A krízis leküzdése! Moltres haragja!

[Aura]

Pontosan nem tudtam, mennyi ideje repülhettem Reshiram hátán, de a fehér sárkány egy pillanatra se állt meg. Amint haladtunk a Tûz szigete felé, a hõmérséklet egyre forróbb lett. Én kvázi jobban szerettem a meleget, mint a fogcsikorgató hideget. Az utóbbitól szinte, sõt, rettegtem. De ami ránk várt, az is rémisztõnek bizonyult. Egy legendás pokémont, Moltres-t kellett legyõznünk, amely nem lesz könnyû feladat. Még egy élõ legenda szövetségével sem, de meg kellett kockáztatnunk, az apokalipszisi helyzet megállításáért. Ez volt az igazság, az én igazságom. Féltem, ám muszáj cselekedni. Lehet, hogy Reshiram épp ezért fogta a pártomat. Ezért lett a védelmezõm.
Miközben csak repültünk, megláthattam a sziget határát. A rajta elhelyezkedõ vulkán Moltres féktelen dühe miatt törhetett ki. Forró, olvadt kõzetet köpködött kifelé. A megszáradt sziklák meteoresõként hullottak és csapódtak be vagy a vízbe, vagy pedig a szárazföldre. Megfelelõ távolságban Reshiram elegánsan szlalomozott a levegõben, hogy elkerüljük az esetleges becsapódásokat. A megpróbáltatás nem érte el a tetõpontját, ám már az elején brutálisra sikeredett. Az egyiket pont telibe kaptuk volna, ha a legendás fehér sárkány ki nem egyensúlyozza egy támadással, így a fenyegetõ dolog a vízbe zuhant. Habozás nélkül haladtunk tova, legfõbb célunk, Moltres fészkelõhelye felé.
A kráter tetején egy sziluettet véltem felfedezni. Az a legendás titán, a tûzmadár lehetett, de abban a pillanatban el is tûnt a sûrû füstben. A tûz terjedésével egyenlõre nem tudtunk volna mit kezdeni, ha nem gyõzzük le Moltres-t. Ezért egy hatalmas sziklaszirtre ereszkedtünk le, amely kilométerekre volt a száraz parttól. Reshiram a lehetséges utakat fürkészte Moltres megtalálásában, ám a fekete füst nõttön nõtt, terjedt, így aligha lehetett kiszúrni. Moltres ott várhatott ránk a katlanban, nem kérdéses. Minden esetre megvártuk a Betty nevezetû lányt, akit Rayquaza kegyeire bíztak.

[Betty]

/Előzmény: Az apokalipszis kezdete/

Valami itt határozottan nem stimmelt. A logikára alapozva fáznom kellett volna, hiszen a hűvös menetszél pillanatok alatt átjárja testemet, ami ellen még a ruha sem nagyon véd meg. De akkor miért van egyre inkább melegem?
A tűz sziget majdnem tisztán látszott a felhők közül, a képzavart csak a néhol előretörő füstcsóvák nehezítették meg. Azt sejtettem, hogy nyilván nem véletlenül az a neve a szigetnek, ami, de soha nem gondoltam volna, hogy egy nagyonis aktív vulkán működik a mélyén, ami időközönként forró lávával önti el a környező területeket. Sűrű, szinte áthatolhatatlan gőz gomolygott azokon a pontokon, ahol a láva a tengert is elérte. A két elemi erő párbaját még Rayquaza is kikerülte, helyette inkább a fehér sárkányt kereste szemével. Nemsokára meg is pillantottuk őket, amint az egyik kiálló sziklán ücsörögnek, ránk várva.
- Sziasztok, bocsi a késésért! – integettem át a lánynak és védelmezőjének, miközben majd leestem a zöld sárkány hátáról: Rayquaza egy hatalmasat ordított jellegzetes hangján, majd megmerevítette testét. Először nem tudtam, vajon mi célt szolgálhatott előbbi cselekedete, de hamar rájöttem. A forróság elkezdett csökkenni, egészen addig, amíg elérte a normális középhőmérsékletet. Mialatt letöröltem az utolsó izzadságcseppet is a homlokomról, elővettem a pokedexet, és kikerestem a folyamat pontos definícióját.
Égi torlasz (Air lock): Rayquaza különleges képessége, amivel az időjárás minden hatását eliminálni tudja.

Hiába, nem véletlenül legendás ez a pokémon. Egy mozdulat, és a zápor vagy heves napsütés abban a másodpercben megszűnik létezni. Ez egyrészt nagyon jó, mert Moltres nem tudja tűz típusú támadásait felerősíteni, másrészről meg lehet, hogy az imént szintén tüzet használó fehér sárkány szempontjából viszont nem az igazi. Ellenben az tuti biztos, hogy nekünk, embereknek kifejezetten előnyös, hiszen mi sokkal kevésbé viseljük el a szélsőséges időjárási viszonyokat, mint legendás társaink.
Csak lopva pillantottam oldalra, hogy vajon a fehér sárkány (akinek még mindig nem jut eszembe a neve) vajon mit szól hozzá, de nem volt időm sokat gondolkodni rajta, mert Rayquaza megindult. Fejét felszegve egyenesen belerepült a füstbe, ahonnan az előbb Moltres hangját vélte felfedezni.
- Siessetek! – szóltam még hátra, az utolsó lélegzetvételemmel, amibe még nem vegyült bele a korom. Szemeimet becsukva vártam, hogy mikor jutunk ki végre a füstfelhőből. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a tűzmadár nem fog észrevenni minket, amint egyre beljebb hatolunk a területén.

[Aura]

Hamarosan a Betty nevezetû leány a védelmezõjének, Rayquaza hátán megérkezett. Némán biccentettem az ideiglenes társamnak, hogy nem tesz semmit a késése, hiszen amúgy is át kellett gondolnunk, mit is kell lépnünk. Annyit tudtam, hogy forrók lesznek a kedélyek, ha Moltres-szel összefutunk. Már én is az izzadtságomat éreztem a bõrömön. Egész biztos, hogy a melegségtõl nem fogok odakoncentrálni a feladatunkhoz: levettem a szürke hosszúujjú ruhámat, mely alatt egy kockás blúzt hordtam, noha ez mellékes a jelenlegi dolgokhoz képest. Rayquaza képességének köszönhetõen a sûrû szmog eloszlott, így megláthattuk azokat a dolgokat, amelyeket eddig nemigen láthattunk. Betty dex-ét én magam is hallottam: az Égi torlasz. Ezek szerint ezzel tudja az idõjárási körülményeket befolyásolni.
Ha alaposan átgondolom a dolgokat, Rayquaza az esõt megidézve gyengítheti Moltres-t, ám ez Reshiram-ra is ugyanúgy hat, ergó patthelyzetben vagyunk már az elején. A legendás fehér sárkány nem tûnt elrettentnek, de minden bizonnyal tudta, hogy ha tûz típusú támadásokat használ a tûzmadár pokémon ellen, csak megnehezíti a helyzetet. A "sárkány-felét" használhatja, hogy gyengítse az ellenfelünket. És alaposan át kellett azt is gondolnom az üldözés közben, hogy mikor is használjam Naga-t? Ugyan meggyógyíthattam sebeit, ámbátor aggódok, hogy Moltres nem fog kegyesen bánni a vibráló pokémonnal se. Arról nem is beszélve, hogy szinte csak föld típusú támadásokat tudott, melyek hasztalanok Moltres-szel szemben. Rayquaza habozás nélkül megindult a kürtõnek. Betty felszólalására Reshiram is szárnyra kapott. A farokgenerátorát felizzítván már jóval a smaragd színû sárkánykígyó elõtt jártunk. Moltres hamarosan meg is mutatkozott. Egyenlõre nem támadt meg bennünket, hanem tartotta a távolságot. Pontosan nem tudtam, mire jó ez, mit változtat a dolgokon. Legalábbis reméltem, hogy ez nem fog hátrányba szorítani bennünket és a legendás barátainkat.
Reshiram nem habozott és az õsi erõvel sziklákat hajított Moltres felé, amely jónak bizonyult ellene a típusa miatt. A tûzmadár ennek ellenére elegánsan kikerülte a támadássorozatot, hála az állóképességnek (agility). Kérdõen felvontam szemöldökömet egy pillanatra. Azt hittem, Moltres vadul fog tombolni, mint egy tébolyult. A legendás madártrió egyike csak ekkor kezdett el igazán bedurvulni: olyan gyorsa turbózta fel magát, hogy szinte észre se vettük, hol áll meg, mert rögtön elillant. Ez lenne az õ harcmodora? Nem, valami más lehetett a dologban. Könyveket olvastam arról, miféle pusztításra hajlamos egy Moltres (vagy A Moltres), ha felstrófolják. Reshiram nem állt le és egy sárkány pulzust küldött ellenfele felé. Moltres szeme az indulattól villogott, mégse rohamozott. Elkerülte a támadást, és ismét eltûnt. De vajon hová? Vagy merre?

[Betty]

Rayquaza próbált minél kevesebb zajjal átkelni a füstfelhőn, hogy Moltres csak a legvégén lásson meg bennünket. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, de ekkor Reshiram zúgott el mellettünk, turbináit olyannyira felturbózva, hogy nem is volt csoda, ami ezután következett: a tűzmadár máris előttünk lebegett, igen különös ábrázattal szemlélve a legendás duót. Aura sárkánya hiába próbálkozott, nem tudta eltalálni Moltrest, aki fürgeségével hamar előnybe került.
Egy ideig csak szájtátva néztem az eseményeket, ám ekkor két dolog is leesett: Moltres nem támad vissza. Rayquaza nem támad egyáltalán. Mielőtt azonban logikusan és nyugodtan megpróbáltam volna kilogikázni, hogy mégis mi folyik itt, a legendás madár hirtelen eltűnt, mi pedig szorosan a nyomában repültünk, egyenesen bele a sziget közepén magasodó vulkán egyik szélesebb barlangjába. Nem tudtam, hogy a fehér sárkány jön-e utánunk, de ha akartam volna se tudtam volna hátranézni: Rayquaza az extrémgyorsaságot használta (Extremespeed), hogy utolérje Moltrest.
Pár pillanat múlva a helyzet szó szerint is felforrósodott: ellenfelünk a vulkán kráterében, a fortyogó láva feletti egyik sziklán pihent meg. Kezeimmel még az eddiginél is szorosabban fogtam a zöld sárkány felém eső tüskéjét: ha itt leesek, végem. Eddig sem gondoltam rá, hogy akármelyik barátomat előhívjam, hát még most: ezen a terepen egyféle csata alakulhat ki: Moltres Vs Reshiram és Rayquaza. Habár egy pillanatra eszembe jutott az övemen lógó negyedik pokélabda, de egy mosollyal kevert ijedtség kíséretében hamar leszavaztam az ötletet: Mó nem való ilyen helyzetekre. Igazából még nem tudtam, hogy való-e egyáltalán akármilyen helyzetre, de ezen agyalni most végképp nem volt időm. Egyetlen dologra szabad jelen pillanatban koncentrálnom, és az az, hogy le ne essek. Hogy eközben a zöld sárkány mit csinál, kevésbé érdekelt.

Rayquaza ordítása megremegtette a falakat. Körülöttem úgy potyogtak az apró kőtömbök, mintha csak hó esne. Talán szerencse, talán nem, de egyik se zuhant mégcsak közel sem a pokémonokhoz: mély cuppanással estek bele a magmába, apró szisszenéseket hallatva, ahogy a két elemi erő a párbajukat vívták. Tűz és szikla. Vajon a valóságban is úgy működik a dolog, mint a pokémonoknál?
Kérdésemre, mint mostanában oly sokszor, hamar megkaptam a választ: a magmató felbugyogott, és óriási lánggal köpte vissza a kőtömböket, mintha csak egy felidegesített gejzír lenne. A zöld sárkány csak erre várt, meglendítette hatalmas farkát, és majd az összes felfelé száguldó sziklát Moltres felé irányította. A madarat váratlanul érte a szokatlan támadás, így túl későn reppent fel: nem tudta kikerülni az összes kődarabot, így a szuper hatásos elemű mozdulat sikeresnek bizonyult. Persze Moltres sem hagyta ennyiben a dolgot: egy lángszórót küldött felénk, amit Rayquaza ugyan kikerült, de nem tudtam biztosan, meddig fogják tudni játszani ezt a macska-egér játékot ezen a –legendások méretéhez képest – kis átmérőjű területen. Az alattunk tomboló magma meg egyre csak emelkedett.

[Aura]

Kezdtem feszült lenni, habár nem is csoda. A titánok harca hátborzongatónak bizonyult. Már korábban is fontolgattam, hogy elõhívom egyetlen pokémonomat a küzdelemhez, ám inkább a hasznosabb pillanatokra tartogattam. Eközben a lehulló szikladarabok belepotyogtak a magmába és ugyan makacsul ellenálltak, eltûntek a forróságban. Néhányuk el is talált volna, ha Reshiram nem repül odébb. Egy óriási sziklát azonban nem tudtunk elkerülni. A fehér sárkány a vágással törte apró darabokká azt, majd néhány elegáns szárnycsapással vegyítette a Rayquaza által küldött szikladarabokat. A csapás kritikusan hatott Moltres-re, melyre persze azon nyomban feldühödött. Az igazi tûz titán végre(?) megmutatkozott és egy lángszóróval igyekezett kiütni. Rayquaza természetesen elsiklott a csapás útjából. Noha Reshiram is tûz pokémon volt, valamiért tartott az ellenfél lángtámadásától. Amennyi szikla akadt, azt minden egy nagyba sûrítette és a fehér sárkány az õserõvel ellensúlyozta a lángszórót. Mivel nem volt idõ elmenekülni Moltres elõl, ez mentõötletnek kitûnõnek bizonyult Reshiram-tól. A szikla és a tûz párbajában mindkét elemi erõ elhullott: az õserõ megolvadt kõzetként hullott a bugyogó magmába és eggyé vált azzal. A tûzmadáron valamiért nem mutatkoztak a fáradtság jelei, amiket az utóbbi támadásoknak és mozdulatoknak köszönhetett. Alaposan elgondolkodva rádöbbentem valamire.
- A vulkán! Hát persze! - nyilatkoztattam ki és megpróbáltam a Betty nevezetû lány és Rayquaza felé fordulni, ám abban a sötét füstfergetegben nem igazán tudtam kiszúrni õket. - Figyelj, hallasz? Nem kéne Moltres-t kicsalni a vulkánból? Lehet, hogy éppen attól ilyen erõs, mert a tûz erõsíti! - tölcsért formáztam a kezeimmel, hogy az üzenetem hallhatóbban érje el Betty-t.
Bár itt is gondolkodóba estem. Reshiram félig-meddig láng pokémon, ám õt nem vértezte föl a kráter ilyen nyers erõvel. Talán mert csak Moltres az, aki tudja irányítani? Vagy Moltres haragja egyenlõ a vulkán haragjával? A legendás társam valószínûleg észrevehette ezt korábbról is és éppen ezért nem használt a haragosunk ellen láng típusú támadásokat. A további lehulló szikladarabokat a sárkány egy erõs sugárral (Extrasensory) zúzta porrá, melyet még sosem láttam. Az biztos, hogy sem tûz, sem sárkány típusú támadás, így jól jöhetett Moltres ellen. Amíg a lány nem válaszolt a kérdésemre, Reshiram az utóbbi támadásával tartotta távol tõlünk a dühös legendást. Nagy reményeket fûztem az iránt, hogy ha nem is ezzel az ötlettel, de valahogyan sikerülhet legyõznünk és megnyugtatnunk a dühöngõ Moltrest.

[Betty]

Habár kettő az egy ellen (azaz négy az egy ellen, ha mi, emberek is számítunk) vívtuk ezt az oly fontos küzdelmet, már az első percekben éreztem: a tűzmadár ereje felér a két sárkányéval, sőt, valamilyen módon képes is lehet túlszárnyalni azt. Tipikus patthelyzet alakult ki. Jobb híján, erősen markoltam Rayquaza tüskéjét, közben kétségbeesetten nézve a három legendás reménytelen csatáját. Itt egy lángszóró, ott egy-egy sziklakupac repült célja felé, néha elzúgott egy fehér árny, és ez így fog menni talán a világ végezetéig, ha nem történik hamarosan valami változás.
Mellem megemelkedett, de sóhajomat elnyomta a versengés zaja.
A fölöttünk kavargó füstgomolyagok tompa szürkéjén néha megvillanni látszott az alattunk pattogó magma, és ez az egész helyzetnek egyfajta borús feszültséget kölcsönzött. Mintha egy időzített bomba belsejében lévő, vitatkozó gyerekek lennénk: mi teljes erőbedobással folytatjuk a mi kis harcunkat, miközben fogalmunk sincsen a körülöttünk lévő pusztító erőkről.
- Ez így értelmetlen… - görcsbe állt kezeim egy pillanatra kiegyenesedtek, szemeimben azonban még mindig az a bizonyos láng égett. Tenni kéne valamit.
Ekkor hallottam meg társamat, aki láthatólag minden erejével azon volt, hogy továbbítani tudja nekem gondolatát. Miközben azon aggódtam, hogy kapaszkodás nélkül (ugye két kezét tölcsérként használta) vajon fent tud-e maradni sárkánya hátán, agyam elraktározta, majd fel is dolgozta az információkat. A problémamegoldás azonban időlegesen megakadt, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan lehetne véghezvinni, ami mostmár oly nyilvánvaló volt.

Mindig elfelejtem, hogy Rayquaza-nak ezerszer jobb a hallása, mint nekünk (nem beszélve a korántsem elmaradott értelmi képességeiről), így már kezdtem volna magyarázni neki a szituációt, amikor ő egy elnéző „Raaaaaa” kíséretében irányt váltott, és – legnagyobb rémületemre – függőlegesen kezdett felfelé emelkedni (közben mindvégig szemmel tartva Moltrest). Hogy Auráék követtek-e minket, azt nem tudtam, de a mellettem elzúgó lángsugarak egyértelmű jelei voltak a haragos tűzmadár jelenlétének.
Moltres tombolt.
Haragos szemeiben a mérhetetlen düh kifejeződését véltem felfedezni, ahogy - használva a fürgeséget (Agility) – iszonyú gyorsasággal szállt tova, visszaküldve egy-egy lángszórót üdvözlésképpen. Rayquaza egy időre leállt a támadásokkal, és megpróbálta elemezni a szituációt, újra és újra, én azonban a hátán ülve éreztem, hogy voltaképpen két választásunk van: az erőszak és a megértés, amikből az utóbbira igencsak csekélyke esélyt láttam. A beállt szünetet kihasználva, egy most vagy soha érzéssel elővettem a negyedik pokélabdámat, és a benne lévő szörnyecskét az ölembe engedtem ki.

- Nem, most nem hívjuk elő Lizit – torkolltam le, ahogy megjelent, hiszen jó szokásává vált, hogy amint a szabadban van, még körül se néz, de máris nyúl az övemhez. Ő egy panaszos „oooooo”- val válaszolt, és már majdnem elkezdett volna duzzogni, amikor meglátta környezetét. Gomb szemei elkerekedtek, és lélegzetvisszafojtva bámulta az alatta tengő mélységet.
- Figyelj, Mó, ez most nagyon fontos! Át kell alakulnod vagy Rayquaza-vá, vagy pedig azzá a fehér sárkánnyá, és velünk jönni, esetleg még támadhatsz is, ha szeretnél. Mindegy, mit csinálsz, csak tereld el Moltres figyelmét egy kicsit, jó? Fontos, hogy ne Moltressé alakulj, mert úgy nem tudnánk megkülönböztetni titeket. Érted amit mondok?
Esélyem sem volt. Bár erre számíthattam volna, az előzményeket átgondolva. Ditto számára ott állt meg az élet, abban a másodpercben, amikor meglátta a tűzmadarat: tátott szájjal csodálta ellenfelünket, és Moltres égő szárnyai még Reshiram turbináit is elfeledtették vele. Tűz. Piromániás lévén, ez volt Mó élete és szerelme, és ahogy belenéztem szemeibe, rögtön tudtam, hogy esélyem sincs. Aligha figyelt rám, de ha véletlenül meg is hallotta volna szavaimat, akkor sem azt csinálta volna, amire kérem. Teljes kudarc, már ami a nevelését illeti, habár nemigen kapott még tőlem olyat.
Egy sóhaj kíséretében nyúltam a pokélabdájáért, hogy visszahívjam, ám ekkor Moltres unta meg a banánt, és támadott. A zöld sárkány elegáns manőverrel kerülte a lángokat, de Mó valahogy kicsusszant az ölemből, és az elsuhanó lángoszlop után vetette magát. Teljes beleéléssel repült, egészen addig, amíg csöpp eszében meg nem fogalmazódott, hogy nem tudja utolérni a tüzet. (Nem, azt ne is várjuk, hogy felfogja a zuhanás kockázatát. Ő Mó.) Próbáltam én visszahívni, de túl messze volt.
- Alakulj át! – ordítottam fentről, közben Rayquaza is elindult feléje, ám Ditto még így is vészesen távolodott tőlünk, és közelített a magma felé. Már azon voltam, hogy eltakarom szemeimet, de a fehér fényáradat megkönnyebbüléssel töltött el. Mó nem cifrázta a dolgokat, az utolsó pillanatban váltott csak alakot, a fortyogó haláltól kb fél méterre.
És naná, hogy Moltressé alakult.

[Aura]

Nem érkezett válasz, bár nem is csoda, elvégre Moltres megállás nélkül támadt vagy minket, vagy pedig a smaragzöld Rayquaza-t, a hátán ülõ Betty-vel együtt. Nagy valószínûséggel a lány védelmezõ legendás társa meghallhatta, de nem bírt beszélni. Akkor miért nem használt telepátiát, mint a hófehér fajtársa? Ezen elméláztam egy pillanatig, de csak addig, hiszen a harc megállás nélkül zajlott. Moltres váratlanul felgyorsította magát az agilitással, de Reshiram - hála a farokturbinájának - tartotta vele a lépést, illetve ebben az esetben a repülést. A tûzmadár lángszóróval támadt, így a szépséges fehér sárkány se tétlenkedett. Reshiram egy napfénycsapásra készült. Amennyire csak tudta, ebbe a támadásba belesûrítette a vulkáni forróság erejét és közvetlenü Moltres-re lõtte azt. Hatalmas robbanás, végül a síri csend. Mivel Moltres a füstben volt, pontosan nem tudhattam, mi történt vele, egyáltalán elérte õt a támadás? Reshiram türelmesen várt Rayquaza lépésére, elvégre összedolgozva több esélyük volt Moltres tombolását megakadályozni. Egy közös pontra jutni egy olyan pokémonnal, aminek a szemében a harag lángja lobogott, lehetetlennek és botor próbálkozásnak tûnt.
Úgy láttam, hogy Betty egy pokémont hívott elõ, de közben Moltres láng vágtával (Flame Charge) akarta megtámadni Rayquaza-t. A hófehér fajtársa rajta volt a dolgon és igyekezett a kék lánggal ellensúlyozni a tûzmadár rohamát. Valamennyire lelassult, de a tûzmadár iszonyatos ambíciókkal akarta Rayquaza-t. Túl gyors volt, hogy megállítsa a támadást, így a kockázatokat vállalva a fajtársa elé repült, s megvédte a láng vágtától. Karmait használva próbálta ellökni Moltres-t, de annak a támadása erõteljesen mellkasba vágta. Úgy éreztem, hogy a lökéshullám majd' ledob a sárkány hátáról. A következõ támadás ezúttal ellenem irányult. Moltres a korábbi láng vágtától egy kicsit meggyengült, de a harag elég erõt adott az õsi erõ támadáshoz. Valahogy reflexbõl cselekedtem. Elõhívtam Naga-t, aki észlelte a helyzetet és a homoksírral próbálta visszaverni a fénylabdát, amit Moltres lõtt felénk. Reshiram hátrébb röppent és besegített a Vibrava-nak a sárkánylehelettel, így már nem jelentett gondot az õsi erõ elhárítása. A fehér sárkány szemeit forgatván egyenesen Naga-ra nézett, mintha azt mondaná: "Szép volt, kistestvér. Méltó vagy arra, hogy a sárkányok leszármazottjának nevezzed magadat." Fejét felém fordította és bólintott. Moltres egy pár perc erejéig visszavonulót fújt és elbújt a kifelé áramló gõzfelhõk közé. Eközben Betty a pokémonjával - amelyrõl fogalmam sem volt, pontosan mi is lehetett - váltott eszmecserét. Nem sokáig tartott, mivel Moltres megunta helyzetet és támadt. Kerülgették a lángokat, de a fura testû zsebszörny kicsusszant Betty ölébõl és a lángkatarzis felé zuhant. Aggodalom futott végig minden porcikámon, amikor azt hittem, szegény kis pokémonnak hamarosan vége, a dühöngõ vulkán mindjárt elnyeli. Váratlanul ért az a tény, hogy a vég elkerülte, de örültem neki. Fehér fény kíséretében alakot váltott. Hamarosan egy hatalmas sziluett indult felénk. Megrettentem, amikor még egy Moltres-t pillantottam meg.
- Hány van ebbõl a madárból?! - kérdeztem meglepett kétségbeeséssel, de végül csak rájöttem, hogy Betty pokémonja az. Már értettem, mi lehetett a bibi: a megkülönböztetés. Elvégre ha a két Moltres összegabalyodik egymással, nem tudhatjuk, melyikük az igazi és a replika, a másolat. Naga a vállamon ült, tanácstalanul nézvén a hamis tûzmadarat. Hamar megvilágosodtam, mit kéne tenni.
- Naga, megkérhetlek arra, hogy átrepülnél a másolt-Moltres-re, a megkülönböztetés érdekében? - tettem fel a kérdést a pokémonomnak, mire az biccentett egyet és már ment is, átszállni az alakváltó fajtársára. Mivel a valódi Moltres-nek is csak a szárnya tûnik lángba borultnak, nem eshetett baja, ha hozzáér a tûzmadár hátához. Miután Naga ráült a Mo-nak nevezett pokémonra, a saját nyelvén egyezségre akart jutni vele. Ezalatt Reshiram éberen figyelt az eredeti Moltres-re, mert bármikor lecsaphatott. És meg is történt, ezúttal a giga becsapódás (Giga Impact) formájában. A fehér sárkány megpróbálta ellensúlyozni egy újabb sárkánylehelettel, de egyenlõre még lassítani se lassította. De Naga nagy figyelemmel kísérte az élõ legenda támadását. Lehet, hogy egyesmást tanulhat a fajtársától?

//Elnézést a késõi reakcióért, mostantól igyekszek jóval hamarabb válaszolni//

[Betty]

Amint legendás védelmezőm meglátta társam alakváltozásának eredményét, megforgatta ébenfekete szemeit, és egy rekedtes sóhajszerűséget hallatott. Hiába lebegtünk egyre feljebb a füstgomolyagokat kerülgetve, úgy éreztem, majd elsüllyedek szégyenemben: Mó eddig se tartozott a legmegbízhatóbb pokémonjaim közé, de őszintén reméltem, hogy legalább a figyelemelterelést rá lehet bízni. Ditto szereplésével ugyanakkor éles ellentétben állt Aura barátjáé, aki egy bravúros támadással hárította az időközben tovább tomboló tűzmadár csapását. Ugyan nem rémlett, mikor hívta elő őt a lány, de valószínűleg akkor történhetett, miközben én Mót próbáltam győzködni.
És akkor körülnéztem.
Az lehet, hogy már jócskán elhagytuk a vulkán kráterének nyomasztó közelségét, de az előző pár percben történt küzdelem nyomai bizony egy szempillantás alatt megváltoztatták a hely arculatát: lélegzetemet visszafojtva bámultam a mélyedéseket, amelyek helyén nemrég még kiálló szikladarabok pihentek, majd tekintetemet Reshiramra emeltem: a fehér sárkány testén égési és egyéb sérülések nyomai voltak kivehetőek. Te jó Arceus, hiszen amíg mi Dittoval voltunk elfoglalva, ők biztosan harcoltak. Rayquaza saját nyelvén mondott köszönetet (vagyis azt hiszem, hogy a torkából előtörő, mély „Raaaay” ezt akarta jelenteni), majd sárgán fénylő szembogarait Moltresre szegezte. A neki címzett kiáltás már nem volt olyan barátságos, mint előző „mondatai”.

Eközben Mó a szárnyaival és az azokon lobogó lángokkal volt elfoglalva: próbált rájönni, hogy hogyan képes egyszerre repülni és az egyik szárnyával a másikat abajgatni. Végül leereszkedett egy méretes kőtömbre, és immáron akadály nélkül nézegethette és próbálgathatta végtagjait. Szemeiben a mennyei boldogság tükröződött, ahogy közel emelte fejét a lángokhoz, és rájött, hogy azok alig tesznek kárt testében. Néhányat rikoltott is, hogy tudassa velünk örömét. A nagy vigaszságban először észre sem vette, hogy Aura pokémonja felé repül és leszáll a hátára. A reá nehezedő súly azonban rögtön észhez térítette: nyakát csavargatva mérte fel a többletsúly okát, majd méltatlankodva igyekezett lerázni magáról a pokémont. Amaz hiába győzködte, Mónak eszébe sem jutott végighallgatni, helyette hirtelen elrugaszkodott pihenőhelyéről, és a magasba röppent. Már-már haragos „óóóóóóóóóó-tóóóóóóóóó” kiáltásokkal repült fel-alá és jobbra-balra, semmi eredménnyel. Végső kétségbeesésében odaszállt hozzám, és hevesen gesztikulálva próbálta tudtomra adni bánatát.
- Te kerested ám a bajt – mondtam, közben észrevétlenül előhúzva övemből Ditto labdáját - ha nem Moltressé változtál volna, most nem kéne titeket megkülönböztetni. Ha átváltozol, ígérem le fog szállni a hátadról a pokémon.
Mó azonban szemfülesebb volt, mint hittem, és még éppen idejében észrevette, hogy vissza akarom hívni, így a fürgeséget használva eltűnt mellőlem. Halkan szitkozódtam, de sok időm nem volt a helyzet kielemzésére: az igazi Moltres egy nagyon erősnek tűnő támadást indított. A zsebemből kilógó pokedexem tudatta velem, hogy mire készül ellenfelünk: a pokémonok világában a Giga becsapódás majdnem a legerősebb támadások közé tartozott, nem meglepő hát, hogy még a zöld sárkány is igyekezett elkerülni a felé közeledő madarat. Moltres még a támadás végrehajtása közben is tudott a sebességén növelni, így egyetlen választásunk maradt: visszatámadni. Rayquaza kitátotta száját, majd nagy levegőt vett: egy rövidke pillanatra mintha megállt volna az idő, amikor fejemben ismerős de egyben teljesen ismeretlen hang szólalt meg: Kapaszkodjatok!
A smaragdszínű pokémon kilélegzett, és egy pusztító erejű Hypersugarat (hyper beam) lőtt, egyenesen Moltres felé:

A madár és a narancsos sugár találkozása földrengető robbanást váltott ki: a lökéshullám mindannyiunkat eltalált, és a hatalmas kígyószerű test magatehetetlenül csapódott bele a Tűz-sziget szikláiba, beomlasztva ezzel az eddig alatta rejtőző barlangjáratot. Amint a kő és törmelékzápor elült, óvatosan kinyitottam a szemem, de az elém táruló látványra még én sem számítottam: az előttem heverő zöld testen kívül senkit nem láttam, csupán a pusztítást, amit ezen ősi erők ütközése okozott. Nem törődve vértől ragacsos végtagjaimmal, lekászálódtam Rayquaza hátáról, és előrementem annak fejéhez. Nagy megkönnyebbülésemre a sárkány magánál volt, szemeit idegesen forgatva szemlélte a jobb és balfelől folytatódó járatokat. Ezután megrázta magát, és felemelte fejét.
- Mó! Aura! Reshiram! Hol vagytoook? – ordítottam bele a porral együtt letelepedett csendbe, és szorongva vártam a választ.

[Aura]

Csupán késõbb észleltem, hogy az igazságok hõsének pártfogoltja, Reshiram komolyabban sérült meg, mint azt vártam. Rayquaza egy mély mormolással hálálta meg a korábbi önfeláldozó cselekedetét, mire a fehér sárkány biccentett egyet. A smaragd legendás haragra gerjedt, amit Moltres-en akart kitölteni. Meg lehetett érteni. Reshiram sárkány pulzust lõtt a tûzmadár irányába, de az rögtön kicselezte az agilitás segítségével. Én a fehér sárkány helyében már rég elvesztettem volna a fejemet, mivel rettentõ bosszantó volt Moltres légi akrobatikája, de Reshiram halálos nyugodtsággal folytatta az élõ, ellenséges legenda ûzését. A mitikus pokémonok annyira... szeszélyesek és kiszámíthatatlanok voltak, mégis a saját épségüket kockáztatták az emberek javára. Kerülték a jelenlétünket, de ha kellett, felbukkantak és segítettek. Ez alól Reshiram és Rayquaza sem tettek kivételt.
Miközben elméláztam a gondolataimban, csak úgy pörögtek az események. Mó nem tûrte Naga-t a hátán és korábbi pihenõhelyérõl felszárnyalva igyekezte lerázni a társamat, de az makacsul tartotta magát. Hamarosan az alakváltó pokémon kétségbeesés jeleként odaröppent Betty-ékhez. A helyzet valóban arról árulkodott, hogy Mó-nak ettõl az oknál fogva nem kellett volna a tûzmadár alakját felvennie. Elvégre ezzel csak veszélyeztette a saját épségét. Mikor kiszúrta, hogy a lány vissza akarja hívni, gyorsan eltávolodott tõle, amennyire csak tudott.
Mialatt ezek történtek, a Moltres giga becsapódása hamarosan elég közel ért, így nem maradt túl sok idõnk. Rayquaza a telepátiával üzent, hogy kapaszkodjunk meg. Szorosabban átöleltem legendás védelmezõm nyakát. A smaragd kígyótestû pokémon a hiper sugárral ellensúlyozta a giga becsapódást, de ezzel egy olyan lökéshullámot hozott létre, ami nem csak Betty-éket, de bennünket is elsöpört. Õket egy sziklabarlangba temette, én és Reshiram csupán az õ becsapódásuk után zuhantunk le ugyanarra a helyre, egy kiálló sziklaállványra. Rengeteg szikladarab hullott alá. Egy-két percre még az eszméletemet is elveszítettem. Mikor magamhoz tértem, Reshiram az orrával bökött meg, hogy hamarabb talpon legyek. A szárnyaival oltalmazott meg a lezúduló szikladaraboktól. Bár a fejem sajgott és a halántékomból vér folyt, muszáj volt felállnom és kitartanom. Hamarosan a homályos látásom is kitisztult. Naga felszállt Mó hátáról és próbált ráhatni, vagy így, vagy úgy. A betömött barlangból Betty hangját véltem hallani. Reshiram is ugyanúgy észlelte ezt és csak ennyit mondott: Állj hátrébb. Meg is tettem, majd a fehér sárkány megint az extra érzékelés (Extrasensory) támadását vetette be, hogy kirobbantsa a bejáratot elzáró sziklahalmot. Miután ez megvolt, berohantam Betty-hez, jóllétérõl érdeklõdvén. Reshiram - már amennyire befért - is belépett a bejáraton, s felvette Rayquaza-val a kapcsolatot. Moltres láthatólag megint kereket oldott. Viszont nagyon is aggódtam, elvégre Naga és Mó kint maradtak. Mivan, ha Moltres ismét felbukkan? Mi lesz, ha megtámadja õket és nem kíméli meg az életüket? Mi lesz, ha... Itt már nem rágódtam tovább.
Muszáj volt higgadtnak maradnom, ahogy legendás társam volt, a jelenlegi erõpróbáltatások közepette. Hosszú nyakával hátra fordult, hogy kinézzen a katarzisba. Egy pillanatra én is kifele bámultam, megfeledkezvén Betty-rõl. Mikor észbe kaptam, ismét aggodalom futott végig rajtam.
- Ugye nem sérültél meg komolyabban? - kérdeztem. Persze, hogy aggódtam, sõt, jobban, mint saját magamért. Még én is megsebesültem, de nem sokára megfeledkeztem róla. A fehér sárkány orrával gyöngéden megbökött. Kérdõen néztem azúrkék szemeibe, melyek az igazságokat tükrözték, amiket õ maga szolgált. Váratlanul egy-két nem is olyan távoli helynek a képe suhant végig a tudatomon. A barlang folytatódott, sõt mi több, a mélyebben fekvõ részeken be volt ázva a rendszer. Tehát ez lehetett Moltres tombolásának az oka. A vulkán süllyedni kezdett.
- Azt hiszem, tudom, mi lehet Moltres-el a baj, de meg kell bizonyosodnunk róla. - mondtam kissé bizonytalanul. - De mi legyen Naga-val és Mó-val? Õk nem tudják felvenni a tomboló legendással a harcot. - és ezt sajnos be kellett látnom, bármennyire is igyekeztem az igazat eltitkolni. Talán Reshiram jelenléte miatt nem tudtam füllenteni. Bár az igaz, hogy jobb, ha elmondom az õszintét, semhogy elhallgatom azt. A fehér sárkány pokémon valóban lenyûgözõ hatalommal bírt. Hálával tartoztam neki.

[Betty]

Egy újabb robbanás hasított bele a már-már fojtogatni készülő csendbe. Hirtelen nem tudtam eldönteni, vajon Moltres vagy Reshiram küldte felénk a csapást, de amint megláttam a fehér árnyat, fellélegeztem. Vagyis csak egy kicsit.
- Nem láttátok Mót? – kérdeztem a lánytól, időt sem hagyva neki megszólalni – Persze, megvagyunk. És ti? – válaszoltam aztán, közben kezemmel végigsimítva a zöld pikkelyeken. Rayquaza is odafordult bajtársainkhoz, hangtalan eszmecserét folytatva a sárkánnyal.
Tekintetemmel Auráét követve bámultam ki a semmibe: a kék ég nem tükrözte a válságos helyzetet, ami Tamarillot és környékét súlytotta, itt-ott azonban látni lehetett egy-egy füstcsíkot. Minden máshol csak törmelék és por borította a helyet, amitől önkéntelenül is köhécseltem néhányat. Ekkor már kezdett körvonalazódni bennem, mit is kéne tennünk, a végső megoldás azonban Aura ötletével jutott eszembe. Mielőtt azonban válaszoltam volna a lánynak, a hatalmas zöld sárkány felé fordultam, és mélyen a szemeibe néztem.
Menjetek csak. Nem lesz baj.
A felismerés villámként csapott meg, és először fel sem fogtam az előbb hallott szavak értelmét. Ilyen kevés együtt eltöltött idő után nem is gondoltam volna, hogy Rayquaza pontosan megérti, sőt, elemzi is gondolataimat. Még azelőtt válaszolt kérdésemre, mielőtt egyáltalán feltettem volna azt.
Tudtam, hogy maximálisan megbízhatok benne, így egy határozott bólintás után újra Aura felé pillantottam:
- A hely amúgyis túl kicsi a sárkányoknak. Szerintem ketten menjünk tovább, ők addig megpróbálják megfékezni Moltrest, és ha megtalálják Nagát és Mó-t, utánunk küldik őket. Mit szólsz?
Gondolatban persze hozzátettem, hogy valószínűleg csak Naga fog utánunk jönni, hiszen kizárt dolog, hogy Mó akárkire is hallgasson magán kívül. Még ha az egy igazi legendás pokémon is. Ezzel egyidőben eszembe jutott egy ötlet, az egyetlen ötlet, amivel magamhoz tudom csalogatni Dittot: Lizi. Habár abban nem voltam biztos, hogy a kis charmander farkán égő láng mennyire veheti fel a versenyt Moltres égő szárnyaival… azért egy gondolatot megért a dolog, és mivel a smaragdkígyó tud olvasni közöttük, valószínű hasznát fogja venni Mó győzködésénél. Legalábbis remélem...

Rayquaza egy biccentés kíséretében felemelkedett, majd kirepült a barlangból. Távolodó sziluettjének furcsa hatást kölcsönzött visszhangzó üvöltése, ami még percek múlva is füleimben csengett.

[Aura]

Hál' a jó Arceusnak, hogy nem esett komolyabb bajuk. Az a becsapódás iszonyatosan fájhatott mind Bettynek, mind Rayquazanak. A lány kérdésére sajnos egy nemet jelentõ fejrázással válaszoltam.
- Nagával maradt, csak ennyit tudok. - feleltem búskomoran. - Mi? Mi is megvagyunk. - válaszoltam a következõ kérdésére. Megvakartam a fejemet, miközben a két óriás kommunikált egymással. Lehet, hogy éppen valami tervet eszeltek ki, de mivel nem tudtam pokémonul és nem telepátiáztak, egy mukkot sem értettem, mirõl beszéltek. Betty tekintete szinte eggyé vált az enyémmel, mikor együtt tekintettünk ki a barlangból, s a mélykék égboltot fürkésztük. A felszállongó füstfergeteg miatt nem lehetett túlságosan észrevenni a csillagokat, amelyek idõközben megjelentek a szürkületi órákban. Csakis egyet szúrtam ki, és az a legnagyobb, legfényesebb csillag volt, az Arceus szeme. Ugyan nem értettem sokat a csillagászathoz, de tudtam, hogy a remény és az útmutatás fénysugarának is nevezték, amely közvetlenül a Kyogre-öv felett helyezkedett el. Sok-sok égitestet illetett meg egy-egy legendás pokémon neve. Az univerzum nagy hely volt, tele ilyen csodákkal, s a világûr bejárhatatlan útnak tûnt. Úgy, ahogy a tejút elérhetetlen, úgy a jelenlegi krízishelyzet is lehetetlen küldetésnek bizonyult. De az nem volt véletlen, hogy pont ilyenkor mosolygott le ránk Arceus csillaga. Biztos õ maga is ezt akarta. Ne adjuk fel a küzdelmet, mert gyõzhetünk. A korábbi váratlan ötlet jövetele nem csak nálam tûnt fel. Betty szintúgy rájött, mi van a dologban, s miként cselekedhetünk a leghelyesebben. A két õrzõ legendás nagyjából akkor hagyták abba az eszmecserét.
- Menjetek csak. Nem lesz baj. - mormolta az égi szférák legendás pokémonja, Rayquaza. Ahogy rá pillantottam Bettyre, valahogy úgy tûnt, mintha a smaragd színû óriás elõre látta, minek kell jönnie. Az élõ legendák tele voltak megmagyarázhatatlan rejtélyekkel. Reshiram egyetértõen biccentett, de egy szót nem szólt. Betty végül felvetette ötletét, elvégre a sárkány barátainknak túl szûk volt a barlangrendszer. Õk ketten amúgy is utánunk küldik Nagát és Mót, így többet aggódni se kellett. De az utóbbi pokémon makacsabb volt, mint egy öszvér, s ezt már megtapasztalhattam. A szívem legmélyén bíztam abban, hogy az alakváltó zsebszörny latba veszi minden büszkeségét és csatlakozik hozzánk.
- Rendben van, így jó lesz. - reagáltam a lány ötletére.
Betty most olyan ötlettel állt elõ - legalábbis annak tûnt - amin jómagam meglepõdtem. Valamire készült, ami talán segíthetett. Nem tudom pontosan miért, de ez a feszült várakozás családias tábortûz körüli gyûlésre emlékeztetett Már csak a békeidõszak hiányzott belõle, no meg nem egy kürtõben szoktak az emberek letelepedni. Már arra vágytam, hogy ennek vége legyen. Utána minden más lesz.
Reshiram szorosan Rayquaza mellett röppent ki a barlang bejáratából, egy rikoltást hallatván, amely egybefolyt legendás társának torkának mélyérõl jövõ üvöltésével. Csodálatos volt, ahogy eme két páratlan hang szinte már egyesült egymással. De lassan a hangok lecsitultak, a távolság miatt. Az aggodalom - bár most kevésbé - velem volt, de reménykedtem, nem lesz baj. A türelmetlen helyzetekben mindig mellettem tartózkodott Naga, aki sosem hagyta, hogy tétlen maradjak.
- Jaj, Naga... - sóhajtottam. Erre egy "Vib, vib" válasz érkezett, a barlang bejáratától. Odafordulván láttam, hogy a Vibrava szitakötõ módján röppent be hozzánk. Naga kissé fáradt és megviselt volt, nyilván a kürtõben történõ események miatt, mikor õ és Mó magára maradtak. A fáradtsága ellenére a bal vállamra mászva szeretetre éhezve dörzsölte a fejét a nyakamhoz. Nagy kõ esett le a szívemrõl, viszont nem tûntem teljesen megkönnyebbültnek. Hol van Mó? Tehettem fel magamban a kérdést. Bettynek terve lehetett, máskülönben ahogy én, úgy õ is feszülten várt volna a társára. Azt hiszem, nekem is szükség lenne még több barátra.

[Betty]

Uuuh, fájok. De furi. Vajon mi történhetett? Ja igen: lángok. Tűz. Nagy bumm és én szárnyak nélkül repültem. Jaj, hova tűntek a szárnyaim? Tűz… keressünk tüzet! Hmmm. Nem tudok. Fájok mindenhol. Eltűnt az égő madár… És nincs tűz…
Mi… mi ez? Zöld kezek, és… karmok! Nem akarom! Menj innen. Nem akarok repülni. Fájok. Eressz! Jaj ne, ne eressz, kicsúszok, magasan vagyunk, fogj erősebben. Nem akarok repülni. Hallod? …. Na végre. Közeledik a föld. Látod? Nyűgös vagyok. És fájok. Tűz. Tüzet akarok! Jaj forog a világ. Miért forog? És egyre jön be a sötét. Mindkét szemembe. Már nem látom a földet. Fájok…


Minden másodperc elteltével sötétebbnek láttam a ránk boruló égboltot, mint annak előtte. Tudtam, hogy meg kell oldanunk ezt a krízishelyzetet, az idő viszont nem velünk volt. Indulnunk kellett volna, mégpedig azonnal. Mégis, nem szívesen tettem meg egyetlen lépést sem, amíg meg nem bizonyosodtam afelől, hogy Mó biztonságban van.
Kételyem pedig egyre csak fokozódott, amint megpillantottam Nagát, a kis Ditto nélkül.
- Hol van Mó? Jól van? – kérdeztem, de persze nem értettem a pokémonok nyelvén, és túl izgatott voltam most az Activity-hez is. Szerencsére a Vibrava nem sérült meg komolyabban, így vélhetően sem ő, sem pedig Ditto nem találkozott Moltressel. Habár ki tudja, hiszen Naga, akárhogy is nézzük, otthagyta Mót.
Egy pillanatra dühös is lettem emiatt, de Rayquaza egy újabb üvöltése elfeledtette velem gondolataimat. A zöld sárkány egyenesen felénk repült, majd elegánsan landolt egy kisebb sziklakupac tetején: két elülső kezében egy rózsaszín, elfolyni készülő pacát egyensúlyozott, amit aztán felém nyújtott.
- Mó! – kiáltottam, majd odaszaladtam a pároshoz. Gyengéden ölembe vettem az ájult pokémont, majd megköszöntem a sárkánynak, hogy visszahozta. Ditto még nagyon fiatal egyed volt, kevés élettapasztalattal, így nem csoda, hogy nem tudott mit kezdeni a robbanás okozta megváltozó irányú és erősségű légáramlatokkal. Miután Rayquaza visszatért a felhők közé, hogy újra csatlakozzon Reshiramhoz, visszahívtam Dittot.
- Nos, merre? – kérdeztem Aurát, hátha a sárkánya megmutatott neki valamit, amiről én nem tudtam.

[Aura]

A percek elteltével már Betty is kezdett nagyon aggódni pokémonbarátjáért, ami érthetõ volt. Naga fáradtan fújtatott. Éreztem a vállamon, ahogy a tüdeje megtelik levegõvel - ami azzal járt, hogy a hasa kidomborodott az oxigéntõl - és végül kifújja azt. Nem tudom, miért hagyta Mót magára, de minden bizonnyal nagy veszély miatt képtelen volt az alakváltó fajtársának segíteni. Én ezt megértettem, elvégre annak ellenére, hogy fejlett pokémon volt, de nem tudhatott dacolni egy élõ legendával. Betty kérdésére felnyitotta üvegszemeit. Szomorúan rázta a fejét. Elveszthette Mót, mikor Moltres újra lecsapott. Ez engem is aggodalommal töltött el. Akár más trénerhez tartozott, akár nem, minden zsebszörnyért ugyanúgy aggódtam. Nagyot sóhajtottam, miközben reménykedtem. Hamarosan minden félelmem tovaszállt, mikor Rayquaza visszatért, karmai között a kis Móval. Hál' a jó Arceusnak - gondoltam, miközben Betty átvette alélt társát. Dolga végeztével nagy valószínûséggel visszatért Reshiramhoz. A harc, ami a legendások között zajlott, óriási lehetett, ugyanis az egész vulkán beleremegett tõle. Vagy talán más miatt éreztem azt, hogy a kürtõ, amiben voltunk, süllyedni kezdett? Biztosan csak képzelõdtem. De ennek ellenére meg akartam tudni, mi folyik itt. A patyolatfehér sárkány rávezetett az igazságra. Ennyi elég is volt.
Miután Betty visszahívta pokémonját, érdeklõdve várta, mi fog történni. Tudta, hogy Reshiram megmutatott nekem valamit, ami segíthet a krízishelyzetet lecsillapítani, sõt mi több megfékezni. Elgondolkodtam egy pillanatra. Próbáltam felidézni azt, amit láttam, a legendás védelmezõmön keresztül. A sötét alagutak a végtelenbe és a nedves falak. Hát éppen ez az! Hogy lehet vizes egy vulkánnak a mélye, holott ott minden nedv elpárolog, ha a forróság középpontjába ér.
- Azt hiszem arra. - Na, ez jó. Hiszem vagy tudom? - morogtam magamban. Több önbizalom kellett, de ha hibázok, akkor ez az egész hiábavaló. - Pontosan nem tudom, mi lehet az oka, de a vulkán süllyedni kezdett. Reshiram azt mutatta, hogy mi vár ránk a barlangban. A fal nedves. Szerinted ezt nem furcsa? - kérdeztem, elvégre érdekelt a véleménye. Biztos akartam lenni. Képzelet játszik velem vagy tényleg úgy van, ahogy a fehér sárkány mutatta? A haladási irány felé fordultam, s a sötétségbe meredtem. Nem habozhattam, úgyhogy lassú, de biztos léptekkel elindultam. Az indulásra már Naga is felkapta a fejét. Mikor vissza akartam hívni, ellenkezett. Elég ramaty lehetett az elõbbiek miatt, pont ez lepett meg rajta. Inkább hagytam, elvégre õ volt az egyetlen társam. Bettynek pedig minden kétséget kizárólag több pokémonnal rendelkezett. Ez valamiért megnyugtatott. Egy pillanatra megtorpantam. Beljebb jóval sötétebb volt, mint a sziklapárkánynál. Az orromig se láthattam, s nem rendelkeztem infralátással. De éreztem, hogy a Vibrava felemelkedik a vállamról és a közelembe köröz. A pokémonok joban láttak, halottak és érzékeltek, nem vitás. De ettõl még látnunk kellett Bettyvel, ha meg akartuk oldani az ügyet. Így hát megfordultam úgy, hogy lehetõleg neki szánjam a kérdést és ne a falnak.
- Nincsen véletlenül olyan pokémonod, aki tudna fényt adni?

[Betty]

- Dee, az… Furcsa – nyugtalanul néztem körbe. Nemcsak Aura látomásának részletei voltak furcsák: furcsa volt ez az egész szituáció, olyan hátborzongatóan hihetetlen és mégis annyira valóságos, hogy bőrömön éreztem a forró levegőt, ami az egyik oldalról járta át a beszakadt barlangot. Ami viszont szintén furcsa volt, hogy a másik oldalról hűs szellő kavargott, és ami ezt még tetézte, hogy egyszerre éreztem mindkettőt. A lány által mutatott irány úgy tűnik, jó megérzés lehetett, hiszen már az első lépéseknél érezhetően csökkent a hőmérséklet. De hiába tudtam, mit kell tennünk, valahogy nem akaródzott otthagyni az azóta már csillagos égboltot. A beszakadt rész alatt biztonságban vagyunk, ám ha elindulunk, onnantól az állandó bizonytalanság fogja uralni lépteinket: sohasem tudhatjuk, mikor szakad ránk a mennyezet egy-egy támadás miatt, ami odafönt zajlik.
Egy pillanatra behunytam szemem, és csak a hallásomra koncentráltam: a távolból az értelmetlen küzdelem zajai érkeztek, egy-egy dörgéssel megszakítva. Mennydörgés?
- Esni fog – közöltem komoran – Nincs sok időnk.
Az elhatározás villámként hasított tudatomba, önmagától aktiválva végtagjaimat, így azok végre irányba álltak, és követték Aurát az egyre nyomasztóbb sötétség felé. Vibrava láthatólag velünk szeretett volna tartani, fáradtsága ellenére is kitartott, s ez erőt öntött belém. Megpróbáltam nem figyelni a korábbi becsapódás okozta fájdalmakra, ehelyett újra végigpörgettem magamban a vélt helyzetet és a lehetséges megoldásokat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy amikor Aura megállt, kis híján nekimentem.
- Fényt adni? De, éppen akad – feleltem kérdésére. Bátortalanul kezembe vettem az övemen lógó első pokélabdát, és még jó ideig forgattam a kezemben. Nem akartam Lizit bajba sodorni, de tény, hogy szükségünk volt rá. Jobban, mint eddig bármikor, ugyanis ha itt eltévedünk, az nemcsak a mi végünket jelentené.
- Lizi, gyere elő! – mondtam szelíden, hangom azonban még így is sokáig visszhangzott. A kis charmander kíváncsian nézett körbe, majd eszébe juthatott valami, mert egy örömteli chaaaar-t hallatott, és az ölembe ugrott. Ekkor jöttem csak rá, hogy azóta nem is hívtam elő, mióta elkezdtünk zuhanni a repülőgéppel. Nem voltam biztos benne, a labdájukban pihenő pokémonok mennyit fognak fel a külvilágból, de lehettem volna legalább annyira okos, hogy megnyugtatom Lizit, miután elmúlt az életveszély. Ehelyett hagytam, hogy bezárva szenvedjen, és próbálja kitalálni, élek-e még, és hogy labdája vajon a tenger fenekén nyugszik-e, éhhalálra kárhoztatva lakóját. Borzasztóan elszégyelltem magam. Átöleltem kezdő pokémonomat, és nyugtatóan ringattam egy kicsit.
- Bocsáss meg – kértem, mire mélyen a szemembe nézett, majd elmosolyodott. Mindigis irigyeltem Lizi optimizmusát, és ez most sem volt másképp. Ő egy pillanat alatt túltette magát olyan dolgokon, amin én még hetekig rágódtam, és talán még tovább is, ha nem segít nekem. Nem is tudom mit kezdenék nélküle…
- Lizi, segítesz nekünk? - kérdeztem - A barlang mélyére szeretnénk eljutni, oda, ahol a leghidegebb a levegő. Vibrava majd segít a tájékozódásban… ja, igen, ő itt Aura, ő pedig Naga.
Miután megvolt a bemutatkozás, Lizi előrement, és a farka végén lobogó láng biztos és erős fénye bevilágította útvonalunkat. Csak remélni tudtam, hogy semmilyen váratlan fordulat nem szakítja meg utunkat.

[Aura]

Egyetértettem Betty korábbi kijelentésével. Naga elszántan vezetett bennünket a nedves és szûk folyosón. Különös érzés fogott el: ahonnan jöttünk, áradt a forróság, viszont amerre tartottunk, hûs nedvességet lehetett érezni. Elgondolkodtatott, pontosan mi lehetett az, ami ezt a különös jelenséget okozhatta: ahol a tûz és a víz egyesült egymással. Ebben a furcsa helyzetben néhol egy-két támadás hangzott el, mely megrengette a kürtõt. A három élõ legenda harcra egyre vészjóslóbbnak tûnt. Mélyen belül aggódtam mind Rayquazaért, mind Reshiramért, de Moltresért is valamiért, melynek okát nem tudtam.
A korábbi kérdésemre Betty egy pokémon elõhívásával válaszolt. Meglepett, hogy egy Charmanderrel állt elõ, viszont a legtökéletesebb a barlangrendszer megvilágításához. Naga - miután leszállt a vállamra - barátságosan üdvözölte fajtársát. Én csak némán integettem a Lizinek elkeresztelt láng pokémonnak. A farka végén a tûz fénnyel töltötte meg a sötétséget, a szívemben lakozó félelmet pedig magabiztossággal. Vibrava bólintott egy aprót, majd felröppent szinte teljesen a plafonig. Pontosan Lizi fölött repkedett, miközben igyekezett baráti köteléket kötni fajtársával. Az elõbbi jelenet a Charmander és Betty között igazán megható volt. Pontosan rám és az én elsõ és egyetlen partneremre, és Nagara emlékeztetett. Szinte a születése óta ismertem. Visszaemlékezvén arra az idõre, mikor még egy egyszerû Trapinch volt és a körülményekre, ahogyan továbbfejlõdött jelenlegi alakjába. Meg akart óvni a veszedelemtõl. Még akkor is értem aggódott, mikor a Salamence kis híján végzett vele. Viszonzatlannak gondoltam ezt a köteléket, de Naga habozás nélkül követett, pedig számos alkalom meglett volna ahhoz, hogy elváljon tõlem, mégse tette meg. Lehetséges, hogy én magam voltam ilyen bolond, amiért megkérdõjeleztem azt a barátságot, amit a pokémonommal kötöttem, hosszú évekkel ezelõtt.
- Látom, nagyon jó viszonyotok van Lizivel. - fordultam Betty felé, miközben folytattuk utunkat. - Régi a köteléketek? - igyekeztem a feszültséggel teli levegõt elhessegetni a közelünkbõl és próbáltam elidõzni azokat a hosszúnak tûnõ perceket, melyek a gyaloglással teltek. A percek teltével Naga bizakodóbban közelített Lizi felé, hátha a láng pokémon észreveszi a Vibrava barátságos reakciót és ugyanúgy - vagy legalábbis hasonlóan - reagál rájuk.
Újabb rengés és ezúttal néhány szikladarab is lezúdult. A fal egyre nedvesebbnek és hidegebbnek tûnt, mikor hozzáértem. Azt nem tudhattam, ezúttal melyik legendás vitt be találatot, ám ebben a helyzetben nem is érdekelt. A második rengés egy nagyobb sziklát szakított le a helyérõl, mely egyenesen a két pokémon, Lizi és Naga felé zuhant. Még idõm se volt figyelmeztetni kettejüket. A Vibrava a rezgésekbõl érezhette meg a bajt: megfordult és némileg ijedten ismételgette fajtájának a nevét. Rossz érzések kavarogtak a fejemben, de hamarosan el is illantak. Naga - noha néhány pillanat erejéig habozott - önfeledt elszántsággal kitátotta száját, melybõl egy lángtölcsért lövellt a szikla felé. Ezzel a meglepõ erõvel kompenzálta a lezúduló súlyt és ellökte az õ és Lizi "veszélyzónájából". Meglepetten emlékeztem vissza Reshiram szavaira, miszerint nem kellett féltenem õt. Megmutatta, hogyan kell használni a támadást, mire Naga el is sajátította azt: a sárkányleheletet.