Breeding and Adoption Center

[Betty]

Egy kívülről kicsinek látszó, ámde belülről annál nagyobb faházikó. A környező erdők és folyók jellegzetes hangulattal övezik fel a Krane prof és szülei által üzemeltetett tenyésztői és pokémon-megőrzői központot. Itt tudod átvenni az előzetesen Jake proffal megbeszélt tojásodat, illetve itt lehet leadni ideiglenes megőrzésre pokémonod.
Megkérünk, hogy mindezt egy, azaz 1 reagban intézd el, hogy a jövőben ne váljon káoszossá a topic. Köszönjük!

[Attila]

Ismét visszatértem hát ide. Hogy őszinte legyek, kissé neheztelek a Professzorra, mert múltkor olyan csúnyán át akart ejteni, de hát nincs más választásom, csak Ő. Illetve lenne, mert hallottam egy Jhotoban működő ilyesmi helyről, de állítólag annak a tulajdonosa eltűnt, vagy elrabolták. Lehet, hogy a Rakétacsapat keze van a dologban? Talán egyszer majd fény derül rá.
Már ott álltam a pöttöm kis faházikó előtt, és elhatároztam, hogy belépek rajta, de egy pillanatra megtorpantam.
~ Biztos akarom én ezt? Itt akarom hagyni Gastly-t egy teljesen idegen környezetben, egy teljesen idegen emberrel?
Elővettem a pokémon labdáját, amiben benne volt ő maga is, és nézegetni kezdtem.
~ Érted teszem Gastly. Remélem ez a gyagyás majd segít rajtad.
Fájt, hogy ezt kellet tennem és remélem, hogy tényleg segít majd a depressziós pokémonomon ez a féleszű.
Megacéloztam akaratomat és kezemet kopogásra emeltem, de inkább meggondoltam magam. Erőset taszítottam az ajtón, amitől az kitárult előttem.
A professzor ott volt bent és látszólag valamivel foglalatoskodott. Egy pillanatra megálltam előtte és mereven bámultam, de tényleg csak egy pillanatra. A következő másodpercben már határozott mozdulattal indultam el felé, a kezemben Gastly pokélabdájával.
- Ömm... Heló professzor, emlékszik még rám? - nyújtottam ki a kezem üdvözlésképpen és nevettem fel zavartan. - Tudja... Én vagyok Attila Dreiden,a legnagyobb pokémonmester a világon!
A bemutatkozásomat letudva, rögtön a tárgyra is tértem. A zavart mosoly eltűnt az arcomról és az megkeményedett.
- Azért jöttem professzor, hogy Gastly-t meggyógyítsa. Tudja súlyos depresszióban szenved, és remélem, hogy maga és az a hatalmas tudása segíthet a barátomon. Kérem professzor, tudom hogy tud segíteni! Tegye hát meg nekem, könyörgöm! - esdekeltem a professzornak. - Szeretném, ha Gastly ismét boldog és életvidám pokémon lehetne! Rossz nézni, hogy folyton szomorú. Segítsen rajta, kérem! Bármit megadok érte!
A szónoklatomra nem jött semmi reakció, csak mereven bámult engem az ember. Ebből arra mertem következtetni, hogy elvállalja a pokémonomat.
- Akkor én ezt igennek veszem... Le is rakom ide - odasétáltam egy asztalhoz és leraktam Gastly labdáját rá. - ...az asztalra Gastlyt, és ha maga szól, hogy meggyógyult, visszajövök érte.
Még mielőtt kisétáltam volna az ajtón, még egy utolsó, amolyan búcsúpillantást vetettem a labdára: - Remélem minél hamarabb viszontláthatlak pajti... - érzékenyültem el kissé, azután hátat fordítottam az asztalnak, Krane professzornak, Gastlynek és egy kéz felemélssel köszöntem el tőlük, majd kisiettem az ajtón.
Számomra mindig is nehezen és fájdalmasan ment a búcsúzkodás, még ha az nem is örökre szól.

[Betty]

Friss levegő, üde szellő és zöldellő lombok: ezzel a pár szóval lehetne leginkább leírni az új környezetet, amibe a kis Caterpie belecsöppent. Nagy örömében azt se tudta, mihez kezdjen, így keresett magának egy megfelelő fát, és elkészítette rajta pihenőhelyét. Alvását azonban ismerős léptek zavarták meg, és ahogy lenézett az ösvényre, már amúgy is kerek szeme mégjobban kikerekedett: a szőkehajú srác lépdelt alatta, bár kevésbé magabiztosan, mint a múltkor, de így is tisztán látta, hogy a faházikó felé tart.
Először nagyon megijedt, hogy a gyerek pokémontojást szeretne vinni, (hiszen ő a világért sem adna egyetlen szerencsétlen pokémont sem ennek a fiúnak a kezébe, nemhogy egy még meg sem született bébit), de aztán megnyugodott: Attila kezében egy pokélabda pihent. A bogárpokémon szépen csendben követte a látogatót, egészen Krane professzorig, majd besurranva az ajtón, annak vállára ugrott, és kíváncsian nézegette, vajon milyen pokémon lesz az ő ideiglenes új barátja.

Amíg Krane professzor csak bambán bólogatott, Caterpie megszaglászta az asztalra letett gömböt, majd elmosolyodott: tudta, ha gazdája nem is, ő biztosan fel fogja tudni vidítani a szellemet. Ahogy becsukódott az ajtó a srác mögött, ő már nyomta is meg a labda közepén lévő gombot, majd Krane profról tudomást sem véve vezette ki Gastlyt a virágokkal teli mezőre.

[Attila]

Kissé idegesen lépdeltem a Krane doki laborja felé. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi lehet a pajtásommal, Gastlyvel és hogy vajon meggyógyult-e.
Feszülten és szerényen, minden vehemencia nélkül nyitottam ki a professzor ajtaját, épp annyira, hogy csak átférjek rajta, majd beléptem.
A Professzort hirtelenjében sehol sem láttam, ahogy a Caterpie-ét sem. Biztos valahol máshol csámboroghatnak. Engem csakis egyetlen dolog érdekelt, és az nem volt más, mint Gastly.
Mohón tekintettem körbe a szobában, hogy ráleljek a hőn áhított labdára. Egy asztalra kihelyezett tálcán pillantottam meg a számomra oly ismerős pokémon tároló eszközt.
Egy pillanatot sem habozva léptem oda hozzá, majd emeltem le a tálcáról. Nem tudtam várni, kíváncsi voltam, hogy sikerrel járt-e a kérésem.
- Lehet, hogy csak azért nincsenek itt, mert nm akarják látni a csalódott arcomat, mikor előhívom Gastly-t és semmi nem változott? Vagy csak egyszerűen nem akarják közölni velem, hogy ők erre képtelenek? - jelentek meg ezek és ezekhez hasonló pesszimista gondolatok a fejemben.
- Hát akkor lássuk!- motyogtam magam elé, majd szorongva kiengedtem labdájából annak a lakóját.
Gastly hatalmas fényár közepette öltött alakot, majd egy percen át csak bambán meredtünk egymásra. Gastly-n nem látszódott egyetlen érzés sem, így nem tudtam, hogy sikerrel járt-e Krane professzor.
- Gastly… Jól vagy? - kérdeztem meg bátortalanul, mire egyszer csak eltűnt a szemem elől.
Eszeveszetten kezdtem el kapkodnia fejemet, hogy merre is lehet, mire egyszer csak a hátam mögül valami erős taszítást, majd ezt követően röviddel, zsibbadni kezdett az egész testem.
Nagy nehezen fordultam hátra és Gastly ott volt mögöttem, hatalmas vigyorral az arcán, kilógó nyelvvel (minden bizonnyal megnyalt, ezért a zsibbadás), majd hirtelen megint eltűnt, hogy egy rém alakban bukkanjon fel mögöttem, amitől majdnem kiugrott a szívem a helyéről.
- Ebből arra következtetek, hogy igen. - tartottam a kezem a mellkasomon, a vadul kalapáló szívem fölött, az ijedtségtől.
- Köszi Prof, bármerre is legyél!
- Gyere Gastly, mennyünk! - mosolyogtam rá a pokémonra, mire az visszamosolygott rám és elindultunk a kijárat irányába. Alig nyitottam ki az ajtót, a mögöttem lebegő Gastly lemaradt, én pedig fordultam volna hátra, hogy megkérdezzem mi az már, de a pokémonomat ezüstös fény lengte körül, hatalmas ragyogással.
- Nahát… Csak nem! - meredtem rá teljesen ámulatba esve, elkerekedett szemekkel és tátva maradt szájjal.
Gastly alakja elkezdett változni. Nagyobb lett, karakteresebb. Ahogy a hatalmas fényesség eltűnt… Vele együtt Gastly is!
- Mi a fene…? - néztem zavarodottan körbe. - Vajon hol lehet? - tettem fel magamnak hangosan a kérdést, a lelkemben egyre jobban növekvő félelemmel.
Ekkor valami hirtelen kirántott a szabadba és hosszan a földön csúszva húzott maga után. Fájdalmat nem éreztem, mivel a rejtélyes erő, ami magával rántott, ügyelt rá, hogy ne horzsolja a testem a talajt. Én végig ordítottam félelmemben, fogalmam sem volt, hogy mi történt, és hogy Gastlyvel is vajon mi lehet.
- Lehet ez a valami ragadta el a pokémonomat is? - jelent meg a baljós gondolat a fejemben.
Ekkor a hurcolás hirtelen abbamaradt, majd egy Gastlynél testesebb kissé világosabb színű szellem pokémon jelent meg, aki végignyalta az arcom, majd a bamba arckifejezésemen hangosan elkezdett röhögni. Hangja olyan volt, mint mikor a kést és a villát húzgáljuk egy tányéron, de valahonnan mégis olyan ismerős volt.
- Ga-Ga-Gastly? - néztem rá bátortalanul, mire az felemelte kartalan csuklóját és megrázta a levegőben, majd magára mutatott és kimondta a saját nevét: Haunter. Ezután ismét elkezdett jóízűen kacagni.
- Átalakultál? - néztem még továbbra is a pokémonra kíváncsian, mire az elkezdett bólogatni. A szája hatalmas vigyorra húzódott, majd eltűnt a szemem elől.
Továbbra sem tudtam semmi mást tenni, csak ülni a gyepen a csodálkozástól, viszont egyre jobban növekedett bennem az öröm, a boldogság, hogy kezdtem felfogni, mi is történt. Kissé meghatódva néztem vissza a kunyhó fele, ami Krane laborja volt, és boldog arccal mondtam magamban hálát neki azért, mert segítettek Gastlyn, és neki hála, átalakulhatott Haunterré.

[Garrius]

Mikor Garrius elõhalászta belsõ zsebébõl a kis kupont, újra elgondolkodott az ajándék nyújtotta számos lehetõségen. Egy új támadást vagy egy új tojást kaphat, csupán csak azért, mert novemberben születésnapja volt. Illetve ha pontosan szeretnénk fogalmazni, akkor Krane Prof kedvességébõl kifolyólag. Már az elsõ találkozásukkor is úgy tûnt, hogy jó arc a kissé flúgos kutató, de erre azért nem számított. Jól esett neki az ajándék, mégis több mint egy hónapig jegelte annak beváltását. Lehet, hogy nem ez a legkedvesebb gesztus az ajándékozóval szemben, ám idõre volt szüksége, hogy jó döntést hozzon.
Kezdetben egy új mozdulat elsajátíttatását preferálta, de a legutóbbi találkozása Tranttel rádöbbentette, hogy az nem jelentene megoldást egyetlen problémájára sem. A pokémonjaival valami komoly gáz volt. Grovyle kivételével a csapata korántsem tekinthetõ megbízhatónak. Riolu egyszerûen félt a harcoktól, Chimchar pedig hajlamos volt hagyni elgurulni azokat a bizonyos gyógyszereket.
Bármelyik valamit magára adó tanító a lehetséges megoldást kereste volna, amire Garr is csak nehezen talált rá. A terve nem volt biztos, teljesen átgondolt vagy mindenre kiterjedõ, de ha egyebet nem is, Riolu gondját bizonyára orvosolja majd. A tûzmajommal kapcsolatban továbbra is tanácstalan maradt, viszont egyszer, az idõs hölgy, akinek Kót köszönheti, azt mondta, hogy az élet ösvényén csak lépésrõl lépésre érdemes haladni.
Nem mintha ez lett volna azóta Garrius ars poeticája, de ilyenkor mindig egyszerû volt elõvenni másvalaki bölcsességét. Az a fajta ember volt, aki a tapasztalataiból tanul, az okos szavak helyett, ám néha még így is visszagondolt a múlt tanácsaira.
A Fogatlan elleni párbaj után rengeteget lógott az interneten és próbált rájönni, hogy mivel önthetne kellõ önbizalmat Rioluba, hisz az már a harc említésétõl is pánikba esik. Nyugodt körülmények közt pont úgy viselkedett, mint korábban, játékos, aranyos és naivan tolakodó magatartást mutatott, de ahogy edzésre kerül a sor, és szembe kellene néznie Grovyle-el, azonnal besokall. Nyüszíteni kezd és amilyen gyorsan csak lehet, visszamenekül Garrhoz.
Néhány nap elteltével egyértelmûvé vált, hogy ez a probléma nem fog magától megoldódni, ezért a trénernek muszáj volt megkezdenie a kutatásait.
Nagyon érdekes cikkekre talált, nevesebbnél nevesebb professzorok tollaiból, és azt a következtetést szûrte le, hogy az ilyen fiatal, kutyaszerû pokémonok esetében célravezetõ a párban való nevelés, hisz ezáltal játék közben sajátítják el az alapvetõ kompetenciákat, illetve a játékos birkózások még a félénk példányok esetében is kialakítják a kellõen harcias-, sõt néhány fajnál a territoriális attitûdöt. Ennek fényében érkezett most ide.
Az egész hely lélegzetelállító volt, minden négyzetcentimétere azt üvöltötte az arcába, hogy az itt dolgozó emberek imádják a pokémonokat. A bejáratnál máris két olyan szobor fogadta, amiket hosszú percekig bámult, mintha csak azt várta volna, hogy mikor mozdulnak meg.
~ Na igen, a szobrász kétségtelenül nagyon értette a dolgát.
Végül a modern épület bejáratánál elmondták, hogy, amit õ keres, azt hátul találja egy faházban. A kunyhó kívülrõl barátságosnak tûnt és abban is biztos volt, hogy a belsõ atmoszféra semmivel sem rosszabb. Ha hinni lehet a portásnak, Krane szüleit találhatja itt, akikrõl már a kapus is csak csupa jót mondott.
Benyitott a faajtón és illedelmesen üdvözölte a bent lévõket. //Szándékosan nem írom pontosan kit, mivel nem tudhatom, hogy ki van ott.//
- Jó napot – kezdte a kupont felmutatva. – Néhány hete kaptam ezt az ajándékot, de sajnos csak most sikerült eljutnom erre a csodálatos helyre. Ha minden igaz, jogosult vagyok egy pokémon tojásra, amivel is élni szeretnék. Viszont a kérésem némileg speciális. – Egy pillanatra elhallgatott és zavartan vakarta meg a szemöldökét. – Van egy Riolum, akinek nagyon jót tenne egy hozzáillõ társ, és bár tudom, hogy önök alapvetõen vízi pokémonokkal foglalkoznak, de örülnék, ha tudnának nekem segíteni ebben. Egy kutyaszerû, esetleg kutya alkatú szörnyecskére gondoltam, ugyanakkor pontos elképzelésem nincs, az önök szakértelmére bíznám magam. – Érezve, hogy talán most teljesen hülyét csinált magából, kissé feszengve várta a választ és reményei szerint új, meg nem született pokémonját.

//Egy Eeveet szeretnék, DE amennyiben a kicsike túl ritkának számít, Growlithenak is örülnék. Mindkettõ pont az a fizimiska, amelyik tökéletesen beleillik az elképzeléseimbe.//

[Betty]

Ahogy a kis Caterpie megszokott pihenőjét folytatta a faház melletti fiatal gesztenyefán, ismerős alakot pillantott meg. Lejjebb kúszva az ágakon, hamar felismerte a jövevényt: a srác azzal a bombát köpdöső zöld pokémonnal. Miután pár pillanatig mérlegelte a helyzetet, úgy döntött, megéri a fáradtságot utánanézni, mit is szeretne a fiú, így egy fonállövedékkel belendítette magát a viskóba, és érdeklődve figyelt.
Bent Krane professzor apja pakolgatott, a polcon lévő könyveket porolgatta. Amikor Garrius – szinte egyidőben a bogárpokémonnal – megjelent, abbahagyta félbehagyott munkáját, és lassan a pult mögé araszolt. Idős ember lévén, csak nehezen tudott járni, és eléggé igyekeznie kellett, hogy megértse a tanító mondandójának lényegét. Hümmögve gondolkozott pár pillanatig, meg is feledkezve róla, hogy egy könyv a kezében maradt, majd mintha villámcsapás érte volna, hirtelen felkapta a fejét, és mélyen a fiú szemébe nézett. Az idő csigalassúsággal telt, és Caterpie nem értette, vajon mi tart ennyi ideig az öregnek. A válasz azonban, ha nem is azonnal, de megérkezett:
- Tudom ám mi kell neked, fiacskám! Egy kutyapokémon, nemdebár? – ezt persze nem kérdésnek szánta, és még mielőtt a fiú szólhatott volna, hátat fordított neki, és eltűnt a hátsó szobában.

Vagy öt-tíz percbe is beletelt, mire újra felbukkant, ujjai között a könyvön kívül egy barnás színű tojás lapult, vajszínű csíkkal a közepén. Krane, az idősebb, lihegve nyújtotta Garrius felé az ovális tárgyat, majd az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát, és a fiú keze helyett az asztalra tette rá.
- Nem akármilyen pokémon ez itt, de nem ám! – kezdte – elég ritkának számít itt, a Narancs szigeteken, de azt hiszem te megérdemled, erősnek és elszántnak tűnsz … - az öreg sóhaja nevetésszerűen ért véget, és ez Caterpie számára nem jelentett jót. Viszonylag jól ismerte tanítója apját, és tudta, hogy nemcsak szenilis, de néha képes a természetessel teljesen ellentétesen cselekedni, csak viccből.
Ez volt az a pont, ahol a bogárpokémon elkezdte sajnálni a fiút.
- Nos, és hogy még ennél is többet segítsek, - folytatta az idős férfi - kölcsönadom neked ezt a könyvet, próbáld meg még a tojás kikelése előtt átolvasni… szükséged lehet rá – száját ártatlan mosolyra húzta, és átadta Garriusnak az említett tárgyat. A borítón ez állt: „A Lillipup helyes felnevelése – kezdőknek és haladóknak egyaránt”. És hogy az olvasó egyetlen szó átnyálazása nélkül is rájöjjön a dolog ízére, a cím alatt egy igen valósághűre sikerült ábra díszelgett:

- Igen, a tojásban egy Lillipup van, és... - kezdte rá a professzor, ám eközben mindenre figyelt – főleg Gerr arcmimikájára – csak a ferde asztalon hagyott tojásra nem: amaz szép lassan elkezdett gurulni, egyre közelebb a végét jelentő szakadékhoz. A fiú észrevehette ugyan, de túl későn: a barna tojás hamar lendületet szerzett, és már semmi sem állíthatta meg: reménytelenül zuhant a halál felé…
… amikoris Caterpie gyors reakciójának hála, 3cm-el elkerülte sorsát: egy vékony, ámde igen nagy szakítószilárdságú fonál kötötte össze megmentőjével, aki egy második lövedékkel biztonságos pozícióba helyezte, majd megnyugodott sóhajjal engedte el izmait. Hogy az öreg ebből mennyit foghatott fel, talán sosem derül ki.

Mire Caterpie visszakapcsolódott a beszélgetés fonalába, a tojás már Garriusnál volt, sőt, megjelent Krane anyja is, egy férjével egyidős, ősz hajú asszony. Fejét sajnálkozóan ingatta, majd – amikor a fiú már elindult az ajtó felé – odafordult társához, és csípőre tett kézzel rótta meg:
- Biztos, hogy pont ezt a Lillipupot kellett neki adnod? Nem véletlenül küldték ide unovából, biztosan meg akartak szabadulni tőle! Tudod, hogy ennek a tojásnak Agresszor és A Makacs Hölgy volt a szülőpárja! Ilyen rossz vérvonalat ki sem találhattak volna!
- Ugyan, asszony, életerős fiatalembernek tűnt, majdcsak boldogul valahogy! Még a könyvet is odaadtam neki! – hangzott a válasz, és Caterpie ezer százalékig biztos volt benne, hogy a szóváltást Garrius is tisztán hallotta.


// Természetesen megkapod Eevee-t (ő lapul a tojásban), ám a karaktered addig is olvasgassa csak azt a könyvet egész nyugodtan! //

[Garrius]

Ha bármelyik óvodában azt kapnák feladatként a gyermekek, hogy rajzoljanak le egy hajlott korú aggastyánt, szinte bizonyos, hogy Krane professzor édesapjának pontos mását vetnék papírra. Az öreg nem csak külsejében, de mozgásában és mimikáját tekintve is a jellegzetes nagypapa feelinget hozta. Garrius nem is bírta megállni, hogy ne vigyorogjon rá, megmutatva teljes, fehér fogsorát.
Ráadásul nem csak kedvesen aranyosnak, de mentálisan fittnek is tûnt, azonnal átlátta a helyzetet, és pont úgy reagált a kérésre, ahogy a tréner számított rá. Számára is egyértelmû volt, hogy egy kutya pokémonra van szüksége, de a jelek szerint az öreg azt is tudta, pontosan kire.
Sõt, még operatívan is viselkedett. Jóformán választ sem várva eltotyogott egy másik helyiségbe.
A várakozás kínzó perceit az tompította, hogy Garrius régi ismerõst fedezett fel a helyiségben. Nem tudta, hogy Caterpie már az elejétõl fogva a helyiségben volt-e, vagy csak az imént érkezett, de ez nem is számított. Vidáman intett a kis hernyó felé, aztán az egyik pokélabdáját is lecsatolta az övérõl. Egy gombnyomással megnövelte a méretét, majd elõhívta a benne rejtõzõ zsebszörnyet.
Grovyle vörös, lézeralakja ismeretlen lehetett Krane hû társa számára, és a teljes materializálódás sem biztos, hogy megvilágosodást hozott. Treeckot jól ismerte, hisz küzdött is ellene, de mióta nem találkozták, Kó átfejlõdött és alaposan meg is változott.
A fû típus, amint felismerte régi cimboráját, vidáman integetni kezdett, majd saját nyelvén közölt valamit, aminek jelentésérõl Garrnak fogalma sem volt.
A tréner csak akkor hívta vissza pokémonját, amikor csoszogó léptek zaja ütötte meg a fülét. A labdát speciális övére illesztetve, kíváncsian várta, mivel rukkol elõ az emberi Yoda.
Már nyúlt volna a tojásért, amikor a papi inkább az asztalt választotta annak pihenõhelyéül. A szolid kis trükk utáni szavak pedig kezdték végképp elbizonytalanítani. Olyan érzése támadt, mintha a következõ percek még csak véletlenül sem hozhatnak megoldást az eredeti problémájára. Sõt, titkon már csak abban reménykedett, hogy legalább a gondjai nem fognak gyarapodni.
A kapott könyv és az aggastyán szavai a legkellemetlenebb elképzeléseit igazolták. Ezen a hatáson a kép sem javított semmit; ami azt illeti csak rontott. A leendõ pokémonja, már ha pont olyan természetû lesz, mint ez az illusztráció, egyáltalán nem tûnt szociális lénynek.
Ennek ellenére, amikor észrevette, hogy a tojás le fog zuhanni az asztallapról, ösztönösen vetette magát elõre, hogy megvédje azt. A probléma csak az volt, hogy õ nem Kó, neki nincsen emberfeletti sebessége és villámgyors reflexek híján biztos volt a kudarca.
Caterpie nélkül elkerülhetetlen lett volna a katasztrófa. Belegondolni is borzalmas, hogy elég egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség, és máris ekkora bakik történhetnek. Garrius mohón kapott a fonálhintán ringatózó tojás után, hogy aztán védelmezõen magához szoríthassa. Lehet, hogy az elsõ pillanatban egyáltalán nem örült Zseniálisteknõs választásának, de most már nagyon akarta Lillipupot. Ez a röpke, spontán kis közjáték ilyen módon hatott rá.
Gyorsan megköszön mindent az öregnek, elköszönt, megpaskolta a bogár fejecskéjét, utána pedig egy fokkal optimistábban vett célba a kijáratot. Ez a röpke önbizalom és derûlátás viszont a távozása után is a helyiségben maradt. Az idõs házaspár elcsípett beszélgetésfoszlánya ismét balsejtelmet zúdítottak rá.
~ Nagyon pöpec, szóval egy eleve rossz természetû kis dög, elviselhetetlen szülõkkel?! – felsóhajtott. – Eddig volt két problémás pokémonom, idejöttem, hogy megoldjam egyikük problémáját, erre most ott tartok, hogy már három necces kis jószág boldogítja a mindennapokat. – Kis ideig elgondolkodott, aztán a kölcsönkapott olvasmányt becsúsztatta a táskájába. – De legalább ehhez van kézikönyv. – Szemforgatva indult el a teknõsszobrok felé…

//Köszönöm szépen, baba reag volt! //