Az Apokalipszis kezdete

[Rodolfo Valentino]

Zekrom és a többi legendás pokémon segítségével a városban tomboló káoszon kezdtünk úrrá lenni. A fekete sárkány innentől fogva egy fajtársát se bántotta, csupán ahogy Lugia, úgy ő is visszavonulásra kényszerítette. Amint végeztünk a pokémonok oszlatásával, gyors köröket tettünk meg a város fölött. A múzeum is kezdett szétdőlni, mikor még egy nyugdíjas pár ott caplattak. Zekrom spirális alakban ereszkedett le, s erős karjait használva kitámasztotta az omladozó épületet.
- Siessenek, kérem! - szóltam le az idős párnak.
- Nézzenek oda! - háborodott fel az asszonyság. - Fiacskám, nem hallottál arról, hogyha lassan jársz, továbbélsz?
- De... Azt hiszem...
- Micsoda faragatlan úriember vagy te! - folytatta az uraság, azzal kézen fogta párját, s elmentek a veszélyzónából. Zekrom elengedte az épületet, ami összedőlt és helyette csak hamu és füstös faanyagok maradtak.
Aztán meghallottuk Lugia-t, aki magához hívta a többi legendást, köztük Zekrom-ot, az én védelmezőmet. Generátorfarkába elektromosságot szikráztatott, s villámgyorsan odarepültünk a sárkánymadár pokémonhoz. Zekrom a levegőben lebegett, miközben Lugia mondta a fontos tudnivalókat. Engem és Norman-t Articuno-hoz küldött és hova? Nagy örömömre: a jég barlangba... Aura-t Reshiram-al és Betty-t Rayquaza-val Moltres-hez küldtek, míg Attila-t Giratina-val, Boris-t Regice-al és Hope-t Cobalion-al Zapdos-hoz osztották, akit a Verőfény szigetén lelhetnek meg állítólag. Amint Norman elindult védelmezőjének, Lugia-nak a hátán a Jégbarlang felé, Zekrom egy szikráztatással már a nyomában járt. Tudtam, azaz tudtuk, milyen harc vár ránk és a fekete hős némi hátrányban szenved, hisz' félig sárkány típus lévén a jég előnyt élvezhet ellene. Ennek ellenére Zekrom határozottan tartott Articuno lelőhelye, a Jégbarlang "csodás világa" felé annak érdekében, hogy véget vethessünk eme apokalipszisi helyzetnek.

[Attila]

Éppen hősi csatámat vívtam egy Machampal a pokémon centerben, (amit mellesleg egyértelmű, hogy én nyerek meg, ha Giratina nem segít) mikor egy leányzó topog be és használja ki az alkalmat a pokémonja meggyógyítására, amíg én egy "na ki a keményebb" adok-kapokot játszottam a harcossal. Ő... Jobban mondva csak kapokot, de ez a terv része volt, hogy kifárasszam. Na e nem ez a lényeg.
Ahogy a lány hozzám szól, megpróbálok erősnek tűnni, és felugrok Machamp nyakába és megpróbálok legényeskedni egy kicsit, hogy felvágjak a leányzó előtt: - Szia, már hogy ne lenne rendben? - kacsintok a lányra, aki időközben már meggyógyította a pokémonját. Túl sok időm nem jutott cseverészni vele, mert Machamp újra levitt a földre és pár rugással szétroncsolta a vesémet ( az aljas kis rohadék), és ekkor segített a legendás pokémonom. A leányzó se szó, se beszéd elviharzott egy hatalmas fehér pokémonnal ami a méreteiből ítélve és hogy nem riadt meg az én legendás pokémonomtól, szintén egy legendás.
~ Még találkozunk kislány! - kacsintottam az égre, ezután visszasétáltam a centerbe és felgyógyítottam barátaimat, majd folytattuk a hatalmas partneremmel a járőrözést a városban.
Hirtelen egy Miltank-be botlunk, aki nyugtató dallamot dúdol, amitől egy teljesen kellemes érzés kerít hatalmába. Hirtelen rózsaszínűvé válik előttem a világ és mindenki iránt mérhetetlenül hatalmas szeretetet érzek. Egyfolytában csak bugyután mosolygok mindenfele, majd hirtelen egy olyan érzés kerít hatalmába, hogy leugorjak a legendás pokémon hátáról és átkaroljam lábait.
Tervemet végre is hajtom. Levetem magam a hátáról, három méterrel előtte érek a talajra, majd rózsaszín környezettel és szappanbuborékokkal, valamint a legendás pokémont egy hatalmas piros szívben látva futok felé, hatalmas öröm és szeretet könnyekkel a szememben.
- Te gyönyörű torz szörnyeteg, te vagy a legszebb dolog életemben mióta világra jöttem. Ha te nem lennél, a nap sem kelne fel. Hangod hallatán mindenki mosolyra húzza arcát. - ilyen szavakkal rohantam a legendás pokémon felé, majd öleltem át... Illetve csak akartam átölelnia pokémon lábát, de az nemes egyszerűséggel csak rám taposott, engem is kizökkentve boldog álomvilágomból.
- Na ha egyszer... De csak egyszer... Hallod te! Ugye tudod, hogy ez az egész csak valami rossz tréfa, amiben a kezed is benne van?
~ TUTÍÍÍÍÍÍÍ... - gondoltam magamban, miközben visszapattantam Giratina hátára.
A miltankra pillantottam, akinek hangja hallatára látszólag nem csak én, hanema többi pokémon is lenyugodott, amelyik eddig lázadozott.
- Vajon ez hogy? Nekem tuti nem jutott volna eszembe ilyen nagyszerű ötlet... Majd ne felejtsem el megjutalmazni az ötlet gazdáját milliókat érő dicséretemmel...

Hírtelen Lugia ismét jelet adott. Ez a hatalmas százlábúra hasonlító "féreg" ismét csinált egy támadást, amitől átlépett Tamarillo városának az alteregójába, ami pontosan az ellentéte volt a városnak. Itt a pokémon egy transzformáción esett keresztül, ahol eltűntek vaskos lábai és helyette repülni kezdett így pillanatok alatt elérhettünk ebben az árny városban arra a helyre, ahol Lugia a való életben tartózkodott. Itt nyitott egy újabb kaput és voálá: meg is érkeztünk a tengerek pokémonjához épp időben. Most döntötte el, hogy ki-kivel és hova fog menni.
- Hé fehérke! Lugia! - ugrottam le a legendásom hátáról és kezdtem pattogni, hogy Lugia felfigyeljen rám. - Na szóval szerintem mellém nem kéne senki, mert így is legyőzhetetlen va... - Ekkor a pokémon, aki hozzám lett beosztva, az én nagyszerű taktikai képességemnek lett alárendelve, az egyensúly vitathatatlan hírnökére bízták rátaposott a vaskos, tömzsi, tonnákat nyomó lábaival a lábamra, amitől minden beképzeltség eltűnt belőlem és helyét a fájdalom, szenvedés, kín érzései vették át. Szemembe könnyek szöktek és hirtelenjében elhalkultam és a fájdalmas testrészemet simogattam.
Úgy tűnik, hogy régi ismerősömmel, Borissal kerültem egy csapatba és egy Hope nevű fiúval, akit nem ismerek.
~ Hát jó, legalább nem fogok unatkozni... - Álltam fel és kacsintottam Boris fele, hogy tetszik az ötlet, valamint bólintottam Hope-nak, hogy üdvözlöm.
Viszont a hátasom (ha nevezhetem így) nem törődött a többi legendás üdvözlésével, visított egy hatalmasat, feldobott a hátára és a kapunyitós procedúrát végrehajtva néhány perc múlva már Verőfény szigetének a partjain találtam magam. A hatalmas pokémon letelepedett mellém és elheveredett a homokban.
A sziget ennél kihaltabb nem is lehetett volna, rajtunk (Giratina és én) kívül senki sem volt itt, leszámítva egy Slowpoke-ot, aki egy szikladarabon feküdt és csukott szemmel élvezte a villámos esős időt.
~ Na ez aztán a lusta pokémon, hogy még az ilyen időben sem képes megmozdulni... - merengtem a pokémonon, miközben Giratina nyugodtan feküdt mellettem.
- Jöhetnének már a többiek...

[Aura]

Boris szerint Regice el tudná érni azt, hogy az esõtánccal eláztassa a várost. Egyetértõen bólintottam. Reshiram büszkén állt ott és önként átvette a fiú és a legendás jégtömb, Regice helyét. Reméltük, hogy Hope és Cobalion önként elvállalják a duó megvédését. Reshiram letérdepelt a földre, hogy le tudjak mászni a hátáról. A szárnyát kiterítvén a földre simán lecsúsztam róla. A fehér hõs ijesztõ benyomást keltett, ha éppen farkasszemet nézek vele, ám már rájöttem, hogy õ a barátom, ahogy a többi élõ legenda is. Legalábbis addig, amíg el nem csitítjuk ezt a tomboló viszályt. Reshiram komolyan gondolhatta az emberek és pokémonok közti barátságot. Most olyat tett, amit sose gondoltam volna: fejét a vállamhoz simította egy röpke pillanatig. Valami meleg bizsergés járta át a hátamat. Hát így csináljátok ezt? - gondoltam magamban. Az igazat megvallva jól éreztem magamat a sárkány hátán, még az ilyen világvége hangulatban is. Ha jobban belegondoltam, minden Õrzõ repülõ vagy sárkány pokémont használt a szabad égben való szárnyalás miatt. Rendületlenül hittük, hogy a levegõt átszelve a komolyabb harcokat is megnyerhetjük. És ha belegondolok, mik is valójában az õseim... nos, még magamban se beszélnék ilyen megdöbbentõ dolgokról. Talán "amiatt" kaptam az Aura nevet. Minden esetre kíváncsi lennék, tényleg tudnám használni-e azt az erõt, amit szintúgy aurának neveznek? A kérdésre még nem találtam választ, ám türelmesnek kellett lennem. Reshiram rám pillantott és csak ennyit suttogott:
- Légy türelmes és megkapod a választ a kérdésedre. - hangjában a türelmességre való sarkallás volt jelen. Megértettem, mire buzdít a legendás sárkány pokémon. Orrával megérintette orcámat. Váratlanul események sorozata suhant át a tudatomon, amik az idõk hajnalán történhettek. Nagy csata dúlt két fél között, amelyek sose nyugodtak meg. Fájt látni, mire használták akkoriban a pokémonokat: fegyvernek. Ezt teljes mértékben visszautasítottam volna, ha akkortájt élnék. A jelenet az égboltra összpontosult: egy tíz tagból álló églovas érkezett meg repülõ és sárkány típusú pokémonokkal. Volt ott egy Dragonair, egy Staraptor, két Altaria, három Charizard és három Pidgeot. Egy sziklaszírt tetején landoltak és figyelték az ütközetet. A Dragonair gazdája egy elõkelõ lovagnak tûnt, aki rosszallóan rázta meg a fejét, a harcoló felek láttán. Csupán ennyit mondott maga elé: "Az ostobák nem látják, mit tesznek az élõlényekkel és az aurával..." - és innentõl kezdve visszatértem a jelenbe. Megszédülhettem egy kicsit, mivel Reshiram a fejével a hátamat támasztotta meg, nehogy eldõljek. Intettem neki, hogy már jól vagyok. Pislantott egyet tengerkék szemeivel, majd a hátára kért. Haladéktalanul úgy tettem, ahogy kért és fel is másztam hát rá. Lugia elbõdült és magához hívta valamennyiünket. Úgy látta jónak, ha kisebb csapatokba tömörülve elindulunk a három madarat felkutatni, s legyõzni. Engem a Betty nevezetû lány mellé osztottak, aki Rayquaza hátán helyezkedett el. Reméltem, hogy jól kifogunk jönni egymással, fõleg azért, mert Moltres legyõzéséhez kitartó csapatmunka szükséges. A legendás madár csípõs természete miatt tomboló kedélyre számíthatunk. Kicsit elgondolkodtatott az elõbbi dolog. Talán a tíz elõkelõ úrfi a múltban Õrzõk lennének, akik védik az aurát? Valójában az eleim lennének a lovagi bevágású õsapák és õsanyák? Válaszokat kaptam, miközben új kérdések is felhalmozottak a fejemben. És pluszba azt se tudtam, Reshiram ezt hogy csinálta? Nem lehetett ott! Vagy csak a legendások különlegessége lenne ez is? A sárkány az ég bolt felé szárnyalt, miután úgy tûnt, hogy a Boris nevezetû fiú és Regice meg tudják oldani a problémát. Az esõ elkezdett esni, még a tánc eljárása elõtt is, így nem kellett ebbõl bonyodalmakat megszülni. Az égi víz elmosta a lángokat, így a város fennmaradt részei megmenekültek, hál' Arceusnak. Amint elég esõ esett, Reshiram elbömbölte magát. A farkán lévõ turbina eddiginél jobban felragyogott, de amint ez megtörtént, nem száguldozni kezdtünk a legnagyobb meglepetésemre. Fényes szikraesõ hullott alá, amit inkább nem vennék egy kalap alá a tündérporral: félõ, hogy megsérteném a sárkányt. Szárnyait kitátotta, nyakát a felhõk felé nyújtotta és egy eddiginél erõsebb fúziós lángot alkalmazott, miközben a napos idõt használta. Itt úgy tûnt, minden rendbe jött. Felsóhajthattam. Ám korántsem mentettük meg Tamarillo-t: ott volt még a három "kedves barátunk", akiket feltétlenül meg kellett fékeznünk. Tehát ezzel a gondolattal indultunk meg Moltres fészkelõhelye felé.

//Elnézést, hogy ilyen sokára halogattam a posztolást, dolgom akadt //

[Hope Uprising]

Miközben ott várakoztunk Auraval és Borisszal, Cobalion felszegvén fejét arra szánta el magát, hogy megvédi Regicet. Látszólag Aura megszédült, mikor Reshiram mutathatott neki valamit. Cobalion mellett állva reszketés járta át minden porcikámat: mi van, ha a muskétás valami olyat tesz, ami bántani fog? Cobalion meglepetten pislogott és kissé megbántottan eltekintett máshová. Kérdõen balra billentettem fejemet. Legendások... ki érti õket? Titokzatos lények, akik messzirõl kerülik az emberek társaságát, ám a bajban elég közel merészkednek hozzánk, hogy megvédjék a ma ismert világ rendjét. Cobalion egy igazi muskéta, habár nevezhetõ lovagnak is, már amennyire ismertem a jelenlevõ unovai legendásokkal egyetemben. Reshiram és Zekrom története mindig is érdekelt. Két testvér partnerei, akik nem bírtak kiegyezni, s ezért majdnem végleg el is törölték a ma ismert (vagy nem?) Unova régiót. Megannyi történet szól a világ végérõl, a Ragnarokról, ám ezúttal jómagam is részt vettem egy megfékezésében. A fekete és fehér hõs is okozói lehettek egy végsõ megsemmisülésnek, ámde az akkori Ragnarok elmaradt. Ezúttal nem a két testvérrel jelentek meg, mégis segíteni próbáltak, ahogy a többi élõ legenda is.
Cobalion szemei az ég felé meredtek. A tengerbõl érkezett madár, Lugia egyetlen üvöltésével magához hívott valamennyi legendást. A muskétások feje a hátára parancsolva látótávolságba kerültünk. A sárkánymadár szerint az lenne logikus, ha kisebb csapatokra osztva mennénk felkutatni a három titánt, Moltrest, Zapdost és Articunot. Lugia szerint Zapdos hatalmát kijelölt társsal, Attilával kell ellensúlyoznunk. Hát, láttuk, mennyire el volt telve magától a fiú, s a legendása, Giratina, a fordított világ lakosával nem éppen a legjobban jött ki. Véleményem nem ütközhetett Lugia érvelésével, s ezt Cobalion is tisztán látta. Kissé vicces látványt nyújtott, ahogy Giratina a maga módján megskalpolja a férfiút. Ez elegendõ indokot adott arra, hogy inkább maradjak komoly és halk, akárcsak a muskétás pokémon. Az utóbbi hátán láttam, hogy Reshiram megtisztítja az égboltot, ámbátor a hõmérséklet még mindig elég hûvösnek bizonyult. A jégtáblák hosszú hidat alkottak fõ célunk, Verõfény-sziget felé. Attila és Giratina már messze jártak, úgyhogy Cobalion se tétlenkedett: elegáns ugrásokkal a masszív jégtáblákon termett és Verõfény felé vágtatott, mint egy igazi csataló. Galoppozás közepette felkészítettem magamat a döntõharcra. Zapdos, a villám titánja és egy igazi ellenfél, nem vitás, mivel õ is egy legendás pokémon. Erejét rögtön megtapasztalhattuk, mikor elég közel kerültünk Verõfény-szigethez: az esõfelhõk alá kerülve elektromos kisüléseket érezhettünk magunk körül. Rémülten megrázkódtam és körbeöleltem Cobalion nyakát. Az esõ úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Egy rajnyi Gyarados és Blastoise bukkan elõ a vízbõl, melyek dühödten támadtak ránk a hidro pumpával! Cobalion feszülten morgott, majd mikor a vízsugarak célt akartak találni, felugrott a levegõbe. Jajveszékelve továbbra is kapaszkodtam a "védelmezõmbe". Cobalion néhány méterrel elõrébb járt, bár a raj ismét támadt. Szembefordulván velük a gyors védelemmel védte meg magát és engem is a következõ támadássorozattól. Amint elmúlt a veszély, szarvai ismét felizzottak, s a szentelt karddal visszaküldte õket a kék mélységbe. Folytattuk a vágtát. Rettentõ gyávának éreztem magamat. Lugia tévedett volna? Nem hasonlítottam a nemes, bátor Cobalionra, a muskétásra. Az élõ legenda feltekintett rám és szavak nélkül megpróbált valamit elmagyarázni. Sejtettem, mit.
- Szerinted nem kéne feladnom? - tettem fel a kérdést Cobalionnak. Az élõ legenda megrázta fejét. Bátorságot táplált irántam, ezáltal nem gondoltam meg magamat: az õ oldalán kívánkoztam megküzdeni Zapdosszal, a villám titánjával, Attila és Giratina segítségével. Felegyenesedtem Cobalion hátán, s nem szorongattam.
- Akkor hát, en garde, Zapdos! - mondtam magabiztosan magam elé, melyre Cobalion is egy halovány mosolyra derült. Mire odaértünk, a duó a homokban hevertek, ránk várván. A legendás társammal odabaktattunk hozzájuk. Mire kérdezhettem, hogy készen állnak-e a harcra. Egy villám csapott le. Cobalion felmordult, tudván, hogy valahol a szigeten Zapdos õrjöngött. A két titán, Moltres és Articuno mellett erõs ellenfélre találtunk. Aggódtam a többiekért és a legendásokért, akik mindent el fognak követni, hogy megfékezzék a Ragnarokot, legalábbis mertem remélni.

[Betty]

Úgy tűnt, hogy végülis sikerült megszüntetni a káoszt, legalábbis a városban: a helyzet egész barátságossá vált, igaz ez nagyrészt a Miltankoknak volt köszönhető. Amit eléggé furcsálltam, hogy a környezetemben lévő legtöbb legendás még csak tudomást sem szerzett róluk: mind el volt foglalva saját harcával, bár miután a szemük sarkából látták a reakciónkat, már ők sem folytatták a pusztítást. Elképesztő, hogy Rayquaza hogy tudott hatni rájuk: az eddig öldöklő szörnyetegek mintha csak most fogták volna fel, hogy azzal semmit se oldanak meg, ha pokémontársaikat erőszakkal akarják megállítani. Az egyetlen, akinek rajtunk kívül megfordult a fejében a békés megoldás, az a négylábú szarvas volt: valami számomra teljesen ismeretlen támadással késztette visszavonulásra ellenfeleit.

A zöld sárkány valamit meghallhatott, mert egy intéssel adta tudtomra, hogy mennünk kell, majd miután felmásztam a hátára, újra nagy sebességre kapcsolt. Először azt hittem, baj van, de a látvány elmosta minden ez irányú feltételezésemet: a fekete sárkány még tartott ugyan egy omladozni akaró házat, de ezen kívül minden csöndes volt. Amint elsuhantunk felettük, a szőkehajú srác éppen legendása lábát ölelgette, és nem úgy tűnt, mint aki teljesen eszénél van. Mire odaértünk a központba, Lugia már ott volt, majd sorra megérkeztek a többiek is.
A beszédet mindenki mereven hallgatta, kivéve persze a nagyszájú srácot, akiben volt valami ismerős. Nem tudom pontosan honnan, de minél többet bámultam a vigyorit, annál biztosabb voltam benne, hogy már találkoztunk, ha nem is mostanában… nem tudom, a tudatalattim a fiú minden rezdülésére reagált. A hangja is ismerősen csengett, de valahol a lelkem mélyén, akármilyen szavak is hagyhatták el ajkait, csak két szót hallottam: Bocsáss meg…

Gondolataimat Rayquaza szakította félbe, aki idegesen pillantott körbe. Mire feleszméltem, Borison kívül már mindenki elment. Az égen az előbbi eső után már nyoma sem volt a felhőknek, helyette szinte világított a nap. Kihez is osztottak be? Ja igen, az Aura nevű lányhoz, a fehér sárkánnyal.
- Mi is megyünk, majd később, Boris! – kiáltottam oda a fiúnak, de nem kaptam választ. Lehet, hogy Regice ilyen hatással van környezetére, ideiglenesen lefagyaszt mindenkit? Halványan elmosolyodtam, miközben elképzeltem a jelenetet, ahogy a jégből készült monstrum átöleli Borist és mirelitet csinál belőle. Najó, kicsit messzire szárnyalt a fantáziám, hiszen egyenlőre a srác egyetlen részéről sem lógnak jégcsapok. De akkor mi történhetett?
Időm azonban nem volt ezen agyalni, mert újra a magasba emelkedtünk, és hamarosan elhagytuk a várost. Miközben töretlenül haladtunk a Tűz sziget felé, újra eszembe jutott a szőke fiú. Tudtam, hogy előbb utóbb választ fogok kapni a kérdéseimre: úgyis fogok vele még találkozni, és akkor minden kiderül. Remélem…