Mocskos idõ

[Trant Hardwin]

Végre lejött a tél, el sem tudom hinni, mennyire is vártam ezt az évszakot. Legalábbis vártam volna ha esne egy kis hó is, de már több napja is hivatalosan a téli hónapot tapossuk, de még csak ez a mocskos nyálkás esõ az, ami elkedvtelenít. ÉS nem csak engem, vérem buzog akár csak Fogatlané, harcra hív, és vérengzésre. Ezért is jobbnak láttam sétára vinni a társaságot, mielõtt még az enyém kerülne terítékre. Azt pedig nagyon nem szerettem volna, mert hát így is eléggé meg vagyok már csapolva rattatám által, hát még egy ilyen napon, mikor kint se sok ember járkál.Úgy járom a vizes utcákat sárga esõkabátomban, mint a prédára lesõ vadász. Bárki is megy el mellettem, vagy pillantok meg, azonnal az övén lógó pokélabdákat lesem. És mikor nem találom fogaimat csikorgatva, õrület lángjaival a szememben ijesztem el bárki is legyen az. Gumicsizmám hangosan csobban egy-egy pocsolyában, és a lehetõ legkacifántosabb utakat járom be, egyetlen egy pokéedzõt keresve, ki ki merne állni ellenem. Most sem a vereség, sem a gyõzelem nem fontos, csak a bennem szunnyadó feszültség, és kitörni készülõ lekötött energiák, melyeket le kell vezetnem valakin, vagy éppen valamin.
Mellettem kocog két kedvencem, Fogatlan, szemeit ugyanúgy forgatja mint én, és a legkisebb zajra is támadólag lép fel. Talán túlságosan is hasonlítunk egymásra, vagy én kezdtem el hasonlítani rá, de most ugyanazt a célt hajtjuk. Küzdelmet, melyért mindent megadnánk. Nyílegyenesen halad mellettem, nem mögöttem, vagy nem elõttem. Most egy tudat vagyunk, egy lény, mely kitörni készülõ vulkánként pusztít el mindent, mi közelébe kerül.
Másik kedvencem Primus, hasonló öltözékben követ minket, öt lépéssel lemaradva, a társaság józan esze, ki csak figyeli aggódva ténykedésünket ezen a korai órában. Nem tudott leállítani, mikor kitörtem a házunkból, nem tudott megállítani, mikor a kapun kívülre kerültünk, csak akkor sikerült egy kis sikert elérnie, mikor a közelben motoron elhúzó Jenny rendõrnek akartunk ugrani, mert growlyte ült mellette. Szerencsére megállított, de az elmaradt harc csak még ádázabbá tett minket. Így hát jajj annak, ki elénk mer kerülni.

[Garrius]

A dolgok ugyanolyanok maradtak. Garrius néha azt érezte, hogy valójában soha nem is változik semmi. Az élete a bosszantó stagnálás állapotában vergõdött. Hosszú ideje nem szerzett új jelvényt, nem találkozott a barátaival és pokémon állományát sem bõvítette. Ha létezik optimális út a mesterré válás felé, hát nem ez az. Tíz éves kölykök szaladgálnak hat tele pokéladbával az övükön, négy-öt jelvénnyel a birtokukban. Ezzel szemben õ hol tartott?! Sehol!
~ De a kis buzik legalább még sosem voltak nõvel. Ennek az egyszerû ténynek azért muszáj felém billentenie a mérleg nyelvét.
Egyetlen edzõteremben tudott diadalmaskodni, és ott sem úgy, ahogy a szabályok megkövetelnék. Valószínûleg fel is adta volna az egészet, ha nincs Grovyle, aki helyette is hinni tudott az ügyükben. Legalább õ!
Riolut még nem érdekelték az ilyen dolgok. Az igazat megvallva semmi nem érdekelte, amiben nem volt játék, széttéphetõ papucs, vagy idegesítõ sípoló labda. Garr többször is visszagondolt Treecko gyermekkorára, de valahogy nem rémlett neki, hogy a gekkó is ilyen nehezen indult volna el a felnõtté válás útján. Ebben a korban már túl volt az elsõ néhány küzdelmén.
Chimcharról pedig jobb nem is beszélni. Az õ ereje napról-napra nõtt, töretlenül fejlõdött, de ez csak a képességeirõl mondható el. A személyisége fikarcnyit sem változott. Agresszív volt, barátságtalan és mérhetetlenül dühös. Az örökké kíváncsi Riolu közeledését agresszíven utasította el, sõt egyszer még rá is támadt. Kizárólag Grovylenek volt köszönhetõ, hogy nem fajultak el a dolgok. Ez viszont még tovább rontotta Chimchar és a hüllõ kapcsolatát. Összeakaszkodtak és azóta nem hajlandóak még csak egy helyiségben sem tartózkodni.
~ Ha létezik nálam pocsékabb pokémon edzõ, mutassa magát. Igazán jót tenne most az önbecsülésemnek.
Esett! Undorító, nyálkás, hideg esõ tapasztotta Garrius haját a koponyájához. Egy-egy galád csepp pedig már a totális arcátlanság határát feszegette azzal, hogy a nyakán végigfutva, a hátát vette célba. A jéghideg folyadék kellemetlenül csiklandozta a bõrét. Úgy érezte, hogy ujjai kezdenek zavaróan merevvé válni. Amikor lepillantott rájuk, görcsösen behajlított vörös faágak jutottak eszébe. Ebben a pillanatban három dologra vágyott igazán, egy fûtött szobára, valami komolyabb szeszre és habként arra a bizonyos tortára, egy ázsiai prostira.
Vágyakozó pillantással tekintett egy-egy meleg fényt árasztó ablak felé. Eszébe jutott az otthona, a családja és egyetlen szerelme. Akkoriban még azt hitte vannak dolgok, amik örökké tartanak, amik mindent túlélnek. Most sem volt biztos benne, hogy tévedett, de ez a kapcsolat semmiképpen sem tartozott közéjük. Mégis, hálával gondolhatna vissza egykori barátnõjére, akinek emlékétõl menekülve kelt útra és vált jobb emberré. Hálával gondolhatna vissza, mégsem így érzett.
~ Igazán rühellem azt a kis ribancot!
Ez persze nem volt igaz. Valójában csak így próbálta számûzni a gondolataiból.
~ Olyan, mint egy kibetoszott pióca, aki az istennek sem akar eltûnni végre a fejembõl.
Mikor visszatért a valódi világba egy gyereket látott nem messze magától. A kis srác és pokémonjai feszültnek tûntek. Semmi kedve nem volt most egy ilyen kis törpével társalogni, de valamiért kötelességének érezte, hogy hazazavarja. Az õ korában nem tanácsos ilyen hidegben kint bóklászni.
- Hé, kölyök, húzz haza! – Nem a lehetõ legkedvesebb nyitás, de az évek folyamán megtanulta, hogy az erélyesség néha sokkal hasznosabb a kedves közeledésnél.
Ahogy alaposabban szemügyre vette a fiút, komoly meglepetésben lehetett része, hisz ismerte. Trant volt az, a pukkancs takonypóc, akivel egy-két hónapja találkozott, azon a feledhetetlen halloweeni éjszakán.
- Szia, Trant. – fogta némileg barátságosabbra. – Mit keresel, bocsánat, kerestek ti az utcán ebben a rossz idõben?

[Trant Hardwin]

Újabb lakost sikerült elijesztenem, mikor sétált mellettem, és õrülten szikrázó szemeimmel rámeredtem. Mire meghökkenhetett volna, megdöbbenésbe hajszoltam. Már csak pár méterre volt tõlem, én csak a közeledõ árnyat láttam, és harcra készen kiáltottam a colosra.
- Kihívlak egy pokémon párbajra, kettõ a kettõ ellen! – Hangom elnyomta az esõ hangjait, és mikor Fogatlan már kész volt támadni, szegény asszonyság, halálra váltan menekült el sikoltva. Hát ezzel a kis incidenssel nem törõdtem, és haladtam tovább magam szabta utamon.
Ekkor jött egy újabb langaléta, és már éppen kihívtam volna párbajra, mikor belém fojtotta a szót, és nem is akárhogyan. És már dolgozott is az epén serényen, szájam szélesre tártam, éles választ sejtetett a dolog, és oly nagy kedvvel tettem volna ezt, mire újabb sokk ért. Nevemen szólított, és most olyat tettem, amit nem nagyon szoktam. Felnéztem az emberre, egészen az arcába, hogy végre kiderüljön, ki is olyan merész, hogy egy ilyen napon az utamba akadjon.
- Garrius, hát te? A jó édes… - fojtottam el a feltörekvõ csúnya szavakat, és a fejem vörösségét is kezdte színteleníteni a kellemetlen esõ. Kidüllesztettem mellemet, és mire társaim mellém értek, mondtam büszkén. – Kihívást, harcot, kalandot, mely egy ilyen csodálatos ifjúhoz illik. Na meg bõsz társaihoz, hogy végre levezethessük bennük feltoluló energiákat. A fiatalság erejét. – Fogatlan helyeslõen vicsorított, ami inkább félelmetesnek lehetne mondani, de hát az nála mindig bejátszik. Közben Primus elkeseredetten és talán segélykérõen néz a szemben lévõ edzõre, ki egy fokkal sem jobb sajátjánál, de talán mégis az érettség jeleit mutathatná. Ám a jelek vagy elérnek vagy, nem mert hát gazdája nem hagyja annyiban a dolgokat.
- Pont te kellesz nekem. Harcoljunk meg, itt és most! Kettõ a kettõ ellen, és legyen tétje is a meccsnek. Valami nagy, valami grandiózus, egy hatalmas forró csokoládé ott abban a büfében!! – mondtam önelégülten, és tudtam ennek nem lehet ellenállni, a város csendes, fel kell zavarni ezt az állóvizet, hogy végre legyen részünk újra kalandokban, és épségünk kockáztatásával szerezhessük meg a nagy jutalmat, ami az átfázott csontjainkra ráfér igazán.

[Garrius]

Trant furcsa gyermeknek tûnt. Garrnak az a benyomása támadt, mintha egy kis srác ötvözõdött volna benne valami brutális, pszichopata sorozatgyilkossal. Érdekes párosítás. Ugyanakkor abban is teljesen biztos volt, hogy idõvel majd kinövi. A mai fiatalság gyakorta megy át fura korszakokon. Vannak kemény rocker arcok, szociális élet nélküli könyvmolyok, kétes nemiséggel rendelkezõ emok és ki tudja még hány kategória. Õ maga sem volt jobb a fiú korában. Különös, de még szórakoztatta is Trant egyedi stílusa.
- Mit akarsz te a fiatalság erejével?! – értetlenkedve nézett a srácra.
Mivel csak költõi kérdés volt, nem is várt válaszra, inkább szemügyre vette a két pokémont. Rattata pont olyannak tûnt, mint Trant. Egyszerûen fortyogott benne a düh. Machop viszont nagyon bizonytalannak, sõt már-már kétségbeesettnek látszott. Lehajolt hozzá és megsimogatta a fejét. Nem igazán tudta, miért tette ezt, de az ösztönei eluralkodtak rajta. Fogatlannal már nem merte volna megpróbálni ugyanezt. Körülbelül annyira szívesen dugta volna a kezét a közelébe, mint egy nagyteljesítményû húsdarálóba.
- Rendben, elfogadom a kihívásod! – felelte, miközben újra felegyenesedett. – Chimchar idegeinek amúgy is jót tesz, ha levezeti a feszültséget.
Evidens volt, hogy Trant ezt a két kis ázott verebet fogja használni, és afelõl sem voltak kétségei, hogy az õ egyik választása tényleg a tûzmajom lesz. A probléma ott kezdõdött, hogy ki legyen a másik harcosa.
~ Mindegy, van még idõm kitalálni.
- De remélem, te sem gondolod komolyan azt, hogy itt fogunk összecsapni. – Annyira elgondolkodott a találkozás elõtt, hogy jóformán azt sem tudta merre van éppen, így most kíváncsian nézett körül. Miután meghatározta a pontos tartózkodási helyüket, már azt is tudta mi lenne a legideálisabb hely számukra. – Tudok egy nagyon pöpec kis arénát a közelben. Ott nyugodtan legyõzhetlek. – Széles vigyor ült ki az arcára, úgy gondolta ezzel talán felbosszanthatja a kis pukkancsot. Mindig imádta mások idegeit buzerálni. – Ráadásul mellette van egy jó kis kávézó is, ahol a város legjobb forró csokiját készítik. Viszont remélem, rendesen kapsz zsebpénzt, mert nem egy olcsó hely. – Újabb vigyort produkált. – Gyere, Törpe, szedd a rövid lábaid!
Meg sem várta a fiú reakcióját, azonnal elindult. Tudta, hogy Trant követni fogja. Az esõ makacsnak bizonyult, egyáltalán nem mutatta semmi jelét, hogy a közeljövõben szándékában állna kapitulálni. Az utca végén viszont már látszott a célállomás, egy hatalmas híd. A betonkígyó nem egy folyó vagy tó fölött hajolt át, egyszerûen csak a forgalom csökkentésére és a dugók elkerülése érdekében építettek. A tervek szerint alatta egy négysávos út fog keresztülvezetni, de a munkálatok már hetek óta leálltak az rossz idõre való tekintettel. Kizárólag az alapot ásták ki, a munkálat többi részére valószínûleg csak tavasszal kerül sor.
Garrius kicsit lelassított, hogy bevárhassa Trantet.
- Mi történt veled Halloween óta?
Körülbelül öt percre volt még szükségük, hogy megérkezzenek. A hely, amit Garrius választott tökéletesen alkalmas volt egy pokémon összecsapás lebonyolításához. Keményre döngölt, száraz földön lépdeltek, harminc-harmincöt centivel a járdaszinttõl lejjebb, fölöttük pedig a hatalmas híd nyújtózott végig, megvédve õket az esõtõl.
A férfi - mert Trant mellett most hirtelen annak érezte magát – kirázta a hajából a nedvességet és szembefordult kihívójával.
- Kezdhetjük!

[Trant Hardwin]

A társalgás elkezdõdött, még ha a baráti hangnem igen csak gyilkos indulatokat takar, igaz csak az egyik fél részérõl. A kihívás megtörtént, de a válasz késett. És csak a további idegeskedés maradt. Garr ráérõsen húzta a dolgot, és rátértünk az „udvariaskodásra”. - Hát, az ami már benned nincs meg vénség. Itt járkálsz pokémonjaiddal ilyen öregen, és még tán én is többre jutok nálad. – Ha már heccelés tegyük komolyan, és a felbosszantott ellenfélt könnyebb legyõzni. A terület kiválasztását érintõ képességeimet firtatta, de ebbe bele se gondoltam, egyáltalán nem érdekelt különösebben merre is vagyunk. Egyik hely olyan mint a másik, se több, se kevesebb. Egy jó edzõ mindnek ki tudja használni elõnyeit, és hátrányait is.
- Na jó langaléta mit akarsz hol a jó hely neked, ahol feltörölhetjük a padlót veled? – Teszem fel a kérdést, és a forró csokoládé, na meg a meleg kávézó megindít bennem valami érzést. Csak egy foszlány, de a harci kedv még mindig tombol bennem, ezt pedig nem lehet egykönnyen elnyomni. Úgyhogy nagy haladós lépésekkel indulok meg a leendõ küzdõfelem felé, meg sem állva a kívánt, tényleg kifejezetten pokémoncsatára született helyhez.
- Na hát igazad van, egy ilyen helyet is csak olyan magasról lehet észrevenni. – Vigyorgok a képébe, na jó most már nem nézek fel rá, de ez a saját fejlesztésû szemébe-nézek-de-mégsem-csak-hogy-ne-kelljen-a-fejemet-felfelé-billenteni nézés nagyon jól szokott mûködni. – Hát halloween óta? Elég sok minden, legnagyobb részt edzettünk, úgyhogy esélyed sincs egyik pokémonodnak sem. – Állj, most jön a sátáni kacaj – Muhahahahahahahahahaha! – Lábaim mellett mintha csak a közös hangulat, de teljesen egyre jár az agyunk Fogatlannal, fõleg mivel õ is nevetéshez hasonlatos hangokat hallat, ami nem éppen megszokott tõle, de így a duónk egy ilyen borongós napon éppen csak nem félelmetes.
Primus örül a megértõ paskolásnak, még ha nem is szereti ha fiatalnak tekintik, és hasonló dolgokat mûvelnek vele, és már a remény is fellobban benne, de mikor Garr elfogadja a kihívást, minden reménye összeomlik. Egy szempillantás alatt szembe találja magát rémálmával, ami a könyörtelen, kikerülhetetlen harc. Hát de ez van, õ csak az edzõje játékszere, legalábbis ilyenkor még ha ódzkodik is ez ellen, fõleg az ilyen alkalmakkor. Fogatlant pedig nem akarja egyedül hagyni, bármennyire is nem kedvelik egymást, a hosszú hónapok alatt kialakult egy bizonyos bajtársiasság, fõleg mivel ilyen az edzõjük. Így mikor meghallja hangomat.
- Fogatlan, Primus titeket választalak. – És már nyúlnék a labdáért, de észbe kapok, és csak heroikus pózba állva mutatok elõre. A két harcosom pedig egymás mellé állva várják ki is lesz ellenfelük, már akit megismertek, vagy valami teljesen új.

[Garrius]

- Komoly komplexusaid lehetnek a magasságoddal kapcsolatban – állapította meg miután Trant már másodjára hozta fel a témát -, vagy fogalmazzak inkább úgy, hogy az alacsonyságoddal van bajod? A helyedben én is aggódnék, szerintem a te korodban már legalább húsz centivel magasabbnak kellene lenned. Hány éves is vagy, hat, esetleg hét? – És igen, ez két apró döfés egyetlen támadásban.
Nem volt semmi kétsége afelõl, hogy a kölyök tényleg sokat edzett Halloween óta. Sõt abban is biztos volt, hogy rengeteg embert rémített halálra a spontán kihívásaival.
- Tudod, kicsit irigyellek, ha én is óvodás lennék, talán több idõm lenne gyakorolni. A felnõtteknek viszont sok dolguk van, minket beengednek a 18 plusszos helyekre is…
~ …és most nem a koromra gondoltam! – A végét szigorúan csak gondolatban tette hozzá. Trant még bõven fiatal volt az ilyen jellegû témákhoz.
Nem gondolta volna, hogy a gyerek meglepheti, úgy érezte, mindenre fel van készülve. Tévedett. Õ azt várta, hogy két egymás után következõ párbajban mérik össze az erejüket. Nulla tapasztalattal indult a dupla harcokban, hisz még soha nem volt része ilyesmiben. Ráadásul ez azt is jelenti, hogy a pokémonok kiválasztása is sokkal nehezebbé vált. Chimchar remek ellenfele lenne Rattatanak, de egy ilyen ütközetben nem árt, ha a tréner két szörnye képes összedolgozni. Grovyle még talán hajlandó is lenne erre, abban viszont kételkedett, hogy ez a csimpánzról is elmondható. Egy röpke pillanatig az is átfutott az agyán, hogy egyedül csak a tûzmajmot használja. Ezt a verziót viszont hamar elvetette. Olyan lenne, mintha lenézné az ellenfelét, ami még egy ilyen kis liliputi ellen is súlyos hiba lenne.
- Rendben, az elsõ választottam Riolu! – A döntése megszületett, még, ha nem is tûnt teljesen ésszerûnek.
A kölyökkutya soha nem harcolt, sõt még csak nem is edzettek eddig komolyabban. Garrius tudta róla, hogy ismer három darab egész használható támadást, de komoly kétségei voltak afelõl, hogy ezeket stresszhelyzetben is képes lehet alkalmazni.
~ Valahol muszáj elkezdeni.
Chimchar Rioluval sem tudott volna együttmûködni, így a kék, kis szõrpamacs társa kizárásos alapon is csak egyvalaki lehetett, Grovyle.
A pokélabdák szétnyíltak és a két amorf sugár szépen lassan hús-vér lényekké materializálódott. A hüllõ vijjogva jelent meg, elõremeresztett karmokkal és ádáz tekintettel. Lerítt róla, hogy készen áll a harcra, sõt minden porcikája kívánja azt. Ezzel szemben partnere kinyújtotta nyelvét, boldogan lihegett és csak Garr utasítására maradt egy helyben. Valójában látszott rajta, hogy legszívesebben most azonnal odarohanna a másik két zsebszörnyhöz, hogy reményei szerint új barátokra tegyen szert.
- Nem, Riolu, maradj ott ahol vagy – utasította. – Ez most egy igazi harc. Emlékszel, meséltem már róla, hogy nemsokára neked is párbajoznod kell. Hát most jött el az idõ.
A csöppség tekintete riadalmat sugárzott, de amint észrevette maga mellett Grovylet egy fokkal nyugodtabbnak látszott. A hüllõ mondott is neki néhány kedves szót, aminek hála tovább apadt a félelme.
- Ne félj, Kó majd vigyáz rád!
Most, hogy így belegondolt, tökéletesnek találta az alkalmat Riolu elsõ bevetésére. Grovyle végig segíteni tud majd neki és szükség esetén meg is védheti.
- Tietek az elsõ támadás joga. Nõk és hobbytok mindig elsõbbséget érdemelnek!

[Trant Hardwin]

Amit csak lehet eleresztek a fülem mellett, de azért csak nem megy minden. Ezért hát, jön a válasz a támadás elõtt. Gyors és kíméletlen.
- Az a baj az olyan óriásokkal, mint te, túl sok szél éri az agyukat, szerencsére neked ilyennel nincs gondod – És úgy vigyorgok, mint a macska ki kanárit fogott. Az ellenfél pokémonjait már láttam, és egy-két mozdulatukkal is tisztában vagyok. Hála Halloween-nek, de az még közel sem elég. Elõvigyázatosnak kellene maradnom, de nem vagyok rá képes, túlságosan is nagy a bizonyítási vágy. Így hát belecsapok a lecsóba, és forrón eszem a kását.
- Fogatlan, Primus, együtt támadjatok. A mindent-legyõzõ-sötét-lovag-szuper-mega-dupla-áttörõ-fejelés támadással. Cél Grovyle. – A saját harci mozdulat, eddig mindig bevált, igaz még csak nemrég lett kitalálva, és a kipróbálását, is csak fák, vagy éppen céltáblák ellen sikerült. De ez nem kedvtelenít el, sõt mindig az elsõ szól a legnagyobbat.
Fogatlan egy rakéta induló sebességével lõ ki helyérõl. A nedves föld magasra repül lábai alatt. Fülét lesunyja, farkát maga mögött kiegyenesíti, minél áramvonalasabb legyen. Fajtársaihoz képest hatalmas rattata, de így csak egy lila villámnak látszik, mely elnyújtott negyedkörívet ír le. Primus ugyanezt játssza le, csak az indulásnál egy kis szemforgatást is beletesz a támadás nevének hallatán. Hát ez van, õ tudja a dolgot, nekem nagyon tetszik, így nem is veszek tudomást róla. Lépéseit megszaporázza és kissé lassú, nagy és szürke villámként, de legalább villámként, írja le Fogatlan elnyújtott negyedkörívének a tökéletes tükörképét. Még egy negyed feléig sem érnek, mikor találkoznak. Lehetõ leggyorsabban Primus Fogatlan hátára ugrik, és megkettõzött erõfeszítéssel, megpróbálják megtenni a köztük, és Grovyle közötti távolságot.
Ám a közvetlen becsapódás elõtt méterekkel Fogatlan letámasztja izmoktól dagadó lábait, és sebességét a nullára csökkenti egy szívdobbanásnyi idõ alatt. Ám Primus nem cselekszik hasonlóan. Elrugaszkodik hátáról, és nyílegyenesen célozza meg a zöld teremtést. Akár egy kilõtt rakétáról leszakadó tartozék, most úgy próbál belecsapódni ellenfelébe, mint egy robbanófej. Karjait testéhez szorítja, és reptében hengerbucskázik egyet, csak hogy elindíthassa az Alsó Rúgás támadást.

[Garrius]

Normális körülmények közt biztosan a támadás elkerülése mellett döntött volt, de a jelenlegi feltételek mellett más megoldást kellett találnia. Régebben Treecko egész harcmodorát eleve a kitérésekre építették fel. A jó tréner mindig képes alkalmazkodni a pokémonja jellemzõihez, sõt muszáj alkalmazkodnia, ha sikereket akar. Az átalakulást követõen Grovyle leküzdötte a túlzott törékenységével járó hátrányokat, de ez még továbbra sem tette õt valóságos, két lábon járó tankká. Már képes volt elviselni néhány komolyabb pofont, Garrius viszont továbbra is inkább apellált az agilitására. Egyetlen ember sem szereti, ha egy barátját fájdalom éri, és egy magára valamit adó tanító a zsebszörnyével kapcsolatban is így gondolkodik.
Ebben az esetben viszont volt egy zavaró tényezõ, Riolu. A tapasztalatlan kis jószág érdekében nem szerette volna, ha a hüllõ túlságosan eltávolodik tõle, így egy alternatív hárítási módot kellett találnia.
Az ellenfelek harci kedvére nem lehetett panasz. Fogatlan úgy vetette bele magát a csetepatéba, mint ahogy a türelmetlen kisgyerek esik neki a valódi karácsonyi ajándéktól elválasztó, fölösleges csomagolás szétmarcangolásának. Primus szintén zokszó nélkül indult meg, amin nem is volt mit csodálkozni. Ha Trant különös figura volt is, az már messzirõl lerítt róla, hogy komolyan gondolja a „pokémonosdit”. A különös…
~…inkább elcseszett…
… nevû támadás kezdetben egy sima dupla fejelésnek tûnt, ami valljuk be, nem ígérkezett túlzottan fenyegetõnek.
- Kó, most kivételesen erõre erõvel válaszolunk. Magbombát nekik! – Magabiztosan adta ki az utasítást.
A fû típus kitátotta a száját, amiben szinte azonnal megjelent a jókora fénylõ gömb. A láng nélkül izzó labdacsból három apróbb lövedék szakadt ki, egyenesen a lovagló párost célba véve. Tény, hogy ezen fogás mögött nem bújt meg olyan gondosan elõkészített koreográfia, mint Trant trükkjében, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne hatékony.
- Riolu, te maradj Grovyle mögött. – Egyelõre nem látta értelmét támadásra utasítani, úgy gondolta, hogy amíg a termetes Rattata is a közelben van, a kölyökkutyának is jobb, ha kimarad a csetepatéból. Primus ideális ellenfél lenne számára, de abban a rágcsálóban olyan ádáz dühöt látott, amit nem szeretett volna legújabb pokémonjával is megismertetni.
A trükkös mindent-legyõzõ-sötét-lovag-szuper-mega-dupla-áttörõ-fejelés sikeresen megtréfálta a célzásban, hisz a három robbanó mag -Fogatlan megtorpanásának és Machop továbbbukfencezésének hála – pontosan a két ellenfél közé csapódott be. Ez a fogás viszont sokoldalúbb annál, mintsem hogy teljes kudarcot valljon egy esetleges téves lövés miatt. A három fénylõ töltet a földbe fúródott, de annak rendje és módja szerint felrobbant. Lehet, hogy a konkrét explózió nem érte el a két harcost, de az általa kreált lökéshullám biztosan hatással volt rájuk, ami valószínûtlenné tette, hogy a humanoid pokémon támadása úgy sikerüljön, ahogy azt elõzetesen eltervezte.
Egyelõre még túl sok volt a füst, hogy lássa a végeredményt, de bízott Grovyleben. Parancsot azonban nem adott ki újabb támadásra. Biztos volt benne, hogy Trant számára jobb, ha hagyja még kicsit támadni és ezzel irányítani a meccset. Kicsit Chimcharra emlékeztette a fiú. Õt is csak csata közben lehet érdemben nevelgetni.
- Amúgy árulj el nekem valamit, egy ilyen kicsi fejbe, mint a tied, hogy fér el egy ennyire hosszú elnevezés? Szerintem te nem kapsz elég házi feladatot. Elõre retteghetsz, ha esetleg valaha tanügyminiszter leszek…

[Trant Hardwin]

Szemem csak úgy szikrázik az összeszokott dolgozott mozdulatok láttán, ám a tökéletes kivitelezéstõl még messze volt. Fõleg, mivel az ellentámadásra egyáltalán nem is számítottam, de hát majd legközelebbi csatakor más lesz a dolog. Így csak néztem, ahogy csetlenek botlanak a robbanástól. Fogatlan szerencsére jobb helyzetben volt, és visszakozott, de nem elég gyorsan, és a robbanás ereje arrébb penderítette. Ám a kis vasgyúró gyorsan összeszedte magát, így hát kissé megkopott szõrét felborzolva, szemei vérbosszút követelve, indította meg gyorstámadását. Még szólni sem volt idõm neki, de hát úgyse engedelmeskedett volna ebben az állapotban.
Közben Primus-t is arrébb mozdította a robbanás, és pörögve-forogva adta át magát az émelyítõ érzésnek, hogy a világ kering körülötte. A támadás teljesen elvetélt ötletnek számított most már, így pörgõ ágyúgolyóként borította le lábáról Kó-t (Bocs az irányításért) . A két pokémon egymásba gabalyodva fekszenek a földön, és el sem lehet egymástól választani õket, ahol machop-omat sejteném ott zöldes árnyalatot látok, és ahol egy Grovyle-nak kellene lenni, ott pedig szürkés bõrt fedezek fel. Hát csak szóban tudok kiáltani, hátha sikerül összeszednie magát Primus-nak.
- Állj fel Primus! Állj fel! – Látszik a mozgolódás, de hogy bármi is kisüljön belõle, azt már nem tudnám megmondani. A gabalyodás, mint egy gordiuszi csomó, csoda kell a kibogozásához. Azért egy elkeseredett – Átható tekintetet támadás!- Még oda kiáltok, de nem tudom milyen eredménye lesz, még csak a szemébe sem tud nézni, legalábbis innen nem úgy látszik, mintha tudna.
Így hát maradt Fogatlan, legalábbis akivel foglalkozni kellene, de egyetlen egy baj van vele, hallgatni nem fog rám, ami aztán tényleg nem jó dolog. Azért a Gyors Támadását, megpróbálom irányítani, mert ahogy így halad nem csak Kó-t, de Primus-t is maga alá fogja gyûrni a megveszekedett lila vonat.
- Fogatlan Riolu-t támadd! Riolut!! A kék pokémont!!! – Ez pedig olyan, mint a falra hányt borsó, semmi értelme, és még rondán is néz ki, nem is beszélve, hogy utána takarítani kell jó sokat. Hát ez van, mást nem nagyon tudok tenni, csak figyelem, ahogy a páros harcban szépen elagyabugyálnak, majd minket.

[Garrius]

A robbanás hatásosnak bizonyult, bár ezen nem lehetett különösebben meglepõdni, ez egy olyan trükk, amit az esetek túlnyomórészében siker koronáz. A detonáció ugyanakkor kellemetlen porfelhõt is kavart, amelynek hála a látási viszonyok romlottak. Ennek tudható be az a tény is, hogy Grovyle nem tudott idõben félreugrani. A hüllõ már túl késõn látta meg a felé esõ – mert talán ez a legmegfelelõbb szó – pokémont, így az telibe találta, és a lábáról is ledöntötte. Kétségtelenül az lett volna a legjobb, ha Kó azonnal menekülõre foghatja, de ehhez túlságosan összegabalyodott Primussal. A jellemzõen higgadt zsebszörny ettõl kezdett pánikba esni, és kézzel-lábbal próbálta lerázni magáról az ellenfelét.
- Nyugodj meg, Kó! – kiáltotta ellentmondást nem tûrõ hangon. – Kapaszkodj bele és szorítsd magadhoz erõsen. Utána pedig hadd szóljon az Elszívás (Absorb).
Az elmúlt két év harci tapasztalatai jól jöttek az ilyen szorult helyzetekben. Garrius azért akarta, hogy a pokémonja szorosan passzírozza magát a szürkéskék lényhez, mert így az aligha tud ütésekkel és rúgásokkal operálni. Persze a trükk fordítva is mûködik, a hüllõ repertoárjából szintén ideiglenes kizárásban részesültek a fizikai támadások. Magyarán mindössze egyetlen trükk maradt a pakliban, a fennemlített Elszívás.
Grovyle az erõlködéstõl összeszorította szemhéjait és, ha nem is a szokásos könnyedséggel, de megjelent körülötte a jellegzetes vörös aura. A szellemcsápok elõször kiváltak a két testet körbevevõ élénk fénybúrából, majd a célpontba marva, visszakanyarodtak. Különleges látványt nyújtott a támadás, olyan volt, mintha egy látványos karácsonyi dekorációt felejtettek volna itt. A vizuális hatást persze valamelyest rontotta a még mindig gomolygó porfelhõ, igaz ez a zavaró tényezõ rohamos gyorsasággal veszítette az erejét, fokozatosan teret engedve a makulátlan, tiszta légnek (fura szó), melyet egyedül már csak a küzdelem feszültsége szennyez be.
Garrius figyelmét annyira lekötötte a megfelelõ stratégia kiválasztása Machop ellen, hogy egy röpke pillanatra meg is feledkezett a másik veszélyforrásról, Fogatlanról. A dühkezelési problémákkal küszködõ Rattata villámgyors magánakcióba kezdett, ami ellen már csak egyetlen használható megoldást látott, bevetette a párbajszûz Riolut.
- Rió, Ugró térdelést (Hi Jump Kick) a rágcsáló ellen!
A kiskutya, ha nem is magabiztosan, de engedelmesen fogadta a parancsot. Rutintalanul ugrott fel, hogy a térdével lesújtson a megállíthatatlannak tûnõ Fogatlan homlokára. Ez a csapás iszonyú erõvel képes odavágni… amennyiben az alkalmazója tudja, hogy mit csinál. Riolu viszont jóindulattal is maximum csak sejtette.
Nem úgy tûnt mintha Rattata hallgatott volna Trantre, Garriusnak az az érzése támadt, hogy továbbra is Grovylet - és így Primust – készül egy emberes tockosban részesíteni. Riolu célpontja viszont ennek ellenére is õ maradt. A térdelés találkozott az egér pokémon Gyors Támadásával…
A csapások kioltották egymást, csakhogy ez kétségtelenül az ellenfélnek jelentett pozitívabb végkimenetelt. Rattatanak csak megszakadt a mozdulata, de Rió nem volt felkészülve a fájdalomra, ami – a visszahatás elve miatt - a saját lábát érte. Fiatal kutyákra jellemzõ hangon nyüszített fel, miközben fejvesztve próbált tanítója lábai mögé menekülni. Nagyon megijesztette a helyzet, amiért hibáztatni sem nagyon lehetett. Garrius mégis nagyon bízott benne, hogy képes lesz folytatni a harcot. Nem szerette volna, ha Grovyle teljesen magára marad.

[Trant Hardwin]

Hát itt már semmi sem sikerül, de mindegy legalább halad a csata. És egy kevéskét még meg is nyugodtam, ami nem kis elõny. Szóval mérlegelve a helyzetet, vehetem a fejem a falba, mert hát Primus-nak most kellene egy erõteljes fejelés, de még mindig nem tanítottam meg neki. Szóval akkor az most sztornó, de míg talpra nem kecmereg folytathatja az Átható tekintett. Igaz az Elszívás még mindig körülöleli a testét, de majd lesz vele valami.
- Primus állj fel, de nézd továbbra is. – Lassan feltápászkodik , igaz kínozza még továbbra is a kék fényaura körülötte, de kibírja. – Alsó Rúgás! – Mire feláll, máris alacsonyra viszi súlypontját, és megindítja a támadását. Elõre lendül, lába gyors akár a villám, és legalább olyan pontatlan is. Csak reménykedni tudok, hogy találni fog.
Közben Fogatlant nem várt atrocitás éri, a támadását akadályozták meg, ami még szörnyûbb, azzal, hogy õt magát ütötték meg. Még én sem nagyon mertem ellenkezni vele, és valahogy a csatáiban is mindig dominált az ereje, vagy olyan ellenféllel kezdett, ami túlontúl erõs volt neki, így nem csoda, hogy ha nagyokat kapott. Azokat az ütéseket eltûrte, de egy ilyet már nem nagyon fog. Szemei felizzanak, ez pedig a dühtõl, és nem a harci kedvtõl. Vérbosszút fog állni olyan elszántan, ahogy csak tõle telik. Szeme felett a kopott szõr, még félelmetesebbé teszik, nem hogy a csupa karcolás, és gyógyult sérülés nyoma, ami aztán tényleg igazán mutatja veteránnal van dolgunk.
Szóval minden kiáltásom ellenére Fogatlan, még mindig Kó-val foglalkozna, ám most riolu megakadályozta benne. Ez pedig vért kíván. Rattatám feltápászkodik megrázza magát, és mielõtt még bármit is mondhatnék, már megint természetesen, teljes sebességre kapcsol. Csak úgy porzik utána a föld, ahogy négy lába kaparja maga alatt a talajt. Ökleléssel próbálkozik, már megint. Mikor valami bántja azonnal fejjel rohan a falnak, vagy éppen ellenfelének. Hát ez van, ennyit a csapatmunkáról. Még kell pár pofon mire lenyugszik annyira, hogy újra értelmesen lehessen vele beszélni.

[Garrius]

Riolu félt. Amit annak a lila egérnek a tekintetében pillantott meg, soha nem tapasztalt rémületet plántált el a lelkébe. Tudta, hogy Garrius kitartást várna el tõle, de mégsem volt képes rá, hogy ott maradjon és szembenézzen a másik pokémon haragjával. Õ mindig úgy gondolta, hogy ezek a viadalok, amikrõl már annyi mindent hallott a tanítójától és Grovyletõl, valójában játékos vetélkedések. Most viszont egyáltalán nem volt meggyõzõdve arról, hogy a következtetései helyesnek bizonyultak. Ez a Fogatlan nevû nem úgy nézett ki, mint aki nagyon barátira venné a figurát.
Kicsit szégyellte magát, amiért megfutamodott, de a fájdalom és a félelem úrrá lett rajta. Azonnal menekülõre fogta, egyenesen a Garr lábainál remélt biztonság felé.
A fiú legszívesebben megnyugtatta volna a kis zsebszörnyet, hogy rábírja a folytatásra, de világossá vált számára, hogy ez nem az a csata, amiben ideje lenne ilyesmire. Lehet, hogy Riolu így rossz szájízzel hagyja el a képzeletbeli szorítót, viszont cserében egy darabban marad, ami azért fontosabb szempont. Mikor észrevette, hogy a Rattata célba vette a sípcsontját szorongató kiskutyát, azonnal lecsatolta a megfelelõ pokélabdát.
- Ügyes voltál, de most térj vissza! – A hangjából nem volt kiérezhetõ a csalódottság, pedig valójában egyáltalán nem ezt várta. Nem akart még elhamarkodott következtetéseket levonni, de tény, hogy Treecko mellett nem szokott hozzá a megfutamodáshoz.
Nagyon bízott benne, hogy Fogatlan Riolu helyett nem rajta akar majd bosszút állni és leállítja a támadását.
A csata viszont még folytatódott. Lehet, hogy az erõviszonyok megváltoztak, és másik pokémonjának így jóval nehezebb dolga lesz, ám innentõl kezdve csak egy irányba kell koncentrálnia, ami enyhítette a túlerõ okozta kellemetlenségeket.
- Grovyle, hagyd abba az elszívást és próbálj meg eltávolodni Primustól!
Részletesebben nem tudta megfogalmazni a parancsot, hisz sehogy sem tudott rájönni, pontosan mit kellene tennie a hüllõnek. Még mindig úgy tûnt, hogy túlságosan összegabalyodtak.
A fû típus körül eltûnt a vörös aura, ráadásul a Machop azt is érezhette, hogy a szorítása is folyamatosan gyengül. Már nem akart belekapaszkodni az ellenfelébe, inkább megpróbálta végrehajtani Garrius utasítását, annak ellenére is, hogy tisztában volt vele, ezzel néhány erõteljes találatot kockáztat meg.
Nyílván ez esetben szeretett volna tévedni, de a biztonság kedvéért próbálta valamelyest megfeszíteni a testét, hogy ezáltal tompítsa az ütést vagy rúgást. A találat végül egy Alsó Rúgás formájában érkezett, ami egyrészt fájdalmasnak bizonyult, másrészt viszont elég erõs taszítóerõt produkált ahhoz, hogy végre ismét távol kerüljön Primustól.
- Nagyon jó, most mi fogunk támadni!
Groyle mély lélegzetvételt produkált, hogy pótolja a tüdejébõl kiszorított levegõt, és indulásra készen vetette volna magát Machop felé, de annak tekintetétõl egy pillanatra megtorpant. Volt valami nagyon fenyegetõ ebben a pillantásban.
- Levélkard! (Leaf blade)
Mestere szavai kiragadták a meglepettség állapotából, alkarján pedig megjelentek a jellegzetes világító szabják. Villámgyorsan tört elõre, hogy a mozdulatsort két precíz vágással zárja, melyeket Primus felsõtestére célzott. A sebessége egészen elképesztõnek hatott, a támadás néhány apróbb mozzanata emberi szem számára már a felfogható skálán is kívülre esett. Ezen viszont nincs mit csodálkozni, Grovyle faji standardjaihoz tartozott a lenyûgözõ gyorsaság. Kó számos támadást és trükköt ismert, mégis a sebességét tartotta a legveszélyesebb fegyverének…

[Trant Hardwin]

A könnyem majd kicsordul mikor látom milyen ügyesek is neveltjeim. Vagy legalábbis én így gondolom, mert õk vagy egyenjogú társnak, vagy éppen saját neveltjének gondolnak engemet. Annyira nem is fontos, Primus megszerzi a vezetést elszakad Kó-tól, ám a következõ támadási javaslatomat nem tudom véghez vinni, mert leköti a figyelmemet a sokkal veszélyesebb Fogatlan viadala, amit ha nem állítok le azonnal, nagyon meg fogom bánni, és nem csak én.
Teljes erõbõl rohanok rattatám felé, és hogy miért? Mert õ is ezt teszi, nem torpantotta meg sem az, hogy riolu visszavonult, sem az, hogy a labdájába is vissza került, így célpont nélkül maradt. Fogatlan csak egy dolgot látott, a férfit aki elvette harci partnerét, ezért pedig õ került a célkeresztbe. Már oly sokszor eljátszottuk ezt, sajnos összeszokott páros vagyunk. Rohanás közben labdáját magam elõtt tartva célzok, és lövöm ki újra, és újra a hívósugarat. Megannyiszor kitér elõle, és folytatja az öklelést. Újra csak testi erõmmel kellett válaszolnom.
Rakéta erejével akar Garriusba becsapódni, én pedig elõre vetõdök. Kitárt karokkal emelkedek a levegõbe, mintha csak repülnék. Utolsó elõtti pillanatban érem el kedvencemet. Levegõben teperem le, és célt tévesztve borulunk a földre Garr mellett nem sokkal. Karjaimmal összeszorítom, még hosszan csúsztunk a földön, nem is törõdök a sárral, sem a szakadozott ruháimmal. Két méretes karmolást is kapok, de végül csak lenyugszik monoton hangommal körülvéve, harci dühe, és vérszomja alább hagy, de tudom már elkéstem. Primusra nem figyeltem, és bármennyire is tudja - elméletileg - az összes támadást profin, és képzett, de még mindig mérhetetlenül gyenge.
Borotvaként vágó levelek mély sérüléseket okoznak neki. Eléggé megsérül, az utolsó vágás felemeli a levegõbe, földön köt ki. Szeme megtört, akár a teste, de lassan feláll. Kezével nyomja ki magát, éppen csak hogy alig tántorog.
Kezeit maga elé tartja, és olyanba kezd, amit nem is mondtam neki. Energiáit Fókuszálja, testét körülveszik a sugarak szemei ádázul villognak, és már látom legerõsebb támadására készül. Kezeit keresztbe teszi, és azok sárgán felvillannak. Elrúgja magát a földrõl, és a Karate Ütés, pont nyak tájékon találja el Grovíle-t. (Csánat, de ezt most végigjátszatom.) Talán túl hirtelen jött, talán már tudta, amit én. Most is úgy esett, ahogy szokott lenni. A technika tökéletes, a kivitelezésben egyetlen hibát sem lehet találni, elméleti tudása leírhatatlan Primusnak, pillanatok alatt betanul mindent, és addig gyakorolja míg tökéletesen nem sikerül neki. Ez mind jó és szép, e mellé a bátorsága, és a könyörtelensége, hogy elérje célját legyõzhetetlenné tenné, csak egyetlen aprócska hiba van benne. Egyetlen egy átlagosan erõs ütése, vagy rúgása sincs neki. Már mikor elkaptam tudhattam volna a gyengeségét, nem véletlenül sikerült saját kézzel elkapnom egy harcos pokémont. Egy szó mint száz, az ütés talált, tökéletesen, egy ilyen egy egész csatát eldönthetne, ha egy pinduri erõt is tudott volna bele vinni. De így Kó csak nézi, mi is történhetett. Semmilyen sérülést nem szerzett, Primus pedig csak áll a fél fejjel magasabb Kó elõtt, szemeznek egymással. Primus bátor, nem fél a sérüléstõl, sem az ellenségtõl, eléggé egyenes, hogy várja az utolsó ütést.

[Garrius]

Grovyle támadása tökéletesre sikeredett. Ezen persze nem lehet meglepõdni, gyakran használta ezt a fogást, és így akár legmélyebb álmából is felébresztve, ez lenne a minimálisan elvárható tõle. Két precíz és villámgyors vágással kínálta meg Machopot, akinek egyszerûen már nem jutott ideje megfelelõen védekezni. Tiszta találatok ejtettek komoly sebeket a harcos pokémon kemény bõrén, földre küldve azt. Chimchar ebben a pillanatban nyilván a tökéletes alkalmat látta volna a mérkõzés befejezésére, de Kó ennél jóval sportszerûbb elveket vallott. Garrius mindig azt tanította neki, hogy nem szép dolog rátámadni egy fekvõ ellenfélre, és ezt most is betartotta. Különben sem volt biztos benne, hogy az ellenfele egyáltalán képes lesz felállni.
Ennek köszönhetõ az is, hogy megengedett magának egy pillanatnyi kitekintést a párbaj másik résztvevõjére. Eddig olyan gyorsan történtek az események, hogy nem volt ideje Rioluval foglalkozni. Most, hogy rátört ez a felismerés, a bûntudat keserû ízét érezte a szájában, noha tudta, hogy nem azért hanyagolta el társát, mert nem törõdik vele, hanem egyszerûen egy testes harci pokémont kellett valahogy leráznia magáról.
Legnagyobb meglepetésére sehol nem látta a kölyökkutyát, viszont valami olyat pillantott meg, ami teljesen szürreálisnak tûnhetett. A fiatal tréner saját zsebszörnyével birkózott, miközben Garriuson látszott, hogy nem igazán tudja, hogyan kellene közbelépnie.
A fiú valóban csak állt ott és pislogott bambán. Túl sok meglepetés érte az elmúlt másodpercekben. Rattata nem hagyta abba a támadását, és látszott az eszelõs tekintetén, hogy feltett szándéka felöklelni õt. Úgy tûnt, ha nem volt jelen Riolu, a tanítója is tökéletesen megfelelt dühlevezetõ eszközként.
Garrnak volt vészterve, és már a tûzmajom labdáján tartotta a kezét, amikor Trant közbelépett. A kissrác eredeti elképzelése az lehetett, hogy visszahívja pokémonját, de miután ez sikertelennek bizonyult, a saját testi erejét vetette be. Legyûrte saját pokémonját, majd addig viaskodott vele, míg le nem nyugtatta azt. Garrius egyszer-kétszer próbált közbelépni, de látta, hogy a gyermek egészen jól boldogul. Szinte biztos volt benne, hogy nem elõször történhetett már ilyen.
~ Lehetséges, hogy nem csak nekem adódnak problémáim egy-egy pokémon megnevelésével? – Ez a gondolat, még ha csúnya dolog is, elégedettséggel töltötte el, majd gyorsan el is szégyellte magát, hisz egy térdig érõ kölyökhöz hasonlította magát, aki 20 éves korára nyílván mindenben lekörözi majd. – Legalábbis, ami a pokémonokat illeti.
Kó a kelleténél hosszabb ideig figyelte a nem mindennapi eseményt, így teljesen felkészületlenül érte Primus támadása. Mire ismét az ellenfele irányába fordította a tekintetét, az már megállíthatatlanul suhant felé. Tudta, hogy a támadás eltalálja, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy kibírja majd a csapást.
Ezért is tûnt annyira furcsának, hogy gyakorlatilag szinte meg sem érezte az ütést. A magatehetetlen hátrazuhanás helyett, csak felhúzta egyik szemöldökvonalát és úgy bámult néhány másodpercig Machopra. Nem értette mi történt, de a helyzet adott volt egy pofás kis ellencsapáshoz. Primus már talpon volt, így bûntudat nélkül támadhatta volna, valamiért mégis rosszul érezte magát, amikor újra kardokat formált az alkarján lévõ levelekbõl. Maga sem értette miért haboz ennyi ideig, de még mindig nem tudta, mi történt pontosan az imént.
A kételyeitõl végül Garrius hangja szabadította meg.
- Grovyle – mondta -, azt hiszem, itt megállhatunk. Egyedül maradtál két pokémonnal szemben, fogadjuk egy a vereséget. – Cinkos mosolyt küldött a hüllõ felé. – Mégsem kockáztathatom, hogy megsérülsz a túlerõvel szemben.
Felajánlotta a kezét a földön lévõ Trantnak, majd magához intette Kót is.
- Azt hiszem, jövök neked egy forrócsokival.

[Trant Hardwin]

Ádáz harc kezdõdött, melyben kaptam, és adtam is. Hol egy jobb horoggal kínáltam meg, hol egy méretes karmot éreztem hátamba. Végül csak sikerült annyira lefognom kis kedvencemet, amely megnevezés már igen csak kezdi elveszteni tényleges jelentését, mert hát már nem nagyon kicsi. Éppen csak sikerül legyûrnöm, és úgy érzem talán még hagyja is magát. Ám akkor jön a karmolása, és a fogainak nyoma hátamon, el is vetem ezt a balga ötletet. Még hogy figyelne rám. Bahh!
Nagy nehezen sikerül elõhalásznom a pokélabdáját újra, és minden teketória nélkül belé vezetem a vörös kis sugarat. Már én sem bírom, és szerintem ha keresztül jut rajtam, következõleg Garrius jött volna. Annak pedig senki sem örült volna, ha nyolc napon túl gyógyuló sérülések miatt kellene felelnem, valami hatalmas bíróság elõtt, mert nem tudom megfegyelmezni pokémonomat. Így hát nem marad más választásom, mint felkészülni a csata végére, hogy Primussal kell megvívnom Kó ellen. Ám ez is elmarad sajnos.
Hátra pillantok, és már látom a csata eldõlt. Primus tökéletes ütése, tökéletes volt, csak hát erõ nem volt benne. Szemeimet összehúzom, és már tudom a végkimenetelt. Eddig is bizonyos volt, a vesztésem, mert hát ismerem pokémonjaim korlátait, machopé pedig olyan alacsony, még egy magicarp is simán át tudná ugrani, pedig még lábai sincsenek. De mielõtt feladhatnám, a küzdelmet… Na jó nem adtam volna fel, hanem hõsies harcok közepette, küzdöttem volna ki egy döntetlent. De ez mégsem járja, hogy a puhány csak így feladja.
- Hát mi az, hogy te puhány csak így feladod? – Öntöm szavakba az ellenérzéseimet, amit nem nagyon finomítottam. – Így nem fogadom el a harc végkimenetelét. Hát mi vagy te férfi vagy csirke. – És igaz felnõttek már rég kinõttek az ilyen mozdulatsorokból, de hát én még oly messze vagyok tõle, mint Pikan sziget a Slateport City-tõl. Hát akkor kezeimbõl szárnyakat varázsolok, és elkezdek velük csapkodni, miközben világgá kotkodácsolom a vesztes gyengeségét. Hát ez van, minden hatásnak megvan az ellenhatása, az pedig most én vagyok.
- Rendben van, akkor felezzük a fizetséget – mondom, miközben odalépek Primus-hoz, és vállát átvéve nyakamon, támogatom a közeli célunk felé. Nem hívom vissza a labdába, õ nem olyan mint Fogatlan. Machop most megérdemel egy kis édességet, hát még én a forró csokoládét ebben a mocskos idõben. Majdnem térdig gázolok a sárban, és hát az esõ is már kezd olyan lenni, mintha szembõl esne, nem is az égbõl. - Na gyere te mamlasz, a pokémonjaidat én hívom meg. Rájuk fér egy kis szíverõsítõ, egy ilyen harc után. – És már veszem is elõ saját arany színû kártyámat, mit a világ minden pontján elfogadnak, és bármit meg vehetek belõle. Hát igen ez van ha a család gazdag, és még annál is gazdagabb.
Primust éppen idõben kapom el, az utolsó elõtti pillanatban nyalábolok alá, és így nem is zuhan a földre. A harc kivett belõle sokat, és ezt meg is említi, igaz csak találgatni tudom mit is akart azzal az összetett mondattal, hogy:
- Ma machop, chop, chop, ma machop – Már rég együtt utazgatunk, de a mondandójukat még nem értem. Jól van Fogatlanét mindig el tudom találni, de hát a halálos fenyegetés, és a hagyjam már békén között választhatok. Nem mintha buta lenne, inkább csak magának való.