Jégszikla

[Webber]

Mikor megtudtam, hogy Eevee nem csak általam eddig ismert 5 pokémon - Vaporeon, Flareon, Jolteon, Espeon, Umbreon - egyikévé tud átváltozni, nagyon izgatott lettem. 2 új lehetőség, számtalan ötlet és gondolat.
Az egyik új evolúció Leafeon, aki fű típusú. Nem rossz, nem rossz, de fű típust szinte bárhol tudok fogni. A másik evolúció, Glaceon viszont jég típusú! És mivel a jég típus jól tudja támadni mind a sárkány, mind a repülő típusokat, ezért mondjuk egy Dragonie-nak esélye sem lenne ellene.
Igen ám, de míg az első három evolúció egyszerű kövekkel érhető el, addig ez utóbbi kettőhöz el kell menni egy bizonyos helyre. A mohos szikla egy erdőben, a jégszikla pedig egy - ki gondolta volna - egy jégbarlangban van. De nem akármelyikben, hanem A Jégbarlangban.

Utálom a hideget. Mondogattam magamban, miközben próbáltam minél több cuccot belegyűrni hátizsákomba. Elemlámpa, elemek, kaja, váltóruhák... Itt a városban borzasztó meleg van: nem tudsz megenni úgy egy fagyit, hogy a vége ne a könyöködön vesszen kárba. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hova is raktam a múltkorról megmaradt fáklyát és egyéb tűzgyújtó eszközöket, de sajnos vagy elveszett, vagy ellopták, vagy épp elfogyott a barlangból kijövet.
Sebaj, beugrok a boltba! Elég hangos volt az ugrás végi földetérés, így mindenki rámnézett bent. Kissé elpirulva siettem oda a boltoshoz, mit ajánlana a jégbarlangi látogatás világosabbá és nem utolsó sorban kevésbé hideggé tételére.
Kis gondolkozás után elővesz a pult alól egy cédének látszó tárgyat.
- Ez egy Technical machine, röviden TM. - Mondja, látva értetlen arcomat. - Ezzel megtaníthatod egyik pokémonodnak a Lángszóró támadást. És csak 10.000 poké$-ba kerül.
- Hú, hát én valami másra gondoltam; kis gázégőre, fáklyára, vagy valami hasonlóra. - Meg nincs is ennyi pénzem. - Tettem hozzá magamban.
- Vagy itt van egy Tűzkő; ezzel, ha van egy megfelelő pokémonod, átváltoztathatod.
Mi van? Ezzel a kővel csak tűz típusú pokémont lehet továbbfejlődtetni, akkor meg mi értelme? Kivéve persze Eevee. Honnan tudja, hogy van egy Eevee-m?!
- Nem, köszönöm, még mindig valami tárgyi dologra gondoltam! - Mondom, kissé már erélyesebben.

Nagy nehezen sikerült mindent beszerezni, amit akartam. Plusz egy csomag franciakártyát - mert 50 %-kal le volt akciózva és mert nagyon ajánlgatta az eladó, én meg nem akartam mufurcnak tűnni, aki semmilyen ajánlatot nem fogad el.

Visszaérve kiengedtem a pokémonjaimat és megetettem őket. Természetesen nekik is viszek az útra ennivalót, de ezt az adagot legalább már ők fogják cipelni a gyomrukban.
Miközben ettek - és nem figyeltek annyira - elmondtam nekik, hogy hova is készülök, illetve készülünk. Senkinek nem volt ellenvetése, így miután én is megebédeltem, visszahívtam őket a labdáikba, hátamra kanyarítottam hátizsákomat és elindultam a Jégbarlang felé.

[Attila]

Ismét Johtoba hozott utam. Hogy miért? Azt pontosan én magam sem tudom. Unalmamban elindultam Bulbasaurral az oldalamon és egyszer csak azon kaptam magam, hogy épp elhagytam Kanto-t és már Johto ösvényeit járom.
Borzasztó régen jártam már ebben a régióban. Kevés itteni pokémont ismerek, ezért örültem neki, hogy erre sodort a sors, mert talán találkozok pár, számomra ismeretlen egyeddel az utam során.
Kis pihenőt tartottam Mahagónia városától keletre. Egy ösvény mellett pihentünk le Bulbasaurral. Gondoltam kiengedem a többieket is, had szórakozzanak, elvégre csak nem lehetnek bezárva a pokélabdába egész nap. Szép sorjában engedtem ki őket. Kivételesen Pain sem agyalt meg, helyette inkább egy fát kezdett el püfölni minden erejéből. Megtanultam az idő során, hogy értelmetlen rászolni, még a végén én is kapok, ezért inkább hagytam, hagy folytassa a tevékenységét. Mint később kiderült, egy gyümölcs fa volt amit püfölt és azért csinálta, hogy megszerezze a termést, ami a fán nőtt. Miután kellő mennyiségű gyümölcsöt szerzett felkapkodta őket és leheveredett az egyik fa tövébe elfogasztani zsákmányát. Haunter viszont huncut mosollyal indult el felé és látszólag feltett szándéka volt, hogy megakadályozza Paint a nyugodt étkezésben. Machopnak nem tünt fel ez az egész, így Haunter észrevétlenül lopózott oda, majd erejét használva elkezdte lebegtetni a gyümölcsöket Pain körül. A kezében tartott alma is kiszaladt a markából és a feje felett kezdett el levitálni. A harcos pokémon eleinte nem értette az egészet, csak a fejét kapokodta ide-oda, de végül kiszurta a hangosan vihogó Hauntert. Gyanítottam, hogy nem fogja ennyiben hagyni Pain és nem lesz valami kellemes vége ennek az egésznek. El is indult Haunter fele és már emelte is az öklét, hogy behúzzon neki egyet, de meglepetésére az ütése áthatolt a szellem pokémonon és a nyugodtan legelésző Rhyhornt találta el. A földpokémonnak semmi baja nem történt, hála kemény páncéljának, de annyira megrémítette a váratlan ütés, hogy rögtön mögém loholt és rettegve tekintett ki a hátam mögül. Eközben Haunter meg csak kacagot és kacagott az egyre idegesebb Pain-en, aki csak kergette és kergette a szellem pokémont, de mind hiába.
Kezdeti félelmem, hogy valamelyiküknek bajuk esik gyorsan elillant és a vidámság vette át a helyét. Együtt nevettünk Haunterrel Machopon, ahogy reménytelenül kergeti őt.
Szórakozottan néztem körbe, hogy Bulbasaur mit csinálhat, de sehol sem láttam. Sem a fák tövében, sem az út mentén, bokrok közt sem, sehol se volt. Ilyedten szóltam a többieknek, hogy fejezzék be a játékot, mert Bulbasaur eltünt.

Eközben a fű pokémon már rég messze járt a tábortól. Egy Zubat-et kezdett el követni, aki végül egy hatalmas barlangba szállt be. A kis pokémon nem törődve a veszéllyel, követte a pokémont a sötét nyíláson keresztül. Minél mélyebbre hatolt a barlangban egyre sötétebb és hidegebb lett. Bulbasaur meggondolta magát, elindult visszafele, hogy visszatérjen a táborba, de az egésznek csak az lett a vége, hogy mégjobban eltévedt. A sötétben nem látott olyan jól, indáival tapogatózott legtöbbször. Egyre jobban kezdett úrrá lenni rajta a félelem és ezt tetézte a sötétben hallható hangok zavaros kavalkádja is. Valószínűleg csak pokémonok, nyugtatta magát, de a kezdeti lassú ráérős lépésekből futásra váltott át, úgy kereste elkeseredetten a kijáratot. Viszont minél jobban kutatta azt, annál mélyebbre és mélyebbre hatolt, míg végül azt érezte, hogy már nem sziklán lépked. Indáival végigsímította párszor a talajt, megszaglászta, majd megnyalta és végül megállapította, hogy ez bizony jég. Óvatosan kezdett el botorkálni a lecsüngő jégcsapok ezrei alatt. A gondolat, hogy az egyik leszakadhat és felnyársalja őt, teljesen megrémítette. Viszont a sok rohangálástól teljesen kimerült. Leheveredett az egyik jeges szikla tövébe és úgy döntött, hogy pihen egy kicsit, hogy pár óra múlva újjult erővel folytathassa a kiút keresését. Arra gondolt, mielőtt elaludt reszketve a hidegtől, hogy bár csak Attilával maradt volna és a körülötte játszó társaival.

[Webber]

A térképolvasással mindig gondban voltam, ezért hiába volt már egy egész részletes, a közeli buszmegálló felé vettem az irányt. A menetrendet tartalmazó táblát böngészve megakadt a szemem egy Jégbarlang feliraton. Ez nem lehet igaz... Szívem szerint visszaszaladnék és kidobálnám a táskából a fele cuccot, viszont ekkor gördül be egy kék, kissé viharvert állapotban lévő busz.
Vigyorogva, hogy milyen hamar odaérek, kértem egy jegyet (természetesen nem ingyen, csak úgy kértem, hanem az ellenértékét odaadtam a sofőrnek) a barlangig. Ekkor vettem észre, hogy a busz eléggé tele van utasokkal, valamint szinte minden utas mellett ott van a pokémonja, foglalva az értékes ülőhelyet. Miért nem hívják őket vissza a pokélabdákba? Komolyan ilyen jó nyomorogni ezen a szerencsétlen buszon? A végén még lerobbanunk a túlsúly miatt.
A hátsó helyek egyikén egy idősebb néni ült, a mellette lévő ülésen pegy egy Eevee mocorgott álmában.
- Elnézést, lesz egy szabad hely? - Kérdeztem kissé hülyén érezve magam, bár ezt inkább neki kellett volna.
Rámnézett, majd ingerültem hozzámcsapta válaszát, miközben ölébe vette pokémonját.
- Hát persze, tessék!
- Köszönöm... - Mondtam, majd helyet foglaltam és letettem magam mellé a táskámat.
Gondoltam kihívom én is Eeveet, de előtte megpróbáltam valamivel kellemesebb hangulatot teremteni:
- Maguk is a Jégbarlangba tartanak?
- Hogy hova?! Dehogyis! Nem ettem én meszet! - Nézett rám úgy, mint egy háborodottra és szerintem el is ült volna mellőlem, ha nem az ablak mellett ült volna.
OK, akkor nem beszélgetünk, nézzük a tájat. Lassan elhagytuk a várost és erdő vette át a suhanó házak helyét. Néhány perc múlva éles kanyart vettünk jobbra, így a nap pont a szemembe sütött. Erre minden, jobb oldalt ülő utas elhúzta a függönyét a mellette lévő ablakon, de természetesen a néni nem. Próbáltam kissé szenvedősre venni a dolgot és folyton takargatni a szemem, de nem vette az adást.
Gyerünk, ő csak egy néni, csak egy sima kérés az egész!
- Elnézést, el tudná húzni a függönyt? Pont belesüt a nap a szemembe.
Nem mondott semmit, csak fújtatott egyet, és rántott egyet a naptól kissé megfakult függönyön. Az a rendeltetési helyére csúszott, viszont a sínből kiszaladt egy kósza csipesz, ami pont fejen találta szundikáló pokémonját. Ő rögtön felpattant, majd - mintha én tettem volna - rámsziszegett.
- Tessék, már megint felébresztetted! - Kiáltott rám a néni. - Remélem boldog vagy!
- Dehát - erre a nyilvánvaló igazságtalanságra mit mondjak? - Hívjam elő Golbatet és csapjam le őket egy hipnotizálással?
Elegem van ennek a hülye busznak a hülye utasaiból! Megnyomtam a kapaszkodórúdon lévő, leszállást jelző gombot, kezembe vettem a táskám és odavánszorogtam a kijárathoz. Kis idő múlva a busz megállt én pedig leszálltam. Megvártam, míg a busz elindul, csak azután néztem meg a menetrendet, bár nem fűztem hozzá sok reményt egy újabb buszhoz.
Sajnos igazam lett, két óra van a járatok között, így, miután konstatáltam, hogy három megálló van a Jégbarlangig, elindultam gyalog.
Olyan jó lett volna egyet aludni a buszon és a Jégbarlang megállónál felébredni és leszállni. De kissé meggondolatlan voltam.
Útközben elővettem a térképet a táskából és mivel a buszmegállók is jelezve vannak rajta, hamar megtaláltam rajta 'magam'. Mutatóujjammal követve az utat viszont nem találtam meg a Jégbarlangot. Ctrl+F, ja, de az itt nem működik. Jobban kihajtottam a térképet, hátha olyan messze van, hogy nem fér ki erre az összehajtott verzióra, és valóban, így már megtalálom a megállót. Fura módon a barlang jelzés viszont hiányzik.
Ekkor már kezdett derengeni valami...
Remélem csak a térképnek van túl nagy felbontása, nem pedig az út ilyen baromi hosszú - gondoltam, miközben a sarokban lévő kilométer-jelzőt segítségül hívva próbáltam összeadogatni a hátralévő út hosszát.
Pff, ez vagy 25 kilométer!
Azon töprengve, hogy kit szidjak jobban, a nénit, vagy az egész buszt, észre sem vettem, hogy megállt mellettem egy autó.
Kissé hangosan szólt, mikor meghallottam, ezért gondolom, az első néhány megszólítás elszaladt a fülem mellett.
- Fiatalember! Nem tudja, hogy itt nem lehet csak úgy gyalogolni? Ha túrázni akar, menjen be az erdőbe!
A kocsit egy rendőrkisasszony vezette, aki eléggé ismerősnek tűnt. Mintha már nem is csak egyszer láttam volna.
- Jó napot! Nem, nem tudtam, én csak a Jégbarlanghoz szeretnék eljutni.
- A megállóhoz? Akkor szálljon be, elviszem addig.
- Tényleg, fú, az nagyon jó lenne!
Ez hihetetlen, fél perce még azt hittem, hogy meg fog büntetni, helyette viszont elvisz a barlanghoz.
Már vagy öt perce mentünk, mikor észrevettem, hogy nem kapcsoltam be a biztonsági övet. Bekapcsoljam, kockáztatva, hogy most tényleg megbüntet, vagy ne csináljak semmit, hiszen eddig ő sem vette észre?
- Mit fog csinálni a megállónál? - Zökkentett ki aggodalmamból kérdésével.
- Hát, igazából a barlangba szeretnék bemenni.
Satufék. Koccanás a szélvédőhöz.
- ÁÁ! Mi történt?! Elénkugrott valami?! - Kiáltok fel, miközben hozzászorítom kezemet a homlokomhoz, fél szemmel pedig az üveget fixírozom, a saját vérem után kutatva.
- Maga tényleg azt hitte, hogy a megálló mögött már ott is van a barlang?!
- Hát, nagyjából. Miért, nem? Hisz Jégbarlang a megálló neve...
- Hát nem! Onnan még vagy egy erős három óra túra a barlang BEJÁRATA!
- Ahaa! Akkor ezért nem találtam a térképen barlangjelet a megállónál.
- Az ember esze megáll... Remélem legalább a barlangra jól felkészült és a táskája nem felesleges dolgokkal van tele.
- Persze, felkészültem és igazából a túrára is, csak valahogy ez a Jégbarlang megállónév elvette az eszem.
Satufék megint. Koccanás megint, de most a kezemet csaptam oda, mivel az még mindig a fejem volt.
- Aú! Mi az?
- Megérkeztünk. Biztos, hogy ki akar szállni? El tudom vinni a következő városba is.
- Igen, köszönöm, kiszállnék. - A végén még valami komoly bajom esik a kocsiban. ~ Tettem hozzá gondolatban.
- Itt balra indul a turistaút, kék barlangjelzéssel. Ha ezt követi, nem fog eltévedni, csak ne térjen le soha az útról. Tényleg ne! Ha át kell kelni egy folyón, akkor se! Ne gondolja, hogy csak úgy ki fog tudni kerülni egy folyót, vagy találni fog egy hidat kicsit arrébb. És még valami... Gondolom a barlangban fog tudni tájékozódni - bökött a térképem felé.
- Igen, menni fog. Köszönöm a tanácsokat a fuvart meg főleg! Viszont látásra!
- Viszlát! - Mondta mosolyogva, majd padlógázzal és nyikorgó kerekekkel továbbindult. Ha nemrég mellettem is így állt meg, nagyon bele lehettem merülve a duzzogásba, hogy nem vettem észre.
A megálló táblája szerint jó helyen járok, a túloldalon pedig tényleg egy ösvény indul. Átszaladva az úton meglátom a kék barlang jelzést, így hát bevetem magam az erdőbe. Hogy fogok átkelni a folyón?

//próbáltam valami hosszabbat írni; ha gondolod nem muszáj találkozni a következő reagban, szerintem tök poén, hogy így külön játszunk egy kicsit

[Attila]

A táborhelyünk körül mindent megvizsgáltunk Bulbasaur nyomai után, de semmit sem találtunk. Mintha a föld nyelte volna el. Ilyenkor örültem volna igazán, ha részt vettem volna egy nyomolvasói képzésen, ami igaz, a rendőrségen alkalmazott pokémonoknak szólt, de bíztam benne, hogy az én orrom is van olyan erős, mint a Growlithe-k és Arcanine-ok szaglása és átmentem volna a teszteken.
Több órás kutatás után csüggedten rogytam le egy bokor tövébe. Rhyhorn telepedett le mellém, fejét hozzám dörzsölve vígasztalása jeléül.
- Vajon merre lehet? - tettem fel magamnak a kérdést, amire hiába vártam a választ, nem jött.
Az egész délután eltelt Bulbasaur keresésével. A nap már a horizont allján járt és az első csillagok is elkezdtek megjelenni az égbolton. A lemenő nap narancssárga színben pompázott és gyönyörködtem is volna benne, ha nem Bulbasaur miatt aggódok. Az éjjeli pokémonok is elkezdtek ébredezni és saját nyelvükön duruzsolni körös-körül, megtöltve az erdőt éjjel is élettel.
Láttam a többieken, hogy kimerítette őket a mai nap. Bármennyire is sajnáltam, be kellett látnom, hogy mára fel kell függeszteniük a keresést. Így hát összehívtam őket, mindenkinek elővettem a saát tányérját - Rhyhorn esetében tálját - és megtöltöttem pokémon eledellel. A vacsorát szótlan, komoran költöttük el. Még Haunteren is látszott, hogy aggódik bajtársáért. Miután végeztek a lakmározással visszahívtam őket labdáikba, hogy kipihenhesséka nap fáradalmait. Tisztában voltam vele, hogy nekem is követnem kéne a többiek példáját de éreztem, hogy nem tudnék elaludni, de még csak pihenni sem, még Bulbasaur ismét itt nincs velünk. Már egy nap eltelt szinte. Egyre jobban nőtt bennem a félsz, hogy valami baja esett, ezért gyorsan összecsomgaoltam és fojtattam a keresést az erdő sötétjében, a pokémonom nevét kiabálva, hátha meghallja.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi idő telhetett el, mióta lement a nap, de éreztem, hogy messze még a reggel. A sötét erdőben mégsem volt olyan jóötlet bolyongani így, késő este, mivel az egésznek az lett az eredménye, hogy eltévedtem. Nem mintha eddig is képben lettem volna, de legalább tudtam, merre van az ösvény, most viszont fogalmam sem volt már.
Tovább kiabálva Bulbasaur nevét torkom szakadtából, haladtam előre az erdőben, nem törődve, hogy ki vagy mi hallja azt meg. Gyors léptekkel haladtam előre remélvén, hogy így majd minél előbb a pokémonom nyomára bukkanok. Természetesen ez nem következett be. Viszont a megfontolatlanul sietős lépteim miatt éreztem, hogy egy kemény, de mégis kissé puha valamire taposok. Eleinte nem foglalkoztam vele, legalábbis az első egy ezred másodpercben, de miután elkezdett vészjósló hangot kiadni az a valami, amire ráléptem, megdermedtem egy pillanatra. Mintha egy baba csörgő lett volna az, de persze tudtam, hogy ennéla valóság sokkal ijesztőbb. Zseblámpámmal a hang irányába fordultam és egy ütést biztos kihagyott a szívem a látványtól. Egy igen megtermett Ekans nézett velem farkasszemet, akinek még mindig a farkát tapostam, aminek a végét vészjóslóan csörgette. Nem egy hétköznapi példány volt, ezt már első ránézésre is látni lehetett, mert mintha csak az "Ekans" című "ultra W" kategóriás film kelt volna életre a szemem előtt. A hossza legalább akkora volt, mint öt másik fajtársáé együtt véve, a vastagsága akár egy emberé, a méregfogainak méretéről akkor ne is beszéljünk...
A pokémon vészjóslóan sziszegett rám és meg voltam róla győződve, ha megmozdulok, akkor meghalok. Persze azzal is tisztában voltam, ha nem mozdulok meg és szállok le a farkáról, akkor is meghalok. Dilemmámon persze nem töprenghettem sokat, mivel meggyőződésem volt, hogy az életemből másodpercek vannak hátra. Szinte még ki sem gondoltam, hogy mit csinálok, már azon kaptam magam, hogy lélekszakadva rohanok az ismeretlenbe. Nem emrtem megfordulni, de nem is kellett, mert hallottam, amint hatalmas testével sebesen a sarkamban sziszeg. Fogalmam sem volt róla, hogy mióta menekülök,d e éreztem nem bírom már sokáig ezt az iramot diktálni. Egy barlang nyílás tűnt fel előttem, én pedig gondolkozás nélkül bevetettem rajta magam. Persze ésszerű magyarázatot nem tudtam adni, hogy miért is egy barlangba, mikor itt biztos csapda vár és én leszek a vacsora, de ilyen helyzetben nem volt időm ilyeneken gondolkozni. A bejárat már csak néhány méterre volt előttem, én pedig nem hezitáltam, elrugaszkodtam és ugrottam. Balszerencsétlenségemre viszont elvétettem egy kissé az irányt és a barlang bejáratának oldalába csapódtam, majd véres arccal és sajgó végtagokkal zuhantam a kemény talajára. Nemsokkal becsapódsom után valami a bejárat elé hullott, teljesen eltorlaszolva a kijutásomat és korom sötétséget teremtve ezáltal.
Hosszú percekig megkövülten feküdtem a hideg talajon, még mindig lihegve és az Urat áldva, hogy még életben vagyok. Sosem féltem még ennyire, nem csodálkoztam volna azon sem, ha tele lenne ürülékkel a nadrágom, de eprsze ez szerencsére nem következett be.
Miután kifújtam magam és sikerült összeszednem a gondolataimat összekapartam magam és felmértem a helyet, ahol vagyok. Zseblámpámmal körbevilágítottam és elborzadva konstatáltam, hogy ami a bejárat elé hullot, az egy hatalmas hótömeg, ami a barlangban uralkodó hideg ahtására kő keményre fagyott.
Biztos akkor omolhatott le, mikor nekiütköztem a sziklafalnak...
A hideget említve... Kezdtem bánni, hogy nem öltöztem melegebben. Miután már nem fűtött az adrenalin és élni akarás éreztem, hogy a kezem szinte lefagy. Megvoltam róla győződve, ha megmozdítom az ujjam, akkor az letörik. Tettem is egy próbát, de szerencsére ez nem következett be. Ha folyt volna az orrom, az onnan kicsorduló váladék biztos szilárdra fagyott volna, bár lehet ez be is következett, mert a hirtelen hőmérséklet változás miatt szinte lefagyott az arcom és nem éreztem, hiába csipkedtem.
Sebaj... Hátha sikerül egy kis tüzet gyújtanom, hogy felmelegedjek.
Gyorsan előkapartam a hátizsákomból sok haszontalan papírdarabot, ami most pénz és néhány pótolható irat, valamint kedvenc pornó újságom volt, aminek felgyújtása közben csorogtak is volna könnyeim, ha nem fagynak szilárdra.
A tűz alig-aligakart lángra kapni és inkább csak parázslott a talajon mintsem égett, de máris megtette a kellő hatását, mégha csak néhány percre is, miután hamuvá vált minden.
Leaglább felmelegettem alamennyire. Viszont most ki kéne találni valamit, hogy kijussak... Az eltemetett kijárat lenne a legésszerűbb, de mivan, ha az Ekans még mindig ott van? Élve felfalna... Biztos vagyok benne, hogy egy ekkora barlangnak van máshol is kijárata!
Így hát elindultam lámpásommal világítva az utat magamnak, a barlang sötétjében, egyre mélyebbre hatolva benne. Össze-vissza bolyongtam és lehet kicsit későn jutott eszembe, hogy ha van is kijárat kitudja hogy merre. Nagy rá az esély, hogy az egész barlang egy óriási labirintus és egyben a koporsóm is lesz. Erre a gondolatra erőt vett rajtam a félelem, de ekkor eszembe jutott Bulbasaur és tudtam, hogy ki kell jussak innen, hogy megtalálhassam. Már annyira hiányzott, hogy a hangját is hallottam a fejemben.
Mikre nem képes ez a halucináció... Mintha tényleg itt lenne.
Néhány méter megtétele után, ahogy a zseblámpám megvilágítottta az előttem lévő járatot, Bulbasaur hangja egyre erősebb és elkeseredettebb lett. Még néhány méter és egy ismerős zöld alak bontakozott ki előttem, amint a jeges sziklát nyalogatja éhségében.
- Ezt nevezem halucinációnak...
- Bulbaaaaaa! - meredt rám a pokémon és nyálcsorgatva, hatalmas, örömteli mosollyal az arcán vetette magát erőtlenül a még erőtlenebb karjaimba.
- Bulbasaur?! Ez tényleg te vagy? - lábadt könnybe a szemem és megöleltem fiatal barátom. - Úgy örülök, hogy megtaláltalak, annyira hiányoztál! Mégis hogy keveredtél ide?
Bulbasaur a maga nyelvén "el bulbázta" a saját sztoriát, amiből természetesen egy kukkot sem értettem, de annyi vlágos volt, hogy valamit követett.
- A baj az pajti... hogy csapdába estem én is. Nem tudom van-e innen másik kijárat és ha van is, akkor merre van.
Bulbasaur egyáltalán nem tünt annyira letörtnek. Örült, hogy ismét velem lehet és nincs többet egyedül. Boldogan ugrált körbe miután jóllakott és hatalmas szemeivel bámult rám.
- Itt sem maradhatunk, különben megfagyunk. El kell indulnunk valamerre...
A legszimpatikusabb irányba, ami egy jobbra nyíló járat volt, indultam el, nyomomban Bulbasaurral. Csak reménykedtem benne, hogy megleljük a kijáratot, mivel se az élelem, sem pedig az elemek a lámpában nem bírják örökké, nem is beszélve a szervezetemről és Bulbáéról, ami a hidegnek volt kitéve.

[Webber]

Az elején még kitaposott turistaút hamar elvékonyodik, néha már csak a fákon lévő jelzések segítenek a tájékozódásban. Egy idő után elkezdett emelkedni az út, és láttam is, hogy az ösvény fel akar vinni egy hegy tetejére, így elővettem a térképet, amin hamar meg is találtam, hogy is lehetek.
- Na ne! - Kiáltottam hangosan, mire két Pidgey röppent fel a közeli bokorból. Kissé megijedtem, de azért sajnáltam őket is, mert végül is én ijesztettem rájuk; meg persze örültem is, hogy nem Spearow-k voltak, akkor szaladhatnék, amerre látok.
Félig mosolyogva emelem újra magam elé a térképet és jut újra eszembe, hogy miért is zajongtam. 'Vagy 300 mértert kell felfelé menni, csak azért, hogy egy éles kanyarral újra lejöjjek a hegyről.
Épp azon morfondíroztam, mennyi időt is nyernék, ha levágnám az utat, amikor eszembe jutott a rendőrkisasszony intelme, miszerint ne térjek le az ösvényről. Mert miért is? Megtámad egy Zoroark, vagy mi?
Jobban megvizsgálva a térképet megnyugtattam magam, hogy semmi akadálya a rövidítésnek, legalábbis a térkép csak sima zöld színnel jelzi a területet.
Néhány perc múlva hiába néztem vissza, már nem láttam sem az ösvényt, sem a fán lévő jelzéseket, újabb néhány perc múlva pedig kezdtem megbánni, hogy erre jöttem. Az aljnövényzet sűrű volt és szúrós - még hosszúnadrágon keresztül is, jó néhány bokor pedig egyszerűen áthatolhatatlan volt, így jobbára össze-vissza mentem közöttük, bízva abban, hogy tudom tartani a jó irányt. A legkevésbé fájdalmas utakat - átjárókat keresve feltűnt, hogy semmilyen pokémonnal nem futottam össze, mióta letértem a jelzett útról. Megálltam, a füleimhez tettem a kezem és próbáltam begyűjteni bármiféle hangot, de csak a saját szívdobogásomat hallottam; illetve a vér áramlását a fülemben.
Továbbindultam, közben pedig próbáltam kitalálni, hogy ha most a nap balra van tőlem és nagyjából délelőtt fél 11 van, akkor jó-e, hogy a térkép szerint észak-nyugatra kell tartanom?
Talán egy óra is eltelt már, mikor úgy éreztem, hogy legalább kétszer annyit jöttem, mint amennyit kellett volna, de még mindig nem kereszteztem az barlanghoz vezető ösvényt. Ekkor hasított belém valami - szerencsére csak képletesen: mi van ha MÁR kereszteztem, csak nem vettem észre? Kétségbeesetten kezdtem el forgolódni, hátha pont meglátok egy barlang-jelzést valamelyik fán, de tudtam, hogy ennek szinte 0 az esélye.
Kicsit dühösen magamra, hogy miért is nem jutott eszembe előbb, kihívtam Golbatet, hátha tud segíteni tájékozódni.
A vörös fény egy közeli fán változott Golbatté, aki meg is kapaszkodott az egyik ágon, majd ledobta magát onnan. Legalábbis egy pillanatig ezt hittem, de aztán láttam, hogy csak fejjel lefelé készül lógni.
Fura, Zubatet sosem láttam így.
- Golbat, légyszíves nézz körül, hogy látsz-e valami ösvényt a közelben, vagy valamit, amiről rá tudunk jönni, hogy merre vagyunk épp! - Kértem meg pokémonomat, mire ő rögtön szárnyra kapott és szélsebesen cikázva a fák között eltűnt a szemem elől.

Közben eszembe jutott, hogy ha továbbmegyek, akkor ő nem fog megtalálni, így kissé kényszeredetten leültem egy fa tövébe, fejemet a fának támasztottam és megpróbáltam józanul végiggondolni és kitalálni a nap további részét.
~Hova ment az a sok ember a pokémonjaikkal? Miért nézett mindenki hülyének, amikor megemlítettem a Jégbarlangot? Mit hagyhattam otthon?
Talán épp Eevee-re és az átváltoztatására tévedtek a gondolataim, amikor elaludtam.
Álmomban Eevee a szememre vetette, hogy meg sem kérdeztem, ő át akar-e alakulni, és ha igen, mivé. Én próbáltam győzködni, hogy a jég típus nagyon erős, erre hozzámvágta, hogy engem csak a csata érdekel és faképnél hagyott az erdőben. Szaladtam volna utána, de egy hangos csattanás felébresztett álmomból.
A földön fekve ébredtem és éreztem, hogy jónéhány gally hagyta a nyomát az arcomon.
Nem vagyok az a gyorsan ébredős fajta, de most több dolog egyszerre keltette fel a figyelmemet.
~Sötét van. Ami azt jelenti, hogy legalább 8 órát aludtam. Nem mondanám koromsötétnek: bár a fák lombkoronája eltakarja az égboltot, a fatörzsek sziluettje akár 4-5 méterre is látszik még.
~Nem Golbat ébresztett fel, ami azt jelenti, hogy még nem is tért vissza. Biztosan történt vele valami. Nem hiszem, hogy egy denevérpokémon csak úgy el tud tévedni.
~A reccsenést, ami felébresztett, nem követte újabb zaj, így valaki, vagy valami vagy figyel valahonnan, vagy csak egy faág tört le az egyik fáról. Hamar elővettem a hátizsákomból a zseblámpát, bekapcsoltam és körbepásztáztam vele.
- Ha van itt valaki... jó lenne, ha elmenne. - Mondtam, nem kívánván most sem pokémoncsatát, sem menekülést.

Vártam pár percet, de mivel nem történt semmi, kikapcsoltam a lámpát és végiggondoltam, mit is kellene csinálni. A leglogikusabb az lenne, ha megvárnám a reggelt. De az még legalább 8 óra. Most aludtam legalább ugyanennyit, biztosan nem tudnék visszaaludni, itt ücsörögni egy harmad napot meg hatalmas időpocsékolás, miközben Golbat fogalmam sincs, hol lehet.

Visszakapcsolom hát a lámpát és folytatom az utamat (remélem) észak-nyugatra.


//Visszaolvasva durva, hogy mennyiszer használom a 3-as számot!
//vakok-e a denevérek? hiszedmi.blog.hu/2011/10/19/denever_vak

[Attila]

- Mind itt pusztulunk! Innen nincs kiút! Hideg van, fázok, éhes vagyok és fáradt. Azt hiszem lefekszek egy kicsit pihenni... - panaszkodtam fennhangon, majd a hűvös barlang falának vetettem a hátam és lassan, nagyon lassan elkezdtem csúszni lefele, engedve a gyengeségemne. Ekkor Pain elém lépett és egy irtózatos erejű pofonnal ismét erőt öntött belém. No meg fájdalmat. Rengeteg fájdalmat. De meghozta a kellő hatást.
- Köszönöm öreg. Ez kellett. - simogatom a sajgó arcom és álltam ismét talpra.
Immár többé kevésbé több mint egy napja kóborlunk én és a pokémonjaim a hideg, jeges barlang útvesztőlyében és elkeseredetten keressük a kiutat. Az élelmünket rettentő pontossággal beosztva adagolom, hogy minél tövább kitartson. De nem igazán ilyen túrára készültem, így még ha épp hogy csak eszünk is valamit, négy-öt napnál nem húzza tovább az étel. Erdőkre és völgyekre voltam felkészülve, ahol teremnek különböző gyümölcsök és gombák, de egy ilyen írtózatos helyen szinte semmi nem él meg. Legalábbis olyan, amit meglehet enni. Valahogy a zubat és golbat húshoz nemigazán fülött a fogam és szerintem Bulbáék sem lelkesedtek volna az ötletért. Így hát igen csak spórolni kellett a készletekkel. A vízre szerencsére nem kellett odafigyelni, mivel sikerült a barlangban való jeget felhevíteni, ami ezáltal cseppfolyóssá vált. Az már más dolog, hogy nem forraltam fel a vizet, így kitudja milyen baktérium kerül a szervezetembe, de ha választanom kell a kiszáradás vagy a vérhas között, akkor a vérhasat választom. Bár szerencsére nem mutatkoztak jelei. Még...
Igazán átkoztam magam, hogy mikor Garrius barátommal a roncstelepen voltunk, nem nyultam le előle azt a veszett Chimchart. Most igazán jól jött volna egy kis meleg. Sőt, talán ha lett volna egy tűz pokémonom, akkor egy lángszóró támadással símán lyukat olvaszthattunk volna a kemény jeges falakon és kijuthattunk volna. De nem volt...
Hatalmasakat trüsszögve haladtam előre a fagyos hidegben. Fény csak annyi volt, amennyit a zseblámpám adott és meleg is csak annyi, amennyit az kibocsájtott. Tehát semmi.
Az elég lenge ujjatlan kabátomat reszketve húztam össze magamon, miközben szipogó orral haladtunk nyomomban a pokémonjaimmal az ismeretlenbe és talán a vesztünkbe.
A sort természetesen Machop vezette, aki kikiáltotta magát főnökké, miután kiengedtem mindannyiukat a labdáikból és közöltem velük a hírt. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, nem szállt vitába ezért senki a harcos pokémonnal. Köpcösen, elszánt tekintettel, a veszélyre fittyet hányva lépdelt magabiztos léptekkel. Úgy tűnt, mintha a sziklakemény izmain nem hatolna át a hideg. Persze tudtam, hogy csak erősnek akar látszani, hogy ne lássuk rajta, hogy lenne bármiféle gyengéje is. De a libabőröket még ő sem takarhatta el. Eleinte megpróbáltam felajánlani neki a kabátomat, hogy meg ne fázzon, de elég félreérthetetlen módon hozta tudtomra, hogy neki aztán nem kell. Akkor vált trendi, ujjatlan kabáttá eme ruhadarabom.
Mögötte haladtam én, a pulóverembe bugyolált Bulbasaurral a karomban. A fiatal pokémon a növény típusának köszönhetően elég rosszul viselte a hideget, így hát melegen kellett tartanom. Elég nehéz volt így menni, de meg sem állhattam, mert akkor biztos meghalunk. Eleinte még mellettem haladt a kis pokémon, de egy idő után a hideg legyőzte őt és össze esett. Én egy percig sem gondolkoztam és rögtön ledobtam magamról a pulóvert, hogy Bulbasaurra adhassam. Szegény azóta csak aludt. Remélem nem történik semmi komoly baja...
Mögöttünk zárta a sort Rhyhorn és Haunter. Ők voltak az egyedüliek, akik látszólag nem igazán törődtek a fagyos környezettel. Rhyhorn talán azért nem, mert sokkal jobban lekötötte a figyelmét a rakoncátlan szellem pokémon ijesztgetése. Már-már fellökött, annyira próbált hozzám bújni rémületében. Ilyenkor mindig megsímogattam a fejecskéjét és morcosan torkolltam le Hauntert, hogy most az idő nem alkalmas az ilyenekre. Persze nem hallgatott rám és csak nem fejezte be. De talán jó is volt így. Legalább Rhyhorn nem törődött a hideggel és nem hagyta, hogy kiszívja minden erejét. A félelem erőt adott neki. Haunter meg nem hiszem, hogy érzett volna bármit is a hidegből. Legalábbis erre a következtetésre jutottam felhőtlen kacarászásából és jókedvéből következtetően.
Már egy órája gyalogolhattunk, mikor Machop hirtelen emgtorpant. Kíváncsian sétáltam mellé, mellém pedig Haunter. Rhyhorn természetesen a hátam mögött rejtőzött el, mostmár ő is reszketve. Bár, hogy azt az ismeretlentől való félelem, vagy a hideg okozta, nem tudtam eldönteni.
- Mit láttál haver? - kérdeztem Machopot, aki fürkésző tekintettel meredt előre. A zseblámpámmal arra világítottam, amerre nézett, ezzel is megkönyítve a dolgát.
- Biztos csak Zubat-ek vagy Golbat-ek. Bár csoda, hogy megélnek itt...
Machop a fejét rázta és elindult előre, de néhány lépés után megtorpant és beállt támadó állásba. Innen már kikövetkeztettem, hogy baj készülődik.
- Machop, mi van ott? - sétáltam oda mögé és zseblámpámmal előre világítottam. A látványtól elállt a lélegzetem. Sok kis barna szőrgolyó hevert előttünk, nagy rózsaszín, folyton szaglászó orrokkal és keskeny, szinte csukott szemekkel.
- Hát ez meg? - vettem elő elképedve a pokékodexem és irányítottam az egyik lény felé, hátha a masina felismeri. Szerencsémre a gépezet működésbe lépett és gépies monoton hangján elkezdte ismertetni a lényt.

"Swinub, a malac pokémon. Swinub szereti a gombákat, bogyókat és más gyümölcsöket, amit érzékeny orrával könnyedén fellel bárhol. Még akkor is megtalálja őket, ha méllyen, a hó alá vannak temetve. Jól tűri a hideg környezetet meleg bundájának köszönhetően. Többnyire csapatban élnek, ez nyújt számukra biztonságot. Swinub békés természetű, ritkán kezdeményez harcot."

- Ez megnyugtató. - fújtam ki a hideg levegőt megkönnyebülve. Ám nemsokkal, hogy mindezt elmondta a pokékódexem, hirtelen rengeteg kis Swinub vett minket körbe és elég jól hallhatóan morogtak.
Látom nem mondta senki nekik, hogy ők béés természetűek...
Szép lassan elkezdtem hátrálni, nehogy egy hirtelen mozdulattal támadásra ingereljem őket. Fogalmam sincs, hogy miért lehetnek rám ilyen dühösek, hisz semmit nem tettem. Tudtommal...
Látszólag Paint nem érdekelte a sok kis mérges szőrpamacs. Mintha nem vett volna tudomást ezúttal sem a veszélyről. Bátran állt, akár az acél, harcra készen. Ám tudtam jól, hogy ennyi pokémon ellen semmi esélye sem lenne, így hát gyorsan előkaptam a pokélabdáját és még mielőtt ellenkezhetett volna, hogy "Dehát én vagyoka főnök!", visszahívtam labdájába. Sajnos ennyi is elég volt a szörgolyóknak. A pokélabda által kibocsájtott sugár, ami a pokémonom testét alakította át és helyezte a labdába, felingerelte a békésnek hitt pokémonokat és vad hullámként tört felénk. A sötétből, a hátuk mögül mintha egy mély, kegyetlen üvöltés hangzott volna fel. Viszont nem volt időm ezzel törődni, mivel futottunk, ahogy csak bírtunk, az életünkért. Méreteit meghazudtolva Rhyhorn loholt legelől. Mögötte én a karomban Bulbasaurral, mellettem pedig Haunter vihogott. Erős kéztetést éreztem rá, hogy visszahívjam őt is, mert már kezdett elegem lenni, hogy ennyire semmibeveszi ezt a veszélyhelyzetet, de nem volt sem időm, sem lehetőségem rá, mivel félő volt, hogy elejtem Bulbasaurt, ha matatni kezdek az övemen.
Rhyhorn, mint akit egy feldühödött Swinub horda üldöz, úgy futott előre a sötétségbe. Minden ami az útjába került, eltaposott. Semmi nem állíthatta meg. Nyomunkban a Swinubok, akik agresszívan morogva adták tudtunkra folyamatosan, hogy nem ússzuk meg épp bőrrel.
A zseblámpámmal nehézkesen magunk elé világítva próbáltam az utat világítani Rhyhornnak, aki egy-két méterrel loholt előttem, de mivel Bulbasaurt is tartanom kellett, ezért nehéz volt egyenesen előre irányítani a fényt, ezért legtöbbször csak félig tudtam előre tartani, félig meg a talajt világította. Ezért is nem vehette észre Rhyhorn, hogy egy zsákutca van előttünk. A rémült pokémon későn vette észre és már nem tudta lelassítani lépteit. Teljes erőből nekiütközött a falnak, ami átszakadt és átesett a túloldalára. Én sem tudtam időben lassítani, így követtem a pokémonom példáját, majd keresztül estem rajta. Rögtön ezután a fal leomlott ismét, ezáltal ugyan csak megmenekítve minket a pokémonoktól. Olyan dezsavűs érzés, mintha már történt volna hasonló. Bár akkor annyira nem foglalkoztatott ez.
Rhyhorn azonnal elájult az ütközés erejétől, én meg az esés következtében vertem be a fejem, amitől eszméletlenül estem én is rhyhorn mellé. Csodával határos módon Bulbasaurt még így sem ejtettem el, hanem szorosan magamhoz ölelve tartottam. Haunter volt az egyetlen, aki sérülések nélkül úszta meg az esetet. A fal túloldaláról a dühödt Swinubok még mindig röfögtek és morogtak, de miután megbizonyosodtak róla, hogy nem tudnak átjönni a leomlott törmeléken, szép lassan eltüntek.
Haunter felettünk lebegett és tanakodott magában, hogy mi lehet velünk, miért nem kelünk már fel. Nyalogatott, pofozgatott, még a hajamat is megtépte, de semmi. Rhyhornt is noszogatta, ütlegelte, de a masszív test nem mozdult meg. Talán életében most először, rémület költözött a szívébe. Tehetetlenül és kétségbeesetten körözött felettünk. Most már ő sem nevetett.

[Webber]

Időről-időre megálltam hallgatózni kicsit, hátha meghallok valami zörejt, morgást, vagy szárnycsapkodást, de mintha megsüketültem volna. Miután újra elindultam, kezdtem jobban aggódni, mivel már az avar sem adott ki semmilyen hangot.
~ Ugye nem... - Gondoltam magamban, miközben a körülöttem lévő fák ágait próbáltam megvilágítani lámpámmal. - Csak ne egy Hoothoot... Semmi kedvem nincs éjszakai pokémonokkal csatázni, főleg hogy Golbat nincs itt.
Nem tévedtem nagyot, ugyanis egy szükre Noctowl-t pillantottam meg az egyik távoli fán. Szemeit rám szegezte, én viszont gyorsan elkaptam a tekintetem és lekaptam vízi pokémonom labdáját az övemről.
~ Poliwag, vízágyút arra a bagolyra! - Szerettem volna kiáltani, de úgy tűnik, nem csak a hallásomat, hanem a beszédemet is megbénította ez a csirke!
Odasiettem Poliwag-hez, felvettem, majd rámutattam ellenfelünkre, majd a szájától egy vonalat húztam az ujjammal; mutatván, hogy mit is szeretnék tőle.
Poliwag végre is hajtotta, amit kértem tőle, de csak annyit, amit mutattam neki. Mivel normál hosszúságú kezem van, így csak nagyjából egy 1 méteres vonalban mutattam neki, hogy merre kellene támadnia, ő viszont épp csak annyi vizet 'köpött ki', hogy elérjen az ujjam végéig.
Kissé idegesen kezdtem újra Noctowl felé mutogatni, bízva abban, hogy most megérti, hogy csatázni kéne.
A következő vízágyú már igazi támadás lett volna, ha ellenfelünk nem tér ki könnyűszerrel a vízsugár elől.
Sőt, nem csak kitért, hanem támadott is! Szélsebesen közeledett felénk, mikor is mintha egy kisebb földrengés rázta volna meg a környéket és bár ő a levegőben volt, megzavarodott és épp hogy csak pár centivel kikerülve faképnél hagyott minket.
Kissé vidáman, hogy megúsztuk, kissé csalódottan, hogy nem tudtunk nyerni és kissé dühösen, hogy eszembe sem jutott, hogy elkaphatnám, visszahívtam pokémonomat a labdájába, aki egy rövid 'Poli'-val tudatta, hogy ő sem feltétlenül akart harcolni. Valamint azt is tudatta, hogy visszatért a hallásom. Mivel úgy is kellett, egy böfögéssel próbáltam ki, hogy 'beszélni' is tudok-e már.
Furán visszhangzott az újfent beálló csendben.

Továbbhaladva emelkedni kezdett a terep, majd kisvártatva - azt úgy tűnt - megtaláltam a földrengés forrását.
Egy Rhyhorn feküdt a földön, mögötte frissen 'újrarendezett' jeges kövek és szikladarabok. Mintha nekirohant volna szerencsétlen a sziklának. Bár az orra a sziklától kifelé nézett, így akár az is történhetett, hogy egy barlangból szaladt kifelé, mikor is beomlott mögötte a kijárat. De akkor miért ájult el? Csak nem ő maga tört utat bentről? Hiszen akkor ez a Jégbarlang! Itt van a - Persian rúgja meg - beomlott kijárat mögött!

Csendben megpróbáltam körüljárni az eszméletlen pokémont, ekkor viszont megpillantottam egy szintén ájult (remélem ájult, és nem valami komolabb baja esett!) embert, aki még így öntudatlanul is ölelt valami zöld... Bulbasaurt!

A Bubasaurról eszembe jutott Attila, aki nagyon hasonlított erre a fiúra. Illetve NAGYON hasonlított!
Hamar leguggoltam hozzá és mivel ujjatlan pólóban volt, első dolgom volt kivenni a hátizsákomból egy pulóvert és ráteríteni.

- Bulbasaur! Hogy van a gazdád? Mi történt? Te jól vagy?


//Haunterről direkt nem írtam: eltűnt, elbújt, láthatatlanná vált, vagy akármi, de nem felejtettem el, hogy ott volt ő is :-D

[Attila]

Bulbasaur eleinte csak gyengén érzékelte a külvilágot, de miután kikerült a fagyos barlangból, egyre jobban kezdett magához térni. Habár még továbbra iserőtlen volt és gyenge, de felismerte a fiút, aki őket vizsgálta.
- Bulba-bulbaa. - próbálta neki elmagyarázni a történteket, de valószínűleg a fiú semmit nem értett meg belőle.
Ezután Bulbasaur felém fordult. Látta rajtam, hogy nem vagyok valami jó állapotban, ezért elkezdett nyaldosni és a mellső lábával böködni, hátha magamhoz térek.
Időközben visszaérkezett Haunter is az erdőből, kezében gallyakkal, amiket mellénk pakolt le. Ezután előkotorta a zsebemből a gyufát, amivel sokszori próbálkozásra sikerült lángralobbantania a gallyakat. Ezután vette csak észre az új jövevényt. Elkezdte neki hadarni haunterül, hogy mi is történhetett odabent, de valószínűleg, csak úgy mint Bulbasaur, ő sem ért el sikert a kommunikációban.
Nem sokkal azután, hogy a tüzek meggyulladtak, kezdtem én is magamhoz térni kábulatomból. Első érzésem az irdatlan fejfájás volt. A következő erős hányinger, amit követett az öklendezés majd a hányás. Gyorsan felugrottam és szédelegve támolyogtam arrébb a hirtelen kialakított tábortól, hogy egy fa tövében jöjjön ki, ami ki akart. Ezután visszakóvájogtam a többiekhez és sajgó fejjel dobtam le magam a földre, közel a tűz mellé. Kezeimet majdnem a tűzbe tartva melegedtem és eleinte észre sem vettem a fiút, aki itt volt, annyira lefoglalt a saját testi gondom. Érdeklődve vizsgáltam, hogy mit keres egy idegen pulóver rajtam. Néhány másodperc után, mikor valamennyire felmelegettem és összeszedtem magam, tünt csak fel a srác. Olyan ismerős volt az arca, a haja, mintha már találkoztunk volna. Néhány milisecundumig vizsgálgattam és utánna ugrott be, hogy ki is ő.
- Áhh! Örülök, hogy jöttél. Gondolom ez a te pulóvered. - nyújtottam neki vissza hálásan. - El sem tudod képzelni, hogy mi történt...
Bulbasaur boldogan ugrott az ölembe, ezzel félbeszakítva a mondatom. Örült annak, hogy jól vagyok és hogy ezt kimutassa, megnyalta az arcom.
- Boldog vagyok, hogy nem esett semmi bajod pajtás! - öleltem meg a pokémont. - Nagyon rámijesztettél ám!
Mivel már Bulbasaurnak nem volt szüksége a ruhámra, ezért visszavettem magamra. Tekintetemet Rhyhornra irányítottam, aki szintén kezdett magához térni, de látszólag roszab bőrben volt, mint én. Neki ereje sem volt felállni, szájából pedig szintén hányadék csorgott. Aggódtam érte, nem tudtam hirtelen, hogy mit tehetnék. Egy pokémon korház sem volt a közelben tudtommal és ápolónak sem vagyok az igazi.
- Tarts i pajti, ki fogok találni valamit. - tettem a pokémon testére a kezem, hogy hátha nyugtatóan hat rá. - Visszahívlak a labdádba, ott biztonságosabb lesz, mint itt kint.
Rhyhorn halk morgással jelezte, hogy beleeggyezik, majd lehunyta a szemét. Én elővettem a poémonlabdáját, amibe visszahívtam a pokémont.
- Na és te hogy kerültél ide? - fordultam Webberhez kíváncsian.

[Webber]

Bulbasaur jófej módon tövéről-hegyére elmesélt mindent, de én csak annyit értettem, hogy Bulba-Bulba-Bulbasaur! Ha kihívtam volna Eevee-t, ő biztos többet értett volna, de nekem ő is csak annyit tudott volna mondani, hogy vee-vee-Eevee!
Közben Attila szellempokémonja, Haunter, mintha ott sem lennék, ellebegett mellettem egy marék tűzifával, majd Attilától elcsenve valami tűzgyújtó eszközt, tábortüzet készült gyújtani.
Közben Attila elkezdett éledezni: visszaadta a pulóverem, majd miközben röviden meséltem neki, mi járatban vagyok, Rhyhornját kezdte istápolni.
- Épp a Jégbarlangba tartottam, de valahogy csak nem sikerült eljutni - illetve idejutni - nappal. Aztán hallottam valami dörrenést (nem volt kedvem elmesélni a baglyos sztorit), így errefelé indultam el, aztán megláttam Rhyhornt. Aztán Haunter tüzet rakott, te felébredtél és megkérdezted, mit csinálok errefelé, én meg elkezdtem mesélni... Ja, a végét már te is tudod...
Szóval a Jégbarlangban van a Jégkő, amivel Eevee-t Glaceonná lehet változtatni!
Amúgy... gondolom ti bentről jöttetek. Milyen ott bent? Vannak más pokémonok? - Közben letelepedtem én is a tűz mellé felmelegíteni kissé meghűlt ujjaimat. Bár volt a táskámban kesztyű, a tűz gyorsabb megoldásnak tűnt. Attila közben visszahívta Fúró-pokémonját, így mindenki, aki 'kint' volt, hozzáférhetett a tűzhöz.
Már épp kezdtem magam komfortosan érezni, mikor a beomlott sziklatömeg elkezdett morogni, majd mocorogni.
- Milyen pokémon elől menekültetek? - Kérdeztem Attilától, de sajnos a választ nem tőle, hanem az üldözőktől kaptam meg.

[Attila]

Webber elmesélt mindent, hogy miként keveredett ide. Szerencsésnek érezhettem magam, mert nélküle biztos meghaltam volna.
Nemsokkal azután, hogy befejezte a beszámolóját, a leomlott rész mögül hangok hallatszódtak ki. Kezdett nőni bennem a félsz, hogy megismétlődnek az előbbiek. Idegesen kezdtem mocorogni és figyelmeztetni akartam a barátomat a jelenségre, de a feltett kérdése után, szinte válaszképpen a leomlott rész átszakadt és olyan izék hordája ömlött ki a barlangból. Kisebbek, nagyobbak, sötétebb, világosabb színűek, hosszabb, rövidebb, volt minden fajta, de a hangjuk ugyanolyan ingerült volt és fenyegető. Teljesen körbezártak minket és a kör egyre jobban szűkült. Bulbasaur fenyegetően morgott a barlangi lényekre, de ő is csak hátrálni tudott, míg a lábamnak nem ütközött. Haunter okosan láthatatlanná vált. Habár nem tudtam eldönteni, hogy ezt egy leendő hirtelen támadás kedvéért csinálta vagy gyávaságból. Teljesen szem elöl is vesztettem. Azért remélem itt van most is velünk, lehet szükségünk lesz még rá.
Talán a kis vakarcsok megis ettek volna minket, ha a barlang méjéről egy hatalmas, ijesztő üvöltés nem hallatszódott volna. Ekkor a szrös kis gizmok megtorpantak és csak röfögtek, röfögtek. A barlang sötétjéből eleinte halk lépések zaját lehetett hallani, ami egyre erősött. Majd a sötétből egy hatalmas gömbszerű alak kezdett alakot ölteni. Magamban elmotyogtam egy gyors imát, ha itt meghalnék. Némán meredtem a sötétségbe és felkészültem a legrosszabbra. Még szerencse, hogy visszahívtam Rhyhornt, mert belehalt volna a félelembe. Végül a valami kiért a barlangból, így megcsodálhattuk teljes valójában. Ugyanolyan barna szőr borította a testétt, mint a kisebb változatának, akik majdnem megettek minket, de velük ellentétben körülbelül hatvanszor akkora volt. A bundája alól két mérges szempár fürkészett minket. A szájából két hatalmas agyar meredt fenyegetően felénk. Disznó orrával folyton szaglászott valamit. Hirtelen ötletből adódóan előkaptam a pokédexem, hátha tud valami használhatóval szolgálni és remegő kézzel tartottam a lény irányába, hogy bescannelje. A masina a jólmegszokott gépi hangján kezdte a szövegelést:

"Mamoswine, az ikeragyar pokémon. Ez a pokémon 10.000 évvel ezelőtt, a jégkorszakban élt. Ahogy a bolygó kezdett felmelegedni, úgy tüntek el ezek a pokémonok is. Nincs több adatom erről a fajról."

A Mamoswine a pokédex hangja miatt idegesen rázta meg hatalmas fejét, ingerülten felüvöltött, majd mellső lábával elkezdte kaparni a talajt. Ránkszegezett tekintetáből a harag szinte csak úgy sütött. A Swinubok is elkezdtek mocorogni és zajongani. Mintha izgatottak lettek volna. Volt amelyik egyhelyben állt és várta, hogy mi lesz, de a legtöbbjük szintén agresszíven kezdte még szűkösebbé tenni a kis védelni vonalunkat. Idegesen fordultam oda Webberhez: - Úgytűnik mégsem haltak ki teljesen. Na és most mi lesz?