Ismerős arcok

[Attila]

Fejemben még mindig a Csata Arénában lezajlott események pörögtek képkockáról képkockára.
Tekintetemmel az égre meredve és a felhőket tanulmányozva haladok előre, magam elé természetesen egy pillantást sem vetve. Ha nem sétálna itt mellettem a csata miatt legyengült ám ige jó kedvnek örvendő Bulbasaur, akkor minden bizonnyal már belezuhantam volna egy nemrég elhagyott csatorna nyílásba, aminek rejtélyes oknál fogva hiányzott a teteje, egy szintén pár perccel ezelőtt elhagyott pocsolyába is beleléptem volna, amibe valami oknál fogva egy szikrázó vezeték lógott bele, valamint egy már-már komédiába illő jelenet, egy zongora rám esésétől is megmentett az apró fű pokémon, ráadásul mindezt úgy, hogy észre sem vettem semmit az egészből, mivel márt korábban említettem: éppen a felhőimmel voltam elfoglalva.
Bulbasaur lihegve sétáét mellettem, szemeivel körbe-körbe cikázva, ha netán-tán ismét történne valami baljós dolog.
Szemeimet lustán levettem a halványkék égboltról és azon, hajó módjára hömpölygő felhőkről, majd bágyatagan magam elé tekintettem. Ásítottam egy hatalmasat, minek hatására egy kevéske könny csordult ki a szememből.
De mindez még nem volt elég. A hasam is akkorát kordult, hogy Bulbasaur azt hitte, hogy életem ismét veszélyben van és már készítette is az ostorait, ha el kell engem rántani, gyorsan tudjon cselekedni.
Nekem persze nem tűnt fel furcsa viselkedése, mivel túlságosan is el voltam foglalva a semmiből jövő fáradtságommal és a korgó gyomrommal.
- Azt hiszem pajti ez a semmit tevés, ez a monoton séta, az égboltban gyönyörködés megviselt mind szellemileg, mind testileg is. Jó lenne már mihamarabb ott lenni a pokémon centerben. Legalább ott aludhatnék egy hatalmasat. - néztem le Bulbasaurra, egy hatalmas ásítás kíséretében.
Bulbasaur váratlanul megtorpan és maga elé emeli mellső lábát, amivel így egyenesen előre mutat. Tekintetemmel követem az irányt és...
- Na vééégre! - sóhajtok fel megkönnyebbülten.
Szemeink előtt a pokémoncenter sziluettje rajzolódik ki és tisztul és nő, minden egyes lépés megtétele után.
Lépteimet annyira sietősre veszem, amennyire csak éhes és fáradt testem engedi, hogy mi hamarabb odaérjünk a centerbe. Bulbasaur szorosan a nyomomban követ, habár most az igen ritkán látható mogorva ábrázatával.
Arca okkal is volt dühös, hisz nemrég lett vége a csatájának, ahol bizony kapott pár komoly ütést, és ezek igen fájdalmasak voltak számára minden egyes lépésnék. Megtehettem volna ugyan, hogy visszahívom a labdájába, de tudtam jól, hogy ő utál odabent, még ha sérült is, ezért inkább hagytam, hagy caplasson azzal a konok fejével, majd csak tanul az esetből.
Vagy nem?
Végül is még elég fiatal volt és ebben a korban általában amit a fejébe vesz azt végre is hajtja és elég csökönyösen. Lehet pusztán csak büszkeségből nem jön be a labdába, hogy azért is neki legyen igaza. Ki tudja? Néha elég nehéz rajta kiigazodni.
Hosszas gyorsabb tempójú séta után végül elértünk a center bejáratához, ami egy halk szisszenés mellet nyitotta ki elektromos kapuit.
Bulbasaur már sántikálva és igen eltorzult arccal a fájdalomtól, lépett be mögöttem a létesítménybe.
Az információs pult mögött lévő Joy nővér (mert ki más is lett volna [vajon mit érezhetett az anyjuk, mikor világra hozta ezeket? Hisz ikrek!! Egyáltalán túlélte az a szülést??]) eleinte szórakozottan pillantott fel a monitor a mögül, majd az ábrázatán először a meglepetést, majd a haragot véltem felfedezni.
Sietős léptekkel lépett oda elém és Bulbasaur elé.
- Tudom, hogy örül nekem, de odamentem volna én, nem kellet volna ezzel fáradjon... - nyögöm ki neki nagy nehezen az álmosság és éhség egyesített ereje miatt.
A nővér aggódó arccal veszi kezébe a mellettem lévő pokémonomat, majd rám pedig szigorú arccal tekint, figyelmen kívül hagyva előző mondatomat.
- Mégis milyen tanonc vagy te, hogy hagyod, hogy így szenvedjen ez a kis jószág? Nem látod mennyire meggyötört állapotban van szegény?! Mégis ki adott neked pokémont?? - esett nekem a tőle nem túl megszokott hangnemben, mire én köpni nyelni nem tudtam.
- Hát én.... Őőő... - kerestem a szavakat, amik hirtelen nem jöttek.
Tudtam jól, hogy a nővérnek igaza van, de valami gátolt belül, hogy ezt a tudtára is adjam. Nem vagyok én rossz ember, csupán túlzottan beképzelt és egoista. Valójában iszonyatosan szégyelltem magam és rettentően aggódtam Bulbasaur testi épsége miatt, de ezt nem ismertem be a nőnek.
- Éhes vagyok... - nyögtem neki ki végül ezt a két szót, mire a nővér egy megvető pillantás kíséretében elviharzott a betegszobába.
- Ne is várja, hogy majd még el is látom ezek után magát. Legyen csak türelemmel. Első a pokémon! - üvöltötte ki nekem a sürgősségi részlegről, bájos, mérges hangján.
- Akkor nincs kaja??? - rogytam le erőtlenül és elkeseredetten a hozzám legközelebb lévő fotelre (amiből van egy jó pár, hogy a kuncsaftok tudjanak hol várni a sorukra, ha úgy hozza a helyzet), majd Bulbasaurra gondolva és persze jó sok ínycsiklandozó, zsírban gazdag döglött állatra a tányéromon, lassan elnyomott az álom.

[Lucius Hedgedog]

Így, hogy Paszuly a labdájában aludta tovább a csatát, egészen kevéssé gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy az irányításom alatt mennyire agyonverték szegényt abban a korábbi csatában. Õ akarta a harcot, ez tény. Én direkt nem szerettem volna küzdeni... ez a másik tény. Viszont mégis milyen tréner vagyok, ha gátat szabok a pokemonjaimnak, és pocsék segítõtársnak minõsülök abban, hogy elérjék saját céljaikat?
Azon gondolkozom, hogy mégis mennyi ideig szeretném még Eeveet a magaménak tudni. Biztos nem lesz velem örökké, azt nem is szeretném. Különben mégis hogyan ismerek majd meg még újabb és újabb pokemonokat? Viszont az is biztos, hogy nem szeretném csak úgy elengedni, vagy átadni másnak, szimplán azért, mert én nem tudom segíteni õt. A kulcs: ki kell hoznom magamból a legtöbbet, amivel magamhoz mérten a legtovább tudom fejleszteni, hogy elérhesse a célját. Belõle és belõlem is kijöjjön a legtöbb. Majd amikor ezt elértük mindketten, és idejét látjuk, akkor kiengedem a kezeim közül.
Viszont innentõl kezdve mindent meg kell tennem, hogy rajtam keresztül a legtovább érhessen. Igen!
Eevee most viszont még alszik, én meg túlságosan elvagyok a gondolataimmal ahhoz, hogy a figyelmem a világ körülöttem lévõ szegletére is kiterjedjen, ne pedig csak arra, ami a fejemben lejátszódik. Talán nem is nagyon történhetett volna jobb annál, hogy az ellenfél Balbasaurja elaltatja. A fejem tetején csücsülõ Blablára nézek, már amennyire lehetséges, hogy az ember a saját feje fölé nézzen, úgy, hogy közben nem mozgatja semerre a fejét.
- Tudsz te ilyen csilli-villi spóraszórásokat? - kérdezem, de Blabla csak néz rám nagy szemeivel. - Tudod, amilyet csata közben a másik Balbasaur használt. Blabla továbbra is csak néz rám, majd hirtelen elkezd járni a szája, csak mondja-mondja, közben még helyezkedik is a fejemen, megcsúszik, lábával a fülemre támaszt rá, de nem hagyja abba közben sem a szövegelést... egy szót sem értek belõle. Ha tippelnem kéne, akkor most megsértõdött, amiért a nem-tudásával zargatom. Blabla nagyon fiatal még, nem csoda, hogy sok-sok mindent nem tud. És ezek szerint azt sem szereti, hogy ezt felhozom neki. Eddig nem volt szokásom.
A hideg végigfut a hátamon, amikor a Chansey szembejön a pokékórházban. A Tranttal közös kalandunkra gondolok... szegény kölyök jól megjárta. Ezúttal a pokemon csak kedvesen elveszi tõlem Eevee labdáját, én pedig hideg vérrel közlöm vele: - Orvosi vészhelyzet van. Nagyon megsérülhetett! - A Chansey pár másodperces döbbent csend után hangosan elrohan.
Hmm... lehet, hogy nem kezelem túl jól az ilyen helyzeteket. Illett volna... mondjuk sietnem? Ez a lehetõség teljesen kiment a fejembõl. Na, máskor már tudni fogom, mit is kell csinálnom.
Letelepedek, hogy addig is várjak, amíg valami hír nem érkezik. Annyira megszoktam Blablát a fejemen, hogy fel sem tûnik: nincs rajta. A pokekodexemre lenne szükségem, az pedig az övemrõl logo kis szütyõben van. Azt az asztalra tettem, de persze egy ügyes mozdulattal levertem róla. Épp szitkozódva hajolnék le, csak elõtte a másik kezemmel nyúlnék fel, hogy megtartsam Blablát a project erejéig, amikor észreveszem, hogy meglógott. NE!
- Blabla! Blabla, merre vagy? - kiáltok fel. Többször. Egymás után. Igyekszem nyugalmat erõltetni a hangomra, pedig tudom, hogy most mindenki veszélyben van a pokékórházban. Blabla elszabadult, és gyerekfejével bármire képes!

[Attila]

Békés, nyugodt álom. Nem történik benne semmi, csak a hatalmas és mindent beborító sötétség. És mégis... Általában mikor az ilyen álmaimból fölkelek és magamhoz térek, kipihent és jókedvű vagyok. De mint mondtam, ez csak általában van így.
Hangos kiáltásokra pattan fel hirtelen a szemem és ülök fel nagy nehezen a fotelban, amiről sikerült szépen lassan félig lecsúsznom.
Fél testem -illetve csak a lábaim, de azoknak majd az egész része- a padlón hevert, míg a derekam tartott, hogy le ne csússzak, a hátam pedig igen természet ellenes formában feküdt a fotelben.
Leginkább egy hullámzó alakot lehet így elképzelni.
Morcosan kelek föl, szám szélére csorgott nyálamat letörlöm kézfejemmel, közben mogorván nézek körbe, hogy mi zavarta meg édes álmomat.
Először hirtelen az ugrik be, hogy Joy nővér biztos meggyógyította Bulbasaurt, de azután el is tűnik -e gondolat a fejemből, amint egy újabb kiáltást hallok.
Teljességgel meg vagyok győződve arról, hogy ez a hang nem hasonlít Joy kellemes, trillázó énekére. Sőt, ez a hang még csak egy nőére sem hasonlít. Sokkal inkább, mintha valami őskövület pokémon morogna, igen beteg hangszálakkal.
Teszek pár lépést és végül megtalálom a hang gazdáját. Először észre sem veszek rajta semmi furcsát.
Gyorsított léptekkel közeledek felé, elhatároztam, hogy megütöm, de mielőtt akcióba is lendülnék és már csak pár méter választ el...
- Várjunk csak... Hiszen én téged ismerlek! Te vagy az a srác a Csata Arénából! - változik át mogorva természetem megdöbbentté. - Mégis mit keresel itt? - nézek rá csodálkozva és teszem fel neki az egyértelmű kérdést, aminek a feltevése lényegében teljesen haszontalan és pusztán időpocsékolás. Mégis mit keresnek általában az edzők egy pokémon centerben? Biztos nem bulizni járnak ide.
Teszek egy lépést irányába és a kezemet nyújtom felé, hogy jelezzem barátságomat személye felé.
- Remélem az Eeveed kiheverte már a csatánkat... Őt hoztad ide, nem? - mosolygok a srácra.
- Na hát, micsoda véletlen... Nem hittem volna, hogy még összefutok vele. Vajon miket tartogat még ez a nap számunkra?
Ekkor kinézek a pokécenter ablakán és megdöbbenve tapasztalom, hogy Bulbasaur igen hosszú ideje bent fekszik már, és hogy ez a nap ugyan nem tartogat semmit már a számunkra, mivel a fényesen világító és éltető, ámbár olykor elviselhetetlen hőt árasztó golyó eltűnt a hatalmas kék égről, és helyét az ugyan csak fényes hold vette át, a kék ég pedig gyönyörű szép sötétbe mélyedt, amin apró kis sárga pontok jelentek meg, még több, a napunkhoz hasonló csillag jelenlétét hirdetve.
Aggódva tekintettem a kórtermekre nyíló ajtó irányába, és belül nagyon reméltem, hogy a mindig vidám természetű és mosolygós kis pokémonomnak, semmi komoly baja sincs.