Treecko: Magbomba (Garrius) / ISZ: Attila

[Betty]

Caterpie, követve Treecko példáját, nem törődött a háttérben kialakuló káosszal. Egy halvány mosollyal nyugtázta csak, hogy néha nem is kell jól hallani, ami körülötte történik. A bogárnak ugyanis már régóta gondjai voltak hallásával, csatákban is inkább a többi érzékére támaszkodott. Ez a hiányossága azonban belülről sokszor emésztette, és mostanáig nem tudott felsorolni egyetlen pozitívumot sem a dologgal kapcsolatban.
Ezen gondolatok viszont egy pillanatra elterelték figyelmét a mostani ellenfeléről, aki azóta már régen a levegőben volt, és már nyitotta is a száját az újabb támadáshoz. Caterpie gyorsan végigpörgette agyában a terepet, hogy vajon hogyan tudná kikerülni a magbombákat, majd kilőtte fonállövedékét a fa egyik ágára, és elrugaszkodott a talajtól. Ezzel sikeresen hárította a gekkó első kísérletét, azonban a második még így is feléje tartott. Hiába, Treecko rendesen begyakorolta a mozgó célpont elleni technikát, így nem hibázott: a magbomba telibe kapta a bogárpokémont, aki (típusa folytán) ugyan nem sérült meg súlyosan, de a faágat bizony elvétette, így egy rövid repülés után, kóvályogva próbált magához térni. Amint ez sikerült, odasasszézott Treeckohoz, és gratulált neki.

Mindeközben a professzor éppen próbálta levakarni magáról a szőkehajú srácot, majd egy cinkos mosoly után Garr felé, elkezdte mondanivalóját:
- Hát a fiatalembernek bizony igaza van: a kupont igaz beválthatod, de csak ha Lady Splash is itt van. És mint tudjátok, a vízi edzőteremben éppen egy mérkőzés folyik, utána meg a vezetőnek sürgős elintéznivalója akadt, ami nem tűr halasztást. Ami meg a három hetes szabadságot illeti, nos, éppen költözködünk. Egyedül ez a szoba üzemel már csak az emeleten, és nemsokára mi is áttesszük a központot Trovita szigetére.

Krane ekkor vette csak észre, hogy elcsöndesedett a küzdőtér.
- Gratulálok, Garrius, a pokémonod maximálisan elsajátította a magbombát! – rázta meg a fiú kezét, mintegy elköszönésképpen is, de csak miután ádáz küzdelemben, de megmentette a lábát a szőke sráctól. A háttérben lebegő szellempokémonra rámosolygott, majd ölébe vette a fáradt Caterpiet, és visszaült gurulós székébe.

[Garrius]

- A rajongód? – kérdezte a hitetlenkedõk jellemzõ szemöldök felhúzásával. – A leghatalmasabb rajongód? Na ne viccelj már, miért bálványozna téged bárki is? Talán az intelligenciát tükrözõ hajszíned miatt? – Már ezen is elkezdett nevetni, de ami ezután következett valóságos orkánná dagasztotta a hahotát.
Attila lefeküdt a földre és úgy kezdte kérlelni Krane-t, hogy segítsen neki. Ha nem lettek volna jó viszonyban – amit azért még egymás elõtt is igyekeztek titokban tartani – bizonyára elõtört volna belõle a sajnálat, amiért az õ gonoszsága okozta a riadalmat. Ám így, baráti szívatás címszó alatt, inkább csak nyerített tovább.
Igen, nyerített, mert ezt már nem lehet röhögésnek nevezni. Érezte, ahogy kicsordul a könnye, és az oldala is sajogni kezd, de ennyi áldozatot megért a jelent. Ha lett volna nála kamera, bizonyára tíz percen belül pár a pokétube-on lenne a videó. Így viszont be kellett érnie a pillanat múló örömével.
Bár igaz, hogy a momentum elszáll, de az emlék örök marad.
Az õ hangja mellett egy másik is belehasított a szoba levegõjébe. Egy különös pokémon volt, amelyet csak most vett észre. Nem tudta miféle jószág lehet, de kétségtelenül van humorérzéke. Azonnal szimpatikusnak találta, tehát együtt folytatták az önfeledt nevetést.
Attila magánszámának voltak negatív aspektusai is, nevezetesen az, hogy Garr szinte teljesen lemaradt Treecko mesterien kivitelezett akciójáról. Mire odafordította a fejét már csak az utolsó, sikeresen elindított magot látta, amelyik el is találta Caterpie-t.
Ezzel a párharc véget ért, a hüllõ teljesítette az utolsó szintet is.
A tréner odarohant a pokémonjához, és felkapta a kis hernyó mellõl. Megpördült vele a saját tengelye körül, majd feldobta a levegõbe, mint ahogy a kisgyermekeket szokták. A különbség csak az volt, hogy itt elkapás helyet valami más következett, olyan pozícióba helyezte a fejét, hogy a leérkezõ zsebszörny zavartalanul landolhasson a vállán.
- Ez nagyon szép volt. Retteghet az a Chimcar!
Hátranyúlva simogatta Treecko hátát miközben azt figyelte, amint Krane beszállt a szívatásba és tovább tetézi Attila összezavarodottságát. Visszakacsintott neki, majd Gastly felé is megeresztett egy ugyanilyen mimikai megnyilvánulást.
A professzor, nagy nehezen megszabadulva legújabb rajongójától, kijelentette azt, amiért tulajdonképpen idejöttek, Treecko maximálisan elsajátította a Magbombát!
- Köszönöm, az ön közremûködése nélkül még mindig csak ácsingóznánk egy ilyen technika után – mondta boldogan. – Szerintem hamarosan találkozunk, mert néhányszor igénybe venném még a szakértelmét. És most búcsúznék is, Attissal ellentétben tradicionális módon, szóval a lábai helyett csak a kezét ráznám meg! – Kezet fogtak. – Sok sikert a trovitai projekthez, legközelebb már ott keresem. Viszlát!
Már majdnem elindult kifelé, de eszébe jutott még valami, amit meg kellett tennie. Kabátja belsõ zsebébõl elõvett egy, a telefonszámát tartalmazó cetlit - amibõl mindig tart párat magánál, hogy különbözõ nõknek adhassa – és odadobta a szõke srácnak.
- Most pedig elindulok pokémonokat fogni, és begyûjteni a maradék három jelvényem. – Vigyorgott. - Majd hívj… ha felnõttél!
Megfordult, hogy lassú, nyugodt léptekkel elhagyhassa az irodát!

//Köszönöm szépen, további jó játékot! //

[Attila]

A professzor szavai, mint derült égből a villámcsapás, csaptak belém. Az nem lehet, hogy ez a kupon egy átverés legyen és érvénytelen. Az nem lehet… Mért hazudna nekem bárki is. Ghastly és Garrius hahotázó hangja zengte be a labort, de ez engem teljesen hidegen hagyott.
Már-már könnyező szemekkel szorítottam a professzor lábát, de az kitépte magát a szorításomból és Garriusal és annak Trecckojával kezdett el törődni.
Végül miután a Treecko sikeresen megtanulta a támadást, boldogan araszolt vissza a fiúhoz, indulásra készen. De mielőtt elmentek volna, Garrius visszafordult és a zsebéből elém vetett egy cetlit, rajta a számával, ezután lassú, komótos léptekkel eltűnt a laborból.
Kíváncsian néztem meg a számot, de egyszerűen nem láttam értelmét ennek az egésznek. De azért rámarkoltam a kis papírdarabra és belegyűrtem az egyik zsebembe, hátha még lesz kedvem telefon betyárkodni vagy valami.
Ghastly is abbahagyta a nevetést és mellém levitált, közben a Caterpie-t tanulmányozta. Per pillanat nem szomorú volt, hanem azon morfondírozott, hogy neki is ez ellen a kis hernyó ellen kell-e kiállnia. Tisztában volt vele, hogy Krane professzor csak ugratott engem, ő átlátta a helyzetet. Viszont esze ágába sem jutott volna szólni nekem. De ez így is van jól. Addig sincs maga alatt, amíg önfeledten szórakozik.
Végül nehezen talpra verekedtem magam, leporoltam a ruhámat, majd belenyúltam a zsebembe a kuponért, hogy elővegyem azt. Teljesen megváltozott, az elkeseredett helyett, szúrós tekintettel néztem a kutatóra.
- Akkor most tényleg nem ér semmit sem ez a sárga fecni? - ráztam a kutató orra előtt, már-már idegesen.

[Betty]

Mindig van egy határ, amit nem illik átlépni, még akkor sem, ha nagyon szeretnénk. Krane prof pont ezekre a szavakra gondolt, miközben a szőkehajú srác lebegtette előtte a kupont, amit nemrégen pont ő nyomtatott ki, és küldött el a Pidgey Expresszel.
Aztán csak győzött a higgadtsága: közben megigazítva szemüvegét, elmosolyodva válaszolt:

- Nagyon is sokat ér ez a sárga fecni - direkt kihangsúlyozta az utolsó szavakat, nem is gyenge célzással a hangjában - Segítségével tudod elindítani az Instant Szimulátor nevű gépet, amivel pokémonod seperc alatt új támadást tanulhat - eközben már oda is vezette a fiút az említett kütyühöz, majd be is indította. A masina felzúgott, képernyőjén megjelent a betanítható támadások listája, minden pokémonhoz külön-külön.
- A kiválasztott pokémont labdájában tedd be kérlek oda - mutatott a félgömb alakú bemélyedésre a szerkezet bal szélén - Majd válaszd ki a támadást, és nyomd meg a kék gombot.

Ezen instrukciók után otthagyta a párost, és elővett pár Oran bogyót, amivel megetette az ölében pihegő, fáradt Caterpie-t.

[Attila]

Furcsa, de mintha a professzor jelleme megváltozott volna felém nézve. Eddig idegesítő és szenvtelen, röviden népies cserépedény [ejtsd: köcsög] volt velem, de most mintha már kedvesebb lenne.
Morfondíroztam ezen egy ideig, míg a kutató elmagyarázta az instrukciókat, azután a fecnit tartó kezemet leengedtem és bámultam a tudóst, amint csak magyaráz - magyaráz - magyaráz. Valójában tényleg csak bámultam, mivel elmémben egy teljesen másik helyen jártam. Aki szemfülesebb volt, ábrázatomból le is vehette. Kissé pirult arc, felfele irányuló semmibe néző szem, nyitott száj, melyből egy kevéske nyál csordogál. És hogy mire gondoltam?

Lady Splash: - Oh… Attila Dreiden, te olyan jóképű és karizmatikus vagy. - csókolta meg a nyakamat a nő, egy tengerparton, a lemenő nap fényében.
- Jajajaja… Mondj olyat, amit még nem tudok… - válaszoltam flegmán az asszonynak.
- Nos, én… én… - kezdett bele Splash, kissé elpirulva és a talajra nézve, de a kezével gyengéden simogatva félmeztelen testemet. - Én szeretlek… - hajolt közel hozzám, hogy az orrunk már összeért és pár milli híján a szánk is, és mosolygott rám, miközben suttogta ezeket a szavakat.
Tekintetem a nőre vetettem kíváncsian, és még közelebb hajoltam hozzá, szánkat már tényleg csak egy milliméter, ha elválasztotta: - Valóban? - suttogtam neki. Valószínűleg forró leheletemet érezhette is az ajkain. - Én is szeretlek… De a citromos fagyit még jobban! - taszítottam el magamtól a megszeppent nőszemélyt és balkezemet felemelve a fagyiba temettem az arcomat. - Oh… Tudod, hogy soha senkivel, csak veled édesem… - kentem szét a fagylaltot arcomon, köröző mozdulatokkal.

- De szeretlek citromos fagyi… - motyogtam magam elé, ugyan azzal a bamba pofával. Nem tudom, hogy a professzor vajon mit gondolhatott rólam, de valójában nem is érdekelt, mert még mindig az ábrándjaimban voltam.
Gastly talán már percek óta lebeghetett előttem és kifejezéstelen arccal csak bámult. Valószínűleg megunhatta a dolgot, hogy a gazdája ilyen elmeroggyant, mert végignyalta az egész testemet, én pedig összerándulva, megborzongva tértem magamhoz.
- Gastly… - ezt most mért kellet… - töröltem le az arcomról a szellem pokémon nyálát. - Nem hiszed el, hogy milyen gyönyörű álmodozásból rángattál ki… - meredtem előre bután mosolyogva, ismét ábrándozó arcot felöltve.
A szellem pokémon valószínűleg nem akarta ismét végignézni ezt az egészet és már mihamarabb végezni is szeretett volna itt, ezért nyelvével ismét végig nyalt.
- Jójó… Felfogtam… - estem seggre és törölgettem meg az arcomat, majd teljesen kitisztult fejjel a professzor irányába néztem, aki már a Caterpie-t etette valamiféle bogyóval. Ezután a tekintetem a gép felé irányítottam, ami előtt ott lebegett Gastly.
- Csak nem lehet olyan nehéz ez… - morfondíroztam magamban, majd felkeltem a padlóról és a géphez bandukoltam.
- Na akkor lássunk neki! - ropogtattam meg az ujjaimat. - Ez a rés itt a szelvény helye… Igen… Helyeztem be a szelvényt a gépbe, ami működésbe is lendült. - Helyezzem bele a pokélabdát? Jaaa… Gastly vissza! - irányítottam a pokémonom felé a labdát, amiből egy vörös fénycsík tört elő és szippantotta be a golyóbisba a szellemet. - Na és akkor most betesszük, így ni… - helyeztem be a labdát. A gép kiadott rengeteg támadást, amik közül alig tudtam választani. - Váóóó! De király! - hüledeztem, hogy mennyi opciója van. Igaz, valójában már eldöntöttem, hogy ha Gastly akar új támadást, neki mit fogok tanítani. - Majdnem, mint egy játékgép… - nézegettem a fényesen villogó gombokat, közben kiválasztottam a Fedezék (Protect) nevű támadást. - Mit is mondott a tojásfejű, melyiket is nyomjam meg? - vakartam meg a fejem, magamban morfondírozva. - Áhháá… Itt is van… - csaptam rá egy hatalmas fehér gombra, ami újraindította az egész rendszert. - Bakker!!! - húztam be a nyakam szégyenemben és néztem körül, hogy a professzor nem látta-e a szerencsétlenkedésemet.
Miután a gép újra indult, újra kiválasztottam az előbbi támadást, majd fejemet vakarva nézegettem a gombokat: - Nos, a fehér az tuti nem… A sárgában nem vagyok biztos, ahogy a zöldben sem. A piros az biztos, hogy nem, mivel minden filmben a piros gomb valami rosszat csinál… De viszont ez a bélsár színű igen szimpatikusnak tűnik számomra! - csaptam rá a kiválasztott gombra, mire a pokélabdám alatt,a gépen, egy rés nyílt és majdnem bele is pottyant, ha nincsenek jó reflexeim és nem kapom el.
Kézfejemmel megtöröltem verejtékező homlokomat, ami újbóli szégyenem és gyors mozdulatom, valamint a félelem, hogy majdnem elvesztettem Gastly-t, miatt jött ki rajtam.
Ezúttal már fel sem néztem, hogy a professzor látta-e ezt a szerencsétlenkedésemet is, mert az még megalázóbb lett volna számomra.
A pokélabdát visszahelyeztem előbbi helyére (mivel alatta a rést nyitó kis ajtócska visszacsusszant), majd ismét a gép elé sétáltam. Kiválasztottam ismét a támadást, majd…
- Na jó… Ezúttal tuti sikerülni fog… RANDOMRA!
Lehunytam a szemeimet és egy véletlenszerű gombra csaptam a mutatóujjammal. Óvatosan nyitottam ki a szemeimet és azt véltem felfedezni, hogy az előbb említett testrészem egy hatalmas kék gombon fekszik.
- Vajon jó? Nem történik semmi… Meredtem a pokélabdámra, amiben Gastly volt benne. - Héj Mr. Tojásfej! - fordultam megszeppenve a professzorhoz. - Maga szerint jól csináltam?

[Betty]

Lelki szemei előtt már élesen látszódott a kis faházikó, ahol nemsokára lakni fog. A zsongó városi életet amúgy is unta már, és Caterpie-nek is biztos jót fog tenni a költözés: a létesítmény hatalmas erdőségei, mezői, folyói és tavacskái majdnem minden pokémon szívét megmelengetik, így Krane prof már nagyon várta a pillanatot. Azt a másodpercet, amikor kiszabadulhat innen, és végre viszontláthatja régóta nem látott szüleit.

Az ölében nyugvó bogár mocorgására azonban kinyitotta a szemét: tekintetével a szimulátor mellett szerencsétlenkedő srácot vizslatta, és próbálta kitalálni, hogy vajon mitől búghat ilyen veszettül a masina. A fiú arckifejezése nem sok jóról árulkodott, így kénytelen kelletlen felállt, és odaballagott Attila mellé.
- Hát melyik gombot nyomtad meg? – kérdezett vissza. Miután azonban vagy nem kapott választ, vagy nem sok információtartalommal rendelkezett a fiú mondandója, egy-két billentyűparanccsal előhívta az előző két órában elvégzett parancsok listáját. A gép újraindításán még csak a fejét csóválta, de a pokélabda-javító program láttán igencsak elkomorodott: ezt a funkciót ugyanis csak nemrég szerelte bele a masinába, és használatához tilos pokémonnak lennie az adott labdában. Miután gyorsan megbizonyosodott róla, hogy a program futtatása végülis kudarcba fulladt, egy gyors sóhaj után a tovább gombra vitte a kurzort. Ez után már a támadás-betanítás következett.
- Szerencséd van, kölyök – fordult az ijedt srác felé – a pokémonodnak semmi baja nincsen, valamint sikerült megtanulnia a… - itt elgondolkodott, hogy visszafizessen-e a srácnak, amiért ennyi bonyodalmat okozott. Egy tizedmásodpercnyi töprengés után úgy döntött, egy kis tréfa senkinek sem árt meg, így eképpen folytatta mondandóját:
- A frusztráció nevű támadást! – miután végignézte a fiú reakcióját, tettetett szomorúsággal a hangjában billegette fejét – Ti aztán nem lehettek valami jó viszonyban, ha ezt a mozdulatot választottad neki…
De hogy miért nem, azt persze nem mondta el. Nem ám azért, mert biztos volt benne, hogy Attila tudni fogja, mit takar a frusztráció (Frustration), hanem mert ezzel is csak fokozni akarta szegény tréner idegességét/ijedtségét.

Pár pillanatnyi hatásszünet után azonban mosolyra húzta száját, és a hahotázó Caterpie-vel a vállán jól hátba verte a fiút:
- Nyugi, csak vicceltem! Biztos az F-kezdőbetű zavart meg, így hát elnézésedet kérem! – még mindig vigyorgott – Valójában a Fedezék-et tanulta meg a barátod! Jó választás! – kacsintott, majd Attila kezébe nyomta a pokélabdát.
- Aztán csak okosan! – folytatta, közben terelve is ki a szőke hajú fiút az ajtón. Még egyet integetett neki, majd becsukta maga mögött a Szimulációs szoba ajtaját, és visszaült székébe.
- Ő volt az utolsó vendégünk itt. Holnap végre költözködünk!

[Attila]

- Azt hiszem... Nem tudom!! - fakadtam ki a professzorra elkeseredetten, ezzel választ adva minden felmerülő kérdésére. Közben a fejemet fogtam és zavartan mutogattam a gépen elhelyezkedő billentyűkre.
Ezután Krane professzor gyorsan végigfutott mindenen és álnok ábrázattal fordulva felém közölte, hogy nem a Fedezék, hanem a Frusztráció támadást tanította meg a gép a pokémonomnak.
- Igen? - néztem a professzorra növekvő haraggal. Fejemben már lejátszódott egy kép sorozat, ahol hatalmas dühvel tépem le magamról ruháimat (az igazság szerint, egy kicsit izmosabb voltam a képzeletemben, mint reálisan. De hát a képzelet ezért képzelet.) és ökleimet a gépnek ütöm, miközben az recsegve, szikrázva hullik darabokra. Ezután lihegve a professzorra nézek, majd az ő arcát is addig töm, amíg csak... Na jó! Vissza a valóságba.
- De ez nem lehet. Hiszen én tisztán emlékszem, hogy a Fedezékre nyomtam rá. - közöltem a professzorral, felháborodott hangon.
Végül az okostojás a hátamra csapott és meglepetésemre bejelentette, hogy csak füllentett és sikeresen megtanulta Ghastly a fedezék támadást.
Fel sem fogtam valójában a szavait, csak megdöbbenve álltam és figyeltem a professzort kifejezéstelen ábrázattal. De az egy percig sem volt rest és a kezembe is nyomta a pokélabdát, majd kitessékelt az ajtón. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindez pár másodperc alatt játszódott le, és hogy én már az ajtó túloldalán állok. Mindenesetre éreztem, hogy endorfin szabadul fel a szervezetemben, magyarán szólva örömöt éreztem magamban. Méghozzá egyre növekvő örömöt, mikor tudatosult bennem, hogy lényegében mi is történt.
- Ez egyszerűen KIRÁLY! - kiáltottam fel örömömben és hívtam elő a labdájából Gastlyt.
A szellempokémon melankolikus arckifejezéssel nézett rám, és cseppet sem látszott feldobottnak, hogy egy új támadás büszke tulajdonosa lehet.
- Jaaaaj, Gastly. Ne legyél már ilyen. - néztem izgatottan a gáz pokémonra. - Gyerünk, had lássak egy Fedezék támadást! - adtam ki kíváncsian a pokémonnak az utasítást.
Gastly egykedvűen hátrébb lebegett tőlem és hatalmas fénnyel körülvéve magát, egy zöld mezőt hozott létre maga körül. A szemem csak úgy csillogott a csodálattól és a gyönyörtől, mert igen csak tetszett a támadás kinézete. Nyugtázva a napot hívtam vissza a boldogtalan szellemet a labdájába és jókedvűen jöttem rá, hogy ezzel a támadással, mostantól Gastly sérthetetlen lesz, és ez örömmel töltött el, hogy biztonságban tudhatom az egyik barátomat, a későbbi veszélyek elől.