Treecko: Magbomba (Garrius) / ISZ: Attila

[Garrius]

Catherine ép és sértetlen. Ezért az információért megérte visszautazni a Johto régióból. Hatalmas kõ, mit kõ, inkább szikla gurult le a szívérõl, az aggodalmat is magával cipelve. Mikor nem pörögtek az események, az üresjáratokban újra és újra felderengett benne a nõ mosolyának emléke. Mi van akkor, ha a férje mindenre rájött? Mi van akkor, ha bántotta?
Most viszont megnyugodott.
Határozott célokkal érkezett vissza a Narancs szigetcsoportra. Három nagyon fontos terve volt, amik elengedhetetlenek lesznek a bajnokká váláshoz. Az egyik természetesen, hogy megszerezze a következõ jelvényét, a másik pedig az új pokémonok elkapása, akik hozzásegíthetik ehhez a célhoz. A harmadik, és egyben jelenleg legnagyobb prioritást élvezõ mégis az volt, hogy Treecko képességeit tovább tudja fejleszteni.
Az elmúlt csaták rádöbbentették arra, hogy zsebszörnyének szüksége van legalább egy távolsági támadásra, mert ilyen törékeny alkattal valóságos öngyilkosság folytonosan közel lenni az ellenfelekhez.
Konkrét elképzelései voltak arról, milyen fogások jöhetnek szóba, de választani egyelõre még nem tudott közülük. A Maglövedék, az Energialabda és Magbomba, mind nagyszerûen hangzik. Erõs technikák, amik pont azt a hiányosságot fednék le, amire akkora szükségük van.
~ Még van idõm eldönteni – nyugtatta magát, belépve az edzõterembe.
Különös érzés volt, hogy nem harcolni érkezik, noha ez a jelvény még hiányzik a gyûjteményébõl. Mégsem vélte helyénvalónak, hogy most hívja ki vezetõt. A következõ kis csecsebecsét saját erõbõl akarja megnyerni, tényleg legyõzve az ellenfelét. Ehhez viszont még idõre van szüksége, illetve talán arra a Chimchar-ra, akit ezután fog elkapni, már persze, ha az utcán hallottak igazak, és a roncstelepen valóban vagy egy példány.
A portás kedvesen fogadta, és szinte kérdés nélkül irányította volna a csatatérre.
- Köszönöm a segítséget, de most nem oda tartok – válaszolta a fiú mosolyogva túlbuzgó öreg viselkedésén. – Támadást szeretnék tanítani a pokémonom számára.
- Á, hát miért nem ezzel kezdte, fiatalember? Krane professzor az ön embere, menjen fel az emeletre, az ajtón megtalálja a feliratkozó lapot.
Garrius még egyszer megköszönte a segítséget, majd követve az utasítást, felsétált a lépcsõn. Na jó, valójában loholt. Most, hogy újra ezen a szigeten van, mindent akart, méghozzá nagyon gyorsan. Elkapta a hév.
Az ajtó elé érve, macskakaparásával tüntette fel a nevét, és a szemben elhelyezkedõ székbe huppant, hogy kivárja a sorát.

[Betty]

Összeráncolt homlokkal bámulta a monitoron megjelenő kérdőjeleket. Hiába próbálkozott, valahogy nem állt össze a kép, és a szimulációs berendezés sem tűnt valami segítőkésznek. Veszettül sipítozott minden egyes enter lenyomásánál. Krane professzor már ott tartott, hogy mindjárt hagyja a francba az egészet, pedig ez a fejlesztés az ő ötlete volt. Az edzőteremben ritkán történik olyan újítás, amiben Lady Splashnak nincsen benne a keze, és a professzor lelke mélyén ugrándozott örömében, hogy a saját fejéből pattant ki a szimulációs szoba átalakítása. Az új rendszerrel képesek lettek volna az ISZ energiatakarékosabbá tevésére, ezáltal drasztikusan lecsökkentették volna a támadások megtanulására fordított időt. De úgy látszik, hogy ez még várat magára.

Gondolatmenetéből ismeretlen eredetű zajongás rántotta ki, ami félreérthetetlenül a folyosó felől jött. Így hát Krane prof megigazította szemüvegét, majd felugrott gurulós székéről, és szinte repült az ajtó felé. A több napon át tartó egyhelyben ülés és monotonitás után valami változásra vágyott. Amint meglátta az új jövevényt, száját széles mosolyra húzta, és rá egyáltalán nem jellemző módon elkezdett hadarni:
- Jó napot, ugye azért jöttél, mert valamelyik pokémonodnak új támadásra van szüksége? Semmi gond, nálunk minden betanítható mozdulat megtanulható – eközben már terelte is be a fiút, végigmutogatva a szoba különböző részeit – Nos, ki lenne a kiválasztott? Milyen típusú technikát szeretnél, látod, itt lehet kiválasztani, a számítógépnek van kereső funkciója is.

Hirtelen abbahagyta a beszédet, mert ekkor jött rá, hogy még levegőt venni sem engedte a vendégét, nemhogy válaszolni. Idegesen babrált a szemüvegével, miközben a fiú a listát nézegette.

[Garrius]

Hirtelen egy vidámnak tetszõ, hadarásra hajlamos férfi tûnt fel az ajtóban, aki valósággal letámadta Garriust. Természetesen nem szó szerint, talán helyesebb lett volna úgy fogalmazni, hogy túltengett benne a vendégszeretet. Amikor az elõadva magát, elkezdte beterelni a helyiségbe, szinte már arra számított, hogy egy fehér abroszos asztal várja majd, fenségesen megterítve, egy hadseregnek való sütivel, kakaóval és idióta fotókkal, amelyek õt ábrázolják körülbelül tíz évvel ezelõtt. Ha tényleg a nagymamájához sétált volna be, biztosan így lett volna, de Krane professzor szerencsére csak bõbeszédûségében hasonlított a kedves öreg hölgyre.
Édességek helyett egy számítógép várta, ahonnan állítólag könnyedén kiválaszthatja majd a neki tetszõ támadást:
- Igen, azért vagyok itt, hogy egy új fogást tanítsak, vagyis tanítson az én kis barátomnak.
Lecsatolta övérõl a pokélabdát, és rutinos mozdulattal eresztette ki belõle legjobb cimboráját. A vörös fény, kantoi szemnek talán különös formát öltött, amibõl aztán Treecko bukkant fel, aki kíváncsian fürkészte a szobát. Új volt neki ez a sok elektronika.
- Remélem nem probléma, hogy olyan pokémont hoztam, ami nem õshonos itt. Kétlem, hogy különbözne azoktól, amikkel eddig dolgozott – mondta, remélve, hogy valóban nem jelent akadályt a dolog.
Treecko elégedetlenkedve kezdte skandálni saját nevét, amibõl Garr már tudta is, hogy olyan dolgot mondott, amivel megbántotta az önérzetes kis jószágot.
- Úgy értettem, hogy a támadás elsajátítási mechanizmusában nem különbözik a többi pokémontól, természetesen minden másban tökéletesen egyedi!
A hüllõ arckifejezése arról árulkodott, hogy ez a verzió már neki is megfelel. Ennek megfelelõen felszaladt gazdája vállára és hatalmas szemeit a képernyõre vetette. Persze nem azért mert értette volna a feltûnõ betûket, egyszerûen csak vonzotta a fény.
Trénere csak egyetlen pillantást szánt a listának, nem kezdte el a tüzetesen böngészni, õ már tudta mit akar, és ha itt valóban mindent meg lehet tanulni, ahogy azt a professzor is mondta, nincs szüksége újabb kutakodásra:
- Három támadás van, ami megfelelne az elképzeléseimnek, - kezdte – A Maglövedék, a Magbomba és az Energiagömb. Tisztában vagyok vele, hogy mindössze egyet választhatok, és nem is szeretnék többet, csak tudja nehéz lemondani bármelyikrõl is, mivel mindegyiknek vannak elõnyei és hátrányai. – Töprengeni kezdett, már bánta, hogy odakint a lábát lógatta a gondolkodás helyett. – Na jó, azt hiszem az elsõt kizártam. Szóval már csak kettõ maradt. – Újra elhallgatott és az állát vakargatta. – Megvan! Bármilyen nehéz lemondani az Energiagömbrõl, én mégis a Magbombát választom!

[Betty]

Ahogy megjelent a kis zöld jószág, Krane professzor le sem tudta venni a szemét róla. Még soha nem látott ezelőtt Treecko-t, ez pedig épp itt áll, és teljesen valódinak tűnik. Eddig csak könyvekből ismerte ezt a fajtát, így mindennél erősebb vágyat érzett a vizsgálódásra, első körben meg szerette volna érinteni, hogy a bőre tényleg olyan-e, ahogy anno megtanulta. De természetesen uralkodott magán, így csak tovább bámulta a pokémont, szemei már-már nyálcsorgatva követték annak minden mozdulatát.
A mozgásra az eddig békésen alvó Caterpie is felébredt, és kíváncsian járta körbe a gekkót. Üdvözlése jeleként egy hirtelen mozdulattal ő is a fiú vállán termett, és hozzádörgölődzött zöld társához.
- Szóval magbomba? – kérdezett vissza a prof kedvesen, majd hozzá is látott a szimuláció beindításához. A szoba elkerített részébe invitálta a pokémont, majd beindította a rendszert: az acéllemezek és az üvegfal eltűnt, helyét egy zöld, virágos mező vette át, középen egyetlen árnyékot adó fa álldogált. Caterpie izgatottan magyarázott valamit az értetlenkedő Treeckonak, majd kicsit hátrébb kúszott, és egy faágról figyelte tovább az eseményeket.

A professzor már éppen belekezdett volna az újabb monológba, amikoris feje fölött megvillant az a bizonyos villanykörte: tekintetét levette a monitorról, és a fiú szemét kereste:
- Amúgy az én nevem Krane professzor. Bocsánat a késői reagálásomért, tudod… - és folytatta volna, ha rá nem jön, hogy minek is kéne neki magyarázkodnia egy nálánál fiatalabbnak. Elharapta tehát a mondat végét, helyette más témába kezdett – Általában minden támadási formát húsz lépésben tanítunk meg a pokémonoknak, de volt már rá példa, hogy valaki kihagyott pár szintet. – itt kínosan mosolygott, mert ez tényleg így történt, csak az a szegény paras nem nagyon tehetett róla. De lényeg a lényeg, végülis sikerült elérnie, amiért trénerével idejöttek, így a profot nem nagyon izgatta, hogy a dolog rosszul is elsülhetett volna. Viszont Treecko egy számára gyakorlatilag ismeretlen pokémon volt, így ebben a mostani szituációban Krane profot szinte akármilyen a gekkóból kiváltott reakció felkészületlenül érte volna. Így hát reménykedett, hogy ezúttal semmi hiba nem csúszik be.
- Akkor kezdhetjük?

[Garrius]

~ Különös ez a férfi, az elõbb még pörgött, mint egy Golem, most pedig mintha lefagyott volna – gondolta Garr, a Treecko-t bámuló professzort nézegetve.
Tekintetét csak akkor vette le az idõsebb férfiról, mikor a periférikus látómezejében mozgást érzékelt. Azonnal odakapta a fejét, de veszély helyett, egy másik pokémon-t pillantott meg. Egy kis zöld hernyót, amirõl olvasott már valahol, de nem tudta volna megmondani pontosan milyen fajta. És bár ezek a lények a nevük felhasználásával kommunikálnak, most ez nem volt elég, hogy kisegítse. A zsebszörny sajnos nem mondta elég érthetõen.
Sebaj, az a fontos, hogy barátságos kis teremtés volt, aki azonnal szemügyre kívánta venni Treecko-t. Ennek megfelelõen Garr vállán termett, amit a tréner természetesen minden további nélkül hagyott. Még hátra is nyúlt, hogy megsimogassa a vendégszeretõ pokémon-t.
- Igen, úgy gondolom, hogy ezzel a támadással egy egészen új harcmodort tudnánk kialakítani. Treecko eddig már ismeri a Pofozást, az Elszívást, a Gyors támadást és a Megfélemlítést. Nagyon jó kis technikák ezek, de ugyanakkor mindegyikhez közel kell kerülnie az ellenfeleihez. Mondanom sem kell, milyen veszélyekkel jár ez számára. A fürgesége miatt képes a közelharcra, de minimalizálni szeretném a kockázatot. A Magbomba pont ebben segíthetne nekem. Távolról indítható, és ha nem talál, akkor is van esély a sebzésre, elvégre ha az ellenfél közelében robban, a lökéshullám és a szétrepülõ szilánkok még mindig kifejtik a hatásukat. – Maga sem tudta miért indokolta meg ilyen részletesen a döntését.
Treecko csak azután indult el a professzorral miután Caterpie-t követõen Garr is bólintással jelezte, hogy megbízhat az idegenben.
- Örvendek a szerencsének, az én nevem Garrius Troy, a Hoenn régióból! – Lehet, hogy kicsit megkésve jutottak el a bemutatkozásig, de néha van ez így.
A gekkó engedelmesen vonult a kijelölt helyre, ami ámulattal töltötte el. Bizonyára nagyon megijedt volna a hirtelen környezetváltástól, de új pajtása felvilágosította róla, hogy mire kell számítania. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem csodálkozott rá a történéseken így is.
Garrius-ról már nem is beszélve. A fiú köpni, nyelni nem tudott. Bár jobb is ez így, az elõbbi cselekvés elég nagy illemtudatlanságot jelent, fõleg „vendégségben”.
- Öö… kezdhetjük! – felelte a tanító, miután kicsit összeszedte magát. – Treecko, kérlek mindenben hallgass Krane professzorra.
A gekkó határozottan bólintott, szembefordult a fallal és az arckifejezése tökéletes elszántságot kezdett sugározni. Erõfelmérõ tesztként élte meg a feladatot, amit tökéletes osztályzatra akart elvégezni. Minden igeszálával koncentrált.

[Betty]

Krane prof csak csodálni tudta a kis gekkót: nem sok pokémonnal találkozott, aki ennyire komolyan vette volna az ő tanítását, főleg azok után, hogy milyen bután viselkedett vendégeivel. Egy pillanatra megint megakadt nála az a bizonyos lemez, de egy unszoló „Caaaaaterpiiiie!” után magához tért, és befejezte az előkészületeket az első szinthez. Az eddig zöld fű egy része dinnyefölddé változott.
- Treecko, megtennéd, hogy vágsz az egyik dinnyéből egy szeletet? Ha nem tudsz, Caterpie majd segít! – ajánlotta, amire a kis bogárpokémon heves bólogatással felelt.
- Ez még csak az első szint, itt Treecko megérezheti a támadás alapjait, ha ezt sikerül, már léphetünk is tovább. – fordult Garr felé. Mire újra a pokémonok felé fordította tekintetét, egy jó kövér dinnye már fel is volt szeletelve. Caterpie jóízűen beleharapott, majd a profra sandított, hogy az mit szól hozzá.
- Végülis ez csak egy szimulációs dinnye – sóhajtott Krane – Nem leszel tőle jóllakottabb.
- Treecko, próbáld meg a lehető legtöbb magot a szádban tartani, majd egyszerre lődd ki őket. Az irány és a sebesség még nem lényeg. – kezdte az okítást a prof, és várta, hogy a gekkó vajon hogyan veszi az első akadályokat.

[Garrius]

Treecko nem értette meg rögtön mire fog szolgálni a megjelenõ dinnye. A gyümölcs tökéletesen élethû volt, de a hüllõ nyálelválasztását így sem sikerült elindítania. Ennek oka természetesen nem abban keresendõ, hogy az tudta, csak szimuláció az egész. A válasz sokkal kevésbé hízelgõ az értelmi képességeire nézve, Treecko egyszerûen csak rovarevõ fajta volt, akit soha nem vonzottak a növényi rostok. A különbözõ pokémon eledelekre sem mond nemet, de a zöldség és gyümölcsfogyasztást soha nem próbálta.
Mikor a professzor arra kérte, hogy vágja fel a dinnyét, kicsit elszomorodott. Nem rendelkezett olyan képességgel, amit erre használhatott volna. Talán ha az Ilex erdõben sikeresen végbemegy az átalakulása, most könnyedén eleget tehetne a kérésnek, de így egyáltalán nincs egyszerû dolga.
Persze Kó sosem arról volt ismeretes, hogy hamar feladná a dolgokat, vagy, hogy nem elég kreatív az alternatív megoldások kifundálásához. Már lendítette is a farkát, hogy egy pofozással zúzhassa szét a gyümölcsöt, de rögvest észrevette, hogy már megelõzték. A nagy töprengésben valaki már felvágta. Sõt Caterpie immáron jóízûen lakmározik is belõle.
- Treecko – mondta a gekkó, a klasszikus „jó étvágyat” helyett.
Krane professzor utasításait egy bólintással nyugtázta, és azonnal elkezdte a szájába tömni a magvakat. Kicsit olyan volt mintha a kedvenc kis fekete rovarjai lennének, de mikor megérezte rajtuk a dinnye ízét, a nyelési ösztön azonnal elillant. Már-már undorítónak találta a dolgot, mintha egy ember tömködne valami számára gusztustalant a rágószervébe, de ennek nem mutatta külsõ jelét.
- Ügyes leszel – biztatta Garr.
Nem vett annyit a szájába, hogy teljesen megtöltse azt, mert akkor kizárt dolog, hogy gyorsan és távolra tudná õket röpíteni. Mikor úgy érezte, hogy elég lesz, az orrán keresztül megtöltötte a tüdejét levegõvel, és gépfegyverhez hasonlóan elkezdte kilövellni magából az ártalmatlan muníciót. Ugyan senki nem mondta neki, de õ rögtön a falat célozta.
A magok röppályája és sebessége nem volt egyenletes, de ez fõleg az elején lehetett igazán szembeötlõ. Az utolsó darabokból néhány már el is találta a célba vett akadályt.
Miután befejezte, kérdõen nézett Garrius-ra, majd fel a professzorra, hogy az kiértékelhesse az elsõ próbálkozást.
A trénernek büszkén vigyorgott vissza a partnerére. Neki kifejezetten tetszett a produkció, de mivel teljesen laikus volt, maga is azt várta, hogy Krane mondjon róla véleményt.
- Mit gondol? – kérdezte. – Elsõ próbálkozáshoz képest milyen volt?

[Betty]

- Ügyes pokémonod van – állapította meg a professzor a gekkó első próbálkozását szemlélve – ahogy elnézem, elég sok szintet át fogunk ugrani.

És ez így is volt. Ezen a szinten elviekben még csak az lett volna a cél, hogy Treecko megérezze „az ízét” a támadás végrehajtási módjának, de a hüllő máris elérte majdnem a negyedik szintet, egyetlen egy próbálkozással. A röpködő magok sebessége és pontossága nyilván nem haladta meg az elfogadható követelményeket, csak azt nem említettem meg, hogy Krane prof gondolatban már rögtön a harmadik szinten gondolkodott. Már az első öt dinnyemagnál tudta, hogy edzője igazat mondott, amikor a pokémon egyediségéről beszélt. Kétség kívül sokra viheti még, vihetik még, így a professzor minden lelkiismeret-furdalás nélkül ugrotta át a kettes levelt.
A környezet megváltozott, immáron (egyenlőre) mozdulatlan céltáblák emelkedtek ki a földből, az eltalálható terület minden alaknál kisebb lett: az első és egyben legnagyobb egy Snorlax volt, utána rögtön egy Rhyhorn következett, és így tovább. Legkisebbként a szimulátor egy caterpie-t rakott be, amin a valódi bogár ugyan morcoskodott egy keveset, de hamar belátta, hogy nincs miért.
- Most a dinnyemagok kilövését fejlesztjük. Először el kell találnod a céltáblákat, utána már csak egy bizonyos ideig lesznek függőlegesre állítva, utána eldőlnek, és nem lesz lehetőséged becélozni őket. Persze a táblák bizonyos időközönként újra felállnak. Tehát ezzel a gyorsaságot és az időzítést fogjuk gyakorolni. Készen állsz? – folytatta a prof az okítást, majd hátradőlt székében, és onnan nézte, ahogy a kis pokémon igyekszik végrehajtani a feladatokat.

Lehet kicsit el is bóbiskolt, mert mikor újra kinyitotta a szemét, Treecko már majdnem tökéletesítette a mozdulatnak ezt a részét.
- Mi történt? Mennyit aludtam? – fordult a fiúhoz, miközben a szemüvegét igazgatta.

[Garrius]

Kó, mint mindig, most is azonnal magára vette a dicsérõ szavakat. Elégedetten bólogatott, és már alig várta a folytatást. Kicsit tartott tõle, hogy ez az egész meg fogja haladni a képességeit, mivel eddig csak elszenvedte, de soha nem alkalmazta a távolsági támadásokat. Ez volt az elsõ olyan tévedése, aminek örülni tudott.
Teljesen mégsem hagyta magát elszállni, csak egy pillanatnyi dicsõséget engedélyezett magának, aminek lejárta után már izgatottan készült a következõ szintre. Magabiztosan Caterpie-re kacsintott, és várta az új kihívást.
A szájába már elõre betárazta a magvakat, amiket majdnem ki is köpött, mikor megpillantotta a Snorlax alakját. Feltörtek az emlékek, de az önuralom erõsebbnek bizonyult a meglepetésnél. Az egyedi gépágyú beindult, és mindegyik „golyó” eltalálta a célpontot. Ez persze nem nagy dolog, a felület hatalmas volt, a távolság viszont kicsi. Minden bizonnyal bárkinek sikerült volna.
A második tábla, a Rhyhorn, már csak egy halvány mosolyt váltott ki belõle. Eszébe jutott ugyan Attila új pokémonja, de ez a gondolat egy másodpercig sem hátráltatta. A „támadás” elkezdõdött, és a dinnye magvai a célba vett tárgyról pattantak vissza. Ismét hiba nélkül operált.
A következõ, egyre zsugorodó célpontokkal már nem volt ilyen könnyû dolga. Elõfordult, hogy néhány mag rossz helyre ment, de alapjában véve azokkal sem volt túl nagy problémája. Sõt észrevehetõen a vége felé - a zsugorodó táblák ellenére is - már egyre kevesebbet hibázott.
Mire már csak a Caterpie maradt kipipálatlanul, mindössze három fekete kis dinnyemagja volt. Koncentrált, célzott és lõtt. Az elsõ igaz mellé ment, de a második kettõ tökéletes találatot produkált.
- Szép volt! – Garrius fontosnak ítélte, hogy folyamatosan biztassa a pokémont.
Ekkor értek el a nehezebb fokozathoz, amelyben már a táblák sem tûrték tétlenül, hogy inzultálják õket. Védekezésül néha lebuktak, hogy aztán, már-már provokatívan újra felkeljenek.
Ez a szint már nem ment olyan könnyen, több hibát is vétett, legalábbis az elején. A próbálkozások számával viszont a sikeres találatok aránya is folyamatosan nõtt. Néhány perc alatt pedig eljutott oda, hogy az összes táblát sikerült eltalálnia, egymás után, minden hibát kiküszöbölve.
- Iiigen! – A tanító felkiáltott örömében
A hirtelen kitörés Krane professzort is kizökkentette a nyugodt pihenésbõl. Garrius nevetve nézett rá, és azonnal újságolni kezdte:
- Prof, ez sikerült! – lelkendezett. – Az utolsó alkalommal mindet eltalálta. Nem csak a nagy Snorlax, de Caterpie seggét is szétlõtte. Nagy király ez a pokémon!

[Betty]

A fiú hirtelen hangerőváltoztatása megijesztette a még félig bóbiskodó professzort, aki így majdnem hanyatt esett gurulós székével. Krane morcosan ugyan, de érdeklődve nézett át az üvegfal másik oldalára: bizony, a kis gekkó már át is lépte a harmadik szintet, sőt, tanulási képességei révén még olyan dolgot is produkált, amit a prof el sem mondott neki.
Caterpie is teljesen fellelkesült társa eredményeit látván, ugrándozva (már amennyire egy hernyó tud ugrándozni) kerülgette társát, néha-néha heves „cat-caaat-caterpieeee”-kkel dicsérve a másikat. Nevetve lőtt ki laposabb fajtársára egy fonalat, hogy aztán bábjátékozzon vele, ismertetve az előbb megtörtént szituációt. Krane prof csak mosolygott az egészen, nem egyszer lőtt már túl a kis bogár a célon, de ez alkalommal nem akarta leállítani: úgy tűnt, a biztatás pozitív hatással van Treeckora, még akkor is, ha szegény hüllőt agyonszeretgeti Caterpie.
- Akkor folytathatjuk? – kérdezte mégis, hogy egy pillanatra abbamaradjon a fesztivál, és lehetőséget kapjon Treecko a lélegzetvételre. Caterpie tisztelettudóan visszamászott a fára, így már semmi nem akadályozta a következő szintre való felkészülést.

- Nos, készen álltok?
Krane prof a mai napon már vagy a tizedik alkalommal mondta ki ezt a pár szót, persze különböző formában, hogy azért ne legyen olyan unalmas a procedúra. Treecko az előző egy-másfél órában végiggyűrte majdnem az összes szintet, már csak egy utolsó megmérettetés vár rá: a dinnyemagok helyett már régen a saját munícióját használja, a sebességet és az időzítést is begyakorolták már, az egyetlen dolog, ami hátravan, a huszadik, és egyben utolsó szint.
- Caterpie, téged választalak! – kiabálta be a professzor, mire a fán pihenő bogár szemei kipattantak. Szemével Treecko-t kereste, majd leugrott az immáron edzőpályává módosult földre, és büszkén húzta ki magát. Noha tudta, hogy ellenfele bizonyára már nagyon fáradt lehet, meg sem fordult a fejében, hogy könnyű menetre számítson. Helyette inkább társát biztatta, hogy az minél jobban fel legyen pörögve.
- A meccs csak addig tart, amíg Treecko egyszer megsebzi Caterpie-t, méghozzá ezt csak a magbombával teheti meg! Ha minden világos, kezdődhet az edzőmérkőzés! – tudatta Krane prof a jelenlévőkkel, majd kényelmesen hátradőlt, és onnan figyelte, mi fog történni. Ő nem volt pokémon-edző, így teljes mértékben a bogárpokémonra bízta a mérkőzést.
Caterpie intett a hüllőnek, hogy ők kezdhetik, majd összehúzta magát, hogy ha kell, hirtelen tudjon elrugaszkodni a talajtól.

[Garrius]

Treecko tipikusan olyan mosollyal jutalmazta Caterpie-t, mint amilyennel az idõsebb testvér szokta hiperaktív öcsikéjét. Jól esett neki a hernyó jelenléte, de azért elgondolkodott azon, hogy a professzornak nem lehet könnyû dolga vele. Feltéve persze, ha a hétköznapokban is ilyen. Igaz, lehetséges, hogy csak a társaság váltja most ki belõle ezt a lelkesedést. Elvégre egy ilyen laborban nem találhat túl sok alkalmat a szórakozásra, vagy a szocializálódásra. Legalábbis a gekkó számára két nap után kibírhatatlanná vált volna a terep. Neki a természet kell, a nagy, tágas terek, a friss levegõ és kalandok egész sora.
Akkor érzi magát igazán élõnek, amikor a lombkoronaszinten suhan fáról fára. Mikor hosszas becserkészés, vagy üldözés végén ragadhatja meg a zsákmányát, mikor a harctéren bizonyíthatja rátermettségét, és amikor a trénerével tölti az idejét.
Pont a csaták miatt jöttek most ide. Kó tudta, hogy a mestere új pokémont akar, méghozzá egy tûz típust. Érdekes, hogy nem érzett féltékenységet, valójában õ is szerette volna, ha bõvül a kis családjuk, de azzal is tisztában volt, milyen nehéz lesz számára legyõzni bármelyiket is a lángok mûvészeibõl. Ezért is kell megtanulnia ezt a támadást, amivel már esélyesként léphet fel a Garr által Chimchar-nak nevezett pokémon ellen is. Mert végül is, ha nem õ teszi meg, akkor kicsoda? Talán Omlett?
Jaj, Omlett! Mikor eszébe jutott a tojás, mindig melegség öntötte el a mellkasát. Már alig várta, hogy kikeljen, és megtaníthassa az élet nagy dolgaira. Megmutatja majd neki, hogy melyik ágra érdemes érkezni, kiokítja milyen bogarat érdemes megenni, és mit kell elkerülni. Nagyszerû dolog lesz.
Ilyesmirõl persze csak a gyakorlás szünetében ábrándozott.
A szintek egymást követték, és a feladatok egyre bonyolultabbá váltak. Ha már rögtön az elején kérték volna ezt tõle, szinte biztos, hogy elbukott volna, de a folyamatosság meghozta a gyümölcsét, így sikerült teljesíteni minden követelményt.
A legérdekesebb az volt, mikor a hüllõ szinte észre sem vette, hogy a magvak már kifogytak a szájából, õ mégis tovább szórja a golyókat. Ezek még nem voltak képesek felrobbanni, de már legalább a saját erejébõl alkotta meg õket.
Innentõl kezdve már csak azért vett a szájába egy-két dinnyemagot, hogy beindíthassa a folyamatot. Késõbb már erre sem volt szüksége. Elég volt koncentrálnia, kinyitnia a száját, és már jöttek is belõle a magvak. Minden próbálkozással egyre inkább hasonlított a produktuma arra, amit Magbombának neveznek. Végül már csak két vagy három töltet alkotott meg egyszerre, amelyek nagyobbak voltak a kezdeti verzióknál, és ha nem is robbantak nagyot, de kontaktusba kerülve a földdel és a táblákkal egyfajta önmegsemmisítést hajtottak végre.
A professzor szerint ekkor érkeztek el az utolsó szinthez. A támadás éles használatához.
- Ez nagyszerû, Professzor, de a Magbomba nagyon erõs támadás, biztos benne, hogy ki akarja ennek tenni õt? – Garrius természetesen a bogár pokémonra célzott, mert valahogy elképzelhetetlennek tartotta, hogy másként érjen véget ez az összecsapás, mint Treecko gyõzelmével.
A hüllõ saját nyelvén közölte új edzõpartnerével, hogy elõre sajnálja, ha esetleg sérülést fog okozni neki. Igazat mondott, mert szívesebben küzdött volna most meg egy tûz típussal is, mint valakivel, aki eddig támogatta és biztatta.
Treecko már magáénak érezte a támadás alapjait, így magabiztosan nyitotta ki a száját. Ezért is lepõdött meg, hogy ezúttal csak egyetlen fénylõ magot sikerült megidéznie. Eddig mindig több volt, de lényegében ez is elég lehet. A „töltet” gyorsan indult meg Caterpie felé, de a valós célpontja nem a kis hernyó volt. Kó húsz-harminc centivel elé célzott, hogy ne telibe kapja, hanem csak a robbanás külsõ hatásai találják el. Remélte ez is elég lesz a bizonyításhoz.
A Magbomba becsapódott, és port kavarva robbant fel.

[Attila]

Megérkeztem Lasy Splash edzőterméhez… Újra. Mielőtt belépnék a kapuján és közölném szándékomat, kezem megakad az ajtó fogantyúján és elmerengek magamban, felidézem az emlékeket. Azt a napot, mikor idejöttem és Gastlyvel álltam ki a teremvezető ellen. Csúnyán kikaptam, ami akkor kissé letört, akárcsak Gastlynek az egyik szemfoga, de ez ösztönzőleg hatott rám és pokémonomra is.

Hatalmas meglepetésként ért az, mikor minap az erdőben egy Pidgey ébreszt fel, a csőrében egy levéllel. Kibontva azt, egy ajándékkupon volt benne, amit Lady Splash küldött ajándékképpen.
Bután vakargattam a fejem, mert fogalmam sem volt, hogy mért küldözget az a nőszemély nekem ajándékot. Talán tetszem neki?
Aztán tovább olvasva a levelet jöttem rá, hogy nekem ma születésnapom van.
Habár kellemesen érintett a dolog, hogy a teremvezető még emlékezett rám, de nem tudtam, hogy mért érdemlem én meg ezt tőle, hogy mért kapok ajándékot. Sokat gondolkoztam ezen, azután arra jutottam, hogy soha nem a „miért?”-ekkel kell törődni, hanem el kell fogadni, hogy ez van és kész.
Boldogan raktam el a kupont a ruhám egyik belső zsebébe és megfogadtam magamnak, hogy amint arra járok, benézek és megtaníttatok valamelyik barátomnak egy hasznos támadást.

Benyomtam az ajtót és a recepcióhoz sétáltam. Ott a portás mosolyogva fogadott, de amint észrevette, hogy kivagyok rögtön elkomorodott az arca.
- Sajnálom, de a terem zárva van, gyere vissza később. - próbálkozott az öreg egy ravasz mosollyal az arcán.
- Ne izgulj vénember, nem a terembe akarok most menni, hanem… - itt belenyúltam a zsebembe és előkaptam az ajándékkupont, majd hatalmas erővel az asztalra csaptam (de csak a túlbuzgóságom miatt, nem volt bennem semmi rossz szándék), amitől a portás egy kicsit hátrébb hökkent ijedtében. -… a támadás tanító okos tojáshoz, mert kaptam a teremvezetőtől nászajándékba egy kupont. - kacsintottam az öregre. - Tudja, oda van értem a csaj, csak nem meri bevallani nekem.
A portás köpni-nyelni nem tudott, csak egyenesen a hátam mögött lévő lépcsőre mutatott.
Egy percet sem maradtam tovább a pultnál, hatalmas izgalommal a testemben, rohantam fel a lépcsőn és érkeztem meg az ajtó elé. Már rontottam volna be rajta mikor kiszúrtam egy listát, fölragasztva rá.
- No, lássuk csak… - vakartam az állam. - Ez azt írja, ha ide várok, írjam fel a nevem, és ha vannak bent, akkor legyek türelemmel.
Felírtam a nevemet a tollal - ami a listához volt erősítve egy madzaggal - egy másik név alá, aki valószínűleg előttem ment be, vagy bent van, majd leülök a padra, közben elkezdtem gondolkozni azon, hogy kinek is és mit kéne betanítani.
- Nos, lássuk csak… - vakarom meg a fejem búbját. - Vegyük először is Bulbasaurt, milyen támadásai is vannak… Szőlőostor, Piócamagvak, Pengelevél, Altatópor, Méregpor, Lezúzás (Take Down). - számolom végig az ujjaimon a támadásokat, közben pedig elemzem azokat a fejemben. - Szerintem ő rendben van, remekül lehet taktikázni vele. Lássuk a következőt: Gastly… Hipnózis, Nyalás, Összezavaró gyűrű, Árnyéklabda. Nem rossz, nem rossz, de valahogy mégsem az igazi. Akkor talán Gastly… De még itt van nekem Rhyhorn, no, lássuk csak… Lezúzás, Eltiprás, Szarvtámadás, Sziklarobbanás. Rendben, egyértelmű! - Csapok a tenyerembe, majd pattanok fel a helyemről. - Fogalma sincs, hogy Rhyhorn, vagy Gastly! Rhyhornnak igaz elég erős támadásai vannak, míg Gastlynak csak az Árnyéklabda az erős támadása… Viszont Rhyhorn az maga a nyers erő, ahova kell is az erős támadás, Gastlynek meg a többi támadása hiába gyenge, de mégis… Ki lehet őket remekül használni. ÁÁÁÁ! Nem tudom… Meg is kérdezem őket. Kíváncsi vagyok rá, hogy nekik mi lehet a véleményük.
Eldobtam Rhyhorn és Gastly pokélabdáját, majd a két pokémon materializálódva alakot öltött a szemem előtt.
Ahogy Rhyhorn kijött a labdájából, félősen nézett szét, majd futott hozzám közelebb, és próbált minél jobban mellém férkőzni. Annyira túlzásba vitte, hogy szinte már felborított.
- Jól van már nagyfiú, nem kell félni, nem kapsz szurit. - nevettem a pokémonra és simogattam meg (nem is sejtve, hogy valószínű, a simogatásomból egy cseppet sem érez), hogy megnyugodjon.
Amint érzékelte, hogy tényleg nem lesz baja és idegenek sincsenek a közelben, kissé távolabb húzódott tőlem, de egy méternél jobban nem mert eltávolodni a testemtől.
Gastly szokásos búskomorságában lebegett céltalanul fel-alá a folyosón, de három méteres körnél nem ment messzebbre nálam. Eleinte érdeklődve, szomorú, lehangolt ábrázattal nézte a Rhyhorn-t, de azután ráunt és a semmibe kezdett merengeni.
- Jajj ugyan már Gastly… - próbáltam meg vigasztalni a pokémont, miután a Rhyhorn lefeküdt a lábam mellé és éberen figyelt. - Még mindig emészt az a csúnya bűntudat? - néztem rosszkedvűen, sajnálkozva a szellem pokémonra.
- Gaaaastly-Ga-a-a-astlyyy - válaszolta, ami annyit tesz, hogy igen. Legalábbis erre következtettem, mivel egy átlagos Gastly ajkai nem lefele biggyednek és szemei sem melankolikusan merednek ki a fejükből. De engem nem zavart, hogy ilyen a pokémonom, hiszen Ő pont ezért egyedi. Nem zavart, viszont sajnáltam és bármit megtettem volna azért, hogy segítsek szegénynek.
- Ha egyszer összejön valahogy, eljuttatlak egy pokémon pszichológushoz, aki majd segít rajtad. - mosolyogtam kedvesen a pokémonra.
Gastly egy fáradt mosollyal jelezte, hogy rendben van, majd hátat fordított nekem és a semmibe meredt.
- Na de nem csak a pszichológus segíthet rajtad, hanem én is és a beszélgetések is! Mellesleg most pont ezért hívtalak elő téged.
Tisztában voltam vele, hogy Gastlyvel többet kell törődnöm, mint a többiekkel, hogy segíthessek rajta. Ő több odafigyelést igényel, viszont sajnos még nem volt rá lehetőségem, hogy úgy, kettesben legyünk. Viszont tervbe van véve, hogy lesz egy olyan napunk, nekünk, négyünknek, ami csak a pihenésé és a jókedvé lesz. Talán ez majd jót tesz a pokémonnak is.
- No, lényegében azért hívtalak elő titeket, mert kíváncsi vagyok valamire… - kezdtem bele mondandómba. Itt Rhyhorn is és Gastly is érdeklődve fordultak felém. - Mint tudjátok, nemrég volt a születésnapom… - Gastly egy „Gaaastly” szóval köszöntött fel, míg Rhyhorn a fejével bújt a lábamhoz. - Jó, jó, köszi fiúk… - emeltem fel a kezem zavartan. - Nem ezt akartam bejelenteni. - mosolyogtam rájuk. - Na, szóval… Nem rég volt a születés napom és Lady Splashtől kaptam egy kupon-t, ami egy támadás megtanítására jogosít fel, felgyorsított tempóban. Azon gondolkoztam, hogy melyikkőtöknek kéne megtanítanom. Nos? Ki szeretne új támadást?
Rhyhorn csak pislogott rám. Nem voltam benne biztos, hogy ez most igent vagy nemet jelent.
- Esetleg te Rhyhorn, szeretnéd? - néztem érdeklődve a pokémonra.
A sziklapokémon csak félősen morogni kezdett, majd határozottan a fejét rázta meg. Volt benne egyfajta félsz, hogy ha új támadást tanítok meg neki, akkor csatákba fogom küldeni, és ezt ő nem akarta.
- Jól van, semmi baj, megértelek… - mosolyogtam rá és simogattam meg a fejét, közben Gastly-re néztem. - És te, Gastly? Szeretnél új támadást?
Gastly csak elém lebegett és az elmémbe egy vállrándítást (habár ez inkább egy rándulásnak nézett ki. Nem tudom honnan szedte a képet, de hogy a tipikus szellem humor meg van benne, amitől depressziós, az biztos) sugárzott, ezzel kifejezve azt, hogy neki teljesen mindegy, őt nem érdekli.
- Na de Gastly… Azért csak érdekel, ha megtanulsz egy újabb támadást, vagy nem? Emlékezz, hogy az Árnyéklabdát is miután megtanultad, mennyivel jobbnak, mennyivel erősebbnek érezted magad. Ha engem kérdezel… szerintem, ha már csak a mostani állapotodban lettél volna akkor, már simán megvéthetted volna Őt… Hát még miután megtanulod ezt a támadást. Gondolj csak bele… - próbáltam győzködni Gastly-t. Látszódott a pokémon arcán, hogy alaposan fontolóra veszi, amit mondok és mintha jól is esnének a szavai neki, habár attól még fájdalmasan érintik, mert eszébe juttatják, hogy gyenge volt.
Pár perc gondolkodási idő után bólint egy nagyot, ezzel el is van döntve a dolog: Gastly kap új támadást.
- Örülök, hogy sikerült megbeszélnünk. - vigyorgok a pokémonjaimra. - Már csak meg kell… Na várjunk csak… - esik le hírtelen meglepődésemben az állam és sietek vissza a listához, ami az ajtón van és nézem mega nevet, ami alá felírtam az enyémet.
- Ez nem lehet igaz! EZ EGYSZERŰEN NEM LEHET IGAZ!!! - akadok ki, mire Rhyhorn kissé félénken hátrálni kezd, mert még nem látott ilyennek, Gastly viszont kíváncsian és enyhén mosolyogva figyeli a reakciómat. - Hogy lehet, hogy ő pont itt és pont most?
Előveszem Rhyhorn pokélabdáját és visszahívom őt. Kisé megnyugvással tölti ez el a pokémont, mert így nem kell rettegni a hangos kiabálásomtól. - Gyere Gastly, bemegyünk… - szólok a pokémonnak, majd hatalmas lendülettel tárom ki az ajtót és esek be rajta.
- Garrius!!!!! - üvöltöm el magam, még mielőtt fölfogná az agyam, hogy valójában hol is vagyok.
Gastly csak komiszan mosolyogva, megfeledkezve a depressziójáról figyeli a cselekményeket a hátam mögül.
- Nekem kuponom van és a te edzésednek itt vége szakad, most én jövök!!! - üvöltöttem féltékenyen a fiúnak, mert nem akartam, hogy ő hamarabb próbálja ki a helyet, mint én. Dolgozott bennem igen erősen a féltékenység.
Noha tisztában voltam vele, hogy ez a kupon nem jogosít fel semmi ilyesmire, de engem ez nem érdekelt és teljesen sértve éreztem magam, hogy csak Garrius után kerülhetek sorra. Valószínűleg ha más neve lett volna kint a jelentkezőlapon, akkor most nem itt bent égetném magam, hanem odakint ülnék és várnék normálisan a soromra.
Végül kissé elkezdtem higgadni, és ziháltam is egy picit, az előző fennakadásom miatt, így most már szétnéztem, hogy valójában hova is rontottam be úgy, mint egy dühös Nidoking: Egy laborszerű terem volt, gépekkel fölszerelve, ahol egy szemüveges, szerintem okos tojás és tudálékos professzor foglalt helyet, és nézte, amint egy Caterpie és a fiú Treeckoja összecsapnak.
Pont akkor rontottam be, amikor a Treecko valamit kilőtt a szájából és az hatalmasat robbanva ért földet a bogárpokém előtt. Megrökönyödve láttam, hogy a fiú milyen komoly támadásra tanítgatja a pokémonját és elhatároztam, ha a következő összecsapásunkat is nyertesen akarom zárni (márpedig úgy akarom), akkor én is valami hasonló és erőteljes támadást kell megtanítassak a sajátjaimnak, mint ez a robbanó micsoda.

[Betty]

Caterpie csak egy halvány mosollyal nyugtázta Garr kijelentését, és jelezte, hogy egy kifáradt fű pokémon azért annyira nem fogja tudni megsebezni. Kis termete ellenére azért erőteljesen dolgozott benne a magabiztosság. Ez a viselkedés egyfajta elhárítási technika volt részéről, ugyanis nem ez az első alkalom, hogy akár szándékosan, akár nem, de lebecsülik képességeit.
Persze Treeckora nem neheztelt, de edzőjének elég rendesen belebámult a szemébe, egyfajta sértődékenységgel az arcán. Valahol mélyen persze pontosan tudta, hogy a fiú csak őt szerette volna megóvni a bajtól, de ezt általában nem vette figyelembe, mint ahogy most sem. Garrnak azonban sikerült elérnie, hogy a kis bogár márcsak becsületből is küzdjön, és ne hagyja magát egy pillanatra sem: ha a gekkó eltalálja, ám legyen, de nem fogja tétlenül nézni annak kísérleteit.

Így aztán, amikor az első adag magbomba repült feléje, csak kecsesen hátrébb szökkent kettőt, majd kihasználva a robbanás okozta füstöt, kilőtte tejfehér színű, ragadós fonalát. A szálak több irányból is egyenesen Treecko felé szálltak, de ugye a füst miatt ellenfele se láthatta mindet.
Krane professzor is feljebb ült székében, amikor meglátta pokémonja gyors reakcióját. Kívülről úgy tűnhetett, hogy egyáltalában nincs tisztában Caterpie képességeivel, és ez így is volt. Elkerekedett szemekkel bámulta a kialakulni készülő szituációt, amikor váratlan esemény történt: egy fiú rontott be, nyomában egy Gastlyval.
A prof először köpni nyelni nem tudott a meglepetéstől, mondjuk ez igazán nehéz is lett volna fejjel lefelé. Krane ugyanis egy elegánsnak nem mondható módon hanyatt vágódott, és ha ez még nem lett volna elég, a gurulós széke is ráesett az egyik lábára. Caterpie azonnal felfigyelt eme rosszul sikerült mozdulatra, de az előzmények után a világért se hagyta volna ott a pályát. Ezután Treecko felé kapta a fejét, kíváncsi volt, hogy az ismeretlen srác belépője vajon megzavarta-e annyira ellenfelét, hogy a fonalak akármelyike is ráragadjon.

Eközben a prof már felkászálódott valahogyan, de fejében még mindig nem állt teljesen össze a kép. Azt gyanította, hogy ismerik egymást a srácok, de döntése előtt inkább megvárta Garr reakcióját (habár elég erős késztetést érzett, hogy azonnal leteremtse a fiút és kitessékelje az ajtón).

[Garrius]

Az egy szem mag oda csapódott be, ahová a gekkó szánta, de a tervébõl körülbelül csak ennyi valósult meg. A felszálló füstben nem látta, hogy sikerült-e megsebeznie a hernyót, ám mivel nem hallott visítást, egyelõre teljes készenlétben maradt. Nem akar a könnyelmûsége miatt megbukni. Teljesen kizárta az elméjébõl a külvilágot.
A füst kicsit olyan, mint egy fizetõs lotyó, egyszerre ad és elvesz, tõled és mindenki mástól is, aki kontaktusba kerül vele. Lehet, hogy Treecko számára megnehezíti a fonalak elkerülését, de Caterpie sem tudta olyan pontosan kilövellni azokat, mint ahogy eredetileg tervezhette. Csak emlékezetbõl választhatta ki a támadás helyét, mert sokat nem láthatott a fû pokémonból.

*

Garr viszont nem tudott annyira koncentrálni, mint kicsiny társa. Valaki szabályosan feltépte az ajtót és feldúlt vadkan módjára csörtetett be. A tréner a bejárat felé fordult, látni akarta, ki zavarja a munkájukat.
Egyszerre volt meglepetés és papírforma, amit látott. Csodálkozott, hogy újra Attilába botlik, és egyértelmûnek tartotta, hogy csak õ lehet képes ilyen bevonulásra.
Minden esetre belevigyorgott az arcába, majd szemtelenül válaszolt:
- Sajnos errõl lekéstél, barátom! – Az újonnan megszületett terv hatására szája szinte a füléig ért. – Egyrészt a Pokémon Liga hivatalos közleménye szerint tegnap óta nem érvényesek a kuponok, másfelõl elõzetes bejelentés nélkül itt nem tanulhatsz semmit. Maximum egy kis illemet, ha megkérsz, hogy okítsalak! – Szinte már hiányzott neki egy kis csipkelõdés. – És, ami a legszomorúbb, hogy már fel sem iratkozhatsz az ajtón lévõ listára, mivel Krane professzor három hetes szabadságra megy. Így jártál, Attis! Ugye? – Hátra tekintett, hogy egy kacsintással rávegye a professzort a csíny továbbszövésére, de akkor látta meg, hogy az épp egy bonyolult jóga gyakorlat… helyett egyszerûen csak leesett a földre.
- Te jó ég! – Eltakarta az arcát, hogy ne kelljen lenézõen pillantania arra az emberre, aki ennyit segített neki. Nem érezte volna helyénvalónak.
Még segíteni is akart neki felállni, de mire sikerült legyõznie a rosszallását és a nevetését is, ez már bekövetkezett.
- Jól van?

*

Treecko-t mindez csöppet sem érdekelte. Mikor felfedezte a felé tartó fonállövedékeket, Gyorstámadással izzította be a rakétáit, és felugrott, amilyen magasra csak tudott. Ez elég volt hozzá, hogy elkerülje a támadást, de a segítségével még a füst mögé is beláthatott. Lokalizálta a célpontot.
Nyitotta a száját, amibõl ezúttal két Magbomba tört elé. Már nem finomkodott, hisz rájött, apró termetû ellenfele igenis tudja, mit csinál. Nem az a végtelen kis teremtés, aminek elsõre tûnik, de hát erre számítani is lehetett volna. Mégis csak egy TM tanító mester pokémonjáról beszélünk.

[Attila]

Nem várt következményekkel járt, a laborba való berobbanásom. Jobban szemügyre véve a dolgokat, a Professzor, akiről a véleményem mit sem változott néhány perc alatt - magyarul, hogy egy okos tojás - a földről kászálódott fel, elég ügyetlen, szerencsétlen módon.
Garriusnak meg a figyelmét tereltem el az edzéséről, de látszólag nem lett belőle semmi probléma, mert a Treeckoja ugyan olyan lelkesedéssel, lendülettel és elszántsággal folytatta a csatát.
A fiú viszont megengedi magának, hogy ne foglalkozzon egy ideig a harccal, hanem velem kakaskodjon.
- Micsodaaaa?! Ezt nem mondod komolyan, biztos hazudsz! Lady Splash, az én leghatalmasabb rajongóm, sosem verne át engem. És az „Okostojás” sem megy szabadságra, igaz? - fordultam idegesen, reménykedve a professzor irányába. - Az nem lehet… Maga azért van itt, hogy a segítségre szoruló edzőknek útmutatással szolgáljon. Egyszerűen nem mehet el, itt kell maradnia! Nekem szükségem van magáraaa! - rohantam oda a professzor lábaihoz és heveredtem le elé, majd kezdtem el simogatni és ölelgetni a lábszárát.
Gastly látva, hogy mit csinálok, hogy mekkora felfordulás keletkezett itt, azt sem tudta, hogy miként törölje le kicsorduló könnyeit, annyira nevetett. Szinte az ő túlvilági hangja töltötte be az egész laboratóriumot. Kifejezetten jót tett neki ez a jelenet, mert már így is, túl régóta ette magát az emlékei miatt. Az ilyen dolgok kellenek neki, hogy normális, életvidám, mókamester pokémon legyen belőle, ne pedig egy depressziós életunt szellem. Így csupán árnyéka önmagának. De ha több ilyen pillanatban lesz része, biztos vagyok benne, hogy depresszióján felülkerekedik, és olyan lesz, mint amilyennek született: boldog.
- És „Okostojás” Professzor… Mondja meg Garriusnak, hogy téved és még érvényesek a kuponjaim!!! Mert téved, igaz? Mondja azt, hogy téved!!! - ölelgettem és simogattam, kérlelve tovább, a kutató lábát.