Megrázó a helyzet! Itt lenne a világ vége?

[Attila]

Nem tudtam pontosan, hogy mióta is fekszek a homokban és várakozok Hope-ra és társára, valamint Boris-ra és annak is a társára, de már nagyon untam a dolgot. Giratina viszont feszült fegyelemmel ült és nézett a sziget belseje felé. Látszólag a villámokat nézegette, amik a sziget talán leghatalmasabb hegyén fénylettek. Ezen a természeti jelenségen nem csak Giratinának, hanem nekem is megakadt a szemem. Valahogy mindig is foglalkoztatott ez a gyönyörű, ám de egyben rémisztő természeti jelenség. Elvégre mi lenne fogható egy ilyen hatalmas erőhöz, mint a villámlás? Na jó, talán én magam, de az most más…
Viszont miután elvettem a tekintetem a villámló hegyről, máson is megakadt a szemem. A Slowpoke, ami eddig lustán fetrengett egy szikladarabon, most egyenesen és mereven engem bámult.
- Na mi van te… Lustaság? - mosolyogtam a pokémonra és meredtem rá.
~ Van valami furcsa ebben a pokémonban. Egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem. De vajon mért?
A Slowpoke és én csak bambán néztünk egymásra. Aki kívülről szemlélte az egészet (pl.: Giratina), annak meggyőződése lett volna róla, hogy a két lusta, nehéz felfogású magára talált. Hogy mért nehézfelfogású?
Slowpoke-ról mindenki tudja, hogy ő a „lassan jársz, tovább élsz” életevet követ, gondolkodás terén is. De rólam kevesen tudják ezt. Sőt, eddig én magam sem tudtam. Csak miután hangos robajjal megérkezett Hope és társa, az ismeretlen szarvas pokémon térte m magamhoz révületemből. Zavartan töröltem le kifolyt nyálamat államról, ami valószínűleg akkor csordult ki, mikor Slowpoke-al felmértük egymás képességeit. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy melyikünk jutott többre a másiknál, de azt megtudtam, hogy neki gondtalan élete van. Nem csinál semmi mást, csak fekszik és néz ki a fejéből.
- Végre, hogy már ide értél… Azt hittem, hogy megöregszem… - néztem a srácra. - Gondolom te lennél Hope, mivel Boris-t ismerem. A nevem Attila. - nyújtottam ki a kezemet felé. - Borisra szerintem felesleges lesz várnunk, mivel az ismeretlen fehér pokémonjával kitudja, hogy mikorra ér ide. Elég lomhának tűnik az a jeges behemót. Majd hagyunk neki jeleket, hogy tudjanak követni minket, ha megérkeznek. - ajánlottam fel a tervem a srácnak.
Miközben mi társalogtunk, addig Giratina mereven bámult a messzeségbe. Senki sem tudhatta, hogy mi járt a fejében, de egyszer csak olyan hangon visított fel, hogy majdnem kiengedte tartalmát a húgyhólyagom.
- Mi baj van kukac? - néztem a pokémonra. - Valami felizgatott?
Giratina válaszok helyett csak toporzékolt, majd nem várva meg semmi válaszomat, lehajolt és fejével felrakott a hátára.
- Fhú.. Bocsi srácok… - fordultam Hope-ék felé. - De ha ez megindul, én se, sőt, szerintem senki nem tudja az útját állni. Szerintem kövessetek. Igaz fogalmam sincs, hogy merre tartunk pontosan.
És ez így is volt. A hatalmas szellem pokémon csak baktatott egyenesen előre, minden, ami az útjába került, fák, kisebb kövek, azokat széttiporta.
Kissé aggasztott a dolog, hogy minél beljebb haladtunk a szigeten, az ég annál sötétebb lett és a villámok is egyre jobban cikáztak és dörögtek a fejünk fölött. Egy idő után már az eső is nekikezdett hullani.
~ Nem hiába, hisz Zapdos szigetén járunk. Egyszer már volt szerencsém ehhez a pokémonhoz, emlékszem. Akkor is épp, hogy megúsztuk azt az egészet…
Giratina erőltetett menete végül annál a hatalmas hegy lábánál ért véget, aminek a teteje felhőkbe burkolózott és rengeteg villám cikázott körülötte. A legendás pokémon feltekintett, majd egy visítással jelezte, hogy megérkeztünk.
- Ez lenne hát Zapdos otthona? - néztem a hegy teteje felé kíváncsian. Giratina bólintott. - Fhúú, látod ezt Hope? Mennyi villám? - tátottam el a szám. És valóban… Villámok tucatjai fénylettek magasan, a fejünk felett, a sötét felhőkbe burkolózva. - És ha már itt vagyunk… - intéztem kérdésem a fiúhoz, hátranézve rá (már ha ott helyezkedett el). - Mégis hogy a fenébe jutunk fel ennek a hatalmas hegynek a tetejére? Valami ötlet?
Miközben a sráchoz beszéltem, szemem sarkából mintha egy rózsaszín folton akadt volna meg a szemem, ami a mellettem lévő sziklán pihent. De miután odafordultam a rózsaszín valami eltűnt.
~ Fura, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy volt ott valami… - vakartam meg a fejem és néztem bambán a hegy teteje felé, a hangosan dörgő és elevenen, hatalmas feszültségükben pompázó villámok irányába.

[Hope Uprising]

Miután Cobalion legyõzte a Gyaradosokból és Blastoiseokból álló rajt, hamarosan megérkeztünk Verõfényre. A homokos parton már ott várt az Attilának nevezett férfiú és a legendása, Giratina, a fordított világ lakosa. A vészjósló jelenség, amelyet Zapdos küldhetett, szakadatlanul folytatódott. Összerezzenve huppantam le a szarvas pokémon hátáról és mellette gyalogoltam. Cobalion feltekintett a zavaros égboltra. Vészjósló gondolatokat lehetett tekintetérõl leolvasni, azaz rögtön a lényegre kellett térnünk.
Az Attilának nevezett fiú már egy ideje várhatott a legendással. Mire észbe kaphattam az elõbbi megrettenésemtõl, a kijelölt társam személy szerint bemutatkozott.
- Bocsánat a várakoztatásért, tennünk kellet egy kis kitérõt. - mondtam és viszonoztam a kézfogás gesztusát. - Örülök. - A Borisszal kapcsolatos dolog miatt csak bólintani tudtam. - Rendben van, de remélem, tudod, mit csinálsz. Cobalion? - Azzal a legendásomhoz fordultam.
A szarvasállat patájával toporzékolt, a homokot felvervén. Értettem: ezek szerint ezzel akart Borisnak és a társának, Regicenak feltûnõ jeleket hagyni. Dolga végeztével Giratina mellett csörtetett. Az valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva felbõgött és Attilával a hátán elindult az ismeretlenbe. Üres tekintettel pislogtam, majd egy újabb villámlás visszarázott a valóságba. A két legendás után loholtam. Cobalion a Giratina által kidöntött fák, összetört sziklák maradványain szökdécselt, méghozzá elegánsan, kecsesen. Velem ellentétben, aki egy kidöntött fatörzsön is úgy mászott át, mintha az életemért küzdenék. Ha az olvasó azt hinné, hogy Cobalion puszta élvezetbõl nem vett a hátára, akkor óriásit téved! Habár ennek lehetõségét is felvetettem, viszont hamar el kellett vetnem. Mert Cobalion egy idõ után a mellettünk húzódó sziklaszirtekre szökkent és el is tûnt. Hiába nemes lélek, ha közben magányos farkas az élõ legenda. Önmagára is tudott vigyázni, nem kellett félteni. És attól se kellett tartani, hogy nem tér vissza. Elvégre Zapdos és a krízishelyzet miatt jött el idáig az elõzõ tartózkodási helyét elhagyván. Az esõ megállás nélkül szakadt, a villámlás egy percre se állt le. Nagyszerû. Ez az egyetlen ok, amiért bántam, hogy Cobalion elzarándokolt.
Megállás nélkül követtem a másik legendást, aki egy gigantikus hegy ormához vezetett. A tetejét sûrû ködfelhõ takarta el, pluszba újabb elektromossággal kellett szembenéznünk. Attila elcsodálkozott, ahogy én is. De inkább reszkettem.
- Eh, biztos, hogy nincs másik út föl a hegyre, Giratina? – kérdeztem a szellemsárkánytól és nyeltem egyet. Sejthetõ volt a válasza: egyértelmûen nem, habár jelzést még nem adott róla. Inkább én éreztem a bajt. A rettegésemet fokozta Tiamat is, aki észrevehetetlenül elõosont a labdájából és jól rám ijesztett, mikor a fejemre mászott és fejét a homlokomnak dörzsölte. Bal szememet lecsukván rovó pillantást vetettem a Sandilere. Ártatlanul megbillegtette szempilláit, mintha misem történt volna és õ maga is szemügyre vette a hegyet. Valamilyen furcsa oknál fogva meg sem rettent: se a kihívástól, se Giratinától. Mindig is merész és mérhetetlenül falánk (…) természettel volt megáldva. Csodálkoztam is, eddig miért nem esett komolyabb baja? Hiszen a világ másik arca idegen és veszélyes, melyet óvatosan kéne megközelíteni. Tiamat – még magabiztossága ellenére is – nyitott szemmel járt, habár takarta. A Vullabys eset óta már csak tudom. Lazán vette a veszélyeket, mely némely esetben rettentõ bosszantónak bizonyult. Eme helyzetben is így viselkedett. Irigyeltem is. Hasonlított Cobalionra, mégis más volt. Sokkal másabb.
Amelyet Attila kérdezett, elgondolkodtatott, ámbátor a megoldás egyszerû volt, mint egy pofon. Miközben a fiú figyelme egy másik irányra összpontosult, csettintettem egyet és az öklömbe csaptam. Ez egy tipikus „Feltaláltam magamat-póz”, melyet nem elõször használok.
- Giratina tud repülni, nemde? – fordultam Attilához. – Kockázatos bár a villámlás miatt, de fel tudna vinni.
Tiamat kérdõen oldalra billentette fejét. Repülés? Mi fán terem az? Legalábbis arcáról ezeket a gondolatokat lehetett kiolvasni. Féloldalasan elmosolyodtam, s megsimogattam a homoki krokodil pokémon fejét. A Sandile leugrott a fejemrõl és felmászott Giratina hátán a feje búbjára és a maguk nyelvén elkezdett vele kommunikálni. Nem tudhattam mirõl, mivel nem értettem a pokémonul. Elrettenve mértem fel a hegyet: elég magasnak tûnt, ergo nemigen lehetett megmászni, fõleg ilyen körülmények között. Ám a repülés esélye függött Giratinától is, akit Tiamat igyekezhetett meggyõzni. Noha az elõbbi azt se tudta, mi a repülés szó fogalma. Megtartván bátorságát, nem félt sem az élõ legendától, sem a krízishelyzet veszélyétõl.

[Attila]

- Repülni? - néztem megszeppenve Hope-ra, miközben előjött a furcsa pokémonja és egy-kettőre átmászott Giratinára és elkezdtek valamiről diskurálni a saját nyelvükön.
Egy ideig, sőt, volt az percekig, hogy csak bámultam a fiúra, mintha valami olyasmit kérdezett volna, ami egészen abszurd. De azután, észrevettem magam és azt is, hogy miként viselkedek és megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek révületemből.
- Fogalmam sincs, hogy tud-e repülni. - kacagtam a fiúra idegesen, miközben a jobb kezemmel a tarkómat vakarásztam kínomban. - De talán megkérdezhetnénk! - gyúlt egy villanykörte a fejem felett, az ötlet jeleként, de persze, csak jelképesen. - Hé, te hernyó, tudsz repülni, nem? - néztem őszinte kíváncsisággal a legendás pokémon páncélozott feje felé.
Giratina levette a fejét Sandile-ról é másodpercekig csak nézett rám, piciny gomb szemeivel. Én is viszonoztam a nézését, ezzel belementünk egy farkasszem párbajba. A csatánk nem volt túl hosszú, de kimerítő annál inkább. Szuggeráltuk egymást, egyetlen pislogás nélkül, aminek végül azt vetett véget, hogy…
Az egyik pillanatban, teljesen váratlanul, minden különösebb előjel nélkül, Giratina egyszer csak a leg hátborzongatóbb hangján felvisított, én pedig leestem a hátáról, egyenesen az ülőizmomra (seggemre) érkezve.
- Ez most mire volt jó? - kelek föl, a hátsómat simogatva az ütés miatt. - Ez azt jelenti akkor, hogy nem? - néztem rá szemrehányóan.
A hatalmas szellempokémon csak a fejét rázta meg és mellé még visított valamit magyarázatképpen, de azt a pokémonokon kívül más nemigen érthette.
- Kár… - váltam egy kissé csalódottá és néztem szomorúan a talajra. - Pedig olyan jó lett volna, ha beválik a terved Hope…
Giratina egy ideig csak mereven bámult rám, azután pofáját nagyratátotta és egy fekete gömböt képzett benne, amit egyenesen a hegynek lőtt neki. De ahelyett, hogy az felrobbant volna és a hegynek az oldalából por és kőszilánkok milliónyi darabja szállt volna felénk, ahelyett egy kapu nyílt meg a hatalmas pokémon dimenziójába. Jelzett, hogy szálljak fel a hátára, valamint a Sandile-nak is visongott valamit. Valószínűleg azt, hogy kapaszkodjon erősen. A fejével intett Hope-nak is, hogy szálljon át a hátára, és felvisított Cobalion után, hogy ő is jöjjön, csatlakozzon hozzá (serebii-n megnéztem, Cobalion és mi gond nélkül elférünk a hátán).
- Na, jöttök, a feljutási tervünk megvan! - vigyorogtam a srácra, és barátságosan nyújtottam felé a kezemet.

Eközben a fejünk felett igen komor felhők gyülekeztek, ahonnan hangos dörgések közepette soha nem látott nagyságú és erejű villámok csaptak bele a sziklába. Egyértelművé vált mindannyiunk számára, hogy Zapdos itt van, tudja, hogy itt vagyunk, ahogy azt is tudja, hogy mire készülünk és rettentően dühös.
Fogalmam sem volt, hogy mi válthatta ki a legendás madárból ezt a fajta haragot, gyűlöletet az emberek iránt, de elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, akkor is kifogom deríteni.

[Hope Uprising]

- Hát ez van - vontam meg a vállamat és elmosolyodtam. Tiamat vagy még egy-két percig a maguk nyelvén társalgott a szellemsárkány pokémonnal. Rögtön ezek után Giratina kitátotta száját és egy fekete gömböt idézett elõ, melyet a hegy lábának lõtt. Meglepõ módon nem robbant ki, hanem egy dimenziókapu nyílt meg a szemünk elõtt az élõ legenda otthonába, a fordított világba. Mire mondhattam volna bármit is, Giratina a fejével a hátára intett, ergo azt kérte, én is szálljak fel rá. Habozás nélkül úgy is tettem, ahogy akarta és Attila segítségét elfogadtam. Erõsen belekapaszkodtam a hátán lévõ sárga "lemezbe". Még sose jártam egy másik dimenzióban, fõleg Giratináéban nem. Nem is számítottam rá, hogy ez egyszer megtörténhet. Ezek szerint nagy bizalmat fektethetett belénk, ha õ maga visz el az otthonába, s nem egy tükrön át kerülünk oda. Olvastam róla, hogy ez lehetséges, habár csak szóbeszédnek tûnt a dolog. Élõ bizonyíték kellett nekem. Maga Giratina volt rá a példa, hogy más dimenziók igenis léteznek. Akkor egy hipotézis vált valóságossá és ezt a szellemsárkánynak köszönhettem. Miközben Giratina Tiamatnak szólt valamit, a kis homoki krokodil megfogadta tanácsát: minden izmát megfeszítette és kis karmaival kapaszkodott. Azután Cobalionnak is visított, mire a szentelt kardforgató már mellette járt. Komolyan biccentett egyet legendás társára és büszkén felszegte fejét. Ezek szerint "barátságosan" visszautasította a segítséget. Meg lehetett érteni Cobalion büszkeségét, habár nem tudni, Giratina mit fog ehhez szólni. A szarvasszerû pokémon könnyed szökkenéssel bent volt a dimenzióban, ahova mi is tartottunk. Kintrõl láthattuk, hogy Cobalion lebegett! Ezek szerint tényleg nem volt gravitáció a fordított világban, ahogy a könyvek mondták. Benézvén a kapun, minden ugyanannak tûnt, csak fordítva. Nem, tévedtem. Nem minden ugyanaz. Valami távoli ködös érzés fogott el, ám nem a fordított világtól. Ott is ugyanúgy villámok cikáztak, de fordítottan. Alulról felfelé, hiszen ahhoz, hogy elérjük a hegyet, merülnünk kellett a dimenzió sûrûjében. Cobalion az átjárón túlról ránk pillantott és azzal egyetemben már ment is a cél felé. Idõk kérdése és hamarosan mi is elindultunk Cobalion nyomában. Közben feltekintettem a hegyre, mielõtt még beléphettünk volna Giratina otthonába. Szinte tapintható volt Zapdos féktelen haragja. De miért teszi ezt Articunoval és Moltresszel egyetemben? Talán az embereket gyûlölik? Vagy valaki állhat a három madár mögött és irányítja a triót? Minden esetre nyitott szemmel kellett járnom, azaz repülnöm, ha kérdésemre egyenes választ akartam. Az egyetlen dolog, ami ebben a krízishelyzetben felvidíthatott, az az új barátságok kötése. Nem csak a legendásokkal, de hozzám hasonló trénerekkel is. Tiamat is rendkívül boldognak látszott, amiért új arcokkal találkozhattunk. Úgy gondoltam, sokkal több esélyünk lesz a gyõzelemre, hogyha többen megyünk, semmint egyes egyedül egy igazi titán ellen. Zapdos - ahogy Moltres és Articuno is - kemény diónak tûnt, még nem hiteles információkból is. Alaposan átgondolva Cobalion hátrányba lesz vele szemben: a villám és repülõ típus megtestesítõ legendás pokémonja könnyen elviseli az acél és harcos támadásokat. Tiamat, azaz Sandile földi csapásai sem fogják annyira gyengíteni, mivel Zapdosnak ott van a levitációs képessége. A legnagyobb esélye Giratinának volt, akit ezek szerint csupán támogatással tudtunk segíteni. Ezzel a tudattal készen álltam, hogy meginduljunk a fordított világnak és megküzdjünk Zapdosszal.

[Attila]

Hope elfogadta segítő kezemet, és hagyta, hogy felsegítsem Giratina hátára. Viszont Cobalion csak büszkén felszegte a fejét és egyenesen átrohant Giratina dimenziójába, minden veszélyt vállalva. Pillanatnyilag lehet, hogy levitál, de ki tudja, hogy a következő lépésével, nem-e egy olyan pontra érkezik, ahol a gravitáció hatszorosa az itteninek, esetleg még több.
Giratina tudomásul vette a szarvas pokémon döntését és egy újbóli hatalmas visítás közepette átlépett ős is a saját dimenziójába.
Elképesztő átalakuláson ment keresztül, ahogy teljesen átért. A lábai eltűntek, helyükön szárnyszerű csápok nőttek. A teste mintha áramvonalasabbá vált volna és egy kicsit talán hosszabbnak is tűnt.
Mindig lenyűgözött, mikor átalakult.
A saját dimenziójában egyenesen a hegy tetejének az irányába indult. Amint elérte a tetejét, olyan helyet keresett, amin keresztül átláthat az én világomba.
Hála az esőzéseknek a hegy tetején, rengeteg ilyen hely volt. Keresett egy hatalmasabb tócsát, amin keresztül látja a legendás madarat, majd lesben állva lebegett és várt a megfelelő pillanatra.
Amíg ez a kis izgalommal teli várakozás beállt, volt szerencsém a hátam mögé nézni és olyasmit látni, amitől a lélegzetem is elakadt. Egy rózsaszín valami, nekünk háttal állt és nézett egyenesen ki a fejéből. Amint hátra fordult, vettem észre, hogy ez egy Slowpoke.
- De hát ez mégis hogy kerülhetett ide?! - kiáltottam fel a kelleténél egy kicsit hangosabban és kezeimmel megtöröltem a szemem. Nem emlékeztem rá, hogy bármikor is felszállt volna közénk.
Ahogy visszanéztem (végeztem a szemtörölgetéssel), a Slowpoke már nem volt ott. Értetlenül csak pislogtam a hátam mögé és nem értettem, hogy ez mi volt. De legalább megnyugodtam. Hogy mért, azt magam sem tudom.
Hirtelen egy erős rázkódást éreztem magam alatt. Ráébredtem, hogy Giratina akcióba lendült.
- Kapaszkodj! - kiáltottam a hátam mögé Hope-nak, majd kíváncsian meredtem előre.
Giratina félig a saját és félig a mi világunkban volt. Állkapcsaival elkapta Zapdos egyik szárnyát, és a dühödt madár pokémon akár hogy ellenkezett, hozott létre elektromos csapásokat, Giratina szinte meg sem érezte azokat, egyenesen csak átrántotta saját dimenziójába.
Viszont attól, hogy Giratina nem érezte meg az elektrosokkok hadát, amivel Zapdos sújtotta őt mérgében, attól még mi, akik a hátán ültünk, nagyon is éreztük a megrázó helyzetet.
Kormos és füstölgő arccal, kissé kábán az elektrosokktól figyeltem, amint Giratina nem törődve azzal, hogy lehullhatunk a hátáról, Zapdos köré tekeredik, akár egy kígyó és megpróbálja belőle kiszorítani a szuszt is.
A legendás madár, hangosan vijjogva küldte az elektromos löketeket Giratinára, de az szinte meg sem érezte a támadásokat.
Miután úgy gondolta, hogy elég ideig szorongatta Zapdost, nekihajította egy dombszerűségnek, amibe az hatalmas erővel csapódott bele, krátert hagyva ott, ahova ütközött, nem messze Cobaliontól.
Ezúttal Giratina szájában, a már jól ismert fekete gömb kezdett megjelenni, sötét szikrákat vetve. Volt egy sejtésem, hogy ezúttal nem egy kaput akar nyitni, hanem végső csapást mérni ellenfelére, aki nehezen kecmergett ki a becsapódási helyéről.
Torkomra forrott a szó. Meggyőződésem volt, hogy nem megsemmisítenünk kell a madarakat, hanem rájönni, hogy mi bajuk. De valamiért egyszerűen nem bírtam megszólalni, csak álltam és néztem, hogy Giratina miként készül végső csapására.

Pár méterrel arrébb, a talaj szinten

- Slowpoke… emelte fel buta fejét a pokémon és bambán nézte, amint a hatalmas kukac, meg az elektromos madár küzdenek egymással.
Neki mindegy volt, hogy ki nyer, ahogy az is, hogy küzdenek. Ő egyszerűen csak itt volt.
Miután úgy érezte, hogy eleget ült, felállt és lépett egyet, de jajj! A gravitáció ott már nem volt olyan erős, mint az eddigi helyén, és súlyát elveszítve lebegni kezdett az ismeretlenben, céltalanul.
Habár… Nem mondhatnám, hogy ez zavarta a pokémont. Bamba, mosolygós fejjel lebegett, közben száját nagyra tátva néha-néha elhangzott egy lusta „slowpoke” felszólalás.
Vészesen közel került Zapdoshoz, aki a domb kráterében feküdt, igaz, a domb másik oldaláról.
Itt már ismét volt gravitáció és tohonya módon terült el a domboldalon és meredt maga elé, a semmibe.
- Slowpoke.

Félő volt, ha Giratina támadása eltalálja azt a dombot, legyen Slowpoke a másik oldalán, a legendás madárral pusztul akkor ő is.

[Hope Uprising]

Amint elindultunk Giratina hátán a saját világába, felvett egy másik formát: lábait csápok váltották föl és a szárnyai is inkább karmokra hasonlított. Félelmet nem ismerve, magabiztosan repült be velünk az otthonába, a Fordított világba. Cobalion mindvégig mellettünk haladt, habár megtartotta a négy lépés távolságot, hogy szabad utat adjon legendás társának. Giratina felfelé haladt. Nyilván annak reményében, hogy talál egy olyan tócsát vagy akármit, amellyel átláthat a mi világunkba. Ebben a helyzetben jól jött az esõzés, így könnyen talált "tükröt" a valódi világhoz és már csak várnunk kellett. Az izgalmak közepette Attila szemei megakadtak egy a velünk háttal álló, számomra ismeretlen pokémon. A pillanat erejéig jómagam is azt szemlélgettem, ám mire cselekedhettem volna, a pokémon eltûnt, mint a kámfor.
Cobalion szarvasszerû bõgésére és Giratina váratlan akcióba lendülésének hatására, ösztönszerûen belekapaszkodtam a fantomsárkány pokémon hátába. Valami történhetett elõl, amirõl Tiamat is tudhatott, hiszen Giratina fején foglalt helyet. De rájöttem, mi folyik elõl, amikor láttam, hogy éppen Zapdost húzza át a Fordított világba. A villámok madara teljesen visszautasította Giratina szándékát és megsorozta villámokkal. A fején állt világ ura és Tiamat - föld típus lévén - nagy valószínûséggel meg sem érezte, de mi annál inkább. A vad harc közepette szinte már lecsúsztam Giratina hátáról, ám ezek szerint hidegen hagyta, mi lesz velünk. Zapdos köré tekeredett és megpróbálta kinyomni belõle a szuflát. A villámmadár pokémon ennek ellenére se hagyta abba a támadást, melyeket csak mi éreztünk. Mikor Giratina úgy érezte, eleget szorongatta, egy dimbes-dombos területnek hajította, nem is annyira távol Cobaliontól. A szentelt kardforgató tudta, hogy most rajta a sor. Nem tántorodott el attól, amiért Zapdos nem fogja annyira megérezni a támadásait. Szemében látszott: van terve, amit ki is fog vitelezni.
Miközben Zapdos valahogyan összeszedte magát és kisülésekkel sújtott le. Cobalion a gyors támadással villámként elcikázott az elektromos támadások útjából, miközben nagyokat ugrott a jelenleg gravitáció nélküli területen. Zapdos fölött járt, s úgy érezte, a remek alkalom a támadásra akkor jött el. Egy dupla rúgással a legendás madár szárnyait püfölte, majd egy fókusz kirobbanással tovább támadta a megvadult pokémont. Zapdos szemei szikráztak a dühtõl, miközben alulról idézett elõ villámokat, hiszen a fordított világban ez nem a legkülönösebb dolog. Cobalion Giratina felé fordult és a segítõ kezekkel igyekezett a fantomsárkány pokémonnak még több erõt adni. Zapdos a villámidézést követõen az esõtáncot alkalmazta. Ennek hatására szintén alulról esett felfelé a víz és "fordítva" lettünk ázottak. Tiamat - mivel rühellte a vizet - visszamászott hozzám és a ruhám alá bújt.
- Szép dolog, mondhatom... - mormoltam a Sandilenek, aki mit sem törõdött velem vagy a krízishelyzettel, továbbra is az esõtõl igyekezett "megmenekülni". Miközben ez a kis nézeteltérés folytatódott, Zapdos az õserõvel igyekezett Cobalion segítõ kezét leállítani. A muskétások vezetõje telibe kapta a csapást, ami ugyan az õ típusát tekintve nem dönti meg egykönnyen, mégis a földnek lökte.
- Cobalion! - kiáltottam kétségbeesetten. Az élõ legenda feszülten figyelt az égboltra. Zapdos a töltõsugárra (Charge Beam) készült és nem csak õt, hanem Giratinát - minket is beleértve - akart kiütni. Reménykedtem, hogy a fordított világ ura tud valamit tenni a jó érdekében.

[Attila]

Ezúttal a srác, Hope legendás pokémonján volt a sor, hogy megtanítsa Zapdosnak, hogy kettőjük közül ki is az erősebb. Noha lehet, hogy nem ő (azaz Cobalion), de ahogy harcolt a legendás madár ellen, ezt igen jól tudta leplezni. Végül Zapdos dühében hatalmas villámokat idézett, amik furcsa mód, alulról törtek elő, egyenesen az ég irányába.
Értetlenkedő tekintettel követtem az eseményt és fel sem fogtam, hogy mekkora veszélyben is vagyok valójában. Illetve nem csak én, hanem az egész kis csapatunk, mivel ha ezek a villámok eltalálják Giratinát, ha neki nem is, nekünk biztos végünk.
Eközben Cobalion se lustálkodott és a segítő kezekkel erősítette Giratinát, aki meg sem próbált kitérni a villámok elől, hagyta, hogy azok neki csapódjanak. Illetve nem egészen neki, ugyanis mielőtt eltalálták volna a villámok, azok megtörtek egy sötét gömbön, ami valószínűleg Giratinát, és ezzel minket is védett.
Zapdos közben eljárta az esőtánc nevezetű mozgást, amitől csak úgy elkezdett szakadni az eső. Hogy ez mért volt jó neki? Fogalmam sincs, de Giratinát látszólag nem zavarta, csak mereven és tántoríthatatlanul figyelte az elektromos madarat, miként próbál túlélni.
Végül Zapdos közelebb merészkedett hozzánk és elhatározta, hogy egyszerre véget velünk, mivel testén baljós szikrák keztek pattogni. Hirtelen nem jutott eszembe a támadás neve, de lehet nem is ismerem, mivel egyetlen elektromos pokémonnal.
Giratinát különösebben nem aggasztotta a dolog, ellenben Hope-al, aki legendás társa után kiáltott.
- Nyugi haver, biztos minden rendben lesz... Nyugi! - kacsintottam rá gondtalanul, majd a hüvelykujjamat mutattam fel neki.
Magabiztosságom nem a semmiből jött. Látszólag Giratina sem nagyon rettegett az elkövetkezendő támadástól. Nyugodtan lebegett a helyén és tátott szájjal, gomb szemeivel figyelte a madarat, aki másodperceken belül végre is hajtotta a támadást.
Az elektromos vihar úgy száguldott végig rajtunk tényleg, mintha egy villám csapott volna belénk. Hatalmas széllökés kíséretében eltarolt mindent és mindenkit, aki csak az útjába került. Mindent és mindenkit, kivéve minket. Csodák csodájára a fekete "védőpajzs", ami eddig is védelmezte a hatalmas szörnyeteget, ezúttal is működésbe lépett. Ezután Giratina egy percet sem habozott, egy pillanat alatt ott teremve a madár előtt, egy iszonyatosan erős "farokcsapással" ismét a talajba vágta a madárpokémont, de itt még nem állt le. Sorra lőtte ki a fekete gömböket a hatalmasra tátott szájából, amik kíméletlen módon sorozták Zapdos egyre jobban gyengülő testét. Egy idő után már az elektromos madár teste is eltűnt a hatalmas füstfelhő alatt, amit a sötét gömbök és a madár testének találkozása okozott.
Elborzadva figyeltem a jelenséget, úgy véltem, amit Giratina tesz, az egyszerűen borzalmas.
- Elég! Még a végén megölöd! - kiabáltam a pokémonra, de az csak folytatta és folytatta. - ÁLLJ LE! - húztam rá ököllel egy hatalmasat Giratina páncélozott fejére, amitől az mintha jobb belátásra tért volna, mert abbahagyta a tüzelést.
Lassan a füst is elkezdett oszladozni és Zapdos alélt teste tűnt fel alatta. Az elektromos madár nem bírta tovább a megpróbáltatásokat.
Giratina odarepült hozzá, körbecsavarta, majd visszatértünk vele együtt a saját dimenziónkba. Ezután Zapdost durván lehajította a talajra, majd alakot váltva ő is leszállt, nem messze tőle.
Óvatosan lekecmeregtem a hátáról és aggodalmas tekintettel néztem az előttem elterülő és szenvedő madarat.
- Biztos helyesen cselekedtünk? Biztos így kellet lennie? - tettem fel hangosan gondolkozva a kérdést.