Az út maga a cél

[Garrius]

A hegy lábánál ragyogóan sütött a nap. A táj festői szépsége és a belőle áradó nyugalom már hosszú napok óta teljességgel elvarázsolta a trénert. Szándékosan érkezett hamarabb a megbeszélt időpontnál, de ha tudta volna milyen idilli ez a hely, biztosan még ennél is korábban jött volna.
Attilát várta, akivel egy közös párbajt zsíroztak le. A Lady Splash elleni vereség után írt egy sms-t a fiúnak és hosszas egyeztetés után ezt a helyet választották. Garr még örült is a dolognak, mivel még sosem járt ebben a régióban. Élvezte, hogy mostanában ennyit kell utaznia, hisz ezzel nem csak a földrajzi ismereteit bővíthete, de számos új emberrel és pokémonnal találkozott. Tapasztalatokat gyűjtött, jókat és rosszakat egyaránt.

*

Különös puffanást hallott közvetlenül maga mellől. A hang riasztóan hatott volna bárkire, de Garrius tudta, csak Grovyle tért vissza a délutáni portyázásból. Ki sem nyitotta a szemeit, mikor megszólalt:
- Sokáig tartott – mondta.
- Vájl vájl, gróvájl – köszöntötte tanítóját mielőtt maga is fáradtan terült el a fa tövében.
Egyik kezét a feje alá csúsztatta, a másikat pedig mellkasán pihentette. A lombkoronát fürkészte és nagyokat sóhajtozva várta, hogy a fáradtsága álomba merítse. Hiába. Garr percekkel ezelőtt visszaaludt, de Kónak sehogy sem sikerült a dolog. Pedig nem volt eseménytelen délutánja. Először rovarokra vadászott, majd meglátogatta azt a kis Vileplumeot, akit még tegnap szedett fel. Egy pillanatra elmosolyodott, eszébe jutott, hogy a fiú mennyire büszke lenne rá, ha tudná az utóbbi időben mekkora szívtipró lett. Ennek ellenére az ilyen élményeket mindig megtartotta magának. Garrius megértené a dolgot, csak hát a nyelvi nehézségek meggátolnák, hogy kedvükre poénkodjanak a pajzán dolgokkal. Chimcharral nem lenne ilyen probléma, őt viszont igazi makkarcúnak tartotta. Soha nem volt túlságosan szórakoztató jelenség, de a teremvereség óta még az eddiginél is rosszabb.
Párszor megpróbálta megvigasztalni, de falakba ütközött. Csak annyit sikerült kiszednie a csimpánzból, hogy haragszik magára, amiért elrontotta az ugrást, ezzel elrontva a trénere remek kikerülési manőverét.
Oldalra pillantott és egy távolabbi fa alatt megpillantotta a majmot. Azt csinálta, mint azóta mindig, gyakorolta a Parázscsapást. Tény, hogy szemmel láthatóan egyre összefüggőbb tűzcsóvát tudott magából kipréselni, de Kó mégsem értette miért hajtja ennyire túl magát. Garrius sokszor utasította már pihenésre, de amint lejárt a kötelező szünet, a kis pokémon azonnal újrakezdte az edzést.
Grovyle aludni akart, tényleg aludni. Mindhiába.
Nem is sejtette milyen szerencse, hogy az álom elkerülte. Különös dologra lett figyelmes. A mellettük lévő, félig nyitott hátizsákból fény áradt ki. A hüllő hihetetlen gyorsasággal pattant fel és ugrott a táskához.
A tojás volt az.
Vibráló fényaura fogta körbe, és a felkelő nap melegségét árasztotta. Kó szeme elkerekedett, kiáltani akart, de a hang bent ragadt a torkában. Legalábbis első próbálkozásra.
Amint felharsant Grovyle hangja, Garr szemei kipattantak. Ismerte et a fajta kiáltást. Tudta, hogy azonnal mennie kell. Gyorsan feltápászkodott és sebesen caplatott a pokémonhoz. Először csak Grovylet fürkészte, azt hitte vele történt valami, de aztán ő is észrevette a nem mindennapi eseményt.
- Én már láttam ilyet – kapta oda a fejét Kóhoz. – Te is pont így… pont így…
Ha lett volna ideje befejezni a gondolatot, akkor sem biztos, hogy megtalálta volna a megfelelő szavakat. Ennek azonban már semmi jelentősége sem volt. A fény egyre csak erősödött, míg cégül olyan tündöklően ragyogott, mint Treecko az átalakulás előtt.
Amikor a fényjáték abbamaradt a táska oldala, amit eddig tojás nyomott ki, visszasüppedt eredeti alakjára, és a cipzár résein kikandikáló héjrész is teljesen eltűnt. Garr első gondolata az volt, hogy tévedett, itt nem kikelés történt, a tojás egyszerűen csak köddé vált.
Ez a kétely mégsem tartott tovább néhány szívverésnél. A zsák mocorogni kezdett és a kék fejecske ijedten tűnt elő.
A kutyaszerű lényt megijesztette a táska sötétje, ám amikor megpillantotta Garrt azon nyomban felderült az arca és ügyetlen kikászálódása után vidáman rávetette magát. Na nem támadólag, gyermeki ragaszkodás sugárzott a mozdulatból. Belefúrta az arcát a tanító mellkasába, majd hátrébb szökkent és farok csóválva üdvözölte a fiút.
- Szervusz… kicsi kék pokémon! – képtelen volt nevén nevezni, mivel nem tudta mi áll vele szemben.
Kihalászta a zsebéből a dexet és hagyta, hogy az legyen a segítségére:
- Riolu, a Kisugárzás pokémon. Ha megijesztik vagy szomorúság éri, Riolu aurája felerősödik, ezzel értesítve a közelben lévő társait. Egyedi képességének hála meghazudtolhatatlanul képes érzékelni olyan érzelmeket, mint a boldogság vagy a harag. A csalhatatlanság oka az, hogy nem kibocsájtójuk arcáról vagy testbeszédéből olvassa ki, hanem az egyén által kibocsájtott hullámokból fogja fel. A teste hajlékony és erős, képes akár egész éjjel rohanni.
- Wow – bukott ki Garrius száján. – Te aztán érdekes kis teremtés vagy!
A dicséreten fellelkesülve, Riolu elkezdte körbeugrálni a fiút, aki vidáman simogatta annak selymes buksiját. Persze már amikor az hajlandó volt pár másodpercre egyhelyben maradni.
Grovyle mosolyogva figyelte az eseményeket, majd Chimchar felé pillantott, aki szintén a „születésben” csodálkozott. De csak addig míg észrevette a hüllő tekintetét, utána mintha nem is érdekelné a dolog, folytatta az edzést.

[Attila]

Bulbasaur mindig is kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet az a régió, ahonnan feltehetőleg ő maga is származik. Mindemellett már én is tervezgetem egy ideje, hogy elutazok a legendás Kanto-ba, amiről annyi érdekességet hallottam már. Fantáziámat leginkább a Szafari övezet kihívásai és az ott elkapható pokémonok fogták meg, de mind ezek mellett természetesen sok száz egyéb látnivaló is megtalálható ezen a hatalmas kontinensen. Például a Diglett-barlang, ahol annyi ilyen földtípusú pokémon él, hogy naponta többször is földrengéseket idéznek elő, pusztán a hatalmas létszámú mozgásukkal. De nem feledkezhetünk meg a Viridian erdőről sem, ahol rengeteg érdekes és csodálatos pokémon található. A Pokémon-torony iránt is hatalmas érdeklődéssel viseltem, mert állítólag szellemek lakják. Sosem láttam még szellemet (persze leszámítva Hauntert) és valahol mindig is érdekeltek az ilyen misztikus dolgok. No meg kíváncsi vagyok rá, hogy az én szellem barátom miként viselkedne a többi társaságában, habár van róla egy elképzelésem: Idiótán és jókedvűen nevetne, ahogy általában mindig is szokott.
De nem csak a látnivalók miatt léptem -e kontinensnek a talajára. Ennél egy sokkal magasztosabb és szentebb cél vezérelte mozdulataimat: Garrius Troy legyőzése!
Napokkal ezelőtt (de lehet van az több is, mint néhány napocska) megbeszéltünk a fiúval egy összecsapást. Nagyon izgatott voltam miatta, mert emlékeimben úgy él, hogy még nem dőlt el, hogy pontosan melyikünk is a jobb edző. Azt hiszem...
Garrius egy igen furcsa helyet szemelt ki a csata színhelyéül, mégpedig a Hold-hegyet. Fogalmam sem volt, hogy mért pont itt, ezt a szilatömböt választotta, miféle előnyöket lát benne, de valójában nem érdekelt nagyon. Sose voltam az a hatalmas előre taktikázó típus. Úgy vagyok vele, hogy mindent a maga idejében, a pillanat embere vagyok.
Mindent összevetve viszont örültem neki, hogy a srác egy ilyen furcsa helyet talált kettőnk revange-ának, mert a Hold-hegyet nem véletlenül nevezték el így. Ha az ember jó helyen jár és szemfüles, holdköveket találhat, amik segítenek a bizonyos típusú pokémonok továbbfejlődésében. De ez még nem minden! A hegy rengeteg különös és ritka pokémonnak nyújt otthont, így a meccsünk után nem kérdés, hogy ki is használom az alkalmat és felderítem a hegy tárnáit (persze csak egy bizonyos részét, mert az egész hegyet talán egy élet alatt sem bírnám teljesen bejárni, annyira hatalmas).

A megbeszélt helyre közeledve a Hold-hegy egyre jobban magasodott felém, én pedig egyre jobban képedtem el robusztus látványától. Teljesen lenyűgöztek az ilyen természeti csodák. Belül kíváncsi is voltam rá, hogy vajon ki vagy mi lehetett az, ami képes ilyet teremteni.
Az úton egyenesen haladva közeledtem a hegyhez, már látszódott a barlang bejárata is. Néhány perc elteltével már három alak körvonalát is sikerült felfedeznem, akik közül kettő határozottan pokémon volt. De nem akármilyen pokémon ám! Egy Grovyle és egy Chimchar!
- Ez tutira Garrius lesz! - jelent meg egy mosoly az arcomon, de aztán erőt vettem magamon és rögtön el is tüntettem. - Nem mosolygunk! Keményen odaállunk elé és laposra verjük. Nem, a mosoly csak hülyévé tenne. Biztos arra gondolna, hogy: "Mit mosolyog ez a hülye gyerek?!". Szóval nem. Komoly arccal elé állunk és győzünk! - határoztam el magam és magabiztos léptekkel tartottam az egyre jobban kivehető alakok felé.
Mellettem Bulbasaur baktatott. Mostanában valami történhetett vele, mert mióta visszajött abból a füvész kertből vagy miből, igen fancsali volt. Mintha nem érezné magát annyira jól velem. Csak bámul maga elé egyhangú arccal és követ engem.
Eleinte azt hittem, hogy beteg, de miután kivizsgáltattam a pokémon centerbe, közölte Joy nővér, hogy semmi baja, ennek a viselkedésnek az oka valószínűleg lelki eredetű lehet. Ennek a hírnek nagyon nem örültem, mert tisztában voltam vele, hogy a lelki eredetű sebek sokkal lassabban és nehezebben gyógyulnak, mint a fizikai sérülések. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem rám haragszik és még szeret velem lenni, mert mostanában ennek az ellenkezőjét mutatta. A régen oly boldog és vidám, folyton mosolygós Bulbasaur, most mogorva volt és szótlan. Próbáltam már én is és a többiek is, még Pain is (aki a legmagánakvalóbb és legmogorvább az egész csapatban) szóra bírni, de semmi. Ilyenkor Bulbasaur csak hátat fordított nekünk és lelombozva elballagott.
Nagyon fájt, hogy semmit sem tudok tenni a kis barátomért és ezért igen pocsék edzőnek éreztem magam, de bíztam benne, hogy ez a kirándulás Kantoban és egy harc, ahol megveri Treeckot, illetve most már Grovyle-t, a régi riválisát, majd újra örömmel tölti el. Eddig mondanom sem kell, nem jártam sikerrel, de nem fogom feladni, kerüljön amibe kerül!

Kiadós séta után már határozottan láttam Garrius arcát, az éppen edző (habár én inkább ugrabugrálásnak látom) Chimchart és a Grovyle-ja sunyi ábrázatát is.
Nem haragból sunyi, hanem csak úgy alapból. Ránézek mindig olyan sunyinak tűnik.
Fapofával közeledek a srác és a pokémonjai felé, habár arcizmaim legszívesebben hatalmas mosolyra ugranának szét, mert egy régi barátomat látom viszont, de nem! Erősnek kell látszódjak, hogy lássa, nem valami idiótával, hanem egy komoly és veszélyes emberrel van dolga.
De hiába, midnen próbálkozásom ellenére sem tudtam parancsolni izmaimnak és a szám egy szempillantás alatt széles mosolyra húzódott, amint kartávolságon belül értem a sráchoz Bulbasaurral az oldalamon.
- Szevasz! - melegen (na nem buzisan, hanem kedvesen, aranyosan, tündérien, bájosan, elbűvölően, szemkápráztatóan... Na szóval érted... ) mosolyogva nyújtottam a jobbomat... Volna, ha nem lenne még mindig gipszben a múltkori horgászbalesetem miatt. Ebből kifolyólag zavartan mozdítottam meg meghibásodott kezemet és a ballal intettem egyet neki, Grovyle és Chimchar irányába pedig bólintottam egyet, üdvözlésem jeleként (habár az utóbbi szerintem magasról tett az én gesztusaimra, sőt, talán még a létezésemre is, de a barátkozást valahol el kell kezdeni).
Ekkor szúrt szemet számomra, hogy nem minden a megszokott a "Garrius Team-ben". Mintha múltkorában még nem ennyien lettek volna.
Egy pöttöm kék, szőrös, édes kis pokémon ugrándozott a fiú körül.
- Hát erre a csöppségre meg miként tettél szert? - guggoltam le, hogy nagyjából egy magasságban legyek a kicsiny pokémonnal és rámosolyogtam.

[Garrius]

Riolu teljesen lekötötte Garrius és Grovyle figyelmét, így nem látták a közeledő Attilát. Csak akkor eszméltek fel, mikor a fiú hangja már közvetlen közelről harsant fel. A guggoló tréner felegyenesedett és viszonozta a szőke srác mosolyát. Kezet is nyújtott volt, de akkor megpillantotta a gipszet. Nem lepődött meg különösebben a dolgon, már ránézésre is biztos volt benne, hogy barátja kiskorában is folyton csonttörésekkel, horzsolásokkal és véraláfutásokkal rohangált. Amilyen hiperaktív és amilyen gyorsan tudják elragadni a semmiből született gondolatai, a sérülések szinte természetesnek mondhatóak.
Belenézett Attila szemébe, de csak egy rövid időre, mert érezte, hogy a lábszárán valaki rángatja a nadrágot. Riolu volt az, akinek elege lett a minimális idejű mellőzöttségből és figyelmet követelt.
Garr lehajolt, felkapta a kutya pokémont és visszatette zsebébe a dexét. Úgy fogta, mint egy kisgyereket, miközben a hasát vakargatta. A kis zsebszörny szemmel láthatóan nagyon élvezte a dolgot és büszke volt arra, hogy kiharcolta magának a törődést.
A tanító már ekkor látta, mennyi energiára lesz szüksége ahhoz, hogy lépést bírjon tartani újdonsült szerzeményével.
- Sziasztok, örülök, hogy ide találtál – köszöntötte. – Ő itt Riolu, vagy, ahogy még te ismerted, Omlett. Csak ma vette rá magát, hogy kibújjon a tojásból. Bizonyára már nem bírt odabent ücsörögni, mindenképpen megakart ismerkedni velem!
Grovyle üdvözlő mosolyt produkált, előbb Attila majd Bulbasaur felé, és azonnal felfedezte, hogy gumós pajtásával valami nincs rendben. Hiányolta belőle a tűzet és vidámságot, amit annyira kedvelt benne. Közelebb lépett hozz, rátette karmos kezeit a homlokára és egy „Gróó”-val arról érdeklődött, mi bántja.
Chimchar nem foglalkozott az betolakodóval. Fontosabb dolga is volt a céltalan bájolgásnál. Már majdnem sikerült neki valódi, teljes tűzcsóvát létrehoznia, ami ráadásul még különös alakban, spirálhoz hasonlóan haladt. Úgy gondolta végre ráérzett a dologra és addig akarta ütni a vasat, amíg még meleg.
- Gyere, ülj le! – mutatott az általa kiterített méretes pokrócra, miközben a földre tette Riolut, és a táskájában kezdett matatni.
Míg a fiú valami harapnivalót keresett, a kiskutya odacaplatott a Grovyle-Bulbasaur pároshoz és óriási vigyorran méregette őket. A nyúrga hüllőt kevesebb figyelembe részesítette, de mivel Bulbasaurt még sosem látott, teljesen megbabonázta. Fokozatosan közelebb húzódott hozzá, míg végül már nem bírt a kíváncsiságával és bökdösni kezdte annak gumóját. Félrefordította a fejét, a koncentráció jelenként kinyújtotta a nyelvét és próbált rájönni, mire szolgál ez a furcsa kinövés. A vendégük csak nem beteg?!
Garrius közben elővett néhány burgert és kellő mennyiségű pokémon eledelt, ahhoz, hogy mindenkinek jusson. A zsebszörnyek étkét egy nagy tálra helyezte, amelyhez bárki hozzáférhetett. Chimchart is odahívta, aki ha nem is örült az edzés megszakításának, de engedelmesen falatozni kezdett. Grovyle és Riolu szintén követték a tűzmajmot.
- A te pokémonjaidnak is jut – mondta, maga is letelepedve, miután egy cheesburgert dobott Attilának. Csak később gondolt rá, hogy ez nem volt a hét ötlete, hisz a gipsz miatt nehéz lesz elkapni, de reménykedett benne, hogy barátja megoldja a dolgot. – Mielőtt elverünk mesélj, mi történt veled a legutolsó találkozásunk óta?

[Attila]

Merengve néztem Garrius új csapattársát, miközben a srác beszélt. Volt valami benne, ami arra készteti az embert, hogy odamenjen hozzá és addig simogassa, amíg csak tudja, közben értelmetlen gügyögő hangokat kiadva magából.
Kezem már indult is útjára, hogy a srác karjaiban lévő pokémon fejére tegyem tenyeremet és megsimogassam, de a mozdulat negyedénél megálltam és meggondoltam magam, majd zavartan, mintha éppen az orrom viszketne, elkezdtem azt vakarni.

Eközben Bulbasaur erőtlenül dobta le hátsóját a talajra és egy "Bulbaaa" szóval válaszolt fajtársának a vélhető vigasztalásra.
Merengve tekintett maga elé, sóhajtott egy nagyot, majd meggondolta magát és talpra állt, hogy egy "Bulba-bulba-bulba" kifejezés után magára hagyja a Grovyle-t és valami olyan helyet keressen, ahol maga lehet. Illetve csak ment volna arrébb, ha a kis Riolu nem caplat oda elébe és vigyorog rájuk. Ettől Bulbasaur megdermedt és meredten tekintett a bébi pokémonra. Egy percre sem vette le róla a szemét és kissé zavartan próbált arrébb menni az egyre közeledő újszülött elől, de mind hiába, mert végül egy alattomos fa állta el az útját. Bulbasaur segélykérően Grovylra tekintett, de már ő sem tudott volna semmit sem tenni, Riolu elérte a célját: Hatalmas gyönyörrel az arcán sikerült megérintenie Bulbasaur gumóját. Amint tudatosult mindez a pokémonban, hogy elég durván megsértették személyes terét, sőt, még bele is hatoltak, szinte sértődötten taszította gyengéden arrébb a pöttöm pokémont és nyargalt be egy bokron keresztül, a mellettünk lévő Hold-hegy nyílásán a sötétségbe.

Megszeppent arccal szemléltem a történteket, egy cheesburgerrel a számban, amit Garr dobott nekem és amit a jobb kezem híján a számmal is kaptam el közvetlen, rögtön egy terjedelmes falatot le is választva belőle.
Mohón próbáltam lenyelni a falatot meglepetésemben, amit Bulbasaur viselkedése produkált, közben pedig a pokémonom után kiáltottam rémülten, de hasztalanul. Ezért a falat félre ment és erős köhögési roham tört rám, minek hála a környezetemet teleszórtam a számból kirepülő megrágott cheesburger darabokkal.
- Bo-bo-bocsi. - tekintettem Garr-ra könnyes szemekkel, amit a köhögés okozott. - Fogalmam sincs mi üthetett Bulbasaurba, nem szokott így viselkedni. Valami komoly baja lehet tényleg... Remélem Riolunak nem esett semmi baja. - tekintettem aggodalmat érezve az újszülött pokémonra. - Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tette. Valami nincs rendben vele.
Azzal felálltam és a barlang irányába tekintettem (persze miután bevertem a cheesburger másik felét is, ami ugye a számban pihent).
- Remélem megbocsájtasz, de Bulba után kell mennem. Elég rossz tanító lennék, ha hagynám, hogy csak úgy egyedül kóboroljon egy ilyen hatalmas és talán veszélyes helyen. Még a végén eltéved vagy ne adj Isten megsérül! A meccsünket utána lejátszhatjuk.
Azzal elindultam a barlang bejárata irányába, magára hagyva Garr-t és a többieket, burger falatokkal a ruhámon, amit köhögés közben köptem rá és azon morfondíroztam, hogy mi lehet Bulbasaurral,na meg hogy megtalálom-e egyáltalán.

[Garrius]

A cheeseburger jellegzetes íze megtöltötte Garrius szájüregét. A sajt és a marhahús pompás zsömlével alkotta a mesés ízharmóniát, miközben ínycsiklandozó uborkadarabok ropogtak a fogai közt. Nagyokat harapott, nyelt és újra harapott. Eddig nem is vette észre mennyire éhes volt.
A megrágott falat valahol félúton állhatott meg. Bulbasaur udvariatlan gesztusa annyira meglepte, hogy fuldokolni kezdett. Nem ilyennek ismerte a kis pokémont. Vad köhögõroham kerítette hatalmába, de Grovyle, mint mindig most is tudta, mit kell tennie. Szélsebesen termett mellette és ütemesen veregette meg a hátát, aminek hála a falat végül valahogy sikeresen továbbcsúszott. Garrius arca vörös lett az erõlködéstõl és szemeibe, Attilához hasonlóan, könny szökött.
- Aztarohat! – Többet nem sikerült kinyögnie, de ilyenkor nincs is szükség egyébre. Megkönnyebbült.
Riolut bezzeg nem viselte meg ennyire jelenet. Nyilván játékként fogta fel a dolgot. Minden bizonnyal ennek tudható be az is, hogy gondolkodás nélkül Bulbasaur és - a sebesen mentegetõzõ - Attila után iramodott.
~ Ez a kis bugyuta azt hiszi, hogy fogócskáznak! – A felismerés egyáltalán nem tetszett neki, de tisztában volt azzal, hogy cselekednie kell. Szívesen maradt volna még a fenekén, legalább addig, míg sikerül leküzdenie az újra és újra felszakadni vágyó köhögést, de most nem késlekedhetett.
-Grovyle – kezdte -, azonnal rohanj utána. Vigyázz rá, hogy nehogy baja essen, én is azonnal jövök!
Villámgyorsan kezdte pakolni a holmiját. A pokrócot hanyagul összegyûrte és a ruháit is igyekezett összeszedni, de az étellel már nem foglalkozott. Nem akart értékes perceket vesztegetni. A végén felkapta a nehezen becipzározott hátizsákot és Chimcharnak kiáltott. A csimpánz engedelmesen mellé ügetett, várva az utasításokat.
- Mi leszünk a mentõcsapat. Te mész elõl! Világíts nekem, légy szíves.
Chimchar kurtán biccentett, majd a kérésnek megfelelõen elindult a barlang bejárata felé. A szûk járat egy részét sikerült megvilágítania a hátsóján lobogó tûzcsóvával, de ez nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy elõre is lássanak. Legalább hárompercnyi lemaradásuk lehetett így, nem fért bele a bizonytalan botorkálás. Ugyanakkor egy erõteljes tûztámadás szintén veszélyes lehetett, elvégre mi van akkor ha Grovyle a közelben utolérte Riolut, aztán megállította és esetleg véletlenül sérülést okoznak a várakozó zsebszörnyeknek?!
- Már hetek óta gyakorlod a tûzfújást, kérlek próbáld most élesben is bevetni, de nagyon takarékon. Minimális hatékonyságot kérek tõled.
Chimchar teleszívta a tüdejét levegõvel, aztán kicsit komikus arcot öltött. Felhúzta a szemöldökvonalát, elõrebiggyesztette az ajkait és szépen, lassan, mint egy anya, aki a gyermeke tejbepapiját fújja, elkezdte kiengedni a benntartott és felforrósított levegõt. A tûz vékony csíkban, szinte önálló életre kelve kígyózott elõre. Megvilágította az utat, de semmi érdemlegeset nem mutatott. Egyetlen lelket sem pillantottak meg, ami csalódást keltett a trénerben. Nem tetszett neki, hogy a semmibe tartanak, ráadásul már afelõl is kétségei voltak, hogy jó ötlet volt-e elõreküldeni Grovylet…

[Attila]

Riadtan törtettem előre a barlangban, egyre beljebb és beljebb nyomakodva a sötétségben. Eleinte még volt egy kis fénysugár, ami a barlangnyíláson keresztül szűrődött be, de végül ez a kevéske fényforrásom is semmivé foszlott szét, így nem tehettem mást, mint a barlang falán tartva a kezemet futottam a vak semmibe, közben pedig bőszen kiabáltam furcsán viselkedő barátom nevét: - Bulbasaur! Bulbasaur! Merre vagy?
Egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam és hogy hátha meggondolta magát pokémonbarátom és választ ad hívásomra, de semmi. Letörten hajtottam le a fejemet és meredtem a vaksötétbe, közben az eszem egyfolytában csak azon járt, hogy sosem találom meg Bulbasaurt így.
Valami mocorgás ütötte meg hirtelen a fülemet, miközben álltam és bambultam. Első gondolatom az volt, hogy biztos Bulba az, és végül csak meggondolta magát. De ekkor valami más is eszembe jutott...
Néztünk egyszer egy filmet a pokémonjaimmal, amiben utazók eltévedtek egy hatalmas barlangban, ahol valami elkorcsosult, szem nélküli humanoid szörnyek élet, amik állatokkal és emberekkel táplálkoztak.
Végigfutott a hátamon a borzongás és kezem önkéntelenül is az egyik pokélabdámra fonódott. Sose hittem volna, hogy egy ilyen helyzetben is ennyire beindulhat a fantáziám, de az ilyen hirtelen jövő gondolatoknak és félelmeimnek valahogy nem tudok parancsolni. Pulzusommal az egekben, izzadt tenyérrel markolva az egyik labdámat, dermedten álltam és hallgattam, hogy miként közeledik a hang gazdája. Eltökéltem, hogy lesz ami lesz, nem fogom könnyen adni az életem (már ha sor kerül ilyesfajta küzdelemre).
Idegeimmel pattanásig feszülten álltam és füleltem, mire... Egy apró test csapódott a sípcsontomnak, én önkéntelenül is összerándultam és ütöttem egyet előre elég lányos stílusban, ezzel egy időben pedig a lábam felől, ahol nekem ütközött valami egy vékonyka hangot hallottam. Fantáziámból eltűntek a szörnyetegek és minden egyéb rémalak, ami még eszembe jutott és kíváncsian lehajolva tapogattam körbe a talajt. Kezeimmel valami selymes apró dolgot tapintottam ki, majd rámarkoltam és körülbelül szemmagasságig emelve közelebb húztam az arcomhoz, hogy jobban szemügyre vehessem ezt a valamit. Igaz rettentő sötét volt, de a szemem igen minimálisan hozzászokott a sötétséghez és nagyjából kitudtam venni az aprócska kis élőlényről, hogy ez nem egy szörnyeteg, hanem annál inkább egy pokémon.
- Ilyen niiiiiiiiiincs... Hát te meg hogy kerülsz ide??? - meredtem ijedten az apró jószágra, mikor tudatosult bennem, hogy ez nem más, mint Garrius legújabb szerzeménye, Riolu. Látszólag a kis pokémon, velem ellentétben, egyáltalán nem volt megrémülve, sőt, még tetszhetett is neki a helyzet, mert széles vigyorban állt a szája.
- Na álljon csak meg a menet... Most mit csináljak veled? - sandítottam a csöpp kis pokémonra. - Garr biztos aggódik érted, sőt, meg mernék rá esküdni, hogy utánad jött. Ami azt jelenti, hogy mindannyian benne vagyunk a slamasztikában. Kíváncsi vagyok, hogy tudott.e követni téged, mert ha nem, akkor mindannyian másfele vagyunk és talán sosem lyukadunk ki ebből a természetes útvesztőből.
Riolut kéz kezemmel karomba fogtam, hogy kényelmes legyen neki és hátammal nekidőltem a falnak.
- Bulbasaurt kéne keresnem, nem pedig itt ácsorognom, de téged sem hagyhatlak itt egyedül... Itt maradunk pár percet, hátha Garr haverod ideér addig és folytathatom Bulba keresését utána. Remélem nincs semmi baja... - tekintettem el tőlem balra induló nyílás felé, ami tovább vezetett a sötétségben.

A percek teltek és teltek, a lábaim pedig egyre csak fájdultak meg a sok egy helyben állástól. Kezdtem türelmetlen lenni és indultam volna már mihamarabb kis gumós barátom keresésére. Tíz perc ácsorgás után végül meguntam a dolgot és hirtelen ötletből fakadóan elkezdtem kiáltani a vélt visszafele irányba: - Gaaaaarrius!!!!! Gaaaaaaaaaarrius!!! Hallaaaaasz???!!! Éééééén vagyok aaaaaaz Attiiiiilaaaa! Itt van nááááálam Rioluuuuu! Gyereeee a hangom utááááán! GAAAAAAAARRIUUUUUUUUUUUS!!!!!!!!!!
Fájó torokkal huppantam seggre, közben óvva karolva a csöpp pokémont, aki időközben elaludt és csodával határos módon nem ébredt fel a kiáltásomra. Olyan megnyugtató volt hallgatni az egyenletes szuszogását és kissé irigyeltem is, hogy ennyire gondtalan élete van. Ekkor Bulbasaur jutott megint eszembe és elhatároztam magam, hogy lesz ami lesz, de tovább nem várhatok. Már így is túl sok időt elpazaroltam. Mi van, ha valami baja történt a barátomnak és most valahol szenved? Eltökélten álltam talpra és indultam meg a tőlem balra ívelő út irányába, de pár lépés után megtorpantam.
- Valószínűleg Garr majd azt a fura tűzpokémonját használja majd, hogy fényt csináljon, így észreveszi, ha hagyok itt neki valami jelzést, hogy merre megyek...
Hirtelen ötletből fakadóan, a barlangban megtalálható kövecskékből, egy reményeim szerint jól észrevehető nyilat raktam ki az útirányom felé mutatva, hogy jelezze a fiúnak, ha esetleg a nyomomra bukkanna. Miután ezzel végeztem, az alvó Rioluval a karomban elindultam a balra ívelő járatban, reménykedve, hogy Garriusnak sikerül majd követnie és Bulbasaurnak sincs semmi baja és minél előbb a nyomára bukkanok.

[Garrius]

Grovyle ahogy beért az alagútba azonnal átlátta, hogy komoly veszély jelenthet számukra, ha egy ilyen helyen eltévednek. A sötétség és a szerteágazó járatok még egy képzett bányász vagy kutató dolgát is megnehezíthetnék, rájuk nézve viszont egyenesen végzetes is lehet egy ilyen kaland. Néhány másodperc erejéig csak állt egyhelyben és azon töprengett milyen módon adhatná tanítója tudtára, hogy pontosan merre halad. Rövid töprengés után úgy döntött, hogy ezzel a problémával bõven ráér majd akkor foglalkozni, ha egy valódi elágazáshoz érkezik. Persze, ha elég gyors és szerencsés, talán még azelõtt megtalálhatja Riolut, hogy ez egyáltalán bekövetkezne.
Egy probléma viszont még mindig kínos aktualitással nehezedett törékenynek látszó vállaira. Nevezetesen, alig látott túl az orránál. Nem érezte magát teljesen elveszettnek, hisz valamelyest képes volt szemeit hozzászoktatni a sötétséghez, de jobban örült volna, ha többet láthat baljóslatú árnyaknál. Az ember ilyenkor minden árnyék mögött hajlamos veszélyt sejteni… nos, nincs ez másként a pokémonok esetében sem.
Újra elindult, de még mindig azon töprengett, mivel nyerhetne egy kis plusz fényt. A megoldás hírtelen érkezett, derült égbõl lecsapó villám módjára hasított a tudatába. Testét vörös aura lengte körül, melybõl rémisztõ szellemcsápok emelkedtek ki. Az Elszívást elvileg nem ilyen helyzetekre találták ki, de egy okos lény mindig abból gazdálkodik, ami a rendelkezésére áll. A járat így leginkább egy vegyi labor folyosójára emlékeztetett, ahol valami brutális húsevõvírus elszabadulását próbálva megakadályozni, vészriadót rendeltek el. A fények legalábbis ilyenek lennének, de szerencsére itt és most a sipító sziréna hallgatott, sõt nem is létezett.
Riolu mindeközben nagyon megörült, hogy rábukkant egy ismerõs arcra. Odakintrõl isteni ötletnek tûnt a furcsa növényállat nyomába eredni, de akkor még nem gondolta, hogy létezik ezen a világon ennyire sötét hely. Nem mintha a tojásban annyira világos lett volna, de a vékony héj valahogy mindig akkor eresztette át a napfényt, mikor õ épp nem aludt. Igaz ez meglehetõsen ritkán fordult elõ, mivel szinte minden idejét az álmok csodás világában töltötte. Legalábbis akkor még csodálatosnak gondolta õket, most viszont, miután kimerészkedett a maga aprócska és elzárt valóságából, ezt az életet talán még elragadóbbnak találta. Csak ez a bosszantó sötét ne lett volna.
Elõször még azt hitte, hogy elveszítette a látását. Félelmetes volt. Aztán szépen lassan a szemei dolgozni kezdtek és egész tûrhetõ képet alakítottak ki a környezetérõl. Mesés milyen dolgokra képes egy pokémon.
A sok új csoda ellenére mégis legyõzte a fáradtság. Ezért is bízta magát a sárgahajú… valamire.
Már az elsõ pillanattól kezdve biztos volt benne, hogy azzal a kék vakarékkal csak gondok lesznek. Haszontalan teremtésnek tûnt, akivel nincs mit kezdeni. Ha pedig ez még nem lenne elég, ráadásul idegesítõ is. Ugrál, mint valami naiv bolond, aki nem ismeri a világ kegyetlenségét, és a jelek szerint elõszeretettel kerül bajba is. Aztán persze az õ segítsége kell ahhoz, hogy megmentség az irháját. Chimchar egyáltalán nem szimpatizált Rioluval.
Bár szinte biztos volt benne, hogy hiába segít, a dicsõség úgyis Grovyleé lesz. Ha ismert bosszantóbb lényt a kis korcsnál, akkor az a csúszómászó volt. Arrogáns, beképzelt, fennhéjázó hülyének tartotta, aki már a pillantásaival is mindig az orra alá dörgöli, hogy ott a roncstelepen sikerült legyõznie.
Egy bosszús „chart” hallatott, majd tovább fújta a tûzet. Akármennyire is utálta ezt a két barmot, a mesterének engedelmeskednie kellett. A falkában már csak így van ez. Az alfa vezet, a többiek pedig megteszik, amit kér. Egykoron õ is vezér volt. Az idõk viszont változnak. Talán ez az állapot sem örök…
Garrius idegesen szedte a lábait. A békés kajálás csúnyán elfajult. Sosem szerette, ha kicsúsznak az irányítása alól a dolgok, bár igaz, hogy már nagyon is megszokta ezt az érzést. Valójában mindig ez történt, akart valamit, aztán teljesen másként alakultak az események. Az õ egyik erénye viszont pont az alkalmazkodóképessége volt. Igazából egyesek szerint az egyetlen erénye.
~ Igen, de azok a bizonyos egyesek bekaphatják!
Már legalább tíz perce meneteltek, amikor megbotlott valamiben és nemes egyszerûséggel elhasalt. Chimchar, hogy saját testi épségét védje elõre ugrott, így trénere súlyát semmi nem fogta fel, csak a kemény sziklapadló. Hosszú, szaftos káromkodás tört elõ a torkából, majd feltápászkodva szemügyre vette, mégis milyen alattomos akadály babrált így ki vele. Egy kõkupac volt az, ami valaha egy nyíl formáját ölthette, most viszont csak távolról emlékeztetett rá. Garr nem tudta, hogy õ barmolta-e véletlenül szét vagy ez már egy régi jelzés, de mégis úgy döntött követi a mutatott irányt. Legalább van mire fogni, ha eltévednek. Szerette, ha nem neki kellett meghozni a fontos döntéseket. Mindig kényelmesnek gondolta, ha valaki más vállal felelõsséget helyette.
Közben kiabálni is elkezdett, sõt már nem igazán értette, miért nem eleve így jött be a barlangba. Talán akkor rengeteg fáradtságról megkímélhette volna magát. Felváltva ordította Grovyle, Riolu, Bulbasaur és Attila nevét.
Grovyle, a támadás keltette vörös fény hatására hátborzongató szörnyetegnek tûnhetett, amikor megjelent Attila és Riolu mögött. Olyan volt, mint a rémtörténetekben szereplõ szörnyek egyike, aki a sötét alagutakat járja, gyanútlan áldozatukra vadászva. A fiú figyelmét bizonyára nem kerüli el a közeledõ árny, már csak az a kérdés mit vált ki belõle a kísérteties látvány…

[Attila]

Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam, de persze óvatosan, nehogy felrázzam a felesleges mozdulatokkal Garrius bébi pokémonját. Bal karomban tartva a szörnyecskét, jobb kézfejemmel pedig a sziklafalat tapintva haladtam előre és vártam már a pillanatot, hogy végre valamiféle fényt vagy legalább egy kis derengést pillantsak meg, ami jelzi, hogy vége a sötétségnek és aztán Bulbasaurt, amint ott ül tanácstalanul a derengésben. De mondanom sem kell, hogy ennek még a leghalványabb jele sem látszódott, hogy így történne, mert minden felől csak a tömény feketeség vett körül.
~ De jó ennek a csöppségnek… Nincs semmi problémája. Még…
Ekkor hirtelen eszembe jutott Garrius és tudatosult bennem, hogy van egy bébi pokémonja.
~ Akkor most vajon ez olyan, mintha Garr-nak gyereke született volna?
Elképzeltem amint a srác fejkötőben és kötényben, cumisüveggel a kezében rohangál a konyhában, ahol éppen a kis pokémon kedvenc eledelét készíti, hogy szép erős és nagy legyen. Elég mókásnak találtam a gondolatot és jót is derültem rajta magamban, aminek a jele az arcomon egy félmosoly volt.
Ijedtségemre a fal váratlan eltűnt, én meg rémületemben megtántorodtam, de sikerült visszanyernem az egyensúlyom. Éreztem, hogy a kicsi a kezemben mocorog, ezért megdermedtem és vártam, hogy mi lesz, de csak pozíciót váltott és folytatta tovább az alvást. Legalábbis nem adta semmi jelét, hogy felébredt volna.
Megmagyarázhatatlan módon, de éreztem, hogy már egyáltalán nem egy alagútban vagyok, hanem mintha egy nagyobb csarnokba értem volna.
Fogalmam sincs, hogy eddig mért nem jutott eszembe és átkoztam is magam érte. Leakasztottam az övemről Haunter labdáját és előhívtam a szellem pokémont, aki mintha tudta volna, hogy mi a helyzet, és egy „haunter!” kíséretében alakot öltött. Sunyi msoolya most is mint mindig ott terpeszkedett az arcán, de mivel már ismerem egy ideje (legalábbis szeretem ezt hinni) ezért tudom, hogy a látszat csal és ő is ugyan úgy aggódik a társa miatt, akár csak én.
- Figyelj Haunter, látsz a sötétben valamennyit?
A szellem pokémon megvakarta a fejét, majd bólintott egyet.
- Nagyszerű! Azt szeretném, ha te lennél a szemem és segítenél tovább haladni.
A pokémon megint csak bólintott, majd körbenézett a barlangban és valami szellemes trükkjével behatolt a fejembe, ahol egy elég idióta hármas szám alakját vette fel, ami rendelkezett két szemmel és egy sunyin vigyorgó szájjal.
- Három út vezetne innen tovább? Értem, köszönöm Haunter! Akkor vezess oda mondjuk a középső járat bejáratához.
A pokémon kézen fogott és elindultunk előre. Néhány másodperc múlva megálltunk.
- Köszi, most pedig keríts nekem néhány kavicsot. Készítek valami jelet ha követnének.
Haunter egy tucat kavicsot hozott elém, azután én visszahívtam, majd a sötétben a tudásomnak a legjavával próbáltam valami nyíl alakot csinálni az irányom felé.
~ Remélem tényleg nem él itt lent semmi ragadozó, emberevő humanoid vagy nem humanoid, nyálkás, cuppogós, nagy karmú szörnyeteg, mert akkor marha jó ötlet ez a nyilazás…
Egy pillanatra kirázott a hideg a gondolataimtól, de gyorsan elkergettem őket. Már éppen álltam volna talpra, mikor valami derengést pillantottam meg a hátam mögött. Nem volt nehéz kiszűrni, elvégre a leghalványabb fény is most rettentő érzékelhetőnek tűnt. Egy pillanatra azt hittem, hogy a nap lemenő fénye, de azután lépések zaja is megütötte fülemet. A pulzusom az egekbe szökött, minden végtagom reszketett, a tenyerem izzadt. Szegény Riolu is elkezdett mocorogni, majd álmosan törülgette a szemét és nézett körbe, hogy mi zavarhatta meg angyali álmát.
A jelenség egyre jobban közeledett felénk, én meg riadalmamban nem tudtam mit tegyek, ezért csak álltam és vártam a végzetem. A vörös fény egyre jobban beterítette a barlangot, ami ettől elég kísérteties lett, hát még az alak, ami felderengett benne. Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy megszólaljak, de még így is remegett a hangom a félelemtől.
- Állj! Egy lépést se tovább! Ne gyere közelebb vagy nagyon megbánod, t-t-t-te… Te valami!
Reszkető karjaimmal öleltem magamhoz Riolut és fordítottam hátat a lénynek, ha kell, a testemmel védjem meg a bébi pokémont. Magamban reménykedtem, hogy ez csak egy álom és nemsokára felébredek egy fa alatt, ahol Bulbasaur is velem van és minden rendben lesz.

[Garrius]

Chimchar megtorpant. A parazsak miniatûr, elhaló máglyákként veszítették el a fényüket, újra teret hagyva az eddig távoltartott sötétségnek. Sem Garrius, sem pedig a tûmajom szeme nem tudott azonnal megbirkózni a hirtelen bekövetkezett vaksággal, ennek ellenére mindketten biztosak voltak benne, hogy van valami a közelükben. Egy súlyos test mozgásának hangjai jutottak el a füleikhez, ami borzasztóan nyugtalanította a trénert.
Chimchar most a szaglására hagyatkozott, próbálta beazonosítani az idegen lényt, még ha eleve kevés esélyt látott is a sikerre, hisz ebben a régióban minden annyira más és különös. Nem volt megszokva az itteni növényekkel, helyekkel vagy pokémonokkal. Ismert párat, az egykori falkájának tagjait, de biztos volt benne, hogy a mostani szörny, nem az általa beazonosítható fajok közé tartozott. Jöhet hát ismét a tûz.
A tüdeje újra megtelt levegõvel, de képtelen volt az elõzõ visszafogottsággal kifújni a tûzcsóvát. A lángok egy pillanatra irányíthatatlanul jelentek meg a torkából. Hatalmas csóvák tekergõztek, felszántva az alagút elõtte végignyúló hosszát. Az akaratereje és sokáig fejlesztett technikája jóvoltából mégis sikerült megzaboláznia a tüzét, amely így egy egész pofásan sikeredett Tûzspirállá (Fire Spin) alakult. Hosszú ideje gyakorolta már ezt a támadást, és fogalma sem volt róla, hogy mi hiányzik a sikerességéhez. Most döbbent rá, hogy csak a valós veszély keltette adrenalin löketre volt szüksége. Egy másodpercre megállította a lángokat, majd csak azért, hogy kipróbálhassa, képes-e rá újra, megismételte a támadást. Sikeresen.
A Sandshrew ekkor bukkant elõ a föld alól, pontosan Chimchar hátánál. Szinte kirobbant a sziklás talajból, megpördült a tengelye körül, majd páncélos kézfejével irtózatos ütést mért a csimpánz halántékára.
A tûztípus tehetetlenül, keserves vonyítással, repült a falnak, bár ezt Garrius inkább csak hallotta, mint látta, mivel a meglepõ támadás hatására az abbahagyta a tûzfújást. A farán lévõ csóvák alapján ugyan képes volt nagyjából követni az eseményeket, de pontos képet nem kaphatott a történtekrõl.
- Karmolás! – Nem látta, mi támadta meg õket, de úgy érezte, muszáj utasítania a pokémonját, ha nem tette volna, az olyan lenne, mintha cserbenhagyná.
Chimchar viszont másként gondolkodott. Tûzkereket formált a teste köré és egyenesen az alattomos idegent vette célba. A célpontját ugyan nem látta teljesen tisztán, de ettõl függetlenül is talált volna, ha az nem tûnik el ismét a föld alatt.
A feszültség vérfagyasztó üvöltés formájában tört felszínre belõle. Odavetette magát a Sandshrew által hátrahagyott lyukhoz, teleszívta a tüdejét és minden erejét latba vetve okádta bele a tüzet.
A probléma csak ott kezdõdött, hogy az egész alagutat behálózták a hasonló járatok, így a lángok, noha csak egy helyen mentek be, számos másikon törtek újra elõ. Ráadásul nem csak a padlóból, de a fal legkülönbözõbb részeibõl is.
- Állj le – ordította Garrius, elugorva egy mellõle elõtûnõ tûzoszlop útjából, amely így is megpörkölte a kabátja ujját. – Állj már le, nem hallod?
Nem hallotta, vagy nem akarta meghallani. Elmebeteg módjára okádta a tüzet, újra meg újra…
…Grovyle nem a legszerencsésebb belépõt választotta, de Attila hangját meghallva, gyorsan rájött, hogy a vörös fényben falra vetülõ árnyéka nagyon hátborzongatóan hathat a vaksötétben. Ezért is kezdett saját nyelvén beszélni, amivel elvehette a jelenet rémisztõ mivoltát, hisz az ismerõs hang, illetve név, az árnyat is felismerhetõvé tették. Talán már Attila számára sem egy vérszomjas bestia volt, hanem Kó elnyúlt, kissé eltorzult árnyéka.
A hüllõ gyors lépésben termett a szõke fiú elõtt, de nem sok ideje maradt megnyugodni, ugyanis a föld alól, szó szerint a semmibõl, lángoszlopok csaptak a magasba…

[Attila]

Az árny egyre közelebb és közelebb ért hozzám, éreztem, itt a vég. Ugyan előhívhattam volna egy pokémonom, hogy harcoljon, de minek kockáztatnám valamelyikük életét is? Igaz, ha én meghalok, esélyes, hogy ők is a labdájukba, de ilyen dolgokon nem volt se időm, sem pedig elég eszem elgondolkozni.
Reszketve, fél szemmel tekintettem hátra és már nem csak az árnyat, hanem hangokat is hallottam. Hangokat, amiket a lény adott ki és számomra valamiért olyan ismerős volt.
~ Hol halottam már én ezt? – gondolkoztam el egy pillanatra, de további megerőltető agyi munkára nem volt időm, mivel a lény egy pillanat alatt előttem termett. Elsőre annyit fogtam fel, hogy egy nagy zöld valami áll előttem és meg akar enni. Ijedtembe hátravetettem magam, karomban a még mindig szunyókáló Rioluval és nagyot tottyantam a talajon. Balszerencsémre sikerült valami buta gödörbe is beleesnem, ahova a tomporom beszorult és képtelen voltam kikászálódni onnan.
~ Remek… Csöbörből vödörbe… Most tuti el fog kapni ez a…
- Grovyle? - néztem megszeppenve a pokémonra, na és persze rengeteg megkönnyebbülést is érezve. - Azt hittem már, hogy valami fondorlatos barlangi rém vagy, ami a húsomra pályázik. - nevettem fel hangosan, majd egyik kezemmel megpróbáltam kitolni magam a lyukból, sikertelenül, ezért hát ismét a fűpokémonhoz intéztem szavaimat: - Na és… Te hogy-hogy itt? Hol hagytad Garriust?
Egy szempillantás alatt történt minden. Grovyle-nak esélye sem volt reagálni, mivel úgy elkezdtem ordítani, akár egy fába szorult féreg. A hangom visszhangot vert a falakon, amik az egyre mélyebb járatokban halkultak el, de én persze ezt nem hallhattam, mert saját kínommal voltam elfoglalva. Mintha felgyújtották volna a fenekemet, szörnyű fájdalmat éreztem onnan. Minden akaraterőmet összeszedve óvatosan lehelyeztem a csipás szemét törölgető Riolut, aki valószínűleg a sikongatásomra kelt fel, majd, mintha puskából lőttek volna ki, ugrottam ki a gödörből. Kormos, égett, füstölgő fenekemet pedig egy hatalmas lángoszlop követte, és itt nyilvánvalóra vált számomra, hogy ez nem egy átlagos gödör volt.
- ÚR ISTEN! EGY TŰZOKÁDÓ GÖDÖR! MEG FOGUNK HALNI! – ordítottam eszement módjára talán az égési sérülés miatt, talán mert amúgy sincs ki mind a négy kerekem.
Következő percben ismét egy újabb lángoszlop emelkedett a barlang teteje felé, majd még egy, még egy és még egy, ami közvetlen Grovyle háta mögül tört elő, aki ha nem figyel, ugyan úgy átélheti a kínokat, akár csak én. Borzalmas volt látni, hát még érezni, főleg, hogy körbezárt mindhármunkat, akár egy börtön és olyan meleget árasztott, hogy rögtön leizzadtam.
Riolu csak kapkodta a fejét ide-oda a „természeti” jelenség láttán, nem tudta, hogy most mi történik. Tekintetével a semmibe meredt és mosolyogni, majd integetni kezdett. Követtem a gesztusa irányát és csodálkozva vettem észre, hogy rengeteg pokémon ássa ki magát a föld alól és húzódik biztonságos menedékbe a tűz elől. Viszont nem kerülte el a figyelmemet a szemükből áradó harag, ami egyenesen ránk irányult, mint ha mi tehetnénk arról, hogy ez a csapás bekövetkezett. Ez rögtön felébresztett rémületemből és arra sarkalt, hogy használjam nehezen működő agytekervényeimet.
- Azt hiszem fiúk, hogy jobb lenne innen valami kiutat találni gyorsan, mert ha nem fövünk meg, akkor ezek itt minket darabokra szednek… - vettem a karomba Riolut és vészesen agyaltam azon, hogy most mit tehetnénk, ebben a szorult helyzetünkben.

[Garrius]

A tûzcsóvák gyilkos kelepcévé változtatták a járatot. Egyetlen elõnyük, a fény, roppant kevés vigaszt nyújtott, hisz nagyon komoly ára volt. Garrius fürge mozdulatokkal próbálta elkerülni a lángokat, miközben igyekezett egyre közelebb jutni a megvadult Chimcharhoz. Az utolsó métereket egy látványos vetõdéssel hidalta át, elkapta a csimpánzt és arccal lefelé a földre szorította.
- Fogd már vissza magad! – kiáltotta, miközben igyekezett mozdulatlanul tartani az alatta vonagló lényt. – Nincs semmi értelme ennek az egésznek, csak mindkettõnket megölsz!
A végére már olyan erõvel passzírozta Chimchar fejét a földbe, hogy annak tébolyult üvöltése fokozatosan elhalt. A tûzoszlopok eltûntek, így a sötétség azonnal visszakúszott, betöltve az egész teret. A zsebszörny fenekén táncoló lángnyelvek is kialudtak. Ez általában akkor történik meg, ha tulajdonosul álomba szenderül, de jelenleg csak azt jelezte, hogy a majom elájult.
A fiú megkönnyebbülve gördült le pokémonjáról és a levegõt nehezen kapkodva terült el a földön.
- Basz’ki – lihegte fáradtan.
Kikotorta a zsebébe dobott labdát és kedvtelenül hívta vissza Chimchart. Nagy nehezen visszaillesztette az övére, majd felegyenesedett és egyik kezével végig a falat tapogatva, továbbindult. Semmit nem látott, de nem volt ideje alternatív megoldásokat keresni. Attila, Grovyle, Riolu és Bulbasaur bajban lehettek, így minden elvesztegetett másodpercnek komoly súlya volt.
Már az elsõ méter megtétele után érezte, hogy megsérült a bal karja, de nem tûnt súlyosnak. Bõrkabátja megégett, így nem csak a fájdalom, de a szag is beállt a zavaró tényezõk sorába…
… Grovyle néhány pillanat alatt megértette, hogy milyen hatást kelthetett a belépõje. Természetes dolognak tûnt, hogy Attila megrémült, hisz az árnyak alattomos mókamesterek, akik nem tudják, hol a határ a tréfa és a szívinfarktus kiváltása között. Garrius biztos elvárta volna tõle, hogy elnézést kérjen, és magától is szívesen megtette volna, de erre nem volt lehetõség.
A semmibõl tûntek elõ a tûzoszlopok. Hirtelen Attila üvöltését hallotta, ám képtelen volt odafigyelni arra, hogy mi történt, elvégre szó szerint felforrósodott a talpuk alatt a talaj. A hüllõ a háta mögött közvetlenül apró földremegést tapasztalt, így puszta óvatosságból elõrevetette magát. Óriási szerencséje volt, ugyanis mindössze egyetlen szívverésnyi idõvel késõbb felcsapott a láng.
Grovyle állandó mozgásban maradt, így próbálva elkerülni a veszélyt. Körbe-körbe szaladt és csak azután fogta vissza a tempót, hogy az utolsó forró oszlop is szertefoszlott. Megnyugodni viszont sem ideje, sem pedig oka nem volt. A járatok újabb potenciális veszélyt kezdtek ontani magukból, ezúttal pokémonok formájában. Ismert és ismeretlen fajok tûntek elõ a földbõl, és egyáltalán nem úgy festett, hogy hajlandóak lennének kompromisszumos megoldásokra.
A hüllõ a sérült Attila mellé húzódott, majd felismerve, hogy neki lehet a legtöbb esélye megvédeni a kis csapatot, a fiú és a zsebszörny sereg közé lépett. Kinyitotta a száját, aztán a szokásos koreográfia után öt darab ügyesen célzott magbombát lõtt a pokémonok felé. Megvárta míg a kis töltetek becsapódnak és felrobbannak, aztán néhány mondatot odavetve a fiúnak, intett, hogy kövesse. Pontosan emlékezett, hogy milyen irányból érkezett, így evidens volt, milyen úti célt válasszon. Sebesen szedte a lábait, remélve, hogy Attila is követi. Ha viszont a fiú úgy dönt, hogy nem hajlandó ideiglenesen sem felfüggeszteni Bulbasaur keresését, Grovyle is visszafordul és felveszi a harcot az ellenséggel. Ennek ellenére nagyon remélte, hogy erre nem fog sor kerülni…