Az Apokalipszis kezdete

[Nosh]

Újra otthon voltam...Végre a saját ágyamban fekhettem...Végig gondoltam mi történt velem eddig. ~Meglett az első Pokemon-om, egy csapat vízi Poke támadt ránk. Eltört a karom. Mi jöhet még?
Gondoltam magamban és lehunytam a szemem. Talán ez a gondolat hozta Tamarillo vesztét. Ugyanis reggel hatalmas robbanásra ébredtem. Azthittem csak álom, de mikor anyám kihúzott az ágyamból és kihúzott magánvaló a ház elé nagyon meglepődtem. Szinte az egész városközpont megsemmisült. A polgármester felszólított minket hogy menjünk az óvóhelyre. Szaladni kezdtünk az erdőben lévő fémbunkerhez. Közben láttuk amint egy csapat Magby és Magmart ugrik ki a robbanás okozta gödörből és felénk szaladnak, majd egy gleccser emelkedik ki a vízből rajta Smoochum-okkal és Jynx-ekkel. Ekkor már rohantunk, mint az üldözött-Várjunk csak! Hisz üldöztek.-De a legnagyobb meglepettséget az okozta mikor a helyi erőmű is felrobbant és az ott dolgozó Elekid-ek és Electabuzz-ok támadni kezdtek. Szerencsénkr pont ekkor értük el az óvóhelyet.
-Krízishelyzet van ki kell találnunk valamit!-szólalt fel a polgármester.
-Én kiviszem magukat a hajómal!-ajánlotta a kapitány, de a bunker fémből készült borítása olvadni kezdett.-Ezek a Magmart-ok, siessünk!-ordította és az emberek kettes sorokban elindultak kifelé.
Már majdnem kiértünk mikor én ordítottam el magam:
-Az amulettem!-és szaladni kezdtem vissza az ékköves nyakláncomért amit az első megnyílásom után kaptam. Meg is találtam a bunker padlóján, de azzal nem számoltam hogy még ottvannak a Magmart-ok. Az egyik támadni készült és tudtam húgy csak a csoda menthet meg. Kidobtam kidobtam a felszínre Sierra labdáját hogy legalább ő élje túl, majd összekucorodtam.-Lugia segíts!-suttogtam és vártam a lángszórót, de a lángok ropogása helyett vízcsobogást hallottam. Felmeltem a fejem és nem más mint Lugia állt felettem.
-Jól vagy?-kérdezte mély hangon.
-Igen, azt hiszem!-motyogtam az élő legendának. Aki ekkor felrepült és egy Léglökéssel "támadt" az levegőbe, ami ettől szétnyílt és egy zöld sárkány repült ki belőlle, majd egy átjáró nyílt meg amin egy hatlábú valami lépett ki. A következő egy mozgó jégtömb volt ami a földből bújt elő és végül egy fekete és egy fehér szörny landolt a szigeten.

[Rodolfo Valentino]

Végre vége lett a jégbarlangos kalandnak, annyi szent, örültem neki. Kami is felsóhajthatott, mikor magunk mögött hagyhattunk annyi veszélyt. Nap sütötte a vállamat, szél simogatta orcámat és megfeledkezhettem minden e világi problémáról. Legalábbis úgy hihettem, hogy megfeledkezhetek! Kami felnyitotta szemét az alvásból, felborzolta szőrét és acsargóan morogni kezdett. Robbanás rázta meg Tamarillo-t, így nem is csodálkozhattam, milyen ideges az Arcanine-om. A város centrumát szó szerint lebombázták és a polgármester nyugtatóan evakuáltatta a lakosokat. Mi is futottunk a tömeggel, ahogy csak bírtunk, hisz' az életünk volt ismét a tét. Mi a kikötők felé szaladtunk, de jégtáblákon érkezett egy falkányi Smoochum és Jynx.
- Ha ezt Aura látná, azt hiszem elájulna... - mondtam őszintén és nyíltan Kami-nak, aki egyetértően bólintott egyet.
A jeges pokémonok leheletükkel megfagyasztották az emberek lábát, így menekülni se tudtak. Az Arcanine felháborodva nézte a jégtáblákon álló pokémonokat. A láng kereket használva mentette ki a pánikba esett embereket a bajból, akik hajókra szállva menekültek el a partról. Mi maradtunk. A helyi erőmű felrobbanása nem kicsit döbbentett meg, amiből Elekid-ek és Electabuzz-ok özönlöttek ki. Már elmenekülni se volt időm, mert az utolsó hajó is elment. Egyetlen választásom akadt: felmásztam Kami hátára és a jégtáblák felé vetettük magunkat. Az Arcanine megfeszítette minden izmát az ugrásnál megfeszítette. A Smoochum-ok közt még néhány Swinub is akadt. Az egyik bevetette az üldözést, amivel Kami-t visszaküldte a labdájába. Magasan voltam a levegőben. A Jynx-ek egyike a lavinát használva katarzist zúdított rám. A felettem megjelenő lavinaforgataggal nem tudtam küzdeni. Lehunytam a szememet, mert nemigen szerettem volna a rám váró fájdalommal szembesülni. Onnantól kezdve nem éreztem semmit se. Mikor ismét magamnál voltam, egy fekete sárkány arcát pillantottam meg, ami felülről nézett le rám. Kezeiben feküdtem, miközben a levegőt szeltük át. Még csak halványan láttam, de tudtam, ki mentett meg.
- Zekrom! - vontam le a következtetést.
- Hát ismét találkozunk, Rodolfo Valentino... - mondta mély, rekedtes hangján a telepátiát használva.
Magasan jártunk, ehhez kétség nem férhetett. Az idő rosszra fordult, minden bizonnyal a baj forrása miatt. Mert a baj a pokémonok támadásában, valamint a város centrumának felrobbanásában megmutatkozott. Nem mertem megkérdezni Zekrom-tól, tud-e valamit a problémáról bármit is. Rajta kívül - megdöbbentő módon - számos más legendás is megjelent a "színpadon": Lugia, a tengerek őre, aki egy fiút mentett meg számtalan Magby-től és Magmar-tól. Giratina, aki a fordított világból röppent elő és itteni, alternatív alakját öltötte fel épp. Rayquaza, az atmoszféra ura, aki megfékezte Kyogre-t és Groudon-t. Regice a földből lépett elő, két társa, Regirock és Registeel nélkül. Végül a fehér hős, Reshiram, aki a monda szerint Zekrom-al vett részt a két testvér, az ideálok és igazságok hőseinek háborújában. Ez a hat legendás pokémon észbontó látványt nyújtott. Túl sokat tudtam ezekről a lényekről. Mindig róluk olvastam, különösen Zekrom-ról, a falunk megmentőjéről.

[Attila]

Már nem jártam messze Tamarillo városától. Egy hosszú út állt mögöttem, amit azért tettem meg, mert egy kis kikapcsolódásra vágytunk a srácokkal. Csak mi és a természet. Nagyszerűen éreztük magunkat és egyik este még Gastly is "megviccelt" (elhipnotizált és azt a látszatot sugározta belém, hogy a fák mind rémalakká változnak és engem vesznek célba és ekkor mondtam azt, hogy elég ).
Akárhogy siránkoztak is, Bulbasaur akárhogy is kapaszkodott egy fa tövébe az indáival, hogy ő nem akar menni, itt akar még maradni, én döntöttem. Gastly annyira rám hozta a frászt, hogy valahogy örökre megutáltam az erdőt. Illetve csak addig a pillanatig, amíg ki nem értünk a fák közül és meg nem pillantottam a város körvonalait.
Eszembe jutottak a magas épületek, a rengeteg beton, a zajos környezet és valahol belül visszakívánkoztam ismét a fák közé, de már nem akartam visszatérni. Még a végén azt hinnék, hogy ők győztek (Bulbasaur és Gastly) és azután csak abból állna a hátralévő életem, hogy mindenért nyavalyognának. Azt már nem!

Na szóval, mint mondottam, már nem voltam messze a várostól. Éjszaka volt, de a fények így is elég jól látszódtak. Alig tíz kilométer választhatott el tőle, mikor hirtelen feltűnt, hogy a város mintha nem ugyan az lenne, mint eddig volt. Füst szállt fel több helyről is, helikopterek járták az eget.
- Mégis mi a fene lehet ez az egész? - tettem fel kérdőn magamnak a kérdést. - Jobb lenne minél előbb utána járni ennek.
Rohanni kezdtem Tamarillo felé (mit nekem az a tíz kilométer...Hahhh... ) mintha egy csorda Tauros kergetne.
Csoda, hogy miképpen, de alig másfél óra alatt ( komolyan nem tudom, hogy hogy csináltam O.o ) megérkeztem a város határához, ahol igen érdekes jelenségben volt részem: Egy csapat Raichu éppen egy anyukát és egy kisgyermeket vett célba. Az anya a földön hevert és a gyermekét védte a testével, miközben a kicsi, torka szakadtából üvöltött.
Nem hagyhattam, hogy bántsák őket, ezért elő is hívtam a pokémonjaimat.
- Bulbasaur, Gastly, gyertek elő! Állítsátok meg a pokémonokat! - adtam ki gyorsan az utasítást és a két kis társam már cselekedett is.
Bulbasaur egy indatámadással elkezdte csapkodni a Raichukat, míg Gastly pedig a Hipnózis sugarával altatta őket. Viszont az elektromos pokémonok sem voltak tétlenek és tudták, hogy kit kell támadni. Az egyikük egy igen erőteljes mennykőcsapás támadással vett célba engem, ami ki is ütött volna, ha... Gastly nem vetődik elém!
- Gastly! - kiáltottam fel, de a pokémonom füstölögve, ájultan hevert előttem. - Hogy roha*nátok meg ott ahol vagytok kis nyomor*kok! - néztem dühösen a Raichukra.
Bulbasaur is ilyesmi véleményen lehetett, mivel a tekintete tüzesebbé vált és hevesen kezdte el szórni őket méregporral. Viszont ő sem tudott dacolnia túlerővel és a Raichuk elektromos támadásaival így végül ő is aléltan rogyott össze.
Aggódva rohantam Bulbasaurhoz és helyeztem a kezem a gubójára.
- Minden rendben lesz barátom, nem kell félned... - simogattam meg a zokogáshoz közel állva és felkészültem, hogy én is hasonló sorsra jutok, mikor...
Egy sötét anyagtalan "valami" kezdett el formát ölteni pontosan mellettem (!) nem kis riadalmamra. Gyorsan visszahívtam a pokémonjaim, hogy ne essen még nagyobb bajuk, ha netán a Raichuk támadása eltalálna.
Épp csaka szerencsémnek köszönhetek mindent, mert mielőtt a mennykőcsapásuk engem is eltalált volna, egy hatalmas pokémon(?) emelkedett ki az anyagtalan lyukból és állta el a mennykőcsapás útját. Visított egyet a Raichuk fele, akik ettől riadtan széledtek szét és menekültek el, minél távolabbra az iszonyattól.
Balszerencsémre úgy alakultak a dolgok, hogy mire a pokémon teljesen előbújt abból a valamiből, a hátán találtam magam.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - ez volt az egyetlen reakcióm és az életemért imádkozva kapaszkodtam bele hatalmas páncélzatába, mivel egyenesen az ég fele vette az irányt.
Amennyire megnéztem magamnak hosszú kígyószerű teste volt, hatalmas sötét, hosszúkás szárnyai(?). Testét néhol aranysárga páncélzat fedte (amibe én is kapaszkodtam az életemet féltve, miközben szeltük a levegőt).
Fogalmam sem volt, hogy hova tart a pokémon, hogy mért jelent pont itt meg és hogy én mégis mi a fészkes fenét keresek a hátán, de látszólag egyáltalán nem zavarta ( vagy észre sem vette).
Az időjárás kezdett igen borongóssá, sőt, viharossá változni. Az egész város égett. - Talán ezért van most itt ez a pokémon?
Kérdésemre hamarosan választ kaptam. Észrevettem, amint a levegőt szeltük, hogy több furcsa pokémon is megjelenik. Egy hatalmas zöld sárkány az égből, egy furcsa tejfehér valami a föld alól tör utat magának, Lugia is kiemelkedett a vizekből, valamint egy fehér és egy sötét pokémon is szelték az eget.
- Mégis mi a fészkes fene folyik itt?

[Aura]

A tudat, hogy már messze jártam a jégbarlangtól, nyugodtsággal töltött el, amíg Naga belém kapaszkodva vitt Tamarillo felé. Csupán szóbeszédekből hallottam, hogy egy nagyon szép, békés város, ahol az élet zsibongóan nyüzsög. Mélyet szippantottam a friss levegőből, s életvidáman mosolyogtam. Szebb időtöltést nem is lehetne kívánni, mint hogy partneremmel az eget szelem át. Már élvezkedően le is hunytam volna a szememet, ha valami rosszat meg nem érezne a partnerem, Naga. Bosszúsan morgolódni kezdett, amire fel kellett figyelnem. Az eddig szimpatikusnak tűnő városka központját szó szerint felrobbantották. A pánikba esett emberek különböző módokon próbálták elhagyni Tamarillo-t: egyesek hajókkal szálltak vízre. A közeli erőmű is a földdel lett egyenlő, ahonnan az Elekid-ek és Electabuzz-ok törtek ki, megtámadván az embereket. Néhányan repülőkkel készültek elmenekülni a kaotikus kimenetelű városból. Az egyik éppen alacsonyan szállt, a víz felszínétől csupán öt-hat méterre. Valami történhetett a hajtóművel. Naga-nak intettem, hogy szálljon a gép mellé, mert beszélni kívántam a pilótával. Mire odaértem és beszélni tudhattam, egy csapatnyi Snover jelent meg két jégtáblán Smoochum-okkal, Jynx-ekkel és Swinub-okkal, amik éppen mással voltak elfoglalva. A Snover-ek közül három termetesebb a jégdarabokkal támadtak bennünket és a gépet. Megfordultunk és Naga-t egy sziklasír támadásra kértem fel, aminek hála azok a vízbe estek. A repülőgép el tudott menekülni, hál' Arceus-nak. A többi Snover is felfigyelt az előbbi cselekedetünkre és további jégdarabokkal csáklyáztak meg bennünket. Naga bevetette legügyesebb légi mutatványait, amikkel kikerülte a támadó darabkákat. Megdöbbentett, hogy hirtelen egy vérbeli harc kellős közepére kerültem. Naga eltökélten küzdött értem és persze önmagáért is. Légi szaltók közepette a többi Snover-t is megpróbálta a sziklasírral lelökni a jégtábláról, kisebb-nagyobb sikerrel ez ment is. Már-már élveztük a harcot, ahogy a legtöbb Daimon, azaz Őrzők is szokták. Naga zuhanórepülés közepette megragadta az egyik Snover karját és erőteljes mozdulattal a vízbe rántotta. Szép húzás volt tőle, amit ő maga is tudott, a kis felvágós. Bár a klíma szokatlanul kezdett hűlni, s az idő is beborult. Baj közelített, nem vitás és ez a pokémonok agresszív viselkedésén mutatkozott meg. Sokáig bírtuk velük, ám a Snover-ek végül egyesítették ellenünk ereiket és egy jégsugárba sűrítették támadásukat. Azt már nem bírtuk se kivédeni, se kikerülni. A hideg támadás lefagyasztotta Naga szárnyait, de ez is kevésnek tűnt a Snover-ek számára: a fűsíppal elaltatták a Vibrava-t, így az elaludt. Zuhantunk, így legalább a társamat óvtam meg tőle, úgyhogy visszahívtam. A hideg hirtelen legyengített, amitől már-már elvesztettem az eszméletemet. Ekkor váratlanul valami felordított és egy fehér sárkány teljes sebességgel felém közeledett. Mivel nem volt más választásom, a hátára küszködtem magamat. Hirtelen elöntött az a melegség, amit sose éreztem még életemben. A fehér sárkány mellett számos más idegen pokémon is megjelent, amiknek a nevét rég elfelejtettem. Egy biztos: mindnyájan a legendás pokémon "csoportot" képviselték.

[Boris Usaghi]

Már annyi mindenen mentem keresztül Parasszal, de a mai élmény azt hiszem mindent felülmúlt... Nos oda-vissza 4-6 teljes életre, ha létezik reinkarnáció... Na de kezdjük az elején.
Vagyis hát a ténysor első fele annyira nem is érdemleges, szinte már unalmas. Miután a Jégbarlangoktól kezdve a Tűz sziget kazamatáin és a Johto régió vadonjain át egészen a tenger egy békés korallszirtjéig bejártam a környéket, ideje volt némi rokonlátogatást megejteni. Anyai nagybátyám hívott el egy hétvégére, aki energetikai mérnök az egyik helyi erőműben, még azt is megszervezte, hogy tehessek egy sétát itt. Rendkívül jópofának találtam a Magnemiteokat és Electabuzzokat, de a Voltorbokhoz nem engedtek oda, mint mondták, még az alkalmazottak, a saját mestereik is csak óvatosan bánnak az ingerlékeny, mondhatni fölös feszültséggel teli golyókkal. Ezt persze megértettem. A nap végeztével hazafelé indultunk én és Dave bácsikám, nos... Nagyjából akkor szabadult el a pokol, mikor a külső kapunál jártunk.
Elképedve kaptuk fel a fejünket, mikor megszólaltak a riadó szirénák. A bácsikám az őrhöz rohant:
- Mike! Mi folyik itt? Mi a vészhelyzet? - érdeklődött hadarva, sürgetően. A kétségbeesett kapuőrző vadul nyomkodta a gombokat a konzolján, hogy valami képet kapjon a belső kamerákból, közben a fejét rázva, pánikba esve felelt:
- Fogalmam sincs doktor úr... Az egyik... az egyik voltorb egyszerűen felrobbant, felszakítva egy darabot a falon... Én...
- Máskor is történt már ilyen - sóhajtott valamelyest megkönnyebbülve a nagybátyám. - Mindjárt a Pokemon Centerbe szállítják, felesleges ez a nagy riadalom...
- Tartok tőle uram, hogy... ilyen még nem volt... - nyögte a kétségbeesett portás. - A pokémonok... megtámadták a dolgozókat... kitörtek a folyosókra és... túlterhelték a rendszert. Elvesztettem minden vizuális kapcsolatot... Én...
- HOGYAN?! - hördült fel Dave bácsi, de számomra az ügyeletes arca mindennél beszédesebb volt. Nagyon nagy a baj! A nagybátyámhoz lépve elkaptam a karját:
- Mi a menekülési terv ilyen esetre? - sürgettem.
- Ilyen esetre?! - pislogott, mint aki álomvilágból ébred. - Ni... nincs ilyen terv... Pokémon lázadással senki... senki sem számolt...
- A vészhelyzeti kiürítési terv! - ráztam meg a karját. - Merre? Merre kell menni az alkalmazottaknak? Ha... ha mondjuk gázszivárgás van?
- Mi? De... i-igen - bólintott. - Van egy menekülési útvonal, mutatom! Gyere!
Közel a hatvanhoz, ha a barátai életéről van szó, még mindig elég jó tempót tud diktálni az öreg, alig bírtam a sarkában maradni. Együttes erővel felnyitottunk egy vaskos csapóajtót, ami a mélybe vezetett. Dave bácsi már ereszkedett volna lefelé, de most már nem rajta volt a sor. Megfogtam a vállát:
- Semmi esélyed abban az elektromos viharban - morogtam fájdalmasan. - Menj haza és vigyázz a nénire, meg az unokatestvéreimre. Most!
- Hogy mennék haza, mikor itt veszélyben vannak a kollégá...
Szó nélkül a város felé mutattam, ahogy követte a tekintetem halálra sápadt. Több helyen tüzek csaptak fel, az égen pokémonok repkedtek és zuhanó támadásokat indítottak, több épület jégbe fagyott.
- Mi... mi ez? - nyögte Dave bácsi.
- Fogalmam sincs, de az én fűpokémonjaim odalent előnyben vannak, amíg kihozzuk a bajba jutottakat. Neked a családoddal a helyed bácsikám. Menj! - sürgettem, mire végre bólintott. Szorosan magához ölelt, úgy suttogta a fülembe:
- Ilyen helyzetekben mutatják meg magukat a hősök - zihálta.
- Frászokat - morogtam vissza. - Na menj már!
Ő elrohant, én pedig leugrottam a nem túl mély vészjáratba. Hát az áram valóban elment, vagy... vagy mégsem. Általában teljesen sötét volt, időnként viszont abnormális fénnyel világítottak az égők, messze a terhelési határukon túl. Mi folyik itt?! Felkattintottam a zseblámpámat s kiengedtem Parast meg Exeggcuteot, utóbbit, sebességére tekintettel magam vittem az összes zsebem felhasználásával, még egy alig megkezdett sonkás szendvicset is el kellett dobnom emiatt. Majd a szívem szakadt meg. Hiába, ha van tanító ezen a világon, aki meg tudna érteni egy snorlaxet, az biztosan én vagyok. Csak jó társak nem lennénk, igen gyakran összerúgnánk a port, lévén egyszerre kettőnket a leggazdagabb régiók sem tudnának élelmezni... Na irány előre, az ostoba gondolatok még nagyon ráérnek!

Szerencsére egy vészkijárat nem egy bonyolult dolog, nyílegyenes folyosó, amin hamarost szembe jöttek a kifelé menekülő technikusok és őrök. Megvártam míg elrobognak mellettünk, utána középre állva utasítottam Parast és Exeggcuteot, hogy álomporral lőjék tele ezt a szakaszt. Mivel leálltak a ventillátorok is, így légmozgás hiányában igen lassan ülepedik le, a belerohanó, repülő, guruló elektromos pokémonoknak lesz egy kis meglepetése... Aztán sebes léptekkel rohantam a többiek után. Már csak a felszínen értem őket utol, ám nem éppen szívderítő látvány fogadott. A csoportot körülvette négy, nyilván más utat választott electabuzz, az egyik technikus már a földön hevert rángatózó izmokkal, esélyesen lesokkolták szerencsétlent. Innen nézve nem veszedelmesek a sérülései, de járni biztos nem tud s ha ez így marad akkor... De nem marad így!
- Paras, öreg cimbora, adj nekik álomspórát! Exeggcute, használj bénító spórákat! - kiáltottam.
Két hű barátom gyorsan cselekedett szerencsénkre, az elektromos gorillákra ez a kisebb növényi felhő igen frenetikus hatással bírt, egyik a másik után hanyatlott le, ahogy természetesen sajnos egy-két ember is, de túl szoros volt a gyűrű, nem lehetett pontosan célozni. Öklömmel a tenyerembe csaptam:
- Ez az! Na most Exeggcute, rendezzük le ezt a bandát, had szóljon a...
Hirtelen akadt el a szavam. Eredetileg komoly károsodást okozó csapásban gondolkodtam, de belém nyilallt a felismerés, a mi döntéseinken nagyon, nagyon sok múlik. Ezek a pokémonok évek, évtizedek óta látják el energiával a várost. Nem tudjuk mitől zavarodtak meg, nem tudjuk miért támad a többi is a városban, de ha... ha ennek vége, mert egyszer úgy is vége lesz, akkor hogy várhassunk el bizalmat tőlük, ha mi azonnal pusztításon gondolkodunk az első nehézségnél? Nem tehetem... nem tehetjük!
- ...had szóljon egy hipnózis nekik! Altasd el őket teljesen! - módosítottam az eredeti tervet.
- Exeggcute! - csattant a válasz, s mindegyik támadó makimajom felé odafordult egy-egy tojás, majd szemeikből pszichikus sugárral kezdték bombázni a célpontjaik agyát, igen hamar kiütve őket.
- Ez az! - kiáltottam boldogan, de az örömöm hamar szerte foszlott. Árny vetült körénk, hatalmas, erőteljes árnykép s én remegve emeltem fel a tekintetem. Óriási narancsszín test lebegett felettünk, izzó haragját bömbölte világgá egy charizard. Remegő térdekkel meredtem fel rá, idegesen kaptam a szám elé a kezem s kétségbeesetten próbáltam legyűrni a bennem elharapózó félelemet, rettegést, hogy valamit kigondoljak, valamire jussak, de... nem megy, ez nagyon... nagyon közel van és... és...
Gyakorlatilag a semmiből jött a kékes sugárnyaláb ami oldalba kapta a sárkányszerű jelenést s egyetlen hatalmas jégtömbbe fagyasztotta, ami a földre zuhant s megrepedezett. A tűzpokémon farkán égő láng apránként megolvasztja majd ezt a jégpáncélt, de utána még órákig harcképtelen lesz, ez biztos. A sugár vetőirányába kaptam a fejem s leesett állal bámultam egy mozgó, hummanoid jéghegyet. Mi... Mi ez?! Remegő kézzel emeltem fel a pokedexemet, ami már pittyegte is:
- Regice, a jéghegy pokémon. A testét -328 fokos hidegű jég alkotja, amit még a tűz sem olvaszt fel. Ősi pokémon, feltehetően nem e világ szülötte bár évezredek óta is itt tartózkodhat. Regice egy eleven legenda, de nem rendelkezünk róla kielégítő mennyiségű információval.
- Egy legenda... - suttogtam magam is, öntudatlanul ismételve a szerkezet szavait.
Ez akkor a vég, egy ilyen erejű lénnyel nem vagyok képes sem én, sem a társaim dacolni.
- Fussatok! - kiáltottam a pokémonjaimra, hatalmas testem ha erőről van szó előnyt jelent, de a menekülés során... Erre nem is gondolhattam. Paras és Exeggcute haboztak néhány pillanatig, addig az eleven jéghegy is szemügyre vette a kiütött electabuzzokat. Végül megszólalt jellegzetes, csikorgó géphangján:
- Regice...
És egyik karjával a város felé mutatott, ahol valami egyértelmű változás állt be, bár nem tudtam innen kivenni miféle. Engem egyelőre az is megdöbbentett, hogy nem akar minket bántani, így végül kábultan bólintottam:
- Oké, ha te mondod.... Követünk téged - mormoltam. Mit ne mondjak, jó nagy darab ez az izé, de ezzel se lehet normálisan tartani a lépést... Túlságosan nagyokat lép. Mint egy eleven toronyház és... - Várj már meg!!! - ziháltam utána iramodva. De hát nem magasabb nálam az Isten szerelmére! Hogy megy ez ennyire gyooooo..... Hatalmasat zuhanva köpködtem a fogaim közé szorult jégdarabokat. - Így könnyű, ha korcsolyapályát fagyaszt maga elé... ÉN NEM TUDOK KORCSOLYÁZNI!!!!

Már csak a városban értem be a mozgó jéghegyet, aki időközben csatába bocsátkozott néhány Jynxszel. Szilárdan állt, hagyta őket támadni s csak néha csapott vissza, de az mindig egy minuszt jelentett az ellenség soraiban. Hát persze! A testhőmérséklete az abszolút nulla fok alatt van, ezt már nem lehet tovább fagyasztani. Úgy nézett ki, ezt jól bírja az eleven legenda, így felmértem a terepet. Hát mit ne mondjak érdemes volt! Amit legelőször megpillantottam, az egy régi ismerős volt. Attila! Valami elképesztő repülő... őőőő... háááát... valami repülő féreg hátán. A pokedexem sem tudott eligazítani: "Nincs adat, feltehetően egy eddig ismeretlen faj". De jó... De most ez az új barátja és éppen lovagol, de akkor miért üvölt? Vagy bajban van, épp meg akarják enni, de akkor a micsoda miért nem vesz róla tudomást?? Aztán egy elképesztő, gyönyörű, hófehér lény következett, talán egy sárkányforma pokémon, akinek a hátán mintha egy lány ülne, de innen túl messze voltak, nem bírta a dexem sem belőni őket, ahogy egy másik, ehhez némileg hasonló, csak fekete lényt sem, szintén lovassal. Meg még egy fehér és a fején némileg kék repülő valami, a hátán úgyszintén egy fiatalember. Valami? De hiszen ez Lugia! Felismerem a legendás pokémont, bár sokat nem tudok róla érthető okokból. Ezek szerint a másik három is... Uram isten, mi folyik itt?! Mindegyik lény perpillanat támadókkal volt elfoglalva, nem vehették észre a területet megkerülve a Lugia hátába rontó Gyaradost. A tengeri kígyó kiemelkedett a tengerből egyre magasabbra, ha ez most végigsöpör itt egy vízágyúval, akkor vagy Lugiát, vagy pedig az ismeretlen féregszerű valamit találja el, ha meg se kottyan nekik esetleg, a lovast akkor is lesodorhatja. Aggódtam Attiláért és még így ismeretlenül a másik srácért is, de innen hiába üvöltöznék, tartok tőle. Más megoldás kell!
- Grimer, szükségem van a segítségedre! Grimer! Mennykőcsapást a Gyarados ellen! - süvöltöttem.
A megjelenő iszappokémon eszerint cselekedett, a levágódó elektromos töltet nem volt elég, hogy kiüsse a batár nagy dögöt, de a mozgása elnehezült s a két repülő lény is felfigyelt a veszélyre, ahogy Regice is, aki azonnal elém lépve, a testével óvott meg a felénk küldött vízsugártól, nemes egyszerűséggel befagyasztva azt. Magáról a végső csapásról persze lemaradtam, de az biztos, hogy az egyik legendás végül is az ájulás karjaiba lökte a haragvó gyaradost. A jéghegy hangszíne megváltozott:
- Regice...
- Köszönöm neked - suttogtam vissza. A fagylény megrázkódott, majd magával intve minket megindult, hogy utat vágjon magának a többi hasonszőrű felé. Érdekes helyzet. Most ezek egymásnak akarnak segíteni, vagy úgy érzik, csak ők ölhetik meg egymást, a kisebb lényeknek nincs ebbe beleszólása? Hát fogalmam sincs, de a lelki szemeim előtt időnként már az apokalipszis négy lovasa vágtatott el, az utolsó vörösen világító szemű, fekete szőrű kanca nyergéből pedig szélesen vigyorgott csontmosolyával a Halál... Nagyon sebesen ki kell derítenünk mi folyik itt!!!

[Betty]

Lizi kimeredt szemmel, tátott szájjal bámulja az alatta elsuhanó tájat. Tamarillo városa igencsak elképesztő látványt nyújt felülről nézve: a hatalmas épületek csakúgy csillognak a napfényben, nem is beszélve az itt-ott megbújó parkokról, akik, mint holmi zöld tengerszemek, őrzik a csend illúzióját a zajos vidéken. Innen még a korallzátonyokat is látni a tengerben, bár a kis charmandert, érthető okokból, sokkal jobban érdekli a szárazföld. Néha felugrik az ölemből, arcát izgatottan tapasztva az üvegre, hogy minél többet lásson. Megsimogatom a buksiját, és mosolyogva szemlélem érzelmeinek ennyire kifejező megnyilvánulásait.
A repülőgép hirtelen felemelkedik, és hamarosan fejest ugrik a felhők hullámaiba.

Elégedetten nyúlok el a székemben: pontosan ez az, amire szükségünk volt. Legegyszerűbben talán úgy tudnám kifejezni, hogy motiváció. Nem mintha párosunk nem rendelkezett volna eddig is kellő mennyiséggel, de most valami egészen más típusúra helyeztem a hangsúlyt, és úgy látszik, nagyonis jól tettem: meg akartam mutatni Lizinek a repülés érzését. Már amennyire ez lehetséges az emberi körülmények között.
Az utóbbi időben sajnos eléggé elhanyagoltam a kis gyíkot, főleg mert minden harcot Donnal vívtam. Charmander, jó természete miatt kiválóan tűrte ezt a fajta nemtörődömséget, de az én lelkiismeretem egyszer csak megszólalt. Don nagyon akaratos, ha küzdelemről van szó, Lizi meg túl engedékeny, ezért mindig engedtem a kihívó szemeknek. Kezdő pokémonom egy idő után egyszerűen elvesztette az érdeklődését, ez a folyamat nem járt semmiféle fájdalommal és konfliktussal, de azért én mégis magamat hibáztatom érte. Valamilyen szinten ez a repülés is csak egy picinyke kompenzáció. Ha minden jól sikerül, Lizinek meglesz a kellő akarata, hogy akár Don háttérbe szorításával is, de fejlődjön. Itt nem a charmeleonná alakulásról beszélek, hanem a képességekről, amiknek eredményeképpen, egyszer majd Lizi is képes lesz repülni.

Gondolataimból egy erőteljes zökkenés ébreszt fel. Valami nem stimmel… ijedten nézek ki én is az ablakon, és a látvány – mostmár – cseppet sem hasonlít a pár perccel ezelőttire: egyszerre mintha minden vad és befogott pokémon megvadult volna, őrülten támadják a várost és annak környékét. Több helyről koromfekete füst száll fel, és a robbanások sorozata nem akar megállni. A segédpilóta zihálva szalad felénk, és a lehető legrosszabb mondat hagyja el a száját, ami ebben a helyzetben lehetséges: le fogunk zuhanni!
Lizi reakciója azonban még engem is meglep: semmi jelét nem mutatja a félelemnek, sőt, a tenni akarás sugárzik tekintetéből.
- Sajnálom, Lizi, de semmi esélye annak, hogy te egyszerre tudjál két szintet fejlődni – világosítom fel, de a tények hallatán ő csak összeszorítja fogait.
A segédpilóta kérdésére csak a fejemet rázom szomorúan, nem, nincsen repülő típusú pokémon nálam. A szavak kimondásánál csak fél szemmel pillantok charmander felé, de aztán jobbnak látom, ha nem feszítem tovább a húrt,és visszahívom. Nem szeretném, ha bármi miatt is magát okolná. Lesz, ami lesz, a pokélabdában biztonságban van.
- Még szerencse, hogy a mai sétarepülésnél ön az egyetlen vendégünk – jelenti ki a már félájult állapotban lévő férfi. De hogy miért is? Tudtommal a városban sem jobb a helyzet… és mi éppen a tenger felett vagyunk, még akár túl is élhetjük…
Jut is eszembe, nem kéne nekem bepánikolnom? Talán. De, nem is értem miért, most mégsem érzek ingerenciát az üvöltözésre és a fel-alá rohangálásra. Ezt valószínűleg szintén Lizinek köszönhetem, ha sok időt töltünk együtt, mindig átragad rám az optimizmusa, bár nem túl sok ideig. Mindegy is, ezt az időt az adrenalin szinte biztosan meg fogja nyújtani, addig meg csak kitalálunk valamit!
- Mennyi ejtőernyőnk van? – kérdezem a pilótát, időközben előrefutva a pilótafülkébe. Az első kérdésem nyilván az kellett volna, hogy legyen, hogy miért is zuhanunk le, de ilyen felesleges szócséplésre aztán tényleg nincs időnk. Logikus észjárással, ha a szárazföldön vannak megvadult pokémonok, a levegőben is lehetnek. Ennek a kis gépnek meg egyetlen erősebb támadás már bőven elég.
- Öt-hat darab van, de sajna nem mind egy életbiztosítás. Általában háromból egy selejtes… - feleli a pilóta, idegesen próbálva minél lejjebb irányítani a gépet, amíg még lehet. Már nem is kell faggatóznom, szemét le nem véve a pirosan villogó monitorról, az egyik félreeső sarokra mutat. Hamarosan előbányászom az előbb említett életmentő cuccokat, az egyiket a segédpilótára adom, egy másikat meg odanyújtok a pilótának. Végül én is felveszem a magamét, közben ellenőrizve, hogy pokélabdáim elég szorosan vannak-e az övemhez csatolva. Miután minden kész, kirúgjuk a már lángokban álló kisgép ajtaját. Egy utolsó reménytelen pillantást még vetünk egymásra, biccentünk, majd ugrunk.

Ha eddig egy picinyke vágyat is éreztem, hogy igazából megtapasztaljam a repülést, most meggondoltam magam! Bár inkább zuhanásnak kéne nevezni, amit művelek per pillanat, de egyenlőre nem találom ennek a normáltalan ejtőernyőnek a kioldógombját! Ekkor kezd el elhatalmasodni rajtam a pánik, és kezeim össze-vissza kapkodnak, az agyam meg nem képes rendesen összehangolni a mozgáskombinációt. Nem merek minden kilógó zsinórt meghúzni, mert az egyik tuti biztosan a vesztemet okozná. Legalábbis én így állok hozzá. Elordítom magam, majd dühödten az arcomra csapok: Betty, mi ez a pesszimizmus? Ideje magadhoz térni! Nagy levegő… kifújás…belégzés…kifújás…de hogyan, amikor Tamarillo egyre közelebb kerül hozzám? Végső elhatározásomban meghúzom a legfeltűnőbb zsinórt, amit hirtelenjében meglátok, és csodák csodájára, a sebességem drasztikusan lecsökken. A nagymértékű változás azonban nem jár fájdalom nélkül: vállaim szinte ki akarnak esni a helyükről, és egy pár másodpercig még a légzésem is abbamarad. Köhögve-prüszkölve próbálok újra oxigénhez jutni, de az egész mellkasom lángol a fájdalomtól. Igen, ez van, ha az ember sebessége szinte három másodperc alatt csökken le kb 60km/h –ról 4km/h-ra.
Talán csak hallucinálok, vagy tényleg hatalmas pokémonokat látok odalent és a levegőben? Mintha a többi pokémont támadnák, bár innen föntről nem vagyok biztos benne. A lassan újrainduló légzésem megint elakad egy pillanatra, amikor majdnem fél méterre elhúz mellettem egy fehér sárkány, olyannyira felkavarva a levegőt, hogy azt már az elég rossz anyagból lévő ernyő is alig bírja. De nem ez a legfőbb problémám, ugyanis hamarosan repülő pokémonok jelennek meg előttem, Pidgeyot-ok és Fearow-k, akik egy-két jól irányzott csőrcsapással kilyukasztják az ejtőernyőmet. Még ordítani sincs időm, csak összehúzva tagjaimat, átadom magam a reménytelenségnek. Mégha a vízbe esek is, a túlélés szinte elképzelhetetlen, ahhoz sajnos túl magasan vagyok… Shanny… Lizi… Don… bocsássatok meg nekem…

A becsapódás azonban elmarad, vagyis nem marad el, csak sokkal hamarabb következik be, mint számítottam rá. Sőt, egészen puha felületre esek. Csak résnyire nyitom szemeim, és csodálkozva fedezem fel, hogy egy zöldes sárkány hátán fekszem. Amint ülő pozícióba helyezem magam, a sárkány felém fordítja fejét (amit könnyen meg tud csinálni, hiszen az egész leginkább egy kígyóra hasonlít, rendes szárnyak nélkül), majd barátságosan üdvözöl.
- Ööö… neked is szia. – hebegem - Köszönöm, hogy megmentetted az életem.
A sárkány óvatosan az arcomhoz érinti fejét, majd újra kiegyenesedik, és a feldúlt sziget felé veszi útját. Komoly erőfeszítésembe telik rajta maradni fel-le hullámzó testén (főleg mivel alig tudom mozdítani a vállaimat), de azért sikerül. Pár perc (az ámulatból való) ébredezés után, végre leesik, hogy őróla már olvastam hajdanán.
- Te vagy a… a legendás sárkány pokémon… Kyogre és Groudon lecsillapítója… Te vagy Rayquaza!

[Hope Uprising]

Új nap virradt fel. Hajóval indultunk el Tamarillo felé, a Johtotól nem messze eső helység felé. Tiamat élvezte az utat, Lea kevésbé. A kis hercegnő végig az ölemben utazott. Be kellett vallani, majd' megpusztultam az unalomban, míg a nyílt vízen átkeltünk, de végül - ahogy a többi út is - ez is véget ért. Már csak arra tudtam gondolni, milyen jó lesz az erdőket felfedezve kutatni újabb dolgok után, hisz' még sose jártam Tamarillo-ban. Nagyon jól tudtam: sok-sok újdonság nyílik meg előttem, amikről még álmodni se álmodtam. Elég messze kerültem Unovatól, tagadhatatlan és ezt kedves kis barátaim is érezték. Tiamat nyíltan állt az új dolgokkal szemben, Lea ha tehette volna, Unovaig rohan, s vissza se nézne. Ugyan csak pár hete ismerem őt is, mégis számos dolgot megtudhattam róla és Tiamatról. Nem csak azt, hogy mindketten nő nemű pokémonok, hanem szokásaikról és egyéb dolgaikról is.
Tamarillo csodálatosnak bizonyult már távolról. A veszély legapróbb jele még meg se mutatkozott, mikor kikötöttünk a dokkban. Ugyan aludtam az út alatt, mégis úgy éreztem, egy ágy kéne magam alá. Amint kiértem a dokkokból a társaim oldalán, a magas épületekre lettem figyelmes. Megszoktam ezeket az eget átlyukasztó házakat, de a zajt nem igazán. Valahogy nem tudtam türtőztetni. Lehet, mert kissé félénkebb természetem volt. Ha alaposan átgondoljuk, annak az Aerodactylnak is dobhártyaszaggató lenne a hangja, ha még mindig élő pokémon lenne, és nem egy Borostyán kövület. Bár az őshüllő majdnem megölt, sajnáltam, amiért ilyen mostoha sorsot érdemelt ki: elvenni az életét. Valahogyan ennek a vad pokémonnak az emléke mindig szíven érint, ám már nem tudok mit kezdeni vele.
Nos, tehát arra készültem, hogy elmegyek a center szállórészébe, fülsüketítő kiáltás hangzott el:
- Mindenki, földre! - és egy robbanás rázta meg a várost. Elvesztettem egyensúlyomat a becsapódás következtében. Összeszedtem magamat, s körbe néztem: az eddig pompásan álló égbe nyúló épületek lángokban álltak, ahogy maga az utca is. Pánikba esett tömegek menekültek, amerre csak láttak. A közeli erőmű is már a földdel volt egyenlő. Mindenféle elektromos pokémon szabadult el és az emberek ellen fordultak. A vízből kiemelkedő jégtáblákon megannyi jég típusú pokémon jött elő, akik az embereket veszélyeztették.
- Mi a fene folyik itt...? - kérdeztem, miközben alig tértem észhez. Tiamat a nadrágom szárát tépte, arra sarkalván, hogy meneküljek velük. Mire bármit is tehettem volna, a lángok közül egy csapatnyi dühöngő Houndour és Houndoom lépett ki. Egyetlen lángszóró támadásba gyűjtötték a sajátjaikat, s a pánikba esett embereket rohamozták. A tömeg nem tudott mit tenni ekkora izzó haraggal szemben, melynek okát nem lehetett megállapítani. Megijedve láttam, hogy egy alig 7 éves kislány megbotlott és a lábára vaskos sziklák estek. A Houndoo-ok egyike lassan léptetve közeledett a bajbajutott felé. Orrából sűrű füstöt prüszkölt, szájából apró lángnyelvek csapódtak ki.
- Hogy az a...! - háborodtam fel és társaimra néztem. - Ezt végképp nem hagyhatjuk! Lea, használd a segítő kezet Tiamaton! Tiamat, tartsd őket távol a homoksírral, majd csócsáld meg kérlek azt a Houndoomot a roppantással!
Mindkét pokémonom egyet-egyet biccentettek. Lea folytonosan erősítette Tiamatot a segítő kezek használatával, aki homoksírral tartotta távol a vad kutyák hadát. Amint ez megtörtént, Tiamat megvédte az ártatlan kislányt, s megcsócsálta Houndoomot a roppantással. A sötét kutya pokémon hátrébb húzódott, s egy üvöltéssel magához hívta alábbvalóit, a Houndourokat, akik erőt vettek magukon, s átvágtáztak a homoksír borzadalmán. Ezalatt odarohantam a kislányhoz és kisegítettem a romok alól. Úgy tűnt, megúszta egy-két horzsolással. Ho-Oh csípne meg, ha miattam sérülne meg súlyosan egy ártatlan, különösen ha az egy kisgyermek! Lea visszatért az oldalamra, de Tiamat folytatta a homoksírral való támadást. Minden jól alakult, amíg észre nem vettük a mögöttünk álló jég pokémon hadat. Előttünk a Houndourok a lángszóróval, mögöttünk a jégsugárral támadtak. Társaim két oldalról védtek be. Mikor sikerült a kislányt a szüleihez juttatnom, Tiamatot és Leat eszméletlenül láttam meg a földön. A Sandilet a fagy döntötte le, míg az Eevee majdnem nyárson sült pokémonnak lehetett mondani. A tűz és jég közé kerülve más reményem nem maradt. Csak ennyit mondtam magam elé: Segítsen valaki... - és ezután minden homályossá vált.
Szédelegve ébredeztem, ám nem a földön, hanem egy pokémon hátán, amit még sose láttam, legalábbis szabad szemmel nem. Jó messze jártunk lángoló katarzistól, amit a megvadult pokémonok okoztak. Tiamat és Lea a hátam mögött utaztak, eszméletlenül, úgyhogy a biztonság kedvéért visszahívtam őket. Amint haladtunk egy ismeretlen cél felé, óriási lényeket pillanthattam meg az égbolton. Köztük volt Zekrom és Reshiram, unova legendásainak egyikei. A többihez egy dologban hasonlítottak: voltak lovasaik, akik hozzám hasonló emberek voltak. A "hátasom" egy jégoszlop-szerű pokémon mellé ért és rám pillantott. Lemásztam a hátáról. Akkor mély, állhatatos tisztelet fogott el. Hátulról nem tudtam felismerni a megmentőmet, aki nem volt más, mint a muskétások vezetője, Cobalion! Az élő legenda elmosolyodott és orrával alaposan megszaglászott. A szívem a torkomban dobogott, de tűrtem a vizsgálódást. Jobb kezemet a feje felé emeltem. Cobalion lehunyta szemét és magához engedve, megérinthettem az orrát. Nem gondoltam volna, hogy a muskétás pokémonok vezére ilyen egyéniséget takar.

[Nosh]

A fura lények mindegyikén egy-egy lovas ült. Furcsának tűnt hogy ennyi legenda gyűlt össze. Lehet hogy ezek már nem vad Pokemon-ok.
-Ülj fel a hátamra!-mondta Lugia és én félénken lépdeltem a lény földrehelyezett szárnyán, majd elhelyezkedtem a nyakánál.-Kész va...-kérdezte, de ekkor valami a kezembe esett egy fehér valami, méghozzá barátom Sierra.
-Miért nem maradtál Anyával?-ordítottam a kis fókával, aki bociszemekkel "kérlelt" hogy bocsássak meg.-Már mindegy! Induljunk Lugia!-mondtam nyugodtan és a sárkány felrepült a levegőbe. A víz felett repültünk, valószínűleg azért mert itt kevesebb az ellenséges Poke, de még így is.megtaláltak ugyanis egy Gyarados támadt ránk. Azonban egy hirtelen jött villám megállította. Lugia úgy döntött hogy a város közepe felé vesszük az irányt. Amint megérkeztünk felordított. Ettől az összes legenda egybegyűlt.
-Emberek és Pokemon-ok!-kezdte-Krízis helyzet van! Egyesítenünk kell az erőinket a madarak trió ellen! Nem véletlen hogy találkoztunk ezzel a hét bátor fiatalal. Ők mind kiválasztottak. Mind rendelkeznek egy hősi erénnyel. Rodolfo úrfi az erő birtoklója. Attila az egyensúly hírnöke. Aura kisasszony a bátorság élő példája. Miss Dovers tiszta lelke ámulatba ejtő! Mr. Ushagi rendíthetetlen mint a szikla. Hope úrfi pedig Cobalion-hoz hasonlóan vitéz lélek. Normann pedig éleseszével "hódít". Ezeket az erényeket kell összehangolni és győzünk. De először intézzük el a csatlósaikat!-prédikált hófehér barátom és a tenger felé közeledett.
-Lugia használd a hidro pumpát és mi belekeverünk egy pár jégszilánkot! Igaz Sierra?-néztem a kis fókára, aki bizonytalanul bólogatott, majd jégcsapokat képzett. Sajnos nem lettek túl nagyok, de a hidro pumpa eléggé megerősítette és legyőztük vele a Smoochum-okat, a Swinub-okat és a Snover-ek nagy részét. Persze ez még.nem volt elég...

[Rodolfo Valentino]

Minden olyan hihetetlenül gyorsan történt: a legendások mellett hozzám hasonló emberek jelentek meg. A tengerek őre, Lugia majdnem a hátába kapott egy támadást az egyik Gyarados által, ám Grimer bevédte. Zekrom áthelyezett a vállára. Itt jobb is volt utazni: a tarkón lévő kiálló tüskébe belekapaszkodhattam. Egy halk morgással jelzett nekem, amelyre erősebben belefogósztam a kapaszkodómba. Zekrom a farkán lévő generátorba elektromos áramot gyűjtött, s a víz felszínébe a kisülést úgy vezette be, hogy a megvadult pokémonokat érje a csapás. Nem értettem pontosan, miért üti ki őket. Ám amikor Lugia magához hívta a legendás pokémonokat, Zekrom is a körükbe gyűlt. Lugia szerint a három madár, Articuno, Zapdos és Moltres tehet erről a kaotikus helyzetről. De ami még jobban furcsállt: honnan tudja a nevemet? Valóban hősi lennék? Akár az ideálok hősének is mondhatnám önmagamat? Zekrom rám pillantott és bólintott. Miután Lugia a hidro pumpával, a fiúnál lévő Seel jeges támadásával szétkergették a Smoochum-okat, Swinub-okat és Snover-eket. A villámsárkány a farkgenerátorával olyan nagy sebességre tett szert, amiről még álmodni se mertem. Minden erőmmel a tüskéjébe kapaszkodtam. Zekrom az égen tartózkodó Charizard-okat, Fearrow-okat és Pidgeot-okat szemelte ki. Elüvöltötte magát, amitől még a város is belezengett. A zen fejeléssel leszedett valamennyi Pidgeot-ot, amik ezek után inkább távolabb repültek tőle. A fekete sárkány pokémon rám pillantva várta, mit tegyen.
- Zekrom, szedd le őket kérlek a fúzió volttal! - mondtam. - Egytől egyig az összeset!
A fekete hős bólintott és úgy tett, ahogy kértem. Testét ellepte az elektromosság, amit úgy összpontosított, hogy nekem ne árthasson. Sötétkék villámgömböt alkotott magunk köré, s teljes sebességgel nekirepült a rajnyi repülő pokémonnak, akik a légi ászt vagy a szélrohamot használták. Zekrom ereje nagyobbnak bizonyult: az ellenfél nem hitte el, mekkora erő nyugszik az élő legendában. Lenyűgözött Zekrom harci képességei, arról nem is beszélve: én kérhettem meg rá. Ám korainak bizonyult az ünneplés, hiszen még a három madárral is le kellett számolnunk, akik meg se jelentek Tamarillo vidékén.
- Hol lehetnek a legendás madarak, Zekrom? - kérdeztem.
- Messze, nagyon messze innét.[/i] - feleltem mély, rekedt hangján, amit a telepátiával üzent. - Minden esetre sietnünk kell, különben máshol kiüthet eme pusztító erő.[/i]
Nem hangzott túl jól ez a válasz. Viszont nem kételkedhettem a legendás hős szavaiban, aki most is segíteni próbált.

[Attila]

A hatalmas pokémon hátán suhanni a levegőben, nem volt valami kéjutazás. Főleg, hogy suhanás közben több repülő, tűz és jég pokémont is megtámadott valami furcsa támadással.
- Héj, te behemót! Mért támadtad meg őket, mit ártottak azok neked? – vonom felelősségre a hatalmas pokémont mire az hátrafordítja óriási fejét és ijesztő szemeivel elkezd engem vizslatni. Be kell valljam, a hideg kirázott a tekintetétől, de nem olyan fából faragtak, mint aki meghátrál az akadályok elől. De látszólag a behemót pokémont sem, mert visított egy hangosat felém, majd a szájából egy sötét forgószélszerűséget eresztett ki maga elé, minek hatására egy fekete fodrozódó lyuk alakult ki és…
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! NEMAKAROK BEMENNI ODA? TEGYÉL LE!!!
De ordíthattam akárhogy, a hatalmas pokémon besuhant rajta és valami igen furcsa helyre hozott engem. Olyan volt, mint a mi világunk, de mégis, valahogy más. Minden sötét és árnyékos volt. Ami nálunk a földön volt, az itt a levegőben. Na… Egyszóval furcsa volt. A pokémon nem sokáig maradt itt, mert suhant egyet erre, suhant egyet arra és hippp-hopp, ismét valamiféle kaput nyitott, hogy újra a saját világunkba találjam magam, távolabb kicsit Tamarillotól. Ez a fura szerzet három Charizardnak akarta bebizonyítani a maga igazát és rájuk támadt egy-egy-egy árnyéklabdával.
Kissé ki voltam akadva a történteken és forgott körülöttem a világ, de a szélnek köszönhetően az elmúlt. Ellenben a kiakadásommal: - Na idefigyelj te… Te mit tudjam én mi vagy! Mit akarsz tőlem?!
Mintha a sors is azt akarná, hogy választ kapjak minden kérdésemre, egy hatalmas és velőtrázó ordításra lettem figyelmes. De látszólag nem csak én, hanem a hátasom is. Ahogy elnéztem, Tamarillo felől jött a hang.
Arcom kissé eltorzult, mert megfordult a fejemben, hogy most mi fog következni. A hatalmas százlábú szerű teste hullámalakot vett fel, majd felkészült rá, hogy…
- Na ide figyelj te kukac! Meg ne próbáld, mert eskű-Ű-Ű-Ű-Ű-Ű-ÁÁÁÁÁÁ!
Hát igen… Megpróbálta. Olyan erővel lőtte ki magát a város felé, hogy úgy éreztem a belső szerveim a hátamon fognak kijönni. Igaz így néhány pillanat alatt megtettünk jó pár kilométert, de milyen áron… Igaz a szerveim maradtak a helyükön, de a reggeli ebéd… Ahogy sejtitek, bizony. Ott volt teljes színskálájában (ami valami gusztustalan barnás szín volt) a pokémon páncélján. Még szerencse, hogy ahogy megérkezett a városba az alakja átalakult és hat vaskos lába nőtt, valamint egy szárnyszerű nem tudom mije. Egy kicsit ijedten csúsztam lefele a hátán, de végül a felénél megállt a lendületem és biztonságosan leverekedtem magam onnan. A hatalmas pokémon rám nézett és rosszallóan tátotta ki a száját és alakult benne egy fekete gömb, ami felém irányult, valószínűleg az előző balesetemet akarta így megtorolni.
- Hééé… Haver! Nem direkt volt, én figyelmeztettelek, hogy mi lesz, ha megteszed, de… - próbáltam mentegetőzni az életemet féltve. Végül nem ez mentett meg a biztos haláltól, hanem egy hang, ami fentről jött, egy fehér pokémontól, Lugiától, akinek a hátán ott ült…
- Nosh? – tekintettem a magasba összeszűkült szemekkel, hogy jobban tudjak fókuszálni. Lassan észrevettem, hogy nem csak Nosh és Lugia az ilyen fura páros. Az iménti pokémonok mellet mind van egy edző is. A hatalmas zöld sárkányon egy zöld hajú szépség lovagol. Egy hófehér sárkányon, aminek mintha rakéták lennének a farkán, ugyancsak egy tündéri leányzó a lovasa. Volt itt egy sötét sárkány is, amit alig szúrtam ki a sötétségben, aminek a vállán egy fiatal srác ült büszkén. Volt egy szarvashoz hasonló négylábú pokémon is, akinek a hátán ugyancsak egy srác üldögélt. Végül megpillantottam azta fehér, kristályszerű valamit is, ami mellet/mögött…
- Boris! – intettem barátomnak.
- Na várjunk csak – kezdtem bele magamban az okfejtésbe. – Ha mindenkivel egy elvileg legendás pokémon van, akkor te… - fordultam az óriási pokémon felé, ami mellettem állt és éppen próbálta levakarni magáról az utazásközben otthagyott kedvességemet. – Csak nem te is egy legendás pokémon vagy? – néztem csodálkozva a szörnyetegre, mire az csak megvonta a szárnyait. – Értem… Szerintem az lehetsz…
Barátkozásunknak Lugia zengő hangja vetett véget a fejünkben: ’’ - Emberek és Pokemon-ok! – kezdte - Krízis helyzet van! Egyesítenünk kell az erőinket a madarak trió ellen! Nem véletlen hogy találkoztunk ezzel a hét bátor fiatallal. Ők mind kiválasztottak. Mind rendelkeznek egy hősi erénnyel. Rodolfo úrfi az erő birtoklója. Attila az egyensúly hírnöke.
- Hááá!! Jól beszélsz Lugia! Nagyszerű emberismerő vagy! Ki más ne lehetne az egyensúly bajnoka, mint én, a nagyszerű és utolérhetetlen Attila Dreiden? – kiabáltam bele a legendás pokémon szavába.
Aura kisasszony a bátorság élő példája. Miss Dovers tiszta lelke ámulatba ejtő! Mr. Ushagi rendíthetetlen mint a szikla. Hope úrfi pedig Cobalion-hoz hasonlóan vitéz lélek. Normann pedig éles eszével "hódít". Ezeket az erényeket kell összehangolni és győzünk. De először intézzük el a csatlósaikat!”

Miután végzett mondandójával elindult a tengerfele és Nosh Seelje, no meg a saját támadásával elintézett egy nagy rakás Smoochumot, Swinubot ls Snovert.
A hatalmas fekete pokémon sem volt rest, aminek elektromos szikrák pattogtak a (hajtóművén?) farkán. Rettenetes támadásokkal semlegesített néhány Charizardot, Fearowot és Pidgeottot.

Én a mellettem álló pokémonra lestem, aki rám visított és intett, hogy száljak fel a hátára.
- Kiiirály, van egy saját legendás pokémonom! – ugrottam fel mosolyogva rá… Legalábbis ugrottam volna, ha az nem suhan el alólam és tapos rám, miután a földre pottyantam.
Olyan decibellel sikított rám, hogy szinte kiszakadtak a dobhártyáim és vagy egy napig hatalmas zúgást hallottam a fülemben.
- Jó-jó-jó… Akkor nincsen… – törődtem bele. – Amúgy is arra céloztam, hogy harcostárs na… - próbálkoztam, és sikeresen, mert bólintott a hatalmas pokémon és fölszálltam (most már biztonságosan) a hátára.
Mint egy buldózer indult meg a város felé és valamiféle sötét gömbbel semlegesítette az útjába kerülő magmarokat, Elektrobuzokat (és házakat, kocsikat, boltokat, egyszóval mindent) és még egyéb pokémonokat, akiknek nem volt elég esze, hogy elmeneküljenek előle.
- Te sem vagy semmi öregem! – csaptam a pokémon hátára, aki visított egyet, majd folytatta a város megtisztítását kíméletlenül a zavarodott pokémonoktól. – De mért ilyen örültek a pokémonok? Magától egyik sem viselkedne így… Talán köze van ehhez a három legendás madárnak? – tettem fel kíváncsian magam elé a kérdést, miközben a hátasom éppen egy épületen vágott keresztül. – Na jó.. Javítom magam… Azért van egy-két poémon, ami ilyen őrült… - néztem furcsán a legendás”om”ra.

Miközben a szörnyetegem pusztította a várost (igen a várost, mert noha az árnylabdáival a pokémonokat vette célba, nagyobb eséllyel talált el egy-egy épületet vagy járművet) eszembe jutott, hogy a pokémonjaim sérültek.
-Héj, te izé! – kiáltottam a pokémonnak, hogy észrevegyen. – Hahóóó… - ütögettem mega páncélját. – Itt le tudnál rakni, mert a pokémonjaim nincsenek túl jó állapotban… - néztem kérlelve a hátrafele forduló pokémonra. Az megtorpant (amitől én a felfele ívelő részének csapódtam) és így már letudtam szállni és a (milyen szerencse…ilyen is csak Tamarillon történhet) mellettem lévő és még ép pokécenterbe berohantam.
Elég kihalt volt a center, de legalább volt áram benne és… Ki gondolta volna? Egy Weezing és egy elég jó kötésű Machamp, akik igen rossz szemekkel néztek rám.
Nem tudom, hogy honnan jött az ötlet, hogy mért nem a legendás pokémonnak szóltam (talán mert tisztában voltam vele, hogy az lerombolná a centert), de elkezdtem azt játszani, hogy én is egy pokémon vagyok.
- Szevasztok skacoook! Én vagyok az Ditto, hát nem ismersz meg öreg haverom Machamp? – mosolyogtam igen erőltetetten az izomagyú pokémonra és csaptam rá az igen kidolgozott és gyönyörűen kialakított, minden egyes izomrostot látni engedő vállára.
Hát bár csak ne tettem volna… A Machamp úgy el látta a bajom, hogy én olyat még nem pipáltam… Három fogamat és a kisujjamat eltörte, valamint pár órával később a vizeletem is véres volt.
- Hé te kukaaaaaac! Ha ráérnél nééééz be!!! – üvöltöttem, mint egy fába szorult féreg, amikor éppen levegőhöz jutottam a leckéztetés közepette.
Hatalmas megkönnyebbülésemre a bejárati ajtón feltűnt egy hatalmas szemgolyó, a következő pillanatban pedig már egy árnyéklabda, ami semlegesítette Weezinget, Machampot, a tetőt, néhány falat, na és ki találja valaki, hogy még kit? Hát persze, ott a pont a gyönyörű leányzónál! Engem!
Csoda, hogy egy ilyen támadás után és ennyi ütést elszenvedve, még talpra tudtam verekedni magam.
- Köszi, hogy figyeltél rám… - sétálok sértődötten egy géphez, aminek szerencsére nem esett semmi baja. Belehelyeztem a pokélabdáimat, hogy pár perc múlva kivehessem belőle és ismét folytassuk a hatalmas legendás pokémonnal a város megtisztítását, de immár nyugodt lélekkel, mert a pokémonjaim ismét egészségesek…

[Aura]

A fehér sárkány hátán való utazás sokkal másabb volt a Naga karjaiban való repülésénél. Ugyan ő is könnyedén szelte a levegőt, a legendás pokémon mégis alternatív jó élményt nyújtott az ég átszelésével. Régen sok-sok történetet hallottam ezekről az óriásokról, akik rendkívüli tetteket hajtottak végbe, s ez a sárkány se volt kivétel. Mellette egy hozzá hasonló fekete pokémon jelent meg néhány mondában. Egymással viaskodtak, mert mestereik, a két hősnek nézeteltéréseik akadtak. Az egyik az ötletek, ideáloké, aki a feketének, a másik pedig a fehér sárkánynak parancsolt. Ők hívták elő ezeket a pokémonokat eredeti, kő formájukból az ősidők hajnalán, mikor még a Föld gyermekcipőben járt. A fekete sárkány is jelen volt, akinek a vállán újonnan megismert barátom, Rolf utazott. Hirtelen eszembe jutott a legendásoknak a neve: a fekete hős Zekrom! És akkor... a fehér hős nem más, mint Reshiram, az igazságok hírvivője! Kiolvashatta a telepátiás gondolkodásomból, mert amikor ezekre rájöttem, fejét felém fordította. Szemei tengerkéken fénylettek, miközben halk morgásszerű hangot adott ki magából.
A többi legendás közt a tengerek mindenkori őrzője, Lugia is felbukkant, s magához hívott bennünket és az élő legendásokat a város romjainak fölé. A sárkánymadár szerint a madár trió, Zapdos, Moltres és Articuno állhat eme ragnarok-szerű helyzet kialakulásáért. Lugia hősi erényekkel "ruháztatott" fel. Meglepődtem, amikor a bátorság élő példájának nevezett. Én, a bátor? Komoly hangsúllyal szólalt meg, amit egy kicsit se lehetett elhumorizálni. A többi hat bajtársunknak nevezhetőket - köztük Rolf-ot is - is hősi erénnyel szólított meg, így legalább megtudhattam a nevüket. Az Attilának nevezett fiú kissé felvágósan viselkedett, amiért Lugia az egyensúly hírnökének hívta, de látszólag nemigen jött ki legendás társával, egy másik dimenzióból érkezett pokémonnal. Furcsállóan néztem néhány másodpercig, utána rögtön visszatértem a lényegre. Lugia már indult is a megvadult jég pokémonokat elcsitítani egy hidropumpával. Zekrom a fúzió volttal támadt a Charizard-okra, Fearrow-okra és Pidgeot-okra. Reshiram összecsukta szárnyait és a reaktorból kijutott Magnezone-okat, Magneton-okat és Magnemite-okat megtámadta a fúzió lánggal. A szájában egy óriási méretű tűzgömböt alkotott, amit az elektromos pokémonoknak szánt. A melegét fent is meg lehetett érezni. Azon kívül, hogy ellenfeleink félig acél típusúak voltak, ez a támadás kétszer annyira használt, mivel Zekrom korábban a fúzió voltot vetette be a légi pokémonok ellen. Lenyűgözött ez a forró erő, ami Reshiram-ból áradt. Még én is megéreztem, bár a haragja nem rajtam csattant, hanem azokon, akik dühödten embertársaimra támadtak.
A fehér hős most a város lángkatarzisa felé ereszkedett, a center felé, ahol kiszúrtuk Attilát és a másik dimenzió lakosát, a legendás pokémont. Ahogy csak tudtam, siettem Naga kezelésével még akkor is, amikor egy nővér se volt jelen a kipusztult épületben. Attila baját éppenséggel ellátta egy Machamp, aki egy Weezing-el állt "szövetségben" a gép védelmében. Épp akkor jelent meg az ajtónál a fiú "őrzője", aki egy csapással leszedte az ellenlábasokat.
- M... minden oké? - kérdeztem a Attilához fordulva, miközben tettem a dolgomat: Naga-ról gondoskodtam. Miután úgy tűnt, egészségesnek bizonyult, visszavettem a labdáját. Egy fehér toll hullott a vállamra, s a kukac-szerű sárkány mellett ott tornyosult felénk Reshiram is. Orcáját felém fordította, majd megfordult. A centert még egy csapatnyi Weezing rohanta le, amik a dupla ütéssel támadták a fehér hőst. Ijedten összerezzentem, ám nem kellett félteni Reshiram-ot: elüvöltötte magát, s a legerősebb támadásával, a kék lánggal elsöpörte a Weezing-eket, így szabad út nyílt a kimenetelre.
- Ha valamit akarsz tenni, ajánlom, gyorsan tedd meg! - figyelmeztetett Reshiram mély, méltóságteljes hangján. - Ők nem az igazi ellenségeink, csupán áldozatok a tomboló viszálynak!
- Tudom, elnézést. - mondtam alázatosan. - Ellankadt a figyelmem. - azzal visszamásztam a hátára, miután szárnyát kinyújtotta mellém, ezáltal könnyen felpattanhattam rá. Reshiram ismét felüvöltött, majd fehér tollakat eregetve felszállt. A felénk tartó Weezing had kört formáztak, s füstfüggönnyel leptek el, így nem láthattam semmit se. Reshiram szemei most még jobban fénylettek, amit még a sötétben is ki lehetett szúrni. Szárnyaival könnyedén vert egyet-kettőt és oszlani kezdett a füst. Ezek után körbeforgással bevetett egy lángszórót, amellyel lepörkölte a Weezing-ek hátsófelét. Farkgenerátorát aranysárgán felizzította és olyan sebességre tett váratlanul szert, amit még Naga se tudott felülmúlni, talán ha Flygon lenne, akkor se. De ezt az előnyt Reshiram egész másra használta fel: felmelegítette az időjárást, ami kihatott a jég pokémonokra is. Gyengülni kezdtek, bár a tűz egyre erősebb lett a városban. Reshiram ismét egy zuhanórepülést tett a kipusztult lakosterület felé, ám nem Attiláék, hanem a Hope-nak és Boris-nak nevezett srácok felé és ott szálltunk le. Regice-nak nevezett jég pokémonra nem hatott a felmelegítés, mivel hőmérséklete jóval a mínusz értékben járt. Szerintem meg se érezte.
- Kéne egy kis segítség - szólítottam meg őket. - El kéne áztatni a várost, hogy a tűz eloltódjon! Ezt még a felerősödött tűz pokémonok se bírhatják ki.

[Boris Usaghi]

A kialakult helyzet egyre inkább az őskáoszra emlékeztetett. "S kezdetben vala a semmi, majd szóla Arceus: legyen világosság S még mindig vala a Semmi, de immár látni is lehetett azt". Megráztam a fejem, hogy most ne tereljék el a figyelmem ide nem illő gondolatok, helyette a feladatra koncentráltam, ami egyelőre kimerült abban, hogy hűen követtem Regiceot előre. Mint kiderült gyakorlatilag egy kisebb gyűlést tartottak a háborús zóna közepén a legendás pokémonok Lugia vezetésével, kinek bömbölése megnyitotta az ülést. Első napirendi pontként végre megtudtuk, hogy valamiképpen a három titokzatos szent madár, Articuno, Zapdos és a harmadikra inkább gondolni sem akarok hirtelen áll a támadás hátterében. Na de miért?? - vert visszhangot a fejemben a kérdés, ellenben erre most végképp nem volt időm. Lugia minket, a legendákkal érkezett tanítókat is megemlített (biccentéssel üdvözöltem a nekihevült Attilát s a jóval tisztelettudóbb Bettyt). A jellemzésre felkaptam a fejem s elmosolyodtam. Nem akarok szerénytelennek tűnni magam előtt sem, de ez, remélem, valóban így van. Sumos vagyok, harcművész, aki nem elkerüli, hanem eltűri a sebesülést, aki kitart bármeddig, bárkivel szemben, kinek kezét sem félelem, sem fájdalom le nem fogja, csak a könyörület angyala, vagy a halál örök kaszása. Derékból meghajtottam magam Lugia felé, a szót nem szaporítottam, benne volt ebben a gesztusban minden. A köszönet és a hála éppúgy, mint a szavak nélkül is oly érthető gondolat: "számíthattok rám". Második és egyben végső napi rendi pont: megtisztítani a várost a támadó pokémonoktól. Mindenki elindult a harcok irányába, már rajtam kívül. Én Regicera néztem:
- Ha szövetségesek vagyunk, akkor valamit el kell fogadnod neked is, Regice - kezdtem halkan, de határozottan. Éreztem, hogy a jéghegy kíváncsian fürkész, így folytattam: - Ebben a városban az enyéim élnek. Rokonaim épp úgy, mint más emberek. Öregek, betegek, gyerekek... Én nem fogom magukra hagyni őket. Menj és harcolj a társaiddal, ha gondolod, de nekem először az ő biztonságukról kell gondoskodnom.
Talán tíz másodpercig is fürkészett szótlanul a jégtömb, míg végül határozottan felelt:
- Reegiceee - csendült karcos hangja. Én pedig tudtam, mellettem fog állni a csatában. Kérdő gesztusára előre mutattam:
- Arra legelőször. A vörös kereszt jelzésű épület felé! Ott betegek vannak, akik magatehetetlenek, nem tudnak járni...
Hirtelen vágtatott el mellettünk Cobalion és "nyergében" az emlegetett Hope úrfi. Valamelyest lassítottak, a két legenda váltott talán néhány szót, én a lovasa felé kiáltottam:
- Jobbra, az utca végén az óvoda! - s csak reménykedhettem, hogy meghallja, vagy egyáltalán érdekli. - Ha az utca vége romokban, akkor nem érhettek oda a mentőalakulatok, a kicsik még ott lehetnek! Én megyek a kórházhoz!
Nah majd kiderül, hogy hallotta-e a lovasa, vagy akár a megelevenedett legenda, aki mint hallom valami muskétások vezére, én sajnos nem tudok két helyre duplikálódni. Sietnünk kell!!
Meglepően tiszta utunk volt a létesítményig, részben, mert a legendák csapásaival igyekeztek harcba szállni a támadók, részben mert a kórház körül is csata tombolt, ami idecsábította a harcoló pokémonokat. Néhány katonai teherautó volt itt, igencsak megtépázott állapotban, nyilván a betegekért küldték őket, de sok reményük nem maradt a kimenekítésre a gyalogosoknak, maguk is ide szorultak az épület aljába. Gépfegyvereik nagyobb részt némák voltak, néhányan puskatussal igyekeztek visszaszorítani a nekik rontó rattatákat és raticateket, sebesültet furcsa módon emberi oldalon nem láttam. De aztán leesett, hogy jó eséllyel a súlyos állapotba került katonákat az épületbe evakuálták. De miért nem lőnek, az Isten szerelmére? Aztán rájöttem, a patkánypokémonok mögé felsorakozott raichuk villámai nyilván tönkretették már az érzékeny mechanikákat, a milicisták nagy bajba kerültek! Odarohantunk a harcoló felekhez, egy napbarnított, nagy bajuszú őrnagy mutogatott felénk idegesen:
- Vigyázzatok, a rothadt dögök erősítést hoznak! Aki még tud, lője azt a fridzsidert! - kiabálta túl a hangzavart, ahogy én is azt tettem, megpróbálván letorkolni a tisztet:
- Nyugalom, Regice és az én pokémonjaim magukkal vannak, segítünk!!
- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz kölyök? - vágott vissza verejtékes arccal, félelemtől, de már a puszta agressziótól is zavaros szemekkel a fickó. Közelebb lépve leolvastam a melléről a nevét:
- Walcott őrnagy... Maga szerint van bármilyen esélyük? - érdeklődtem csipetnyi gúnnyal a hangomban.
- Nincs - dörmögte meghökkenve a férfi.
- Akkor vesztenivalója sincs. Most pedig csinálják, amit mondunk - sziszegtem dühösen.
- Nem képzeled, hogy ilyen helyzetben egy taknyos kölyökre bízom az életünket és...
- Nem képzelem - ismételtem nyugodtan. - Regicera, egy több ezer éves tapasztalatú, legendás pokémonra bízza uram.
- Én ugyan nem! Az összes ilyen mebízhatatlan szörnyet ki kéne írtani, amíg még...
Alapvetően türelmes lélek vagyok, de egyrészt túl sok forgott kockán, másrészt a félig-meddig pánikba esett tisztet meggyőzni túl sok idő lett volna jelen körülmények között. Rezignáltan sóhajtottam, majd arceusosan állcsúcson vágtam, mire fennakadt szemekkel terült el.
- Van helyettese? - érdeklődtem kisfiús mosollyal. Egy fiatal hadnagy tágra nyílt szemekkel biccentett. - És hajlandó is azt csinálni, amit mondunk? - mosolyogtam továbbra is, mire újabb bólintás volt a válasz. - Ez egyszerűen remek. Akkor vigye a kórházba a sebesülteket és az élőket is, ezt a nagyszájú marhát is, riadóztasson rádión keresztül, hogy ide, ismétlem ide hozzák a menekülteket. Mi tartjuk idekint az állást. MOZGÁS KATONA!
Na a kiképző őrmesteres hangfekvés szerencsére használt, a fiatal tiszt kurta parancsszavaira a katonák benyomultak a kórházba. Épp időben, mert az eddig sebeiket nyalogató pokémonok újabb rohamra rendezkedtek be s megindult az áradat, ez alkalommal pikachuk és raichuk képében. Regicera néztem:
- Kérlek, fordítsd a jégsugarad a talaj ellen, utána pedig kezdj el egy jégburkot képezni itt folyamatosan. Mi feltartjuk a támadókat addig is - ajánlottam, amire válasz helyett a jéghegy már cselekedett is.
A megnyíló korcsolyapálya szerű területen iszonyatosakat estek-keltek az elektromos pokémonok, rendkívül lelassult a sebességük. Parast és Exeggcuteot is harcba vetettem, hogy minél többeket tudjunk elaltatni vagy lebénítani, noha a két pokémon rendkívül gyorsan fáradt. Ezt nem bírjuk sokáig... Igaz nem is kellett, mert Regice gyors és jó munkát végzett, az erőteljes és vastag jégburok megvédett minket már nagyobb részt. A zekrom elleni csatából inkább kimenekülő pár madárpokémont még leszedte Grimer az égről és eregette erősen a mérges gázokat is, de már ő is egyre inkább lihegett az erőlködéstől. Ebből baj lesz...
Pedig a baj még csak ekkor kezdődött igazán. A legendások bár együtt harcoltak, de nem tudták összehangolni a támadásaikat, miközben mi jégburkot vonva igyekeztünk megóvni a polgári lakosokat, valamelyik túlhevítése nyomán a hőmérséklet drasztikusan növekedni kezdett. Regice minden erejére szükség volt, hogy fenntartsa a gyorsan omladozó védelmi gátat, az én három pokémonom pedig teljesen kimerült. Nem tudtuk volna tovább tartani magunkat, ha vissza nem érkezik Cobalion és lovasa. Az újabb rohamot már ők verték vissza, bár érezhetően egyre gyengült az intenzitása a kórházat támadó lényeknek, így is férfimunka várt rájuk. Na de erről majd ők beszámolnak, ha akarnak, én alig láttam belőle valamit, mind a három megmaradt erejét összeszedve küszködtünk épp egy exeggutorral. Végül az elelnség végre visszavonult, s hamarosan megérkezett mellénk az Aura kisasszonyként emlegetett ifjú lányzó, a bátorság a csapatunkban, valamint hófehér sárkánya. A felvetésére a fejemet ráztam:
- Nem lehet - nyögtem. - Regice minden erejére szükség van, hogy fenntartsa a benn rekedt szerencsétleneket óvó gátat, egy erőteljesebb túlhevítés miatt omladozik az egész. Mindenki elrohant harcolni, nem hagyhatjuk magukra ezeket a szerencsétleneket - válaszoltam. - Legfeljebb akkor, ha valaki más veszi át a helyünket itt. De még akkor is segítség kell, az esőidézéshez a város közepére kell menni, hogy mindenhol szakadjon. Addig Regice védtelen lenne és az ő ereje sem határok nélküli...
Ha Aura (esetleg ha idetart Betty) felajánlja a maradást és a sárkánnyal átveszik a helyünket, valamint Cobalion megvédi Regicet, akkor elindultunk kérés szerint a városközpont felé, ahol a jéghegy pokémon beidézte a felhőszakadást. Ha nem, akkor a többieknek kell megoldani a helyzetet, mi ellenben kitartunk a lakosok védelmében.

[Betty]

Az elénk táruló látványtól egészen megfeledkeztem, hogy mennyire nem érzem a vállaimat. Minél tovább ültem a sárkány hátán (időközben egyre előrébb tornászva magamat, hogy a hullámzás okozta egyensúlyvesztést enyhítsem azzal, hogy belekapaszkodom a kezeihez közel lévő kiálló mittudoménmijébe), annál inkább elfogott a bizonytalanság: nem értettem, mi történik, azon kívül, hogy megvadultak a pokémonok és megtámadták a várost. És miért jelent meg hirtelen ennyi legendás? Kisebb koromban rengeteget olvastam a poké-történelemről, de élőben Ho-oh-n kívül még nem láttam semmilyen legendás szörnyet… most meg egyszerre… öhm, megszámolni sem tudom, hogy mennyit.
Lugiát rögtön felismertem, hátán egy ismeretlen fiú ült, láthatólag legalább annyira zavarban volt, mint én. A fehér sárkány, ami pár pillanattal ezelőtt zúgott el mellettem, most egy lányt vitt a hátán. Nagyjából be tudtam lőni, hogy unovai pokémon lehet, mivel nem nagyon ismertem… tőlünk nem messze egy a fehérhez egészen hasonló, fekete színű szörny szelte az eget… azt hiszem, rajta is ült valaki. Ez nem lehet véletlen…

- Rayquaza, mi folyik itt? Kik ezek a gyerekek? - kérdeztem, de a menetszél süvítése elnyomta kérdésem, így valószínűtlen, hogy a sárkány hallotta. De nem hagytam annyiban, megpróbáltam olyan közel kerülni füleihez, amennyire csak lehetséges, és elismételtem a mondatot, ám ezúttal egy hangos üvöltés fojtotta belém a szót: Lugia volt az, és látszólag Tamarillo központja felé vette az irányt. Rayquaza követte őt, ahogy a többi legendás is.
A „gyűlés” egy parkszerűségben és afölött zajlott, ide gyűltek a nagy erejű pokémonok. Már éppen készültem volna megköszönni új barátomnak a segítségét, és leszállni valahogy a hátáról, amikor a tengerek őrzője megszólalt. Rövid felvilágosítást tartott a helyzetről, mi pedig érdeklődve hallgattuk mondanivalóját… egészen addig a részig, amíg el nem kezdte sorolni a hősi erényeinket: ez minden „kiválasztottból” más reakciót váltott ki. Én majd leestem Rayquaza hátáról meglepetésemben, aztán csak nyeltem egy nagyot, és az elhangzott szavakat formálgattam gondolataimban. Tiszta lelkű… ez egy erény lenne?
Rajtam kívül még hat másik fiatalt részesített tiszteletben Lugia, közülük csak Borisszal találkoztam ezelőtt. Ő, személyiségéhez híven, mélyen meghajolt a dicsérő szavakra, mosolyogva biccentett felém, amit viszonoztam is. Oldalán egy Regice álldogált, még innen is lehetett érezni a fagyos levegőt, ami a testéből áradt. Nem véletlen, hogy Rayquaza is próbált minél távolabb lebegni tőle, csakúgy, mint a sárkány típusú pokémonok nagy része. Egy szőkehajú srác viszont teljesen odavolt a címétől, meglepően nagyképű dumát nyomott le, amit én csak egy fejcsóválással nyugtáztam: nem úgy tűnt, mint aki olyan jól kijön a saját szörnyével, akit szintén nem ismertem… annyi bizonyos, hogy ez a valami is legendás pokémon, sőt, valószínűleg inkább sinnoh-ra tippelnék, mint unovára, ha a lakhelyét kéne meghatározni. Ebben a két régióban még nem volt időm elmélyülni…
Szintén ismeretlen volt számomra az a négylábú pokémon, aki „lovasával” a földről nézte az eseményeket. Elsőre nem tűnt legendásnak, főleg méretében nem, de nyilván okkal vett részt ezen a találkozón, és Lugia amúgy is hét nevet említett, habár fogalmam sem volt róla, hogy melyik név kit takar. A nagyzolós fiút Attilának hívták, ugye Borist ismertem, és vélhetően Aura ült a fehér sárkány hátán, lévén rajtam kívül csak ő volt lány. A másik három résztvevő kiléte meg előbb utóbb úgyis világossá válik.
A vizek őrzője utasított, hogy –mielőtt a három madarat meglátogatnánk – „végezzünk a csatlósaival”. Csak nekem nem stimmel valami ebben a felszólításban? Szétnéztem, és mire egyet-kettőt pisloghattam volna, már majdnem mindenki eltűnt: Lugia, a fekete és a fehér sárkány, sőt, még Attiláék is elkezdték a pusztítást. Igen, lehet, hogy én vagyok az idióta, de nekem az ártatlan (ha megvadult, akkor is) pokémonok ártalmatlanítása már felér egy bűntettel. Azt meg végképp nem értem, hogy maguk a legendás lények hogy képesek ilyen tettekre? Egyáltalán, ki hatalmazta fel Lugiát, hogy csakígy játssza a főnököt?

Tiszta szívű. Ezt mondta a legendás madár. Lehet, hogy van benne valami, viszont ez a jelző felelősséggel is jár. Elég volt a hatalmas zöld sárkányra néznem, hogy szeméből szinte ugyanezeket a gondolatokat olvassam ki. Így jobban belegondolva, nem lehet az se véletlen, hogy pont ő választott engem. Kyogre és Groudon lecsillapítója.
Tudtam, mi fog ezután következni, ezért felkészültem az újabb fájdalom-rohamra: vállaimat odaszorítottam testemhez, hogy a rázkódást némileg csillapítsam, majd erősen belekapaszkodtam Rayquaza tüskéibe. Szemeimet ezúttal nem hunytam le: ha már kiválasztott vagyok, nem szabad úgy viselkednem, mint egy félős kisgyereknek, mégha pontosan tudom, hogy kb fél másodperc múlva ezerrel fogunk száguldani, akkor sem. Még utoljára Borisra tekintettem, de hamarosan az általam megismert perspektíva megváltozott: minden átment pontszerű formátumba, és már újra az épületek felett repültünk.
- Most hová megyünk? – kérdeztem, de nemsokára megláttam úticélunkat: egy hatalmas zöld mező terült el alattunk, innen nézve pokémonok legeltek rajta. Mikor már egészen alacsony magasságba süllyedtünk, ráeszméltem, hogy egy Miltank-farm felett szállunk. A pokémonok fejüket vesztve rohangáltak Rayquaza láttán, aki azonban nem bántotta őket. Egy óriásit kiáltott, amire minden szempár felé fordult: megmentőm ezután elkezdett beszélni hozzájuk, pokémon-nyelven, amit én ugyan nem értettem, de tisztában voltam a mondanivalójával.
- Arceus szerelmére! De hiszen ez Rayquaza! – hallottam magam mögül egy ember ordítását: a közeli tanyaház elől jött. Egy eltökélt bólintással jeleztem a sárkánynak, hogy majd én elintézem, és leugrottam a hátáról.
- Jó napot, uram, hölgyem! – közeledtem a középkorú házaspár felé, akik egymást támogatták, hogy ne ájuljanak el. Amikor megláttak, a remegésük nemhogy alábbhagyott volna, de még fel is erősödött.
- Nem fog senkit bántani – mutattam a háttérben diskuráló pokémonra, majd bemutatkoztam – Az én nevem Betty, és mint gondolom értesültek róla, Tamarillo városát megtámadták a megvadult pokémonok.
Válaszul csak egy rosszalló igenlést kaptam, de ebben a helyzetben ez is elég volt, hogy folytassam. Beleharaptam ajkaimba, amikor tudatosult bennem, hogy azért néznek rám így, mert nincsenek tisztában a terveimmel, és nem várnak tőle semmi jót. Gondolkozz, Betty! Tiszta szívű, tiszta szívű! Oh, bárcsak mindenki ilyen lenne… Egy pillanatig csak egymást bámultuk, ők nem mertek megszólalni, én meg nem tudtam, mivel tudnám meggyőzni őket. Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom, nincs idő a makogásra! Rayquaza számít rám! Nem hagyhatom őt cserben!
- Tudják, kölcsönkaphatnám egy kis időre a pokémonjaikat? Vészhelyzet van! – mondtam határozottan, kérdő tekintetüket figyelmen kívül hagyva. Ha most itt elkezdenék magyarázkodni, már nem lenne kit megmenteni, sem embert, sem pedig pokémont!
- I…igen, persze, hogyne – válaszolta a férfi, közben le nem véve szemét a legendás pokémonról.
- Mennyi Miltankjuk van? – kérdeztem.
- Pontosan ötven darab, mind makkegészséges, és tele vannak tejjel! – húzta ki magát a tulaj.
- Remek, és köszönjük szépen! – vágtam a szavába, és már szaladtam is vissza a mezőre. Bólintásomra Rayquaza újra elordította magát, immáron inkább amolyan parancsadás-szerűen, mire a pokémonok sorba álltak, és én segítettem nekik felszállni a zöld hátra. Akárhogy is próbálkoztunk, Rayquaza hátán csak 25 darab fért el, meg persze én.
- Majd még visszajövünk a maradékért! – kiáltottam oda a csodálkozó párnak, amint elhúztunk mellettük.

A pokémon elég lassan repült, valószínűleg a nagy súlyfelesleg miatt, amit rápakoltam, de még így is belátható időn belül visszaértünk Tamarillo fölé. A sárkány egyenesen a centrum fölé sietett, majd intett nekem: mindkét kezemmel befogtam a fülemet, hogy ne süketüljek meg:
Rayquaza hatalmasat ordított. Hangja, mint valami kisebb hurrikán söpört végig a romos utcák között, felhívva a lakosok és pokémonok figyelmét. A küzdelem egy szempillantás alatt félbeszakadt: mindenki felénk fordult, a legkisebb Rattatától elkezdve az eddig őrültek módjára támadó Gyaradosokig. Kicsit lámpalázasan is éreztem magam, de tudtam, a figyelem nem nekem szól. Rayquaza egyetlen mondatával képes volt ideiglenesen beszüntetni a harcot. Ez az első lépés a lecsendesítés felé. Biztos ugyanígy járt el anno Kyogréval és Groudonnal szemben! Csodáltam az alattam lebegő teremtményt, őszintén és tiszta szívvel. Szememben ekkor nem volt nála nagyobb hős, e tette mellett eltörpült minden legendás vitéz csatája, támadásai és győzelme. A béke megteremtője, a boldogság elhozója.
Az érzés csak egy pillanatig tartott, a beálló csöndet egy rövidebb, felszólítás-szerű hang törte meg: a zöld sárkány utasítása elhangzott, és a hátán ülő Miltankok egyszerre kezdtek bele az énekbe. A farkukon lévő csengettyű egyszerre szólalt meg, egyszerre csendült fel a nyugtató, lágy zene. Mindannyian a gyógyító csengő támadást alkalmazták, ami nemcsak gyógyító erejű volt, hanem egyben le is nyugtatta mindazt, aki hallotta. Az énekbe hamarosan más pokémonok is beszálltak, a városban Chansey-k, a vízen Laprasok dallama vegyült a Miltankokéval, és állította le véglegesen a küzdelmet.
Engem is egy jóleső, elégedett és boldog hangulat kerített hatalmába, valamint a vállaim is teljesen helyrejöttek. Az első szólam után Rayquaza nekiindult, és a város minden részébe letett egy Miltankot. Az utolsót pont Borisék mellett rakta le, így én is leszálltam.
- Rayquaza, a házaspár segít felrakni a maradékot, énrám itt van szükség! – kiáltottam, mire a pokémon egy fejbiccentés után eltűnt.
- Miltank, adj a tejedből mindenkinek, aki rászorul! – intettem, majd Borisék felé fordultam:
- Remélem nem érkeztünk későn! Miltank teje meggyógyítja a sebesülteket, legyenek azok emberek, vagy pokémonok – hadartam, majd én is az ölembe vettem egy pikachut, a szájába juttatva pár cseppet a folyadékból. Segítőtársam hamar megérkezett, és tudatta, hogy minden rendben van. Szájában Oran bogyókat hozott, amiket odaadtam pár rattatának. A történések kicsit kifárasztottak, így megsimogattam Rayquaza oldalát, és hálásan dőltem neki, amint elhelyezkedett a betondzsungel sűrűjében. Mind együtt vártuk Lugia további intézkedéseit.

// Hope, több mint egy óra telt el, mire megérkeztünk a Miltankokkal, úgyhogy remélem nem érzed magad kihagyottnak a történésekből! De ha gond, szívesen átírom! //

[Hope Uprising]

Hihetetlenül gyorsan pörögtek az események, akárcsak a homokóra szemei. A legendás pokémonokon lovagló személyek teljes összhangban voltak "őrzőikkel", legalábbis majdnem. Lugia egy bömböléssel magához hívta az élő legendákat. Cobalion azon nyomban a hátára vett, s úgy szökellt fel az egyik épület csúcsára, mint egy szilaj gazella. A lerombolt építmény még így is elég magasra nyúlott, közel Lugiahoz, Reshiramhoz, Zekromhoz, Giratinahoz és Rayquazahoz. A madár pokémon hozzánk és társaihoz fordult. Minket, embereket hősi erénnyel ruházott fel. Engem a Cobalion hősi vitéz lelkével jellemezett, amely nem kicsit lepett meg. A muskétás vezér olyan tetteket hajtott végre, amik a történelembe vésődtek. Kicsit se hasonlítottam rá: egyszerű gyerek vagyok, aki kövületek után kutat. Cobalion megérezhette a vívódásomat önmagammal. Hátrafordult és szarvaival legyintett egyet. Szempárját rám szegezte. Farkasszemet néztünk egy pillanatig. Abban a néhány másodpercben megértettem, mit is kell tennem. Nem számít, mi vagyok. Ha élek, bármit megtehetek az élet szolgálatának érdekében.
Lugia szerint a három madár tehet erről a helyzetről. Igen meglepett, miről gondolja ezt? Miért kéne a pokémonokat bántanunk? Nem feltétlenül az ő hibájuk lehet ennek a krízishelyzetnek a kibontakozása. De abban mindenképpen segíteni kellett, hogy a város ne legyen veszélyben. Amint a legendások csoportja szétszéledt, Cobalion leszökkent a romokról, s az erdő felé vette az irányt. Átugratott a lángokon a bátor muskétás, közben magára vonta a vad tűz pokémonok figyelmét a vas fejjel. A megannyi dühös lény utánunk jöttek és egyszerre vetették be a lángszóró támadásaikat. Cobalion feszülten tekintett hátra. Féltettem a harcostársamat, legalábbis egy darabig. A muskétások szája kihívó mosolyra fakadt. Váratlanul szembefordult a lángokkal, amin meghökkentem.
- V-várj ezt t-te se gondolhatod komolyan, Cobalion! Vagy igen? - kiáltottam fel kérdőre vonva. Cobalion hörgő hangot adott ki magából, majd elkezdte használni a muskétások jellemző támadását, a szentelt kardot. Szarvai felizzottak a fején, amelyek szó szerint áthasították a lángokat, így még ártani se tudtak nekünk. A csapás a hátukra borították a tűz pokémonokat, amitől valamilyen csoda folytán visszanyerték régi énjeiket. Csodálkozva néztek, mi történhetett velük. Cobalion rám pillantott.
- Elképesztő vagy... - ismertem be. - A szentelt kardod tisztító hatásként érte a haragos pokémonokat. Nem véletlenül te vagy a muskétások fejedelme.
Cobalion biccentett egyet, majd a maga nyelvén elmagyarázta fajtársainak, mi történt. Ezek után ezt a falkát felvezette a hegyekbe. A többi rendelkezésünkre álló idő alatt több megvadult pokémonnak a lelkét is megtisztította a szentelt karddal, s azokat is a magas hegységekbe követelte. Amennyi pokémont tudtunk, megmentettünk a düh befolyása alól és visszatereltük őket a vad környezetbe. Nemigen mertem elismerően megpaskolni az oldalát: akármennyire is a segítségemet szolgálta, Cobalion nemigen kedvelte azt, ha idomított pokémonként bánnak vele, legalábbis ezt tudtam róla. Terrakion és Virizion szinte már gyűlölték az embereket, amiért a fajtájuk lelőhelyét pusztítják, s ahogyan bánnak velük. Cobalion nem ebben a tévhitben tengett, mégis acél szívvel, komolysággal szerzet tanúbizonyságot arra, hogy csupán a kötelessége miatt tartózkodik a közelünkben.
Mire úgy tűnt, elég pokémon menekült meg, villámléptekkel visszavágtáztunk a városba. A Bettynek nevezett lány ugyanazt érezhette, amit én: ha vad, ha szelíd, pokémont nem kellene bántani. Aura szerint a város tüzét úgy lehetne eloltani, ha elárasztjuk. Nem tűnt rossz gondolatnak, bár Boris Regice képességére hagyatkozott. Talán a legendás gólem tudott esőt fakasztani vagy hóvihart kavarni, ami elolvadna, s esőcseppek formájában eloszlatná a lángokat. Jó néhány óra telhetett el a pokémonok mentése közben. Cobalion szeme meg se rebbent, el se fáradt. Ez lenne valójában a muskétás pokémon vasakarata? Lenyűgözött a született vezér ereje, főleg, amit tett a megvadult társaiért. Úgy tűnt, minden áron el akarta kerülni az igaz ártatlanokkal szembeni brutális erőszakot. Megértettem, ugyanígy éreztem. A kis csapattól nem messze, a víz közelében vártam, miféle elhatározás fog születni. Az égbolton Zekromot és Lugiát láttam harcolni. Sietnünk kellett, de figyelni is, hisz ezek a pokémonok nem tehetnek az egészről. A fentieket is valahogyan észhez kellett téríteni. Oda kéne csalogatni a városba, ahol Cobalion a szentelt karddal megtisztíthatná a józan eszüket vesztett pokémonokat.

// Hakuna Matata, azaz semmi gond, Betty //

[Nosh]

Lugia tovább szabdalta ellenfeleit, de egyszer csak valami megállította. Hátranézett és elszomotodott. Valószínű hogy a "Rayquaza lányt" nézte, de a nagy szomorúság oka tisztázatlan volt. Minden esetre ezután nem hidro pumpával támadta a jég Pokemon-okat(már csak Jynx-ek maradtak) hanem farszéllel próbálta fájdalom mentesen visszavonulásra bírni őket. Ráadásul sikeresen. Hamarosan végeztünk a Jynx rajjal és mehettünk tovább a városba embereket menteni. Egy egész lakópark várt a hamu martalákává, ám ekkor ordibálásra lettünk figyelmesek:
-Segítség, segítség!-hangzott és Lugia rögtön odarepült. Az égő házban egy egész család rekedt benn.
-Valahogy ki kell onnan szabadítani őket!-mondtam barátaimnak.
-Próbáljuk meg a hidro pumpával!-ötletelt Lugia.
-Az nem jó! Túl erős. Akár rájuk is omlaszthatja a házat. Próbáljuk meg inkább Sierra árvizét, de akkor már húzzuk nagyobbra!-a Pokemon-ok azonban csak értetlenül néztek rám.-Magyarán csináld úgy hogy az egész lakóparkot érje!-magyaráztam lassan és érthetően, sőt az akaratomon kívül még mutogattam is. Így már értették és Sierra eleget is tett a kérésnek. Bár...kicsit túl lőtt a célon mert még a helyi ovodát is elöntötte. "Szerencsére" ez is égett. Azonban sajnos, nem sajnos maradt bent pár gyerek, de Sierra őket is kihozta. Közben mindenki elvégezte a dolgát ezért Lugia újra elordította magát. A legendás "szevilió" újra egybegyűlt.
-Azért hívtalak ide benneteket hogy tudassam hogy itt végeztünk! Jöhetnek a tollas barátaink! Ehez azonban szét kell válnunk! Tehát a párok. Norman és Rodolfo! Az erő és találékonyság jó kombináció és biztos leverjük Articuno-t! Aura és Betty. A bátorság kétségtelenül fontos tulajdonság, de.nem szabad hagyni hogy a bátorság áldozatokat követeljen. Ennek elkerüléséhez kell a tiszta lelkűség ezzel legyőzhetitek Moltress-t. Attila, Boris és Hope! Egyensúlyt kell tartanotok egymás között és ezzel ellensúlyozhatjátok Zapdos hatalmát. Ha mindenki kész akkor indulunk is! A legendások majd elvisznek benneteket.-vázolta fel a helyzetet és velünk együtt elrepült a Jégbarlang felé.