A krízis leküzdése! Moltres haragja!

[Betty]

Ahogyan monoton lépdeltünk az ismeretlen felé, egy pillanatra magam is elgondolkodtam utunk pontos célján: határozottan igyekszünk valami felé, amit lehet, hogy meg se találunk, sőt nem is biztos, hogy létezik egyáltalán. Bár én egy percig se kérdőjeleztem meg Aura és Reshiram ötletét, illetve az utat amelyet végülis választottunk, a feszültség és a bizonytalanság minden lépésemnél egyre csak fokozódott. Az idő az, ami nyomást helyezett rám, vagyis a tudat, hogy amíg mi haladunk a remény eddig egyetlen ösvényén, lehet, hogy máshol, másmilyen ösvények is vannak, amik esetleg a végső megoldást kínálnák, és mi el fogunk késni, ha minden ösvényt be akarunk járni. Ez így elsőre talán kicsit kusza lehet, de igen fejlett érzékem van a dolgok túlbonyolításához, így egy cseppet sem csodálkozok azon, hogy idáig jutottam.
Egy mély sóhaj után, teleszívva tüdőmet az egyre hűsebb levegővel, sikerült valamelyest megtisztítani az agyam a negatív gondolatoktól, és büszkén szemléltem kezdő pokémonomat, aki biztos léptekkel vezette a kis csapatot. Vibrava közeledését, mint általában mindig, igen nyitottan és optimistán kezelte, egy hatalmas mosollyal fordult feléje, és mondott neki valamit saját nyelvén.
- Hogy nekünk? – kérdeztem vissza, majd én is elmosolyodtam – Hát, mondhatni. Ő volt az első pokémonbarátom – ekkor persze eszembe jutott Shanny is, mint tényleges első társ, de valahogy úgy gondoltam, hogy ezúttal Lizi érdemli meg e címet. Kicsit szégyelltem magam, hogy – ha nem is szándékosan – néha kivételeztem Shannyvel, pedig a többiek ezt igazán nem érdemelték meg, főleg Lizi, akinek már ezidáig is annyit köszönhettem. Ő volt az, aki már találkozásunk első pillanatában meg tudott érteni engem, és elfogadni úgy, ahogy vagyok. Ezért is választottam pont őt, és ez volt életem eddigi legjobb döntése – És Naga meg te? - kérdeztem ezután – Ti mióta vagytok együtt?

A beszélgetést azonban váratlan rengések szakították félbe, valószínűleg a föld felett zajló legendás küzdelem elmaradhatatlan utóhatása volt mindez, ami itt a mélyben már közvetlenül is veszélyeztette küldetésünket. A pokémonok felé zuhanó szikla engem éppúgy megrémített, mint Aurát, ám Vibrava gyors reakciójának köszönhetően sikeresen eliminálva lett a kőtömb. Lizi is csak ámuldozva nézte új barátja mutatványát, majd egy örömujjongással adta tudtunkra, mennyire lenyűgözik a történtek. Nagyra tátotta száját, és önfeledt erővel próbálta meg utánozni a támadást, ám torkából „csak” egy erőteljes lángszórót sikerült kilövellnie, ami egyenesen felénk tartott. Én reflexből félreugrottam, majd nevetve poroltam le magamat.
- Lizikém, te nem vagy sárkány – kuncogtam – De ez a lángszóró nagyon jó volt! Ügyes vagy, de ha lehet, máskor ne ránk célozz, oké? – a charmander csak elvigyorodott, és bólintott egyet, majd újra a járat felé fordult.

Lassacskán elértük a barlangrendszer legalját, ahol a falak szinte ázottak voltak, ahogy a pára időről időre lecsapódott a hőmérséklet-változástól, nedves lepedővel burkolva be az amúgyis fullasztó helyiséget. Lizi szépen lassan elvesztette a kezdeti lendületét, és inkább mellettem haladt, időről időre esdeklően pillantva az övemen himbálódzó labdákra. Tudtam, hogy utálja ezt a fajta állandó nedvességet, de egyenlőre szükségünk volt rá, így nem hívhattam vissza.
- Igazad volt, itt tényleg minden vizes. De vajon miért? Hiszen egy élő vulkán forrong a közelben.
A fél másodpercre beálló csöndben mintha hangokat hallottam volna, és elképzelésemet a kis charmander is rögtön alátámasztotta: egyszercsak megállt, és halk morgással figyelmeztetett az esetleges nem kívánt társaságra a Tűz szigetének mélyén. Mivel előttünk pont kanyarodott az út, nem láthattuk kik vannak ott, de így ők se vehettek észre minket, szerencsére.
- Egy terv kell – fordultam Aurához – Rossz előérzetem van.

[Aura]

Naga elõbbi akciója nem csak engem, hanem látszólag Lizit is ámulatba ejtette. A kis láng pokémon megpróbálta utánozni a Vibrava "trükkjét", de a sárkány lehelete helyett egy hatalmas lángnyelv csapott ki a torkából. Ennek szeme láttán Naga úgymond felbátorodott és fajtársával egyetemben fújt még egy leheletet, de igyekezett nem megpörkölni minket.
- Nana, azért óvatosan! - hunyorítottam, majd kitartottam kezemet, melyre a pokémon rá is szállt. Naga "nem csináltam semmit-arcot" vágott és egyet-kettõt megrezegtette szárnyait, végül ismét felettünk járt. A veszély elõtt elgondolkodtam azon, amiket Betty mondott õ és Lizi kapcsolatáról. Persze a lányt szintúgy érdekelte az én és Naga közt összefonódott kötelékrõl. Visszaemlékezvén arra, mennyi mindenen mentünk keresztül, legfõképpen a jó dolgok fûztek a pokémonhoz. Vibrava felém nézett egy pillanat erejéig, s halványan elmosolyodott.
- Hát a mi esetünk egészen különös. - szólaltam meg, miután folytattuk utunkat az alagútban. - Nagat nagyon fiatalon kaptam, mikor még Trapinch volt. Azt hiszem éppen azon a napon töltöttem be a kilencet. Már az elsõ találkozásunkkor örök barátságot kötöttünk, szinte már a saját kisöcsémnek tartom õt... - egy pillanatra elkalandozott a figyelmem, de hamarosan folytattam. - Különös, hogy a mellettünk nevelkedett pokémonok mennyire kötõdnek hozzánk. Egy kicsit furcsa is, hiszen ha tehetik, bármikor elmehetnek, mégsem teszik. - sóhajtottam egy nagyot. - Én sosem kötelezném Nagát, hogy mellettem maradjon... - ezt persze már csak nagyon halkan mondtam. Félreértés ne essék, nem azért gondoltam ezt, mert csak hátráltat, hanem pont, hogy neki akartam a legjobbat, de ezek szerint a Vibrava nagyon is élvezte a velem töltött idõket. Ez mély nyugalommal töltött el és abban a percben végre minden kétségem szertefoszlott. Naga - aki korábban jó benyomást tett Liziben - továbbra is igyekezett remek viszonyt kialakítani a Charmanderrel. Az idõ sajnos folyamatosan hûlt és egyre párásabb lett az idõ, így Lizi vesztett a lendületébõl. Naga nem érthette azt, miért is akar visszakerülni a labdába. Õ sosem kedvelte, ha bezárják, számára az túl szûk és kényelmetlen volt. Ezért hát hogyha tehettem, mindig magam mellett tartottam. A láng pokémonnal ellentétben jobban tûrte a nedvességet, bár õ sem rajongott érte. Kimondottan rühellte, noha számára nem lehetett olyan veszélyes, mint Lizinek. Neki különösen a farkára kellett odafigyelnie, elvégre számára az annak végén lobogó tûz volt az életének fonala, így hát érthetõvé vált, miért is menetelt Betty mellett. A lány kimondottan gyanakvóan kereste annak az okát, vajon miért lettek vizesek, átázottak a falak?
- Fogalmam sincsen, de ez nem jelenthet jót. - feleltem, ezután egy darabig néma csönd honolt a nedves alagútrendszerben. Ahogy Betty is, úgy én is meghallottam az elölrõl jövõ hangokat. Lizi megállva morgást hallatott, mellyel nemtetszését nyilatkoztatta ki. Bár Naga nem követte a Charmander példáját, õ idegesen szûkítette össze smaragdzöld, gombszerû szemeit és szárnyait kifeszítve egy támadásszerû pozíciót vett fel, persze miután leszállt a földre. Lábaival egy helyben lépkedett, hiszen a föld is ugyanolyan vizes volt, melyet ki nem állhatott. Különösnek tartottam, miért is nem reppent a hátamra, de a hangok miatt nem is akartam megérdeklõdni, mitõl lehetett ez. Feszülten figyeltem, ám a látásviszonyok nem voltak a legjobbnak mondhatóak. Az út pont elkanyarodott, így nem láthattuk, kik beszélgettek. Bettynek rossz elõérzete támadt és igazat is kellett adnom, miszerint egy tervre lenne szükségünk.
- Már én is érzem. - bólintottam, s elgondolkodtam. - Azok ott lent biztos, hogy nem a legjobb arcok, sõt! Biztos, hogy csak rossz szándékuk lehet egy ilyen helyen, miközben legendás pokémonok vannak a közelben. Ez szerintem biztos. - a terv kitalálásával kapcsolatban sajnos nem voltam a legjobb. Ilyen helyzetben nem jutott eszembe semmi sem, ám valami elvonta a figyelmemet: Naga, noha nem repülve, de elindult lassan, de biztosan a hangok iránya felé. Felmászott a falra és pók módjára hatolt egyre elõrébb, míg végül el nem tûnt az alagút kanyarodásában.

[Betty]

Figyelmesen hallgattam Aurát, amint a Nagához főződő kötelékéről beszélt, és mondandója engem is gondolkodóba ejtett: vannak dolgok, amik nem láthatóak és éppen ezért, a látására nagy hangsúlyt fektető emberi fajnak bizony nehezére esik megérteni őket; a megmagyarázásuk pedig szinte lehetetlen. A pokémonok és mestereik kapcsolata egészen másfajta, mint két emberé lehet, és azt hiszem, a pokémonok más dimenziókban is tudnak gondolkodni, tudniuk kell saját trénereikről valamit, ami miatt képtelenek azokat otthagyni. Mégha azok önző célokra is használják őket, ők mégse menekülnek el.

Ilyen és efféle gondolatok közepette haladtunk tovább, amikor meghallottuk azokat a bizonyos hangokat. Lizi még közelebb húzódott a lábamhoz, de már cseppet sem érdekelte a nedvesség és a pokélabdám, helyette minden idegszálával a kanyar mögötti zajokra koncentrált, szemét becsukva szagolt bele a levegőbe. Morgása ugyan halkult, de ezt sem tekintettem jó jelnek. Aura is osztotta a véleményemet, ám mielőtt kitalálhattunk volna valami működőképes tervet, a Vibrava egy szempillantás alatt eltűnt, és én a lehető legnagyobb csendben vártam, hogy valami történjen. Most, hogy Naga előrement, mindenképpen meg kell várnunk, hogy visszajöjjön, hiszen ha utánamennénk, azzal a lebukást és így a szárnyas pokémon tervének kivitelezését is kockáztatnánk. Jobb ötletem nem lévén, éberen figyeltem az alagutat, kezemet az övemen, készenlétben tartva, hogyha kell, azonnal elő tudjam hívni a többieket.
- Szerinted mi a terve? – kérdeztem Aurát suttogva. Innentől Nagán múlik a dolog, egy ideig legalábbis. Remélem nem lesz semmi baja…

[Aura]

- Õszintén szólva fogalmam sincsen, de remélem tudja, mit csinál. - feleltem suttogva Bettynek, miközben összeszorított fogakkal vártam, milyen hírekkel, fejleményekkel tér vissza Naga. Bár bíztam pokémonom ötletében, mégis nagyon féltettem, de persze ez nem meglepõ. Miközben csak vártunk, egy újabb rengés rázta meg a rendszert. Úgy éreztem, mintha a talaj egyre vizesebbé válna.
- Egyre jobban süllyed ez a sziget. - jelentettem ki, persze nagyon halkan, nehogy pont én szabotáljam Naga ötletét. - Meg kéne tudni Moltres haragjának az okát, utána lelépni, mert... - a mondat végét egyszerûen képtelen voltam befejezni. Tudtam, ha sikertelenül járunk, akár az életünkkel is kell fizetnünk. Csakis ezen járt az eszem, noha nem féltettem az életemet. Az emberek és pokémonok védelméért kész voltam eldobni. A gondolataimat minden áron el akartam terelni. A plafonra néztem.
- Szerinted jól vannak? Nem lesz bajuk? - kérdeztem ugyanolyan halkan. Bár nem kellett félteni sem Rayquazat, sem Reshiramot, mert iszonyatos erõvel bírtak, azért Moltres haragja mindent elsöprõnek tûnt, mikor láttam õket harcolni. Arról nem is beszélve, hogy az a dühös legendás nem kutyaütõ, annyi szent! Nem szívesen mentem volna vissza harcolni vele, hanem inkább valami békítõ megoldást kellene találni a problémára. Remélem hamarosan kiderül, mi lehet Moltres dühének az oka.
Ez idõ alatt Naga elszántan és kíváncsian mászkált a nedves falon. Szinte ráragadt a már-már sáros, latyakos plafonra, akárcsak egy légy a légypapírra. A Vibrava viszont minden "akadállyal" dacolt és mikor leért a kanyar aljára, alaposan körbenézett. Kérdõen oldalra biccentette fejét: az út véget ért és egy zsákutca következett. Legalábbis elsõre annak tûnt, ugyanis egy föld alatti barlangba kötött ki, amit megannyi cseppkõ tartott fent. Elég masszívaknak tûntek, hogy megtartsák a vulkánt, ám azt az "apróságot" figyelembe véve, ami a süllyedést okozta, nos, a cseppkövek száma megfogyatkozott. Mindenütt csak gépszörnyek, melyek azon fáradoztak, hogy elsüllyesszék Moltres "fészkét". Hogy miért is tették mindezt ezek a gépek és az azokat irányítók, egyenlõre tisztázatlan volt Naga számára mindaddig, míg fel nem bukkant néhány alak.
- Még mennyit kell elpusztítanunk, hogy összeessen ez az átkozott vulkán? - kérdezte az egyik nõ.
- Már csak ötöt kell megsemmisítenünk, de tekintettel arra, hogy már egy másfél napja csak dolgozunk ezen, igazán gyorsan végzünk. - felelte egy férfi, majd kuncogott egy sort.
- Na igen, ez igaz. - értett vele egyet a nõ. - De ha összeomlik ez a barlang, hogyan jutunk ki? Benne van a tervben, hogy ott dobjuk fel a talpunkat?
- Attól nem kell tartanod. Már fent fúrtunk egy kijáratot a vulkánból. - azzal egy emelkedõre mutatott, ahol tényleg egy kijárat tátongott. - Ugyanúgy másfél napig kellett megcsinálnunk, ám ez is a terv része. Ha a vulkán összeomlik, elcsaljuk a legendásokat egy távoli helyre és akkor elkapjuk õket. - mondta a férfi.
Amint Naga meghallotta a rosszindulatú személyek terveit, azon nyomban mászott is vissza hozzánk. Visszatérve sokkal idegesebbnek, feszültebbnek láttam õt, bár fogalmam sem volt arról, mit látott. Leugrott a falról és a vállamon landolt. Nem mondott semmit sem, csupán morgolódott. Ez valami vészjósló dologról tett tanúbizonyságot. Bár éreztem azt a bizonyos rosszat, s nem kérdõjeleztem meg azt, amit a Vibrava a saját szemével látott, mégis valami hátráltatott. Megvártam, mit gondol Betty errõl az egészrõl.

[Betty]

- Hmmm… - ráncoltam össze a homlokom, fejemet ütemesen ingatva – Akárhogy is lesz, semmiképpen sem vagyunk jó helyen.
A kijelentést a be nem fejezett gondolat válaszául szántam, ösztönösen jöttek elő a szavak, át sem gondolva, hogy a pesszimizmus nem éppen a legjobb útitárs egy ilyen szituációban. Már-már pánikszerűen kutattam a megfelelő folytatás után, amikor Aura eszembe juttatta a felettünk küzdő legendás pokémonokat. Fölöslegesen harcolnak. Értelmetlenül, hiszen a végkimenetel itt nem befolyásol semmit, nem megoldás egyetlen igazi problémára sem. E tudat szó szerint fájt, éppen ezért nem voltam képes kimondani. Helyette csak egy halk, sóhajtásszerű „nem tudom”-ot böktem ki, közben még mindig a kanyart bámulva.
- Talán Naga után ké… - kezdtem bizonytalanul, ám ekkor végre feltűnt a szárnyas pokémon. Őszintén örültem neki, hogy nem lett semmi baja, ám még számomra is azonnal nyilvánvaló volt, hogy történhetett ott valami, ami aggodalomra késztette őt. És ez persze csak fokozta a levegőben lévő feszültséget, egészen odáig, hogy elszánjam magam:
- Aura, nincs időnk a várakozásra. Meg kell tudnunk, mi folyik itt, méghozzá azonnal! – a bejelentés kissé hangosra sikeredett, de már nem érdekelt.

- Mi is pontosan erre lennénk kíváncsiak – hallottam a kanyar másik oldaláról, majd hamarosan feltűnt két feketeruhás alak, a nő, az előbbi hang tulajdonosa csípőre tett kézzel mért végig minket. Társa már vette is elő az egyik pokélabdáját, de láthatóan várt valamire.
- Hisz ezek csak gyerekek – kuncogott – Ez gyerekjáték lesz.
- Csak nem eltévedtetek? – kontrázott rá a nő, és már majdnem mindketten fetrengtek a röhögéstől. Lizi mérgesen fújtatott egyet, ám ez még csak olaj volt a tűzre.
- Hogy vettetek észre minket? – kérdeztem, hogy ezzel is gondolkodási időt nyerjünk.
- Komolyan azt gondoltátok, hogy nem tűnt fel nekünk az elvileg sötét barlangjáratban az enyhe világosság? Tudjátok, az olyan fényforrás, mint az ott – ekkor ujjaival Lizi farka végére mutatott – elég erős ahhoz, hogy egy kanyar ne tudja elrejteni.
Hoppá. Erre nem számítottam. De mostmár teljesen mindegy volt, megtaláltak, ezért nincs nagyon más választásunk, harcolnunk kell.
- Lizi, lángszórót nekik! – kiáltottam hirtelen, és egyáltalán nem érdekelt, hogy ők még pokémont sem hívtak elő. Tudtam, itt nem kell, sőt, nem is szabad a szabályok szerint játszani.
A kis charmander torkából hatalmas lángsugár tört elő, ami sebesen és pontosan süvített a nő felé. Csak remélni tudtam, hogy Aura és Naga is felocsúdtak már a vélhető meglepődöttségükből, és segítenek gyorsan lerendezni ezt a problémát.

/ A férfit rád hagyom! /

[Aura]

Végül Betty szerint el kellett indulnunk, kideríteni, mi a jó fene történt a vulkánnal. Némán, egyetértõen biccentettem és már fordultam is Naga felé. Szemei a kanyarra szegezõdtek és idegesebb morgást hallatott.
- Mi is pontosan erre lennénk kíváncsiak. - szólalt meg egy nõi hang a kanyaron túl. Feszülten figyeltem, kié lehetett. Néhány pillanat múlva két fekete ruhás alak bukkant fel: egy férfi és egy nõ. A férfi már hívta volna a pokémonját, de valami oknál fogva habozott.
- Hisz ezek csak gyerekek. - gúnyosan kuncogott. - Ez gyerekjáték lesz.
Ennél a pontnál már Naga támadópózt vett fel: szárnyait és testének minden egyes izmát befeszítette, s acsargóan morgott, már ha ez egy Vibravának lehetséges-e.
- Csak nem eltévedtetek? - folytatta a piszkálódást a nõ. Már-már mindketten szakadtak a röhögéstõl. Ahogy Naga, úgy Lizi is nemtetszését fejezte ki. Habár Betty érdeklõdve kérdezte, hogyan is találtak meg bennünket, szerintem csak idõt akart nyerni a gondolkodáshoz.
- Komolyan azt gondoltátok, hogy nem tûnt fel nekünk az elvileg sötét barlangjáratban az enyhe világosság? Tudjátok, az olyan fényforrás, mint az ott - ennél a momentumnál Lizi farkára mutatott. - elég erõs ahhoz, hogy egy kanyar ne tudja elrejteni.
Így már világossá vált a helyzet: az én hibámból történt mindez, mert ha nem vetem fel Bettynek ezt az ötletet, minden további zavaró tényezõ nélkül tova tudtunk volna haladni, ám ez nem számított. Csakis a harcon vezetett át az út, s szemmel láthatólag Naga törni, zúzni akart. Betty minden további akadály nélkül támadásra uszította Lizit, holott a két alak még nem is hívtak elõ pokémont. Engem sem izgatott különösebben, fõleg, hogy mennyire megaláztak.
- Naga, a sárkányleheletet! - dörgött az utasítás, mire Naga torkából egy a Liziéhez hasonló förgeteg tört fel, amely egyesült a láng pokémon tüzével. A férfi és a nõ elvetette magát, s szemmel láthatólag ki is alakult, ki kivel fog megküzdeni: nekem jutott a férfi. Szerencsére csak egy labdát láttam nála, de vajon milyen pokémont rejthetett? A gúnyos mosolyából csakis rosszat sejthettem.
- Mi is ennyire mulatságos? - kérdeztem ideges mosollyal az arcomon. Naga kérdõen oldalra billentette fejét, miközben tett két lépést hátrafelé.
- Tényleg nem tudjátok, mekkora veszélynek teszitek ki magatokat? - csóválta meg a fejét, egy bosszús kuncogás közepette.
- Még szép, hogy nem! - vágtam rá a választ.
- Nagy kár... - sóhajtott, végül eldobta a labdát. Vakító fehér fény tört elõ, miközben az ismeretlen pokémon megjelent elõttünk. Hamarosan a sziluettje bizonyossá vált és döbbenten láttam Nagaval, mivel is kellett kiállnunk: egy hatalmas Nidorino! A hatalmas óriás dobbantott egyet és szinte megremegett a talaj. Kétségbeesett harcnak néztünk elébe ugyan, de Naga így is küzdeni kívánt.
- Naga, hadd szóljon az a sárkánylehelet! - kurjantottam, látván a társam bátorságát, én magam is bizakodóbb lettem. A férfi egy szót sem szólt, csupán kezével intett, mire a Nidorino a dupla rúgással indított. A sárkánylehelet ellensúlyozta a monstrum jókora lábtámadásait, legalábbis egy ideig. Nidorino átküzdötte magát a sárkánylehelet okozta lángokon és egy utolsó rúgással arcon ütötte Nagat, így az hátrabukfencezett. Összeszedte magát, megrázta fejét és rám pillantva várta a következõket.
- Harapd meg Nidorinot, utána rögtön leheld meg! - álltam elõ a következõkkel. Naga szó szerint nekiment Nidorinonak és ráakaszkodott a fülére. A tüskés pokémon igyekezte lerázni a Vibravat, ám elég kitartónak tûnt, hogy ne engedje el. Kétségbeesetten ránézett gazdájára, aki bólintott. Nidorino a visszhangzott hanggal (Echoed Voice) akkorát bömbölt, hogy még az én füleim is sérvet kaphattak. Naga fájdalmasan nyögdécselt, miközben lehunyta szemét.
- Engedd el, most! - kiáltottam neki, megadván egy ki nem talált jelet. Naga, aki még mindig meg volt zavarodva a visszavert hangoktól, követte a kérésemet és elengedte Nidorino fülét és ahogy megbeszéltük, a sárkánylehelettel kibillentette ellenfelét az egyensúlyából. Csupán eldõlt, ám Nidorino könnyedén felkelt és folytatta a harcot Nagaval. Közben a szemem sarkából figyeltem Betty és Lizi küzdelmét is, vajon hogyan is alakultak a dolgok.

[Betty]

A két – feltehetőleg – rakétás egyszerre ugrott el az egyesített támadásunk elől, és amíg a férfi rögtön előhívta pokémonját, a nő csak most kezdte el előhalászni övéből a saját pokélabdáját. Amint félrelibbentette a gömböket takaró, hosszú felsőt, egy pillanatra láttam, hogy neki sajnos nemcsak egy társa van (vagy üres lasztik vannak odacsatolva). Legnagyobb meglepetésemre azonban csak a legelsőt hajította el, ám arcán nyoma sem volt a bizonytalanságnak. Úgy tűnik, egészen biztos volt abban, hogy akit előhív, megnyeri neki az ütközetet.
- Intézd el ezt a gyíkot, gyerünk! – kiáltotta, majd alighogy előtűnt a pokémonja, máris elkezdte osztani azt – Igyekezz már, nem érünk rá egész nap! Még a végén velünk együtt süllyed el ez az átkozott sziget!
Szóval igaz! Nem csoda, hogy Moltres tombol odakint…
Mielőtt azonban mélyebben belemerülhettem volna a sziget katasztrófájának elemzésébe, a lilás kutyaszerű szörny egy igen gyors fejeléssel vette célba Lizit. Amaz kecsesen arrébbsuhant, eleresztve egy vigyort, amikor ellenfele nekiment a falnak.
- Lángszóró, mégegyszer! – mondtam, és a charmander már tátotta is ki a száját, hogy lángba borítsa ellenfelét, amikor a nő úgy gondolta, itt az ideje előhúzni az egyik kártyáját.
- Granbull, ásás! – kiáltotta, mire pokémonja egy szempillantás alatt eltűnt a mélyben. Összeszorítottam fogaimat, és próbáltam tiszta fejjel gondolkozni. Az ásás ugyebár föld típusú mozdulat, és szuper hatékony a Lizihez hasonló, tűz típusú pokémonokkal szemben. Előnye még, hogy a pokémon a célpontja által keltett rezgéseket sokkal jobban tudja érzékelni a föld alatt, így még a füstfüggöny sem működőképes ellene. Nem volt mit tenni, be kellett vállalnunk a direkt találatot… hacsak… és ekkor eszembe jutott, mit is mondott a nő a csatánk elején: siettette pokémonját, így valószínű, hogy most is azt fogja tenni, és ha elég ügyesek vagyunk, talán beválhat…
- Lizi, kezdj el kiszámíthatatlanul futkározni, csakúgy össze-vissza! A sebességedet is folyamatosan változtasd!
Pokémonom hezitálás nélkül teljesítette, amit kértem, miközben Granbull még mindig nem támadott. Egy kicsit féltem, hogy Lizi hamarabb ki fog fáradni, minthogy a nő megunja a várakozást, de szerencsére bejött az, amire számítottam: Granbull hiába akart volna még várni a megfelelő pillanatra, edzőjének hamar elfogyott a türelme, és egy igen ideges toppantás után azonnali támadásra utasította pokémonját. A kutyaszörny nagy erővel tört elő a föld alól, de a sietve végrehajtott mozdulat nem érte el célját: Lizi már régen három méterre volt, és száját hatalmasra tartva egy lángszóróval jutalmazta meg a meglepett ellenfelét.

Egy szusszanásnyi szünet állt be a küzdelemben, amíg mindkét pokémon a másikat méregette, így volt időm oldalra pillantani, Naga és Aura vajon hogy boldogul a még Donnál is hatalmasabb Nidorinoval.

[Aura]

Betty és Lizi szemmel láthatólag igazán jól haladt: a Charmander épp bevitt ellenfelének, Granbullnak egy lángszóró támadást. Igazán nagyot szólt és fájhatott a hatalmas kutya pokémonnak, de nem volt idõm többet foglalkozni Bettyék harcával. Nidorino rohamba kezdett: félelmetesnek tûnõ tüskéjével próbálta felnyársalni Nagat, aki éberen érzékelte ezt és felröppent a plafonig. Összeszûkült szemekkel figyelte a hatalmasra nõtt pokémont. Az elõbbi ezúttal a mérgezõ tüskéket lövellte Naga felé.
- Vigyázz! - figyelmeztettem a zsebszörnyemet, mire tett egy ívet a levegõben, hogy kikerülje a töviseket. Naga gúnyosan elmosolyodott, mire a Nidorino homlokán egy jókora ér duzzadt ki. Dühösnek látszott, s rosszul festett. A gazdája egy mukkot sem szólt, csupán kuncogott, habár nem tudni, miért, elvégre pokémonja már kiesett a béketûrésébõl. Lehunyta szemét, hogy lenyugtassa magát és egy helyben állt. Furcsálltam a dolgot, épp ezért küldtem egy újabb utasítást Naganak:
- Addig támadjunk, amíg mozdulatlan: célozd be a sárkánylehelettel!
A Vibrava értõen bólintott, majd száját kitátva, torkából egy újabb lángörvény csapódott ki, mely egyenesen a Nidorino felé tartott. Az elõbbit nem érdekelte, hogy mennyire közel került a támadás hatótávolságától. Váratlanul kinyitotta szemét és õ is rohamozott, méghozzá egy jégsugárral! Váratlanul ért a legutolsó pillanatban történõ ellentámadás, amely igazán ütõs volt. Könnyedén kompenzálta a sárkányleheletet, sõt, ki is oltotta a lángokat és ahelyett, hogy õ sérült volna meg, helyette Nagát érte a jég. A Vibrava sikoltott egy nagyot fájdalmában. Tisztában lehetett vele, miszerint a jég a legfõbb gyengéje. A sugár megtette hatását: szárnyai kezdtek lefagyni, melyek elérték azt, hogy Naga a földre essen. A férfi kajánul nevetett.
- Ugye milyen rossz érzés? - elsõsorban Nagának címezte a kérdést, de néha-néha velem is fölvette a kontaktust. - Tudod, hogy a Vibravad, szárnyak nélkül halálra van jelölve? - itt már rám nézett, s lehunyt szemmel kuncogott.
Magatehetetlenül néztem Nagat, aki megpróbálta szárnyairól lerázni a nehéz jeget, miközben a Nidorino gonosz nézéssel gúnyolta. A pokémonom nemigen tûrte a megalázkodótatást: nemtetszõen morgott ellenfelére. Az odalépett Nagahoz és bal mellsõ lábával a földnek passzírozta. Kegyetlen bánásmódban részesített pokémonomon nem bírtam segíteni és már-már könnyeimmel küszködtem. Naga rám pillantott és a legváratlanabb momentumban kacsintott. Letöröltem könnyemet és kérdõen tekintettem vissza. A Vibrava biccentett egy aprót, s lehunyta szemeit. Valamiképp értettem a célzást és akkor váratlanul áttört a bennem lévõ gát: tudtam, mit kéne tennem. Nidorino már emelte is a lábait egy végsõ dupla rúgáshoz, viszont még idejében megelõztem:
- Homoksír! - és akkor Naga szemei kéken villantak föl és lábaiból erõteljes homoktornádók törtek elõ, melyek könnyedén felkapták Nidorinot. Miután azok ledobták a magasból a tüskés pokémont, lábai beszorultak a földbe, köszönhetõen a homoksír képességének. Nidorino igyekezett kijutni belõle, de közben a közeledõ Nagára is figyelnie kellett. Egy méreg tövist lõtt a Vibrava felé. Eszembe jutott miképpen lehet ezt a hasznunkra fordítani.
- Állj fel két lábra és fordulj meg! - mondtam Naganak. Habozás nélkül úgy tett, hiszen teljességgel megbízott bennem. Ahogy terveztem: a tövis pont ott találta el Nagat, ahol kellett, a jégnél. Ettõl kezdve a Vibrava szárnyairól letörtek a vaskos jégdarabkák és bár a nedvességtõl még képtelen volt repülni, a sebességét visszanyerhette. Nidorino pedig már kezdett belefáradni a homoksírból való kiszabadulásba.
- Fejezzük be egy sárkánylehelettel! - adtam ki a végutasítást, Naga pedig teljes sebességgel vetette magát ellensége felé és megpörkölte a támadással. Ezt már nem bírta ki, s aléltan esett az oldalára. A férfi szemmel láthatólag meglepõdött, miközben visszahívta zsebszörnyét. A társa felé fordult, kérdõen ránézve, hátha õ jobban halad. Addig is felvettem a fáradt társamat a földrõl, elismerõen megsimogattam, végül - mert már nagyon kimerült volt - visszahívtam. Ezt a csatát siker koronázta, de vajon milyen lesz Bettyék sorsa?

[Betty]

Már amennyire egyetlen pillantásból ki lehet következtetni, Auráéknál volt az előny, hiszen a Nidorino szemmel láthatóan elvesztette az eszét, és dühe a tetőpontjára hágott, amíg Naga nyugodt maradt. Egy kicsit meg is nyugodtam, de sokáig nem koncentrálhattam a mellettem zajló eseményekre, ugyanis a nő, mint szokása volt, megunta a semmittevést, és villogó szemekkel egy újabb ásásra sarkallta pokémonját.
Ha ez így folytatódik, Lizi hamarabb ki fog dőlni, mintsem ellenfele komolyabb égési sérüléseket szerezne, így ki kellett találnom valamit. Az oda-vissza futkározás egyszer bejött, de hiába gyors és kitartó a kis charmander, egyszerűen nem elég tapasztalt. Tudom, hogy Granbull egy jól irányzott támadással ki tudná ütni szegényt, éppen ezért minél gyorsabban kéne végeznünk. A szimpla nyers erő viszonylatában mi jóval ellenfeleink alatt állunk, maradt tehát a taktika és az ügyesség.
- Lizi, gyorsan rohanj a lyukhoz, amiben Granbull eltűnt, majd lángszóró! – kiáltottam, remélve, hogy pokémonom hamarabb ki tudja vitelezni a manővert, minthogy a kutyaszörny újabb utasítást kapna. Szerencsére a nő nem igazán tudta pontosan mit tervezünk, így egy föld alatti ordítást követően előbukkant a Granbull, két mellső lábai a tűzben égő hátsóját próbálták védeni. Nyüszítése még sokáig visszhangzott a barlangban, ám sajnos nem ez volt az egyetlen hang, amit hallani lehetett: éppen ekkor Naga egy hatalmasat sikított, így mind én, mind pedig Lizi odakaptuk a fejünket, hogy megbizonyosodjunk afelől, a Vibravának nem történt komolyabb baja. Mielőtt azonban bármit is tudtam volna reagálni, Granbull észbe kapott és egy hirtelen fejeléssel átküldte Lizit a barlang másik oldalára: a charmander apró teste fájdalmasat koppant a szilárd sziklákon, az ütközésbe belefájdult minden porcikám. Sajnos ellenfeleinknek még ennyi sem volt elég, a kutya egy újabb fejelést indított el.
- Ne, hagyd békén! – ordítottam reflexből, de azok persze meg se hallották. Ezután nem volt mit tenni, megpróbáltam hamarabb visszahívni sérült pokémonom, még mielőtt betalál az újabb támadás, de Granbull már túl közel volt, így a piros fénysugárnak esélye se volt utolérni.
- Lizi, füstfüggöny! – próbálkoztam, teli torokból üvöltve, hátha a hangerő felébreszti a félájult gyíkocskát. Ez sikerült is: Lizi nyögve kinyitotta fél szemét, ám rögtön be is csukta, ugyanis Granbull olyannyira fölé magasodott, hogy innen láttam, amint a charmander szinte remeg annak látványától. A kutya innentől már biztos volt sikerében, és az azonnali támadás helyett még pózolt is egy rövidkét, ami éppen elegendő volt ahhoz, hogy Lizi – már amennyire – magához térjen. Remegése nem hagyott alább, helyette felerősödött, de nem úgy, ahogy azt várni lehetett: a kis pokémon összeszorította fogait, majd rákoncentrált a feladatra: bőre élénkvörös színt öltött és a farka végén lobogó láng is kétszer akkorára duzzadt, mint annak előtte. Tudtam, hogy ez mit jelent, mert már láttam ezt egyszer Tamarillo egyik kaszinójának alagsorában, és pont úgy, mint akkor, most sem örültem neki.
- Lángszórót neki! – kiáltottam, de Lizi enélkül is végrehajtotta volna a mozdulatot. Száját hatalmasra tátva egy pillanat alatt lángba borította a csatateret, még én is alig tudtam félreugrani a tűz elől. Auráékat nem láttam, azt viszont igen, hogy Granbull súlyos égési sérüléseket szenvedett. Trénere azonban nem hívta vissza, megvárta amíg pokémonja teljesen kimerülten, égett szőrrel rogy össze, és csak azután – egy jó nagy adag lecseszéssel fűszerezve – küldte őt be a labdájába.

Csak remélni tudtam, hogy útitársaimat nem kapta el a futótűzszerű támadás, de per pillanat Lizi sokkal jobban lekötötte a figyelmem. Ahhoz, hogy nyerjen, a különleges képességét (Blaze) kellett használnia, ez pedig rendkívül fárasztó és kockázatos is. Nem beszélve arról, hogy egy jó ideig még nem fog tudni megnyugodni sem a kis charmander, így mindannyiunk testi épségét kockáztatnám, ha szabadon hagynám. Nem volt mit tenni, visszahívtam a labdájába, de éreztem, hogy ez nem a legjobb megoldás.

[Aura]

Szinte önfeledten örültem a nyereségnek, de nem tartott sokáig: ahogy végeztem a harccal, Bettyék rossz passzba kerültek, köszönhetõen az iszonyatos erõvel megáldott Granbullnak. Nagyjából olyan szomorúra fordult a helyzet, mint ami az elõbb történt. Ám(!) pillanatok múlva valami döbbenetes dolog történt Lizivel. Bõre sötétebb, szinte már skarlátvörös színt vett fel, a farka végén izzó láng jókorára növekedett, ami már igazán fenyegetõnek látszott még akkor is, ha ez az erõ segíthet a Charmandernek legyõznie ellenlábasát. Nem voltam otthon a különleges képességekben, így azt sem tudtam, pontosan mi lelte Lizit, de a következõ lángszórója iszonyatos erõt hordozott magában. Muszáj volt félreugranom, mivel félõ volt, hogy még engem is eltalál. Hál' Arceusnak, hogy Betty is hamar észlelte a bajt. Az elõbbi ellenfelem lány módjára sikoltott és mint valami balerina, úgy lépkedett egy helyben. Õt elérte a láng és meggyújtotta a nadrágjának szárát. Minden további bûntudat nélkül faképnél hagyta csapattársát és visszarohant oda, ahonnan jött.
Mire felocsúdtam az óriási, pusztító erejû lángszóró támadásból, a Granbull már ott hevert aléltan a trénernõ lábai elõtt. Egy hatalmas adagnyi korholással hívta vissza a kutya pokémont a labdájába. Nagyokat köhögtem a koszos levegõbe, a lángok okozta füstölt szõrszagtól, s Bettyhez fordultam:
- Döbbenetes. Mi volt ez? - de mire válaszolhatott volna, megremegett a barlang és a legváratlanabb pillanatban szakadt be a plafon. Szikladarabok száza hullott alá, ami majdnemhogy eltalált. Tisztán látható volt, hogy a három legendás pokémon, Moltres, Rayquaza és Reshiram még mindig vívták a titáni harcukat. A fehér sárkány pokémon leszállt egy sziklapárkányon és egy pillanat erejéig az én szemembe nézett, mintha azt mondaná: "Siessetek!". Hamarosan újból szárnyra kapott, hogy a smaragd sárkánynak segítséget nyújtson. Tekintetem a nõére vándorolt, aki még mindig ott állt a barlang mélyére vezetõ nyílásnál. Talán akart még valamit? Volt még pokémonja? Mert akkor nagy bajban lennék, mivel Nagan kívül nincs más társam. A nõ egy újabb labdát akasztott le az övérõl, ami aggodalomra adott alapos okot: tehát még volt pokémonja. Bûntudatosnak éreztem magamat, amiért ezek szerint Bettyre kell hagynom a harc oroszlánrészét. Már annak eldobására készült, amikor váratlanul ott termett Moltres a barlang beszakadt részénél és egy földöntúlit rikoltott. Önkéntelenül felordítottam, amikor a legendás tûzmadár pokémon szikrázó szemekkel meredt a nõre. Az néma félelemtõl megdermedve úgy ejtette el a labdát, hogy a zsebszörnye nem tudott kibújni belõle. Moltres csak néhányszor tekintett ránk, de azt is csak futólag. Kérdõen néztem a madárra, ami most egy lángszóróval akarta megpörkölni a nõt, s vele minket is, ha nem terem ott Reshiram. Bal szárnyát Moltres nyakára akasztotta és elrántotta a nyílástól. Moltres szándéka nem ellenünk irányulhatott, de azzal a lángszóróval bennünket is bántott volna. Nem voltam biztos benne, de Moltres haragja nem miattunk vagy a legendások miatt volt, hanem a rosszat akaróktól. A meglepõdöttségtõl megdermedve néztem, ahogy Moltres újra szembeszáll legendás védelmezõinkkel.
- Valahogy azt súgja, hogy a baj forrása a barlangon túl van. - szögeztem le és komolyan néztem a nõre. - Mit akarnak Moltrestõl?
A nõ egy utolsó pillanatig még a sokk hatása alatt állt, majd fogta magát és a társát követve elillant. Idõ híján muszáj volt cselekedni: megböktem Bettyt és a haladási irány felé mutatva már futólépésben követtem a nõt. Reméltem, hogy a válasz erre az egész hajszára hamarosan meglesz.

[Betty]

Egy kis ideig még a kezemben forgattam Lizi labdáját, megpróbálva kitalálni, hogy a benne lévő szörnyecske vajon mit érezhet most, majd egy mély lélegzetvétel kíséretében korábbi ellenfelem szemébe néztem, várva a folytatást. Az nem váratta sokáig magát, de nem abban a formában érkezett, ahogy számítottam rá: a felettünk lévő barlangrész hirtelen beomlott, és a sziklák okozta lökéshullám, vegyítve a felkavarodó portengerrel, lelökött a lábamról. Ez volt a szerencsém, ugyanis pár pillanattal később törmelékzápor húzott el a fejem fölött csupán néhány centire. Megpróbáltam megkeresni Aurát, hogy túlélte-e, de a fehér sárkányt hamarabb láttam meg: láthatatlan kommunikációval üzenhetett valamit a lánynak, majd felemelkedett, és eltűnt. Aggódva kémleltem az eget (már amennyit láthattunk belőle), de hamarosan megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy Rayquaza-nak sem esett semmi baja, talán egy kicsit fáradtabb lett. Sárgán villogó szeméből óvatosságra intést olvastam ki, miközben elrepült fölöttünk, szorosan a nyomában Moltressel, aki, ahogy meglátta a lent zajló eseményeket, úgy döntött, idelent érdekesebb, így egy harci rikoltás után már készítette is a lángszóróját. Önkéntelenül is a legközelebbi szikla mögé ugrottam, ám a támadásra – Reshiram közbenjárása miatt – nem került sor.

Aura észrevételére csak némán bólintottam, ám az utána feltett kérdésre én sem tudtam a választ. Valami azt súgta, a megoldást egy kanyarral arrébb megtalálhatjuk, így futva követtem a visszavonuló nőt és Aurát.
Ami odabent várt minket, az maga volt a gonoszság: innen nagyon úgy tűnt, hogy a szigetet tartó oszlopszerűségeket romboló gépek ennek eszközei, a bent lévő, minket méregető feketeruhások meg az irányítói. A nő pár szót váltott az addigra összeverődött társasággal, akik egyként dobták fel a labdájukat. Az előttünk morajló pokémonseregben azonban volt valami egészen furcsa: mind szikla és föld pokémonok voltak, nyilvánvalóan a fúrásban segédkeztek, az olyan helyeken, ahova a monstrumok nem érhettek el. Volt ott Rhyhorn, de még Rhydon is, pár Onix és egy adag Graveler, pár Geodude-al megspékelve. Ekkor lett elegem.
- Mit gondoltok mit képzeltek ti, he? – ordítottam túl a csapatot, főleg az embereknek címezve a kérdést – Mi jó van abban, ha elsüllyesztitek a szigetet? Talán úgy gondoltátok, Moltres és a többiek lerombolják emiatt a városokat, amiket így gond nélkül az irányításotok alá vonhattok? Hát akkor felvilágosítanálak, hogy Tamarillon a helyzet immáron békés, és a többi városban és faluban is megszűnt már a káosz. – utóbbi mondatot magabiztosan mondtam ki, figyelve a reakcióra, ami legnagyobb meglepetésemre a tömeges röhögés volt. Valaki, szinte fuldokolva közölte velünk a valódi tervet, miszerint el akarják fogni a legendás triót.
- De persze, most, hogy ezt tudjátok, már nem hagyhatunk titeket életben – közölte utána, és egyetlen intéssel rohamozásra utasította seregét.
- Ezek a pokémonok nem harcra lettek kiképezve – mondtam csöndesen, talán csak Aura hallhatta meg – Nem szerencsés így ránk rontaniuk, még a létszámfölény ellenére sem.

Mélyen kifújtam a bent tartott levegőt, majd felemeltem a pokélabdát:
- Shanny, mutasd meg ezeknek, milyen az igazi erő! Szörf támadás! – kiáltottam. A feketeruhások kimeredt szemmel nézték, amint az elsöprő erejű víztenger elárasztja pokémonjaikat, ájulást és hörgést hagyva maga után. Néhány egyed még fel tudott tápászkodni, de egy-két lépés után őrájuk is csak a végkimerültség várt. A squirtle nem bántotta őket ezután, inkább visszafutott hozzám, és kérlelve nézett a szemembe. Én lehajoltam hozzá, megsimogattam, majd egy megnyugtató „köszönöm, ennyi elég lesz”-t súgtam neki. A labdájába azonban a biztonság kedvéért még nem hívtam vissza.
- Azt hiszem, a többit Moltres elintézi. Mit gondolsz, Aura? – kérdeztem.

[Aura]

Amit odabent tapasztaltunk, az maga a pokol volt. Az egész barlangbelsõt felparcellázták a gépszörnyeikkel. Amerre csak a szemem ellátott, mindenütt fekete ruhás alakokat láttam, akik azon voltak, hogy beomlasszák a rendszert, azzal együtt elsüllyesszék Moltres otthonát. A nõ, akivel korábban harcoltunk, ûzött vadként rohanhatott a társaihoz és néhány szót váltva velük. A banda valamennyi tagja megannyi labdát dobott fel, melyekbõl egészen rémisztõ pokémonok törtek elõ: Rhyhorn, Rhydon, Geodude, Graveler, de még Onix is. A pokémonsereg láttán elment az önbizalmam, de a legváratlanabb pillanatban Betty felháborodva szólalt fel. Ennek már itt volt az ideje, habár abban a helyzetben nem nagyon mertem harcba szállni, elvégre az egyetlen pokémonom félájultan pihent a labdájában. Bettynek piszok nagy szerencséje volt, hogy több társa lehetett, mint azt vártam. Ám a gonosztevõket szemmel láthatólag nehezen lehetett eltántorítani a céljuktól. Rohamra utasították azt a megannyi pokémont, melyeket az elõbb hívtak elõ. "Ezek a pokémonok nem harcra lettek kiképezve." Valami ilyesmit hallottam Betty irányából, de az események olyan gyorsan követték egymást, hogy még gondolkodni sem tudtam. Egy Squirtlet hívott elõ - akit mellesleg Shannynek becézett - és egy erõs elsodrással ledöntötte a rohamozó pokémonokat a lábukról. Shanny visszatotyogott tréneréhez, aki a jól megérdemelt simogatást természetesen megkapta. Betty kijelentésére csakis helyeselni tudtam.
- Azt hiszem, minden indoka meglesz arra, hogy szétporlassza ezeket a... férgeket? - az utolsó szóra rákérdeztem. Nem tudtam a tökéletes szót ezekre a gonosztevõkre, mert talán kicsit enyhén fogalmaztam. Az egyetértõ szavaimat követõen a barlang ismét megremegett és a plafonon tátongó hatalmas rések egyikén Moltres tört be. A hatalmas tûzmadár elrettentõ látványt nyújtott. Szemei szikrákat szórtak és nagyot sóhajtottam, mikor dühét nem rajtunk, hanem a gonosztevõkön akarta kitölteni. Szemével az ingatag támasztópilléreket figyelte. Elõször az õsi erõvel sziklákat teremtett és kitámasztotta azokat, nehogy összeomoljon a vulkán barlangrendszere, s csak azután folytatta a szemmel való regulázást. Csak akkor értettem meg, miért várt, amikor Reshiram megjelent mellette. Rayquaza nyilván még kint volt és csak azt várta, hogy majd felválthassa a fehér sárkány helyét. Reshiram saját, pokémon hangján kommunikált Moltresszel, majd miután végzett, mélykék szemeivel felmért, s fejével a hátára mutatott. Értettem a célzást: felmásztam a puha, selyem tapintású szárnyán a hátára. Az élõ legenda egy éles rikoltással jelezte felszállási szándékát. Egy utoljára még Bettyre néztem és elmosolyodtam.
- Még biztosan találkozunk. - mormoltam, majd Reshiram már ki is röppent a barlangrendszerbõl. A vulkán felett körözött, hogy bevárja Rayquazat és együtt hagyjuk el Moltres bölcsõjét.

[Betty]

- Ühüm-ühüm – bólogattam, jelezve, hogy teljesen egyetértek, még a kifejezéssel is, hiszen rászolgáltak. Bőven. Sőt, Shanny kis magánakciója még semmi nem volt, úgy éreztem, még ennél is többet kéne kapniuk, valami a tettükhöz méltó bánásmódot. Nem halált, de akármi mást.
Már éppen azon voltam, hogy felvetem azt az ötletet, miszerint vissza kéne vinnünk őket Tamarillo városába, és ott szembesíteni tetteikkel a nagyközönséget, mindazt az ezernyi embert és pokémont, aki miattuk sérült meg. Igen, mert nem a feldühödött pokék miatt, sőt, mégcsak nem is a madártrió miatt. Mert nekik megvolt az okuk, és jogosan háborodtak fel, ellentétben ezekkel a mihasznákkal, akik csak maguknak akarták a diadalt. Kapni fognak diadalt, de még hogy! Szóval, már nyitottam is volna a számat, amikor megjelent Moltres. Tekintetéből kiolvastam, amit ki kellett, így szó nélkül hívtam vissza Shannyt, magamban hálát adva az égnek, hogy végre a tűzmadár is megértette, amit üzenni szerettünk volna neki.

Miután Aura felszállt Reshiram hátára, megjelent Rayquaza is, így követve a lány példáját, felkapaszkodtam a zöld tüskék egyikébe kapaszkodva, és még egyszer, utoljára visszanéztem. A barlang még az ősi erővel is igen rossz állapotban volt, bizonyára sok időbe és erőfeszítésbe fog kerülni, mire újra a régi lesz. Ha lehet egyáltalán, ennyi pusztítás után.
- Sok sikert, Moltres! – intettem a pokémonnak, majd végleg elhagytuk a barlangot, a hegyet, s végül a szigetet is. Aurától már a levegőben köszöntem el, biztosítva őt, hogy valahol, valamikor biztosan találkozni fogunk még.