[EV01] Riadalom Birodalom

[Attila]

BEVEZETŐ

Rengeteg mindent lehet elmondani Tamarillo picinek nem nevezhető városáról, de azt, hogy unalmas lenne, semmiféleképpen. Nap mint nap újabb és újabb titkokra és rejtélyekre derül fény, kezdve titkos Rakétacsapat bázisoktól, ahol undorító és kegyetlen kísérletek sorozata folyt egy időben, míg két fiatal gyerek véget nem vetett az egésznek, teljesen az apokalipszis kirobbanásáig, mikor is a fél város romokban hevert és pár fiatal és azoknak hű társaik kezében volt nem csak a város, de az egész világ sorsa is!
De nem csak a város, hanem maga a sziget is annyi, de annyi titkot és rejtélyt tartogat még, hogy azt elképzelni sem lehet. Mindazonáltal vannak olyan dolgok, amik jobb, ha tényleg titokban maradnak. Sötét rejtélyek, amikre jobb, ha nem is derít fényt az ember...

---

Éjszaka volt, de mégis enyhe fény uralkodott odakint, Tamarillo utcáin, köszönhetően a szép sorban felállított utcai lámpáknak, amik meggátolták, hogy a sötétség eluralkodjon a városon. Az égen a hold ragyogott a maga sejtelmes, főleg így ma éjszaka, igazán boszorkányos és már-már rémisztő valójában.
Így, október vége felé az idő még igen kellemes volt. Akár egy szál pólóban és rövidnadrágban is röhögve át lehetett virrasztani az éjszakát odakint, már aki ilyenekre kapható volt.
A városban a fák még nem érezték, hogy itt van az ősz, gyönyörű zöld színben pompázott mindegyik és a virágok is különböző színkavalkádjaikban tündököltek.
Az utcákon kis és nagy gyerekek egyaránt rohangálnak, oldalukon vagy épp labdáikban hű társaikkal, kezükben zacskót, a telhetetlenebbek kis homokozó vödröt, a pofátlanok pedig szemeteszsákot hurcolva magukkal, hogy abba gyűjtsék a különböző nyalánkságokat.
Hogy mi ez a felfordulás ma este Tamarillo városkájában? Még nem mondtam volna? Halloween van! Töklámpások minden ajtóban és ablakban, szemük sejtelmesen és hátborzongatóan világít és gyerekek tömege beöltözve tartózkodik az utcákon, finomabbnál finomabb édességekre pályázva, amit másnap (vagy épp aznap) befalhatnak.
De nem csak az utcán zajlik az élet. Egy hatalmas romos házba néhány gyerek bevette magát és egy óriási buliba kezdtek. Üvölt a zene, mindenki mindenkivel táncol, vedelik az üdítőket és falják a sütiket. Egy-két komiszabb lurkó még alkoholt is csempészett be, hogy valamivel feldobják maguknak a bulit noha a társaság nagy része nem kedveli azt a bódító italt.

Tehát az egész város pörög, mindenki ébren virraszt Halloween napján. Van aki azért, hogy fogadja a vendégeket, van aki azért, mert az utcán vagy éppen a romos házban bulizik, van, ki azért van még fent, mert az odakint uralkodó zsivajtól, a gyerek és pokémonhangoktól az ablaka alatt nem tud aludni.

Így vagy ezzel te is Betty. Idősnek érzed már magad egy ilyen "utcán rohangászok" bulihoz és valahogy a cukorka sem indított be kellőképpen, hogy elhatározd magad, hogy beöltözz, de mivel pont a te ablakod alatt volt a leghatalmasabba zsivaj, ezért akárhogy is próbáltál, nem jött álom a szemedre. Kissé morcos is voltál a kintiekre, így hát fogtad magad és hogy kiszellőztesd egy picit a fejed lementél sétálni az utcára, persze elég messzire elkerülve a fő útvonalakat. Jó fél órás bolyongás után a pokémon centernél lyukadtál ki és nem akartál hinni a szemednek, amit odabent láttál. Joynővér a padlón hevert, látszólag mozdulatlanul. Talán segítened kéne neki és kideríteni, hogy mi történhetett ott.

Trant, te is a pokémon center irányába baktatsz kissé letörten. Pedig annyira, de annyira vártad már ezt az éjszakát, hogy végre annyi cukrot ehetsz amennyi csak beléd fér és nem lesznek ott a szülők, akik mindentől tiltanak. Beöltöztél egy vélhetően ijesztő jelmezbe, ha akarod a pokémonjaidat is beöltöztethetted és nekivágtál az éjszakának. És most itt vagy, útban a pokémoncenter irányába, mert a nagy cukorka vadászatod közben egy sehonnani bitang suhanc elkapott és a cukorkádat követelte. Cukorkák nem lévén nem tudtál semmivel szolgálni számára, de ezt egy szóval sem adtad volna tudtára. Semmi pénzért nem hagynál ki egy pokémon összecsapást.
Történt, ahogy történt a végkimenetel, lestrapálta magát a pokémonod, amelyikkel küzdöttél és ezért haladsz a pokécenter irányába, aminek már látod a körvonalait. Noha bánod, hogy nem cukorka vadászatról fog szólni a mai este, hanem az egyik társad lábadozásáról, de mégsem hagyhatod szenvedni és magára szegényt.

Dante és Pichu, ti az utcákat járjátok jelmezben, minden házhoz bekopogtatva és már annyi cukorkát szedtetek össze, hogy ketten is alig bírjátok cipelni őket. Hát még megenni milyen kihívás lesz! De mikor akadályozott meg benneteket bármikor is bármilyen akadály? Főleg, ha cukorkákról van szó. Éppen ezért úgy gondoltátok, hogy a pokémon centerbe is be kéne nézni, hátha akad ott valami számotokra. Elvégre annak bejáratánál is ott világított a gonoszan néző töklámpás, habár lehet riasztás céljából, hogy senki ne menjen oda, de ezzel ti nem foglalkoztatok és magabiztos, izgatott léptekkel indultatok meg a pokémonkórház bejárata irányába.

Garrius, te is, hasonlóan Bettyhez, kinőtted már a Halloween-t, de ez nem gátolt meg abban, hogy részt vegyél rajta. Noha te nem az utcán rohangálsz és cukorkákra vadászol, hanem egy hatalmas romos házba szerveztél egy bulit, ahol az ellenkező nem elcsábítása és gyerek füleknek nem való dolgok végrehajtása velük a célod. Felöltötted a többiekhez hasonlóan ijesztő jelmezed és belevágtál a dolgok közepébe. Hogy biztos sikerüljön a mai este néhány hölggyel testi kapcsolatot létesíteni, nem is kevés alkoholt hoztál magaddal, persze csak a lányok részére fenntartva.
Már éppen alakul az egyik leányzóval a dolog, a buli első két percében, már egymás szájából lógtok ki egy falnak támaszkodva, a többiektől kissé távolabb és a kezeddel is gyönyörködteted a nőt, alig várjátok, hogy eljussatok az első ágyig, mikor érzed, hogy valami gyengén, ám igen határozottan megütögeti a lábad. Először nem is figyelsz fel rá, de mikor apró tűszúrásokat érzel a vádlidban és lepillantasz, észreveszed, hogy Riolu az és igen rossz bőrben van. Fogalmad sincs, hogy miként került ki a labdájából, vagy, hogy mi történhetett vele, amért ennyire megviselt állapotban van, de mégse lenne szép dolog, ha hagynád, hogy ő itt szenvedjen, mikor te jól érzed magad. Talán el kéne vinni őt a pokémoncenterbe, hisz Joynővér biztos tudja mi lehet a kis pokémonnal.

Nosh, te is, akár a többi gyerek vártad már a Halloween-t. Noha nem rajongsz igazán a cukorkáért se a tömegért (mert ha körülnézel, a legtöbb helyen lány és fiú egymás mellett, kézen fogva egy nagyobb csoportban közlekedik), de ez a jellmezesdi igazán ínyedre valónak tűnt. Noha nem azért, mert szeretsz beöltözni, hanem mert így több önbizalommal veted be magad a párkeresés terén és mindig is csábított a gondolat, hogy egy titokzatos leányzót találj magadnak.Boldogan öltöd magadra a jelmezed és már hagynád el a házat, mikor édesapád hirtelen utánad szól: - Nemrég hívott Joy nővér, hogy megérkezett hozzá a gyógyszer amit rendeltem a vízi pokémonjainknak. Kérlek, ha jut időd rá, ugorj be érte!
Noha kissé kelletlenül, de szót fogadtál édesapádnak és egy ismeretlen maszkos leány felkutatása helyett a pokémoncenter felé vetted először az irányt. Mire odaértél meglepődve tapasztalod a bejáratból, hogy a nővérke bizony a földön van elterülve és első gondolatod az, hogy biztos eszméletlen.
Mit teszel most?

Aura, te is mint a többi gyermek az utcán tartózkodsz, felhőtlenül szórakozva. Még az sem tudja elrontania jókedvedet, hogy idősebb gyerekek megpróbálják elvenni tőled a nehezen összegyűjtött édességet, igaz ez egy kicsit kihoz a sodrodból és a pokémonod segítségével lerendezed ezeket a nem kívánt lurkókat.
Még a kis esőfelhő sem - ami tényleg, annyira apró, hogy csak a város egy egész kis részén, pont ahol te tartózkodsz esik - veszi el a kedved. Ahelyett, hogy elkomorodnál, vidáman futsz menedékbe a zápor elől a játszótéren, ahol éppen tartózkodsz. Egy csúszda alatt találsz menedéket, de pár másodperc után feltűnik számodra, hogy nem vagy egyedül. Egy Pidgey fekszik melletted, rémülten tekintve rád. Látszik rajta, hogy a szárnya van megsérülve, valami biztos nagyon elláthatta a baját. Amint az esőnek vége szakad, elhatározod, hogy elviszed a pokémon centerbe. Már ott vagy a komplexum bejáratánál, mikor hirtelen az apró madár pokémon hirtelen szárnyra kap és elrepül. Te csodálkozva nézel utána, hogy mégis miként csinálta, ha egyszer meg volt sérülve a szárnya. Nem tudsz még róla, de a Pidgey kirabolt téged és elvitte minden vagyonodat, ami csak volt.
Válladat megrántva fordulsz vissza, hogy elindulj a tömeg irányába, hogy ismét csatlakozz a cukorkavadászathoz, mikor hirtelen feltűnik valamia pokémoncenterben: Joynővér a padlón fekszik. Talán be kéne menned és utánanézned a dolgoknak.

Saber, te nemrég tértél be Tamarillo városába, sőt, pont a mai napon. Véletlen egybeesés csupán, hogy pont ma van Halloween. Vagy mégsem? Ki tudhatja, hogy a sors milyen utat szánt neked?
Egy kis kávézóból figyeled a kinti gyermekeket, amint kint mulatják az időt. Visszagondolsz rá, hogy milyen volt ez, amikor te is kicsi voltál. Valahol hiányzik a gyermekkorod, viszont részben örülsz is neki, hogy vége szakadt. Hisz ha még gyermek lennél miként tudnád segíteni oly aktívan a Rangerek munkáját, mint most. Annyi tapasztalattal a hátad mögött igen jó szolgálatot teszel számukra, akárcsak a köz számára is.
Miközben nézel ki az ablakon, feltűnik, hogy gyerekek egy csoportja körbeállt egy kisgyermeket és elkezdték piszkálni. Egy percig sem tudod ezt nézni és rögtön a segítségére sietsz. Nincs szükséged pokémon társra, hogy szétkergesd ezeket a taknyos, mihaszna kölköket.
A fiúcska hálás, hogy megmentetted és cserébe elmondja, hogy merre van a pokémoncenter és hogy ott nyugodtan eltöltheted az éjszakát, ha még nincs hol aludnod.
Készségesen fogadod az információt és el is indulsz a center irányába. Szerencsésnek érzed magad, hogy ma cégre ágyban alhatsz a hosszú erdőtúrád után. Nem mintha bajod lenne a természettel, de azért egy ágy kényelmesebb, mint a kemény talaj.
Megérkezve a pokémoncenterhez, belépsz és észreveszed, hogy Joy a padlón fekszik. A legtöbb ember ugyan azt hinné, hogy elájult, esetleg meghalt, de te ránézel és egyből megállapítod, hogy szó sincs róla, pusztán csak alszik. De vajon mért pont munkaidőben? Mért pont a padlón?
Mit teszel most Saber?

[Garrius]

Kísérteties hangulat? Egymás rémisztgetése? Riasztó jelmezek? Csoki és cukorka? A Fenéket! Garrius számára másról szólt ez az este.
„Buli és sunák” – nemes egyszerûséggel ez a felirat fogadta azokat, akik eljöttek az általa szervezett egyetemista partyra. A tábla a bejárat fölött díszelgett és a nagyobb hatás kedvéért Chimchar kissé megperzselte a széleit. Ettõl valóban riasztó lehetett volna… ha Riolu nem trappol bele a rózsaszín festékbe és utána nem teszi tele a saját láblenyomataival. A fiú haragudott ugyan kicsit rá, de az apró kék jószág nem az a teremtés, akire tartósan neheztelni lehetne. Sõt, Garrius még ezt is eltervezte, hogy az õ segítségével fog csajokat felcsípni. A tükör elõtt már el is próbálta a legütõsebb mondatát. Amikor a lányok majd a kiskutyát fogják simogatni, kaján vigyorral az arcán elõadja ezt:
- Vigyázz, az már nem Riolu farka!
Erre mégsem volt szükség. Ezek az egyetemista lányok elvetemült, vad, erkölcstelen perszónák. Nem kellett semmiféle felvezetés vagy kertelés, megjöttek, vedeltek és szinte még nyomulásra sem volt szükség. Egy csinos kis szõke azonnal lerohanta és hát ki õ, hogy visszautasítson egy kellemes külsejû hölgyeményt?! Ezzel hazavághatná az önbecsülését. Garrius viszont megrögzött ember… vagyis sunabarát volt. Vigyázott a testükre, a lelkükre, a testükre, a személyiségük zavartalan fejlõdésére, a testükre és, ami a legfontosabb, a testükre!
~ Valószínûleg amúgy is abból fogják keresni a kenyerüket!
Sosem akart továbbtanulni. Egészen mostanáig. Kicsit bánta, hogy nem jár egyetemre, belegondolt, hogy minden este ilyen bulikban büntethetne csodás sármjával.
A leányzó, aki rávetette magát ápolónõnek öltözött és az egyetlen félelmetes benne a szexuális kisugárzása volt. Ugyanakkor a tréner álruhája csodálatosan sikerült, a rémisztõen jó pasi jelmez mellett döntött. Ehhez pedig semmit nem kellett tennie, egy alapos fésülködést leszámítva.
A keze megtalálta a tekintélyes domborulatokat, nyelve hegyén pedig jól ismert, kesernyés ízt érzett. Tudta, hogy ez Cindy… vagy Mandy… Candy… vagy a fene tudja milyen nevezetû hölgy parfümének köszönhetõ, melybõl nem csak a nyakára juttatott, hanem a dekoltázsára is. Szerette ezt az ízt! Nem azért mintha olyan kellemes lenne keserû parfümöket lenyalni, de a tudat csodálatos volt, hogy innen már nincs megállás. Tudta mi fog következni, és ha kellõen gyorsan végez vele, talán még egy második numerát is összeszedhet az este folyamán.
Tízbõl kilencszer így is alakult volna, de nem most. Érezte, hogy valaki rángatja a nadrágja szárát. Nem figyelt rá. Másvalami foglalta le minden idegszálát. Csak akkor ocsúdott fel a gyönyör kezdeti fázisából, amikor szúrásokat érzett. Megpördült a tengelye körül és megpillantotta a kis Riolut. A mindig vidám és játékos teremtés egyáltalán nem festett jól. Betegnek, szomorúnak és elcsigázottnak tûnt.
Garrius tudta, hogy számára a buli itt ért véget. Furcsamód mégsem bánta. Minden érzést felülírt a barátja iránti aggodalom. Legalább a nadrág gombjainak sem kellett már akkora nyomást kiállniuk…
A karjaiba kapta Rioult, lehelt egy utolsó csókot Linda ajkaira és már rohant is a kijárat felé. Nem azért csókolta meg a lányt mert jelentett neki valamit, csak szerette volna ha õ is érzi kicsit azt a kesernyés ízt, amit Garr teljesen hiába viselt el.
Az utca tele volt futóbolondokkal. Mások talán cuki gyermekeknek nevezték volna õket, akik élvezik ezt az imperialista, bugyuta ünnepet, de a fiú csak hátráltató, kikerülni való akadályokat látott bennük, akiket legszívesebben felrúgott volna.
Egyik karjában még mindig a kutyust szorongatta és lecsatolt övérõl egy labdát, hogy egy másik pokémon segítségével könnyítse meg a haladást. Grovyle szokásos pompájában tûnt fel.
- Légy félelmetes és fuss elõttünk!
A hüllõ kitárta karjait, mint valami õsmadár, aki felszállásra készülõdik és fülsiketítõ kiáltás közepette rohanni kezdett. A tömeg riadtan vált ketté, utat engedve a számukra ismeretlen szörnyetegnek és a nyomába rohanó tanítónak.
Szerencse, hogy Garrius tudta hol találja a legközelebbi centert, így viszonylag gyorsan sikerült odaérniük. A bejáratnál viszont nem a megszokott látvány fogadta. Joy nõvér mosolygós arcára számított, esetleg néhány nõvér-pokémonra, ehelyett egy ájult Joyt pillantott meg…

[Pichu]

A Halloween nem nagyon hozott ki a sodromból, de hát nem én akartam beöltözködni. Jól tudtam, hogy rám nagyon rossz hatással van a cukor. Sokszor még a hátamon is végigfutott a hideg, ha arra gondoltam mi történne, ha megettem volna az összes eddig gyûjtött édességet. Hangulatom nagyon a földet érinti, de nem akarom megbántani Dantet az én rosszkedvemmel, így megpróbálok mosolygós arcot vágni, mikor éppen gazdám rám pillantott. Jelmezem elég egyszerû volt. Dracula köpeny volt rajtam, és szájamnál egy vörösre festett rész is volt, mintha éppen vért ittam volna az elõbb, és az folyna le, illetve két mûszárnyat is sikerült valahogy odarögzíteni a lapockám fele. Nem tudom mi okból, de rengeteg cukrot gyûjtöttünk. Egyszer-kétszer a cukorka halom felé lendült kezem, de sikerült gátat szabnom magamnak. Nagy szerencsémre azért kaptunk egy-két szelet almát, amit elfelejtettek kandíroztatni, de ez nekem éppen jó volt. Mikor megálltunk kicsit szusszanni, én nekiálltam, és megettem azokat a szép piros almákat. Mikor ismét útnak indultunk, Dantéval a Pokemon Center felé vettük az irányt. Reménykedtem benne, hogy ott azért nem lesz akkor tömeg, mint amúgy is az utcán. Emberkerülõ magatartásomat eddig sikerült elnyomnom, de kitudja meddig bírom még. Majdnem odaértünk, mikor egypár hangos üvöltést hallok meg pontosan mögülünk. Egy Grovyle volt az, aki utat tört egy embernek. Gondoltam a traniere biztosan, ám ekkor észreveszem, hogy az ember valamit cipel, ám nem tudom, hogy mégis mit. A mellettünk elviharzók után futok, ám kis termetem miatt gyorsan lehagynak. Jobb híján még gyorsabb tempóba fogok, és egy-két perccel késõbb észreveszem, hogy õk is a Poke Centerbe tartottak, azonban a bejáratnál megálltak. Odamentem hozzájuk, ám mielõtt bármit is tehettem volna észrevettem elõttünk az egyik nõvér mozdulatlan testét. Elsõ gondolatom az volt, hogy vajon életben van-e még....

[Dante]

Végre eljött az a nap ami minden gyermek álma a Hallowen. Gyermekek tucatjai lepik el az utcákat mint a sáskák sötétedés után, hogy némi édességet gyûjtsenek be persze álruhában. Legújabb partnerem Pichu egy eredeti kis jelmezben jelent meg mint bõregér. Nekem semmi értelmes nem jutott az eszembe bár ahogy a képemet néztem nem is kellet volna beöltöznöm. Szerencsére kedves aranyos barátaim segítettek egy eléggé érdekesnek mondható jelmezt kitalálni. Pontosabban csak Pichu segített Shigi inkább visszahúzódott a gömbjébe és megpróbálta kipihenni az üldözését. A kis elektromos egér kedvesen megérintette a kezemet és annyi áramot juttatott belém, hogy több órán keresztül égnek meredt minden egyes hajszálam. A köpenyemmel együtt elég érdekesen nézhettem ki. Nem tudom az én kinézetem vagy Pichu jelmeze volt az ok de nagy sikerünk volt. Minden egyes háznál rengeteg édességgel árasztottak el bennünket. Mikor már nehezünkre esett a cipelése a pokemon center felé vettük az irányt. Haladás közben egy kiáltásra lettem figyelmes és azt láttam egy pokemon mint sziréna szalad egy srác elõtt aki valamit visz a kezében.
Pichu szeretne utánuk sietni ezért felajánlom neki a hátamat és minden erõmet beleadva utánuk eredek és ha közelükbe érek leteszem.

[Betty]

Aludni? Ilyenkor? Az ki van zárva, de nem ám azért, amiért elsőre hinné az ember: igaz, hogy már régen nem vonzanak az efféle, gyerekeknek való szórakozási formák, de senki se feledje el, hogy ha van valaki, aki miatt képes lennél nosztalgiázni, nos, azok a gyerekeid. És nekem kettő is van belőlük, akik legtöbbször ikreset játszanak, órákon át nevetve azon, ha véletlenül összekevered őket. Mostanában amúgy sem bírnak magukkal, így nem is árt, ha kicsit lemozogják a tétlenséget és a sok pihenés okozta energiafölöslegüket.
Az egész pár nappal ezelőtt kezdődött, az első halloweenes hirdetés felfedezésekor, ami a reggeli újsággal érkezett. Míg utóbbit alig tudtam megmenteni a kisebbik gyújtogatási mániája elől, a színes ismertető bizony végleg az ikrek kezei között maradt. Kérlelésükre elmeséltem, miről is szól az a bizonyos éjszaka, de a töklámpás és a cukorkák szóba hozása volt az a hibám, ami végzetesnek bizonyult. Ettől a pillanattól kezdve alig lehetett lecsillapítani őket, fel-alá rohangáltak, jelmezeket próbálgattak és még kifaragatlan tököket halmoztak fel az udvaron, a kifosztott szomszédok korholása és az én büntetéseim ellenére is. Napjaim nagy része másból sem állt, mint hordani vissza az elcsent tököket az eredeti tulajhoz, heves bocsánatkérések közepette. Ezek fényében talán nem túlzás azt mondani, hogy a városban majdhogynem én vártam legjobban a halloween-i éjszakát: ha az ünnep lezajlott, végre újra nyugtom lesz. Legalábbis reméltem.

- Mostmár ideje lenne hazamenni – próbálkoztam, immáron vagy ezredszerre, de ők persze rám se hederítettek. Alig öt perce csatlakoztam hozzájuk, de máris besokalltam, ez pedig csak erősítette az elhatározásukat, hogy minél tovább próbálják meg elhúzni a dolgot. Én naiv, először azt hittem, ha elengedem őket egyedül, hamar ráunnak a dologra, főleg hogy csak a mi utcánkra kaptak kimenőt. De miután aggódtam is értük, és a kinti zsivaj sem hagyott pihenni, felöltöztem, és utánuk mentem. Nem volt nehéz rájuk akadni, csak az ég felé törő lángcsóvákat kellett követnem. Hirtelen feltűnésem akkora örömöt váltott ki, főleg a nagyobbik ikerből, hogy egy irányíthatatlanul előtörő lángszóró telibe kapta a ruhámat, ami igaz nem jött szét annyira, hogy bármit is mutasson, de a szakadt és megpörkölődött mivolta már elég volt ahhoz, hogy ne lógjak ki a körülöttem hemzsegő, zombijelmezes tömegből. Mindez a pillanat okozta sápadtságommal párosítva igencsak az ünnephez illő megjelenést kölcsönzött, amit nem is bántam annyira.
- Mi lenne, ha megnéznénk a városközpontot? – ajánlottam, amibe Ők persze minden gondolkozás nélkül belementek, és már szaladtak is előre. Nem mintha annyira oda akartam volna menni, csak kellett egy ürügy, ami miatt végre kiszakadhatok a zajos népségből: a kertvárosból a központba vezető út ugyanis tele volt irodákkal és egyéb olyan épületekkel, ahol nem emeltek sok lakóházat, és így ugyanolyan néptelenek és csöndesek voltak, mint bármelyik másik éjszakán.

Nem siettem, kényelmesen lépdeltem a kihalt utcákon, élvezve a csöndet és mosolyogva véve tudomásul, hogy az idegesítő zaj egyre halkul. Jó fél órás céltalan bolyongás után feltűnt előttem a Pokémon Center, és úgy döntöttem, benézek. Szerencsére kevesebben voltak a környéken, mint azt elsőre vártam volna, így minden aggály nélkül toltam be a hatalmas üvegajtót, ám arra nem számítottam, hogy az ügyeletes Joy nővért ájultan találom a padlón.
- Lizi, gyorsan, nézd át az épületet, és keress vizet és kötszereket! – fordultam a tátott szájjal bámuló társamhoz, ám az csak heves Di-di-di-di-tóóóó-zással terült el a földön, nevetése furcsa visszhangot vert a kongó épületben. A mellette álló ikertestvére azonban már cseppet sem volt ilyen vidám, haragos tekintettel fedte meg Mót, amiért az egy ilyen helyzetben sem tud komoly maradni.
– Jól van, bocsi, de tényleg teljesen egyformák vagytok – mondtam sietve - Lizi, ha megkérhetnélek, gyorsan – tettem hozzá, immáron az igazi Charmandernek címezve a kérést. Az csak magabiztosan bólintott, és eltűnt a pult mögött.
Ekkor lépett be egy ismerős fiú, egy teljesen ismeretlen pokémonnal a nyomában illetve kezében. Tudtam, hogy valahol már találkoztunk, ám nem ez volt a megfelelő idő, hogy ezen agyaljak. Mire megszólíthattam volna, egy másik tréner is feltűnt, egy Pichuval a hátán, így immáron kettejükhöz intéztem szavaim:
- Nem tudom mi történt, de segítenetek kell!

[Nosh]

"Tamarillo...egyszerű kisváros." Gondolják ezt az ide érkező turisták, de idővel mindenki rájön hogy amennyire egyszerű "kívülről", annyira bonyolult belülről. Főként akkot történnek érdekes dolgok ha valami fontos esemény vagy ünnep közeledik. Nem volt ez másképp Haloween napján sem. Ez nekem köztudottan a kedvenc napjaim közé tartozott...Hogy miért? Hát a sok maskarába öltözött lány miatt. Én sem tudtam kik ők és ők sem hogy én ki vagyok. Ez mind szép és jó, de több év után már elég unalmas tud lenni hogy mindig csak amolyan "egyéjszakás barátnőim vannak(nem kell rosszra gondolni). Elhatároztam hogyha ezévben találok valakit akkor azelőtt felfedem a személy azonsosságom. 20-at ütött az óra. Ez azt jelentette hogy indul a vadászat. Magamra húztam a nagy Dusknoir jelmezem amivel annyit dolgoztam és épp indultam volna a Duskull-nak öltözött Sierra-val az oldalamon. Épp kiléptem az ajtón mikor apám odaszólt:
-Normann, megjött a gyógyszer amit rendeltem. Kérlek hozd el Joy nővértől!-mondta és ahogy ez nálunk szokás ilyenkor ugrani kell. Tehát elindultam a központ felé. Közben a jelmezbe öltözött lányokat figyeltem. Mind gyönyörű volt, természetes mindegyik a maga módján. Aztán megpillantottam egy lányt. Fura hogy pont őt vettem észre. Hosszú szőke haja kiengedve lógott lefelé Zoroark álarcal eltakart fejéről egészen a popsijáig. Amolyan "teltkarcsú" testalkatú volt. Viszont ennek ellenére körülbelül velem egymagas. Mellette egy kis Zoroark futott. Aztán egyszer csak hátrafordult, ránevetett a mögötte álló barátnőjére. De azok a szemek és az a gyönyörű mosoly.
-Azthiszem szerelmes vagyok.-gondoltam magamban. Nem figyelve magam elé, ennek "hatására" pont telibekaptam egy villanyoszlopot. Egy pillanatra megijedtem, de utána nyugodtan folytattam az utat a Center felé. Ám ami ott fogadott a nem volt túl megnyugtató, ugyanis Joy ájultan feküdt az ajtóban. Bepánikoltam és nem tudtam mit tegyek. Így csak álltam és néztem a földre esett testet....

[Trant Hardwin]

Végre eljött az éjszaka, amire egész évben várt mindenki, kinek csak egy kis borzongás is van a szívében. Itt mikor minden megelevenedik, szellemek járják az utcákat, és árnyak bújnak meg, hogy jól a frászt hozzák mindenkire. Hát nincs is ennél jobb pillanat. Már napokkal elõbb megcsináltattam a jelmezemet, és kedvenceimre is szabattam egyet, a saját ízlésük szerint.
Ezt persze Fogatlan azonnal el is rontotta, és cafatokban adta vissza ruháját. Úgy látszik nincs kedve részt venni a dologban, és vissza is dugtam a labdájába. Ám Primus-sal már más a dolog. Eddig az utcán élt, vagy legalábbis vadon, és még soha nem volt ilyen élményben része, hát most ki is tesz magáért. Elõször nem értettem, de utána csak rájöttem, hogy minek is akar machoke-nak öltözni. Hát nem sok minden változott rajta, a kitömött izmokon kívül, de nem akartam elkeseríteni harcostársamat.
Nekem más fogalmaim voltak a jelmezekrõl, és sok tervezés, megfelelõ elõkészületek, na meg nagy adag könyörgést követõen csak sikerült megszereznem áhított ruhadarabokat. Kedvenc filmem fõszereplõje bõrébe bújok, és ahogy õ tenne mindent egy táskába rakok. Hátha szükségem lesz rá.
Lassan öltözködök kiélvezem az armani öltöny által nyújtott minden kényelmet. Direkt méretre lett készítve, csakis nekem. Mikor elkészülök, még egy percig nézem magam a tükörben, és hajfestéken gondolkodok, de azonnal le is teszek róla. Én vagyok, mégis Tony Montana bõrében.

Utoljára megigazítom a nyakkendõmet, és ellenõrzöm minden megvan-e az éjszakára. Primus boldogan mutatja szatyrát, ami elég nagy több kilónyi édességnek is, én pedig a sajátomban kutatok. A mai éjszaka nem fog csíny nélkül eltelni. WC papír, több guriga is. Nyers tojás, legalább két tucatnyi. Apró sütõtökök, nem éppen a legfrissebbek. Liszt, két zacskóval. Papírzacskó, benne illatozónak nem mondható dolgokkal. És még pár kellék madzag, lámpa, gyertya stb... Úgy látszik minden megvan, hogy jól szórakozzunk. Ha csak a tavalyi izgalmak felét újra átélhetem máris jó éjszakát tudtam Primusnak nyújtani.
Fogatlant labdájával azért nem hagyom itt, övembe csúsztatom, és intek machop-omnak indulhatunk. Nem túl hûs levegõ csap az arcunkba, és a város már forrong. Gyerekek tömege zsong, és hangoskodik, ahogy egyre jobban eltelnek az édességek által nyújtott energiától. Csak egy pillanatig állom meg én is, és máris rohanva közelítjük meg az elsõ házat. Órák hosszat caplatunk, és a Tamarillo minden zugát átjárjuk, és szerencsénkre van zsákmány nem is kevés, és pár vicces kép, a zsugori házigazdáktól, ahogy észrevették mit is tettünk a házukkal. Primus kicsit helytelenítette, de mostanra már õ is ráérzett az ízére. Mi csak azt tesszük, ami a világnak jó. Nélkülünk nem menne jönne létre ez az éjszaka. Ha a felnõttek nem vásárolnak be édességekbõl, akkor sok szomorú gyerek maradna, szóval ha az egész házat betekerjük WC papírral, vagy éppen megdobáljuk tojással, akkor csakis a jó szolgálatában tesszük.
Így hát a zsákmány szépen megtelítette Primus szatyrát, és az én táskám minden kimaradt helyét is beterítette a cukorban gazdag boldogság. Pedig még csak pár kerületet jártunk körbe, és az éjszaka vége még oly messze van. Úgy látszik nem csak én gondolom így, éppen egy ???hídon??? (ha van a városban, ha nincs akkor valami víz mellett ) haladok el, és egy elég magas lány állja el az utamat. Csak rámosolygok és mennék is tovább, de újra csak elém lép, úgy látszik mégsem véletlen volt, a találkozásunk. Még sohasem láttam, meg van már vagy tizennégy is, jó öreg, de mégis akar tõlem valamit. Dacosan a szemébe nézek, és a mohóságot veszem észre. Az édességeimet nézi, ezt pedig szóvá is teszi. Nem engedek, nem engedhetek, hogy csak úgy bárki kirabolhasson. Sokat dolgoztam érte, látom máshogy már nem is lehetne ezt orvosolni. Pokémonom harcra fog sor kerülni, és a gyõztesé lesz a gyõzelem leírhatatlan érzése. Itt már nem a csokiról van szó, itt már az elvek a lényeg. Lány labdáját vízbe dobja, és egy erõtõl duzzadó magikarp bukkan elõ. Félelmetesen tátog a víz felszínén. Hatalmas csata vár rám, ezért is erõgépen választom elsõnek. Elõveszem Fogatlan labdáját, és ledobom a földre, a labda kinyílik, de rattatám nem dugja ki az orrát. Újra megpróbálom, és semmi. Érzem hogy a pulykaméreg elfogja az agyamat, csak sikerül neki újra és újra megaláznia. Primus kicsit kelletlenül, de elõre lép. Nem akartam ilyen teli hassal, és az új tiszta jelmezében megküzdjön, de nincs más mód rá. Meg kell védeni a magunk tulajdonát. Primus csap kettõt a levegõben, és már be is izzította magát. Az ádáz csata elkezdõdik.
Bonyolult, és jól begyakorolt mozdulatokkal támad machopom, ám újra és újra visszaveri magikarp, ütések, fejelések, és farokcsapások váltogatják egymást. A csata már majdnem egy fél órája tart, és már az utolsó erõtartalékaikat használják fel a harcoló felek. Már én is teljesen kivagyok, pedig csak irányítom kedvencemet. Végül egy mindent eldöntõ támadást indítunk, ami tökéletesen van kivitelezve, ám az utolsó pillanatban a hal villámgyors mozdulattal, eltûnik a célkeresztbõl, és egy földrengetõ ökleléssel válaszol, mielõtt bármit is tehetnék. Primus félájultan hanyatlik a vízbe, kacsázik hármat, végül megállapodik a parton. A cókmókunkat földre hányom, már nem érdekel, csak szürke egészsége. A lány gúnyos kacajok közepette visszahívja veteránná érett barátját, felnyalábolja a szatyrot, és eltipeg. Úgy tûnik el az életünkbõl, ahogy elõjött. A semmibõl jött, és oda is távozott. De egyet megjegyezhet, nem fogom elfelejteni. Találkozunk még, és arra mérget vehet a bosszú szörnyû lesz, és könyörtelen.
Primus-t eléggé megviselte a harcok. Vállamra kapom, igaz kicsit nehéz, de most nem számít. Nem tudom mi lenne ha labdába raknám, de akkor biztos nem tudnám rajta tartani a szemem. Elõször csak botladozok, majd már rohanás közeli állapotban kocogok a legközelebbi pokécenter felé. Nem tudom honnan van az erõ, de még azt sem veszem észre, amikor Primus még utánanyúl a táskámnak, miben minden jó megtalálható. Az utcák lassan maradnak el mögöttem, túlságosan lassan. Nagyobb sebességre kapcsolok, és már a levegõt is fájdalmasan veszem. Elszaladok több önfeledten mulató gyerek mellett, de ahogy én õk sem figyelnek fel rám. Nem tartozok kicsi jelentéktelen világjukhoz, fel sem tudják fogni mekkora kínok és fájdalmakkal jár egy olyannak mint én vagyok.
Csak lassan megpillantom a pokécenter jellegzetes alakját. Már az utolsókat rúgom, de újra és újra kilépek, a távolság pedig csak fogy. Vannak már elõttem, de nem törõdök velük, elõretolakodok, és mikor a plafont látom meg magam felett összerogyok. Ennyire futotta tõlem, másra már nincs erõm. Lassan a földre teszem Primust, és mielõtt még végleg kidõlnék elhaló hangon annyit mondok.
- Könyörgöm segítsenek rajta!!! Valaki segítsen!!! - Joy nõvér és megnyugtató rózsaszín alakját várom, de nem jön. Csak lassan fogom fel a környezetemet, és hogy mennyi edzõ van itt egy ilyen éjszakán. Kicsit meglepõ, de most csak pokémonom a fontos.

[Aura]

Egy vidám, felhõtlen est köszöntötte Tamarillót: a Halloween. Soha nem volt olyan jókedvem, mint akkor. Buzgó gyermekként sorra gyûjtöttem kis társammal, Nagaval az édességet. Hogy minek öltöztünk? Bizony, nem átlagos kosztümmel álltunk elõ. Nem nagyon kedveltem az olyan jelmezeket, amiben csak egy személy vesz részt. Ezért hát Naga közremûködésével egy Lugia kosztümöt csináltunk, így mindkettõnknek jutott benne szerep. Miközben a Vibrava a legendás pokémon-jelmez nyakát és fejét irányította és vezetett, én az alsó részével ügyeskedtem. Sokáig botladoztam, míg a jelmezt próbáltuk, de végül sikerült irányítás alá vonni a "mûalkotást". Naga sokáig vezetett, bár egy apróbb nyíláson könnyen kiláthattam a Lugia mellkasából. Mikor cukrot kértünk, a gyûjtõvödröt mindig Naga szájába adtam, aki odatartotta az alanyhoz, míg meg nem lett töltve megannyi finomságokkal. A feltétlen reflexem rögtön beindult, amikor visszakaptam a cukorral teli vödröt, de a pokémonom azon nyomban megálljt parancsolt nekem. A türelmetlen magatartásom nem nyomta el felhõtlen vidámságomat, ahogy az ezután történõ dolog sem. Miután nagy munka árán megtelt a vödör, vidáman ballagtunk a Lugia jelmezben a játszótér környékén. Vígan dudorásztam, Naga pedig elégedetten zümmögött. A lyukon nézelõdve néhány idõsebb srác tartott felénk. Halkan kuncorogtak.
- Nini, egy gumityúk! - szólalt meg az egyik, s a kuncorgása hangos hahotázásba ment át.
- Vegyük el tõle a cukorkáit! - kacarászott a másik, és már be is kukucskált a madár pokémon mûutánzatának a száján. Amint észrevett, figyelmen kívül hagyta Nagat és a kezemben lévõ vödörért nyújt. A többi srác pedig elkezdtek lökdösni, noha a jelmezben alig éreztem meg. Naga mérgesen ismételgette fajtájának nevét, nemtetszését kinyilvánítva.
- Hé, szerintem ezt nem kéne. - mondtam vidáman, de a figyelmeztetést komolyan vettem. A fiú már a kezembõl akarta kitépni a vödröt. Huncutul mosolyogtam. - Naga?
Naga értette, sõt, tudta mit kell tennie. A fiú ijedten kapta vissza a kezét és rémülten húzta ki fejét a kosztümbõl, mikor a Vibrava egy sárkánylehelettel megfenyegette õt és a többi srácot. Erre aztán végképp nem számíthattak.
- Futás, ez az izé tényleg igazi! - sikította lányos hangon a fiú, majd társaival el is futott. Soha sem nevettem olyat, mint akkor. Igazi mulatság volt a tolvajok elkergetése.
- Ha kell cukor, dolgozzatok meg érte! - kurjantottam utánuk örömteljesen, miután kibújtam a maskarából. Naga önelégülten vigyorgott, majd leszállt a vállamra. - Na, most mi legyen? - mire feltettem neki a kérdést, esõfelhõk gyülekeztek az esti égbolton. Egy csepp, két csepp, három csepp, majd lett belõlük sok száz is. Mivel már délután megfürödtem, nem kívánkoztam újabb hideg zuhanyt. Naga segítségével felkaptam a könnyû anyagból készült jelmezt és egy csúszda alatt pihentünk meg. Már-már a cukorkához nyúltam az unalomban, de feltûnt valami. Nem voltam egyedül. Oldalra tekintvén egy kis Pidgeyt pillantottam meg. Szárnya megsérült és látszólag átfázhatott. A kicsike ijedten remegett, ám igyekeztem megnyugtatni. Naga barátságosan beszélt vele, bár a madár pokémon még mindig félt. A kezembe vettem, hogy addig is felmelegítsem, s vártam, mikor áll el a zuhogás. A légbõl kapott célom miatt jóval türelmetlenebb voltam, mint korábban. Miután az esõ elállt, már sprinteltem is a centerbe, Naga pedig felettem repült és követett. Percek múltán már ott is állhattam a létesítmény bejáratánál, de akkor a Pidgey a legváratlanabb pillanatban fölkerekedett és elrepült. Meglepetten pislogtam, homlokomat vakartam. Naga is kérdõen billentette oldalra fejét, de nem érdekelte különösebben a Pidgey sorsa. Valamilyen szempontból talán féltékeny is lehetett a kismadárra. Már nem volt mit tenni, vállamat megvonva fordultam a játszótér felé. El is indultam volna a kosztümért, de valami arra késztetett, hogy még visszanézzek a centerre. Meghökkenten láttam Joy nõvért a padlón heverni, méghozzá aléltan. Noha nem tudtam, mit kell ilyen esetekben tenni, beléptem a center ajtaján. Megannyi tréner volt ott és szemmel láthatólag õk sem tudták, mi lehetett a nõvér eszméletvesztésének az oka.

[Saber]

Mindig is érdekeltek az új, felfedezetlen vidékek, melyeket még sosem láttam. Nos, Tamarillo jó példa volt rá. De milyen különös, hogy pont Halloween napján látogattam meg ezt a helyet. Kisebb csemeték és nagyobb lurkók szorgosan gyûjtögették maguknak a jobbnál jobb édességeket. Én már rég kinõttem ebbõl a tevékenységbõl, de valahol belül hiányzott a gyermekkorom. Noha nem éppen az a rosszcsont fiúcska voltam, aki lopta a napot, de a Halloween alkalmával mindig kiültem az ablakpárkányra és a töklámpások távoli fényeit nagy áhítattal néztem, persze tisztes távolságból. Sohasem kedveltem a tömeget, és máig így vagyok vele. Mindig is az a magányos lelkû, szorgos gyermek voltam.
Tehát így elmélkedtem a régi szép idõk emlékeirõl, miközben egy kávéház teraszán élveztem az estét. De felnõttem és ez ellen nem tudtam mit tenni, bár õszintén szólva nem is akartam. Ha otthon maradtam volna archívumi munkákat végezni, nem segíthettem annyi embernek és pokémonnak, mint fél-Ranger. Nem az elismerését, hírnévért vagy a pénzért csináltam. Egyszerûen így tartottam helyesnek és ez így jól volt. Félig-meddig elégedetten hörpintgettem a kávét. Ugyanis valami még hiányzott: a szállás. Ha már városban tartózkodtam, kellett volna nekem valami biztonságot nyújtó menedék. Megszoktam a magas fák ágain való éber alvást, de egy ágy sokkal jobb kényelmet nyújtott, mint holmi faág. Nem voltam éppen az a tájékozott tag Tamarillóban. "Na, majd keresnem kéne valakit, aki ajánlani tud egy rendes szállót éjszakára." Gondoltam magamban, miközben lassan a kávé utolsó kortyainál tartottam. Miután végre lement az a néhány korty, nagyot sóhajtva nyújtóztam egyet. Kifizettem és megköszöntem a kávét, végül felálltam. Mily különös, hogy pont akkor kapom a fejemet egy kisebb csoportosulás felé. Valamiért rögtön megéreztem, hogy a gyerek alkotta kör közepén csihi-pihi megy. Egy kisebb fiúcskát piszkáltak, sértegették, szitkozták. Noha nem tudtam az okát, mégis úgy tartottam a legjobbnak, ha közbeavatkozok. Szapora léptekkel közeledtem a kompánia felé.
- Ejnye-bejnye srácok, szabad ilyet? - kérdeztem csúfondáros arcot vágva. - Mit ártott nektek? Tessék szétoszolni!
Az egyik nagyobb és rátermettebb fiú nemtetszõen nézett rám.
- A bácsi nem látta, mi történt, úgyhogy ne tessék beleszólni! - mondta magabiztosan.
- Beleszólni? - kacagtam egy nagyot, majd elkomolyodtam. - Egyáltalán nem szólok bele, mit teszel, fiacskám. Viszont abba igen, hogy ti mit csináltok. Ez igazán gyáva dolog! - és mutatóujjammal a bátor fiú homlokához értem. Megrökönyödve nézett rám egy darabig. Utána szólt a barátainak és szó nélkül elmentek. Miután elcammogtak, biccentettem egyet és odaléptem a földön ülõ fiúhoz.
- Minden oké, kölyök? - kérdeztem tõle és segítõkezet nyújtottam neki.
- Öhm... igen! Még szép. - felelte kissé habozva, majd elfogadta a segítségemet. - Nagyon köszönöm a segítséget! Mivel tudnám ezt meghálálni?
- Meghálálni? - ismételtem, kérdõre vonva, miközben elgondolkodtam. - Nos... ha tudsz egy olyan helyet, ahol megszállhatnék éjszakára, az bõven elég lenne nekem.
A fiú hümmögve gondolkodott, de egy pillanat múlva már kézen is fogott és arra a helyre navigált. Nem kétkedtem az útmutatással kapcsolatban. A gyermek pontosan tudhatta, merre kell menni.
- Elõször jár itt? - kérdezte kíváncsian, mire némán bólintottam egyet. - Hol van a pokemonja?
- Ó, hát nekem nincsen. - mondtam jóindulatúan. - Miért kérdezed?
- Hát ez furcsa. És nem akar egyet?
Itt viszont meg kellett állnom. A fiú kérdésén még sosem gondolkodtam el. De rá kellett jönnöm, és erre már régen rádöbbentem, mennyire egyedül érzem magamat. Ha pokemonom lesz, el fog múlni ez az üresség?
- Azt hiszem igen. - feleltem némi hezitálással.
- Tudtam én, hogy jól választ! - mondta vidáman, majd folytattuk a sétálást. - Azt hallottam, mostantól hajóval is el lehet jutni Hoenn régióba. Elvileg egy új régió, legalábbis nálunk, Tamarillóban ez újdonság.
Új régió? Újdonság? Nekem való kihívás. Legalábbis ezt gondoltam, mikor megálltunk egy center bejáratánál.
- Itt kérhet egy szobát. - szólt és megfordult. - Remélem, sikerrel jár a pokemonnal kapcsolatban. Viszlát!
Bólintással kifejeztem õszinte hálámat, majd integettem. Egy kisebb kompánia haladt el mögöttem akkor, akik az Ez Halloween-t dúdolták. A beborult idõ még hátborzongatóbb hangulatot festett. A center elég biztonságot nyújthatott, legalábbis elsõ látásra. Úgy gondoltam, végre valahára jót fogok aludni, másnap meg elkezdek érdeklõdni az említett régióról. Elégedetten léptem be, de akkor majd' leesett az állam. A nõvér ott feküdt a földön, miközben néhány tréner és pokemon állta körbe.
- Mi a...? - kérdeztem meglepetten.

[Attila]

Mindannyian riadtan álltok a nővér felett, hogy vajon mi történhetett vele. Végül Saber, Te cselekszel a leghamarabb, révén, hogy van már tapasztalatod életmentésben, legyen az ember vagy pokémon.
A többiek körülállnak és figyelik, amint megvizsgálod a nővér pulzusát. Megkönnyebbülten tapasztalod, hogy semmi komolyabb baja nincs látszólag, mivel közelebb hajolva érzed a meleg levegőt, amint ki-be jár az orrán keresztül. Óvatosan fölfekteted a nővért az egyik bordó párnákkal kibélelt padra, majd közlöd a többiekkel, hogy semmi baja, csupán csak alszik. Gondolatok kergetőznek a fejedben, hogy vajon mi késztethette Joynővért arra, hogy leheveredjen a padlón és elszenderegjen. Esetleg valami pokémon vagy gazember műve lenne az egész?
Trant, Te amint meghallod ezt rögtön eszedbe is juthatna, hogy akkor mire várunk? Ébresszük fel! Hisz a Rattatád itt van és segítségre szorul. És mivel mindig is szabad szájú voltál, hangot is adsz gondolatainak, nem lacafacázva.
Garrius, Neked olyan gondolatok ugranak be hirtelen, amik nem lennének szabad, hogy eszedbe jussanak, főleg egy ilyen vészes helyzetben nem: "Hmmm... Egy alvó Joy? Aki ráadásul nem akar felébredni ugyan úgy, mint az a Walt Disney-s alvó lotyó? Biztos ő is csak a lovagjára vár... Tőlem aztán kaphat lovagot!" Jutnak ilyesmi gondolatok az eszedbe és már érzed a tested jeleit is, ezért valamivel megpróbálod elterelni a figyelmed a nővérke formás popsijáról, hacsak nem akarod, hogy mindenki lássa azt, amit a férfi ember évezredek óta rejteget, kezdetben lapulevéllel.
Betty, Te kifejezetten aggódsz a nővér miatt, elvégre ismeritek egymást úgy ahogy és szeretnéd kideríteni, hogy mégis mi történhetett itt. Valahogy nem hagy nyugodnia tudat, hogy a mindig oly szorgalmas és önmagát nem kímélő nőér, csak úgy elalszik a padlón. Ez nem rá vall.
Hirtelen lekapcsolódnak a fények az egész kórházban, látszólag leálltak a generátorok és a tartalékok is, mivel vártatok-vártatok, de nem jött a fény, aminek néhány másodperc elteltével áramszünet esetén be kéne kapcsolódnia. Ha ez még nem lenne elég, mindannyian apró fejfájást éreztek és egy ismeretlen hangot hallotok: - Adjátok vissza amit elloptatok! Adjátok vissza amit elloptatok! - ismételgette egy mély, fátyolos, túlvilági hang. - Mind aludni fogtok... - szólalt meg ismét, választ sem várva.
Mindannyian értetlenül néztek körbe, de egymást is alig látjátok a vaksötétben, nemhogy a hang gazdáját.
Dante, Te Pichuval a válladon kissé riadtan nézel körbe és érdeklődsz a többiektől, hogy hallották-e ők is ezt a hangot. Nem igazán rajongsz ezért a jelenlegi helyzetért. Legszívesebben cukorkákkal tömnéd a hasad, és Pichuét is inkább, mint hogy baljós ügyekbe keveredj. Másrészről viszont vonz a kaland, ugyan úgy, ahogyan a kis barátocskádat is.
Mintha csak egyszerre gyúlna ki ugyan azon szikra kettőtök fejében Betty és Garr, előhívjátok tűzpokémonaitokat, hogy valami fényt nyerjetek a társaságnak és jobban szemügyre vehessétek a helységet, hátha megtaláljátok a hang gazdáját.
Elkezditek átkutatni a helységet, közben pedig arról tanakodtok, hogy mi lehetett ez az egész.
Nem telik el sok idő, halk kopogást hallotok a center bejáratán. Többen felkapjátok a fejeteket és a zaj irányába néztek. Aura, Neked ismerős lehet a jövevény: Egy Pidgey az, aki ijedten kopogtatja csőrével az ablakot, hogy bebocsájtást nyerjen. Odasietsz az ajtóhoz és kinyitod, a kis madárpokémon pedig hálásan telepedig a válladra.
A bejárati ajtó kinyílásával rettenetesen hideg, párás levegő ömlik be az ajtón. Reszketve kukkantasz ki rajta és megrökönyödve tapasztalod, hogy valami itt nagyon nincs rendjén. A városban a fények kihaltak, az utcákról eltűnt az ilyenkor jól megszokott gyermekzsivaj és helyét a temetői csend vette át. A fák elvesztették gyönyörű szép zöld színüket és ágaikról lehullott minden, mi csak volt rajta, furcsa mód még a fenyőkről is. Hatalmas és mindent beborító, lassan úszó köd terjengett az utcán és valamiért egyetlen porcikád sem akart kilépni az épületből. Kissé ijedten húzódsz vissza az ajtótól és hagyod, hogy becsukódjon, hogy a hideg is megszűnjön, ami eddig rajta áramlott befele.
Egyszer csak egy kisebb zajt, csörömpölést hallotok egy ajtó mögül, amihez közelebb húzódtok és félkörben elé álltok. A tűzpokémonokat odaállítjátok az ajtó elé, így a fénynél, amit azok gerjesztenek, elbírjátok olvasni az ajtón szereplő "Raktár" feliratot, valamint ha valami kijön onnan meg is tudjátok édeni magatokat.
Minden porcikátokban megfeszülve álltok és vártok, valamint hallgatóztok. Egyszer csak a zörgés megszűnik és az ajtó feltárul, majd egy sötét félhosszú hajú, torzonborz alak jelenik meg, hosszú, egész testét elfedő köpenyt és egy hegyes kalapot viselve, aminek a csúcsa hátrafelé van hajlítva.
Egy pillanatra megdöbbenés látszik a szemében, de a következő másodpercben már szélesen vigyorog és mélyen meghajol felétek: - Üdvözletem! Alfredo Frontstar szolgálatotokra, de szólítsatok csak Alfnak, ha úgy jobban tetszik. - mosolyog rátok megnyerően.
Hatalmas kék szemeiből csak úgy árad melegség és amint észreveszi a válladon ülő Pidgey-t Aura, mosolya még nagyobbra húzódik.
- Óh! Hát hol találtátok meg Kópét? Már annyira aggódtam érte, nincs semmi bajod? - zárta karjaiba a madárpokémont, aki amint észrevette gazdáját rögtön átröppent a vállára és fejével hozzádörgölődzött Alf nyakához, majd letelepedett a vállán.
Mindannyian furcsán néztek az új jövevényre. Nem tudjátok, hogy ő volt-e a hang forrása, amit hallottatok, vagy ő is csak egyfajta "áldozat", akárcsak Ti.
Mit tesztek most?

[Garrius]

Hirtelen egész komoly társaság verbuválódott össze a centerben. Garrius nem is értette, mit kereshet itt ennyi ember, de annak azért örült, hogy így nem neki kell hõsködnie. Persze mindig szívesen mentette meg a bajbajutott nõket, de a halott nõk iránt már nem érzett ilyen jellegû késztetéseket, és Joy - az ajtóból figyelve - meglehetõsen élettelennek tûnt. Különös de nem esett pánikba. Rioluért viszont még mindig nagyon aggódott.
~ Elcseszett egy ember vagyok – állapította meg csak saját magának. – Jobban aggódom egy pokémonért, mint egy emberi lány életéért?! – Persze ez csak költõi kérdés volt, valójában tudta a választ. – A többiek nyilván megoldják a dolgot nélkülem is.
Most végre volt egy kis ideje alaposabban is szemügyre venni a kiskutyát. Megszagolgatta kék pofáját, megtapogatta kerek hasát és egyszerre lett mérges, illetve megkönnyebbült. Riolunak semmi komolyabb baja nem esett, egyszerûen csak… mocsár részeg volt. Áradt belõle a piaszag, de olyan brutális mértékben, hogy a tréner nem is értette eddig, hogy nem vette észre.
~ Kis Garrszomorító!
Elõkapta ház a pokélabdáját és morcosan hívta vissza bele Riolut. Az ajtó felé sandított, mint aki a távozást fontolgatja, de az egyik ismeretlen hangja végül megállította.
- Joy él. Milyen meglepõ, hogy Halloween estéjén… utálom, hogy mindenki a halállal poénkodik ilyenkor. – Ettõl függetlenül hirtelen elkezdte érdekelni a különös eset. Na jó, az események ugyanúgy hidegen hagyták, mint eddig, de a nõrõl ez már nem volt elmondható.
Ott hevert elõtte egy alvó nõvérke. Kétségtelenül jól megszervezett színjátékot találtak ki az itt dolgozók, de azért egy kórháztól több komolyságot várna az ember. Volt egy barátja, aki mániákusan gyûjtötte a malac filmeket, kategorizálta õket, napi rendszerességgel nézegette és egy idõ után már az igazán beteg verziók is felkerültek az étlapjára. Az egyik ilyenben állítólag nagyon hasonlóan játszódott le az elsõ néhány perc.
~ Egy barátomé, mi?! – vigyorodott el, érezve, hogy az ágyéka táján beindultak a szokásos mechanizmusok. – Na persze!
Már nem is haragudott Riolura, csak az járt a fejében, hogyan szabadulhatna meg a többiektõl. Végül nagy levegõt vett, ezzel visszaváltva szociális üzemmódba, hátrahagyva a beteges gondolatok lebilincselõ erdejét.
Ahogy a tudata ismét feltört a fénybe, a helyiség sötétségbe borult, mintha így akarnák megteremteni a hangulatot a nemsokára feltörõ hang számára. Bár kétségtelenül balsejtelmû volt az üzenet, Garr nem ijedt meg. Ezen a napon minden arra megy ki, hogy beparáztassák az embereket. Bizonyára valami hülye trükk az egész. Ebbe a gondolatba még a feje is megfájdult kissé.
~ Hm, talán ez a sötétség egy jel, most kell cselekednem! – Nem, nem azt tette, amit az elmúlt sorok alapján várni lehetett volna tõle, hanem felelõsségteljes felnõttként lekapta az övérõl Chimchar pokélabdáját és szabadon engedte belõle a mogorva majmot.
- Azt szeretném, ha megvilágítanád kicsit nekünk a terepet.
A csimpánz bólintott egyet és finom lángcsóvát varázsolt maga elé, arra azért figyelve, hogy nehogy megégessen valakit. Garrius elégedetten tapasztalta, hogy nem csak neki jutott eszébe ez a megoldás, valaki más is csatlakozott a „Borítsuk fénybe a Centert” hadmûvelethez. Egy csodálatos Charmandert pillantott meg, akirõl néhány pillanatig le sem tudta venni a tekintetét. Lenyûgözõnek találta a gyíkszerû pokémont. Gyakran látta már ezt a típust korábban plakátokon és kisfilmekben, de élõben még soha nem volt szerencséje hozzá, ami némiképp különös, mivel már jó ideje tartózkodott ebben a régióban és elvileg itt Charmander a három starter pokémon egyike.
A bejárat felõl balsejtelmû hangot hallott. Rápillantott a mellette álló Grovylere és egy jellegzetes pislogással tudatta vele, hogy jobban teszi, ha felkészül a hegy újabb hülye meglepetésre. Míg õ a potenciális forgatókönyvekre készült, egy kislány megelõzte a cselekvésben, és az ajtóhoz sietett. Mikor kinyitotta, egy Pidgey repült be rajta… és semmi már nem történt.
A tréner alig észrevehetõen fújta ki a jó ideje benntartott levegõt. A pillanatnyi megnyugvás mégsem tarthatott sokáig. Az, amit kint látott rémisztõbb volt bármilyen hangnál. Egy röpke pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy talán nem is átveréssel van dolga. Mintha minden színt kiloptak volna a világból. Mintha az élet elpárolgott volna a fákból és a föld ködformában lehelné ki a lelkét.
- Zárd be azt a kitoszott ajtót! – a hangját határozottnak szánta, de talán mégis felfedezhetõ maradt benne egy parányi döbbenet és kétely.
Közelebb húzódott Grovylehöz és Chimcharhoz, mellettük valahogy nagyobb biztonságba érezte magát. Persze azt sem bánta, hogy nem kell most kint lennie, legalábbis egyelõre. Amikor csörömpölést hallott a center belsejébõl, egy pillanatra megállt benne az ütõ. És mit tesz ilyenkor egy igazi férfi? Egyszerû, agresszivitással leplezi a félelmét.
- Gyere elõ, Rohadék! – a hang irányába fordult, kezei ökölbe zárultak és készen állt arra, hogy ha kell pusztakézzel essen neki a hang forrásának.
Néhány feszült másodperc következett. Garrius már-már kezdte rosszul érezni magát.
~ Milyen kellemetlen lesz, ha semmi sem történik, én meg itt adtam a kemény legény figurát.
Chimchar bátran lépett a hang felé, amitõl egy ajtó választotta el õket. Egy ajtó, ami nemsokára kitárult. A zaj forrása egy komikus félnótás volt, valami elcseszett varázsló ruhában. Garr torkából önkéntelen nevetés tört elõ. Egy ilyennek még bemosni sem lenne érdemes. Fõleg így, hogy immáron biztos volt benne, hogy ez az egész csak valami szívatás.
~ Persze, hiszen Halloween van…

[Betty]

Az egyre nagyobb tömeg, ami a fiatal és a már nem éppen fiatal trénerek bamba mozdulatlanságából adódott, még feszültebbé tette a légkört. Mó nevetése vérfagyasztóan visszhangzott a mögöttem lévő kongó folyosón, ahogy Lizit vártam a kötszerekkel.
Hogy valamivel eltereljem a figyelmemet, végignéztem az egybegyűlteken, és legnagyobb meglepetésemre elég sok ismerős arcot pillantottam meg: köztük volt egy srác, akit utoljára Lugia hátán láttam, valamint hamarosan betoppant Trant is, vállán Primussal. Látványukra halványan el is mosolyodtam: ezek ketten semmit se változtak. Nevetve integettemfeléjük, amire Mó is abbahagyta a viháncolást, és kérdő tekintettel kezdte el szemlélni a félájult Machopot. Igen fiatal lévén, nem hiszem, hogy sok pokémonfajtát ismer, így minden újdonságszámba ment neki: nem törődve azzal, hogy illetlenség, amit tesz, odaszaladt Trantékhoz, és elkezdte szagolgatni az időközben földre tett pokémont.
- Mó, gyere vissza, hallod? – róttam meg, amikoris rájöttem, hogy a Ditto még mindig Charmander alakban téblábol, így Trant és Primus könnyen összekeverhetik Lizivel – Ó, ő itt Mó, a Dittóm. Tudjátok, szereti utánozni Lizit – világosítottam fel őket.
Ekkor vettem csak észre Aurát, amint Nagával az oldalán belép a pokecenter bejáratán. Örültem, hogy ennyi ismerős gyűlt egybe, így könnyebb lesz a kommunikáció és hamarabb megoldhatjuk a Joy-ügyet. Megvártam, amíg szemünk összetalálkozik, és nekik is köszöntem.

Amint lassacskán tisztázódni látszott a helyzet, miszerint a nővér csupán elaludt, pár őszinte sóhajtást véltem hallani valahonnan a hátam mögül, ám a várttal ellentétben én egy cseppet sem nyugodtam meg: már vagy ezerszer jártam itt, sokszor kellemesen elbeszélgetve Joy nővérrel, így én pontosan tudtam, hogy hiába néz ki minden a lehető legnagyobb rendben, valami akkor sem stimmel. A mindig szorgos ápolónő magától biztosan nem aludna a földön, ráadásul ilyenkor, Halloween idején. Tuti, hogy egy ismeretlen trükkmesterrel vagy rosszakaróval állunk szemben, már csak ki kell deríteni, ki az, és jól megadni neki, ami jár. A fejemben lévő kergetődző gondolatok persze totálisan elfelejtettették velem kezdő pokémonomat, aki azóta sem került elő. Hiánya – legnagyobb szégyenemre – csak akkor tűnt fel, amikor a világítás hirtelen abbamaradt, és a Mó farkán lévő lobogó lángon kívül nem volt más fényforrásunk. Aggódva néztem körbe, keresve a valódi charmander fényét, de még mielőtt kiáltottam volna érte, egy hang szólalt meg a fejemben. Nem ijedtem meg különösképpen, de hátamon azért biztos felállt volna a szőr, ha lett volna. Persze egy kicsit libabőrös is lettem, ami valószínűleg az egész szituáció okozta hangulat miatt történt, mindenesetre mostmár semmi akadályát nem éreztem a kiáltásnak:
- Lizi! Hoool vaaagy! – hangzott, még mindig szinte vaksötétben. A mellettem lévő, hirtelen felgyűlő tűzre megkönnyebbültem kaptam oda a fejem, de csak egy ismeretlen tűz pokémont láttam, akit trénere a terem megvilágítására kért. Mó, aki természetesen a világért se változott volna vissza, örömujjongásban tört ki, és boldogan szaladt bele a majomszerű lény által odavarázsolt lángcsóvába. Már rá sem szóltam, hiszen teljesen felesleges lett volna. Helyette inkább újra körbekémleltem, majd a társasággal elkezdtük felderíteni a terepet.

Pár óráknak tűnő pillanattal később rejtélyes kopogtatás zavarta meg immáron pattanásig feszült idegeimet, de mire bármilyen módon is reagálhattam volna, Aura már nyitotta is az ajtót, beengedve egy ijedtnek tűnő Pidgeyt. Kis megkönnyebbüléssel fogadtam a történteket, ezen az éjszakán már minden apróságnak örülni kell, ami nem próbál meg ijesztő vagy félelmetes lenni. A kismadárról hamar megfeledkeztem, figyelmemet a hátulról jövő zaj kötötte le. Intettem Dittónak, hogy maradjon mellettem, majd óvatosan a hang irányába fordultunk, és minél csendesebben próbáltuk megközelíteni azt. Legalábbis ezt szerettem volna, de ehelyett egy fiú jó hangosan (és érezhető agresszivitással a hangjában) hívta ki a bent rejtőző lényt, akármi is legyen az. Ahogy teltek a másodpercek, kezemet önkéntelenül is Don labdájára helyeztem, hogy ha kell, azonnal elő tudjam hívni. Momentán ő volt a legerősebb a csapatomban, ráadásul a Nidorino bármikor kapható egy kis harcra, így nem kellett félnem az ajtó túloldalán lévő ismeretlentől.
Összeszorított foggal, éles csendben figyeltem a kilincset, amint lenyomódik, és feltűnik mögötte… egy jelmezes idióta? Teljesen összezavarodtam. Kb mindenre számítottam, csak erre nem. A figura esetlennek tűnt, de magabiztossága hamar feledtette velem ezen tulajdonságát: bemutatkozására csak bambán bámultam, tátott szájjal, ahogy azt kell.
- Ööö... helló – nyögtem ki végül, majd nyeltem egyet - Mit keresel te itt? – kérdeztem, immáron kicsit összeszedettebben. Mónak se kellett több, látta, hogy az idegen nem veszélyes, így megfelelőnek találta az időt az ismerkedésre. Kényelmesen az Alfnak nevezett úr(?)-hoz lépdelt, majd elkezdte szagolgatni annak ruháját.
- Bocsánat, kissé neveletlen még – kértem elnézést Mó viselkedéséért, ki tudja már hányadszorra. Vajon az idegen hogy reagál minderre?

[Trant Hardwin]

Hát akkor ha jól látom nem tartjuk be a sorrendet. Nem is gond, legalább nincs felesleges várakozás. //

A tömeg gyorsan alakokká válik, csupa idegen, talán mert oly keveset jártam mostanában a szigeteket, vagy csak mert ezek a langaléták más körökben járnak. Hát vagy így vagy úgy, egy ismerõst bármikor kiszúrnék közülük. A gyönyörû, igaz nekem nem tetszik, egész testi valójában ott áll Betty. Mire észreveszem, és köszöntöm.
- Szia Betty, hát te mit keresel itt? – Teszem fel a kérdést, és pokémonjaira is hasonlóan reagálok, fõleg mivel Lizinek tûnõ odajön szerintem köszönteni. Megsimogatom buksiját, és Primus (aki egy Machop, és sérült, és a karjaimban van), feléledni látszik. A ki Charmander látványára feltápászkodik a fekvõ helyzetébõl, de valami nincs rendben. Tudtam eddig is, valami mindig van harcos pokémonommal, legalábbis amikor a tûzpokémon a közelébe van, de most csak elégedetlen – Chop chop ma machop – ozással fekszik vissza. Talán valami lett közöttük, mikor utoljára találkoztunk Betty-vel és pajtásaival.
Ekkor jött a furcsa hang, mit nem is értettem, mivel nem szoktam furcsa hangokat hallani, kivéve nagyanyámtól, de hát az munkahelyi ártalom. Csak pár szó, és azok is összefüggéstelenül, legalábbis számomra. Úgyis csak machopom, az ami fontos, ezt pedig nem lehet holmi levegõbe kiáltott szóval meggyógyítani.
Na mindegy akkor már, Primus életben marad, ha már csinos kis Charmanderre feltápászkodik. Akkor már foglalkozhatunk Joy nõvérrel. Látványosan megtudtuk, hogy még él, legalábbis a légzése, meg hogy nem halt meg erre utal. Úgyhogy azt teszem, amit apám szokott a cselédekkel, mikor halálra rémülnek Fogatlan ténykedésétõl.
- Na kislány talpra fel! Vár a munka! – Magasba lendítem kezemet, és gyorsan átszámolva apám, mekkorát szokott adni, teljes erõmet beleviszem a mozdulatba. A pofon hangosat csattan, a falakról verõdik vissza a hangja. Már csak a hatást várnánk, de közbe szól a sötétség, és a furcsa zajok. Legnagyobb sajnálatomra, tegnap halloweeni-mozi-maratont néztem Primussal. Most hogy így belegondolok, lehet hatással volt a teljesítményére, a hajnali kettõig tartó filmezés. A nagyobb probléma az, hogy a Hitchcockféle Madarak is közte volt a filmrepertoárban. Szóval a kopogás, és mikor megláttam ki, vagyis inkább mi is teszi ezt elszállt minden bátorságom. Leszálltam Joy nõvérrõl, reszketõ lábakkal néztem valami biztos pont felé. Ez pedig Lizi volt, vagy legalábbis a pokémon, akit annak hittem. És visszaemlékeztem a csodálatos napra, amikor fél kézzel elvertük az egész Rakéta Csapatot. Akkor a nagy és gonosz kapuõrrel simán elbántunk, mert idejében reagáltam.
De most nem voltam elég gyors, az egyszer biztos, beengedik a kis pidgey-t, és mielõtt bármit is tehetnék ellene, valami még szörnyûbb dolog következik, az egyik ajtón egy torzonborz alak lép elõ, engem nem a külleme zavar, vagy hogy elég furcsán beszél ember létére, inkább a meghökkentõ megjelenése az, ami igen csak félelemre ad okot. És már kiáltom is teli torokból.
- Lizi lángszórót neki! – Akár sikerült, akár nem a név hallatára Primus csak összeszedi magát annyira, hogy felálljon, és õ is szemügyre vegye a társaságot. Van itt jó néhány pokémon és edzõ is, és mind idegen Betty-n kívül. Félelem miatt, vagy csak mert aggódok, magam mellé parancsolom Primust, és megközelítjük régi utazótársamat.
- Na mit gondolsz, most mi lesz? – Teszem fel a kérdést, és nem foglalkozok a szúrós nézésével, hogy már megint a pokémonját utasítgattam. – Nem tetszik ez nekem, teljesen olyan, mint a tegnapi filmben, ahol valami szörnyûséges szörny kezdett a fiatalokra vadászni. Ott is hasonló épületben voltak. – Jut is eszembe, hogy a helyzet teljesen ugyanolyan, és ha a végkifejlettre gondolok elkezd remegni a lábam. – Öhmm valami jót kellene kitalálni, ettõl a fazontól kiráz a hideg. – Súgom még oda neki, hogy más ne nagyon hallhassa.

[Aura]

Tanácstalanul néztem az összegyûlt társulatot. Nagy meglepetésemre több ismerõs arc is feltûnt, köztük Betty, meg az a srác, akit a "nagy fehérség" hátán láthattunk, amikor a három madarat kellett megfékeznünk. Megkönnyebbülés töltött el az ismerõsök láttán. Integettem egyet Bettynek, Naga pedig egy biccentéssel köszöntötte. Tekintetem visszavándorolt Joyra, akit eközben egy férfi felfektetett egy párnákkal kirakott padra. Csupán elaludt, nem ájult el, így nagy kõ eshetett le a szívemrõl. Naga kérdõen vonta fel a szemöldökét (már ha van neki olyanja), majd elkezdett gyanakvóan felettem körözni. Valami egyáltalán nem tetszett neki és ezt egyértelmûen a tudtomra hozta. Pár pillanat múlva a fejemen landolt, amire riadtam néztem fel rá. Morcos pillantást vetettem rá, mikor rájöttem, hogy Naga csak szórakoztatott.
- Ez nem volt vicces... - mondtam halkan, mégis olyan komolyan, amilyen csak lehettem. Szemmel láthatólag el is értem a hatást, hiszen a Vibrava abbahagyta a mókázást és figyelme egészen másra összpontosult. Alaposan tévedtem az elõbbivel kapcsolatban: a legváratlanabb momentumban a lámpák fénye kialudtak. Úgy tûnt, áramszünet, de ahhoz túl gyanús volt. Áramszünet? Pont Halloweenkor? Egybevághattak a dolgok, szóval ismételten az aggodalom tört rám. Rettegõ izgatottságom fokozódott, mikor egy enyhe fejfájás tört rám. "Adjátok vissza amit elloptatok! Adjátok vissza amit elloptatok!" Egy túlviláginak tûnõ hang ütötte meg a fülemet. Riadtan kerestem szememmel annak forrását, ám sehol sem találtam. Szerencsére Bettynél ott volt Lizi, egy srácnál pedig egy ismeretlennek bizonyuló láng pokémon. A két zsebszörny elég fényt biztosított, hogy láthassunk. Naga féltékenyen emelte fel fejét és már készült is volna egy sárkányleheletre, viszont megelõztem. Némán ráztam meg a fejemet, mert még ahhoz sem volt merszem, hogy megszólaljak. Ám az izgalmak fokozódtak, amikor kopogás hallatszott a bejárat felõl. Elsõre úgy tûnt, mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna a jelenlevõkkel, de persze ez az érzés nem volt véletlen, elvégre tombolt a Halloween. Hál' a jó Arceusnak, mikor csak az a kis Pidgey kopogtatott az üvegajtón, amin korábban kellett segítenem. Bár furcsálltam a korábbi eltûnését és azt, hogy most meggondolta magát, mégis beengedtem. A srácot, aki a különös kis láng pokémont tudhatta a társai között, õ is a Pidgey bebocsátásra sietett, de ezek szerint én gyorsabb voltam. Az apró madár pokémon a vállamon foglalt helyet. Maga a férfiú is feszült lehetett, ezért törhetett fel a torkából az az ideges felszólalás. Bármily furcsa, valamiért az ilyen helyzeteket mindig is viccesnek találtam, ezért hát olyan lassan csuktam be az ajtót, ahogy csak lehetett, ráadás gyanánt jó néhányszor meg is ismételtem ezt a mûveletet, csupán a móka kedvéért. A néhány másodperces vidámság rögtön tovaszállt, amikor Nagaval egyetemben kitekintettem az utcákra: minden olyan sivárnak, kipusztultnak tûnt. A fákról - de még a fenyõkrõl is - lehullottak a levelek, s sûrû fátyolos ködfelhõ kúszott be a városba, miután minden fény kihunyt. Ijedten húzódtam vissza és megvártam, míg magától be nem csukódott az ajtó. Egy pillanat sem telt el, mikor a rettenetbõl felocsúdva csörömpölés hangja hallatszott a "Raktár" feliratú ajtó mögül. A többiekkel félkört alkotva vártunk, mi fog történni. Úgy éreztem, megfagy bennem a vér, mikor a csörömpölés elnémult és az ajtó kitárult. Még Naga is reszketett és a másik, szabad vállamra mászott. Egy fura alak jelent meg az ajtóban. Udvariasan meghajolt elõttünk és bemutatkozott: Alfredo Frontstar, röviden Alf. Amint meglátta a vállamon üldögélõ Pidgeyt, mosolya még derûsebbé válik. Szemmel láthatólag nagyon aggódott a zsebszörnyért, de a váratlan találkozás összezavart.
- Van valakinek ötlete, mégis mi a jó Arceus folyik itt? - kérdeztem suttogva a többiektõl, hátha adhat valamelyikõjük egy épkézláb választ.

[Nosh]

Egyre több ember állta körbe Joy-t. Közöllük egy a segítségére sietett, majd hatalmas levegővétel után közölte velünk:a nővérnek kutya baja "csak" elaludt.
Aztán felsegítette a padra. Figyelmes lettem hogy mellettem álló már-már férfivá érett srác vöroös arcal próbálja elvonni tekintetét a szundikáló nővérről. Azonban hirtelen megszűnt a fény.
~Egyszerű áramszünet.~ gondoltam magamban, de a véleményem egy pillanat alatt megváltozott. Egy fura hangot halottam ami mindenféle "marhaságot" beszélt, majd elhallgatott. Hirtelen minden jelenlévő egymásfelé fordult és érdekes módon mindekit az izgatta hogy a többiek hallották-e.
-Igen, én is hallottam.-válaszoltam a a többiek kérdésére. Időközben két tűz Pokemon fényt "csinált" tüzük segítségével. Figyelmemet egy újabb hang vonta el, de ezúttal a gazdája is megvolt. Egy ablakon kopogtató Pidgey, amit az egyik lány be is engedett. Odakintről szörnyű hideg áramlott be, de vacogni se volt időnk mert hamarosan újabb hangok érkeztek méghozzá a raktárból. Mikor odaértünk egy fura, viszont kedvesnek tűnő férfi nyitott ajtót. Ugyan nem áradt belőle a gonoszság, de jobb félni mint megijedni úgyhogy hátul maradtam...