|
Post by Trant Hardwin on Aug 3, 2011 17:48:27 GMT 1
//Ügyes játékos megoldja, amúgy is legalább le tudom írni valahová, milyen pokémonokat is terveztem magam mellé. // Homály és sötétség vesz körül, akár csak ha egy álomba léptem volna be. Sajnos ez nem olyan mint a szokásos álmaim, azokban nem fáj minden testrészem. Lassan botorkálva haladok a sehol közepén. Az egész olyan deja vu érzés. A karcolások, a hátam fájása, tudom hogy már átéltem egyszer, de fogalmam sincs hol. Vége a fájdalomnak, és sötét homályt lassan felváltja egy zöldellõ vidék. Sok fû, és annál kevesebb fa. Sehol senki, egyedül vagyok, vagy mégsem? Szél támad, és mintha éles fogak hasítanának a bõrömbe. Apró karcolások jelennek meg rajtam, és legnagyobb meglepetésemre vér is serken. A szél tovább tombol, és mint mindennek ennek is vége lesz egyszer, de nem egyszerûen. Tornádó kerekedik, és felém tart, a földrõl felránt, és a messzibe hajít, majd újra támadni készül. A jelenet többször is lejátszódik, mint az számolni tudnám. Végül teljesen kitikkadva tápászkodok fel utoljára, az erõm utolsó morzsáit kuporgatom össze, csak hogy talpon tudjak maradni. Felkészülök a végzetemre, tudom hogy nem bírok ki még egyet, te azért felállok. Szembenézek a vesztemmel. A tornádó forog, kering, de nem közelít. Egyszer csak megáll, és lassulni kezd. Körülötte kitisztul a levegõ, elõször csak lila foltot látok meg, ami egy méretes egyfogú rattata-vá változik. Az ádáz pokémont már felismerem Fogatlan az én elsõ pokémon-om. A méretei megváltoztak, de a szemébõl sugárzó megvetést nem tudnám összetéveszteni semmivel. Az emlékek lassan derengeni kezdenek, a harcról, Luke-ról, Blabláról na meg az ájulásomról. Akkor ez csak egy álom, és az álomban bármit megtehetek. Legalábbis remélem. Már csak a gondolat, hogy nem vadászhat le újra a fenevad, erõt kölcsönöz a tagjaimba. Ökölbe szorítom kezemet, és várom az utolsó rohamot. Meg tudom szelídíteni. Ezt tudom, ezt érzem, és bármennyire is ellenkezik, véghez fogom vinni. Mikor megindulok, Fogatlan is elrugaszkodik. Az összecsapás elkerülhetetlen, vetõdök egyet a levegõben, õ pedig tovább vágtázik. A mozdulatom tökéletes sikerül hónom alá kapnom a nyakát, és a földre kényszeríteni. Nem tud semmi sem csinálni csak tehetetlenül morog. Az erõlködés pedig olyat tesz vele, amit el sem hiszek. A szemem láttára történik. A szorításomból nem tud menekülni, de én mégis hátrahõkölök. Sárga fény ragyogja be az egész testét. Vakít akár a nap, de mégsem tudom levenni róla a szemem. Már csak a sziluettjét láttam "szeretett" pokémonom-nak, semmi mást. Végül a körvonala kezdett változni növekedett, és "tüskésedett". Végül a fény kialszik, és egy erõteljes méretes Raticate áll elõttem. Fogai borotvaélesek, és a napfény megcsillan rajta. A szemével enyémet keresi. Csak félve merek visszanézni rá. Tekintetünk találkozik egymással, és rájövök ez a végzetem. Nekiveselkedik, és már ott is terem mellettem. Azt hittem végem, de egyre nem gondoltam, arra a mi történt. Fogatlan ott áll mellettem, és nem támad. Csak meghajol, és busa fejét a kezem alá rakja. Önkénytelenül is megpaskolom, és újra a sötétben találom magam. //Eszméletlenül lehuppanok a földre// Köd gomolyog, és csak egy dolgot érzek. Valami közeledik felém. Valami emberi, valami kétlábú, valami ami tudom hogy hozzám fog tartozni. A távolból jön, és gyorsan közelít. A fejét három sáv barázdálja, és kezei megnyúltak. Csak lassan jövök rá, hogy nem ember, aki közeledik, hanem egy pokémon. Egy Machop az, egy igazi Machop, legalábbis amennyire igazi lehet egy álomban bármi is. Közelebb ér hozzá, és innen már ki tudom venni, nem nagyobb õ, mint a többi, sõt talán még egy fél fejjel alacsonyabb is. Közelemben látványosan próbálja mutogatni nem létezõ izmait, majd rám mutat. Talán csak nem ki akarna hívni, engem? Végül a nevét kiáltja és megrohan. A kezemet magam elé tartom, és próbálom kivédeni. Meglepetésemre a Machop ökle lassabb, mint gondoltam. A karomnak csapódik, és nem érzek semmit. Ez mondjuk nem teljesen igaz, de hogy nagyon keveset az biztos. Ütése akár egy tollpihe a viharban, csak látható de különösebb hatása nincs. A Machop nem csügged, újra üt és üt, míg már a nyelve is kilóg az erõlködéstõl. Én csak meglepetten nézem, a lény nem nagyobb nálam, és sokkal gyengébb. Nem ezt várná el egy ilyen pokémon-tól. Végül elunom a dolgot és megütöm õt. Az öklöm pont a jobb arcába csapódik, a Machop szeme keresztbe állnak, és kidõl, mint egy fa. Egy ütés és máris K.O. Pedig még nem is teljes erõbõl ütöttem meg. Lehajolok mellé, és megpróbálom felverni. Pokémon-hoz nem méltóan ébred fel, kezeit a levegõbe vágja, csak sajnos én az útban vagyok. Egy pofon hirtelenségével talál el. Éppen hogy csak felocsúdok. Felsegítem az értetlenül bámuló Machopot. A világ forog még körülötte, mégis újra harcra kész. Még egyszer támad, és még egyszer a fenekére ül, pedig csak egyszer suhintottam meg. A bátorsága dicséretes, de hogy semmi ereje nincs az is biztos. Újra feláll, és újra támad. Üt, nem érzem, én ütök, kivédi. A megdöbbenésbõl, a meghökkenésbe váltok át. Ettõl az egy mozdulattól elkezd változni, alakulni, sõt nõni. Sárga fény, és változás. Nem telik el sok idõ, máris Machoke áll elõttem. Sajnos a változás nem hozta meg az eszét. Újra támadott, de ez már nem a satnya, gyenge csapás volt. Hanem egy majdnem erõtõl duzzadó lény tenyere csapódott az arcomnak. A világ megremegett körülöttem, majd visszahullat a szokványos sötétbe. A harag átjárta szívem, miért ilyen bátor ez a gyenge lény. Újra ütött, és én is. A karját találtam el, amit talán túl erõsre is sikeredett. Machoke karját találom el, és ettõl olyan történik, amibe még sohasem gondoltam bele. Felkiált fájdalmában, és a karja leválik testétõl. Megnyomorítottam a lényt. A sajnálat, és egy érzõ lény kínja befúrja magát szívembe. Nem tudom mit tegyek, nem akartam senkit sem ennyire megsebesíteni. A célom fontos, de nem ér meg ennyit. Alig merek ránézni a pokémon-ra, de valami megcsillan a szem sarkában. Újra a sárga fény, és a változás. A Machoke, nem vár sokat, átváltozik Machamp-é, de nem teljesen olyan, mint a többi. A négy karjából csak hármat látok. A sérülését, még változás után sem heverte ki. A harcot mindenképp be akarj fejezni, és felismerte, hogy egy karral nem fog sikerülni. Újra támad, és ennyi kar ellen már nem tudok védekezni. Újabb csapás, és hátra esek. Az ütés ereje meglepõ, és hatásos. Most én kerülök a földre, csak ülök ott és nézem, ahogy büszkén néz rám, és feltartott kezeivel büszkén könyveli el a gyõzelmét. //Három pofon amivel fel akartál ébreszteni.// Végül eltûnik a szemem elõl, és újra csak egyedül maradok. A világ sötét, de mégis valami más. A levegõben terjengõ illat, valami mennyei, isteni. Bágyadtságot okoz, mégis mintha selyem simogathatná az orromat. Illat változik a tavaszi és a nyári virágok között. Mégis a friss fû illata az, ami mindent beterít. Csak lassan veszem észre, ahogy egy Oddish ül az ölemben. Barátságos és szeretetreméltó. Nekem dörgölõdzik, és illatát felém úsztatja a levegõben. Minden csodálatos és barátságos. Talán túlságosan is. A szememet összehúzom, és próbálok túllátni a illatfelhõn, de nem tudok. Így nem is látom a gonosz vigyort, amibe az arca húzódik. Nem látom, hogy csak kihasznál, csak a tudásomat akarja, hogy erõsödjön, és olyan legyen, amilyen igazán akar. Csak annyit tudok tenni, hogy élvezem közeledtét, és simogatom, pátyolgatom. Mindent megteszek neki, hogy elégedett legyen, egészséges, és erõs. Végül egy csókot lehelek liláskék buksijára, ami nem csak engemet tölt el elégedettséggel, de õt is. A várt sárga fénytõl szívem nagyot dobban. Alakul változik, és legnagyobb örömömre egy Gloom ül most már az ölemben. Az illat azonnal megváltozik, az eddig friss, édes tavaszi fû, megváltozik. Dohos, sõt büdös lesz. Az orromba tolakodik a szag, és mintha apró indák is követnék, csak hogy a kínom nagyobb legyen. Felismerem hogy át lettem verve, mégis szívem mélyén tudom, hogy meg tudom változtatni. Fogatlannal sikerült, vele se fogok kudarcot vallani. Próbálom tovább magamhoz ölelni, pátyolgatni, és mindent megtenni, hogy barátságossá váljon újra. Nem használ. Semmi nem használ. Csak a szag, azaz átkozott szag, ami mindent beborít. Bármit is próbálok, õ pont az ellenkezõjét cselekszi, sõt olyan mérvû unottsággal viselkedik, hogy csoda ha nem rohanok fejjel a falnak, ha egyáltalán lenne itt fal. Egész idõ alatt, csak a ül, és terebélyesedik. Sõt már egészen kövérnek mondható, a nyála nem éppen a legeltûrhetõbb módon csorog végig gömbölyû hasán, és mintha nem is törõdne vele. Csak nézi, ahogy szenvedek miatt, és még élvezi is. Végül megtörök, és hanyatt vágódok, feladtam a küzdelmet. Vagy mégsem... //A fû illatát érzem eszméletlenül feküdve a földön, majd felemelsz és hátadon utazva a hajad kelti bennem a másik hatást // Folytatás: Második lépés egy barátságban
|
|