A néma és a vándor

[Saber]

Azt, hogy mennyi ideje is lehettem úton, már nem is tudtam. Talán hónapok óta róttam a saját utamat, miközben kerültem mások társaságát. Ha megláttak, nem ismertek fel, hiszen arcomat teljesen eltakartam és olyan gyorsan álltam tovább, amennyire csak tudtam és lehetett. Így volt ez akkor is, mikor igyekeztem az igazságot szolgálni, de a hírem megelõzött. Fél szemmel követtem a nagy világban történõ eseményeket. Bármennyire is voltam elfogult a rosszat akarókkal szemben, azért én sem lehettem patyolat tiszta. A helyi újságárustól sikerült egy hírverõ számot elcsennem, minden további következmény nélkül. Ennyit írtak rólam a múltkori után: "Egy különös alak az éj leple alatt betört a helyi áramfejlesztõbe és elbánt azzal a bandával, amely a lakosok életét veszélyeztette! Azt, hogy hívják és honnan jött, MÉG nem tudni!" Idegesen összehajtottam az újságot, majd eltettem a ponchóm alatt rejtõzködõ rozsdabarna féloldalas táskámba. Számíthattam rá, hogy ez be fog következni, de vállaltam a következményeket. Fel is készültem, mit kell tenni. Nem a valódi nevemet használtam, személyazonosságom kitudásának elkerülésének végett. Aki ismert, persze kevesen, Sabernek hívtak. Pontosan nem tudom, nem is emlékszek arra, hogy kaptam ezt a becenevet, minden esetre büszkén viseltem. Nem is volt más választásom, minthogy megtagadom a Morgan Pastillage nevet.
Egyébként az idõm másik felét a Capture Styler titkainak megfejtésén elmélkedtem. Kiderült, hogy a pokemonok agyára volt hatással. Ha jól kivettem, az elmét stimulálta, így könnyebben ment a Rangerek barátkoztatása ezekkel a lényekkel. Miközben Kanto régió erdõs tájait róttam, úgy éreztem, a félig-meddig megjavított szerkezetet ki kellene próbálnom, mi lehet benne a gikszer. Mily meglepõ, hogy pont egy épp lenyugodott Ursaringel hozott össze a sors. Tudatában voltam vele, nem a leghiggadtabb pokemonról van szó, ám legyen. A Ranger, aki segítõkezet nyújtott, tökéletesen megmutatta, hogy kell bevetni a Stylert, tehát nem jelentett gondot az aktiválása. A probléma hamar megmutatkozott, mikor a fehér kör vörössé változott a medve körül, így nem megszelídült, hanem épp ellenkezõleg. Tomboló haragra gerjedt, amit rajtam kívánt kitölteni. Nem lepett meg, elvégre a szerkezet nem volt kompatibilis. Hamar kereket oldottam. Percekig csak haladtam, fáról-fára, míg nem egy vízesésnél találtam magamat. Megálltam az egyik sziklán és a távolban felkelõ napot szemléltem. Rég láttam ilyet. Hiszen erdõk árnyékában, ahova az elsõ sugarak sem sütnek be, hogy is érezhetném kívülrõl a Földet melegítõ égitest jelenlétét. Jó volt a régi énemre emlékeznem, mikor még csak egyszerû kisfiúnak tarthattam magamat, aki az álmait ûzi. Ez a vágyálom hamar kézzel fogható valósággá változott, mikor történész lettem, és elindultam a nagy utamon. A békés, meghitt környezet megnyugvást adott azokban a percekben, miután megúsztam egy kellemetlen találkozást az Ursaringel. Lehúztam az arcomat takaró kendõt, valamint a sapkát, amit a táskámba gyûrtem, majd csukott szemmel, átengedtem magamat a hajnal mámorító erejének. Sosem szerettem jobb dolgot, mint a természetet. Mások mégis el akarták pusztítani az acélos, gyilkolásra éhes gépszörnyetegeikkel, mert örömüket lelték a gyengébbek szenvedésében. Az ilyeneket nem tolerálhattam, és ami biztos, hogy sosem fogok megbocsátani a velejéig romlott embereknek. De egyenlõre szünetet szerettem volna tartani, míg tovább nem állok. Kizártam a problémáimat a tudatomból és ünnepélyesen vártam a felkelõ napot és annak sugarait, hogy túláradó fénnyel töltsék meg a vidéket.

[Rei]

Az a különös hely azzal a rengeteg és egyben sokféle emberrel kezdetben érdekfeszítő volt, néha talán még mulatságos is. Igaz hogy nem nevetett, nem is volt emlékei között hasonló, mindössze látta nemrég azt a sok mosolygó embert és be kellett vallani, nem tudta még megérteni őket. Bonyolult volt a mimika, számára korlátozottan gyakorolt emberi kifejezési mód... fájdalom, nyugalom, kíváncsiság, zavarodottság, meglepettség... más talán nem is, eltekintve szemeitől, melyek mint egyéb lényeknél is, mindig többet mutattak mint bármi más. De számára a világosság és sötétség váltakozó múlásának néhány megismétlődése... napok... alatt még kevés alkalma volt szemkontaktusra, hiszen kevesen állták a hozzá hasonló élénk mérgeszöld tekinteteket, melyekből érződhetett az elme pásztázása. Azonban eddigi élete ideje alatt csupán kevés pozitív vagy ellenséges gondolatot kapott másoktól, többnyire közönyöseket és ezért volt lelkiállapota is ahhoz hasonló, amit leginkább megismert. Rei... így gondoltak rá mint előlényre leginkább, ezt egészen biztosan meg tudta állapítani, éppen ezért így gondolt tulajdonképpen önmagára is, ez a szó jellemezte őt. Ami pedig az emberekkel teli területet illeti, egy idő után inkább távolabb szeretett volna menni onnan, túl szélsőséges érzelmeket kapott tőlük a megszokotthoz képest és ezt meg kellett szoknia, de nem állandó ottléttel... abba beleőrülhetett volna

Ezért is hagyta ott őket a sokkal nyitottabb "plafonért" és a falak hiányáért, melyek kívülről is kicsit rá voltak képesek telepedni. Eltávolodott az ember járta padlózattól... utaktól és inkább a gyepnek vagy fűnek hívott élettel teli felületre vágyott újra. Így érkezett meg újra a sötétség és burkolózott ismét bele abba a pokróc nevezetű anyagba, amelyet rádobtak az emberek. Meleg volt, de viszketett tőle a bőre és ezért kissé kényelmetlen, megnehezítette néha az elalvást. Azért még mindig a keményebb fekvőhelyekhez volt szokva és a vízesésnél, ahol utol érte a sötétség, inkább közvetlen a víz mellett a nagy kövek között keresett megfelelő felületet, leterítette a pokrócot és ráhasalva elnyúlt rajta, kezeivel az anyag széleit markolva. A sötétség számára hamar eltávozott és amikor ismét kinyitotta szemeit, már motoszkált a vízparti köd és a félhomályos napfelkelte. Kezeivel térdelésbe lökte magát, majd hangtalanul ásított egyet és kinyújtóztatta kezeit, aztán pedig visszaereszkedett, de ezúttal W ülésbe, s úgy dörgölte meg picit a szemeit. Aztán a felkelő napra meredt, melyet ilyenkor zavartalanul bámulhatott anélkül, hogy bármire gondolnia kellett volna. Megnyugtató és pihentető élmény, melyet első alkalom óta hogy látta, igyekezett egyszer sem kihagyni. Most azonban rövid merengéssel háta mögött, valami zavarni kezdte látóterének perifériáját, s kíváncsian fordítva arrafelé tekintetét, egy álló emberi alakot pillantott meg amint ugyanabba az irányba fordult, amerre az imént ő is. Pislantott, idekint még soha nem találkozott eddig emberrel, kíváncsivá is tette. Annyira, hogy felváltva figyelte őt és a napfelkeltét, igaz hátulról nem láthatta az arcát, de előbb vagy utóbb majd csak el fog menni onnan és talán úgy, hogy jobban meg tudja nézni, ahogy továbbáll

[Saber]

Minden bizonnyal ellankadhatott a figyelmem a halovány örömöm miatt, melyet a nap pirkadó fénye keltett. Hamarosan az erdõ állatvilága is felébredt, amelyek kevésbé éberek, mint az Ursaring, mellyel nem is olyan régen találkoztam. Számos madár pokemon szelte át a hûvös levegõt. Való igaz, hogy ezek a lények tényleg boldogabbak, hogyha a vadonban élnek, és nem emberek társaságában. Régen talán vágytam egy ilyen társra, de rá kellett jönnöm, hogy az érdekükben errõl a vágyálomról le kellett mondanom, a jó ügy érdekében. Túltettem magamat rajta és éltem a magam életét. Általában, ha valakinek le kell mondania valamirõl, legyen az tárgy vagy barát, utána egy ûr marad a szívében, és nem fog több örömforrást találni. Velem ez nem történt meg, annak ellenére, hogy önszántamból léptem túl egy vágyamon. Ha az elõbbit elfelejtettem, ott volt a másik, ami valóra vállt.
Szememet lecsuktam, de nem olyan sokára ki is nyitottam. Valami vagy netán valaki, figyelt engem. A hátamon egy szempárt éreztem. Lassan megfordultam. Meglepetten láttam egy leánygyermeket. Pokrócba burkolózva pihenhetett idáig azon a sziklán, amelyen pihent. Egészen szokatlan ülõpózban helyezkedett el, s ami elrettentõbb, teljesen csupaszon, ami szemmel láthatólag nem is zavartatta vagy jóval több gondja volt annál. Meglepettségembõl kénytelenül magamhoz tértem. Lassan indultam meg felé, szikláról sziklára szökkenve, nehogy elijesszem. Egy törékeny, ifjú gyermek kiszolgáltatott volt a vadonban, a szelídítetlen pokemonok számára. Nem bocsátottam meg volna magamnak, ha netán cserben hagynék valakit, aki segítségre szorul. Ugyan nem voltam apa, ám igyekeztem gondoskodó férfi benyomását kelteni a magukra maradott fiatalok szívében. Ez a lány sem tett kivételt, bármennyire is tûnt furcsának a meztelensége. De meg lehetett az oka. Ebben biztos voltam. Leguggoltam a leánnyal szemben és próbáltam barátságos lenni, noha nem az a legjobb indulatú ipse lehettem. Már amennyien ismertek, nem mutattam jóindulatúságot. A gyerekek egészen más kategóriába tartoztak. Õk építették az emberiség jövõjét. Jóra kellett õket nevelni, de persze olyan mondja, akinek még nem lehet gyermeke. Még nem állok készen rá. Ebben a helyzetben ez lényegtelen volt. Ösztönösen bántam úgy a fiatalokkal, ahogy.
- Hogy kerültél ide, mond - Vettem a fáradtságot és megszólítottam a legnagyobb jóindulatommal - Nem fázol?
Az utóbbi tényleg érdekelt, elvégre egy kölyöknek figyelnie kellett az egészségére. Hamar megfázhatott. "Vajon hogyan kerülhettél ide?" Tettem fel magamban a nagy kérdést, persze a leányzó nem hallhatta, amit gondolok. Pillantásom néhol más irányba tévedt. Az ismeretlen gyermek jelenlétén kívül mást is éreztem. Persze legnagyobb figyelmem mégis csak a magára maradotton volt. Védelmezõen ráterítettem a hátára a köpenyem bal sarkát, legalább egy kicsivel érezze meg, mekkora a különbség a meztelenség nyújtotta fázás és a ruha melege között. Azt nem tudhattam, milyen viszonyok között nõhetett fel, de ahogy elnéztem, mostohább. Szánalmat éreztem a lány iránt. Ez lehetett a másik ok, amiért ottmaradtam vele és nem álltam tovább. Próbáltam nem a rosszabbik formámat hozni, de egy ismeretlen dolog jelenléte jobban zavart, mint bármi más. Pillantásom egyre gyakrabban ragadt le a sötét bozótosnál. Azt, hogy képzelõdtem volna, vagy sem, az hamarosan ki fog tudódni. Nem sokára visszatért a figyelmem a lányra, hiszen még nem válaszolt a korábbi kérdésemre. De lehet, hogy a viszonyok miatt nem fogok túlságosan hamar válaszokat kapni. Türelmesnek kellett lennem, ha segíteni akartam a gyermeken.

[Rei]

Az idő telt ugyan, de az idegen végül megérezte hogy figyelik és megfordult, szinte nyomban kiszúrva a feltűnő Reikot. Nem igazán érezte a gondolatait, azt igen hogy erősen elgondolkodott valamin ahogy lassan elindult feléje, de mindössze egyetlen olyan Reikoval kapcsolatos dolog volt, amire eleget gondolt ahhoz hogy a kislány agyáig is eljusson: a fedetlensége, igaz nem úgy tűnt, mintha ez probléma lett volna, így nem kelt fel hogy betakarja magát. Emellett csupán azt volt képes sejteni képességei nélkül is, hogy az illető közeledése inkább volt pozitív mint negatív... tehát nem akarhatott rosszat vagy undorodott tőle, ez a tekintetből is kiderült ahogy közelebb ért, majd óvatosan odament hozzá és leguggolt... majdnem egy magasságba, de az ülő Reikonak így is fel kellett néznie, hogy kialakulhasson az idegen megértésének kísérletében sokat segítő szemkontaktus

Ahogy nézte,valami furcsa dolgot érzett az irányából, ami egyáltalán nem volt rossz... de az érzést még nem ismerte, mi lehetett az? Találgatásra képtelen volt jelenleg és nem is lett volna rá elegendő ideje, mert az illető megszólalt... csak ő nem értett belőle egy mukkot sem. Vagyis... érezte a gondolatát és már találkozott ilyen gondolattal a sok ember között... miért... volt... itt... hogy volt itt... tehát igen, ő is tudni akarhatta amit mások... azt, hogy miként került oda ahol most is ült, de... amennyire zavarta a tény, hogy nem volt módja a válaszadásra, úgy volt zavaró egy másik tény... ami pedig az volt, hogy nem is igazán tudta miként került erre a furcsa, falak nélküli hatalmas helyiségbe! A világ szót még nem ismerte, ugyebár. Viszont már el is hangzott a második kérdés és a hozzá tartozó gondolat, mely utóbbit már nagyon is jól értett. Viszont akármennyire is hihetetlenül hangozhatott, nem ismerte a bólintás vagy a fejrázás értelmét... senkit sem látta még használni, így erre a kérdésre nem is volt módja válaszolni. Persze látszott az arcán, hogy a hangulata a kíváncsiságból zavarodottságba ment át, majd pedig erősen a szemébe nézett... aztán kétségbe esett... hogyan válaszoljon neki, hogyan mondja meg hogy nincs hideg...

A férfi mindeközben nyugtalannak tűnt, de Reiko sokkal inkább saját kilátástalan helyzetével volt elfoglalva, még a ráterített köpeny hatására is pislogott arra az emberre... melegebb, ha rajta van... hogyan mondja meg hogy érti? De aztán olyasmi történt ami végre őt is kilendítette gondolataiból, követte a férfi oldalra pillantását a bokrok irányába és... mintha lett volna arra valami élőlény, ezt úgy tűnt mindketten érezték még ha Reiko később is vette észre... de volt amit mindenképpen megérezhetett ezen kívül... ha az a valaki ártó szándékkal gondolt Reikora, vagy rá gondolt valami más módon... minél egyszerűbb lény, annál könnyebb lehetett megtudni hogy szándéka jó vagy rossz vagy közömbös volt. De ezen kívül semmi, ha ártani akart akkor például egyáltalán nem tudhatta meg Reiko, hogy milyen módon akarta véghez vinni, vagy hogy úgy döntött hogy egyáltalán véghez viszi. Ha pedig a lény a férfival kapcsolatos szándékait latolgatta, Reiko tulajdonképpen vak volt az érzelmei terén

[Saber]

A leány nem válaszolt a kérdésemre. Nem jelentett gondot. Türelmes voltam. Amint oldalra pillantgattam, az önkéntelen feszültség lett úrrá rajtam. Azt, hogy mit kellett volna tennem, azt nem tudtam, még sejteni se sejtettem. Ritkán esett meg, hogy két ló közé essek. Ösztöneim azt súgták, meg kéne néznem, mi van a bozóton túl, de akkor a gyermek magára marad, ezáltal kiszolgáltatott lesz a vadállatok számára. A bizonytalanság árnyéka beterített. Éreztem, hogy egy izzadságcsepp fut végig orcámon, jobb halántékomtól kiindulván. A mozgás túlságosan zajos volt egy erdei lényhez képest, mely általában tartózkodott az emberek társaságától. A vadon pont a puhaságról és a neszrõl híres, és ami a bokor közelében történt, az az ellentettje. Az a teremtmény, mely a közelünkben tartózkodott, nem lehetett tudni, mi vagy ki lehetett. Igyekeztem feszültséggel teli gondolataimat elpalástolni a gondoskodás és megszánás érzéseivel. A gyermek, már ahogy elnéztem, nem kívánt kommunikációt folytatni velem. Ezt is megértettem. Minden bizonnyal összezavarodhatott. Rengeteg kérdésem volt, ámbár nem lehettem erõszakos egy fiatal leánnyal szemben. A legtöbb emberbõl már rég kiszedtem volna a válaszokat, de egy gyerek más tészta. Azt viszont nem értettem, miért nem tud egy igent vagy nemet jelzõ bólintással, fejrázással tudatni velem, példának okáért, hogy érzi magát. Talán valami belsõ nyomás alatt állt, melyet nem érthettem meg. Ebben a tehetetlen helyzetben mást egyelõre nem igen tehettem, mint ott maradok vele, miközben köpenyemmel melegítem apró termetû testét. Valahogyan kiolvastam arckifejezésébõl, mintha jót tettem volna vele. Ezt is akartam elérni. Legalább ez az, amit megtehettem a kötöttség helyzetében. Hûvös szél söpört végig a vadregényes tájon. Jól tettem, hogy éppen akkor takartam be csupasz testét, és mikor a fuvallat már jóval erõsebb lett, ösztönösen odaszorítottam a ruhaanyagot, de ügyeltem, hogy közben ne bántsam. A gyermekek, és különösen a lánykák, törékenyek voltak még ily fiatalon. A szél leveleket hozott magával. Hamarosan õszi évszak elé nézhetett a régió e része. A félig zöld, félig már sárgás árnyalatú a zavaros víz felszínére érkeztek, majd a sodrásba kerülve elvesztek a zuhatag kiszámíthatatlanul vad habjaiban. Ami pedig a vizet illeti, már a sziklán állva is érezhetõvé vált, mennyire lehûlt az idõjárás. De legalább a nap még örömteljesen ragyogott. Hamarosan ennek búcsút kellett venni, hiszen az õszt a tél váltotta föl. Az utóbbit nem nagyon kedveltem. Olyankor elvesznek a rejteket nyújtó lombok és minden halálos csendbe burkolózik. A természet láthatatlan és áthatolhatatlan falat húz föl maga körül, melyet csak tavaszkor vesz le. És ez évrõl évre így is megy a földtekén. Bele kellett törõdni, az élet nem fenékig tejfel. Ahogy csak tûnõdtem az õsz jöttén, a figyelmem megint a lányra vándorolt. Tudtam, hogy beszéddel nem érnek el radikális változást, tehát maradtam a tettek színterén. "Noha még azt sem tudom, hogy hívják, rokonszenvesnek tûnik elsõ pillantásra. Majdcsak kiderül, ki is õ valójában." Arról persze még fogalmam se lehetett, hogyan fogom úgy megtudni a választ, hogy ne zavarjam össze. Egy mosoly futott végig az arcomon. Ezzel igyekeztem meghitelesíteni jószándékomat, noha szememben még mindig azt a komolyságot tükrözte, amit mindig és minden körülmények között. Igyekeztem nem kétségekbe rántani a gyermeket, mi lehet velem, s inkább lehunytam a szememet, és elfordítottam arcomat. Pár másodperc múltán kénytelen voltam kinyitni, ám ezúttal megint a bozótost figyeltem. Eddiginél zajosabb és szokatlanabb hangok nyomták el a vadonban élõ lényekét. Bal szemem sarkából a lányt figyeltem, miként reagálhatott az elõbbire. Vonyítás és morgás. Csak akkor szembesültem a ténnyel, miszerint nem emberrel volt dolgunk, hanem egy pokemonnal, vagy akár többel is. A bokor ága utoljára reccsent meg. Egy négylábú, fekete testû kutyaalkatú lény lépett elõ. Csavart szarvak, hosszúkás pofa és ördögi farok jellemezte. Egy Houndoom. Ezt is túlzásnak találtam, de amikor még két kisebb, fejletlenebb társai, a Houndourok jöttek elõ, vezetõjük két oldalán állva. Azt, hogy territórium sértés vagy más okok miatt morogtak ránk, sajnos nem lehetett tudni. De ami biztos, a három kutya pokemon problémát jelentett, különösen a falkavezér. Beleszaglászott a levegõbe. Valami finomat érezhetett és az nem volt más, mint a kislány. Pupillái kitágultak, miközben pofáját nyalogatta. Utána fejét társai felé fordította. Kommunikáltak egymással, amirõl fogalmunk se lehetett, mit is mondanak. A kupaktanács, amit a három vadállat tartott, csak fél percig tartott. Houndoom egy vonyítással jelt adott fajtársainak, a hajtóvadászat kezdetét vette. Ez az, amitõl a legjobban tartottam. A domináns hím szájából örvénylõ tüzet köpött, mely egyenesen felém és a gyermek felé tartott. Nem jó. Mivel idõ hiányában nem tehettem mást, karjaimba vettem a leányt és egy hatalmas ugrással a vízesés túlpartjára vetõdtem. Houndoom frusztrált lett, amiért a támadása kudarcot vallott, de nem vette el a kedvét a táplálkozástól. Egy kaffogással jelt adott az egyik Houndournak. A fekete kutya félelmet nem ismervén szökdécselt szikláról sziklára. Az akarata nagyobb volt, mint a félelme. Vagy ha mondhatnám, inkább csak az étvágya. Nem sokára a másik fajtársa is a nyomunkban járt. A vezérük csak fel-alá járkált a túlparton. Valami terve lehetett. A Houndourok csupán pár méterre voltak tõlünk. Két irányból támadtak a harapással. Ezúttal egy magasabb fára ugrottam, ahol egy idõre megpihenhettünk. A kutyák persze makacsul viselkedtek. Fejjel nekimentek a törzsnek, mellyel megrázkódtatták az egész fát. Fél kézzel egy vaskosabb ágat ragadtam meg, a másikkal pedig a gyermeket tartottam, nehogy leessen és a vadállatok reggelije legyen. A jelen helyzetben nem tudtam mit tenni. "Csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak mûködõképes lenne 'Az', akkor lenne esélyünk a túlélésre." Nem mondtam ki a kõkemény igazságot, mely vasmarokkal szorongatta szívemet. Ha lett volna valamilyen fegyverem, amellyel fel tudnám venni a harcot olyan dühös pokemonokkal szemben, mint a Houndourok és a Houndoom, attól megnyugodnék. Eddiginél jobban látszott rajtam az idegesség. Ajkaimat összepréselve vártam, hogy vajon ráunnak-e az élelemszerzésre vagy pedig helyben fogunk meghalni.

[Rei]

A helyzet nem alakult kimondottan jól. Miközben a bozótosban hevesen motoszkált valaki vagy valakik, a férfivel nem sikerült megértetnie magát. Rei eléggé frusztráltnak nézhetett ki, a tekintete legalábbis próbálta feszegetni a másikét nagyjából teljességgel sikertelenül. Hűvös szélfuvallat vágtatott át a tájon és Rei érezte ahogy a férfi köpenyével még jobban betakarja, s az a pozitív érzelem is ott lappangott a tett mögött mely valószínűleg annak oka is volt, jót akart mindenképpen. Néhány pillanat múlva felkelt a helyéről és odébb próbált húzódni, ki a köpeny alól hogy felvehesse pokrócát és belebújhasson. Nem volt igazán hideg a számára a megszokotthoz képest, de a repülő tárgyakat a férfi könnyedén felfogta, tehát rájött hogy elég volt védelemnek a pokróc is. Megint az idegenre emelte tekintetét, érezve a róla szövögetett gondolatait melyek megint valami megnyugtatót próbáltak kifejezni... vagyis valami jó dologgal és vele kapcsolatosak voltak, mindössze nehéz volt... "rokonszenves"... valamiféle tetszés

Egyszerre kapták el a tekintetüket, az idegen a hangokra míg Rei emellett egy félreérthetetlen és vele kapcsolatos érzelmet is felfoghatott: éhség, melynek tárgya ő... az étel, az eltűnés, fájdalom... A férfi mögé lépett és megráncigálta a köpenyét, miközben másik kezével a pokrócát tartotta magán, s ha az végre figyelni kezdett ő hadonászni kezdett a kezével a bozótos felé. Úgy tűnt hogy csak annyit értett meg belőle amire már ő is rájött, tehát hogy volt ott valami... csak Rei érezte még ekkor hogy három párhuzamos gondolat volt ott az egy helyett, s mindnek alapját ő és az éhség jelentette. Félt ezektől az érzésektől mert már tudta hogy kárt okozni akartak benne, erősen nézett a szemébe de az előugró idegen lények megint elterelték mindkettejük figyelmét: soha nem látott még hozzájuk hasonlókat... értelmesnek tűntek, valamennyire... tudta mit akartak és hogy miért, teljes zavarban ráncigálta a férfi köpenyét. Azok ekkor azonban megindultak, mire Reit felkapta az idegen majd futásnak eredt vele, átugorva a mélybe zúduló vízfolyás feletti köveken. Ekkor villanhatott a fejébe a semmiből egy idegennek tűnő kép ahogy a szarvas lény átharapja Reiko torkát, aki pedig nem tudhatta hogy a lény agyából rá célzott rémisztő gondolatot a férfi tudatába vetítette át, hiszen most már elég erősen figyelmeztetni akarta a szándékaikról, hogy sikerrel is járjon. De a férfi valószínűleg vagy nem értette a képet vagy pedig magáénak tekintette, Rei pedig még annyit sem tudott arról hogy mit művelt. Végül egy fára sikerült felkapaszkodniuk, de a lények kitartó ostromba kezdtek és Reit széttépő szándékaik bombázták a kislány agyát, aki először életében érezte magát ehető dolognak... s cseppet sem vágyott rá. A férfi pedig valószínűleg szintén zavart volt az újabb képek egyre nyugtalanítóbb ismétlődésétől, miközben Rei ott kucorgott a homlokát fogva rémülten és idegesen vicsorított, mintha tudta volna mi várt rá és összeszűkült szembogaraival a semmibe meredt volna. Mert tényleg látta, miközben semmit sem a valóságból... mindössze azt amit ez a két lény megtenni akart vele

[Saber]

Megannyi gondolat cikázott a fejemben. Õszintén szólva fogalmam sem volt arról, mit kéne tennem: hogyan a ménkûben vehetném fel a harcot ezekkel a fenevadakkal szemben? Miközben azok igyekeztek minden erejükkel feljutni a fára, a vezér egyed elegánsan átszökdécselt a sziklákon és alárendeltjei mögött ült le. Furcsállt, hogy a legerõsebb a három kutyaszerû pokemon közül a füle botját nem mozdította. Kényelmesen töltötte idejét, miközben társai a fára jutáson fáradoztak. Miközben erõsen kapaszkodtam, fájdalom hasított a fejembe. Egy pillanatra mintha más idõben jártam volna. Elszörnyedve láttam, ahogy a Houndoom átharapja a kislány torkát. Vér festette vörösre a lezúduló víztömeget. Igazán döbbenetes, sokkoló látványnak bizonyult, ám arról fogalmam sem volt, miért jutott ez a gondolatomig. Talán egy félelem, kósza gondolat, ha netán nem járnék sikerrel. Rossz ómen, amely a szarvas kutya formájában öltött testet. Igyekeztem eme vészjósló gondolatokat számûzni az elmémbõl és teljesen lecsendesíteni, kitisztítani azt. Az összes gondolatom egy életmentõ tervre ment rá, s bár nemigen volt esély a túlélésre, mégis kitartóan agyaltam. A Houndour-duó hamarosan keményebb módszereket alkalmaztak. Le akarták perzselni a fa lombkoronáját annak érdekében, hogy lemásszunk és akkor lakomává leszünk. Egyenlõre csak parázzsal igyekezték ezt elérni, de az is bõven elég volt a tûz kilobbantásához.
- Basszus... - préseltem ki eme szitkozó szavat ajkamon. Ezek a Houndourok túl rafináltak voltak. Körbenéztem, hátha találok egy olyan fát, amire átszökkenhetnék a lánnyal, ám csalódnom kellett. A legközelebbi lucfenyõtõl legalább hét méterre voltunk és én akkorát biztosan nem tudok ugrani. Ahhoz atlétikásnak kellene lennem. A Houndoom valami kacagásszerû hangot adott ki. Ez még jobban bosszantott. A vezér egyed lassan és kényelmesen felállt, nyújtózott egy nagyot, s odalépett társaihoz. Fejével intett nekik, álljanak odébb. Azok fejüket lehorgasztván, fülüket és farkukat behúzván elkullogtak és figyelték a Houndoomot. "Ebbõl baj lesz..." Nem tagadhattam le a döbbenetes tényt. Próbáltam úgy kapaszkodni, hogy közben köpenyemmel eltakarjam a gyermeket, így remélhetõleg nem fog komolyan megsérülni a tûzben. Houndoom hatalmasra tátotta száját és már köpte is volna a lángokat, de akkor:
- Megállj! - dörrent egy parancs, amit Houndoom engedelmeskedõen követett. Meglepetten kerestem, merrõl jött a hang. Egy-két pillanatig nem mutatkozott, csupán a léptek hangját lehetett hallani. Noha a Houndoom iszonyatos tüzétõl megszabadulhattunk, valami még mindig zavart. Még két lépés és a bozótosból egy alak lépett ki. Arcába csuklyát húzott, ruházata ébenfekete. Egy füttyentéssel magához hívta mindhárom pokemont és Houndoom kivételével visszahívta azokat egy-egy labdába. Mindig is elleneztem azt, hogy egy zsebszörnyet bezárjanak, legyen az bármilyen ketrec. A labdát is hasonlónak találtam, de ami elgondolkodtatott, az az, hogy vajon a pokemonok ezt miért hagyják? Abban a helyzetben nemigen számított. Nem volt se idõm, se erõm ezen gondolkodni. Az elõbbit inkább a túlélésre koncentráltam.
- Köszönöm, hogy vigyázott az alanyra. - mondta monoton hangon. - De most kérem, adja át, hogy hazavihessem.
- Haza? - kérdeztem. Valamitõl fogva ez a szó vízhangot vert a fejembe. Az otthon melegét már nagyon hosszú ideje nem élvezhettem. Haza... Ez a szó valami jót jelentett, amit már rég nem éreztem. Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire is vagyok magányos.
- Igen, haza. - felelte ugyanolyan gépiesen. Ez valamiért roppantóan bosszússá tett. Ember nem lehet ilyen... természetellenes. De volt egy-két kérdésem, szóval nem kellett engedelmeskednem.
- Elõbb árulja el a lány nevét! - szóltam bátran. - Még nem volt ideje elmondani.
A csuklyás alak egy ideig habozott, végül válaszolt:
- Alany-0. És hiába várja a választ attól, nem tud beszélni.
Na igen, az már korábban is feltûnt, nem túl bõbeszédû teremtés, de hogy alapjából nem tud, az komoly hátrány. "Hát tényleg nem tudsz?" Azt, hogy miért úgy gondoltam a kérdést, mintha máshoz beszélnék, az még számomra is nagy rejtély volt. De közben mélységesen fölháborodtam: mi az, hogy "attól"?!
- Ha tényleg gondoskodni akar róla, miért beszél egy húsvér emberrõl, mintha csak egy tárgy lenne? - böktem ki felháborodottan a kérdést, de ezzel talán elhamarkodtam a lépést. Kérdõen ránéztem a lányra néztem, mintha azt kérdezném tõle: Vele akarsz menni?

[Rei]

A helyzet minden egyéb kétséget kizáróan válságos volt, pedig Rei maga kimondottan keveset érzékelt már belőle, sokkal inkább azon gondolatok töltötték tele fejét, melyek az őket beterített lények agyából pattantak ki. Mindössze lassan sikerült csak elzárni a képletes csővezetékeket, melyek őt kötötték össze a másik hárommal. Így persze a másik kötelék is halványulni kezdett, amaz mely tudat alatt kapcsolódott rá az őt védelmező férfi gondolataira. Tekintetébe lassan visszatért az a csillogás is, mely annak volt a jele, hogy nem csak nézett maga elé, hanem látott is.
Pislantott egyet, éppen mikor egy kiáltás vetett véget a furcsa lények vad csaholásainak. Óvatosan próbálta megérinteni az elméjüket, de az eddigi szándékaik mintha elillantak volna minden nyom nélkül. Félénken, ugyanakkor kíváncsian kandikált ki a férfi őt rejtő köpönyege mögül, s meglepetten nézte végig, ahogy a két kisebbik lény látványosan eltűnt egy-egy furcsa golyóban. Elkerekedett szemei aztán a fekete csuklyás alakra vándoroltak, arra aki azt a furcsaságot csinálta az imént. De visszarettent, azok a gondolatok... nem lehetett, nem akarta elhinni...
Annak szavai azonban kétségeket kizáróan beszéltek: "az alany"... "otthon"... "haza"... a hely, ahol mindig lenni szokott? Visszahúzta fejét a takarásba és szorosan belekapaszkodott a férfiba, attól rettegve, hogy ha elengedi, akkor megint azokra a helyekre kerül. Távolinak tűnt a védelmezője gondolatbeli kérdése, fejében emlékképek sejlettek fel. Nem akart visszamenni, csupán ennyit akart, de hogyan mondja meg? Hogyan? Frusztráltan fogta homlokát, egyre feldúltabbá válva, miközben saját félelmei és a csuklyás férfi gondolatai közötti harapófogóban sínylődött. Aztán elhangzott a szavakba öltött kérdés, hogy vissza akart e menni. Hatalmas nyomást jelentett számára, hogy képtelen volt válaszolni rá. Erőlködött az elméjében, hogy találjon valami módot, miközben zavaros gondolatai részlegesen átvillantak védelmezője elméjébe...
***Nem... akarom...***

[Saber]

Bár a védencem nem bírt kommunikálni, tisztán éreztem a félelmét. Rettegett a rejtélyes alaktól, aki nem embernek, hanem holmi tárgynak tartotta a lányt. Rettegve kapaszkodott belém. A lágy érintés valami melegséggel töltött el, amely hasonló hatalommal bírt, mint a 'haza' szó. Ezen a kellemes meglepettségen hamar túl kellett jutnom. A gyermeket már-már a frusztrált pánik kerülgette. Fejére tettem szabad karomat, hátha attól megnyugvást lel. De a csuklyás alak szemmel láthatólag türelmetlenül várta a reakciómat. Az elõbbi gondolatban feltett kérdésemre - nagy megdöbbenésemre - választ kaptam. Ijedt gondolatok suhantak át az elmémen, melyek engem is megrémítettek. Egy pillanat erejéig lüktetõ fájdalom járta át a fejemet. Nagyokat pislogtam, hátha attól jobb lesz. Egy kijelentés: Nem... akarom... Utána a fejfájás el is múlt. A hang vékonykának, lágynak tûnt annak ellenére, hogy mindez a tudatalattimban zajlódott. Ha õszintén hangzik, simán megtehettem volna azt: visszaadom az állítólagos "alanyt" a "birtokosának" és a sorsára hagyom, de nem tehettem meg. Egyszerûen nem lett volna helyénvaló.
Minden esetre nyilvánvalóvá vált, hogy a hang a lánytól származott. Bár fogalmam se lehetett arról, milyen képességekkel bírt, de minden bizonnyal pontosan ezért akarta a csuklyás alak magával vinni. Abban a helyzetben a jó szándékról pedig szó sem volt. Szimplán önkényes célokra akarta felhasználni ezt a misztikus képességet. Még engem is megdöbbentett az effajta telepatikus kommunikáció. Úgy tudtam, hogy erre csak néhány pszichikus zsebszörny és a legendások voltak képesek. Pontosan ezért kívánta megszerezni magának a gyermeket.
- Tudja, hazudni bûn. - mormoltam végül. Amint kiböktem a választ, a csuklyás habozás nélkül egy lángszóró támadásra utasította Houndoomját. Le kellett vetõdnöm a fáról, de akkor a szarvas kutya egy vetõdéssel már elõttem termett. Felém ugrott és a magamat és a lányt oltalmazó karomba mart. Sosem éreztem olyan fájdalmat, amit egy húsvér pokémontól kaptam. Egy rándítással elértem, hogy a Houndoom borotvaéles, nyáltól nedves agyarai kicuppanjanak a karomból. A lény hátrabukfencezett és ugyanúgy az utamba állt, miközben fenyegetõen morgott. Abban a helyzetben fogalmam sem volt arról, mit kéne tennem, s hogyan tovább. Ám valami különös érzés fogott el, mikor a szél végigsöpört a vidéken: északról fújt. Hûvös nyugalom oszlatta el frusztrált idegességemet és tisztábban láthattam a dolgokat. Bár arról még fogalmam sem volt, merre tovább.

//Szándékosan nem írtam tovább, mert eddig azt vettem észre, hogy csak az én történéseimre reagálsz, s nem állsz elõ valami légbõl kapott ötlettel. Korábban is észrevettem, de nem reagáltam, hátha változik a helyzet, ám ezek szerint tévedtem. Remélem nem vetted sértõnek a dolgot és változni fog ez a helyzet.//