Az élet fája

[Aura]

Az a bizonyos nap is ugyanúgy kezdõdött, mint a többi, noha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt vártam. Mindig is érdekeltek a természetfeletti dolgok, s azzal a bizonyos alkalommal testközelbe kerültem velük. Már egy hete voltam otthon, a szüleim és hû barátom, Naga társaságában. Igazán jólesett a sok megpróbáltatás után érezni a családi fészek melegét. Kimondottan váratlanul toppantam be a házunk ajtaján, de örömmel fogadtak. Úgy bántak velem, mint még soha: már-már cári módon, nyilván annyira hiányoztam nekik. Persze meglepetten fogadtam a bánásmódot és igyekeztem elsimítani a dolgokat. Anya és apa ugyanúgy hiányoztak nekem, ahogy én nekik. Rengeteg minden megváltozott az elmúlt idõben: a szüleim kevésbé tevékenykedtem a rendõrség javára, mint azelõtt. A misztikumok után kutakodtak, ami kimondottan érdekesnek hangzott. Olyan dolgokat feltárni, amirõl még emberi fia sem tudott, igazi kihívás és elégedettséggel tölt el. Az egy hét, amíg otthon voltam, szüleim a szimbolikával foglalkoztak. A közelben találtak egy hatalmas kõlemezt, mely televoltak rajzokkal.
- Látod azt a fát? – kérdezte apa. – Sokáig tanakodtunk, de még nem jöttünk rá, miféle fa lehet az. Ám látszólag a fa adott oltalmat több száz pokémonnak egy vihartól. – ujjával a lemez bal részére mutatott. – Ez a szörnyeteg lenne a vihar megtestesítõje. – mondta, majd ujját a jobb részére helyezte. – Ez a nemes lény védte azt a megannyi ártatlan lényt.
- És azok mik? – néztem kíváncsian apára. – Talán pokémonok?
- Ez egy nagyon jó kérdés. – felelte, s elmosolyodott. – Mint már mondtam, ez a szörny jelentette a bajt és az a lény a természet páratlan erejével védelmezte a pokémonokat. Számos olyan régió létezik, olyan pokémonokkal, amiket mi nem ismerhetünk.
Ebben igazat kellett adnom apának: ott volt az a fehér sárkány, Reshiram is, aki az igazságot keresõ embereket segítette. Az a régió, ahonnan jött, egy cseppet sem ismertem, de számos új pokémonnal lehetett tele. Ha többet fogok megtudni róla, akár el is mehetnék, vagyis ezt gondoltam.
A nap fárasztó volt: kimentünk Nagaval egy tóvidékre, ahol a technikáit erõsítettük. A Vibrava már koraeste befészkelte magát az ágy melletti kis kuckójába és elaludt. Én is ugyanezt akartam tenni, ám elõtte még egyszer ránéztem a táblára. Alaposan szemügyre vettem, mire meglepetten láttam, hogy a fa tövében – noha nagyon aprón – még két alak állt. Összeszûkült szemekkel igyekeztem még jobban megfigyelni a karikatúra-szerûségeket, s hozzájuk értem. Bizsergetõ érzés és végtelen álmosság tört rám. Homályosan láttam, járásom egészen bizonytalan lett. Lassú léptekkel mentem a szobámba, magamra zárván az ajtót. Még a rolót sem húztam be, nem öltöztem át, csupán elnehezedve dõltem be az ágyba. Még egy utolsó pillantást vetettem kis társamra, végül elnyomott az álom.
Nagyon sötét volt, s még az orromig sem láttam. Különös érzések fogtak el: feketeség ölelt körbe, mégsem féltem, sõt! Magabiztossá téve indultam céltalanul a sötétségben. Néhány pillanat múlva meg is álltam.
- Ez hogy lehetséges? – kérdeztem fennhangon. A szavak visszhangot vertek a feketeség falain. Különösnek tartottam, hogy a semminek falai voltak. A fejemhez kaptam kezemet: megfeledkeztem Nagaról. Õt ugyanúgy elnyomta az álom, s nem tudhattam, nem volt fogalmam arról, mi is történhetett vele. Következõ lépéseimet csakis a pokémonomért tettem, hiszen minden áron meg akartam találni. Nem is tudtam, mit teszek, ha elveszítem. Hosszú percek teltek el a céltalan gyaloglással, majd hamarosan lassítottam. Leültem a semmibe, s fejemet a térdeimre támasztottam. A társam neve visszhangzott a fejemben: Naga, Naga, Naga. Valójában nem is tudtam, mitévõ legyek. Végsõ kétségbeesésemben a sötétségbe kiáltottam:
- Valaki! Segítség! – sosem ordítottam olyan nagyot, mint akkor. Tisztában voltam vele, hogy a végtelen éjszakában senki sem hall meg, csupán kétségbeesésbõl tehettem. Különös, hogy abban a pillanatban egy halvány fénycsíkot láttam meg a távoli horizonton. Furcsállóan néztem oda, miközben felálltam. Vakítónak bizonyult ennyi sötétség után, így kénytelen voltam kezemet a szemem elé helyezni. A világosság egyre nagyobb lett. Már-már kecsegtetõen hívogatott, mintha azt mondogatná: Jöjj! Jöjj! Mentem is, mert más választásom úgysem volt. Nagy léptekkel, majd futva követtem a ragyogást. A fehérség végül átszakított minden gátat, s eltûnt a sötétség. Pár pillanat erejéig a fény teljességgel elvakított, ám végül ki is múlt. Meglepetten láttam, hogy a földön, pontosabban a fûben heverek. A nap az arcomba tûzött, a szél lágyan ringatózott, az ég kék ruhában pompázott, néhol bárányfelhõk húztak el. Ennyi kétségbeesés után túl szépnek tûnt, mégis igaz volt. Hamar összeszedtem magamat, s fölegyenesedtem fekhelyemrõl.
- Mi ez? – kérdeztem magamtól meghökkenten és körbenéztem: végtelen, lankás dombságok, távoli erdõségek ölelték körbe a tájat, s mindez egy hegyekkel bekerített helyen volt. A vidék egy óriás medencére hasonlított: se ki, se be, köszönhetõ a magas csúcsoknak. Átadtam magamat ennek a fura, mégis kellemes érzésnek és hagytam, hogy a szellõ vezessen. Néhol egy-két pokémont is megláttam, ám Naga nem volt közöttük. Pontosan ezért álltam meg. Tölcsért formáztam kezembõl és elkiáltottam magamat:
- Naga! – habár nemigen szerettem volna megzavarni a nyugodt vidék csendjét, de minden áron meg akartam találni társamat. A hangomra rengeteg madár pokémon röppent fel a rengeteg felõl és ijedten tovaszálltak. Hegyeztem a fülemet, hátha meghallom Naga hangját. Vidám zümmögésre figyeltem fel, mely örömre adott okot. Megfordultam: Naga volt az, aki huncut vigyorral röppent felém. Nagy örömében fellökött és mivel egy lanka tetején álltam, lebukfenceztem. Vidáman kacagtam, miközben magamhoz öleltem pokémonomat. Egy-két percig csak játszadoztunk a fûben, végül muszáj volt komolyra fordítani a szót. Naga kérdõen oldalra billentette fejét. Értettem a célzást.
- Fogalmam sincs, mi ez a hely. – jelentettem ki õszintén. – Minden esetre nagyon szép, nem gondolod?
Naga egyetértõen bólogatott, miközben örömittasan zümmögött. Ennek hallatán kénytelenül elmosolyodtam, miközben a távoli hegyeket kémleltem. Valami furcsát vettem észre a messziben, amit érdemes volt megfigyelni.
- Látod azt a valamit? – kérdeztem.
A Vibrava megrebegtette szárnyait és gombszerû szemeivel a távolba tekintett. Felemelkedett a magasba, hátha onnan jobban lát. Úgy is lett: lábait kezeknek használta, hogy elmutogassa, mit is lát, ám egyelõre hasznavehetetlennek tûnt mindaz, amit körülírt.
- Mi lenne, ha megnéznénk? – persze Naga már meg is indult az ismeretlennek. Lassabb futótempóban követtem a pokémont. Valahogyan szerencsésnek éreztem, hogy nem kellett átvágtázni a rengetegen, csupán a lankákon volt muszáj túljutnom.

[Kevin]

Sokszor jártunk ki az erdőbe Hogun-nal. Ennek igazából két oka volt. Az egyik, hogy edzünk, a másik pedig, hogy ne zavarjuk anyát. Vagy tudtunk neki segíteni, vagy az őrületbe kergettük, jelenleg az utóbbi állt fent, így leléptünk. Sokszor előfordult már, hogy nem csináltunk semmit, a Rhyhorn csak feküdt, és aludt, én meg neki dőlve olvastam általában. Aztán ott volt a másik véglet, hogy engedély nélkül, nem túlságosan a szokott módon fakitermelést végeztünk, és nem igen maradt az erdőből semmi. Na jó ez így túlzás, de valahogy így volt. Most épp nem csináltunk semmit, iszonyat meleg volt, és így nem sok mindenhez van kedve az embernek. Egy nagyobb lomkoronával rendelkező fa alatt találunk némi árnyékot, ami kellemes volt, de azért hoztam magammal hűsítőt is, egy jól megalkotott limonádé képében. Bár az hozzá teszem, hogy ez inkább cukorhoz adott citromos víz volt, semmint tényleg limonádé. Iszonyat cukrozok minden, kávét, limonádét, a kakaó az inkább puding állagot ölt, annyira sok benne a kakaópor, de én így szeretem, kövezzetek meg. És Hogun is szereti, őt is tessék megkövezni. Higgyétek el, rosszul jártok, és ti húzzátok a rövidebbet. Én már csak tudom. Megint egy könyvet olvasgattam, de igazából az ebben lévő infókat már mind ismerem és tudom. Mewtwo pszicho pokémon, nem kedveli az embereket, és a többi, és a többi. Úgy voltam vele, hogy velem kivételt fog tenni, és ebből nem engedek. Bebizonyítom neki, hogy nem minden ember aljas és mocsok, mint ahogy azt ő gondolja.
- Le fogjuk győzni, és elmagyarázzuk neki, hogy hogy mennek felénk a dolgok, ugye Hogun? – tettem fel a kérdést a pokémonnak, miközben letettem a könyvet. a Rhyhorn csak egyetértően mordult egyet, és már szuszogott is tovább. Meghúztam a limonádés kancsót, és mikor visszatettem, nem figyeltem, így az alja fele Hogun lábán landolt, majd a gravitációnak engedve, ahogy azt kell, kiborult, pont rá a könyvre. Rhyhorn erre már felfigyelt, és félre akarta lökni az egészet, de leintettem.
- Hagyd, ebben nem volt semmi érdekes. – ezt hallva, beletörődik, és mintha mozgolódna, mert érzem, feláll és elindul haza felé.
- Te meg mit képzelsz, hova mész? – csak egyetlen mordulás, amiből már tudtam, hogy jobb, ha nem kezdek el vele szájkaratézni, mert abból könnyen testi karate lehet, és abban viszont ő győzne. Elővettem a pokélabdáját, és inkább visszahívtam. Egy dolgot nem pakoltam be: a kaját. Tuti, hogy a bélpoklos Rhyhorn-om megéhezett, és azért indult el haza felé. Amint visszatért, úgy döntöttem, jobb valóban haza térni, hátha most a „segítsünk anyának” rész áll fent.
Ha most fogadtam volna valakivel, tuti elvesztem. Anya a konyhában tevékenykedett, miközben rádiót hallgatott. Nem kicsit lepődtem meg, lepakoltam a cuccom az asztalra, majd közelebb léptem, hogy megnézzem, mit csinál. Egy tepsi volt az asztalon, benne pedig egy jó adag sütemény. Több sem kellett, beletúrtam, hogy megkóstolom, és sikerült is volna, ha az az álnok Beedrill nem kezd el visongani. Anya persze megfordult, és egy jókorát ráhúzott a kezemre a fakanállal. Vörös is lett utána, de megérte. Remek lett a süti. Elvonultam a szobámba, és lekaptam egy könyvet a polcról, kiengedtem Hogun-t, ledobtam magam az ágyra, és olvasni kezdtem. Ez a nap fárasztó volt számomra, és az olvasás elég gyorsan leépíti az embert mentálisan, így egyik pillanatról a másikra, a könyv lehull, de ekkor még kapcsolok. Még tartom magam. Egy képet pillantok meg a könyv lapjain. Egy gyönyörű táj, akár a Paradicsom maga. Végül az álommanó győz, és a szemhéjaim leragadnak és elnyom az álom. Pár perccel később teljes sötétség fogad, és én állok a közepén. Már ha van ennek a masszának közepe. Olyan, mint egy nagy mályva cukor legbelsőbb része. Lépek előre párat, hogy felmérjem a talaj milyenségét, és túlságosan szilárd.
- Nem, ez nem mályva cukor. – állapítom meg, és hangom visszaverődik az üres térben. Fura hangot hallok, és amikor megfordulok egy apró fénypontot látok.
- Vajon ez mi? Vonat? – sokszor mondogatták, mikor kicsi voltam, hogy ha egyedül állsz a sötétben és egy fényt látsz a távolban, az két dolog lehet: valóban fény van ott és az az alagút vége, vagy pedig egy vonat közeledik éppen feléd, és jól ráfázol. Remélem ez most inkább az előbbi. Elindultam a fény irányába, minden mindegy alapon, de a végén kiderült, hogy nem vonat jött. A fénypont az alagút végét jelölte, és mikor kiértem, akkor a nemrég a képen látott táj tárult a szemem elé.
- Basszus! – kiáltottam el magam, és nem sokára megjelent mellettem Hogun is.
- Szeva, pajti, te merre jártál? – kérdeztem tőle, de csak mordult egyet.
- Vajon mi ez a hely? – tettem fel a költői kérdést, majd elindultam, hogy vizet keressek, mert már totál kiszáradtam. A táskámat ellenőriztem, megvan-e minden. Egy üres kulacs, pokélabdák, természetesen üresek, és két teljes zacskó mályva cukor. Hogun nem látta, így gyorsan vissza is toltam a zsákba őket, majd tovább mentem. Jobb, ha nem tud ezekről. Akkor addig békesség van.

[Aura]

Csak mentem elõre, Nagát követve. Valójában azon kívül, hogy a hatalmas fát akartam közelebbrõl látni, nem volt különösebb célom. A vibrációs pokémon a menet közben szemmel láthatóan nagyon jót mulatott: bukfenceket vetett, kacskaringózott a levegõben. Persze a közelben maradt, nehogy úgy járjunk, mint az elõbb, de elég magasan repkedett. Örültem neki, hogy ilyen helyzetben megmaradt az önfeledt boldogsága, ám engem jobban aggasztott, hova is kerültünk. A fa kimondottan ismerõs volt, méghozzá arról a kõtábláról. És ami a legjobban furcsállt: azután lettem olyan álmos, miután hozzáértem a táblához! Ez minden egyes momentumot megmagyarázott, de ami még érdekelt: hogyan fogunk Nagaval kikeveredni errõl a helyrõl? Nos, úgy gondoltam, kár lenne információk nélkül hazatérni, elvégre a rejtély összefüggött a kõtáblával. Nem véletlenül történtek meg ezek a dolgok. Nagara néztem: a Vibrava semmit sem sejtett ebbõl, és ami nyomasztó, mégis hogyan került ebbe a "világba", ha nem vette fel a kontaktust a táblával? Megannyi kérdés suhant át az elmémen. Válaszokat akartam kapni mindezekre.
Miközben dombról-dombra ballagtunk annak reményében, hogy elérjük a hatalmas fát, valami nesz ütötte meg a fülemet. Naga is meghallotta, s zavarodottan szállt le mellém a zöldellõ pázsitra. Nézhettem hol jobbra, hol balra, Vibrava hiába hallott jól, nem szúrtuk ki a nesz forrását. Kérdõen néztem társamra, aki közömbösen vonta meg vállát. Naga érzékei viszonylag jobban mûködtek, mégsem tudta kiszûrni, mi lehetett az. Gyanakvó pillantásokat vetettem egy lankára, miközben kísérteties csend költözött a levegõbe. A vibrációs pokémon idegesen "cincogott", mire hallgatásra intettem. Óvatos lépésekkel közelítettem meg a lankát, mert valami gyanúsat sejtettem. A legutóbbi lépésemnél Naga idegesen rebegtette meg szárnyait. Kérdõen néztem társamra, ám sajnos nem voltam elég elõvigyázatos. A hang forrása egy kis idegen lényecske volt: idegesen morgolódva mászott elõ és rögtön nekem rohant egy fejeléssel. Naga még épp idõben vetette oda magát és a sárkánylehelettel visszalökte a teremtményt úgy, hogy egyenesen a homlokát célozta be. Az ideges lényecske végre feltûnt, mi is volt valójából: egy Bagon, Salamence legelsõ formája. Régen láttam a képét egy könyvben, de valódi életben sosem találkoztam még eggyel sem. A kis sárkány nem tûnt a legbarátságosabb egyednek, sõt! Kimondottan haragos kedvében találtuk, persze magától értendõ, elvégre õ talált miránk. Bagon igazi vadállatként támadt Nagára, ami enyhén szólva meglepett. Noha a Vibravát nem kellett féltenem, azért jobb, ha óvatosan bánik a kis méregzsákkal. Bagon ugyanis megállás nélkül fejelt, Nagat arra kényszerítve, hogy elrepüljön az útjából. A kis sárkány pokémon az energia fókuszt vetette be, mellyel erejét serkentette, s egy nagy ugrással ott termett Naga mellett a levegõben. A harapással megragadta a vibrációs pokémont a farkánál fogva, egy teljes kört leírt vele a levegõben, végül a földnek hajította.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva, mire Naga föltápászkodva egy biccentéssel nyugtatott meg. - Akkor gyorsan vágj vissza neki a homoksírral!
Ennek hallatán Vibrava koncentrálni kezdett: szemei kéken izzottak fel és a lábaiból homoktölcsérek csapódtak fel a zuhanó Bagon felé. Szerencsére ez a támadás hamar el lett sütve és a kis sárkány telibe kapta a csapást, mielõtt egy újabb fejelõ rohamot indíthatott volna. Miután lehuppant a földre, az elõbbi homoksír csapdába ejtette Bagont, így nem tudott sem elmenekülni, sem elmozdulni. Ott állt, magatehetetlenül és szinte arra várt, hogy bevégezzük a harcot. Naga már neki is lendült volna, ha nem állítom meg. Õszintén szólva megszántam a Bagont, ahogy magatehetetlenül próbált kiszabadulni és elmenekülni elõlem, de végtére is magának köszönhette a pofonokat. Ennek ellenére oda akartam lépni, segíteni a kiszabadulásában, csakhogy valami a földre terített. Nem vesztettem el az eszméletemet, de csak foszlányosan láttam a körülöttem zajló dolgokat: Naga a félelemtõl megdermedve ült a fûben, Bagon pedig tisztelettudóan hajtotta meg fejét olyannak, amit nem észlelhettem. Ám az a valami mégis kiszabadította a homoksírból és dolga végeztével továbbállt. Legutoljára ott láttam, egy távoli dombon, de túlságosan messze volt, hogy észleljem mi is az. Egy hang ütötte meg a fülemet:
- Menjetek innen! - viszonylag rendre utasító, dorgáló és szigorú volt, mégis lágy és nõies. Zavarodottan álltam föl és odahajoltam Nagahoz. Miután a Bagon elszelelt, magához tért az önkívületi állapotából. Sokáig álltam egy helyben a lankás vidéken. A hang arra utasított, hogy haladéktalanul menjünk el, mégsem tudtam engedelmeskedni. Hajtott a kíváncsiság, így hát lassúbb tempóval újra elindultam társammal a hatalmas fa felé.