Nyári vakáció

[Attila]

Indul a túra! De előtte egy kis bonyodalom?

Beköszöntött a nyár. A nappalok hosszabbá váltak, megrövidültek az éjszakák, de ami a legjobb az egészben:
- Bulbaaa! - kiáltott fel Bulbasaur, lustán, az ágyamon elterülve, szenvedő arccal. Egész testéről csorgott a víz és egy kis hűvösre vágyott, egy kis hideg vízre. Sőt, neki teljesen mindegy, hogy mi, csak hideg legyen (most kivételesen). Most még szívesen összecsapott volna egy jégpokémonnal is, csak hogy az fagy támadást vessen be ellene.
Viszont sajnos kötve hiszem, hogy egyetlen jégpokémon is elhatározná magát, hogy csatázzon egy ilyen forró napon.
Életjelek nélkül feküdtem a szobám padlóján, de ahogy meghallottam Bulbasaur szenvedő hangját, rögtön felkaptam a fejem. Tekintetem a falon lévő hőmérőre vetettem és szörnyülködve győződtem meg róla, hogy több mint negyven fok van.
- Elhiszem pajti, ez így nem állapot… - nyöszörögtem válaszképpen a pokémonnak.
Rhyhorn-t látszólag egy cseppet sem zavarta a meleg. Nyugodtan feküdt és aludt a szobám egyik sarkában.
Vagy lehet, hogy zavarta és pont ezért aludt? Lehet, hogy belőle ilyen hatást vált ki a meleg? Ki tudja…
Izzadságom tócsájában feküdve fölpillantottam a plafonra és Gastlyre gondoltam. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi lehet vele ott Krane Professzornál. Vajon az az ember rendesen a gondját viseli? Nagyon remélem, hogy jól érzi magát és sikerül meggyógyulnia a depressziójából.
Lustán föltápászkodtam és leballagtam a konyhába, hogy egy jó nagy adag vizet töltsek ki Bulbasaurnak a tálkájába.
Miután megtöltöttem a tálát, visszaindultam az emeletre, a szobámba, de ekkor megtorpantam. Valami volt a padlón, a levelesládám alatt.
A tálat leraktam az asztalra és elindultam, hogy fölvegyem a borítékot.
Kibontva azt, egy nyeremény szelvény hullott a padlóra belőle. Ez állt benne:

”Gratulálunk!
Ön egy szerencsés ajándék kupont nyert egy nagyszerű nyári kirándulásra eme meleg napon, a Titania fedélzetén. Egy teljes hetes luxus kirándulás az Orange szigetek tengerén, ingyen ellátással, luxus lakosztállyal és minden mással, amit csak a szeme-szája megkíván.
Ne habozzon hát! Keressen fel minket ezzel az ajándék kuponnal, amíg itt vagyunk az Articuno kikötőben. Mire vár még?”

Amint elolvastam a levelet, csak mereven bámultam azt a kezemben.
A legtöbben ilyenkor ujjonganának örömükben, ordibálnának, tombolnának. De én…
Hát én is olyan vagyok, mint a többiek.
Hatalmasat ugrottam örömömben, a kezemben a levéllel és ordibáltam, mint egy félőrült, egészen addig, míg Bulbasaur és Rhyhorn (akinek elég kómás feje volt még, valószínűleg én keltettem fel) le nem jöttek a lépcsőn kíváncsi fejjel, hogy meg tudják, mi az oka annak, hogy így tombolok.
Izgatottan futottam oda a barátaimhoz, kezemben a kupont lóbálva.
- Nézzétek, nézzétek, hogy mit nyertem! - lobogtattam a szemük előtt. - Egy egész hetes luxuskirándulás a Titania nevű luxushajó fedélzetén. Egyedül azt sajnálom, hogy Gastly nincs velünk, mert ő is biztos élvezné.
Bulbasaur is elkezdett ugrálni örömében, látszott rajta, hogy boldog az út miatt. Rhyhorn viszont bizalmatlanul meredt a levélre. Látszott rajta, hogy ő nem rajong annyira az út miatt.
- Mi a baj Rhyhorn? Hát te nem örülsz? Végre kikapcsolódhatunk és a hőséget is jobb lesz egy olyan hajón elviselni.
A sziklapokémon csak a fejét rázta. Lehet benne van az is a pakliban, hogy a tengerre megyünk, és ugye ő ódzkodik a víztől, mellesleg rá nincs olyan hatással a meleg, feltételezem szikla/föld típusa lévén, mint ránk, többiekre.
- Ez azt jelenti, hogy te nem akarsz jönni?
Rhyhorn a fejét rázta.
- De hát akkor én mégis mit csináljak veled? Nem tudlak senkihez elvinni, hogy vigyázzon rád, és egyedül sem hagylak szívesen egy hétig…
Bulkbasaurral ketten addig-addig győzködtük a félős sziklapokémont, míg nem ő is belement az egészbe, de csak azzal a feltétellel, ha neki nem kell majd kimozdulni a kabinból,l valamint hogy szavamat adom neki, hogy nem fog elsüllyedni a hajó.
Miután Rhyhornt letudtam, jöhetett a pakolászás, amire, valljuk be, nem fordítottam olyan sok gondot/időt. Sőt, hogy őszinte legyek, egy percet sem fordítottam rá. Úgy mentem, ahogy voltam. Csak a hátizsákomat kaptam a hátamra, amiben minden fontosabb dolog benne volt: kötél, gyógyszerek, enni-innivaló nekem és a pokémonjaimnak, stb…
Amint úgy gondoltam, hogy készen vagyok, nyitottam is ki az ajtót és léptem ki rajta. A meleg úgy csapott az arcomba, mintha puskából lőtték volna ki és rámcéloztak volan vele. Ugyan a szél az fújdogált, de annyira meleg volt, hogy azt kívántam, inkább ne fújna. Borzalmas volt ez az időjárás, de a luxus hajóút reményében erőt vettem magamon, és elindultam.
Bulbasaur boldogan és táncolva, mosollyal az arcán követett engem, míg Rhyhorn, nagyokat ásítva, félősen szét-szét nézve az emberek között, bújt el a hátam mögött, szokása szerint, és úgy követett engem.
Átvágtunk egy kis parkon, keresztül egy mellékutcán, le egy hosszú sétányon, fel a pokémon center utcáján, ott aztán végig, majd elhaladtunk a The Water GYM mellet, amely előtt egy pillanatra megálltam és néztem a bejáratára.
Hírtelen hatalmas kedvet kezdtem érezni az iránt, hogy belépjek rajta és ezúttal nyertesként távozzak.
Még tisztán élt bennem a kép, hogy győzte le Slowbro az én Gastly-met.
Legszívesebben odarohantam volna a bejárathoz, feltéptem volna az ajtóit és berontottam volna rajta, mint egy űzött vad, de nem tehettem. Egyrészt azért, mert Bulbasaur már szinte könyörögve nézett rám, hogy fojtassuk az utat (Rhyhornnak ugyan mindegy volt, ő talán még örült is volna neki, mert talán lekéssük a hajóutat), másrészt mert most inkább egy kis kikapcsolódásra vágytam, sem mint csatára.
Jó… Nem azt mondom, hogy nem lenne kedvem csatázni, de első a pihenés, aztán a szórakozás!
Tekintetem nehezen elfordítottam az edzőteremtől és fojtattuk az utunkat. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy Rhyhorn hátán ülök.
Ez valószínűleg akkor történt meg, mikor egy nagyobb tömegen keresztül vágtunk, és a pokémonnak annyira inába szállt a bátorsága, hogy úgy alám fúrta magát, hogy felkerültem a hátára.
A tömeg közepén egy kis sapkás, hatalmas napszemüveget és elég puccos öltönyt viselő, pocakos, mosolygós férfi állt egy doboz tetején. Egy hangszóró volt a kezében és ezen keresztül beszélt a néphez. Valamiféle Goldenrod városról és azon belül valami rádióállomásról szónokolt, meg valamit csapatról, de annyira nem figyeltem rá, mert siettem a kikötőbe.
Elhagyva a tömeget végül megérkeztem Bulbasaurral és Rhyhornnal a kikötő utcájába. Ott végigmasíroztunk, majd ahogy elértük a dokkokat, tekintetemmel elkezdtem keresni a hajót, ami a miénk lehet, de sehol nem találtam.
- Hát te mit állsz itt ilyen tanácstalanul fiú? - szólított meg egy öregúr a hátam mögül.
Alacsony, köpcös, arcát ősz bajusz borította, kerek szemüveget viselt, amit krumpli orra tartott meg. Fején keménykalapot viselt és egy méregdrága öltönyt, valamint egy hozzá illő sétapálcát tartott a kezében.
- Oh… Hát én csak… - kezdtem habogni, mert hirtelen meglepetésemben, azt sem tudtam, hogy mért is vagyok itt. De azután rögtön beugrott és felbátorodva válaszoltam is a kedvesnek látszó öregnek. - Nos, kaptam egy levelet, amiben egy ajándék kupon volt, egy luxus hajóra, de nem látom sehol a hajót.
- Szabadna azt a kupont fiatalember? - mosolygott rám az öreg.
- Ömm… Hát persze… - nyújtottam át megszeppenve a kupont.
- Ühümm-ühümm. Értem… - motyogott magában az öreg, miközben a szelvényt nézegette. - Nos, van egy jó meg egy rossz hírem fiú! A jó hír az, hogy én vagyok ennek az egész luxus hajóútnak a szervezője és én küldtem neked, egy sorsolás nyertesének a kupont. A rossz hír viszont az, hogy a hajóval valami történt, mert már itt kellene lennie. Semmi visszajelzést nem ad a hívásunkra.
- Ez érdekes… Maga szerint mi történhetett? - néztem a férfire csodálkozva.
- Szerintem? Tudod én attól tartok, hogy elrabolták a hajómat! - mondta szörnyülködve az öregúr. - Nem is olyan rég összeszólalkoztam két emberrel, akik állítólag valamiféle Rakétacsapatnak dolgoznak. Azt akartak, hogy vigyem el őket egy ingyen luxusútra, teljes ellátással, egy hétre, de én természetesen nemet mondtam, mivel nem őket sorsoltam ki. Erre azok megharagudtak és azt mondták, hogy akkor elbúcsúzhatok a hajómtól. - mondta letörten az öregember. - Ez pont egy hete történt.
- És nem lehetne semmit tenni ez ügyben?
- Dehogynem, lehetne, csak senki nem elég bátor hozzá. Tudod a hajó ad nekem egy jelet, hogy merre is van pontosan. Gondoltam az ilyenekre, ezért szereltettem bele egy chipet. Csakhogy a Titania egy olyan helyen van, amiről azt tartják, hogy szellemjárta, ezért nem mer senki odamenni, hogy fényt derítsen rá, hogy mi is történ valójában a hajómmal. Pedig még van egy póthajó is, ami igaz kisebb és csak két-három személyes, ami el tudná vinni arra a szigetre a hajóm megmentőit.
Nem tudom, hogy mért, mi célból, mi okozta bennem ezt a fellángolást, de egy másodpercet sem habozva, elszántan felkiáltottam: - Én szívesen visszahozom magának ezt a hajót, akár egyedül is!
Bulbasaur is nagyokat bólogatott, ellenben Rhyhorn, aki olyan képet vágott, mintha tökön rúgták volna.
Észrevettem én is a sziklapokémonom arckifejezését, ezért leszálltam róla és leguggoltam elé.
- Figyelj, te oda nem muszáj gyere. Bulbasaurral megnézzük, hogy mi a helyzet ott, és miután visszatértünk, nekikezdhetünk a nyaralásnak. Nos?
Rhyhorn hálásan bólogatott és hozzám dörgölődzött.
- Uram! - fordultam az öreghez. - Magára bízhatnám Rhyhornt, amíg a hajójáért elmegyek? Tudja, ő ódzkodik a víztől és inkább maradna szárazon. - egy pillanatra haboztam, majd Rhyhornra pillantottam, mert féltem tőle, ő nem így gondolta, hogy nem kell jönnie. Mármint, hogy nem egy idegenre bízom majd rá.
Viszont látszólag a pokémont ez sem zavarta, csak ne kelljen víz közelbe mennie. Nem túl boldogan, de rábólintott.
- Hát persze fiatalember, mi sem természetesebb ennél. - mosolygott rám az öreg.
Visszahívtam Rhyhornt a labdájába és átadtam a férfinek. Mielőtt elindultam volna a kis hajó felé, Bulbasaurral, az öregúr megállított.
- Nagyon szépen köszönöm ezt neked fiam, örök hálám érte! - nyújtotta ki felém a kezét, köszönete jeleként. - Mellékesen a nevem Ser Thomas Istrok Telve, de maga szólíthat Tomnak is, ha akar.
Megszorítottam én is a férfi kezét, majd hogy ne tűnjek bunkónak, én is elmondtam a nevem: - Attila Dreiden, … - de mielőtt befejezhettem volna a teljes bemutatkozást,a férfi, Thomas, közbevágott.
- Csak nem a legnagyobb pokémonmester? - kacsintott rám kedvesen, viccelődve, mire én kissé elpirultam és elmosolyodtam.
- De igen, honnan tudta? - nevettem vissza rá, majd pár másodpercig kedvesen néztünk egymásra, de ezután elengedtem a kezét és Bulbasaurral beszálltunk a kis bárkába, hogy elinduljunk megkeresni Titaniumot, és fényt derítsünk a valóságra, hogy mi történt vele valójában.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!

[Attila]

Pihenő a kaland előtt! De hé! Átvertek minket! Mi ez a roncs?

Öreg Tom (mert én csak így hívtam) azt tanácsolta, hogy induljunk el éjszaka, elvégre akkor hátha alszanak a rablók és meglephetjük őket. Osztottam az ötletét és szívesen tartottam vele egy hatalmas lakomára, amire ő hívott meg, így indulás előtt.
A kikötőtől nem messze feküdt a Magicarp strandfürdő. Ott volt egy nyaralója és látott vendégül. Mint később kiderült, nem csak ez az egy nyaralója van, hanem az összes nyaraló, ami itt megtalálható, az, az övé. Ha ez még nem lenne elég, nem csak a nyaralók, de maga a strandfürdő büszke tulajdonosa is egyben.
Bulbasaurral csodálkozva léptünk be abba a lakásba, ahol fogadott minket. Még a televízióban sem láttunk ilyen gazdagon berendezett helyet, de ha belegondolunk, hogy ez csak az egyik kiruccanó helye, elképzelni sem merem, hogy miként nézheti ki a lakása.
Mire megérkeztünk már meg volt terítve nála, mintha csak számított volna ránk.
Az asztalon a legkülönfélébb és legínyencebb ételek voltak megtalálhatóak: rákok, halak, polip, kaviár, mindenféle vörös húsú állat húsa, és a legkülönfélébb zöldségek, sőt, még olyanok is, amiket életemben nem láttam.
Az asztal, amin ezek az ínyenc dolgok szerepeltek, hosszú volt, legalább tíz méter, és olyan széles, hogy Rhyhorn legalább kétszer elférhetett volna rajta, hosszában! És ha már a pokémonomnál tartunk…
Megérkezve a házhoz, Öreg Tom eltűnt pár percre, majd visszatért közénk. Mint elmondta, Rhyhorn egy saját szobát kapott, ami úgy néz ki - hála a legmodernebb holokivetítős és egyéb mechanikai rendszereknek - mint, ha a saját környezetében lenne. Elmondása szerint, nagyon jól érzi magát ott per pillanat is a pokémonom. Hogy megbizonyítson erről, egy gombot nyomott meg egy távirányítón, aminek köszönhetően bekapcsolt egy hatalmas plazma televízió, amit eddig még észre sem vettem a falon, azt hittem, hogy az egy festmény.
- Tudod ez csak a háttérkép volt a TV-n. Ez a legújabb modell! - mondta, ahogy meglátta a meglepett arcomat és kacsintott ráma komiszan.
A TV-ben megjelent hirtelen egy hatalmas szoba, ami valóban úgy nézett ki, mintha valami sziklás hegység lenne. Rhyhornt ki se szúrtam elsőre, csak miután Öreg Tom rábökött a képernyőre, vettem észre, hogy ott fekszik egy nagyobb szikladarab mellet, teljesen beolvadva a környezetébe.
- Ez aztán nem semmi… - tátottam el a számat. - Kíváncsi vagyok már arra a luxus hajóra, ha csak a nyaralója néz ki ilyen fullosan.
- Majd eláll a lélegzeted, ahogy meglátod, hidd el nekem! - nevetett rám jóízűen vendéglátóm. - Na de most együnk, azután pihenj egy kicsit, mert bizony hosszú út előtt állsz. Moro szigete tudod, elég messze van és nem is könnyű eljutni oda. Hatalmas viharok dúlnak annak a szigetnek a közelében, és rengeteg utazó is tűnt már el arrafele. Szóval legyél nagyon óvatos. Gondoltam illő tájékoztatnom téged, ha már odamész.
Rhyhornra gondoltam, hogy még jó, hogy nem jön velünk, mert ha kitör egy vihar, biztos nagyon félne.
- Nem kell engem és Bulbasaurt féltenie, megbirkózunk mi ketten minden viharra! Igaz, pajti? - kacsintottam le magam mellé, ahol Bulbasaur helyezkedett el, és falta a saját, neki kikészített ételt, saját, hozzá igazított asztalkáján.
- Bulbaa! - helyeselte a pokémonom, majd visszatért mohón, a megkezdett ételéhez.
- Látja? - nevettem Öreg Tomra. - Jó kezekben van a hajója.
Ezután hozzákezdtünk a vacsorához. Jókat beszélgettünk közben, meghallgatta Öreg Tom a kalandjaimat, történeteimet, én pedig azt, hogy miként is lett ilyen gazdag.
Amint befejeztük a vacsorát (ami közel két órán át tartott), felsétáltam a szobámba Bulbasaurral, ahova egy inas vezetett fel minket. Megköszöntem neki a segítségét, Öreg Tomnak pedig a vacsorát, majd benyitottam szobámba. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, az inas még utánam szólt, hogy este kilencre várható az ébresztő, induljak akkor útnak. Ezután elköszönt ő is, és végre besétálhattam a szobámba, és magamra csukhattam az ajtót, ahol engem egy hatalmas francia ágy várt megvetve és csábítóan a hatalmas kaja után, míg Bulbasaurt ugyan ennek az ágynak a kicsinyített mása.
Bulbasaur fáradtan dobta le magát és pár perc múlva már hallani lehetett, ahogy hortyog. Nekem sem kellet sokkal több. Én is holt fáradt voltam, és alig vártam, hogy nyugovóra hajthassam a fejemet, attól eltekintve, hogy még csak délután két óra volt.
Ahogy lefeküdtem, engem is elnyomott rögtön az álom.

Arra keltem fel, hogy valaki lökdösi a hátamat.
- Ne már Bulbasaur, hagyj még aludni! - ragadtam meg azt, amire azt hittem, hogy a pokémonom, de hatalmas meglepetésemre kiderült, hogy az bizony nem inda vagy Bulbasaur valamelyik testrésze, hanem egy kéz.
Meglepetten és zihálva tértem magamhoz és pattantam fel az ágyamból. Az inas volt az, aki felkeltett.
- Uram, lassan ideje indulniuk, háromnegyed kilenc múlt három perccel. - közölte velem az időt, ezután távozott a szobából.
Lenéztem magam mellé, ahol még Bulbasaur húzta a lóbőrt. Más esetben nem kelteném föl, de most ez egy kivételes alkalom. Gyengéden megráztam hát pokémonomat, mire az hirtelen felkelt és ijedtében arcon húzott az egyik indájával.
- Ááááú! Bulbasaur! Most ez mire volt jó?! - ültem seggre a hirtelen ért fájdalomtól. De legalább teljesen magamhoz tértem az álmom után, ami nem szólt semmiről, csak hatalmas sötétségről. Illetve… Az igazság szerint biztos szólt valamiről, csak én nem tudok visszaemlékezni rá.
Bulbasaur elnézést kérően lesütötte a szemeit és hozzádörgölődzött a lábszáramhoz.
- Jól van na, semmi baj. Neked van igazad. - simogattam meg a fejecskéjét, amitől elvigyorodott. Innen már övé volt a győzelem, de nem is tehettem ellene semmit, egyszerűen nem bírtam neki ellenállni.
Felvettem a mellényemet, a hátizsákomat, kétszer is leellenőriztem, hogy nem hagyok-e valamit itt (de belül éreztem, hogy valami biztos itt marad), ezután Bulbasaurral ketten, lesétáltunk a hallba.
Ott már Öreg Tom várt minket, az inasával az oldalán, az ajtóban.
- Nos, elkészültetek? - mosolygott ránk kedvesen az öregúr.
- Hát úgy nagyjából. Amennyire hirtelen ébredés után el lehet készülni, annyira elkészültünk. - válaszoltam kissé zavartan, mert még mindig úgy éreztem, hogy valamit ott hagytam a szobámban.
- Akkor indulhattok is. Persze ha még akartok menni. - tért rá a lényegre, minden mellébeszélés nélkül Tom.
- Már hogyne akarnánk menni! Amit mi Bulbasaurral és a többiekkel megígérünk, azt be is tartjuk! - emeltem fel kissé a hangom, de inkább büszkén, mint felháborodva.
- Rendben-rendben… - kacagott fel az öreg. - Ebben nem is kételkedtem. Esetleg szeretnél még valamit csinálni vagy szeretnél már inkább úton lenni?
- Hát még mielőtt elmegyek, még elbúcsúznék Rhyhorntól. Tudom, hogy visszatérek, de tudja öregúr, én már csak ilyen érzelgős vagyok.
Öreg Tom bólintott mosolyogva, majd elvezetett az inas Rhyhorn szobájáig. Az ajtó kinyílt és… Sokkal lenyűgözőbb volt, mint monitoron keresztül. Mintha tényleg a szabadban lennék. Még a levegő is friss, üde volt, akár a hegyi levegő. Gondolom ezt is valami kütyü okozhatta.
Látni nem láttam sehol a pokémonom, de nem is kellet keresnem. Ahogy kinyílt az ajtó és beléptem rajta, rögtön le is döntött a lábamról örömében, hogy láthat. A mellkasomhoz dörgölődzött mosolyogva, közben pedig „morgott” (de én inkább dorombolásnak hívnám).
- Hiányoztam, igaz? Hiányoztam neked? - simogattam meg és öleltem át a fejét.
Az ember ki nem nézné egy ekkora monstrumból, hogy félős, és ennyi szerető érzelem lakozik benne. Pedig igen.
- Figyelj pajti - térdeltem fel. - … most én el kell menjek, de amint visszatértem, visszajövök érted. Megleszel itt? - néztem Rhyhornra aggódó szemekkel.
A sziklapokémon határozottan megrázta a fejét és ismét hozzám bújt.
- Mi? Hogy velem akarsz mégis jönni? - jelent meg a meglepetés szikrája az arcomon. - De hát hogy lehet ez? Eddig annyira tiltakoztál ez ellen.
A sziklapokémon szomorúan tekintet magamögé, aztán pedig a talajra. Nem igazán érthettem, hogy ez az önkifejezési forma mit is akar jelenteni, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy magányos.
- Én ennek csak örülök, de előtte had mondjam el neked, hogy a hajónk el is süllyedhet. Így is bevállalod? - néztem komoly tekintettel Rhyhornra, hogy megértse, nem tréfálok.
De ő csak hevesen bólogatni kezdett, ami egy félreérthetetlen jel volt számomra.
- Hát rendben van akkor. - álltam talpra. - Örülök, hogy mégis velünk jössz. - mosolyogtam a pokémona, majd visszahívtam a labdájába.
- Még jó, hogy visszajöttünk hozzá, mi pajti? - vigyorogtam Bulbasaurra, aki viszonozta mosolyomat szórakozottan.
Ezután Bulbával visszatértünk a hallba, ahol továbbra is várt ránk Öreg Tom.
- Nos? Megvolt a búcsúzkodás? - nézett rám kérdőn.
- Rhyhorn úgy döntött, hogy mégis csak velem jön. - mondtam az öregnek vidáman.
- Na… Hogy-hogy?
- Tudja… Nem szeret egyedül lenni. Kell neki a társaság.
- Maga tudja fiatalúr. Csak aztán nehogy baja essen ott,a végtelen tengeren. - válaszolta az öreg féltve.
- Nem kell félnie, amíg én vele vagyok!
- Akkor jó. Öröm látni, hogy vannak ilyen pokémon edzők is, mint maga! - karolta át a nyakam és sétáltunk az ajtóhoz. - Brandon, az inasom, majd elvezeti magát és a pokémonját a hajócskához, amivel megkereshetik Titaniát.
Az öreg ezután a zsebébe nyúlt, és előhúzott belőle egy kütyüt, amin egy piros pont villogott.
- Ez itt… - mutatott rá a pontra. - A hajóm. Ha a pont ennek a körnek a közepébe ér, akkor ott vannak. Habár ha már ott lesznek, szerintem szükségük sem lesz erre a radarra, de itt az elején még hasznát veszik. - nyomta a kezembe, ezután kezet fogtunk. - Sok szerencsét magának, remélem, hogy viszont látom még. - búcsúzott el tőlem, ezekkel a szavakkal.
- Emiatt ne aggódjon. Viszont látjuk még egymást. De mikor visszatérek nem csak én és a pokémonjaim, hanem a hajója is itt lesz, erre a szavamat adom! - búcsúztam el az öregtől, azzal elindultam a kikötő irányába, a hajócskához, az inassal a nyomomban.

Jó pár perces néma csöndben baktattunk egymás mellet hárman. Jobban mondva… Bulbasaur és én egymás mellet, az inas, aki vezetett, pedig előttünk. Végül odaértünk a hajóhoz, amit megpillantva, kissé inamba szállt a bátorságom. Még Bulbasaurnak is elkerekedtek a szemei csodálkozástól, pedig ő aztán tényleg mindenen vigyorgott.
Ami előttünk állt lélekvesztő, nem igazán érdemelte ki a hajó nevet. Inkább egy rozoga csónak, melynek vitorla meredt ki a közepéből. Elképzelni sem tudtam, hogy egy ennyire gazdag embernek, mint Öreg Tomnak, hogy a fenébe lehet egy ilyen viharvert hajó(?)ja.
A méretével még csak-csak megbarátkoztam volna, na de az árboc és a vitorla… A főárboc korhadt volt, mintha ezer szú rágta volna meg. A vitorlát rengeteg helyen lyukak díszítették. A hajótest is itt-ott ki volt lyukadva. Úgy hintázott a tengeren, mint ami mindjárt el akar süllyedni.
- Ez most komoly? Ez lenne a hajónk? - néztem hitetlenkedve, és már-már fölháborodva az inasra.
- Igen úrfi, attól tartok, hogy ez lenne az. Ser Thomas úgy rendelkezett, hogy ehhez a… Hajóhoz vezessem magát. Remélem nincs semmi kifogása ellene. - hajolt meg előttem tisztelettudóan.
- Nem, nincs semmi, persze-persze. - válaszoltam az inasnak továbbra is meglepődött képpel.
- Nagyszerű, akkor én távoznék is. - jelentette be, azzal még egyszer meghajolt előttünk, majd távozott a helyszínről.
Egy ideig mereven bámultam utána, mert nem értettem ezeket a dolgokat. - Habókosak ezek a gazdagok. De végül megráztam a fejem és Bulbasaurra néztem… Volna, ha ő még mellettem ült volna, mint eddig. Csakhogy eltűnt.
Eszeveszetten kapkodtam a fejem és tekintetemmel Bulbát kerestem, míg ki nem szúrtam, hogy az uszályunk „fedélzetén tartózkodik és mosolyogva sürget, hogy mennyünk már. Fogalmam sem volt, hogy mikor került oda és hogy mért örülhet annak, hogy ilyen rozoga hajónk van, de már megszoktam. Bulbasaur az ilyen. Ő mindenen csak mosolyogni tud. De hát ez érthető is, hisz még gyermeknek számít.
- Jól van már, na… Megyek. - csitítottam pajtásomat, miközben fölverekedtem magam a vízen lassan ringatózó hajóra. - Huhh… Végre feljutottam. - fújtam ki magam a fedélzeten. - És most akkor előre! Meghódítom a tengert! Háháháhááá! - álltam föl eszeveszetten kacagva a hajó orrára, közben a végtelen víztömeghez ordibálva. Ameddig a szem csak ellátott (leszámítva a hátam mögötti terültet, ahol a kikötő volt) mindenütt víz volt. És ide készültem most.
Hatalmas jókedvemnek egy nagyobb hullám vetett véget, ami nekiütközött a hajó oldalának, az megrázkódott, én pedig meglepett arccal a vízbe hulltam.
Bulbasaur nagyot kacagott az eseten, miközben csurom vizesen próbáltam visszaevickélni magam a szállító eszközünkre.
- Segíts már, Bulbasaur! - nyögtem a fedélzet irányába Pokémonomnak. - Egyedül nem megy.
Miután Bulba kiszórakozta magát, mosolyogva eresztette le az egyik indáját értem, majd tekerte a testem köré és húzott fel a hajóra.
- Köszi haver. - csavartam ki a ruháimból a vizet. - Na, akkor indulhatunk?
Bulbasaur őszinte mosollyal az arcán bólintott egy nagyot, mire én eloldoztam a kötelet, ami a parthoz láncolta a csónakunkat, majd a vitorlát kieresztettem és a hajó szépen lassan, de céltudatosan megindult a tengeren, hogy elérje célját, ami nem volt más, mint Moro szigete, amihez a kezemben lévő jeladó vezetett minket.
Bulbasaurral az oldalamon állva, a hajó orrán ácsorogtunk és elhivatottan, kíváncsian tekintettünk el a végtelen tengeren át, egyenesen a célunk irányába, közben azon merengve, hogy vajon milyen veszélyek várnak majd ott minket.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!

[Attila]

Nyirkos idő, forró helyzet! Mégis hova kerültünk mi?!

Kint, a nyílt tengeren, ahol a bárkánkat úgy dobálta a szél és a víz együttes ereje, mintha valamiféle kis játék lenne a fürdőkádban, egy gyermek kezében, ott voltunk éppen Bulbasaurral.
Alighogy elindultunk a kikötőből, hatalmas vihar kerekedett, ami elkapott minket és kíméletlenül csapott le ránk. Nem kímélve az épségünket próbált meg minket letaszítani a hajónak nevezett csónakunkról, a legkülönbözőbb módszerekkel: Hatalmas szél támadt először is, ami kis híján lesodort engem a fedélzetről. Annyi szerencsém volt csupán, hogy még idejében kapaszkodtam meg a vitorlákat tartó árbocban. Ez még csak a vihar eleje volt. A természeti jelenség következő rohama ellenünk az volt, hogy hatalmas hullámokat gerjesztett, amik elkezdték ide-oda dobálni hajónkat, amitől én meginogtam és kis híján belezuhantam ismét a vízbe, de Bulbasaur lélekjelenlétének hála, megmenekültem ettől a végtől is.
Ez mind veszélyes volt eddig, igaz? Na de akkor az, ami ezután jött: A hullámok és a szél még jobban összefogtak, majd felcsaptak a fedélzetre, egyre hevesebben. Végül az egész már odáig fajult, hogy jött egy hatalmas hullám és mire Bulbasaur kinyitotta szemét, amibe belement a sós víz, addigra eltűntem a fedélzetről.
Eszeveszetten kapkodta ide-oda a buksikáját, de sehol sem látott engem. Arcáról eltűnt az a jól megszokott vidámság és helyét a félelem vette át. A félelem, hogy elveszítheti a barátját és bajtársát egyben, azaz engem.
A hajó oldalához rohant, és pont a jó oldalhoz. Ott vett engem észre, amint hánykolódom a víztetején. Úgy dobált a tenger, akár egy rongybabát, nem voltam én semmi neki. Bulbasaur végül megmentette a helyzetet és indájával elkapott a derekam körül, majd egy hatalmas rántással ismét a hajón tudhatott.
Rengeteg mennyiségű vizet felköhögve és magam elé hányva borultam térdre pokémonom előtt, aki arcával közelhajolt hozzám és a maga nyelvén a biztonságom felől érdeklődött.
- Jól vagyok pajti, köszi szépen, hogy aggódsz értem. - köhögtem fel ismét egy nagy adag vizet. - Ha te nem lettél volna itt velem, most tuti végem lenne… - öleltem át pokémonomat, aki ettől behunyta a szemét és elmosolyodott.
Miután elengedtem, talpa álltam és nem érdekelve a csurom vizes ruháimmal a távolba tekintettem.
- Vajon messze van még az a Moro szigete, ahol a hajó van? - tettem fel magamnak a kérdést, de Bulbasaur is hallhatta, aki mellém totyogott. - Oh… Tényleg! - nyúltam a zsebembe és vettem elő a jeladót, ami a luxushajóhoz juttat el minket. Időközben a szél elcsendesedett körülöttünk és hatalmas köd telepedett ránk a semmiből. Az eddigi nyárias meleg, amiben még vizes ruhákban sem fáztam, eltűnt, és helyét hűvös szellő vette át, amitől elkezdtem vacogni. - E-e-e-ez f-f-f-furcsa… - mondtam ki agy nehezen a szavakat, a vizes ruháim és a hideg szél keltette viszonyok miatt. - A r-r-radar sze-sze-szerint már itt vagyunk, d-d-d-de én semmit nem l-l-látok, csak ködöt.
Megunva a vacogást, ledobtam magamról vizes ruháimat a hátitáskámba nyúltam és elővettem belőle hálózsákomat, amit magamra terítettem, így csillapítva a hideget.
Ettől függetlenül, amit az előbb mondtam, igaz volt. A radaron a kis piros pont(akik mi voltunk) középre érkezett (ami a hajó helyét jelezte), de mégse láttam sehol a célpontunkat. Bulbasaur is kapkodta jobbra-balra a fejét, de a hatalmas, mindent elborító ködön kívül semmit sem látott.
Végül hajóutunknak egy hangos koppanás vetett véget. Nekiütköztünk valaminek, amitől előreborultunk és szilárd talajon értünk földet.
- Bulbaaaa! - nézett körül csodálkozva, tátott szájjal a pokémonom.
- Osztom a véleményed. Mégis hol lehetünk? - néztem én is körbe. Továbbra is hatalmas, átláthatatlan köd borított be mindent. Még az orrunk elé se láttunk, a hajónkat se találtuk, hogy visszaszállhassunk rá.
- Habár végül is célba értünk. Ez Moro sziget. De vajon merre induljunk el?
Hosszas tanakodás és semmittevés után, végül arra indultunk el, amerre a leg ésszerűbb volt, tehát egyenesen előre, az orrunk után. Fogalmunk sem volt, hogy vajon merre, hova tartunk, de abban biztosak voltunk, hogy előre.
- Nézd csak Bulbasaur! - mutattam magunk elé. - Ott fák kezdenek kibontakozni, biztos egy erdőhöz értünk!
Bulbasaur tekintetével követtem ujjam irányát, majd felvidult az arca és boldogan rohant előre. Hiába kiáltottam utána, hogy ne, veszélyes is lehet, ő nem hallgatott rám, már csak ilyen volt.
Pár másodperc sem telt bele, már hallottam is a barátom hangos, fájdalmas kiáltását. Elfeledve a biztonságos, de lassú előrehaladást, sietős léptekkel elindultam a hangja irányába.
Megtaláltam Bulbasaurt, a földön fekve, egy hatalmas púppal a fején.
- Hát mi történt? Jól vagy? - guggoltam le mellé, aggódó szemekkel.
Bulbasaur mellső lábával maga elé mutatott. Követve a lábát tekintetemmel, egy hatalmas kőfalon akadt meg a szemem.
- Mi a fene lehet ez? - néztem rá kíváncsian. - Mégis hova kerültünk mi?
A köd szépen lassan oszladozni kezdett és arra eszméltünk rá, hogy nem egy hatalmas erdőbe bolyongunk, hanem egy óriási bírtok, még óriásibb szürke (de gyanítom márvány) falába ütköztünk, amit fák szegélyeznek. A falon túl egy eszméletlen nagy és öregnek látszó kastély állt, ami felett egy villám cikázott el, ami elég ijesztő körvonalat kölcsönzött neki, majd kisvártatva rá, eleredt az eső.
Széltében hosszában csak síkságot láttam a szememmel, egyetlen alkalmas helyet sem arra, hogy valahova fedezékbe húzódjunk a vihar elől. Összenéztünk Bulbasaurral, majd mindketten egyszerre bólintottunk, tudatva egymással, hogy nincs más választásunk. Így hát elindultunk a hatalmas márványfal mellet addig, míg meg nem találjuk a bejáratot a birtokra.
Utunk nem telt bele öt percbe, máris egy hatalmas és ódon rácsos vaskapu előtt találtuk magunkat. Kerestük tekintetünkkel a csöngőt, de sehol sem találtuk, se semmi más figyelemfelkeltő dolgot, amivel jelezhetnénk a bent lakóknak, hogy vendégeik érkeztek.
Már épp nyúltam a kapu irányába, mikor az váratlan módon megmoccant, majd hangos és kínos, hosszan elnyújtott nyikorgással kitárult előttünk.
Bulbával másodpercekig csak álltunk és meredtünk befele. Valami hátborzongató volt ebben a helyben, de hogy mi, azt nem tudtuk volna megmondani. DE végül erőt vettem magamon és beléptem, Bulbasaur pedig látva, hogy mit teszek, követett, habár mosolya eltűnt és kissé ijedten rándult össze minden apró zajra.
Egy hatalmas bejárón vezetett az utunk az ajtóig, ami betonkockákból volt kirakva, az oldalait különböző formájú és mintájú bokrok szegélyezték. Bele telt egy kis időbe, mire végigsétáltunk rajta.
Végül elértünk az ajtóhoz, amin nem volt csengő, csak egy kopogtató, ami egy kézfejet mintázott meg. Megszeppenve ragadtam meg és három erőtlen kopogást végeztem vele. Minden egyes koppanást egy-egy hangos „jajj” kísért a kastély falain belülről.
Minden idegszálunkkal megfeszülve csak álltunk és vártunk az ajtóba, míg nem hatalmas nyikorgással ez is, akár csak a nagykapu, ki nem tárult.
Az épületben hatalmas sötétség uralkodott, és bár minden idegszálam azt súgta (valószínűleg Bulbasaurnak is), hogy ide ne tegyem be a lábam, pár másodperces töprengés után, mintha csak egy láthatatlan erő irányította volna a végtagjaimat, beléptem az épületbe, Bulbával a nyomomban.
A kastély belsejében nem nagy meglepetésemre hatalmas sötétség és pókhálóval beszőtt szoba várt minket. Jutott a hálóból mindenhova: falakra, a fejünk felett lógó hatalmas csillárra, a képekre, amelyek bizarr absztrakt műveket ábrázoltak, és ha még ez nem lett volna elég, a padlóra is hatalmas fehér lepelként lógtak le a pókhálók itt-ott.
Nyeltem egy hatalmasat, majd megtettem az első lépésemet a nem túl hívogató előszobába, ami akkora volt, akár egy ház.
Ahogy eltávolodtunk Bulbasaurral az ajtótól, az hangos nyikorgás közepette, de annál fürgébben csapódott be, hatalmas port kavarva ezzel.
Ott maradtunk ketten Bulbával, a vak sötétben, magányosan, hallgatva az esőcseppek fürge kopogását, amint a hatalmas ablakoknak verődnek.
Olyan nyomasztó volt bent minden, hogy szinte elhagyott minden életkedvem és rettegni kezdtem. Örültem, hogy Bulbasaur itt van velem. Nélküle biztos megőrültem volna.
Velem ellentétben a fiatal növény pokémon, látszólag semmitől sem rettegett. Bátran indult meg egyenesen előre, én meg rémülten a nyomába. Néha komolyan elgondolkoztam rajta, hogy valójában melyikünk is az edző és melyikünk a pokémon.
Bulba magabiztos léptekkel loholt előre, egyenesen az előttünk elterülő hatalmas lépcső irányába, melynek a vége a sötétbe veszett. Félve loholva utána, több pókhálón is keresztülgázoltam, de ez perpillanat nem érdekelt, csak ne maradjak egyedül (amúgy rettegek a pókoktól).
Egy perce már, hogy felfele tartottunk a lépcsőn, de még sehova sem lyukadtunk ki és a megtett út is a homályba veszett.
- Bulbasaur, biztos vagy benne-eeeee… - csapott át a kérdésnek szánt szöveg vad kiáltozássá.
Egy perccel ezelőtt még Bulbasaur mögött mentem, azután éreztem, hogy zuhanok, majd pedig egy nyirkos, szintén sötét helyen fekszek eszméletlenül, de ami a legrosszabb: egyedül. Bulbasaur nem volt sehol. Viszont erről én még semmit sem tudok, hisz mint mondtam, a hatalmas eséstől elájultam.

Folytatása következik!