De miért Pinkan?

[Webber]

Mivel egyszerűen senki nem akarta elárulni, hogy miért ez a neve a környék 'legizgalmasabb' szigetének és mikor felvetettem, hogy talán kitűzött kólás alumíniumdobozok vannak (pin-can) a fákon, csak sejtelmesen kuncogtak, úgy döntöttem, magam járok eme komoly rejtély végére.

Mivel a Lapras-háton utazás még mindig drágább, így inkább egy hajójegyet vettem, majd kiálltam a mólóra és vártam, hogy befusson az ingázó hajó.

Nem nagyon figyeltem, kik is jöttek vissza a szigetről, csak annyi tűnt fel, hogy több Clefairy és Jigglypuff is volt köztük - persze a trénereikkel együtt.

Miután kicserélődtek az érkező emberek az indulni vágyókkal, a hajó lassan megindult, majd fokozatosan gyorsítva elértük utazósebességünket. Egész gyorsan hasítottuk a vizet, bár egy Staryu-jába kapaszkodó egyén könnyedén leelőzött minket.

- Az érkezés ideje 14:30. - Szólt a hangosbemondó.
~ Akkor az még majdnem másfél óra... - Gondoltam magamban, majd körülnéztem, mivel is kellene elütni az időt.

[Attila]

Kellemetlen fejfájással ébredtem. A tegnapból az utolsó emlékem egy emberi fej nagyságú fagylalt csoda. Ez persze csak a desszert volt, azt megelőzte egy négy emeletes csokoládé torta, három tányér "utolsó kívánság" nevű extra csípős leves, egy fazék szója pörkölt (mert pokemon húst ugye csak nem eszünk), előétel gyanánt meg egy gyümölcsel teli kosár szolgált, hogy beizzítsam mr. pocakot. Bulbasaur és a többiek sem voltak restek. A hirtelen jött evőverseny bajnokság győztese kérdéses. Bármi meglepő, az első aki kidőlt Rhyhorn volt. A gyümölcsös kosár adagja elég volt neki. Másodjára Machop dőlt ki, bár ő inkább a remek alakját féltette. Haunter, Bulbasaur és én maradtunk csak versenyben. A pincérek nem akartak hinni a fülüknek, mikor sorra rendeltük újra és újra az ételeket. De készséggel kiszolgáltak minket, elvégre egy kissebb vagyont hagytunk ott. Bár visszagondolva nem is emlékszem rá, hogy fizettem-e végül. Még csak az sem tiszta, hogy miként kerültem vissza a szobába.
Rhyhorn és Machop a labdájukba pihentek, de Haunter és Bulba fogalmam sem volt, hogy merre lehetnek.
Nagy nehezen kigurultam az ágyamból és támojogva a szoba ajtóhoz lépdeltem. Gondoltam, hogy a recepciós biztos látta őket valahol.
A lakásból kilépve szembesültem a ténnyel, hogy a negyediken vagyok. A NEGYEDIKEN. Rájöttem, hogy legnagyobb ellenfelem mégse a fejfájás, hanem a lépcső. Rémülten kutattam a lift után, amit pár másodperc vizslatás után meg is találtam. Türelmesen megvártam, míg a hívásnak eleget tesz, addig egy portrét vizsgálgattam a tekintetemmel, ami egy gyönyörű szigetet ábrázolt. Egy idősebb ember is mellém szegődött, valószínűleg ő is a lift mellett tette le a voksát. Elkapta a tekintetem és szórakozottan megkérdezte: - Ismered azt a szigetet?
- Nem. - válaszoltam ráérősen. - Talán kellene?
- Ahogy látom pokémon edző vagy. Ha érdekelnek a ritka pokémonok, ajánlott lenne ellátogatnod oda. Rendszeresen utazok oda, gyönyörű a táj és persze a pokémonok is. Pinkan szigetnek hívják és minden nap indul hajó oda. Ha sietsz, akár el is érheted a mait.
Röpke kis beszélgetésünk elég volt ahoz, hogy a fejfájásom elmuljon és a kalandvágy szikrája ébredjen fel bennem.
A lift megérkezett, mind a ketten beszáltunk, de több szót már nem ejtettünk egymással. Csakis a ritka pokémonokra tudtam gondolni.
Leérve a földszintre rögtön megkerestem a recepcióst, aki készségesen elárulta, hogy a pokémonjaim még az étteremben vannak. Szegények, biztos ott nyomta el őket az álom. Hát nem édesek? Ám mikor az étterembe értem nem az édes szó hagyta el a számat, hanem... Igazából a döbbent szájtátáson kívül semmi más. Bulbasaur és Haunter még mindig ettek! Valahogy volt egy olyan rossz érzésem (és persze a méteres, maszatos, üres tányér oszlop halom miatt), hogy teljes az anyagi csőd. Egyetlen kiutat láttam az egészből. Hauntert gyors visszahívtam a labdájába, Bulbát a hónom alá kaptam és az elképedt pincérek és recepciós szeme láttára iramodtam ki az étteremből. Csak két dolog járt az eszemben, Pinkan sziget és hogy el ne kapjanak. Minél többször gondoltam-e két dologra eszeveszett menekülésem közben a nyomomban loholó szállodai alkalmazottak elől, egy nagyszerű terv állt össze a fejemben: Felszállok a Pinkan szigetre induló hajóra, így megmenekülök a verés és mosogatás elől!
Dodriot megszégyenítő sebességgel rohantam a megváltás hajója felé, nyomomban kisebb hadsereggel és éppen időben érkeztem meg a kikötőbe, a hajó ugyanis éppen indult. Éppen, hogy feljutottam rá, már el is hagyta a partot. A szárazföldön lihegő és öklüket rázó alkalmazottak kissebb serege üvöltött felém szebbnél szebb dolgokat, de mindez már nem érdekelt, hisz én, a pokémonjaim és a bankszámlám már biztonságban volt.
Ekkor vettem csak észre, hogy Bulbasaur morcosan mozgolódik a karjaimban. Biztos nem tetszett neki a kis akcióm, hogy a kezembe cipeltem mikor teli ette magát, de a szükség törvényt bont.
Lustán huppant le a lábam mellé és jobb dolog nem révén, egy másodpercre rá álomba is szenderült a kis "torták réme". Nem akartam csak úgy ott hagyni, ezért visszahívtam a labdájába őt is.
A tengeri levegő jót tett a fejemnek, a gyomromnak annál inkább. Kellett néhány perc, mire megszoktam az imbolygást. A korláthoz léptem és élveztem, ahogy a tengeri szellő végig símítja az arcomat. Amerre csak tekintettem a napfényben csillogó tengert láttam, no meg egy ifjút, aki a staryu-jába kapaszkodva szelte a habokat. Egy csapat magicarp-ot is észrevettem ugrándozni a vízben vidáman, de a hajó közelettére alámerültek a mélybe. Egy hangosbemondó szólalt fel mögöttem. Közölte a várható érkezési időt. Megfordultam és lustán a korlátnak vetettem a hátam. Szemügyre vettem a jelenlévőket. Voltak fiataloktól elkezdve öregekig emberek. Egy síró kisgyerek, aki a szüleinek panaszkodott, hogy miért nem pokéland-be mennek, a Gyarados hullámvasútra. Két harmincas éveiben járó férfiú izgatottan meséltek egymásnak valamit, két velem egy idős fiú meg éppen egy pokémon csatára készült. Nem voltam benne biztos, hogy okos ötlet, elvégre a hajó könnyen elsűlyedhet egy erőteljesebb támadástól, de mikor megláttam, hogy egy kakuna kontra metapod a két pokémon, megnyugodtam.
Tekintetemmel tovább vizslatva az embereket, egy ismerős arcot véltem felfedezni. Nem haboztam, elvégre sok volt még hátra az útból, a pokémonjaim nagyjából katatón állapotban, így egy jó beszélgetés reményében integetve indultam el rég nem látott barátom felé.
- Heló Webber! Mi szél sodort erre?

[Webber]

Mélázásomból egy ismerős hangja zökkentett ki: Attiláé.
- Mi szél sodort errefelé?
- Hát szerencsére nem szél hajtja a hajót, de amúgy - mint gondolom te is- a Pinkan-szigetre tartok. Úgy vettem észre hogy elég népszerű turista-célpont, de nem derült ki, hogy miért is. Remélem lesznek ott ritka pokémonok, vagy valami gyorsított liga-szerűség. Jaj, a legfontosabb, nemsokára svédasztalos ebéd lesz, remélem még nem ebédeltetek!

Egy pillanatra azt hittem, hogy lemaradtunk róla, de hamar rájöttem, hogy csak elkezdett felhősödni az ég, ezért a sötétség.

- Remélem nem lesz vihar.

[Attila]

Mint kiderült - bár elég nyilvánvaló volt -, Webber is a szigetre utazik, hasonló célokkal mint én. DE! Ami fontosabb: - Hm... Svédasztal? - kordult meg a hasam és futott össze a nyál a számban a gondolatára. - Nem, dehogy. Mióta felkeltem csak rohanok. Időm sem volt reggelizni, nem hogy ebédelni.
Levettem az övemről a labdákat és kiengedtem a srácokat. Az égen fekete lepelként terültek szét az esőfelhők. A szikrázó, napsütötte tiszta időből egy varázsütésre lett sötét, borús. A levegő is jobb lett kicsit, gondoltam jót tesz nekik.
Rhyhorn és Machop frissen, kipihenten nyújtóztatták ki végtagjaikat a derűs napsütésben. Haunter fél álomba materializálódott. Résnyire nyitott szemein át körbe pislantott, majd árnyékká alakulva a padlón folytatta jól megérdemelt sziesztáját. Bulbasaur lábait szétvetve szintén húzta a lóbőrt, szája szélén nyál zuhataggal.
A svédasztal szót hiába foglaltam mondatba, nekik címezve, nem igazán keltette fel az érdeklődésüket. Mint kiderült Rhyhorn tengeri beteg. Látszott rajta, hogy erőssen kűzd, hogy a tegnapi gyümölcsöket magában tartsa.
Machop eközben egy Machoke-n legeltette a szemeit. Akárhogy próbáltam, nem tudtam felkelteni az érdeklődését, sőtt... Faképnél is hagyott. Mit sem törődve a külvilággal, mint akit megigéztek szökkent oda továbbfejlődött társához és félénken - bár ezt teljesen abszurdnak gondoltam - beszélgetést próbált kezdeni vele. Machoke viszont tudomást sem vett róla. Egy röpke pillantást vetett a pokémonomra, majd odébb sétált. Machop kissé szomorkásan tért vissza hozzánk és nagyokat sohajtva, a padlót bámulva hátát a hajó falának vetette.
Fogalmam sem volt mi baja lehet és mielőtt puhatolózhattam volna, bejelentették az ebédet.
- Hát azt hiszem itt a nagy pillanat. - Fordultam Webberhez. - Végre ebéd!
Bulbasaur, mint akit ágyúból lőttek ki, pattant oda mellém, éhesen a levegőbe szimatolva. A nyál, még mindig csordogált a szája szélén, ám ezúttal nem az alvás miatt.
A többi pokémonom viszont gondolni sem tudott az ebédre. Rhyhorn-t visszahívtam a labdájába, aki hálás tekintettel búcsúzott el tőlem. Haunter-t is, aki árnyékként a falba olvadva szundított. Machop pedig ismét megtalálta a Machokét és mégegyszer szerencsét próbált nála. Nem akartam megzavarni, mert láttam nagyon próbálkozik valamit elérni fajtársánál. Intettem neki, hogy ha keres, a svédasztalnál leszünk. Megnyugtatott, hogy a nagy magyarázkodás közben egy hanyag bólintással jelezte, hogy megértette.

[Webber]

Közben szóltak, hogy lehet ebédelni, így elindultunk megkeresni az étkezőt. Attila csak Bulbasaur-t hívta ki, a többiek vagy nem voltak éhesek, vagy tengeribetegek voltak.
Machop-ja vizsont megpróbált szóba elegyedni egy Machoke-val. Érdekes, hogy mennyire lenyugodott a legutóbbi találkozásunk óta. Akkor rögtön megtámadta trénerét, most viszont még reagált is Attila szavaira. Vajon mi történhetett?
Először Machoke tudomást sem vett róla, utána viszont kénytelen volt belátni, hogy nem tudja némaságával lerázni Machop-ot.
Mielőtt bekanyarodtunk volna az ebédlőbe, láttam, hogy egy Machamp tart a két, diskuráló pokémon felé. Remélem nem lesz baj belőle.

Bent előhívtam pokémonjaimat, hátha megéheztek, de csak Poliwag válaszolt igennel ebbéli kérdésemre, így a többieket vissza is tereltem labdájukba.

Viszont ami az asztalokon várt, az valami fenséges volt: rengetegféle, különböző módon elkészített hús, csokiszökőkút, különleges köretek, sajtszökőkút, rengetegféle rágcsálnivaló, igazi szökőkút - bár ez csak dísz volt.
Nem is értem, hogy a viszonylag olcsó jegyárak mellett hogy lehet ilyen lakomát rendezni. Remélem nincs semmi átverés a dologban!

Poliwag - keze nem lévén - engem kért meg, hogy szedjek neki egy tányérravaló finomságot. Próbáltam mindenből csak egy kicsit szedni neki is és magamnak is, de annyiféle étel volt, hogy így is púpos tányérral tértem vissza az asztalhoz, pedig még csak az előételekig jutottam.

Az emberek többsége még csak válogatott, mikor egy öltönyös fazon kiállt az étkező hátsó részén lévő színpadra, megkocogtatta a mikrofont, majd:
- Köszönöm, hogy ennyien eljöttek az új Mareep-bundából készült takaró-és párnakollekció bemutatójára, amit az előadás végén 50 pokédollárral olcsóbban vásárolhatnak meg!


//itt van egy bácsi a vonaton és baromi hangosan beszél
//na, elültem egy csendesebb helyre

[Attila]

Webberrel és Bulbával az oldalamon besétáltunk az étkező helyiségbe. Ott aztán volt minden, mi szem szájnak ingere. Odabent kiengedte a barátom is a pokémonjait, de csak a poliwag-je érzett rá késztetést, hogy íz orgazmust okozzon magának.
Bulbasaurnak és nekem már folyt a nyál a szánkból, alig vártuk, hogy belekostolhassunk végre valamelyik étel csodába, amik felsorakoztak előttünk az asztalon. Egy perc se telt el, mi már szó szerint nyakig voltunk az ételben. Ezzel szemben Webber és a pokémonja látszólag jobb nevelésben részesültek, akik tányérba szedték és az asztalhoz vitték az ételeket.
Egy-két vendég elég szemrehányóan tekintett ránk, de hát az éhség nagy úr.
Mindeközben felhangzott egy férfi hangja a mögöttünk lévő színpadról, aki az új mareep bunda kollekciót jött bemutatni. A vendégek nagyrésze érdeklődve figyelte a férfit és az ágynemű kollekciókat. Volt egy olyan sanda érzésem, hogy ezeket a kényelmesnek látszó takarókat és párnákat nem az én pénztárcámhoz igazították, így nem is figyeltem a férfira.
Az úr a színpadon állva épp egy párnát mutatott be, mikor hírtelen nagy robaj kíséretében Pain repült keresztül a helyiségen, egyenesen a mareep bundából készült takarók közé. Nem sokkal lemaradva tőle közeledett egy méretes Machamp az ujjait ropogtatva. Machop kóvájogva felkelt és az első takaróval, ami a kezébe akadt, rontott rá végkifejlett fajtársára és terítette be vele. Machamp dühödten tépte szét az ágyneműt, de ekkor már Pain öklét milliméterek választották el az arcától. Az ütés végül célba talált, bár a várt eredmény elmaradt, ugyanis Machamp még csak meg sem ingott. Helyette viszont hatalmas dühbe gurult. Felkapta machop-ot és az egyik csokiszökőkútba vágta, amitől az többet már nem hasonlított szökőkútra. De nem várta meg, hogy a pokémonom feltápászkodjon, már vetette is rá magát.
Ekkor Bulbára néztem, akinek mondanom sem kellett semmit. Az indáival még a levegőben megragadta a méretes monstrumot és a földhöz taszította. Ezalatt machop már talpon volt és ezúttal ő vetette magát négykarú evolúciós változatára. Viszont az akció sikertelennek bizonyult, ugyanis machamp elkapta a lábát, maga mellé rántotta, majd gyorsan a másik kezével torkon ragadta. Ezzel egy időben Bulba indáját is szorosan megfogta és szegény fű pokémonom akár hogy is erőlködött, nem szabadult. Machamp felállt és elkezdett a két pokémonommal pörögni, majd mikor megfelelőnek érezte a lendületet, elengedte őket. A zuhanás közben Pain és Bulba egymásba gabajodtak és egyenesen Webber és Poliwag asztalába csapódtak, amitől az összetört, az étel oszlopuk meg össze-vissza dőlt.
Mindeközben a vendégsereg csodálkozva nézte a jelenetet. A színpadon lévő férfi pedig mint aki nem tudja eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen a nagyrész szakadtá vált termékei miatt, némán tátogott.