Tanulmányi kirándulás középhaladóknak...

[Attila]

Boris elhatározta, hogy kideríti, hogy mi van a fa tetején. Én inkább lent maradtam, mert nem igazán szívlelek a magasban mászkálni. Biztos valami fóbia...
- Én inkább itt lent maradnék, ha nem sértődsz meg. Az az igazság, hogy viszolygok a magasban. - szóltam oda Borisnak, aki már félúton járt felfele.
Leültem a fa tövébe és néztem ahogy Bulbasaur hempereg a fűben. Semmi probléma, semmi gond. Végre egy kis pihenés.
Elnyújtóztattam végtagjaimat, majd én is leheveredtem a talajra kényelmes pózban elhelyezkedve. Felnéztem az égre és gyönyörködni kezdtem a lemenő nap szépségében. El is ábrándoztam volna így órákig, ha nem veszem észre Boris nyújtott karját, ami abba az irányba mutat, amerről jöttünk. Pillanatok alatt felugrok a talajról és bár kicsit viszolyogva, de erőt véve magamon elkezdek mászni a fa tetejére. Egy hatalmas fészket találtam ott, de most jobban érdekelt az, ami Borist ennyire felizgatta.
- Mit találtál? - siettem oda mellé.
Követtem az ujjának az irányát, de nem láttam semmit. Legalábbis elsőre nem. De azután a szemem elkerekedett a csodálkozástól. Kék virágok, amik egy nap alakot formáznak és mintha irányt is mutatnának.
- Ez lehet az a szóbeszéd, amiről beszéltél... Arra lehet az út az öreghez!
Annyira elámultam Boris felfedezésén, hogy kis híján leszédültem a fáról és ha Bulbasaur - Hogy kerül ide Bulbasaur? nem kap el az indáival, biztos megsínylettem volna a dolgot.
- Azt javaslom, hogy induljunk el mihamarabb. Minél előbb találjuk meg az öreget, annál jobb.
Ekkor egy hangos gyomorkorgással jelezte a testem, hogy hát azért mégse kéne így rohanni.
- Igaz előtte azért bekaphatnánk pár falatot is... - pirultam el kissé.

[SkyRean]

* A nap sugarai egyre gyengébbek, így nap végére jól nyugtázhatja Sky az eseményeket, hiszen nem mindennapi Pokémont tudhat immáron magának. A tény, hogy a fa tetejére kell mászni egy cseppet sem tántorított el az ifjút, hiszen milyen kaland is lenne az amiben nem kell megmászni egy kisebb dimbes-dombos részt. Sky egyértelmû fejbiccentéssel jelzi, hogy részérõl nem jelent akadályt ha a fa tetejére merészkednek, de viszont a tény, hogy egyenlõre Heracross a labdában marad az szent. Attila úgy dönt, hogy a fa tövében marad, Sky pedig nyomon követve az eseményeket, azon nyomban Boris után merészkedik, amikor felérnek a fa tetejére, illetve a fészekbe ami tényleg nem kicsi, meghökkentõ látványra tesznek szert, talán a mezõ, amit a magasból néznek az maga a nap amirõl már korábban szó esett? Pár perccel késõbb a harmadik fél is csatlakozik.*
-Szerintetek ez lenne a jel? Szerény véleményem szerint egy véletlen egybe esés... Szerintem nem erre utal a jel, ha mégis akkor kész sületlenség lenne az egész.
* Természetesen nem Sky lenne, ha bárkinek nem szeghetné el kedvét egy kalandtól, õ valamilyen szinten már megkapta amit akar, így végül is már neki teljesen mindegy, hogy ez a kaland milyen halad tovább. Három nem akár milyen Pokémonnal büszkélkedhet, sajnos a tudat jelenleg semmi másra nem ereszti el a kedvét.*
- Sötétben már felesleges matatnunk. Szerintem maradjunk itt éjszakára, a tüzet mellõzzük, de a kaját és az alvást leszámítva a sötétség veszi át az uralmat.
* Sky biztos, hogy egy mozdulatot nem tesz tovább, a sötétség ellenük dolgozik, az már szent, felesleges lenne tovább matatni, ha meg egy öreget keresnek az már biztos nyugovóra tért.*

[Boris Usaghi]

Egyetértettem a társaimmal, jobb az most, ha kipihenjük magunkat. Magam is lejjebb ereszkedtem a puha fűtakaróba, majd mellettem Parasszal álomba merültem, azzal a szent elhatározással, hogy holnap követni fogom a nyomot, amit a virágmező mutat. Egy gyakorlatilag tökéletes nap szimbólummá ültetett ágyássor sok minden lehet, de véletlen biztosan nem...

...Éjszaka kis barátom bökdösésére ébredtem fel. Nehézkesen pislogtam, majd körbe néztem, mi lehetett, ami ennyire felizgatta Parast? Nem sokat kellett tűnődnöm, hisz a facsont tetejént furcsa küllemű pokémonféleség ült. Egy jól megtermett repülő rovarnak látszott, de a tök sötét éjszakában nem tudtam kivenni jobban, a társaimat pedig enm akartam felébreszteni a pokedexszel. Viszont nem is lettem volna önmagam, ha, miután persze teletömtem a zsebemet pogácsával, nem indulok egy számomra ismeretlen bogárpokémon közelebbi megfigyelésére.
Nehézkesen leereszkedtem a fáról és a közben felröppenő lény után indultam, Parast közben visszahívva a labdájába.
Lassan haladtam a térdig érő fűben, szerencsére a szitakötő jellegű pokémon nem a mérgező virágokkal teli rét felé vette az útját, mi útjelzőnkül szolgál a későbbiekben.
Nos lássuk hová is tart akkor? Egy nagyobb facsoport a célpontja az aromamezőn, úgy néz ki. Azonban egyre inkább sikerült mögüle lemaradnom, bárhogy próbáltam követni a szárnyaló lény sebességével nem tudtam vetélkedni...
Kifulladva értem be a bokrok közé és a térdeimre hajolva, nehézkes zihálással szedtem a levegőt. Hát ez nem jött be... Szomorkásan vállat vontam, s már éppen indultam volna visszafelé, mikor valami eszméletlen zajongás tört ki tőlem balra a fűben. Mi a fene..? Ember biztos nem lehet, tehát... nézzük meg közelebbről!
Félrehajtva a bokrokat kilestem egy kissé, hogy kíváncsian vegyem szemügyre a zajforrást, hogy aztán széles vigyorra húzódjon a szám. Azt hiszem a levesestányér méretűre duzzadó, csillogó szemeim Skyt idézték pár órával ezelőttről heracrossal. Egy helyre kis fűfészekben egy szokványos hatos fogat, exeggcute magvak lapultak s most méltatlankodva vették tudomásul az életterükbe való behatolásom. Az ellenséges viselkedést megértettem, sőt távozni is akartam, de egy tényezőben nem egészen úgy, ahogy a csoportos pokémon elképzelte. Nevezetesen: velük együtt akartam tovább haladni!!
Húsos csuklóm egy pokelabdára fonódott és már dobtam is fel a levegőbe:
- Grimer! Szükségem van a segítségedre!
Mire a labda a tenyeremben landolt már meg is jelent szokás szerint az iszappokémon. A tojáshad azonnal észlelte mire készülök, mert a zajongásuk hirtelen abbamaradt, helyette minden figyelmüket immár a "kihívójukra" irányították.
- Grimer! Mérges gáz támadást nekik! - kiáltottam, jól tudva, hogy a fű pokémonok rosszul tűrik az ilyen jellegű inzultust. Hű barátom azonnal nagy adag sárgászöld gázt bömbölt a fészkükben ücsörgő, rendkívül lassú kis magokra, akik rögvest erős köhécselésbe is kezdtek ennek megfelelően. Helyes! Szinte már az enyém... lenne! A magokat beterítő gázfelhőből érkezett is a válasz, egy komolyabb spóraszerűség képében, ami egyenesen homlokon találta szegény Grimert, s villámsebesen kacsokat növesztve rátelepedett. Az iszaplény megingott, lassan kissé szétfolyni látszott, a Pióca magok elkezdték elszívni életenergiát, hogy az exeggcuteot támogassák vele. Hogy az a...
- Jól van Grimer, ne ess kétségbe! A piócamagvak nem tesznek benned nagy kárt egyszerre, csak ha nagyon elhúzódik a küzdelem! Rövidre zárjuk és nem fog számítani! - biztattam.
Ekkor jött az újabb áldás a kis tojások felől, mintha ágyúból lőtték volna ki a hatalmas sebességgel száguldó maglövedéket... Villámsebesen kiáltottam:
- Grimer! Keményedés!!
Az iszappokémont alkotó anyagok azonnal megszilárdultak, de még így is óriási erejű volt a becsapódás, meg is tántorodott szerencsétlen barátom pár lépést hátrafelé. Mindeközben, utánpótlása elakadásával a gázfelhő ritkulni kezdett, felfedve a felpaprikázott exeggcuteot, amelynek szemei, mind a tucatnyi, kékes színben izzottak fel, ahogy egy pillanattal később Grimeré is. Arca kifejezéstelenné vált, szédelegve tántorgott fel-alá, olyannyira, hogy már visszahívni sem tudtam a labdájába a zavarodott pokémont. A mindenkit neki! Nem egy gyenge példányt fogtam ki, ahogy nézem. Ráadásul így a Grimerre tekeredő kacsok továbbra is táplálják exeggcuteot, hisz nem tudom a labdája biztonságába visszahívni a méregpokémont... Ide erősítés kell és már nem csak az exeggcute elfogása okán, hanem mert és főképpen: nem akarom nézni szerencsétlenül járt kedvencem szenvedését. Feldobtam a második labdát is:
- Paras! Szükségem van a segítségedre!
Természetesen örök barátom azonnal megjelent a segítségemre, harciasan fújt egyet exeggcute felé ollóit csattogtatva.
- Paras! Fényfal támadás!
Mázli, hogy általában mindenben a védekezésre építek, így a pokémonharcban is ezt próbálom a kis védenceimbe belenevelni. Így a fényfal sikeresen hárította az újabb maglövedéket, ami az új ellenfél irányába érkezett az egyre dühödtebben zajongó magpokémon felől. Talán rövidre is zárhatnánk ezt a kérdést...
- Paras! Álomspóra támadás! - kiáltottam az instrukciót.
A gombakalapok alól azonnal egy tekintélyesebb spóra indult útjára s röppályája végén a tojásokba csapódva terület szét. Ez az! Exeggcute majdhogynem mozgásképtelen pokémon, esélye sincs kitérni! Már azt hittem enyém a győzelem, hisz egymás után előbb az egyik, majd egy másik mag szemei csukódtak le, amikor... amikor a még az álmossággal dacolók éktelen zajongásba kezdtek! Ordítás támadás - világosított fel a pokedexem. - Megakadályozza az elalvást, okozza bár azt gyakorlatilag bármilyen támadás. Az anyátok mindenit! Újabb maglövedék érkezett, s bár a fényfal még hárítani tudta, de egyúttal azt darabjaira is törte szét, a védelem megszűnt létezni, az álomspórák pedig teljesen hatástalannak bizonyultak...
Kézfejemmel megtöröltem verejtékező homlokomat, majd Parasra kiáltottam:
- Oldalazz, aztán karmolás támadással rohand le az exeggcuteot!
- Parasparas! - jött a rövid válasz.
A bogarak támadásai rendkívüli károkat okoznak egy fű-pszicho pokémonban, legalábbis abban reménykedtem, ha ez célba ér, akkor játszi könnyedséggel bevisz egy vérszívás támadást is hű barátom s már kész is a meccs, de a magpokémon nem így gondolta! Folytonosan fordult a bogár után, majd amikor az előre lódult egy jól irányzott hipnózis sugárral találta telibe. Paras megingott, szemei félig lecsukódtak. Itt a vég - döbbentem rá, s már csak azon járt az agyam, miképpen menekítsem ki szerencsétlen barátaim a szorult helyzetükből, de a szerencse most kivételesen mellém állt! Ha nem akart exeggcute elaludni, folytonos ordításra volt szüksége, minek hatására bajtársam sem volt képes elaludni. A rátörő fáradtság miatt némileg ólmosabb lett a mozgása, de harcképes maradt. Ki kell használnom ezt az utolsó sanszot! Nem tehetem ki több veszélynek őket, de ha nem fogom el exeggcuteot, akkor hátra kéne hagynom hipnotizált és összezavart társaim, akkor pedig inkább az életemről mondok le itt helyben!
- Paras! Fényfalat azonnal!
Kissé kábán az elméjét ért pszichonikus csapástól, de barátom igyekezett engedelmeskedni. Pont annyival volt lassabb, hogy őt is sikerrel célozta meg exeggcute egy piócamaggal. Ez reménytelen, immár két célpontból gyűjti vissza folytonosan az életerejét, egyszerűen legyőzhetetlen - kezdtem lelkileg összeroskadni. De a fényfal időt adhat a visszavonulásra. Ostobaság volt nem számításba vennem, hogy a Tamarillotól ilyen messze talált, ott őshonos pokémon más környezetben nyilván erősebb is tud lenni, ha képes dacolni a helyi fauna kihívásaival. Soha többé nem követhetek el ekkora hibát és nem is fogok, ha ezt most sikerül valahogy szárazon megúsznom...
Paras a fényfal mögé húzta egyre gyengülő, fáradt testét, hogy védje magát, az akadályba pedig belecsapódott az újabb maglövedék. Az ellenfél láthatólag egyik fő fegyverének tartja. Időközben viszont elmúlt Grimer zavarodottsága! Nem tudtam mit tenni, könnyek gyűltek a szemembe, ahogy meghatottan láthattam a sokak által megvetett méregpokémon elszánt kitartását, győzni akarását és hűségét felém, ahogy a piócamagvaktól legyengült testét közelebb vonszolja exeggcutehoz.
- Grimer! Mérges gáz támadás! - üvöltöttem újra éledő reményekkel.
A fűpokémon a veszedelmes méreganyagoktól egy fényfallal óvta meg magát nagyjából, ez elterelte a gázfelhő nagyobb részét két oldalra, csak részlegesen jutott be mögé, de marni kezdte a hat kis állhatatos harcost. Ez az! Ez lehet a győzelem kulcsa! Most vagy soha!
- Paras! Rohanj oda a másik oldalról és te is támadj mérges gázzal! - kiáltottam.
Rohanásnak mondjuk erős lenne titulálni, de a gombapokémon is csatlakozott, immár egy újabb fényfallal szemben, amivel az okos kis tojáspokémon a másik irányból is levédte magát s kalapjai alól nagy adag ártalmas anyagot lövellt ki. Most exeggcutre került nehéz helyzetbe, hisz a folytonosan felé áramló kemikáliák előbb vagy utóbb a mi malmunkra hajtják a vizet majd!
A szorongatott helyzetben lévő ellenfél Parast ítélte nehezebb ellenfélnek, valószínűleg helyesen, mert felé irányozta az újabb támadását. Lilás színű spórafelhő reppent fel, beterítve a gombapokémont, aki a hipnotikus támadás után amúgy is lassú volt, de ez mostanra szoborszerű merevséggé változott a bénító spóráktól... Ellenben az elsőként létrehozott fényfal Grimer előtt az idő telte és a rázúduló mérgek alatt megadta magát a sorsának s eltűnt az útból. Ez a döntő pillanat, a legutolsó utáni esély! Nagyot villant a szemem:
- Grimer! Feküdj rá az exeggcutera! Ne támadj, egyszerűen csak zuhanj rá! - adtam ki az utasítást, s magamban imádkoztam, hogy sikeres legyen...
A méregpokémon így is járt el, egyszerűen dobott egy hasast a tojásokra, puha iszapjába temetve azokat. Egyszer még hatalmasat rándult s deformálódott a teste, nyilván maglövedékkel próbált szabadulni még a tojáspokémon, de már nem volt benne elég erő. A szemem láttára száradtak el a barátaimat eddig kínzó kacsok, s ez csak egyet jelenthetett... Grimer felemelkedett, alóla a teljesen kiütött, félájult exeggcute került a napvilágra, akiből gyakorlatilag kiszorította a szuszt a testes lény rázuhanása. Eldobtam az egyik üres labdámat:
- Gyere csak velem! - kiáltottam még a harc izgalmának hatása alatt.
A pokelabda beszívta a szerencsétlenül járt fűpokémont, majd sokáig, nagyon sokáig rezgett még a földön jobbra-balra... mindegy, ha nem sikerült, akkor sem tudjuk folytatni már ezt, ez esetben menekülnünk kell. Elővettem a két pokélabdát visszahívni Parast és Grimert, ám erre nem volt már szükség. A vörös fény fehérbe váltott, a labda mozgása megszűnt. Exeggcute az enyém! Hálásan fogadtam a magukat karjaimba vonszoló társaimat, most az sem zavart, hogy ez után a dzsekimnek annyi, van másik felső a kabátomban, sőt mély hálával öleltem meg Grimert:
- Köszönöm... - suttogtam. - Köszönöm... a te kitartásod nélkül ez nem sikerülhetett volna... ahogy a te erőd és tapasztalatod nélkül sem Paras... jobb, hűbb barátokat senki sem kívánhat nálatok...
Tekintetem a labdára tévedt. Borzalmasan felelőtlen voltam, hogy exeggcute tényleges felmérése nélkül küldtem támadásra a rám bízott pokémonokat. Ilyen soha többé nem történhet meg! Soha! Ezt szentül megígértem magamban mindhármuknak, hiszen immár hármukért vagyok felelős... Lassan felemeltem a labdát s végre a feszültség egy széles mosoly formájában távozott belőlem. Új barátom van! Velem van exeggcute!!!

[Attila]

Körülöttem mindenfele pizzák, torták, fagyik és egyéb nyalánkságok hevertek. Bulbasaur is mellettem volt és két pofára tömtük magunkba a kalóriadús étkeket. Magam mögött (vagy felett? ) halk zörejt hallottam, minek hatására a sok finom nyalánkság egyszerre eltűnt és a helyét a korom sötétség váltotta fel.
Nehezen térve magamhoz rájöttem, hogy az egész csak álom volt és valójában Borisal és Skyal fekszek a közös táborunkban.
Résnyire kinyitottam a szemem és azt vettem észre, hogy Boris igyekszik valahova. Próbált óvatos lenni, hogy ne ébresszen fel minket, de nekem az a rossz szokásom van, hogy a legkisebb zajra is felébredek. Már csak a fáról lefele ereszkedő fejét vettem kaptam el, de ennyi is elég volt, hogy kíváncsiságom is felébredjen.
Amilyen halkan csak tudtam felkeltem ( de persze egy-két gally ropogott a lábam alatt ), mert nem akartam Skyt felzavarni, majd a fa széléhez mentem megnézni, hogy merre mehet Boris. Letekintve már csak azt láttam, hogy Boris a térdig érő fűből kilógva rohan valamerre. De vajon merre?
Elindultam én is lefele a fán és mire leértem Boris már sehol. Tekintettel arra, hogy nem tudtam merre ment a bajtársam, elhatároztam, hogy folytatom a fagyik és pizzák lakmározását és majd holnap érdeklődök Borisnál mi történt vele az éjjel.
Éppen másznék vissza nyughelyünkre, mikor mellettem egy bokor elkezd zörögni és egy pókszerű kis pokémon bújt ki belőle.
- Szia kis barátom! - mosolyogtam a bogárkára. - Hát te sem tudsz aludni?
Lehajoltam, hogy megsimogassam, de az hirtelen hálót lőtt a kezemre, majd éles hangján felkiáltott: " -Spinorek!" . A hang hatására több hozzá hasonló pokémon bújt elő és egyszerre kezdtek el hálójukba ejteni engem. Szerencsémre Bulbasaur is megneszelte a zajokat és már ugrott is le mellém, hogy segítsen nekem.
- Bulbasaur, pengeleveleket, vágd le a hálókat rólam. - adtam ki nehezen az utasítást, mert lassan az egész testem be volt szőve.
Bulbasaur óvatosan kilőtte a leveleket, azok pedig ügyesen átmetszették a "börtönömet".
- Köszi Bulbasaur, most pedig... FUTÁS!!! - hívtam vissza a pokémonom a labdájába tekintettel a túlerőre. Tisztában voltam vele, hogy egyikükkel elbánna, talán még kettővel is, de ennél több ellen már esélye sem lenne és ezek a fura pokémonok voltak vagy tízen.
Olyan iramban, mint még soha fölrohantam a fa tetejére ( tériszonyomról is megfeledkezve ) és elkezdtem rázni Sky vállát, hogy felébredjen.
- Sky ébredj fel, gyerünk! Nemsokára lehet, hogy lesz pár hívatlan látogatónk.
Miközben vadul ráztam a srác vállát félve tekintettem hátra, hogy mikor jelenik meg az első kis pokémon is a fa tetején.
És végül megjelent az első... Azután a második, majd a harmadik, negyedik és így tovább, míg meg nem jelent egy nő is. Azt mondta, hogy ez egy természeti védelmi terület itt Jhotoban és jobb lesz, ha elhagyjuk. Mondta, hogy helikopterrel van és haza is szállít minket.
Örömmel fogadtam el az ajánlatát, megkímélve magam a hosszú és fárasztó úttól. Beszálltam a helikopterébe, órák alatt hazavitt Mandarino szigetére és minden visszatért a normál kerékvágásba.

VÉGE