Az idegen

[Rodolfo Valentino]

Pirkadat. A hajnali napfény átragyogta a vadon fáinak lombkoronáit. Egy tölgyes odvában pihentem meg, míg fel nem üdültnek éreztem magamat. Vanitas szokásához híven a fa legtetején töltötte az éjszakát. Nagyot nyújtózott, s nindzsára jellemzõ mozgással mellettem termett. Õszintén szólva még aludni akartam. A Grovyle direkt ébreszteni kívánt, de humor kedvéért hátamat mutatva neki, az oldalamra fordultam. Fejét értetlenül balra döntötte. Állt vagy néhány percet ott, végül megunta. Fején elhelyezkedõ levelet elõrehajtotta és a hátamat kezdte el vele csiklandozni. Kezemmel elhessegettem a levelét, ám Vanitas kitartóan folytatta a szekálást. Türelmemet vesztve végül felkeltem.
A fa gekkó mindig korán szeretett kelni. Hiába is: alkalmazkodni kellett ehhez a tulajdonságához. A ki tudja, hány hónapos egyedüllét alatt se tudtam megszokni az éberségét. Ám abban igaza volt, hogy menni kellett. Nem szerettem volna az ébredezõ pokémonok nyugodalmát megzavarni a jelenlétemmel. Így hát felkelve elindultam a közelben lévõ folyóhoz. Furcsállt, hogy egy erdõ kellõs közepén folyó húzódik, de épp jól jött az iváshoz és reggeli mosakodáshoz. A hûs víz épp elég volt ahhoz, hogy kellemetlen fáradtságomat elûzze. Gyorsan tettem meg ezeket, mivel nem szerettem volna a pokémonok idegeire menni. Ne adjon, esetleg megtámad egy csapat vad lény és akkor letehetek arról, hogy bármit is megtudjak a családommal kapcsolatos dolgokról. Pedig az mindennél fontosabb volt. Ha megtudom, miért van bennünk sötétség, talán meg is szabadulhatok a sajátomtól. Éjkelet számûzöttjeként nem állhatok meg: életem menekülésbõl áll. Futás, futás, futás. Árulónak minõsülök és a Valentino klán örökös híján minden áron vissza akarnak toloncolni, legalábbis ezt gyanítottam felõlük. Vanitas nem is tudott arról, miért menekülünk állandóan. Nem különösebben törõdött vele. Számára az én biztonságom volt a legfontosabb. Kell-e ennél több? Gondolhatná. Ám a szívem legmélyén tudtam: egyszer mindent el kell mondanom a társamnak.
Amint végeztünk a folyópartnál, a Grovyle felmászott a lombkoronák közelébe és ott közlekedett, közben szemét rajtam tartotta. Halványan elmosolyodtam, majd elindultam a folyópart mentén. Közben egy rajnyi Pidgey-t pillantottam meg, akiket látszólag Vanitas mozgása kergetett ki a fák közül. Csodálkoztam, hogy nem is támadják meg: elsõsorban azért, mert többen vannak, ráadásul a fû reménytelen a repülõ pokémonokkal szemben. Meglepett a madarak viselkedése. Szabályos V alakban repültek el a pirkadó égbolton. Nem gyakori rendezett sorrendben látni ilyen pokémonokat. Sõt, szemem számára ez lehetetlennek bizonyult, egészen mostanáig. Titok nyílt elém, amely megoldásra várt. Idõvel talán meg fogom tudni erre a kérdésre a választ. Ám egy dolgot már le is következhettem az erdõrõl: még megannyi, furcsa dolgot rejteget Éjkelet egyik számûzött fia és társa, a Grovyle számára. Borús, kedvtelen hangulatban mentünk annak reményében, hogy ezt az erdõt minél hamarabb letudhatjuk, mert hát ki tudja, mik vagy kik állnak a Valentino klán szolgálatában. Ébernek kellett lenem, hiszen akár fának álcázott személyek is figyelhetnek, ámbár ez Napkelet birodalmának erdõkirálysága volt. Régi, jó emlékeket ébresztett fel bennem, különösen az idõs házaspár miatt, akiknek köszönhetem az életemet és amiért a válaszutamat járhattam. Sok napkeleti embernek hálálkodhatok még, köztük azzal a katonacsaláddal, akik kiképeztek. És nem csak embereknek: a lojális társamnak, Vanitas-nak is hálával tartozhatnék, amiért segít nekem. Ámbár látszólag ez számára általános morál: megszokott, hogy segédkezet nyújt csupán azért, mert elrángattam egy támadás útjából. Elüldözni se mertem magam mellõl... Hasznomat leli ez a Grovyle és õ is az enyémet. Így van értelme az életének.

[Betty]

Szíve egészen a torkában dobogott, lassacskán már azt érezte, mintha akármelyik pillanatban kiöklendezhetné. Persze Cika nem rendelkezett pontos ismeretekkel a mellkasában lüktető szervről, ezért is kívánta sokszor, bárcsak kivehetné onnan, hogy többet ne kelljen vele törődnie: még a végén elijeszti a zsákmányt a heves mozgásával. Bosszantónak találta, hogy az efféle fontos pillanatokban is megzavarják, és kifejezetten irritálta, hogy pont a saját teste teszi ezt vele, amikor pontosan tudnia kéne, hogy most nem a gyakorlótéren vannak.
Egy röpke pillanatra elmosolyodott, amikor gondolatmenete erre a pontra ért, hiszen a vele egykorú gyermekek még mindig a falu közvetlen közelében próbálgatják az íjat. De ő más volt, mint a többiek, és ez elégedettséggel töltötte el. Éppen ezért nem hibázhat: a falu vezetőjének lánya nem hibázik!

A szarvas mit sem sejtve legelgette a zsenge füvet, ami még nedves volt a reggeli harmattól: Cika mindig hajnalban járt el ételt szerezni, hogy mire a népe végez a ház körüli feladatokkal, ő már friss hússal a vállán térjen vissza. Kifejezetten élvezte a hűs szelet, az erdő illatát és a most ébredező pokémonok halk moraját maga körül. Sohasem szeretett társaságban vadászni, úgy tartotta, hogy a legfontosabb dolgokban az ember figyelmét kizárólag a cél elérése foglalkoztassa, csakis így járhat sikerrel. Arról már nem is beszélve, hogy a faluban senki sem tudott olyan hangtalanul mozogni, mint ő, ezért társai csak hátráltatták volna a munkában.
Kezei zajtalanul feszítették meg a nemesfából készített íj húrját. Egyetlen halk puffanás adott hírt az eseményről (ahogy a nehéz test összeesett), és a természet máris visszaállt a maga tiszta állapotába. Cika sóhajtva emelkedett fel a bokor mögül, majd odasétált zsákmányához: egy elégedett bólintással jelezte csak, hogy megfelelő méretűnek találja az állatot. Mire végzett az ebből eredő hústömeg becslésével, Baay már ott állt mellette. A pokémon tudta a dolgát, indáival felemelte az élettelen testet, és a saját hátára helyezte. Elindultak.
Hazafelé menet egyikük sem szólt a másikhoz, ez egyfajta szokássá vált az idők során: ilyenkor rótták le tiszteletüket a természetnek, ami ennyi bőséggel ajándékozta meg Litui népét. A falubeliek nem nyilvánosan imádkoztak, éppen ezért nem építettek semmilyen szentélyt: az értékes fát csak a fennmaradáshoz szükséges dolgokra áldozták. Hitük szerint mindenki a saját lelkének tisztán tartásával érheti csak el, hogy az anyatermészet megbocsásson neki, hiszen a tiszta lelkű emberek csak annyit vesznek el, amennyire feltétlen szükségük van. A pazarlást mélyen elítélték.

Hirtelen egy csapat Pidgey repült el felettük, ami rögtön felkeltette a lány érdeklődését: a madárpokémonok másfelé szoktak igyekezni a napnak ezen időszakában. Cikának az is feltűnt, hogy a csicsergő csapat nem a megszokott sebességgel szárnyalt, így hamar arra a következtetésre jutott, hogy biztosan valami elől menekülnek ilyen riadtan. Ha pedig ez a helyzet, csakis egy idegennel lehet dolguk, ami naná hogy megéri a komolyabb utánanézést!
Bayleef rögtön látta a lány arcán, hogy mire készül, így nem érte meglepetésként, amikor Cika izgatottan felkiáltott, hangjával mintegy belehasítva a csendbe:
- Baay, ki kell derítenünk, hogy mi történt! Velem tartasz? – utóbbit természetesen költői kérdésnek szánta, és már egy cseppet sem foglalkoztatta a szarvas, ami még mindig társa hátán lifegett. A fűpokémon ennél érettebb volt, és az édes illat használatával pillanatok alatt magához hívott egy ismerős Bulbasaurt, majd pár szót mondott neki a maga nyelvén. Ezzel el is lett intézve a szarvas kérdése: apjának társa (a Bulba csoport vezetője, Vensaur) meg fogja kapni a hírt, és el fog jönni a húsért, így Cika és Baay már szabadon eredhetnek az ismeretlen felé.

[Rodolfo Valentino]

Ahogy sejtettem: körbe-körbe jártunk. Ezért hát Vanitas-t a fákon való maradásra bírtam, hátha meglátja a tökéletes utat ki, a vadonból. Már frusztrált a sok vad pokémon jelenléte, amelyek nyugodalmát fent kellett tartanom. A járkálás közepette milyen elgondolkodtatott a Pidgey-k vonulási iránya, módja. Ki tudja, talán megvolt rá a megfelelõ ok, amiért így szálltak el a Grovyle elõl. Amint elmélkedtem, váratlanul elém csörtetett egy vad Rhyhorn. Nyilván megérezhette a szagomat, ami számára nagy kellemetlenségnek bizonyult, ahogy jelenlétem is. Látszólag ennek az erdõrésznek az ura volt, aki nemigen tûrte az idegeneket. Lábával a földet dobogtatta, ami bele is remegett. Megpróbáltam hideg fejjel megoldani a dolgot: lassan hátrálni kezdtem, ám a Rhyhorn megindult felém egy leszereléssel.
Nem volt nagy erõsségem ilyesmi pokémonokkal megküzdeni, úgyhogy nem tehettem mást: kitértem a támadás útjából és egy tölgyesre kezdtem felmászni. Rhyhorn a lábával toporzékolva srófolta fel önmagát. Pupillái összeszûkülve arról árulkodtak, mennyire is feldúlt pokémon ez a példány. Egy tomboló Rhyhorn ellen nem tehettem mást, mint a fán maradok. De az orrszarvú pokémon így se dobta be a törülközõt: egy erõteljes szarv támadással rohamozta meg a tölgyest, amely a csapástól beleremegett. Annak reményében, hogy egy idõ után befejezi a támadássorozatot, magasabbnál magasabbra csimpaszkodtam az ágakon. Rhyhorn egy idõre felfüggesztette a támadást, míg ereje vissza nem tért a maximumra. Nem volt teljesen meggondolatlan, amit vártam egy ilyen lénytõl. Várt néhány percet, majd az eddiginél durvábban, agresszívebben ostromolta meg a tölgyfát, amelyen én voltam. A szarv fúró támadásával azt tervezte, hogy kidönti a kérgest, velem együtt, így elkaphat. Erre felkészülve nem tehettem mást: erõsen körbeöleltem a fásszárút és vártam. A fa instabilan dölöngélt jobbra-balra, míg a Rhyhorn annak kidöntésével foglalatoskodott.
Az orrszarvú elégedett pillantást vetett "mûvére": ahol a fát nyesegette a szarv fúróval, egy lyukat alkotott. A legrosszabbat remélve nem tehettem sokat Rhyhorn ellen, akit nem is tudhattam, nem is akartam megsebesíteni. Ám a legrosszabb elkerült: egy levél penge támadás az oldalára döntötte Rhyhorn-t, ezáltal a feladatát is felfüggesztette. Egy árny suhant el mellette, ami hamarosan meg is mutatta önmagát. Vanitas. Épp jókor érkezett a segítségemre.
- Egy csöppet elkéstél. - Mondtam komoran, miközben le-lemásztam a fáról és mellette foglaltam el pozíciómat. A fa gekkó szavaimat hallva nevetésszerû hangot adott ki. Rhyhorn hamar összeszedte magát és egy leszereléssel támadta Vanitas-t. A Grovyle halványan elmosolyodott a kihívás láttán. Felszökkent egy ágra és az elszívással próbálta kimeríteni a rohamozó pokémont. Rhyhorn szembefordult Vanitas-al: dühödten lerohanta a fát egy taposással. Vanitas fürgén felszökkent onnan és a dühvágóval bevitt három-négy erõs ütést. Rhyhorn kemény sérüléseket kapott be a Grovyle-tól, aki most ismét felvette szokásos énjét, és az önfényezõs játékát kezdte el. Mellkasára ütött és valami furcsa dallamozó hanggal gúnyolta ki riválisát. Rhyhorn az eddiginél dühösebben bömbölte el magát és a megaszarvat használta.
- Légy óvatos! Ha azt bekapod, alulról fogod szagolni az ibolyát! - Figyelmeztettem Vanitas-t, aki még mindig dúdolt. Ám mikor veszélyes távolságban érezte Rhyhorn-t, gyorsan kitért a roham elõl és a folytonos elszívás közepette használta a levél pengét. Egy fürge támadás és Rhyhorn kidõlt. Elismerõ pillantást véve a társamra folytattuk a menetet, remélhetõleg ezúttal kitérõ harcok nélkül...

[Betty]

Nem telt bele egy tíz perc, Cika és Bayleef már az erdő másik oldalán voltak, az idegen után kutatva. A sűrű és olykor megtévesztően egyhangú rengetegben nehéz volt bármit is felderíteni, de nem a Tavaszi Villámnak! Amíg Baay a vad pokémonokkal diskurált, ő felmászott a környék egyik legmagasabb fájára, és onnan kémlelt körbe. Hamarosan egy számára ismeretlen, de gyors mozgású pokémont pillantott meg, ahogy valamerre igyekszik. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt az árny, de a távolság és az időhiány nem akadályozta Cikát, hogy kiderítse: ilyen lény nem őshonos az ő erdeikben.
Már lent is volt a talajszinten, amikor társa is megjelent a kis tisztáson, amit találkozóhelynek beszéltek meg. A lány megtudta, hogy a környékbeli pokémonokat egy Rhyhorn ébresztette fel, amint végigrohant a területén, de a megszokottnál sokkal idegesebben. Cika furcsállotta, hogy azóta még nem tért vissza a terület-járőrözésből, hiszen a felkelő nap már elérte a távolban magasodó bérc legkisebb csúcsát is. Egy rövid taktikai megbeszélés után folytatták útjukat, ám ez alkalommal már együtt mentek, nem pedig külön-külön. A pontos úticél megvolt, a körülmények azonban az erdő lánya számára elég szokatlanok voltak ahhoz, hogy csakúgy fejvesztve előrerohanjon.

Szeme nem szokott hozzá a romboláshoz, így hamar felfedezte a majdnem kitört, elég rossz állapotban lévő öreg tölgyet. Végig sem kellett simítania a karcolásokat, hogy tudja: a Rhyhorn műve ez a pusztítás. Az ez után megfogalmazott kérdésére szinte rögtön megkapta a választ, csak fel kellett néznie a letört gallyakra a fa magasabb részein: egy ember járt itt. Méghozzá nem az ő népéből, ugyanis az erdő gyermekei úgy mozognak, hogy egyetlen ágacskát nem törnek ketté. Az idegen nyilvánvalóan a fára menekült a rohamozó pokémon elől, de akkor hol van a mérkőzés vesztese?
Bayleef is hasonló következtetésre juthatott, mert élénken szagolgatott bele a kellemesen fújdogáló szélbe. Hamarosan meg is találták a félájult sziklapokémont, akinek látványa csak tovább növelte Cika dühét. Ennyi pusztítást véghezvinni, ráadásul ennyi idő alatt… vajon mit kereshet egy idegen az ő területükön? Mit akarhat tőlük?
Cika igaz még nem élt a Nagy Pusztításnak nevezett időszakban, de elég borzalmas történeteket hallott az idősebbektől ahhoz, hogy benne is kialakuljon az idegenekkel szembeni ellenszenv. Hajdanán még a vadon szélén éldegélő népet fosztogatók hadai támadták meg, elvittek minden ehetőt, beleértve a kisgyerekeket is. A falu népe nem tudta, éjkeletről vagy napkeletről érkeztek, de nem is igazán érdekelte őket. A védekezéshez nem voltak elég erősek, így kénytelenek voltak feladni addigi életüket, és a sűrű rengetegbe menekülni. Éppen ezért, Litui népe nem egykönnyen bízik meg a másokban, ahogy ők nevezni szokták. Az ismeretlen járványokat is síkságról érkező emberek hozták el falujukba, és Cika azóta nem látta az anyját, amióta az elment ellenszert keresni az erdőn túlra.

- Baay, keresnél pár Oran bogyót? – simogatta meg hű társát a lány, közben szemét le nem véve a sebesült pokémonról. Amíg Bayleef keresgélt, Cika egy nagyobbra nőtt levélben hozott egy kis vizet a közeli patakból, és megitatta vele a Rhyhornt. A bogyók hatására a robosztus lény hamar felépült, hálásan megköszönte a segítséget, majd továbbállt. Mindeközben sikerült megtudniuk, hogy egy fű típusú pokémon ejtette a vágásokat, ami feltehetőleg a mesterét védte. Cikának rögtön eszébe jutott az előbb látott gyors mozgású pokémon, de nem ijedt meg. Sőt, kíváncsisága és dühe csak tovább nőtt: a fű típusú pokémonok már évszázadok óta békében élnek a többi erdőlakóval, és csak erős kényszerítés hatására támadhatják meg egymást. A lány úgy gondolta, ez minden növénypokémonra érvényes, eredettől függetlenül, így hát nyilvánvalóan az ember a hibás a történtekért. Már alig várta, hogy szemtől szembe kerülhessen az említett személlyel.

A nyomokat követve pár percen belül meg is közelítették „az áldozatot”. Cika és Baay az idők során tökéletességre fejlesztették a láthatatlanság művészetét, így a lebukás veszélye nélkül szemlélhették az idegent és pokémonját. A fehérhajú srác látszólag jóban volt zöld társával, de ez nem nagyon győzte meg Cikát. Amikor a fiú már a harmadik őshonos, ritka virágot taposta le, megunta a tétlenséget, és célzott: nincs szükségük bajkeverőkre ebben az erdőben! A húr megfeszült, a hegyes nyílvessző pedig egyenesen a srác nyakára meredt. Baay lélegzetvisszafojtva nézte az eseményeket, de nem szólt semmit. Ebben a pillanatban furcsa érzés kerítette hatalmába a lányt, aminek hatására végül leengedte az íjat. Akaratán kívül megesett a szíve az ifjún, így adott neki egy esélyt. Cselekedetének másik mozgatórugóját viszont a világért sem ismerte volna be: eldöntötte, hogy ő más lesz, mint a többiek, ezért mélyen elborzasztotta, sőt, megdöbbentette a tudat, hogy majdnem megtette azt, amit ők tettek volna. Nem, ő nem fog tudatlanul ítélkezni, nem fog esetleg ártatlan életeket kioltani, csakis azért, mert a betolakodó más. Végülis még bőven ráér megölni a srácot, ha rájön, hogy rosszak a szándékai. A levélpengés pokémontól sem félt.

Mivel amúgy is unta már a szimpla megfigyelést, és a kíváncsisága az idő előrehaladtával csak fokozódott, így egy nagy levegő után előlépett a sűrűből, nyomában Bayleef-el, a nemesfából készített íjat azonban végig a keze ügyében tartotta, biztos ami biztos. Egy árva szót sem szólt, hanem előbb közelről is végigmérte az előtte álló fiatalt és az ismeretlen pokémont. Litui népe nem szokott érintkezni a betolakodókkal, így Cika nem teljesen tudta, mit is kell ilyen helyzetben csinálni.

// Amíg rejtőzünk lécci tényleg ne vegyetek észre! Köszi! //

[Rodolfo Valentino]

Szerencsére nem estünk több ellenállásban, de annál inkább éreztem valami kísérteties erõnek a jelenlétét. Nem láttam, ez döbbentett meg leginkább. Ezek ellenére se rettentem meg. Ha válaszokat akartam tudni, ahhoz elõbb eme erdõbõl kellett kijutnom társammal együtt. Ha törik, ha szakad. Egy "szellem" se akadályozhat meg, ahogyan a halálom se. Ha kell, még a túlvilágon keresztül is, az elhunyt õseimet megfenyegetve megszerzem a kérdéseimre szánt válaszokat. Kissé meredeknek tûnt, amit gondoltam, de szó mi szó, így tettem volna. És talán ezzel a véleményemmel ellenségeket fogok szerezni. Nemigen izgatott ez a tény: ott volt nekem a társam Vanitas. Mindig támogatott a bajban és nagy valószínûséggel véleménye nem fog változni velem kapcsolatban. Kicsit se tudtam, miért lett ennyire hûséges hozzám? Csak egy cselekedeten függött az egész barátságunk. Kíváncsian elgondolkodtam: mi történt volna, ha nem mentem meg Treecko koráról a felbõszült Gyarados haragjától? Ha nem pusztulna el, meresztene rám vagy ugyanoda jutunk ki? Alaposan feltérképeztem a helyzetet: fû pokémon lévén Vanitas némileg otthon érezhette magát ezen erdõségben. Akkor miért látszott rajta az a feszültség, ami több okból volt a Grovyle tekintetén? S nem csak miattam. Miután legyõzte azt a Rhyhorn-t, nem békélt meg a jelenlévõ dolgokkal. Mi mástól lehetett ennyire ideges kedves bajtársam, amely félig hideg természetét sikerült megtörnie? Amíg fáról fára ugrándozott, tekintete csakis egy helyre összpontosult. Nem tudhattam, mi járhat a fejében: fel se foghattam. Egy biztos: ösztönei valami rosszat súgtak, csak ennek oka eddig felfedezetlen rejtély volt.
A Grovyle öt perc múlva megállt és leszökkent mellém. Egy kis eszmecserét tartottunk. Az erdõ végtelen síkságként terült el, amelyet minimum egy nap lesz, míg átkelhetünk rajta. Nagyszerû: terveim már akkor nem a terveim szerint mentek, ám lehetett rosszabb sorsunk is. Ez vigasztalt. Pozitívan állnék a dologhoz? Többé-kevésbé. Annyi sötétséget megtapasztalni kisgyermek koromban talán az olvasó meg fogja érteni gondolkodásomat. Emlékszem szökésem elõtti napokra és arra az estre, méghozzá tökéletesen pontosan. Mintha csak néhány napja történt volna. Az a sok vér, amely családom kezére tapadt és a háború Napkelet harcosaival. Nem szívesen gondolok vissza ezekre a napokra. Valójában nem is kellett volna megtörténnie. Éppen ezért keresem a válaszokat: miért éppen én vagyok eltérõ a legtöbb éjkeletitõl? Már azon is csodálkoztam, hogy ettõl a sok gondolkodástól, elmélkedéstõl miért nem robbant szét a fejem? Csupán Vanitas érthette meg egyedül ezeket a gondolatokat, mivel csak õ volt az, akit a barátomnak, cimborámnak mondhattam. A fa gekkó akkor is látta, min gondolkodok és rosszallóan nézett rám. Egy-két bökéssel visszaröpített a valóságba, ahova tartoztam. Feje búbján található lapulevéllel az oldalamat csiklandozta, amely egy kis mosolygásra sarkallt. Mindig is meglepte a tudatalattimat, szavak nélkül is milyen jól megértettük egymást. Folytattuk volna tovább is, ha váratlanul fel nem figyelek egy reccsenõ hangra, amely csupán néhány méterrõl jött. Így hát társammal annak irányába futva észrevettünk két aprócska Growlithe-ot, a tûz kutya pokémonokat, amelyek beszorultak régi kotorékukba. Azt mélyen a földbe ásták a szüleik vagy az odú elõzõ tulajdonos pokémonja, melyet egy hatalmas farönk álcázott. Azt két tartópillérnek szánt sziklák tartották a helyükön, egészen addig, míg azok el nem kezdtek ingataggá válni. A két Growlithe ki se juthattak onnan, mivel a kotorékot több kilónyi föld zárta el és hátsó feleik annak fogságában ragadtak. Ösztönszerûen siettünk a bajbajutottak segítségére. Mire azok megláttak, acsargóan morogtak. Nyilván meghallhatták a korábban zajlott harcot a Rhyhorn-al és ellenszenvet kelthettem bennük. Vanitas igyekezett érthetõen elmagyarázni a maguk nyelvén, hogy nem szándékozok õket, a kölyköket bántalmazni. A Growlithe kicsinyek kicsit sem enyhültek meg, de közben magukért is aggódtak a rájuk omladozó odú miatt. Gyorsan kellett cselekednem: elkezdtem kiásni õket a földbõl mindaddig, míg az egyik belém nem mart. Visszakapva a kezemet át kellett gondolnom, mitévõ legyek.
- Figyelj, pajti én tényleg nem akarok neked és a fivérednek ártani. Ha megvan a véleményed rólam, azt megértem. De kérlek, hagyd, hogy megmentsünk. - szóltam a picihez. Growlithe - amelyik idõsebb lehetett - abbahagyta a morgást és nyüszített. Nem a szavak, hanem a tettek idege következett: amennyire csak tudtam, olyan fürgén szabadítottam ki a kölyköket, ahogy csak lehetett. Mikor sikerült, a karjaimba fogtam õket és hátrébb vetettem magamat. A farönk éppen akkor kezdett felénk dõlni. Vanitas rám pillantott, s nem is habozott tovább: a penge levéllel könnyedén áthasította a rönköt.
- Szép volt. - mondtam, mire a Grovyle önelégült képet vágva fordult felém. Elengedtem magam mellett ezt a gesztust és inkább a Growlithe-okkal. Letettem õket a földre, mire azok továbbra is nyüszítettek. - Most már nem fenyeget benneteket veszély. Keressétek meg a... - és már nem is kellett tovább mondanom a tanácsomat: egy vonyítás és a bozótosban megpillantottam egy igen nagy Arcanine sziluettjét. A Growlithe-duó izgatottan csóválták farkukat és rohantak is vérükhöz. Közben sajnáltam, hogy ez történt az otthonukkal: kicsit talán rám emlékeztettek, hisz' magam is menedék nélkül maradtam, bár õk jobban jártak. Számíthattak egy - talán két - szülõ támogatására. Csakis magamban és Vanitas-ban bízhattam meg egyenlõre és persze túlélési képességeinkben. Odalépve a kettévágott fához rátettem a kezemet, miközben tekintetemet a bozótosok felé szegeztem. A vad pokémoncsalád már elment. Helyette valami mást éreztem magamon. Egy dolgot tudtam: nem vagyunk egyedül. Megfordultam: egy lány állt ott a társával, egy Bayleef-el. Csak szóbeszédbõl hallottam errõl a pokémonról. A gazdája íjat tartott a kezében, csupán elõvigyázatosságból vagy éppen vadászatból érkezett. Vanitas amint meglátta a nõsténynek kinézõ fû pokémont, verdesni kezdett a szíve, miközben kérdõen rám tekintett. Rossz szándékot nem akarván figyeltem a duót, mit fognak lépni, addig egy szót nem szóltam.

[Betty]

Cika már egy jó ideje csak bámulta az idegent és annak ismeretlen pokémonját. Fejében szépen lassan kezdett összeállni a kép, amivel egy pillanattal ezelőtt még nem tudott mit kezdeni: a fiú földes karjai és a szétvágott fatönk egyértelművé tette számára, hogy akármi is történt a nemrég elszaladó Growlithe-okkal és szüleikkel, abban bizony benne van a kezük. Mikor rájött, hogy voltaképpen ezen a helyen volt a tűzkutyusok odúja, már egy kissé enyhébben nézett a furcsa párosra, de a bizalmatlanság még mindig sugárzott cselekedeteiből. Az íjat igaz már nem markolta olyan szorosan, mint eddig, de a világért se tette volna el. Helyette egy szempillantás alatt a fehérhajú srác elé ugrott, és nagyon közelről, mélyen belebámult annak szemeibe. A vadon lányának talán senki se tudta volna megmagyarázni az intim távolság fogalmát, ugyanis Litui népénél íratlan szabály, hogy a legnemesebb család tagjai akármit megtehetnek a kevésbé rangos emberekkel, így neki, mint a nagyfőnök lányának senki sem mert volna szólni. Cika amúgy sem volt az a félénk fajta, most is biztos volt benne, hogy ha tervez is valamit a betolakodó, ideje úgysem lenne megtenni, még a köztük lévő elhanyagolható távolságból sem. Szólni azonban még mindig nem szólt semmit, hiszen a falujában mindenki előre köszönt neki, kivéve az apját. De hát ez a fiú semmi se a Nagy Vadász-hoz képest, így Cika már kezdett igen türelmetlen lenni, hogy mi baja lehet az idegennek, hogy még mindig szótlanul álldogál előtte. Talán nem tudja, hogy kivel van dolga?

Eközben Baay sem tétlenkedett. Megérezve a másik pokémon heves vágyait, elkezdte a szokásos játékát űzni. Cika már az első mozdulatából tudta, hogy mi fog következni, így (még mindig a fiút bámulva) elmosolyodott. Kíváncsi volt, Bayleef vajon meddig képes húzni fű típusú társát. A rekordot eddig egy igen kitartó Ivysaur nyerte, akit Baay vagy egy fél órán át áltatott, majd elegánsan otthagyott magára.
A nyitótánc természetesen az édes illat használata volt, aminek a lehető legbájosabb előadását Bayleef már tökélyre fejlesztette. Tágra nyitott, érdeklődő szemekkel szemlélte a pengés pokémont, majd egy kérdő „Baaaay?” közben félrebillentette fejét. Ezután lassan becsukta szemeit, közben a nyakán lévő levelekből rózsaszínes por szállt a levegőbe. Amikor már kellő mennyiségűnek ítélte az adagot, Baay újra ránézett „áldozatára”, kedvesen rámosolygott, közben megrezegtetve szempilláit, majd elfordult. Várta, hogy a másik vajon mit reagál „hívására”.

[Rodolfo Valentino]

Fogalmam se volt arról, mi baja lehetett a számomra idegen leányzónak. Íját valahogy nemigen akarta eltenni, amit felettébb furcsálltam. Mi lehet vele? Talán fenyegetõ veszély lennék az õ és pokémonja számára? A vadon törvényeit nem érthettem, s nem is értelmezhettem újra. Lehetséges, hogy a számomra ismeretlen fél egyenesen innen, a sûrûbõl származik, akárcsak társa, a Bayleef is.
Az utóbbi mennyei illatokat permetezett magából, melyet még én is megéreztem, habár nem úgy hatott rám, mint Vanitasra. Fogalmunk se volt arról, mit tervez a lány Bayleefje, ám az egy táncszerûségre készült. A Grovyle zavartan pislogott, mikor a Bayleef kérdõen oldalra billentette fejét. A pengés pokémon pontosan nem értette, milyen 'erõt' használ a fajtársa, ám hatott rá. Vállamat megvontam, hiszen én magam se tudtam, mire véljem a Bayleef viselkedését. Ahogy magáét, a lányét se. Az íját figyeltem egy darabig. Látszólag a csendet kellett volna megtörnöm, hátha az hatni fog. Az viszont nem én lennék! Felesleges idõmet pazarolni, habár azt se akartam, hogy valami véletlen folytán a leány megtámadjon. Úgy tûnt, Vanitasra se számíthattam, hála a Bayleef 'bénító-táncának'. Küldetésemet el kellett végeznem még ebben az életben, ergo nemigen volt más választásom. Félelmet nem ismervén, általánosan vettem az életveszély lehetõségét, a lány szemébe nézve megkérdeztem:
- Ártottam neked, hogy íjat szegezel rám?
Vanitas 'összeszedte' magát a csábító táncból és felpillantott rám. "Mire véljem ezt? Ez ugyanaz az Arthur volna?" - Gondolhatta a fa gekkó. Noha igaza volt, nem maradt más választásunk. Rengeteg kérdésre választ kellett keresnem. Nem adtam a fejében feltett kérdésére választ, amely látszólag elkezdte frusztrálni. Fején lévõ levelével a vállamat bökdöste, miközben félig-meddig még mindig meg volt mámorosodva Bayleef táncától. Nem teljesen adta meg magát a csábításnak. Vanitas akaraterõs volt, akárcsak én. Ébersége most misem segíthetett a fû pokémonon. Fegyelmezettsége jelenleg szívbéli harcot vívott a Bayleefel. Nyögvenyelõset nyelt, s újra visszanyerte fegyelmezett formáját. Karjait keresztbe fonta, egyenes testtartással kommunikált fajtársával. Én pedig továbbra is a leányt figyeltem, mit fog tenni. Ha arra kerülne sor és megtámad, nem fogom hagyni magamat megöletni. Nem ezért kerültem erre a vidékre, hogy idegenekkel hadakozzak. Számtalan kérdésemre választ akartam. Egy lány és pokémonja nem állhattak utunkba, akárhogy is akarták. Csábítással vagy fegyverrel, de ez nem fog használni. Vanitas is ugyanezt gondolhatta. Velem együtt neki is voltak olyan rejtélyei, melyekre ugyanúgy választ akart. Elsõsorban azt, miért is lehetek ilyen nyugtalan? Az ok megvolt, de nem tudta épp ésszel felfogni. S voltak olyan dolgok, amiket nem is mondtam el neki. Csupán a legnagyszerûbb pillanatot kéne kivárnom. De minél többet habozok, annál gyanúsabb leszek még Vanitas számára is. Ezért hát nem tétlenkedhetek se itt, Napkeleten, se máshol. Jelenleg azon járt az eszem, vajon mennyi idõ alatt végzek a problémákkal, mely adott esetben a lány és a partnere volt. Csupán át akartam kelni az erdõségen, ám több mindennel is szembe kellett néznem: elõször azzal a Rhyhornnal, majd a Growlitheokat megmenteni, s most pedig az idegen lány társaságát kell túlélnem. Vanitas kezdett feszült lenni, semmint a csábítástól elbájolt. Én is pont így éreztem. Elég idõt fektettem Napkelet erdõségeinek megjárásában, ezúttal komolynak kellett gondolnom a dolgokat. Ha így, ha úgy, de tovább kellett jutnunk a lányon és a pokémonján. Közben türelmesen megvártam, hogy a számomra ismeretlen mit fog reagálni elõzõ kérdésemre.

[Betty]

Íjat? Cika eddig se nagyon kedvelte a jövevényeket, de most már felettébb furcsának is hatott a viselkedésük. Először csak a puszta véletlen művének tartotta, hogy nem üdvözölték őt a megfelelő formaságokkal, de hogy íjnak merjenek nevezni egy nemesfából készített fegyvert, az már neki is több volt a soknál. Csak neki magának (és apjának) van joga íjnak nevezni a kezében tartott eszközt, ezzel is jelezvén, hogy a tárgy és az ember hasonló ranggal rendelkezik. A falu alacsonyabb rendű tagjai nemesfát még a kezükbe se vehetnek, a megmunkálást is külön erre kiképzett csoport folytatja. A nép „nemesíj” vagy csak simán „pontos halál” névvel illeti a fegyverét, ami bizony rászolgál nevére: sebessége nagyobb, mint a falu leggyorsabb Ninjaskjáé, mindez Cika célzó képességével kombinálva óriási erőt képvisel. Olyat, amiről az előtte álló fiúnak bizonyára fogalma sincsen.

„ Az lehet, hogy Litui népe felnéz rád, és elismeri képességeidet, de valahol, egy távoli faluban te is csak egy lennél a sok közül.” - Ezt a mondást kiskorában rengetegszer hallotta az anyjától, de sohasem tapasztalta még, hogy bármi igazság is lett volna a szavak mögött. Egészen mostanáig.
A lány láthatóan összezavarodott, de nem az előtte álló idegen kérdésétől, hanem a tudattól, hogy a fiú nem úgy tekint rá, mint ahogy azt megszokta.
- Te abból a távoli faluból jöttél? – kérdezett vissza. A falu vezetőjének lánya bizony nem volt buta, de egyszerűen nem tudta elfogadni a tényt, hogy egy teljesen más értékrendű világba csöppent. Azaz az a másik világ jött el őhozzá. A történtek olyan hirtelen borították fel a világról s a világban betöltött helyéről alkotott képét, hogy zavarodottságában még az íjat is egészen leengedte. Érdeklődő, de egyben ideges tekintettel méregette a fiút, akinek mindezt a változást köszönheti, és várta a választ. De nem az előző kérdésére.

Baay szemtelenül mosolygott a pengés pokémonra, aki minden erejével azon volt, hogy ellenálljon. Bayleef bizony tudta volna még feszíteni a húrt, de amint megszólalt, figyelme a fehérhajú srácra terelődött. Ez a lökés aztán az ismeretlen pokémont is visszazökkentette a valóságba, de mindez őt már kevésbé izgatta: rettentő kíváncsi volt Cika reakciójára, és titkon még félt is, hogy esetleg harcra kerül a sor: Baay nemigen vett még részt éles küzdelemben, kivéve talán egy-két esetet, most azonban kifejezetten nem szeretett volna küzdeni. Szemével óvatosan oldalra pillantott, és megrökönyödve tapasztalta, hogy a szembenálló pokémon egész helyes, persze a maga módján. Mielőtt azonban bárki is észrevette volna az arcán átsuhanó elégedett mosolyt, újból a lányra nézett. Amint meglátta, hogy az leengedi fegyverét, két lépést tett az emberek irányába (egyben éles pillantást vetve a fiúra), jelezve, hogy ha kell, ő bizony megvédi társát.

[Betty]

És várt. És még mindig. Komolyan vizsgálgatta az előtte álló fiút, végignézve rajta minden centit, közben megpróbálva megérteni a lehető legtöbbet annak testbeszédéből, ám sokat nem tudott meg. Csupán annyit, hogy az idegen, nos… idegenül viselkedik. Őt általában maximum a préda szokta megváratni, de embertől még nemigen látott ilyesmit, így magához képest viszonylag hamar elfogyott a türelme.
- Szóval? – tette fel a kérdést, hátha így kizökkentheti a fiút, majd amikor ez sem jött össze, az előzőnél egy kissé ingerültebben folytatta – Idehívhatok egy Bulbasaurt, ő majd segít kivezetni ebből az erdőből. – Titkon reménykedett, hogy máshogy fognak majd alakulni a dolgok: szerette volna jobban megismerni az idegent, esetleg tanulni tőle valamit, ami segíthet megtalálni az anyját, valamit a számára teljesen ismeretlen külvilágról, ám nem így történt. Halkan felsóhajtott, a hátára vette a nemesíjat, majd társa felé fordult.
Bayleef addigra már abbahagyta a szemezést az idegen pokémonjával, és lágyan eregette magából az Édes illatot, odacsalogatva az erdő lakóit. Jópár percbe beletelt, mire végre feltűnt egy Bulba: amint meglátta Cikát, köszönésképpen bólintott egyet, majd Bayleef-el kezdett el beszélgetni. A gyors eszmecsere után az idegen felé nyújtotta egyik indáját, közben az ismeretlen fű pokémon felé fordulva, ismertette vele az útitervet.

Cika udvariasan elköszönt, és felugrott az egyik faágra. Rá itt már nincsen szükség, így tovább nem is kívánt maradni. Csalódott volt a helyzet okozta elszalasztott lehetőségek miatt, de egy kósza gondolat szöget ütött fejében, és legbelül valahogy érezte, hogy ez a találkozás valamit benne is megváltoztatott.

/Rolf, ha visszajössz szívesen kitörlöm ezt a reagot, és folytathatjuk./