Lucius Hedgedog VS Attila Dreiden

[Attila]

Battle Arena? Goldenrod Városában? Igen!
Ahogy meghallottam a hírt, nagyot csillant a szemem. De nem csak az enyém. Bulbasaur is felkapta a fejét a hírre, aki mindig, minden csatában harcolni akar, hogy bebizonyítsa, hogy ő a legjobb, legerősebb. Tehát most itt vagyunk.
Magabiztosan lépdelek oda a jelentkező pulthoz, az oldalamon Bulbasaur-ral, és íratom fel a nevem.
Bulba már alig bír magával. Kíváncsian várja, hogy egy ismeretlennel összecsapjon és bebizonyítsa neki is és mindenkinek, hogy nála nincs jobb pokémon.
A recepciós megkért rá, hogy száljak be a mellettem lévő liftbe, az elszállít engem az épület megfelelő szintjére és ha kiszállok, már ott is lesz az ellenfelem.
Bulbasaurral izgatottan sétálunk be a szerkezetbe, aminek az ajtaja kínos lassúsággal csukódik össze, majd még lassabban indul meg felfelé, hogy a célomhoz eljuttasson.
Azt mondtam volna, hogy lassabban? Valójában a szerkezet csak eleinte működött lassabban, de most valami turbó fokozatra kapcsolhatott, mert a gyomromat a combomban éreztem.
A lift másodpercek alatt, kitudja hány száz emeletet haladt felfele és egy hírtelen fékezéssel tudatta velünk, hogy megérkeztünk.
A szerkezet ajtaja szép lassan kinyílt és egy hatalmas csatatérre nézett. A csatatér egy hatalmas téglalap alakú pálya volt, puha barna homokkal leszórva és rajta a jellegzetes pályafestés. A harctér körül, egy még nagyobb lelátó helyezkedett el. A csatatér felett egy minden irányba néző, óriási méretű kivetítő volt felszerelve, hogy a nézősereg tökéletesen lássa a csaták mozdulatait.

Kilépve a liftből hatalmas üdvrivalgás és zsivaj ütötte meg a fülemet. Nézők százezrei tekintettek le rám a lelátókról és ujjongtak, hogy egy újabb edző és pokémonja érkezett meg, egy leendő összecsapás reményében.
Bulbasaur kissé idegesen nézett szét és bújt be a lábam mögé. Meglepte ez a hatalmas tömeg, de aránylag gyorsan hozzászokott és pár másodperc múlva, már magabiztosan ugrott ki elém és rohant fel a csatatérre.
Én is kissé meglepődtem ezen a sok emberen, még életemben nem küzdöttem ennyi kíváncsi szem előtt. De egyszer mindennek eljön az ideje és most ők is megcsodálhatják legalább, hogy mennyire is tökéletes vagyok.
Magabiztos léptekkel mentem Bulbasaur után és álltam meg a csatatér előtt, az edzőknek kijelölt helyen. Már csak egy dolog volt hátra: hogy megérkezzen az ellenfelem.
Mindennél eltökéltebben, kizárva az emberi zsivajokat, amik körülvettek, figyeltem az előttem lévő lift ajtaját, hogy az mikor nyílik ki és lép ki belőle egy másik edző, hogy összemérje az erejét velem.
Bulbasaur is türelmetlenül fészkelődött a pályán és nem találva a helyét, fel-alá járkálva várta türelmetlenül az ellenfelét, akinek megmutatja, hogy igenis ő, azaz Bulbasaur lesz a jobb.

[Lucius Hedgedog]

Nem én akartam küzdeni, nem én akartam kipróbálni, hogy Paszuly mégis mennyire tökéletes, engem egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen ultra-szuper támadásai vannak, és a bundája tényleg olyan elpusztíthatatlan-e, mint ahogy azt õ képzeli… de mint ahogy nagyon sok minden mással kapcsolatban, úgy ebben sem én döntöttem. Fogalmam sincs, hogy Paszuly mennyit ért meg az emberi beszédbõl, de miután fél órát szenvedtem azzal, hogy megpróbáltam elmondani Blablának, hogy nyílt egy tök jó új küzdõtér, ahol esetleg kipróbálhatnánk azt a fantasztikus szõlõostor támadását, amit jó ideje gyakorolgat már, akkor valami félresikerült, mert míg Blabla boldogan nyáladzott tovább, és befalt még egy kis pempõt a táljából, addig egy „véletlen” mozdulattal kiengedte az övembõl Paszulyt aki viszont megállíthatatlan volt. És azt nem csak képletesen értem, hanem a szó legkonkrétabb értelmében: egy gyors mozdulattal ki is kerülte a visszahívó sugarat, amikor megpróbáltam újra labdába zárni, és már kinn is volt a szobából. Be sem zártam magam után a szobám ajtaját, csak fogtam a hátitáskám, a ruháimat, és Blabla kéredzkedett fel az ölembe, utána pedig már rohantunk is az Árnyékpaszuly után. Aki hû volt a nevéhez, ugyanis árnyékról árnyékra iszkolt elõttünk, a napfényes helyeket kerülte, többször szem elõl tévesztettem. Ilyenkor Blabla segített, vagy éppenséggel néhány utcagyerek: ahonnan „kapd el! Kapd el, ne bénázz!” kiabálások hallatszottak, arra vezetett az útja, így csak sikerült a nyomában maradni.
Mire az épület elé értük, kifulladtam. Ott várt minket, közvetlenül a küszöb elõtt. Nem hívtam vissza, örültem, hogy egyáltalán levegõhöz jutok. Õ eltûnt a bejáratban, én pedig hû szolgaként követtem. Biztos voltam benne, hogy járt már benn, mert igen rutinosan vezetett minket a pulthoz. Egy macska ügyességével ugrott fel – rám pedig egy kedves arc mosolygott.
- Ah, szóval öné ez a pokemon. Az elõbb itt járt, akart valamit, de elmagyaráztam neki, hogy mi is ez a hely, és szüksége van egy trénerre is. Akkor eltûnt. Önt az utcától szedte össze? - Legszívesebben igent mondtam volna erre, de Paszuly nagyon határozottan nézett rám.
- Az enyém -– adtam be a derekam. – - Azt hiszem, hogy szeretnénk harcolni.
- Csak csippantsa le az igazolványát, és jobbra tessék. - Megtettem. Az egyik sarokban szépen kiokítottam Eeveet, hogy többet ilyet ne csináljon, akkor már… tudom is én… beszélje meg velem a terveim. Igen furcsán nézett rám, de biztos vagyok benne, hogy értette az álnok. Megigazgattam a ruháimat, elpakoltam a táskám, és Blablának igyekeztem a lelkére beszélni, hogy szépen viselkedjen. Jobbra volt a lift, beszálltunk.
Igen elõkelõnek éreztem magam, ahogy a lift száguldani kezdett velünk. Paszuly ott feszengett a lábam mellett, Blabla a labdájában. Kíváncsi voltam, hogy mit tud majd mutatni a kicsike.
- Csak a szád volt nagy, igaz? - Árnyékpaszulyom – próbáltam heccelni, amikor kinyílt a liftajtó, és szembetalálkoztunk a hatalmas tömeggel. Eevee tényleg megdermedt egy pillanatra, majd a szavamra büszkén felcsapta a farkát, majd mint valami kiállítási Ponyta, szinte kivágtatott a csatatérre. Zsebbre tett kézzel, nyugodtan sétáltam mögötte. Nekem nem volt vesztenivalóm, én az esélytelenek nyugalmával vágtam neki. Átsandítottam a másik oldalra.
- Hahó! –- integettem át. Most, hogy a szükséges udvariassági köröket lefutottuk, beálltam a helyemre. Blabla szó nélkül ugrott elõ a labdájából, a lábam mellé állt. Ahogy õ, úgy én is kíváncsian figyeltük a másik Balbasaurt. Nem volt termetes, de még így is nagyobb volt Blablánál.
Eevee elõttünk feszített.
- Mi készen állunk a csatára - bólintottam a bíró felé. Kezdõdjön hát a küzdelem.
- Kezdhetsz! -– kiáltok át a partneremhez. Nem merem bevallani, hogy csak azért engedem át a jogot, mert nekem fogalmam sincs, hogy mivel is kéne elõször lépnem.

[Attila]

Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi ideje is álltam ott a pályán és vártam arra, hogy kinyíljon annak a fránya liftnek az ajtaja. Hogy untam-e a dolgot? Nem, azt nem mondanám. Mivel minden egyes percet azzal töltöttem el, hogy minden idegszálammal megfeszülve néztem a szerkezetet, hogy az mikor nyílik már ki és mikor lép át rajta az én ideiglenes ellenfelem.
Bulbasaur is abbahagyta a türelmetlen ide-oda járkálást és ő is mozdulatlanul, egyetlen pislogás nélkül figyelte a liftet, hogy mikor tárja ki a kapuit.
A közönség tombolt, a szívem vert, mintha több ezer méteren lennék már túl. És ekkor hírtelen meghallottam a liftnek azt a jellegzetes hangját, ami arra figyelmezteti az embert, hogy a szerkezet megérkezett. Az ajtaja lassan kitárult és egy Eevee rontott ki belőle hatalmas sebességgel, egyenesen a pályára. Elég virgoncnak, elevennek tetszett a kis pokémon így első ránézésre. Megmertem volna kockáztatni, hogy rengeteg bonyodalmat okozhatott/okozhat ez a kis szőrpamacs az edzőjének. De ha már a srácnál tartunk: Eevee mögött az edzője lépdelt zsebre dugott kézzel.
Fura, de valahogy olyan érzésem volt, hogy a háta közepére kívánja az egész dolgot és inkább lenne most bárhol máshol, csak nem itt.
Bulbasaur kíváncsian kapta fel a fejét az érkezőkre és egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán. Lehet, hogy ez a mosoly az érkezőknek szól köszönésképp, vagy sok szerencsét kívánt nekik ezzel a gesztussal, vagy csak örül, hogy végre megjöttek, és hogy az összecsapás a kezdetét veheti.
- Szevasz Tavasz! - köszöntem vissza a srácnak, mivel ő is üdvözölt. - Remélem nem érzed magad kissé megszeppenve, hogy ellenem állsz ki… Tudod én vagyok az a srác, aki kihívta Lady Splash edzőtermét! - villogtam a fiúnak, igaz abba már nem avattam be, hogy elég csúnyán kikaptam ott. - De ha nem ismernél, bemutatkozok: A nevem Attila Dreiden, „Tamarillo bajnoka”! - kacsintottam a srácra és mutattam magamra hüvelykujjammal. - Csak hogy ne felejtsd el véletlen se a nevemet, mert gondolom egy ilyen megalázó vereség után, ami ma ér téged, szeretnél majd egy visszavágót. - nem tudom, hogy a srác hallotta-e minden szavam a közönség őrjöngésétől, akik már türelmetlenül várták, hogy az összecsapás végre kezdetét vegye. Mindenesetre majdnem egyszerre mondtuk ki, hogy én fogok kezdeni.
- Na, látom ebben egyetértünk, máris szimpatikus vagy nekem, lehet nem verlek el… Annyira.. - vigyorogtam a fiúra.
Bulbasaur felvette a harci pózt: hátsófelét megemelte, fejét és mellső lábait berogyasztotta.
- Bulbasaur, kezdjünk valami egyszerű kis bemelegítéssel! Ragadd meg a szőlőostoraiddal és vágd a földhöz! - adtam ki kezdő támadását a fűpokémonnak, mire annak a gumójából két igen vastag, ámde annál fürgébb inda kúszott hihetetlen sebességgel a kis Eevee felé, hogy körbetekeredjen rajta, erősen megszorítsa, és jól odacsaphassa néhányszor a talajhoz a szőrös kis pokémont.

[Lucius Hedgedog]

- Ja-ja, biztos igazad van -– intettem le unottan a srácot. Már megint egy energiatúltengéses mamlasz – sóhajtottam magamban. Be kellett azért vallanom, ahogy elnéztem õt, és akarva-akaratlanul is meghallgattam nekem szánt monológjait, kicsit irigykedtem: sohasem értettem, hogyan képesek ennyire felizgulni valamin. Mármint nyilván engem sem hagyott hidegen ez az egész, mert mégiscsak itt van rakat ember, meg egy csomó fontos dolog múlik ezen a meccsen, mint… nem is tudom. Elképzelhetõ mondjuk, hogy ez a baj, hogy õszintén szólva hirtelen semmit nem tudok mondani, nemhogy felsorolni. Hiszen ezen a meccsen semmi nem múlik! Az égette egy világon semmi.
- Igen-igen, biztos –- bólogattam továbbra is a másik srác felé, mert a meccs nem kezdõdött el, és úgy tûnt, hogy iszonyatosan ideges, mert be nem állt a szája, állandóan csak dumált. Egy idõ után belefáradtam abba, hogy követni próbáljam, mit is mondd, de tény, hogy volt fantáziája, mert már most a vereségemrõl, meg az õ gyõzelmérõl szónokolt. Unottan néztem Paszulyra, aki hörögve-morogva figyelte a másik pokemont. Úgy látszik, hogy itt mindenki nagyon beleélte magát, csak nekem nem sikerült ez már megint!
- Kezdjük! Kezdjük már el! -– intek a kezemmel is a bíró irányába, mert szörnyen unom már ezt a locsogást. – Sok a duma, inkább mutass valamit! – kiáltok oda az ellenfelemnek, pedig úgy tûnik, hogy nem kell heccelni: már adja is ki a parancsot, a másik pokemon pedig már támad is.
- Kerülj! Eevee, kerülj! -– kárálom, mert látom, hogy Paszuly nagy-nagy lelkesedése nagyjából eddig tarthatott, hiszen minden különösebb nélkül áll és várja, hogy az ostorok betaláljanak. Káromkodom, és kiabálok felé, Eevee pedig végre megmozdul. Persze véletlenül sem úgy, ahogy én gondoltam: szembeszáll a két ostorral, sõt konkrétan szemberohan. Nekirugaszkodik, és ha jól látom, akkor Leszerelést használ velük szemben? Ez komoly?!
Meresztem a szememet, alig hiszem el, amit látok. Végülis bizonyos értelemben kikerülte az ostorokat… - próbálom vidítani magam.

[Attila]

Eevee aztán tudja, hogy kell megszívatni valakit. Addig-addig húzta Bulbasaurnak az indáinak az elhárítását, hogy már teljesen beleéltem magam a helyzetbe.
A szőrös kis emlős (ami valójában nem emlős, csak hasonlít rá, mert tojással szaporodik) egy Leszerelő támadással (Tackle) esett neki a fűpokémon indáinak. Igaz valójában teljesen mást mondott az edzője, de ez is jó megoldásnak tűnt. Egyre jobban kezdett beigazolódni számomra a tény, hogy ez az Eevee valóban egy igen hiperaktív teremtés, akit nem lehet megzabolázni egyetlen szóval sem. Nem lehet megfékezni, ő csakis a saját feje után megy.
Kénytelen vagyok bevallani, hogy ez igen merészlépés tőle, mert fent állt a veszélye mindvégig annak, hogy az indák elkapják és megragadják, de az Eevee kikerülte őket és megmenekült az indák nyújtotta kínos élményektől, ezért ez egy csodás mozdulat volt a részéről.
Bulbasaur egy fintorral jelezte mindazt, hogy ez nem tetszik neki. Meg se várva, hogy én milyen taktikát eszelek ki, önfejűen, akárcsak az ellenfele, saját kis magánakcióba kezdett.
Indáival továbbra is az Eevee-t kergette, hogy megragadja azt. Szándékai számomra ismeretlenek voltak, hogy miként tervezi tovább, de ez máris egy nagyon jó ötletet adott nekem.
- Bulbasaur, jó az, amit csinálsz! - dicsértem meg a pokémont. - Csak így tovább, kapd el annak a plüssfigurának a grabancát! És miután megvan, emeld fel jó magasra. A többit utána mondom.
Bulbasaur hátrafordult, bólintott egyet gyorsan, majd minden erejével azon volt, hogy indáival elkaphassa a fürge kis szőrmókot, ami be kell valljam, nagyon idegesített, de ilyen kis cuki-muki pokémont még nem láttam soha. De amitől tetszik, még nem fogok kegyelmezni neki.
- Igaz Bulbasaur? - szóltam oda pokémonomnak, aki egy „bulba” szóval válaszolt is nekem, amit igennek fogtam fel.
Sokszor van ez így. Magamban elmélkedek és a végén, miután befejeztem megkérdezem Bulbát, hogy:”igaz Bulbasaur?”, aki bár semmiről sem tud, hogy mi járt a fejemben, viszont hozzá szokott már eme tulajdonságomhoz és mindig rávágja, hogy: „bulba”, azaz „persze”.

/tudod innen folytatni, vagy írjak még hozzá? :/ /

[Lucius Hedgedog]

Arra gondolok, hogy Paszuly remekül taktikázik, más kérdés, hogy még én sem tudom követni, éppenséggel mire gondol. Ahogy a meccset figyelem, egy dolog világosan kirajzolódik: Eevee retteg. Ez a pokemon nem mer veszíteni. Rettenetesen fél tõle!
Fél szemem még mindig a küzdelmen, ahogy Paszuly módszeresen próbálja leszerelni a felé kapdosó indaostorokat, de közben Blabla felé nyúlok. A kezembe veszem, magam elé emelem. A szemét eltakarom… ha tudnám, hogy hol a füle, akkor talán azt is befognám. Nem szeretném, hogy lássa ezt a harcot. Úgy gondolom, hogy nem lesz túl szép és mesteri, kiegyensúlyozott… hova szaporítsam még a szavakat? Attól tartok, itt még vér fog folyni.
Persze Blabla úgy kukucskál az ujjaim között, ahogy csak szeretne. És nyilván szeretne, hiszen mi másért jött volna elõ a labdájából?
– Árnyék, ne érdekeljenek a Balbasaur ostorai, támadd a testét, az a gyengéje! – Konkrét utasításokra úgysem hallgatna. Hogy vezényszavak? Elfelejthetem. Viszont reméltem, hogy a hangommal ki tudom zökkenteni a berögzült állapotából. Az elsõ szeme elé kerülõ dolgot támadja, és ezek most az indaostorok.
Legalábbis nagyon remélem, hogy a gondolatmenetem helyes.

Nos, abból a szempontból az volt, hogy Eevee tényleg felkapta a fejét a hangomra. Másrészrõl viszont itt el is rontotta az egészet. Az én Paszulyom bizony egyszerre csak egy dologra tud figyelni, így amíg a füleit forgatta, hogy engem halljon, nem igazán figyelt az ellenfelére, úgy is mondhatnám: megdermedt.
Régen láttam ilyen rémültnek bármilyen pokemont is.

A tanácsadásom pont ugyan akkor történt, amikor a másik pokemon is új utasítást kapott, viszont neki talán nem ennyire problémás már egyszerre figyelni az edzõjére és a csatára is. Ha így van, akkor Eevee megpróbálja megfogadni a tanácsom, és már sipircolna is az ellenfeléhez.
– Így is van! – lelkesítem. – Harapd meg!
De attól tartok, hogy valójában közel sem állunk olyan jól, mint gondoltam volna, és Paszuly másodperces megfagyása pont elég lesz arra, hogy a Balbasaur megragadhassa, és mire tényleg lendületbe jönne, hogy megharapja ellenfelét, már a föld felett fog lebegni jónéhány centivel.

[Attila]

Az én ötletem és Bulbasaur önfejűsége már nem is hozhatott volna ennél jobb eredményt. No persze ehhez szükség volt arra is, hogy az ideiglenes ellenfelem, valami beszólásával a pokémonjának elterelje annak figyelmét. Az Eevee egy pillanatra megdermedt és ez pont elég volt Bulbasaurnak és az ő indáinak ahhoz, hogy szorosan az egyik hátsó lábára tekeredjenek a szőrmók pokémonnak. Az hiába is próbált volna meg elmenekülni, arrébb ugrani, már nem volt elég ideje rá. Nem tudott egyszerre két irányba összpontosítani, ez okozta a vesztét.
Bulbasaur az indája segítségével a magasba emelte, az immáron magatehetetlen Eeveet és ott lógatta egy darabig. Az hiába kapálózott, kapkodott, nem tehetett már semmit sem az indák ellen. A támadás egyik fele sikerrel járt.
Bulbasauron látszódott, hogy nem élvezi a helyzetet, hogy az eddig oly fürge pokémont, aki eddig minden támadását kikerülte, most így tartja fogva.
Tudniillik Bulbasaurban van egyfajta bizonyítási vágy, mind nekem, mind magának, hogy ő úgyis jobb a másiknál. És mivel az indáival nem bizonyíthatta be, hogy fürgébb az Eevee-nél, így nem fürdött a dicsőségben sem, hogy elkaphatta a pokémont.
Ettől függetlenül unottan, kissé lóbálva azt, forgatva akár egy lasszót (persze annál sokkal szolidabban, de éppen eléggé erősen ahhoz, hogy a pokémon elszédüljön) próbálta meg cselekvésképtelenné tenni Eevee-t.
- Rendben van Bulbasaur, elég lesz. - állítottam le a pokémonom, miután úgy gondoltam, hogy ennyi elég lesz a kis pamacsnak. - És akkor most jöjjön támadásunk második fele… Bulbasaur, lőj ki pengeleveleket a magatehetetlen pokémonra! - nyújtottam ki karom és mutattam mutatóujjammal Eeveere.
Nos, ez a lépés lehet kegyetlen, igazságtalan, hogy csak így kihasználjuk a pokémon helyzetét, aki így még védekezni sem tud, de mi más lenne, ha nem hatásos?
Bulbasaur behajlította mellső lábait, a derekát feljebb tolta, hogy a gumó a hátán egyenesen a kis pokémonra nem nézett. Az indáján igazított egy-kettőt, hogy a célzása tökéletes pozícióban álljon. Ezek után hirtelen, egyetlen szempillantás alatt, minden komolyabb előjel nélkül, megjelent a gumójából öt darab kicsiny, acélkemény, borotvaéles levél, amik egyenesen Eevee felé repültek. A levelek határozottan nem kevesebb szándékkal szálltak egyenesen célpontjuk felé, mint hogy harcképtelenné tegyék az önfejű pokémont.
~ A siker szinte garantált - mosolyodtam el magamban a tapasztaltakon, és helyeztem keresztbe magam előtt a kezem, majd csukott szemmel, elbizakodva bólogattam. Úgy nézhettem ki, mint az olyan alakok, akik meg vannak arról győződve, hogy mindennel pontosan tisztában vannak, de valójában nem. Csak erre valaki másnak kell ráébreszteni őket. Vagy inkább „valami” másnak?
Bulbasaur az indáját minden komolyabb előjel nélkül leengedte, mégpedig nem kicsi rémületemre. Óvatosan lehelyezte az Eevee-t a talajra, majd eleresztette őt az indával, amiket ezután visszahúzott a gumójába. A pengelevelek így cél nélkül suhantak el a semmibe.
Csak pislogni bírtam meglepetésemben. Épp ésszel fel sem tudtam fogni, hogy Bulbasaur mért is tette azt, amit tett.
- B-B-B-Bulbasaur… Ezt mégis miért? - kérdeztem hüledezve a pokémonomat.
- Bulba-bulba,bulbaaa… - kaptam ezt válaszul, ami feltételezem annyit tesz, hogy: - nem akarok ilyen aljas módon nyerni. Legyőzöm őt a saját erőmből is.
Hogy mégis honnan tudom, hogy mit mondott a pokémonom? Ez igen egyszerű: Egy ideje már együtt vagyunk és valahogy meg kell értetnünk magunkat a másikkal. Ha elvárjuk mi is tőlük, hogy értsék meg, amit mi mondunk, akkor az a minimum, hogy mi is megtanuljuk az ő nyelvüket, ha nem is perfektül. Egy kis gyakorlás, semmi más.
Valahol melegséggel töltött el az, amit Bulbasaur „mondott”. Becsültem érte a pokémonomat, hogy elítéli az ilyen tetteket. Viszont ez lett volna a leg logikusabb lépés és ez hatalmas ostobaság volt a részéről. De mivel lényegében én csak az agyam és a bíztató szavaim adom ehhez a csatához, ezért nem csak engem illetnek meg a döntések jogai, és én ezt becsületben is tartom.
- Rendben van barátom, ahogy érzed. Valahol igazad is van és ezért büszke is vagyok rád. Csak keményen Bulbasaur! - mosolyogtam a pokémonomra és mutattam felé a hüvelykujjam.
Bulbasaur elszántan mosolyogva felém fordult, majd bólintott egyet. Ez után visszanézett ellenfelére és morogva szuggerálta, méregette őt.
A csatába mostantól (már ha jól vettem le Bulbasaur reakcióját) semmi beleszólásom és ez mostantól csakis az ő és Eevee játszmája (már ha a velem szembenálló edző is hagyja önállósulni Eeveet. Habár amennyire látom, nincs más választása)
Bulbasaur az a fajta pokémon, akinek nincs szüksége utasításokra ahhoz, hogy harcolni tudjon. Nem egy droid, vagy cyborg Ő, akinek folyton utasításokra van szüksége, hanem egy szabad, érző élőlény.
Bulba nem maradt sokáig ebben a nyugalmi állapotban. Egyszer csak megindult egyenesen Eevee felé. Eltökélte, hogy nem él vissza az ő távolsági támadásaival, mert így esélye se lenne a másiknak a győzelemre, úgy meg mégis mit ér a győzelem, ha nincs benne kockázat?
Bulbasaur teljes testi erejét bevetve közeledett szélsebesen Eevee felé, hogy egy Lezúzás (Take Down) támadással bizonyítsa be neki, hogy neki nincs szüksége előnyökre a győzelemhez.

[Lucius Hedgedog]

Ha lehetséges, még szorosabban tartottam a kezemben az én Balbasauromat. Döbbenetes volt, hogy mire képes egy jól képzett Blabla. Persze tudtam, hogy az enyém majd más lesz, kicsit különc, de elnézve a másikat, róla is ugyan ezt kellett gondolnom: ahhoz képest, hogy az enyémnél nagyobb volt, még így is kicsinek néztem. Talán még õ is nagyon fiatal – gondoltam volna, hacsak nem érzem úgy, hogy mintha a színe is más lenne. Kicsit sötétebb – pedzegettem. Nem mintha ez fontos információ lett volna a csatánkat illetõen. Hiszen épp szorult helyzetben voltunk.
– Ah, Paszulyom… – sóhajtottam. Üres volt a fejem, semmi ötlet nem jutott eszembe, amivel szabadulhattunk volna a szorult helyzetbõl. Elfogott a reménytelenség érzése, a torkomra tapasztotta a kezét, én pedig fuldokoltam.

És ekkor jött a nem várt fordulat. Én már azt vizionáltam, hogy Joey nõvér milyen megrovó arccal fog rám nézni, amikor beviszem neki Eeveet. Vagy mintha lett volna nálam zsebkendõ, papírzsepi, meglengetem, és máris nem kell Eeveenek vereséget szenvednie… bár biztos neheztelne rám utána jó ideig még. Nem tehettem semmit, de úgy tûnik, hogy nekem nem is kellett tennem semmit: a sors dolgozott helyettem is.

– Hogy mi?! – meresztettem nagy szemeket, amikor a Balbasaur leengedte a pokemonom. Hallottam ilyesmiket, más edzõk meséltek már ilyesmit, de most a hangsúly a másokon van. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi velem – pontosabban velünk is megtörténhet.
– Köszi, jövök eggyel nektek! – kiabáltam át a szemben álló srácnak. Azt hiszem, integettem is. Nem tudom, azzal voltam elfoglalva, hogy Eeveet figyeljem.
A kis pokemon nem igazán értette, hogy mi történik körülötte. Egybõl odébb ugrált az indáktól. Rám pillantott tanácsért, én pedig a szemben álló trénerre. Mintha hirtelen elcsendesült volna a túlpart, és bizony, nem hangzottak el parancsok, utasítások. Visszanéztem Eeveere, és én is megvontam a vállam, jelezve, hogy nem igazán tudom, mi történt.
– Csak bízom benned, és ahogy tudok, segítek – mondtam. Reméltem, hogy még hallja. Õ elfordult, és a felé rohamozó Balbasaurra összpontosította a figyelmét. Ahogy láttam, megint esze ágában sem volt menekülni, ezúttal viszont nem a félelemtõl. Ugatni kezdett. Bántotta a hangja a fülem, valahogy sokkal határozottabbnak tûnt ahhoz képest, mint amit eddig produkált. Nehezen jöttem rá, hogy ez nem egyszerû ugatás volt, hanem hangtámadás akart lenni. Egyelõre sikertelen, de magamban bólintottam: gyakorolni fogjuk. (Paszuly még nem ismer hangtámadást, de egy következõ játékban már szeretném használni vele, ezért gondoltam itt már felvezetem. Szóval egyelõre vedd sikertelennek a használatát. Köszi!
Paszulyom továbbra sem tért ki, viszont harci pózba vágta magát, félelmetesnek tûnt: szõrét felborzolta, farkát harciasan lengette. Tail Whip! A kezemben volt a pokedex, õ segített ki, hogyan is hívják ezt a támadást. – Szép volt! – kiabáltam be. Szépnek tényleg szép volt, de így esélytelennek tûnt, hogy kitérjen a támadás elõl. Sõt konkrétan esélytelen is volt: ha Balbasaurnak nem jutott más eszébe, akkor gond nélkül „lezúzta” Eeveet.

[Attila]

Miközben elmélyülten figyeltem pokémonomat a cselekedete miatt (hogy elengedte az Eevee-t), vettem észre, hogy a velem szemben álló srác felém integet.
- Köszöni? Jön nekünk egyel? - Vakartam meg a fejem. - Óh.. Már értem! Biztos rájött, hogy micsoda megtiszteltetés számára az, hogy ellenem harcolhat. Hát igen… A helyébe én is sírva fakadnék egy ilyen megtisztelő dolog miatt.
- Nagyon szívesen… És máskor is, bármikor. Csak kérned kell drága barátom. - integettem vissza hatalmas mosollyal az arcomon, a hangos tömeg ujjongása közepette. Miközben kezemmel integettem a srácnak, kiszúrtam valamit az oldalán.
- Na ne… - néztem hüledezve oda, mivel a másik oldalon a fiú mellett, egy Bulbasaur feszített. Noha kisebb és világosabb színe volt, mint az enyémnek, de azon kívül mintha testvérek lettek volna. Jóllehet azért, mert még mind a kettő nagyon fiatal, és ezért ez a sok hasonlóság. Szórakozottan néztem a Bulbasaurt, de ekkor a saját pokémonom hangja visszarángatott a valóságba.
- De hisz az Bulbasaur küzd! Oda kell, hogy figyeljek, nem máshova!
És valóban. Mire visszatértem testben-lélekben a meccshez, Bulbasaur már egyenesen Eevee felé tartott, ahogy a szőrpamacs is Bulbasaur felé. Az összeütközés elkerülhetetlen volt, hacsak Eevee el nem vetődik Bulba támadása elől.
Nos, mondanom sem kell, hogy Eevee nem ugrott félre és Bulbasaur sem. Ez azt jelenti, hogy a fűpokémon teljes testi erejét bevetve csapódott a kis szőrös négylábúnak. Igaz ez nem csak Eevee-nek volt kellemetlen, hanem Bulbasaurnak is, de végül is kettőjük közül Eevee kapta a keményebb ütést feltehetőleg.
Bulbasaur a fejével szállt egyenesen neki az Eevee mellkasának, ezért még kicsit szédelegve rázta a fejét, hogy néhány dolgot helyre tehessen magában, a következő támadáshoz. Például először is azt, hogy merre is kell majd indítani a következő rohamot. Ugyanis a Lezúzó támadása olyan „jól” sikerült, hogy Bulbasaur egyelőre még azzal sem volt tisztában, hogy melyik a jobb és melyik a bal oldala. Felém fordulva pislogott elég szaporán közben pedig tántorogva rázta a fejecskéjét, hogy helyrerázódjon.
Szörnyű volt, hogy így kell lássam a pokémonom. Ökölbeszorított kézzel álltam és néztem aggódó tekintettel, ahogy szenved. Nem értettem, hogy mért kell olyat csinálnia, amivel ennyit árthat saját magának.
- Bulbasaur… - szóltam oda az előttem álló pokémonomnak. - Szeretnéd még folytatni a harcot? - tettem fel neki egy eléggé felesleges kérdésemet, mivel én magam is tudtam a választ: Már hogy ne szeretné? Bulbasaur az a fajta pokémon, aki nem adja fel, ha már elkezdte és küzd az utolsó leheletéig. Minden áron meg akarja mutatni nekünk, hogy igenis ő a legjobb. Nagyon féltettem e tulajdonsága miatt a pokémonomat, mert ez sodorhatja még őt olyan helyzetbe is, ami sokkal súlyosabb lesz, mint ez a mostani eset.
Bulbasaur csak bólintott egyet előbbi kérdésemre, majd egy utolsó fejrázás után visszafordult Eevee és az edzője felé, majd várt. Látszott rajta, hogy nem szeretné, hogy aggódjak érte, ezért tesz úgy, mintha már jobban lenne, de láttam a mozdulatain, hogy még igen komolyan szédeleg.
- Lehet azért van ez, mert még fiatal és nincs hozzászokva a Lezúzó támadáshoz? Talán ha többet gyakoroltatnám vele, akkor jobban menne… Nem tudom… Majd erről meg kell kérdeznem Joy nővért, vagy Tamarillo városának a híres professzorát, Jake-et… - vakargattam az állam, miközben magamban morfondíroztam.
Egy idő után a szemeim a velem szembenálló srácra tévedtek. Kíváncsi voltam, hogy mi történhetett a pokémonjával, ezért hát elkezdtem keresni azt a pályán, a tekintetemmel, hogy mégis milyen állapotban van a támadás után a szeleburdi Eevee.
Látszólag Bulbasaur is ugyan azt csinálta, mint én, mert ős sem mozdult egy tapodtat sem, csak meredt ki a fejéből és az Eevee-t figyelte. Eldöntötte magában, hogy most átadja a kezdeményezés jogát a szőrös barátjának. Talán azért, mert kíváncsi volt rá, hogy mit tud, mivel tud előrukkolni az a pokémon. Talán azért, mert még mindig nagyon szédült a saját támadása után. Ezt nem tudhatja senki. Viszont kissé aggódtam továbbra is Bulbasaur miatt, mert elképzelhetőnek tartottam, ha az Eevee kicsit is jobban átvészelte azt a támadást, mint Ő, és megindít most egy támadást Bulba ellen, az aligha fogja tudni kivédeni vagy elhárítani a támadást.
Csakis abban reménykedhettem, miközben vizslató szemekkel kutattam a pályát a pokémon után, hogy Eevee is legalább olyan rossz bőrben van, mint Bulbasaur (de csak azért, mert nem akartam, hogy Eevee jobban legyen, és bánthassa az én Bulbasauromat. Nem azért, mert szeretném, hogy Eeveenek baja essen!).

[Lucius Hedgedog]

Nekem szörnyen fájt az a támadás, ami Eeveet a levegõbe dobta. El sem mertem képzelni, hogy akkor a pokemonom, akinek szinte még ott van a fenekén a tojáshéj, mit érezhet. De nem volt már mit tenni: visszahívhatnám, vagy bedobhatnám a kis fehér aranyos zsebkendõm, amit egyébként úgy szeretek, és nem csak ezért nem akarok megválni tõle, hanem mert hiába játszok el sokadszor is a megadás gondolatával, tudnom, hogy Paszuly soha többé nem állna velem szóba. Minimum. De azt is el tudom képzelni, hogy ezzel sokkal komolyabb sérülést ütnék a lelkébe, mint amit a Balbasaur okozott. Pedig az sem tûnt már gyengének. Aggódni aggódhattam, de az nem vitt elõbbre.
– Gyerünk, Eevee! Állj fel! – kiabáltam be a harc színterére.
Paszuly hangos puffanással landolt a földön, még gördült is néhányat. Nem láttam esélyét annak, hogy ebbõl felálljon. Túlpörgött talán, és egyáltalán nincs mögötte az erõ és harci tapasztalat, mint ahogyan õ állítja. Eevee nem több, mint egy magáról sokat gondoló ebpokemon. Igaz, nem is kevesebb annál: nem érdekli a logika, amíg harcolni tud, és akar, addig harcolni is fog.
– Csatázni akartál, Árnyék, és fogsz is még, csak állj fel már! – próbáltam kevéske kis lelket önteni belé. Nem tudtam eldönteni, hogy a kis teste remeg a fájdalomtól, vagy próbál magához térni, és igyekszik lerázni magáról az eddigi harctéri megrázkódtatások súlyait.
Végül felállt. Még nem állt biztosan a lábán, és láttam, hogy vicsorog, de csak felküzdötte magát. Az ellenfél Balbasaurját figyeltem. Úgy tûnt, hogy õt is megviselte a találat. Nem értettem, hogy pontosan miért, de ha tippelnem kellett volna, akkor a saját tudásom hiányát okoltam volna. És ez egyébként elég gáz, hogy nekem is Balbasaurom van – még ha nem is áll ezen a szinten –, mégsem ismerem a támadásait. Ezt pótolnom kell, de nem most. Jelenleg a legnagyobb problémám az legyen, hogy Paszulyt a pályán és életben tartsam. Harcolni akart, nekem pedig jó tréner módjára segítenem kellett ebben. Különben hogyan fejlõdhetnénk?
– Nézzük csak – gondolkodtam hangosan. – A Balbasaurok távolsági harcosok, bár ebben a korban még egész fürgék és energikusak tudnak lenni, de csak azért, hogy megalapozzák a legvégsõ formájuk passzív szívósságát. – Ez így gyönyörûen hangzott, csodálkoztam is magamon, de ahogy egy pillanattal késõbb belegondoltam, arra jutottam, hogy igazából nem nagyon tudok többet ezekrõl a lényekrõl. Talán… – Árnyék, az biztos, hogy távolsági harcot nem vívhatsz vele szemben. Használj gyorstámadást, juss közel hozzá! – kiabáltam hangosan, de magamban imádkoztam. Eevee ugyanis nem ismerte még a gyorstámadást. És a lábai is látványosan remegtek. Bennem viszont az dolgozott, hogy adok neki egy esélyt. Így még sohasem beszéltem vele, állandóan még kevesebbet vártam el, mint amit teljesíteni tud, hogy mindenképpen sikerélménye legyen mellettem. Úgy gondolkodtam, hogy az csak jó lehet a kapcsolatunknak, megerõsíti.
Viszont láthatóan ezzel nem jutottunk olyan gyorsan elõre, mint ahogy Paszulyom szerette volna.
Ezért itt az ideje egy másik taktikának.
Imádkoztam.
És Eevee megfeszült, majd kirugaszkodott.

Legszívesebben a közönséggel együtt tapsoltam volna! Amit a pokemonom bemutatott, az biztosan nem volt gyorstámadás, de azért látszott, hogy odateszi magát, és igyekszik a legjobbat kihozni belõle. – Ez nem gyorstámadás, Árnyék, gyerünk! Gyorsabban! – ordítottam, mintha dühös lennék. Blabla értetlenül nézett fel rám, rekedtes hangján bátortalanul intézett kérdést felém, amit én nem is hallottam. Egyáltalán nem volt megszokott tõlem az ilyen hang. Ha észrevettem volna, hogy zavarba hoztam, biztos elnézést kérek tõle. De most nem vele törõdtem.
Nem igazán voltak terveim a következõ pillanatokkal kapcsolatban, fõleg, hogy látni akartam, a Balbasaur hogyan reagál: azon rengeteg múlhat. Lehet, hogy már a gyorstámadást sem kellett volna kérnem.

[Attila]

És végül kiszúrtam Eevee-t. Valójában fogalmam sem volt, hogy mért nem vettem észre már hamarabb, hisz semmi akadály, semmi torlasz nincs a pályán, ami gátolt volna abban, hogy észrevegyem.
Talán nem akartam meglátni? Talán direkt nem szúrtam ki, mert a lelkem legmélyén azt akartam, hogy ne kerüljön padlóra, hogy ne legyen vége ilyen hamar az összecsapásnak? Esetleg nem akartam, hogy azaz aranyos Eevee is ugyan azokat a szenvedéseket átélje, amiket Bulbasaur, a támadás mellékhatásaként?
Igaz, ha talpon maradt volna, akkor több mint valószínű, hogy Bulbasaurt végleg a padlóra küldhette volna. De nem maradt talpon. Ott feküdt előttem, a maga színtiszta valójában és küszködött azzal, hogy talpra tudjon állni. A gazdája bíztatta, ordított neki, hogy álljon talpra, menni fog neki. Mindenben mellette volt és kiált érte.
Azt mondják, hogy a harc közben válik el, hogy milyen edző is valaki. Jó? Rossz? Ránézésre ezt nem lehet sehogy sem megállapítani. Nem is olyan rég, mikor még belépett az arénába ez a srác, teljesen alábecsültem és leírtam őt. Meg voltam arról győződve, hogy ez egy senki és pillanatok alatt legyőzöm. De most rájöttem, hogy mekkorát is tévedtem… Ez a srác, itt velem szemben, sokkal több, mint egy átlagos edző, és sokkal jobb is az átlagnál. Ott van a társával, ha bajban van és segít neki. Ilyenkor derül ki, hogy ki is való pokémon tanítónak és kinek nincs helye köztünk. Ha most le is győzöm, az még nem fogja azt jelenteni, hogy én vagyok a jobb. Nem. Nem egy harcban fog ez kiderülni. Lehet, hogy ő nem csatázik annyit a pokémonjaival, mint én, de most, hogy elnézem, lemerném fogadni, hogy annál többet törődik velük. Sőt, meg merném még kockáztatni azt is, hogy sokkal többet foglalkozik a pokémonjaival, mint én. Lehet, hogy most legyőzöm, de mégis én tanulok kettőnk csatájából, azt, hogy foglalkozzak sokkal többet a barátaimmal és ne mindig csak a harc, a harc, a harc. Elvégre nem azért vannak velünk, hogy szadista módon, arra törekedve, hogy minél erősebbek, fejlettebbek legyenek, folyton csatázzunk velük. Hanem, hogy barátságot, egy életre szóló barátságot kössünk velük és tanuljunk egymástól, segítsük egymást, és hogy megismerjük egymást és a csodálatos és hatalmas, felfedezetlen világot bejárjuk együtt és csodás kalandokban legyen részünk. Ezt jelenti pokémon edzőnek lenni.
Aki azt hiszi, hogy ez csupán a csatáról szól, az hatalmasat téved és nincs tisztában a dolgok igazi formájával.

Bulbasaur dermedten nézte végig, ahogy Eevee talpra verekszi magát. Bólintott is egyet feléje egy „bulba” szócskával megtoldva, ami annyit jelent, hogy: „gratulálok; ügyes vagy; ez igen”.
Ezután megvetette a lábait és felkészülten - ámbár még mindig kissé szédelgett - figyelte, ahogy az Eevee a gyorstámadással próbálkozik.
Eleinte elég ügyetlenül indult. Bulbasaur minden különösebb gond nélkül tudta követni a szemével. Viszont hamar belejött és a fűpokémon az indáit készenlétbe helyezve dugta ki a gumójából, hogy ha kell, használhassa őket.
Az Eevee már olyan remekül csinálta, hogy Bulba egy lépést tett hátrébb, és az indáival oda vágott, ahol a pokémon volt, de elhibázta. Eevee már rég nem ott volt, hanem a másik oldalon. Azután középen, majd jobb oldalon, ezután baloldalon.
A kis pokémon már felgyorsult annyira, hogy Bulbasaur beleveszett és nem tudta követni, minek az lett az eredménye, hogy ügyesen eltalálta a pokémonomat.
DE!

Láttam, hogy a helyzet igen reménytelen, és hogy Bulbasaur nem fogja elkerülni ezt a támadást. Főleg nem a Lezúzás után. Ezért cselekednem kellet azonnal.
Tisztában voltam vele, hogy Bulbasaur egyedül is tud küzdeni, de láttam, hogy itt már szüksége van az én segítségemre is, még ha ezt nem is vallja be őszintén.
- Bulbasaur, szórj altatóport magad köré! - adtam ki az utasítást, abban reménykedve, hogy Eevee nem tud majd kitérni előle a gyorstámadása miatt.
Noha tudtam, hogy az ellenfelem pokémonjának a támadásának a bekapása elkerülhetetlen, de ezzel a húzásunkkal talán még lesz esélyünk a továbbiakban. Talán…

Bulbasaur a hátán lévő gumójából egy hatalmas zöld spórafelhőt lövellt ki maga köré, és ebben az altató spóráktól hemzsegő felhőben várta elszántan, büszkén, felkészülten, hogy az Eevee támadása eltalálja őt.

[Lucius Hedgedog]

Persze, utólag nagyon könnyű okosnak lenni, és levonni a helyzetből a megfelelő következtetéseket. De amikor benne vagy egy szituációban, és nincs időd órákat gondolkozni valami felett, rutinod meg még messze nincs annyi, hogy besegítsen, olyankor a leghülyébb döntés is tűnhet jónak, sőt tökéletesnek. Így történt az, hogy miközben Eevee-m gyorstámadást mímelve Attila Balbasaurja felé rohant, a meccse már rég eldőlt.
Igazából nem is értem, hogyan gondoltam ezt az egészet. Az biztos, hogy tapasztalatnak remek volt, de semmi több. Meg mondjuk talán Paszulynak se jött rosszul, kicsit helyrerakta magát a világban, hogy hol is tart ő a nagyokhoz képest. OK, talán még Blabla is tanult belőle, És megismerkedhettem legalább Attilával is. Rendben van, valljuk be: ez a csata mindenkinek jól jött, és ezért szörnyen hálás lehetek Árnyéknak, hiszen ő akaratoskodta ki a küzdelmet.
Elmesélem, mikor szúrtam el: amikor a remegő lábú Eeveemtől gyorstámadást kértem. Az egy dolog, hogy nem ismerte még ezt a csapást, ez igazán nem lehet probléma neki, már amennyiben tényleg olyan képességei lennének, amilyeneket ő állít magáról... de aztán kicsit mindannyian meglepődtünk, amikor tényleg egy egészen hihető gyorstámadás-utánzatot mutatott be. Hiszen az ellenfél nemhogy eltalálni, de egy idő után követni sem volt képes. Árnyék nem csak feszegette a határait, hanem ezekre az utolsó pillanatokra még át is lépte őket. Hihetetlen bravúr volt!
A meccs rajtam csúszott el: a lábán alig állt szegény pokemonom. Hogyan kérhettem tőle olyan támadást, ami pont a lábakat veszi igénybe?
Nem mintha bármelyik másik testrészére jobban lehetett volna alapozni. Biztos voltam benne, hogy a korábbi Lezúzástól sokkal jobban fáj a mellkasa, mint mutatja, és az is biztos, hogy az sem hagyta hidegen, amikor az indaostorok megszorongatták. Igazából egyedül a hátsó lábai maradtak éppen, bár amennyit bukdácsolt a pályán... rossz volt belegondolni, hogy ennyi sebesüléssel és találattal még mindig így teljesít.

Eevee hatalmas porfelhőt kavart, mire Balbasaurhoz érkezett, de ez nem egyfajta védelem volt az altató por ellen, vagy valami trükkös csel, hogy elterelje ellenfele figyelmét. A porfelhő a pokemonom összeakadó lábainak volt köszönhető. Egyszerűen cserben hagyták a gyorstámadás-félesége közben, ami nem szerencsés egy olyan csapásnál, ahol a gyorsaság a lényeg.
A gyomrom is összerándult, miközben azt figyeltem, hogyan vágódik el egyik pillanatról a másikra, gyönyörű bundája beleveszik a felcsapódó földbe, alig látom, ahogy a lendület sodorja tovább, mintha vágtázó Rapidashok után kötötték volna. Félig elfordulok a pályától. Nem tudom, hogy azért ég az arcom, mert szinte biztos vagyok benne, hogy kikaptunk, vagy ennyire aggódom Paszuly miatt.
A vonalról figyelem, ahogy Árnyék egészen a Balbasaur lábáig sodródik. Csodálkozom. Azt hiszem, igen energikus ütés lett volna abból, ha ez betalál. Más kérdés, hogy a korábbi Lezúzás miatt igen valószínű, hogy nem működhetett volna. Az biztos, hogy Paszulyt kiütötte volna, de az ellenfél Balbája talán túléli. Most már mindegy.
Ha Eevee eddig eszméleténél is maradt, az álomspóráknak köszönhetően biztos mély álomba szenderült.
Nem vagyok nagy csatázó, alig ismerem a szabályokat, így bekiabálok:
- Nem kell rászámolni, csak jelentse be a győztest!
A bíró sem gondolta másként, a győztes az ellenfelem és Balbasaurja. Igazán nem tudom, mi ilyenkor a módi. Blablát a fejem tetejére emelem, ott szépen elnyúlik. Profi hajlovagló már. Most még kicsit, később ezzel már problémák lesznek. Először Attilához indulok. Azon gondolkozom, mit is mondjak neki. - Gratulálok? - Az elmélkedésem eredménye, hogy végül tőle kérdezem, mi is a legjobb szó. - Ügyes! - teszem még hozzá. Eszembe se jut mondatokban fogalmazni. Ahhoz túlságosan aggódom Eevee-ért. Meg sem nézem, csak visszahívom a labdájába. Fogalmam sincs, mit és hogyan is kéne tennem. Az egyetlen célom most: el kéne indulni a pokékórházba. Félszegen integetnék a közönségnek, közben a kijáratot keresem, a lift, amelyik idehozott, pont megtenné...

[Attila]

Eevee gyors támadását hirtelen támadt porfelhő is kíséri, ami szinte viharként csap le az álomspórákra. Ugyan nem tünteti el őket, de jócskán megtizedeli létszámukat.
Bulbasaurnak is ugyan az a meglepetés jelent meg az arcán, mint nekem, amikor ez a kisebb "vihar" támadt (mert ugye ez csak porfelhő volt, de az ember néha hajlamos túlozni egy kicsit).
Hát még akkor hogy meg lepődött, mikor a felkavarodott porszemcsék milliárdjai alól, a kis Eevee előbukkant, habár nem éppen úgy, ahogy arra számítottunk. Sőt, szerintem a pokémon gazdája sem így számította.
A szőrmók összeakadt lábakkal, hason csúszva bukkant fel, megállíthatatlanul Bulbasaur felé tartva, aminek köszönhetően az álomspórák telibe kapták szegényt, így az rögvest álomba is merült. Talán még a csúszás közben beszippantotta a spórákat, vagy miután megállt Bulbasaurtól néhány centire, ki tudja. A lényeg az volt, hogy elaludt ami egyet jelentett:
- Győztem? - futott át az agyamon a gondolat, habár a meglepetésből adódó sokktól mozdulni sem bírtam.
Ellenben Bulbasaur, aki tisztában volt vele, hogy mi történt és örömittasan ugrabugrált az aréna közepén, győzelmi mámorban égve. Arcán hatalmas gyermeteg mosollyal az alvó Eevee hátát veregette mellső lábaival és néhány szót is mormogott neki a maga nyelvén. Biztos gratulált neki, elismerte, esetleg dicsérte, hogy jól küzdött, még ha nem is hallhatta a magán kívül lévő szőrmók.
A bíró pár másodpercig habozott, hogy kihirdesse mi is történt. Valószínűleg új volt, vagy nem figyelt.
Mindenesetre az eddig ellenem küzdő fiú is tisztában volt a tényekkel, ezért még a bíró előtt reagált, minek hatására a meccsünket vezető ember kihirdette, hogy nyertem.
Huss!
Eltűnt minden gondolat a fejemből és csak ez az egy szó visszhangzott odabent: Győztél!
Aki egy kicsit is szemfüles volt, ezekben a percekben észrevehette, hogy Bulbasaurra ki van akkora hatással.
Kezeimet összefogtam,a magasba emeltem és úgy éreztem magam, mint aki legyőzhetetlen és megváltotta a világot. Hogy mindenki él-hal értem és hatalmas sztár lettem.
Lelki szemeim és füleim előtt a néző közönség szinte tombolt az őrülettől. Az első sorokban dús keblű, különböző hajszínű lányok, elég szolid öltözékben -ami néha többet engedett látni, mint amit a legtöbb öreg szíve fel tudna dolgozni- ujjongtak, kacér tekintetükkel engem mustráltak és ugrabugráltak, minek következtében és a gravitációnak hála, a nem éppen átlagos méretű dekoltázsuk ide-oda pattogott. Különböző méretű táblácskákra írták fel a számaikat és nyújtották felém azokat, néhányan csókot dobáltak, van kik elájultak, mert láthatják tökéletes alakomat.
Ez viszont csak az én ábrándom volt.
Valójában ahogy vége lett a mérkőzésünknek, hirtelen az egész nézőtér kiürült, halk, unott beszélgetés közepette. Egy-két izgatott kisfiú maradt csak bent, akik még nem voltak eléggé idősek ahhoz, hogy saját pokémonjuk legyen.
Fantáziálgatásomnak, ami igen erotikusnak mondható bizonyos szemszögből, a srác vetett véget, akivel küzdöttem. Hirtelen megjelent előttem, Bulbasaurjával a fején és megkérdezte, hogy gratulálok-e.
A fejemet megrázva, kifojt nyálamat a szám széléről letörölve, kissé szégyellve magam (de nem annyira mint kéne, tényleg, csak egy apró kis semmiség, ami egy-két csilliomod másodpercig tartott csak), hogy így elkalandoztam, tértem vissza a valóságba.
A srác meg sem várva, hogy reagáljak kérdésére,a következő percben már megdicsért.
Pár pillanatig elidőzik tekintetem a Bulbasaurján, ami a fiú haján üldögél. Keresem vele a szemkontaktust, de hirtelen érzem, hogy valami neki ütközik a lábamnak. Letekintek és Bulbasaur az, aki seggre pottyant az ütközés hatására, majd a fejét rázta.
Valószínűleg eddig tartott neki is az örömmámor és most már magánál van. Valószínűleg...
A fű pokémon felmosolygott rám, én viszonoztam neki a gesztust, ezután a srác felé fordultam, hogy ne csak álljak ott, mint egy ütődött szélütött, aki nem veszi fel, hogy hozzá szólnak.
- Köszi, tudod nehéz ilyen kiválónak lenni, mint én vagyok, de a sok munka és kitartás végül meghozza a gyümölcsét. - szóltam végül a sráchoz, szerényen a tarkómat vakarva megilletődöttségemben, közben hangosan és erőltetetten nevetve, mert kissé kínosan éreztem magam, habár nem tudom mért.
Biztos magára vehette a szavaimat, mert alig hogy elmondtam, visszahívta a még mindig mélyen durmoló Eevee-jét a labdájába, intett egyet a közönségnek és már egyenesen a lift irányába is vette az útját, hogy elhagyja a csatateret.
Nem tudtam ezek után, hogy nekem mi keresni valóm lenne még itt, ezért Bulbasaurra néztem, de neki a szemeiből is pont ugyan ezt olvastam ki. Hátat fordítottunk a távolodó fiúnak és megindultunk a lift felé.
Miután beszálltunk, annak ajtaja csiga lassúsággal kezdett el csukódni. Láttam, hogy a másik srác is pont most tart ott, ahol én, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve kezeimet a magasba lendítettem és integettem neki, közben pedig hangosan felé kiáltottam, hogy biztosan meghallja: - Remélem lesz szerencsénk még egymáshoz!
Ahogy elmondtam a szavakat, a lift ajtaja össze is zárult és elindult a földszint irányába.
Bulbasaur fáradtan tottyant a földre, én szintén kimerülten vetettem a fejem a lift falának.
- Eléggé kemény nap volt ez, mi pajti?
Bulbasaur mosolyogva bólogatott, habár látszott rajta, hogy iszonyúan elfáradt.
- Elmegyünk a pokécenterbe, ott majd kipihenheted a mai napot. - ígértem meg a pokémonomnak, aki mosolyogva fogadta el az ajánlatomat.
Leérkezve a földszintre, a hatalmas tömegben, ami az érkezésünkkor még nem volt ott, de most már megjelent, kidulakodtunk a kijáratig és kiléptünk a napfényes Aranyvessző város utcáira, hogy elinduljunk a center irányába.
Olyan hosszú még ez a nap... Vajon még milyen kalandokat tartogat számunkra? - tekintettem fel bágyadtan a felettünk lustán hullámzó fehér felhőkre és kék égre, majd tarkóra tett kézzel, szépen lassan bandukolva, komótos léptekkel hagytuk el a Csata Arénát, az újabb célunk,a pokécenter irányába.