Nagyvárosi fények

[Trant Hardwin]

Már egy jó idõ eltelt, mióta összecsapódtam Betty-vel. Édesbús találkozásunk óta megjártam többször is a kórházat, és végül mindig az ajtóban várt engem. Gyönyörû zöld haja, vidáman hatott a napsütésben, és szinte gyógyír volt, minden bajomra. Talán csak, azért jutottam ki mind hamarabb és hamarabb a négy fal küzöl, mert mostani útitársam ott várt rám az ajtóba, hogy gyógyult állapotomban újra nekivágjunk végtelennek tûnõ kalandjainknak.
Most sem volt ez így, hát nincs is miért csodálkozni, hogy fülig ér a szám. Ezt azért nem vallanám be magamnak soha, nem hogy neki, de így is jó érzés, hogy mellettem trappol a colos.
Hát nincs más hátra, mint elõre. A nagyváros vár ránk most is, mint mindig. Hatalmas szürke épületek magasodnak felénk, kicsit zimankós az idõ, de mit zavar ez minket. Hát van hova mennünk, tele a hasunk, és övünkön ott fityegnek a pokélabdáink. Másra nincs is szüksége egy ilyen idõs gyereknek. Hát hatalmas lépésekben haladok, és még fütyörészek is egy keveset, csak hogy távolba csatlakozzon hozzám, egy pidgeot, és így még kicsattanóbb legyen az örömöm. Egy kis ideig válaszolgatok a füttytrillára, de aztán, hallgatag társam felé fordulok.
- Na és most merre menjünk? – Állok meg egy keresztezõdés közepén. Az emberek ránk se bagóznak, csak sietnek dolgukra. Miért is figyelnének egy ilyen töpszlire, mint én. Karjaimat széttárom, és felkínálom a választási lehetõséget. Van itt mit csinálni elég. Jobbra játéktermek, és pokémonszórakozóhelyek, balra boltok tömkelege, butikok, és mindenféle dolog, ahol csak vásárolni lehet. Nem épp a legkedvesebb elfoglaltságom, de hát most még erre is hajlandó lennék. Mögém nem nézek, fogalmam sincs arra mi van, hát én csak egy vidéki gyerek vagyok, még új az ilyen betondzsungel. Így ha bármi más jó mulatságot sejt mögöttem Betty, azonnal arra veszem az irányt.
– Van mibõl választani! Vagy esetleg valami akciódúsabbra vágysz? – Kérdem kívánóan az újabb pokémon csata reményében. Az utolsót se sikerült még lezárnunk, azóta se volt alkalmunk vagyis inkább kedvünk befejezni a dolgot. De ami késik nem múlik, hosszú út még vár ránk. A lábaink pedig alig bírják, hogy el ne induljanak a következõ megmérettetés felé.

[Betty]

Jó Trantot végre ilyennek látni: örül a fejének, és egészen odavan, mikor a kórházból kijőve meglát. Biztosan az új kalandok lehetősége dobja fel ennyire. Nem tagadom, én is alig várom már, milyen új vagy éppen nem egészen új dolgok felé sodor minket az élet.
Tamarillo városa magához képest elég nagy, jó sok helyre lehet csatangolni benne. Nem tudsz fél percig kereszteződések nélküli úton menni, de jól is van ez így. Minél nagyobb a város, annál több a lehetőség. Az idő kellemes, vad Pidgey-k szállnak felettünk az égen, és mintha mind azt énekelné: de szép napunk van!
Önkéntelenül is gyorsabbra fogom lépteimet, nem is tudom miért, talán mert előre sejtek valamit.
A fiú kérdésére kicsit elbizonytalanodok: talán túl sok is itt a lehetőség. Nem vagyok a gyors döntéshozás embere, legalábbis a tét nélküli eseményeknél, kérdéseknél semmiképpen. Legszívesebben Trant-ra bíznám a dolgot, de most nem tehetem: elég nehéz nála önfejűbb gyereket találni, és az, hogy nem maga akar dönteni, furcsa. Persze nem veszem a célzást, úgy gondolom, hogy udvarias szeretne lenni, így hát valamit mégiscsak mondanom kellene...

Ekkor egy nálam valamivel magasabb srácot pillantok meg kék ruhában, ahogy átmegy a zebrán pont velünk szemben. Valahogy ismerősnek tűnik...kezeit a zsebébe süllyeszti, és unott arccal ballag a tömegben. Jonny! Hát persze! Ő volt a pokémon neveldében az öreg néni segédje! Nem mondanám, hogy akár egy szót is beszéltem volna vele, de itt a nagy lehetőség! Muszáj kikérdeznem mit tud! Persze nem túl agresszívan, hiszen fogalmam sincsen, hogy milyen szerepe van, ha van neki egyáltalán... Kezeim ökölbe szorulnak: a nénivel azóta nem sikerült beszélnem, amióta Shanny nálam van. A pokémon nevelde bezárt, soha egy lelket nem látok odabent. Jonny talán tudja, hogy miért történtek ezek a furcsa dolgok. Talán van logikus magyarázat mindarra, amivel nem vagyok tisztában...

- Gyere, Trant, utol kell érnünk azt a fiút! - mondom sietve, és már száguldok is át a minket elválasztó kereszteződésen. Szerencsémre a lámpa éppen akkor vált zöldre, amikor elindulok. A járdára lépve körülnézek, és még éppen meglátom, ahogy Jonny bemegy egy épületbe. Gyors léptekkel követem, és már nyúlnék is a kilincs után, amikor egy kopasz, jó erőben lévő férfi rámrivall:
- Hé, kislány, ez itt egy kaszinó! 18 éven aluliaknak tilos a belépés!
- Ööö bocsánat... - kérek elnézést, majd hátralépek egypár lépést. Az előttem lévő nagy táblán ez áll: Tamarillo kaszinó
Nem is csoda, hogy nem engedtek be. De vajon Jonny mit keres egy ilyen helyen? Persze, ő már felnőtt, de akkor is!
Csalódottan fordulok Tranthoz:
- Most mitévők legyünk? Beszélnem kéne azzal a fiúval!

[Trant Hardwin]

Betty szavaira bambán nézek körül, hát hol lát õ itt fiút? És miért is kellene nekünk követni? Aztán belém hasít a felismerés, nem véletlenül utazótársam a lány, és ahogy már teljesen kiismertem, tuti ki akarja hívni egy harcra. Hát mi más is lehetne?
Cinkosan kacsintok a lányra, de már nem is látja csak rohan, hát rövidke lábaimmal felveszem a tempóját, és loholok mögötte akár egy kiskutya, futó gazdája után. Ez kép nem tudatosul bennem, csak az, hogy meggondolatlanul nyargalunk keresztül a városon. Végül már a tüdõmet is majdnem kiköpöm, mire a követett személy eléri a kaszinót. Hát ilyen nincs, mi ide akarunk jönni? Hát nincs ellenemre a dolog, nagy dolgokat lehet még itt tenni.
Az épület elõtt Betty belerohan az egyik ajtónállóba, hát úgy látszik itt véget ért az utunk. A lány még mindig elszánt tekintettel nézi a messzi távolban az alakot. Be akar jutni!
Be fog jutni arról kezeskedem. Lépteimen egy szemernyit sem lassítva szaladok tovább és lendületben egyetlen fegyveremhez nyúlok, ami egy ekkora óriásnál még be tudok vetni. Cipõm lendül, és a találat tökéletes. Az õr sípcsontján csattan a cipõm sarka, ami nem várt hatással van rá. Vagy várt hatással, de nem ilyen mértékûvel. Olyan szavak hagyják el száját, amit egy nyolc évesnek nem is szabadna hallania, nem hogy tudni róluk. Így egy kicsit pironkodva fojtatom utamat, de ellenkezõ irányba. Kinyújtom nyelvem, és már futásnak is eredek.
- Bleeeeee... úgyse tudsz elkapni tohonyaaaaa! - Az õr egy lábon ugrálva, néz utánam, és vicsorog akár egy Arcanine az egyik legrosszabb napján. Harag, a fájdalommal keverve átterjed fejére, vörös erekben nyilvánulva meg a nyakán és homlokán. Talán félelmetes lenne valaki számára, hogy elkezdenek löktetni, és hogy a tag legalább kétszer akkora, mint én, de ezzel én nem törõdök. Betty küldetésben van, és a cél szentesíti az eszközt. A düh átveszi a gondolkodás helyét, és szavakban nyilvánul meg.
- Elkaplak te kis ****, hogy **** a ****… - és minden nem éppen papírra való szó után gyorsít járásán. Én pedig iszkolok, talán még egy ponytát is leelõznék, de ezt mondjuk nem venném biztosra, mivel a távolság kettõnk között egyre csökken. Így csak egy bátorító gyõzelem jelét vetem Betty felé, és máris robogok az egyik kisutca felé. Csak hogy lerázhassam már végre újdonsült árnyékomat.

[Betty]

Éppen azon gondolkodom, hogyan lehetne belógni valahogy ebbe a kaszinóba, amikor Trant belerúg az ajtó mellett álló őr lábába, de nem is kis erővel! Egy pillanatra csak bámulok, hogy mégis mit is akar csinálni, vagyis, mire volt jó neki még fel is dühítenie az ajtónállót, mikor az amúgy is csúnyán néz rám az előző incidens óta. Bevallom, ma egy kicsit lassú vagyok, és még nem igazán szoktam hozzá új útitársam nem éppen mindennapi ötleteihez sem, ezért az első másodpercekben csak állok ott, meredten bámulva, ahogy az őr Trant után fut.
Majd újra az épület felé fordulok, és ekkor elkezd derengeni valami, majd a felismerés villámcsapásként hat rám:
- Jaj ne! - nyögök fel, majd magam is meglepődök a reakciómon: az első gondolatom az volt, hogy a fiúnak miattam eshet baja, és nem pedig az, hogy szabad az út előttem. Valahogy el kéne intézni mindkét dolgot, be kell jutnom a kaszinóba és meg kell mentenem Trantot, de ez egyszerre aligha sikerülhet.
Machop elkapása utántól tudom, hogy a fiú meg tudja védeni magát, de azért mégis...mi van, ha ezzel a kopasszal nem bír el?

A másodperc töredéke alatt kellett döntenem, de sikerült a lehető legjobb megoldást választani:
- Don, gyere elő! Fuss Trant után és ha kell segíts neki! Azután gyertek vissza ide, oké? Számítok rád!
Pokémonom egy magabiztos "nidooo" felkiáltással jelzi, hogy felfogta a feladatát, majd sarkon fordul, és egy szempillantás alatt eltűnik az utcasarkon.

Fejemet kissé lehajtva lépek be az említett épületbe. Ha nem látják az arcom, talán nem veszik észre az életkoromat...
A kaszinóban rögtön tömény dohányszag és zsivaj fogad, emberek elmosódott alakja rajzolódik ki a gomolygó füstben. Az orromig alig látok el, nemhogy Jonnyt látnám valahol...de legalább engem sem lát senki. Nagy nehezen sikerül eljutni a pulthoz, ahol egy karcsú felszolgálólány önt italt a támolygó férfiaknak. Elfordulok, amikor felém tekint. Nem akarok szóba elegyedni senkivel, amíg meg nem találtam akit keresek. Borzasztó nagy a tömeg és a bűz. Elfintorodom, majd hátralépek egyet, de balszerencsémre éppen belebotlom egy nem éppen sovány férfiba.
- Hé, nem tudsz vigyázni? - kezdi, de amikor meglátja, hogy lány vagyok, rögtön hangnemet vált: - Akarom mondani, örülök a találkozásnak, cicus! Gyere közelebb, hadd nézze meg Pisti bácsi miket rejtegetsz a pandamacid alatt!
Nyilvánvalóan a macis mintára gondol a pólómon. Szájából csakúgy árad az alkoholszag, ahogy egyre közelebb és közelebb jön hozzám. Vaskos mancsait már majdnem a csuklómra helyezi, de még idejében hátraugrok, felborítva ezzel a mögöttem haladó pincérnőt. Söröskorsók csapódnak a parkettához, és látom, ahogy szilánkok ezrei szállnak a levegőben, egyenesen a bokám felé. A becsapódás elkerülhetetlen.
Éles fájdalom hasít belém, ahogy egy nagyobb üvegdarab a lábamba fúródik. Ijedtségemben még felkiáltani is elfelejtek. A vér látványa nem izgat fel különösképpen, de a pincérnő szinte azonnal elsápad, majd nemsokára elájul.
Kihasználva a lehetőséget, hogy egy pillanatra senki sem figyel rám, elbicegek a legközelebbi sarokba és leroskadok, hátamat a falnak támasztva. Óvatosan kiszedegetem a szilánkokat a bokámból, ami még mindig vérzik. Lehet, hogy az őrnek tényleg igaza volt: ez a hely nem való kiskorúaknak!

Nem tudom, hogy képes vagyok-e most azonnal felállni, de egyet bizton állíthatok: mindenképpen ki kell jutnom innen, a lehető legkevesebb időn belül! Nem éri meg bent maradni, Jonny ráér, most fel kell keresnem a kórházat, hogy lefertőtlenítsék a sebemet! Megadóan sóhajtok. Hiába, ez nem fog menni. Legalábbis a következő pár percben biztosan nem. Előhívhatnám Shannyt, vagy Lizit, de egy pokémon jelenléte tuti feltűnést keltene egy ilyen helyen, és nincs szükségem Pisti bácsikra hogy "ápoljanak". Láthatatlanná kell válnom, amíg jobban nem leszek! Ez most az elsődleges cél!

.....

Remélem Trantnak nincsen semmi baja...

// Dont irányíthatod amíg nem találkozunk. Még ne menjünk ki a kaszinóból, tervezek oda még vmit! //

[Trant Hardwin]

Berohanok a sarkon, és már kész is a terv a fejemben, hogyan is rázhatom le üldözõmet. Kezem övem körül matat, és már meg is találta a keresett labdacsot. Kezemben normális méretre vált és magam elé ledobom.
- Machop téged választalak. – Mondom a jól bejáratott szavakat, de nem állok meg nem tehetem. Az õr túl közel van, és még a végén nem lenne idõm kivitelezni a dolgot. Földrõl felkapom az a mocskos drótkötelet, amit valaki dobhatott ki réges-régen. Nem is sejthette mennyire jól is fog jönni ez nekem. Az utcácska másik oldala felé tartok, miközben hátraszólok materializálódó kedvencemnek.
Tudom, hogy mindenre kész. Mióta elkaptam, engedelmes, és többet edzettünk együtt, mint amennyire sikerült rábeszélnem Fogatlant összesen, egybe véve az engem ért „atrocitásokat” is. Ilyet még ugyan nem csináltunk, de elég értelmes hozzá Primus, hogy azonnal felfogja a helyzet komolyságát. Kérdõn néz rám, miért is hívtam õt ki kényelmes labdájából, mert hogy ellenfelet még nem lát, de még harc elõjeleit sem. A sietségembõl, azért rájön azért van itt mit csinálni.
- Primus ragadd meg a másik végét! – Ordítom magamból kikelve, mikor hallom a férfi lábdobogását. Már csak pillanatok vannak hátra, és itt lesz a szemünk elõtt. – Mikor intek, húzd. – Hosszú szürke karok erõsen megragadják a kötél másik végét, és idegek pattanásig feszülnek. Az õr befordul, és lassítás nélkül rohan tovább. A vesztére, lassan fogja fel, ahogy a sarokban vigyorgok, és már húzom is. Primus sem cselekszik másképpen, és már csak egy lépés választotta el a csapdánktól. A férfi egy kiáltás kíséretében földre esik, feje nagyot koppan, azután elhallgat. – Gyere siessünk! – Szólok oda kedvencemnek, és már rohanok is vissza a kaszinóba. A lábaim szélsebesen visznek, még machop is alig tudja tartani a tempómat, mikor egy lila villám suhan el mellettem. Csak egy pillanatra láttam, de nagyon ismerõsnek tûnt. A hangok pedig még jobban azok, a legjobban dulakodásra, és csörömpölésre emlékeztet, ahogy két egymás felé tartó élõlény, teljes sebességgel rohant egymásnak, és egy pillanat alatt csökkentették le egymás sebességét nullára. Megtorpanok, és visszafordulva tör ki belõlem önkénytelenül a kérdés.
- Don?!?! – Nem volt sohase lassú az észjárásom, de most kell pár másodperc az új helyzet felismeréséhez. Don nem számított ránk, és útjába voltunk. Szerencsémre engem még ki tudott kerülni, de Primus-t már nem. Most a két pokémon összegabalyodva színek kavalkádját mutatva, úgy néz ki, mint egy lila tentacruel. Úgy néz ki csak a nyomás kell, és máris sziporkázni kezdek. Míg a két pokémon egymást szidva próbál újra lábra kecmeregni, a szemem jobbra-balra jár. A kaszinó, és a sikátor között ingázik, egyre gyorsabban, és akár egy felvillanó magnemite fejem felett, oly ég az új ötletem fejemben.
Az õr eszméletlen, így már nem követ minket, nekem meg be kell jutnom Betty-nek segíteni. Bármibe is töri azt a csinos kis fejét, segítek neki, ha már visszaküldte Don-t értem. Elkezdek visszarohanni a sikátorba, és közben kiadom a torzsalkodó pokémon-oknak az ukázt.
- Utánam! – Õk pedig még haragos szemekkel egymást méregetve követnek engem. A sarkon félve pillantok ki, de a tag még mindig eszméletlen, ez pedig a mi malmunkra hajtja a szerencsét.
- Primus, Don segítsetek megszabadítani a kabátjától. – És már a triónk küzd is azért, hogy a férfitól „kölcsönvehessük” ruhadarabot, ami legbátortalanabb számítással is kétszer akkora, mint én. Ahhoz nem kell szerencse, hogy egy ilyen õr ekkora kabátot viseljen, még egy ilyen szép napon is. Így hát mikor megszabadítottuk a felesleges súlytól, mondom tovább a megsegítésre tett következõ lépést.
- Primus vegyél a nyakadba. – Edzõtársam furcsán néz rá, de ha kelletlenül is megteszi a dolog. Egy kicsit még imbolygok a kõkemény nyakon, de nem kell sok idõ megtalálni egyensúlyt. – Don add a kabátot. – Ezzel a nido odalöki nekem szarvával, és én belebújok. Elõl összegombolom az összes gombot, és kelletem magam egy kicsit. Körülnézek magamon, és megpróbálok rájönni, hol is sántít a terv.
Még kettõnk magasságával, is éppen, hogy csak a százötven centi felé magasodunk, és a fejemen még mindig látszik, hogy nem éppen abban a korban leledzek, amiben kellene. Egy vállrándítással megadom magam a sorsnak, de azért véleményét kikérem partnerem kedvencének. Don éppen csak, hogy vissza tudja tartani feltörõ pokémon nevetését, így önbizalommal telve megindulunk a kaszinóba. Primus botladozik, és már többször is majdnem fejre esek, mikor rájövök, sokkal hatékonyabbak lennénk, ha õ is látna, nem csak én. Szemmagasságba kikapcsolok két gombot, és így már gördülékenyen halad duónk. Don-t magam mellé intem, és lassan de biztosan belépünk az épületbe.

[Betty]

A szememet egyre jobban csípi a füst, hogy a bokámról már ne is beszéljünk. Előttem kb három méterre még mindig nagy a csoportosulás, az elájult pincérnőt próbálják valahogy magához téríteni. Én igazán szeretnék szólni nekik, hogy több eredményt érnének el, ha kivinnék a levegőre és hagynák szegényt kellő mennyiségű oxigénhez jutni, és nem folytatnák az arcon ütögetést. De úgy látszik itt ez a módi.
Szememmel vadul keresem a mosdó feliratot valahol, és nagy sokára rá is találok: a terem innenső végében van, szerencsémre. Megpróbálok felállni, ami így elsőre egészen jól sikerül, bár a tökéletestől azért igen messze van. Egy lépés. Remek... Két lépés. Kezdek belejönni! Három lépés...és térdeim megadóan koppannak a földön. Haladtam előre vagy fél métert! Sietnem kell, mert a nő már kezd mozgolódni, amennyire a tömeg üdvrivalgásából hallani vélem.
Nemsokára eljutok odáig, hogy a kilincstől már csak két méter választ el, de ekkor kicsit megszédülök, és megint egy szinttel lejjebb kötök ki. Talán a tömény dohány okozza rosszullétemet, nem tudom.
Sóhajtok egyet, majd egy furcsa faliújság alatt keresek menedéket, magam elé húzva egy kiszáradt növényt. A képen egy feketeruhás férfi reklámoz egy tisztítószert, háttérben egy mosolygós Grimerrel. Nem is értem, hogy az embereknek hogy lehet ennyire kevés érzékük a reklámozáshoz: tudvalevő, hogy a grimer a szennyeződések közelében érzi jól magát. Valami határozottan nem stimmel itten. Lehet, hogy a poszter csak kitaláció, hogy elrejtsen valamit?

- Nézzétek már! Hát itt a pandamacis csajszi! Csak nem bujkálunk Pisti bácsi elől? - hallom magam mögött az előbbi hangot. Na csak ez hiányzott! Sietve nyúlok az övemhez, hogy előhívjam egyik barátomat, de sajnos túl későn: egy vaskos kéz elkapja a csuklómat, és egyetlen mozdulattal felránt a padlóról. Még jó, hogy a részeg férfi reakciói már nem elég gyorsak, így sikerül a szabad kezemmel egy jól irányzott bal horoggal eltalálnom az arca közepét. Ettől kicsit meg is szédül, de sajnos nem enged el.

Ekkor váratlanul kinyílik a bejárati ajtó, és meglátom Dont, amint egy furcsa kinézetű idegen mellett lépdel, és vadul keres engem a szemével. Remélem még idejében meglát és a segítségemre siet. De vajon ki ez az idegen és hol van Trant?

[Trant Hardwin]

Na eddig minden jól halad, már csak meg kell találni azt az elcsatangolt szépséget. Primus lépked kevélyen, és még talán fel sem tûnik senkinek, hogy a kis párosunk elég furcsa. Igaz az arcommal nem tudok mit kezdeni, de hát egy kis erélyes fellépés mindent megold.
Megköszörülöm torkomat, szájamat szélesre tárom, és már kiáltanám társam nevét, mikor eszembe ötlik, hogy nem a legjobb ötlet lenne, ha vékonyka hangomat használnám. Így hát újra torokköszörülés jön, és már kicsit mélyebben kezdek neki.
- Betty... Merre vagy!!! Betty!!! - Minden szempár rám szegezõdik, és én egyáltalán nem foglalkozok vele. Miért is tenném, és csak egy felnõtt vagyok, aki egy Betty nevezetût keres, talán csak társaságnak, vagy miket is szoktak együtt lenni az emberek.
Egy pincérnõ lép mellém, és még mielõtt felfedezhetné álcámat, újra kiengedem a hangomat. Ez olyan, mint a pokémonharcok. Nem szabad esélyt adni ellenfélnek, hogy felmérje a helyzetet.
- Mit akar maga? Nincs jobb dolga, mint az enyémmel foglalkozni!!! - Mondom nem kis felháborodásról téve tanúbizonyságot. A szegény nõ, hirtelen már azt sem tudja hova bújjon. Csak segíteni akart, de még idejében elfojtottam minden irányú kívánalmát. Ha túl közel jön, még a végén felfedezte volna ki is vagyok igazából. Szerencsére ebben Don is segít eleget.
Rám bízott nido tudja magától is a feladatát. Éppen úgy kering körülöttem, hogy ne kerülhessenek közelembe az emberek. Mintha csak véletlenül menne nekik, vagy tolná arrébb õket, hogy inkább vele foglalkozzanak, mint velem. Nem tudom, hogy csinálja a zöld hajú, de nagyon jól neveli a kis lilát.
Mást nem is tudok tenni. Peckesen kihúzom magam, és machop-om sem kevésbé méltóságteljesen lépeget. Közben egyre csak megeresztem hangomat. Betty után kiáltozok, de látni nem látom a lányt.
~ Talán már valahol hátul lehet, és a szuszt is kiveri abból a fiúból. Vagy talán mást akart volna tõle? ÁÁÁ annak semmi esélye. Még szép, hogy egy harc miatt keveredünk ennyi galibába. ~

[Betty]

A teremben izzó neonlámpák fakó fénye megcsillan a fölém magasodó kopasz fickó fején. Szabad kezemet a szemeim elé viszem, és hunyorogva nézek át Pisti bácsi válla fölött.

Don. Fejét minden irányba kapkodja, veszettül keresve gazdáját, de szerencsétlenségemre nem sok esélye van, hogy ténylegesen meg is lásson, apró termete ugyanis megakadályozza ebben.
De ami ennél is aggasztóbb, hogy Trantot sem látom sehol. Lehet, hogy elkapta az az ajtónálló, és Don segítségért rohant be ide? Nem, az képtelenség: a kölyök gyorsabb, mint egy Jolteon, az a lomha őr akkor se tudná utolérni, ha rohanó cipő lenne rajta.
- Betty... Merre vagy!!! Betty!!! – hallom meg a nevemet a tömegben. Gyorsan odakapom a fejemet, ahonnan a hang jött, és meglepődve tapasztalom, hogy a nidoranom védence volt a kiabáló: egy furcsa idegen, természetellenesen hosszú kabátban, imbolygó járással. Az arcát innen nem látni, de a hangja valahogy ismerős… mintha már hallottam volna!

Mielőtt azonban tovább tudnám fűzni a gondolatmenetemet, a körülöttem álldogálók megunják a semmittevést, és akcióba lendülnek:
- Hé, te, add ide nekem azt a csajszit! Én láttam meg először!
- Mi, hát te megbolondultál? Hordd el innen magad, különben…
- Különben mi?
- Na elég ebből! Majd én megmutatom, hogy ki az alfa ebben a kaszinóban!
Öklök csapódnak egymáshoz, és egy pillanat alatt eluralkodik a káosz a játékgépek körül. A nagy forgatagban a kezem végre szabaddá válik, amit ki is használok:
- Lizi, gyere elő! – dobom el a pokélabdámat, amiből nemsokára előbújik Charmander. Körülnéz, majd kérdően néz rám.
- Lizi, egy füstfüggönyt, ha lennél szíves. – mondom neki. Mire a füst eloszlik, mi már Don mellett állunk, de úgy döntök, egyenlőre nem kéne elhagyni a kaszinót. A bokámon a vérzés már lassan eláll, és van egy olyan érzésem, hogy érdemes lenne közelebbről is megnézni azt a fura plakátot.
- Trant, jó ötlet volt ez az álruha! Remekül nézel ki benne! – kuncogok – Figyi, azt hiszem, ez a kaszinó rejteget előlünk valamit. Utánajárunk a dolognak?

[Trant Hardwin]

Szinte esélytelen ebben a tömegben megpillantani Betty-t. Nem is tudom mire gondoltam, talán Don-ra kellene bíznom a dolgot. Vagy várni egy kicsit, hátha felbukkan. Ó de hát nem lehet olyan egyszerű a dolog, hogy csak itt állok Betty meg odalép hozzám és azt mondja...
- Na hát ilyen nincs... - Szalad ki a számon mikor odarobban mellém útitársam. - Merre voltál te? - Téved arra a szeme, ahonnan jött. - És mit keres ott egy csapat füsttől fuldokló ember? Mit tettél Lizi? - Nézek a kis vörös pokémonra, mikor eljut a tudatomig mit is mondott Betty. - Mire gondolsz, és egyáltalán minek rohantál be ide? Azt hittem egy nagy harc közepén foglak találni, de hogy... - Nézek végig kicsit ingerülten rajta. - így találjalak meg. Arra nem számítottam.

[Betty]

- Oh hát ez igazán egyszerű! - mosolygok meglepődött társamra - Információért jöttem. Az a scrác, aki bejött ide, Johhny volt, a nevelőközpont segédje, ahonnan Shanny tojását kaptam.

Ekkor eszembe jut, hogy Trantnak valószínűleg fogalma sincsen, hogy mi történt velem és a teknőccel két éve...meg az előző hónapban...
- A lényeg, hogy beszélnem kell vele. - folytatom - De nincs itt. Éppen ezért gondoltam, hogy utána kéne nézni annak a faliújságnak, ott, a szemközti falon.

A kölyök arcáról még mindig nem tűnik el a kétely. Hát nem olvas ez semmit? Sóhajtok egyet, majd szememet forgatva elkezdek magyarázni:
- Olvastam pár könyvet a Kanto régió történetéről, és sok helyen megemlítették a kaszinókat, mint bűnözők rejtekhelyeit. Elvileg egyszer egy fiúnak sikerült betörnie egy bázisra, a titkos lépcsőt egy poszter mögé rejtett gomb fedte fel. Érted? Ezért gondolom, hogy itt is lehet egy ilyen, és ha már itt vagyunk, miért ne kalandozhatnánk egy kicsit?
- Talán még harcra is sor kerülhet. - teszem hozzá, hogy mégjobban felkeltsem Trant érdeklődését. Igazából nagyon örülnék, ha velem jönne, mert egyedül sose jó belekeveredni semmibe sem. Tapasztalatból mondom...

Visszahívom Lizit és Dont, hogy kevésbé legyünk feltűnőek, majd odasétálok a falhoz, és egy erőteljes mozdulattal letépem a Grimert ábrázoló posztert. És valóban, egy alig látszó gomb van beágyazva a falba!
A fokozódó adrenalinszint miatt bár a bokámban égető fájdalmat sem érzem. Visszanézek a fiúra, bólintok egyet, majd kezemet ráhelyezem a piros gombra.
- Vajon mi fog történni, ha megnyomom? Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki! - kacsintok Trantra, és várom az eseményeket.

[Trant Hardwin]

Hát eddig sem volt érdektelen az utazásunk, mit együtt töltöttünk, ez most sem változik. Egy kaszinóban vagyok, én álruhában, Betty meg mint egy vadászkopó követ valamit, aminek még a jelenlétét sem fogtam fel. Nem ez az elsõ eset, hogy fogalmam sincs, mit is akar a lány, de most aztán tényleg elvesztettem a fonalat.
Annyit azért tudok, most minek is kell lenni a feladatomnak. Két ilyen alak, mint mi nem lézenghet sokáig, míg nem lesznek feltûnõek. Hát fõleg, amit tett társam nemrég, és még a füstben fulladozók éppen most botorkálnak ki, hogy újra rátehessék mocskos kezeiket társnõmre.
Jobb kezemet elõre nyújtom, és egy szó nélkül szürke jobb kezem máris repíti bele a piros kis labdát. Primus-sal egy csapat vagyunk, mondjuk nem túl hatékony harcban, de minden másban számíthatok rá. Fogatlan labdája kezemben, és már engedem is ki belõle az elsõt. A kis lila pokémon, kérdõn néz rám, és csak egy pillanatra bizonytalanodik el, az új gazdáján, de orrát használva, azonnal rájön a turpisságra. Körülnéz, és várja a kihívást, de egyetlen harcra fogható pokémon-t sem lát maga körül. Betty kedvenceit már nem tekinti azoknak, még ha azonnal felvenné a harcot velük, ha a legkisebb esélyt is látna a harcra. Így hát csak engem néz tanácstalanul, milyen unalmas feladatot is szánok neki most.
- Fogatlan… - hallgatom el a megszólítás után. Ha csak elmondom a feladatát tuti nem fogja elvégezni, így hát új taktikához folyamatok. – Betty-vel fogadtam, hogy gyorsabban kergeted meg azokat a néniket… - Mutatok a nézõközönségre, akik üvegpoharakkal a kezükben, bambán bámulják bohóckodókat a füstben. –, mint Don. De azt mondta semmi esély rá, így hát lehet… - A villanást meglátom szemeiben, és már be sem tudom fejezni a mondatomat, mikor eliramodik. Sajnos ezzel nem nagyon segítettem a kellemes légkör kialakításában a pokémonjaink között, de hát most nagyobb gondunk is van.
Rattata egér pokémon lévén, pillanatok alatt eléri azt a hatást, amit szerettem volna. Egy Growlite hatékonyságával tereli az embereket, és még ha nem is mondtam mit tegyen pontosan, az üvegek csörömpölésébõl, és sikoltásokból ítélve tökéletesen megoldja a dolgot. Szerencsénkre a pánikoló asszonyságok az egész csoportra átragasztják a riadalmat, és a férfiak, kik Betty-t követni szándékoztak, áthatolhatatlan akadályba ütköztek. Visszafordulok, és egy megnyugodott sóhaj következtében, várom a nagy finálét. Mindig is tudtam, a piros gomb rosszat jelent, de melyik gyerek állta meg bármikor is a megnyomását.

[Betty]

Se nem látom, se nem hallom, ami körülöttem zajlik: minden energiámmal az elkövetkezendő történésekre kell fókuszálnom, nem engedhetem meg magamnak, hogy valami elkerülje a figyelmemet!
A faliújság mögötti titkos gombon nyugtatom tenyerem, és azon gondolkozok, vajon mi is fog történni...
Semmi. Már vagy 30 másodperce lenyomtam a gombot, de még mindig semmi. Ha nem számítjuk a mögöttem sikoltozó pincérnőket, akik ide-oda rahangálnak.
- Jó ötlet, Trant! - fordulok a fiú felé - Ezzel egy időre sikerült elterelni a figyelmüket!
A türelem rózsát terem. És mint tudjuk, a Rakéta Csapat igen szereti eme csodás virágokat (ezt az infót szintén egyik könyvemből vettem), így hát valószínű, hogy ez a megváratósdi is csak egy trükk. Vagy mégsem?

Ekkor veszem észre, hogy a gomb mellé a falba bele van karcolva egy szám: 1-45-1
Az első egyes jelentheti azt is, hogy 1x kell megnyomnom a gombot...de mi ez a 45? Mintegy válaszként, a gomb egy pillanatra megvillan, én meg kapva kapok az alkalmon, és megnyomom a gombot újra.
Egy alig hallható koppanás, és minden a régi, kivéve persze az előttünk tátongó, 1x1 méteres lyukat a falban. De csodálkozni nincs idő, hiszen a kapu bármikor bezáródhat, és addigra nekünk bent kéne lennünk!
Megszoktam, hogy ilyenkor a józan észt a háttérbe kell szorítani, így hát minden pánik nélkül fogom meg Trant pólójának gallérját, és lököm bele a lefelé lejtő mélységbe. Szegénynek még ideje se volt végiggondolni, mit is szeretett volna.
- Fogatlan! Gyere! - ordítom el magam, majd én is a fiú után ugrok. Elmenőben még meglátom a lila pokémont, amint szélsebesen fut a titkos lejáró felé.

Valami itt nem stimmel...miért érkeztem én puha felületre? - teszem fel magamban a kérdést, de gondolatmenetemet megszakítja valami: elkezd mozogni alattam a föld!
- Jaj, Trant, bocsáss meg! - ugrok fel hirtelen a kölyök hátáról, aki már koránt sincsen annyira jó állapotban, mint amennyire én... mondjuk ez érthető, ha beleszámítjuk, hogy én estem őrá, és nem fordítva. Mielőtt azonban körülnézhetnék, megérkezik Fogatlan is, és majdnem elgázol. Nem baj, legalább együtt a csapat! - mosolyodok el.
- Nos, elindulhatunk, vagy kell nektek még egy kis idő? - kérdezem útitársaimat, némi egészséges kárörvendést víve a mondatba.

A hely nem egy első osztályú szálloda, három oldalról penészes falak, a negyedikről meg egy egyszerű faajtó bámul ránk ridegen. Az alagút, ahonnan érkeztünk, túl meredek ahhoz, hogy vissza tudjunk mászni, így nincs nagyon választásunk, merre induljunk. A kérdés már csak az, hogy vajon mi vár ránk az ajtó túloldalán?

//Bocsi, hogy egy kicsit irányítottam a karakteredet, de ha sokáig tökölünk még rájönnek a kaszinóban, hogy mit csinálunk. Nyugodtan vidd tovább a történetet, nekem sincs még ötletem! //

[Trant Hardwin]

Egy mozdulat és már repülök is. Fogalmam sincs, hogy hova, vagy mi is történik éppen. Csak a mellettem elsuhanó falat látom, majd az egyre közeledő, és nagyon keménynek tűnő padlót. A landolást próbálom nem fejjel tompítani, de nem túl sok sikerrel. Akkorát koppanok, csoda ha be nem törik a beton tőlem. Apró pidgey-k keringenek a fejem felett, és sajnos nem hagynak nyugodni, úgy mint ahogy Betty teszi.
Mikor már kezdeném összeszedni magamat, egy karcsú test zuhan rám, aminek hatására újra beverem a fejemet, hogy már nem csak apró madarak, hanem hatalmas dragonite-ok. Na meg egy púp is kitüremkedik, és egyre nagyobb és nagyobb lesz.
Talán csak az ütődés az oka, de mintha azt hallucináltam volna, hogy Fogatlan gondolkodás nélkül teljesítette Betty parancsát. De hát a képzelet ilyenkor mindig játszik az emberrel. Lassan feltápászkodok.
Kicsit még kóválygok, de Primus megtámaszt még mielőtt elesnék. Világ forog körülöttem, és biztos piszok mérges lennék a lányra, ha tudnám mi is történt itt pontosan. Csak egy csomó öreg koszos ládát látok, mint egy régi elhagyatott raktár lenne. Egy csomó egymásra pakolt ketrec, láda, meg minden tárgy aminek a rendeltetését nem is tudom mire vélni.
Fogatlan már ott áll a lábamnál, és meredten nézi a sötétet. Igen az van nem is kicsit. Szerencsére még leszűrődik egy kevéske fény a lyukon keresztül, de pokémonjaim olyat is látnak, amit mi nem. Fogatlan morog valamit orra alatt, nem értem mi a baja, de tudom, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt ide jönni. Talán nagyobb bajba kevertük magunkat, mintha fent maradtunk volna, és a csapat felnőttel néztünk volna szembe.

[Betty]

Szerencsére mindenki épségben van. Legalábbis a körülményekhez képest. Trant még szédeleg egy kicsit, láthatóan nem reagálva az előbbi kérdésemre, de jól is van ez így. Legnagyobb csalódottságomra semmi jele emberi tevékenységnek ezen az elhagyatott helyen… bár lehet, hogy örülnöm kéne e ténynek. Mindenhol poros dobozok, évek óta nem lettek kinyitva, a legtöbbjük valószínűleg üres. Köhögök egy sort, amikor közelebb lépek egy-két ketrechez: a dohos szag még elmegy, de a ki tudja mióta bomló ételmaradékokkal keveredve egy egészen egyedi illatorgiát kölcsönöz a légtérnek. Ezekben a ketrecekben pokémonokat tarthattak fogva, ugyanis ilyen eledelt rendes állatok nem esznek meg… megborzongok a múlt gondolatától. Legjobb lesz, ha minél gyorsabban megtaláljuk a kiutat, és eltűnünk innen.

Figyelmünket Fogatlan morgása tereli az előttünk lévő dobozkupacra a sarokban. Kissé felhúzom a szemöldökömet, hiszen eléggé meglepődnék, ha akármilyen élőlényt találnánk itt. A rattata azonban kitartóan szemléli a sötétséget, így –zseblámpa híján – előhívom Lizit.
- Lizi, világítanál nekünk? – kérdezem. Ő bólint, majd a farka végén lévő lángot irányba fordítja. Félrehúzom az egyik dobozt, ami mögött egy apró lyuk van a falban: talán még Shanny sem férne át, hát még mi… a fényre egy Ekans sziszeg fel riadtan, ránk mereszti méregben úszó fogait, majd becsusszan a lyukba, és eltűnik.
- Ezek szerint mégiscsak összeköttetésben vagyunk a külvilággal – morfondírozok – Habár ez a kígyó biztos csak egy biztonságos és zavartalan helyet keresett… Úgy tűnik, nem fogunk mi itt harcolni… - sóhajtok, és már nyitom is ki a faajtót előttünk. Vagyis nyitnám, ha nem lenne bezárva.
- Most vajon mitévők legyünk? – fordulok Tranthoz. Nem szívesen törném be a kaput, hiszen sosem jó ötlet túl nagy zajt csapni idegen területen…

[Trant Hardwin]

//Vannak rendes állatok a pokémon világában? O.O //

Szétnézek, de nem sokat látok. Az ekans-t, mire kihívhattam volna, talán most már a pokémonjaim is harcoltak volna, elcsúszott. Rúgok egyet a poros földbe, hogy egy ilyen jó alkalmat elszalasztottam, de hát ez van. Lassan felfogom a környezetet, lehet hogy valamilyen raktár volt itt, vagy… fogalmam sincs. Alig ismerek fel valamit, csak a töménytelen mennyiségû láda, és ketrec, amik közelébe biztos, hogy nem fogok menni. A tér hatalmas, még a Lizivilágítással is alig látjuk be a tér nagy részét. Betty kérdez újra valamit, ez most már eljut az agyamig. Éppen az ajtót próbálja kinyitni, de nem megy neki.
- Hát jó kérdés. Ha már itt vagyunk, nézzünk körül. Hátha találunk valami érdekeset. Nem a sok poshadt kajára gondoltam. – Fintorodok el, miközben elsétálok az egyik mocskos ketrec mellett. Az biztos, hogy nem lettem volna annak a helyében, aki ezekben a kis odúkban lakott.
- Primus gyere mellettem. – Mondom újdonsült még elég gyenge pokémonomnak, miközben elhalászom Fogatlan labdáját, és már felnagyult állapotban próbálom meg becélozni a lilát. – Te Fogatlan vissza. – Kiáltom, de elég halkan, hogy ne nagyon lehessen hallani, de a rattata még jól érthesse. A kis piros sugár kivágódik a gombból, és… mellé. Fogatlan az utolsó pillanatban ugrik el, és a következõ három próbálkozásom is kudarcba fullad.
- Fogatlan mondom vissza! – Már kicsit erélyesebb próbálkozás, de még sincs hatással rá. A kis patkány ugrik egyet, a fénykörbõl máris kiér, és már csak egy fogán megcsillanó fényt az, ami jelzi, hogy merre is lehet. Úgy látszik nem akar visszakerülni a labdába, és ami még aggasztóbb, még a közelünkbe sem.
- Fogatlan?!? – Újabb erõtlen próbálkozás, már nem is akarom visszahívni, csak hogy tudjam nem tûnik el a szemem elõl újra. Ám ennek sincs már semmi hatása, amit a fejébe vett azt meg is teszi. Így hát a kis elsõm újra saját útját járja, és pedig mérgemben, szorítom labdáját. Fogaimat csikorgatom, és csak a szerencsén múlik, hogy nem roppantom össze a piros-fehér labdát. – Fogatlan!!! – Már sík ideg vagyok, de semminek nincs semmilyen hatása. Úgy látszik, a kis csapatunk újra csökkent egy fõvel, míg vissza nem hozza a hasa. – Na akkor nézzünk körül ebben a hodályban. – Válaszolom Betty-nek, és Lizi által megvilágított körben maradva szigorúan, Primus nyugtatólag vállamat veregetve indulunk el, találomra.