A türelem próbája

[Aura]

A nap kibújni látszott a keleti horizonton. Egész éjjel baktattam Ragnar-al az oldalamon, úgyhogy elégedettek lehettünk önmagunkkal. Jah, inkább magammal... a Gible elégedetten utazott a vállamon vagy pedig a nyakamba. Csendben tûrtem a megalázkodást, amit a homoksárkány gonoszul élvezett. Megmondtam volna neki a magamét, ám mégse tettem. Nem akartam a kései órákban verekedni egy nagyot, fõleg azért, mert a vad pokémonokat felvernénk.
A napsütés új dolgokat fedett fel, köztük az új "állomásunkat": Napkelet népének birodalmát. Már megértettem, miért is hívták annak. Hallás alapján egy vadász néppel kell szembesülnünk, akik ezzel a mesterséggel keresik a kenyerüket. Mi, Õrzõk nemigen tudtuk, mi fán terem a vadászat. Utazással és az aura védelmével tartozni jobb feladat, az én "szerény" véleményem szerint, ám kinek a pap, kinek a paplan... Nem tudtam sokat a szokásukról és minden bizonnyal õk se a miéinkrõl. Lesznek dolgok, amiket megismerhetek róluk. Nagyon reméltem, hogy õk nem lesznek olyanok, mint az Éjkeletiek. Már volt "szerencsém" egy-két emberrel találkozni, akik ebbõl a népbõl származtak. Kicsit se tetszett, amit megtudtam róluk vagy amelyet éppenséggel szabad szemmel láthattam. Elszörnyülködtem magamban egy pillanat erejéig. A kósza gondolatot a kis társam, Ragnar hessegette el, méghozzá elég fájdalmas módon. Az eddig mellettem baktató Gible szembefordult velem és az elsõ találkozásunkhoz hasonlóan ismét nekem ugrott és a hajamat kezdte el tépni éles fogaival. Bosszankodva fogtam meg Ragnar-t és próbáltam elrángatni a fejszõrzetemtõl, kisebb-nagyobb sikerrel. Ez jobban fájt. Türelmemet azon nyomban el is vesztettem. Erõsen lekevertem egyet a Gible-nek, amitõl a földre esett. Farkasszemet néztünk egymással a dombon, az erdõtõl jó néhány kilométerrel odébb. A másodpercek óráknak tûntek és nem is tudom kinek a szívverését hallhattam: a bajtársamét vagy a sajátomat? Végül a szemezgetést abbahagytuk és rögtön rátértünk a lényegre. Ragnar egy ökleléssel a mellkasomnak ugrott, ám erõsen a földnek szegezett lábbal felfogtam a támadást, esés nélkül. Gible visszaugrott és a sárkány harag támadásával nekem rontott. Felkészültem rá: a magasba ugrottam és onnan adtam neki egy ökölcsókot. Ragnar feldagadt arcát megsimogatta, miközben vicsorra állt a fogsora. Tudhattam volna, hogy most kezd el csalni: homokot szórt a szememben és miközben azt próbáltam kikaparni a szemembõl, viszonozta a korábbi öklös pofont. Az oldalamra estem. Miközben összeszedtem magamat, Ragnar gonoszul viháncolt, mint egy pajkos kisgyermek. Rosszul tette: felszökkentem a talajról és vadul meg rohamoztam. Kicselezte az általam érkezett ököltámadásokat, ám amikor felugrott néhány méterre a földtõl, a térdemet befeszítve adtam egyet az állába. Mielõtt elesett volna, még egyszer megtámadt a sárkány haraggal, ami ezúttal a le is terített. Egyszerre szökkentünk fel a talajról.
- Még mindig ugyanolyan béna vagy! - bókoltam a Gible-nek, aki a saját nyelvén viszonozta az õszinte szavakat. Nem várakoztattuk meg egymást további beszéddel: ismét megütköztünk. Adtuk egymásnak a pofonokat, rúgásokat, skalpokat és még sorolhatnám miket is, amíg tisztára sebesek nem lettünk. Ekkor se hagytuk abba: Ragnar megint rám akarta vetni magát és csócsálni kívánt, ha nem tartom ki karjaimat. Az fogta fel a támadást, bár nemigen esett jól. Ez mégis jól jött: messze eltartottam magamtól a megcsócsált karomat, majd egy határozott rúgással ismét állba gyömöszöltem a homoksárkányt. Ezt már nem bírta ki a Gible és a hátára esett. Elnevettem magamat, majd letöröltem az arcomon található sebhelybõl szivárgó vért.
- No mivan, Ragnar, megöregedtél? - kacagtam, végül odaléptem a Gible-höz. Felsegítettem a porból. Kissé csalódottnak vettem észre, ám közben õ is nevetett. Felmászott a tarkómra, fejét a hajamba fúrta és kipihente az elõbbi harc fáradalmait. Én is így tettem: lehevertem a fûbe és néztem a mintha ránk váró erdõséget és persze a kéken tündöklõ eget, amely mindig is hívott, mégse bírtam elérni a lehetetlent.

[Attila]

Napkelet. Hogy mért pont ezt a tájat választottam ki utazásom céljául, valójában fogalmam sincs. Talán azért, mert nem érzem még egészen felkészültnek magam ahhoz, hogy szembeszálljak Zsüliett gyilkosaival. Talán azért, mert ez a szülőhazám és valamiképp megnyugvást is nyújt számomra az ismerős illatok áradata, amit e gyönyörű hely fái és virágai árasztanak magukból. Valami különös és leírhatatlan érzésem volt mindig, mikor ennek a tájnak az erdőit jártam és talán hiányzott már ez.
A fák között mendegélve szemem megakadt egy csoport Bulbasauron, akik egymással játszottak, de jöttömre hirtelen felkapták fejüket és morogva tekintettek rám. Óvatosan, kezeimet felemelve közeledtem feléjük, azt kifejezve, hogy nem akarom én őket bántani. Ahogy közelebb értem, megpróbáltam megsimogatni az egyikük fejét, de az odakapott az ujjamhoz és a nála jóval nagyobb társa mögé rejtőzött.
- Hát jól van barátaim. Én tényleg nem akarok semmi rosszat, pusztán egy céltalan és hontalan vándor vagyok. - Kezemet feltartva intettem a még mindig gyanúsan méregető pokémonoknak, majd folytattam az utamat, ők pedig a szórakozást, miután megbizonyosodtak róla, hogy elég távol kerültem tőlük.
Folytatván az utamat már igen az erdő szélén jártam, de még korántsem jutottam ki a rengetegből.
~ Vajon hova tartok? Mit akarok? - gondolataimba merülve sétáltam és nem vettem észre egy farkat, amire véletlenül ráléptem. Egy hangos visítás rángatott ki elmém zugaiból, amit egy Furret adott ki, de nem sokkal ezután, úgy nagyjából húsz hasonló pokémon vett körül és mind elég mérgesen néztek rám.
- Mi van ma veletek? Mindannyian énrám pályáztok, vagy mégis mi?
Alighogy kimondtam a szavakat futásnak kellet eredjek, mert a Furretek szó szerint meg akartak lincselni előző véletlen tettemért. Árkon-bokron át kergettek, mígnem kénytelen voltam felmászni egy fára. Ide legalább szerencsémre nem jöttek utánam, pedig tudomásom szerint egész jól másznak fára.
Most megkérdezhetné magától az olvasó: De hát mért nem rántott kardot és kaszabolta le őket?
Erre a válasz igen egyszerű: Mert én voltam az, aki behatolt ezeknek a csodás lényeknek a territóriumába és jogosan haragudtak rám. Noha azt meg kell említeni, hogy azért egy kissé túllőttek a célon, de hát mégis csak vad pokémonokról van szó, akik nem igazán szeretik az emberek közelségét.
Nagyjából egy órát kellet a fa tetején eltöltenem egy Pidgey társaságában, aki megállíthatatlanul bújt a hónom alá. Biztos szeretet hiánya van, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre örültem, hogy ő legalább nem akarja véremet venni, mert itt a fészke közelébe vagyok. Vagy mégis? A kis galád kilopta bugyellárisomat ruhámból és messzire szállt vele. A kis gaz... Csak kerüljön a kezeim közé a tolvaj. Megnézheti mit kap... Igaz már kár ezen rágódni. Ami történt, megtörtént. A gazdájának jó napja lesz...
Lemásztam a fáról és végre elértem az erdő szélét. Egy nem mindennapi esemény tárul a szemem elé. Egy Gible és egy gyermek verekszenek. De nagyon. Vajon min kaphattak ennyire hajba? Megfordul a fejemben, hogy odamegyek és rendet rakok a kettő között, nehogy megsérüljön valamelyikük, de aztán meggondolom magam és egy bokor oltalmat adó ágai közé rejtőzöm. Talán azért nem avatkozok közbe, mert ez az ő dolguk és ahogy látom nem a komolyabb sérülés okozásra mennek. Habár az a sárkányharag kicsit ütősnek tűnt, de hogy a fiú minden különösebb probléma nélkül talpra állt, arra mertem következtetni, hogy már hozzá van szokva az efféle támadásokhoz.
~ Szívós kis srác, annyi szent. És a társa is egy elég kis görcs szerzetnek tűnik. Kíváncsi vagyok, hogy mit kereshetnek itt Napkeleten. Nem éppen idevalósinak tűnnek és hát igencsak kilógnak a sorból is.
Miután látszólag befejezte a két társ a verekedést, elheveredtek a fűben egymásmellet és a kék égre vetették tekintetüket. Itt jött el az én időm és másztam ki nesztelenül a bokor mögül és hangtalanul sétáltam oda a fiúhoz és pokémonjához. Legalábbis törekedtem hangtalan maradni, de minden igyekezetem ellenére egy apró kis semmitérő, de komolyan az egész világon a legkisebb, szinte szabad szemmel nem is, vagy csak alig-alig látható gallyacsa széttört a lábam alatt, amikor már csak másfél méterre voltam a fiútól. Számat igencsak húzva és szememet forgatva léptem oda hozzá egy vállrándítással jelezve, hogy ugyan a meglepetésnek lőttek, de talán így jobb is lesz az egész.
- Szerbusztok, csak nem eltévedtetek? - hajoltam a fűben heverő srác és a pokémonja felé, eltakarva előlük a kék eget, miközben mosolyt varázsoltam az arcomra.

[Aura]

A heverészés több dologra is hasznomat szolgálta: pihenek és elmélkedek. Hogy mirõl? Sok mindenrõl. Például arról, mit is tegyek ezek után. Az aurát meg kell õriznem, ez volt az elsõ számú feladatot? De azt hogy tehetem meg? Már évek óta tanakodtam efelõl, az indulásom elõtt is. Az aura tiszta energia, amely fenntartja a világ rendjét, embereket és pokémonokat, s talán még a Föld belsõ ökoszisztémáját is. Hipotézisek sorozata kavargott a tudatalattimban. Túl sok szóbeszédet hallottam, amelyek máshogy magyarázzák meg a tiszta erõ kilétét és funkcióját. Annyit gondolkodtam világéletemben efelõl, hogy már nem is csodálkoznék, ha megfájdul a fejem a sok gondolkodástól. Ragnar-t nem különösebben érdekelte az, amelyrõl elmélkedek. Nem is kellett megértenie, egyenlõre. Természetesen fel fogok készülni arra az idõre, amikor mindent meg kell tudnia a világ helyzetérõl, mi is történik valójában az aurával, az összetartó erõvel. Éreztem a szívemben, hogy a Gible hamarosan mindenrõl tudni fog. Ám egyenlõre jobb is, ha a verekedéssel és a megerõsödésével foglalkozik. Szükség lesz az erejére, hogyha az aura egyensúlyának visszaállításáért kell harcba szállnunk. Megvan rá az esély, hogy Napkelet pártját fogjuk, bár az Éjkelet valódi szándéka eddig egy nagy rejtély. Minden esetre gonosz embereknek tûntek, akik fekete mágiát használnak. Az sose jelenthet jót. Az a néhány ember, akikkel ebbõl a népbõl származtak, valahogy nem tetszettek meg. Még távolról sem. Érzõdött belõlük valamilyen sötétség. Talán az alattomos fekete mágia mûve lehet vagy ezt csak Arceus tudhatja... A világ rejtélye számomra. Bonyolult hely, bonyolult kérdésekkel. Tényleg lehet, hogy csak az elsõ pokémon tudja rá a választ? Megeshet...
A gondolataimba elmerülve már-már lassan lecsukódtak a szemeim. Elnyomna az álom? Nem. Nem sikerült neki. A napot egy sziluett takarta el. Gyorsan felnyitottam szemhéjaimat. Összerezzentem, amelyre Ragnar zavarodottan mászott le rólam. Tekintetem a napot eltakaró alakra szegezõdött. Délceg, büszke férfi. Ránézésre tíz évvel lehetett nálam idõsebb. Nem láttam mellette partnert vagy bárkit is, azaz egyedül volt, megdöbbenésemre. Erdõket járva a legjobb, ha egy társsal tart az ember. Én legalábbis Ragnar mellett érzem magamat biztonságban, ámbátor éveken át egyedül kellett barangolnom. Ez a férfi mégis megkockáztatta a magányos vándorutat. Érdeklõdött, hogy netán eltévedtünk-e? Pislantottam egyet, majd a barátságos célzását örömmel fogadtam.
- Hát az attól függ - nevettem, majd megköszörültem a torkomat. - Vándorok vagyunk, szóval konkrét célunk nincsen. - itt a társamra, a Gible-re pillantottam. Nagy szemeivel alaposan megvizsgálta az idegent. Ismertem Ragnar eme oldalát: ha valamit meg akart nézni vagy szemügyre venni, onnantól kezdve semmi se vonhatta el a figyelmét. Körbeszaglászta a férfit, különösen a cipõjét. Ördögi vigyorra fakadt, miközben éles fogait nyalogatta. Uram Arceus, csak ezt ne! Mielõtt bármit is tehetett volna a homoksárkány, gyorsan a kezembe vettem és máshova tereltem. Nyugtalanul morgolódott egyet-kettõt, majd letett arról, hogy megeszi a férfi cipõjét.
- Elnézést - mondtam. - Kissé zabolátlan jószág. Tudja, félig-meddig vad. - azzal fölálltam a fûbõl. - Mellesleg Ventus vagyok. Ventus Pantalaimon von Pekkala, de röviden csak Ven. - udvariasan fejet hajtottam idõsebb embertársam elõtt. Ragnar sértõdött pillantást vetett rám, majd mint egy elõkelõ fõúr, felszegett fejjel másfelé caplatott. Csupán néhány métert tett odébb, mégis úgy érezte ezzel megfenyíthet. Alaposan tévedett. Úgy tettem, mintha misem történt volna, ami nem kicsit bosszantotta a Gible-t. Lábaival toporzékolt, mint egy felbõszült Tauros és homlokán vérerek jelentek meg. Egyik szememet rajta tartottam. Ez is problémákat okozhat, ha nem teszek ellene. Észrevétlenül elõkotortam a zsebembõl egy elcsomagolt, apróbb méretû borjúszeletet és odahajítottam neki. Dühös pillantása elmúlt, helyette a káprázat és az áhítatosság lett úrrá Ragnar-on. Growlithe-okhoz hasonlóan csóválta farkincáját. Megszaglászta a döghúst, végül nekilátott: nyelvével szó szerint felporszívózta a finom falatokat. Mire végzett, jóllakottan terült el a fûben.

[Attila]

A fiú hirtelen összerezzent, ahogy felpillantott rám, mire a rajta heverő Gible lemászott róla.
- Szóval akkor csak vándoroltok, mi? Ilyen fiatalon nem veszélyes ez, egyedül a hatalmas vadonban? - vontam fel a szemöldököm. - Habár egy ilyen kis méregzsák mellet biztos nem érhet semmi baj... - mosolyogtam a sárkánypokémonra, aki jó alaposan körülszaglászott. Egy pillanatra megállt a cipőmnél, de gazdája sejtve cselekedetét, gyorsan arrább is rakta a pöttöm kis lényt, nehogy olyat tegyen, amit később megbánhat(ok).
- Természetesen semmi gond. - Mosolyogtam a fiatal fiúcskára. - Mindenkinek van egy szokása, és ezt tiszteletben is kell tartani. Aranyos egy jószág és egy kissé komisz is, ha jól látom. Nos örülök Ventus Pantalaimon von Pekkala, de röviden csak Ven. - nyújtottam ki a jobb kezem az újonnan megismert fiatal fiúcska felé. - Az én nevem ennél sokkal egyszerűbb, póriasabb: Eric Dreiden, de röviden csak Eric.
Mialatt bemutatkoztam úgy tűnt, hogy a fiú pokémonja igen rossz néven vette társa előző cselekedetét, hogy arrább rakta és most duzzog. Valószínűleg a srác is észrevehette, mert ruhája alól előhalászott egy húscafatot és odavetette a pokémonnak, aki jóízűen belakmározta azt, azután pedig elterült a fűben, mint aki jól végezte dolgát.
Egy ideig elbambulva nézegettem a pokémont és emlékképek ugrottak be. Még régen, kisgyermekkoromban, úgy tizenegy-tizenkét éves lehettem, apám egy Tyrogue-val lepett meg a születésnapomon. Remekül kijöttünk a kis harcos pokémonnal, de egy alkalommal, mikor birkóztunk, észrevettem pár igen súlyos sérülést a hátán, amit biztos nem én okoztam. Hosszú csíkokban szelték át a kis kölyök pokémont, amit miután jobban megnéztem, rájöttem, hogy korbács ütésének a nyomai. Rögtön rohantam is apámhoz számon kérni rajta, hogy mi is történt a kis pokémonnal. Ő elmondta, hogy mikor vadon befogták, igen harcias és neveletlen volt. Valahogy jó modorra kellet tanítani. Eszméletlen harag gyúlt bennem apám iránt és mérhetetlenül hatalmas sajnálat a kölyök pokémon felé. Könnyezve rohantam ki a falunkhoz közeli erdőbe, a nyomomban Tyrogue-val. Miután beértünk az erdőbe én a földre rogytam és pityeregve áztattam a csupasz, barna földet könnyeimmel. A pokémon értetlenül és kissé lihegve az iramtól, tette hátamra a kezét, hogy vigasztaljon, de én ellöktem azt magamtól.
- Mégis mért követsz és foglalkozol velem azok után amiket tett veled a népem? - folytattam térdepelve a sírást, továbbra is a talajt bámulva. - Mért vagy itt velem és vígasztalsz, mikor elszakítottak otthonodtól és ilyen kegyetlen módon bántak veled? Mond meg, hogy mért?! A Tyrogue értetlenül állt mellettem. Fogalma sem volt, hogy mit is tehetne, elvégre ő is csupán egy gyermek volt, semmi több.
- Menj el, menj haza! Szabad vagy! - kiáltottam a pokémonra, de az továbbra is csak egy helyben állt és szánakozva nézett engem. Mivel láttam, hogy nem akar a kis pokémon itt hagyni, ezért felkaptam egy maréknyi kavicsot a talajról és elkezdtem azokkal dobálnia kicsikét, így az kénytelen volt meghátrálni, majd eltűnni az erdő homályába.
Ma már belátom, hogy hibásan cselekedtem, mert ugyan elszakadt az otthonától, de én ezzel a tettemmel elszakítottam második lakhelyétől is, így több mint valószínű, hogy a dzsungel egy kószájává vált, akár csak most én. Egy kitagadott lett, akinek nincs otthona, nincs hova mennie. Mindig szomorúan gondolok vissza rá, de ami történt megtörtént. A múlton nem szabad rágódni, hanem el kell fogadni. Úgysem tudjuk megváltoztatni azt, bármennyire is szeretnénk. Azóta az eset óta valahogy nem vágyom úgy pokémon társ után, ahogy a többiek. Nem lenne szívem kiszakítani őt a természetből, a családjából. Félek, hogy megismétlődne a múlt és újra elkövetném ugyan azt a hibát, amit egykor tettem. Vagy nem. De erre nem gondolok. Egyenlőre úgy a legjobb nekem, ha magam vagyok. Szeretek egyedül, magamban lenni. No de azért azt belátom, kell a társaság is néha.
Megráztam a fejem és szaporán pislogva tértem magamhoz emlékáradatomból, majd a fiúcskára néztem: - Elárulod nekem, hogy merre tartasz a barátoddal, vagy ezt inkább megőrzöd magadnak? - tettem fel a kérdést a fiúnak, egy új, hirtelen ötlettel megfogalmazódva a fejemben.

[Aura]

A férfit látszólag meglepte, hogy egyedül csatangolunk a vadonban. Furcsállóan döntöttem oldalra a fejemet, ám amikor említést tett arról a bizonyos "méregzsákról", nem bírtam ki mosolygás nélkül. Ragnar erre feltekintett és kihívóan szemezgetett velünk. Ám annyira jól ismertem, mint a tenyeremet: harc és (ráadásul) evés után kénytelen magától megmozdulni, tehát a megregulázás elmaradt. Az idegen nem vette zokon Ragnar kíváncsi viselkedését: szerinte mindenkinek megvannak a maga szokásai, amit tiszteletben kell tartani. Hát, ha õ mondja...
- Köszönöm a bókot - hálálkodtam a Ragnar-ról említett szavak hallatán. Eric Dreiden-nek hívták, de röviden csak Eric. Viszonoztam a kézfogást, hisz' ennyi udvariasság csak szorult belém.
Ez a találkozás valahogyan mélyen érintett. Mintha elõször találkoztam volna a mi "kis" Õrzõ községünk vezetõjével. A beavatás elõtt néhány nappal ismerkedtem meg vele. Raigho-nak hívták és a partnere egy jó állapotú Dragonair(!) volt. A szüleimmel régi barátság fûzte össze õket. Jól emlékeztem minden egyes kiképzõ napra, amikor még partnerünk se akadt. Pusztakezes harci gyakorlatok, felderítõ munkálatok és más, sok dolgok vártak ránk. Az "utolsó próba" alkalmával az erdõben kellett boldogulnunk két napig, élelem és víz hiányában. Két nap egyes egyedül, a vad pokémonok között. Már képzelhetitek is, mennyire örültek nekünk ezek a teremtmények. Akadtak olyanok a velem egykorú, Õrzõvé serdülõk közül, akik hármas-négyes csapatokba verõdve táboroztak. Szomorú voltam: nem éppen az a magányos lelkû Õrzõnek születtem, aki kibír két napot egyedül a vadonban. Hogy egyáltalán miért kellett kint éjszakáznunk? Állítások szerint a vadászterületünkön belül volt egy tóvidék, ahol sárkány és repülõ típusú pokémonok éltek. Egy kiváló alkalom a partnerek megszerzésére, de elõtte meg kellett magunkat szoktatnunk az erdei lényekkel. Veszélyes kaland volt: akadt olyan szerencsétlen gyerek, akit az éjjel egy Ursaring támadt meg, csupán a nála lévõ élelem miatt. Én egy fenyõfa lombjai közt aludtam, s csak néhány kellemetlen találkozást kellett túlélnem a Pidgey-k és Spearow-ok között, míg bele nem törõdtek a jelenlétembe. A többiek is kezdtek az ott élõ pokémonok elvárásaihoz igazodni. Nem tudni pontosan, hogy találtuk meg a tóvidéket, ám végül odaértünk. Az ottani pokémonok jóval barátságosabbaknak bizonyultak: a Starly-k példának okáért a nekik megtetszõ lányok vállaira szálltak és rögtön a "szolgálatuk" alá szegõdtek. A fiúk többsége inkább a sárkányokkal barátkoztak. Minden ifjút megkedveltek, csak nekem nem jutott egy társ se. Már hazafelé mentek a többiek, jómagam pedig egyes egyedül maradtam ott, szomorúan. Bánkódásomat egy panaszos segítségért esedezõ nyögdécselés zavarta meg. Tekintetem annak irányába fordulva egy Dratini-t pillantottam meg, aki a tóban fuldoklott. Tudtommal a Dratini-k jól úsztak, ám errõl szó sem volt. Éreztem, valami más lehet a dologban, így hát odarohantam és elkezdtem megnyugtatni a bajbajutott kis sárkányt. Félig-meddig használt. Ennél több kellett: ruhástul bevetettem magamat a hideg vízbe és alámerültem. Kiderült, hogy Dratini a tó permi sziklaszoros foglya lett: farkát sehogy se tudta kirántani a galád sziklák fogságából. Levegõ hiányában gyorsan kellett cselekednem: nagy nehezen széthúztam a Dratini-t fogva tartó hatalmas méretû köveket. A sárkány pokémon megmenekült, hál' Arceus-nak. Felérve kimásztam a vízbõl. Dratini elõttem lebegett a tóban és hálálkodva nézett rám. Míg egymásra pillantottunk, megjelentek a szülei, a két Dragonite. Tudtam jól: velük kell mennie. Szótlanul kivettem a vízbõl az ivadékukat és odanyújtottam az anyaállatnak. A Dragonite-ok hálásan megbökdöstek az orrukkal, végül elrepültek. Az Õrzõk vezére és a szüleim pont akkor találtak rám. Raigho-t másodszorra láttam meg. Egy pillanat erejéig csak furcsán nézett, majd elmosolyodott.
Nos, Eric pontosan Raigho-ra emlékeztetett, valami véletlen szerencse folytán. Látszólag maga Eric is elgondolkodott valamin, bár szerintem õ jobban elmélyedt. Mire megkérdezhettem volna, hogy minden rendben van-e, már vissza is tért a gondolataiból. Lehet, hamis következtetés, de mintha valami elszomorította volna. A múlt fájdalmas emlékei? Nem tudom. Én legalábbis elveszítettem derûsebb hangulatomat, ám azért megpróbáltam kedvesnek látszani. Egy kérdés már a nyelvemen volt, ám Eric gyorsabban tette fel a magáét. Merre is tartok? Ez elgondolkodtatott.
- Valójában sehova. Azaz igen. Tartunk valahova, de mondhatni egy kóbor lelkek vagyuk. - válaszoltam a feltett kérdésre, majd megkockáztattam a sajátomét: - Hogyhogy nincsen partnered? Nem kockázatos egyedül átkelni a vadonon?
Eközben Ragnar megunván a helyzetet: felállt és elbaktatott. Egy csapatnyi Sandshrew-al futott össze. Barátként üdvözölte a vakondszerû pokémonokat, ám azok fenyegetõen morogtak. A kisebbek visszabújtak alagútrendszereikbe és a legnagyobb, látszólag a vezér hímet kérték fel segítségül. A Gible szintén fenyegetve érezte magát és felvett egy rá jellemzõ támadó pozíciót. A vezér Sandshrew szintén így tett. Még két másodperc erejéig szemezgették egymást, majd elkezdõdött volna a harc, ami vége is lett! Ragnar, amikor a Sandshrew egy gyors lerohanással akarta kezdeni a dolgot, egyszerûen ráugrott. A földi pokémon hiába is próbált felállni, a Gible mókázva ugrált rajta. A Sandshrew-banda furcsán nézték a homoksárkányt, majd elkezdtek hahotázni a röhögéstõl. Egy pillanat erejéig odanéztem, végül visszanéztem Eric-re, hisz' éppen szót váltottunk. Reméltem, hogy a kérdésemmel nemigen sértem meg.

[Attila]

- Akkor úti célunk megegyezik, azaz a semmi. - Válaszoltam a srácnak, aki igen határozottan, férfiasan szorította meg a kezemet. - De ha már úgyis egyfelé megyünk, mit szólnál, hogy ha csatlakoznék hozzád a biztonság kedvéért. Tudod sosem tudhatod, hogy mikor mi leselkedik rád az éj leple alatt és nem szeretném, ha megsérülnél. Az igazat megvallva én már hosszabb ideje lakom a szabadban és talán a segítségedre lehetek, persze csak ha nincs ellenedre. - kacsintottam a srácra. Az ez utáni kérdésével, amivel szinte lecsapott rám, mint egy Heracross egy mézes bödönre, igazán szíven ütött, de nem mutattam jelét arcomon, maximum egy izom rándulás formájában.
~ Hogy mért nincs partnerem? - mosolyodtam el keserűen magamban.
- Tudod fiú... Jobb néha az embernek, mikor egyedül van. Nekem a magány a partnerem és kitűnően érzem magam vele. - tettem a jobb kezem a srác fejére és összeborzoltam a haját. - De engem inkább hagyjunk, nem szeretek a múltamról beszélni. - zártam le a témát ezzel. - Viszont te mesélj egy kicsit magadról, ha már így összeismerkedtünk. - telepedtem le a fiatal elé a fűbe törökülésbe és egy fűszálat helyeztem a számba. - Merről jöttél és mért vagy úton? Érdekelne a téma. - próbáltam kedvesen mosolyogni a fiúra, de eme gesztusom elveszett, meghalt Zsüliettel együtt.
Miközben mi egymásról beszélgettünk a fiúcska pokémonjára siklott a tekintetem, aki egy Sandsrew csapatra bukkant, akiket érdeklődve nézegetett, de azok megijedtek tőle, kivéve egyiküket, egy nagyobb példányt. Már egy hatalmas harc vette volna kezdetét, de látszólag a pokémonnak nem volt kedve így evés után különösebben mozogni, így hát lezártnak tekintette a vitát egy hirtelen mozdulatot végrehajtva, amivel a földpokémonon landolva tette ártalmatlanná azt. Látszólag mulattatta a többi fajtársát és be kell valljam, még az én arcom is egy mosolyfélére rándult a látottak nyomán. De a szemem gyorsan visszavándorolt a fiúra és kíváncsian vártam válaszát.
Ezalatt a fejünk fölött az égen a nap kezdett mára nyugovóra térni és a nappali pokémonokat lassan felváltották éjjeli fajtársaik. Zubat-ek, Hoothoot-ok és több éjszaka aktív pokémon. A helyzetet felmérve hirtelenjében döntöttem is: - Mit szólnál, ha mára itt letáboroznánk és egy vacsora mellett mesélnél nekem? - ajánlottam ötletemet a fiatal emberkének. - Valószínűleg a társad is hasonló véleményen van, egy ilyen zaba után. - mosolyogtam a srákánypokémonra.

[Aura]

A jóval tapasztaltabb férfi felajánlotta annak lehetõségét, hogy csatlakozna hozzám. Hogy miért? Az utóbbi kicsit ledöbbentett: biztonság kedvéért? Megsérülnék? Kifakadtam, ha tehettem volna. Ragnar egy rovó pillantást vetett rám, ami arra sarkallt, hogy higgadjak le. Egy hümmögés után összeszedtem magamat és egy kedves mosolyt csikartam ki magamból:
- Hát legyen, ahogy óhajtod. Ámbár Ragnar problémásabb esett, mint a többi vad pokémon a környéken, szóval jobb is, ha együtt vagyunk, heheheh... - egy erõltetett nevetés csúszott ki a számon. Tudtam jól, hogy ezzel egy életre megsérthetem a férfit. Hát igen: néha nem az eszem jár elõbb, hanem inkább a szám. A legtöbb esetben. Nem tehetek róla, családi vonás, anyai ágról. Levakarhatatlan tulajdonság: el kell képzelni engem egy Growlithe-ként, akit bolhák támadtak meg. Vakarózni, vakarózni, de nemhogy lejönnének a hátamról, hanem többen lesznek! Egyre több és több bolha, azaz kirohanás.
A kérdésem úgy tûnt, komorrá tette Eric-et. Nem tudni, pontosan miért. Háttér információkkal nem rendelkeztem, mivel csak most ismertem meg ezt a délceg férfit. Számára a magány jelenti a társat. Ebben pontosan különbözünk, mint víz és tûz. Ki nem állhatok egyedül lenni. Számomra az egy nagyon rossz álommal ér fel. Ez is a "lerázhatatlan bolháim" egyike. Megszenteltem azt a percet, amikor Ragnar-al leálltam akkor verekedni és húst vittem neki. A sárkány pokémon szintén így volt vele, legalábbis látszatra. Pontosan nem tudtam, honnan jön, milyen szülõvel áldotta meg az ég. Egyenlõre nem is számított: ott volt nekem, amikor a szükség hívta és kölcsönösen ott álltam mellette, ha a magány gyûrte maga alá. Nem mindenki lehet egyforma, s ezt Eric nyilatkoztatta ki. Kezét a fejemre tette és megborzolta a hajamat, amit a bátyák szoktak tenni kisebb fiútestvéreikkel. És még egy ok arra, hogy mennyire is hasonlít Raigho-ra! Amikor elengedtem Dratini-t a szüleivel, vigasz jeléül ugyanezt tette. Ennyit mondott: "Helyesen cselekedtél, Pantalaimon. Egy Õrzõ szolgálja a pokémonok javát...!" Megdöbbenten néztem Eric-re, majd amikor befejezte a hajborzolást, magamhoz térõ módon megráztam a fejemet. A férfihoz hasonlóan én is leheveredtem a pázsitra, fekvõ pózban, a tarkóm mögé font karokkal figyeltem idõsebb, tapasztalt embertársamra. Nagyon érdekelte az, ki vagyok valójában, honnan jövök és mi célom. Pillanat erejéig elpillantottam. Miért is vagyok úton? Több okból, amit már önmagammal tisztáztam.
- Cameron vidékérõl jövök, az Õrzõk nevében. - válaszoltam. - Azért keltem útra, hogy a háborúnak véget vessek és az aurát egyensúlyban tudhassam. De... - itt megakadtam. Nem tudtam pontosan, hogyan segítsek az aura érdekében. Felnéztem az égboltra. - Minden olyan elérhetetlen számomra. Mint a végtelen égbolt. Egy szárnyaszegett madár vagyok, aki nem tudja, mit tegyen... "Nincs szánalmasabb egy szárnyaszegett madárnál..." - sóhajtottam egyet és lehunytam a szememet. Elgondolkodtam egy csekély pillanatra. Hirtelen ismeretlen, vad idegen emlékképek suhantak át az elmémen. Háború. Vérontásról szóló emlékek a Napkelet és Éjkelet közt. Kicsit megszédültem, ám azon nyomban vissza tudtam térni a valóságba. Fogalmam sem volt arról, ki vagy mi mutatja nekem ezeket a képeket. A választ minden áron meg akartam tudni. Igazi türelempróba. Türelmesnek, állhatatosnak kellett lennem, ami feltétlenül zavart. Magamat nyugtatva nyitottam fel szemeimet, miközben észrevettem valamit. Alkonyodik. A Sandshrew-ek visszabújtak földalatti üregeikbe. Hasonlóképpen a többi nappali pokémon is nyugovóra tért. Az éjjeli pokémonok, mint a Zubat-ek és Hoothoot-ok vették át a nappali fajtársaik helyét. Irigykedve néztem õket, köztük a legjobban kifürkészhetõ Noctowl-t, ami látványosan körözött a többi pokémon mellett. Eric végül felvetette annak lehetõségét, hogy ezen a helyen kéne letáborozni éjszakára. Szó nélkül biccentettem egyet. Ragnar végül visszatért körünkbe és köztünk foglalt helyet. A férfi még többet szeretett volna tudni rólam. Szerinte még a társam is örülne neki.
- Kicsoda? Ragnar? - lepõdtem meg és a Gible-re pillantottam. - Ó, egy frászt! Fogadjunk, hogy hamarosan megint harcikedve lesz és kezdhetjük elölrõl a civakodást. - és ott a pont. Ragnar már megint a fejemre mászott és ugyan fáradtan, de harapdálni kezdett és a hajamat ráncigálta. - Na mit mondtam? - nevettem monoton hangon, miközben egész máson járt az eszem. Az elõbbi emlékek a háborúról mélyen érintettek. És a mély hörgés, miközben ezeket a képek vetítõdtek le a tudatalattimban. Egy vörös szempár, tengerkék ékkõvel a mellkasában... Még sose láttam olyan lényt, de még pokémont se. Élõ legenda lenne vagy csak a szemem káprázott? Arceus se tudja, mi üthetett belém!

[Attila]

- Akkor elég messziről jöttél. - válaszoltam Vennek, miközben leheveredett mellém. - Tudtommal Cameron nem itt van. De a céljaid nemesek. - mosolyogtam, ezúttal őszintén a fiúra. - Nem sok gyermek van, aki már ilyen fiatalon ilyen hatalmas célokat tűz ki maga elé. Elárulom neked, hogy én is ellenzem a háborút és minden vágyam, hogy vége szakadjon neki. Viszont mért lehetne elérhetetlen számodra Ven? Hallgass a megérzéseidre és azok majd utat mutatnak neked. - engedtem meg még egy mosolyt felé, ami nálam igen ritka dolog mostanában.
Látszólag a srác elmerült gondolataiban és jobbnak láttam, ha nem zavarom meg. Én is szerettem elmélkedni és ilyenkor gyűlöltem, ha bárki, vagy bármi is kizökkent a gondolatmenetemből.
Az éj közeledtével a fiú pokémonja is közénk jött és sejtésemmel ellentétben egyáltalán nem egy jó kiadós alvásra vágyott, épp ellenkezőleg: Komisz módon a társának vetette magát és ott nyaggatta szegény srácot, ahol csak érte.
- Hát te aztán sose fáradsz el kis barátom... - néztem a sárkánypokémonra, miközben Ven ismét a gondolataiba veszett el és láthatólag igen foglalkoztatta valami. Nem akartam azzal nyaggatni, hogy tűzifáért kéne menni, mert ezen a vidéken éjszakánként igen hidegek tudnak lenni, így hát felálltam mellőle és az erdőfele néztem.
- Várj meg itt, mindjárt visszajövök, csak hozok egy kis gyújtóst estére, mert szükségünk lehet rá.
Azzal bevetettem magam a rengetegbe. Szerintem mondanom sem kell, de éjjel az erdő valahogy megváltozik. Igaz nem csak ez, hanem szerintem az összes többi. Legalábbis eddigi tapasztalataimból ez derült ki. A nappal oly hangulatos kis erdő, ahol minden zöld és virágzó, ahol csupa aranyos és szende ( na jó... azért vannak kivételek, mint például a Furretek) pokémon él, estére szinte egy horrorfilmbe illő rengeteggé alakul át. Göcsörtös és rémalakokat öltő fák mindenütt (legalábbis a sötétben ilyennek látszanak), világító és elsuhanó szempárok az összes bokorban, hátborzongató hangok a fák tetején, egy hatalmas és vészjósló tekintetű Garchomp az orrom előtt.
- MIVAN?! - nézek fel a hatalmas sárkánypokémonra és eszmélek fel elmélkedésemből. Az egy hatalmasat fúj az orrával felém, majd dühödten indul meg az irányomba. Nem kérdés, hogy mit teszek a pokémon reakciójára. Ahogy csak a lábam bírja menekülök kifele az erdőből, közben a kardomat elővonva, hogy ha kell, hát megvédhessem magam, valamint Ven-t ha rá is rátámadna.
~ Mégis hogy a fenébe került be egy Garchomp az erdőbe? Ez egyszerűen lehetetlen... Nem is őshonos lakója a rengetegnek...
Mire ezt végiggondolom kiérek a mezőre, ahol a srác heverészik továbbra is a fűben. Hirtelen szembefordulok a pokémonnal a lábamat megvetve, kardomat védekezésképpen magam elé tartom és felkészülök rá, hogy nekem jön, de ekkor váratlan dolog történik... A sárkány átugrik a fejem felett és egyenesen a földön heverő fiú felé indul meg érthetetlen okokból.
- Ven, vigyázz! - üvöltöm a fiúnak, miközben rohanok felé, hogy segítsek neki.

[Aura]

Eric levonta az igaz következtetést: valóban messzirõl jöttem. Meglepett, amiket mondott, miszerint ilyen fiatalon ekkora célokat kitûzni magam elé nem gyakori dolog. Õ maga is a háború felfüggesztésére törekszik a legnagyobb meglepetésemre. Hasznos dolgokat tanácsolt, amiket egy férfi végbe tudna vinni.
- Igen ez igaz. De hogy találjak rá a megérzés szárnyaira? - itt egyenesen a csillagokkal kirakott szürkülõ égboltra meredtem. Egy szárnyaitól megfosztott ifjúnak éreztem magamat, aki eltévedt a lehetetlenség erdejében. A csillagok vigaszt nyújtottak, amikre még Ragnar is felfigyelt, és abbahagyta a hajcsonkítást. Szemei elkerekedve a gyémántosan ragyogó égitestekre szegezõdött. Nem tudtam, mi jár a fejében, de az elgondolkodás számára ritka tevékenység. Kicsit talán el is szomorodott, minden bizonnyal mert magányosnak érezte magát. Hiába voltam már évek óta vele, mégse pótolhattam a szüleit vagy adott esetben a testvéreit, hogyha vannak. Búsan sóhajtva az ölembe fészkelte magát és szeretetteljesen hozzám bújt. Megsimogattam, miközben azon kaptam Eric-et, hogy elmegy tûzhöz dolgokat gyûjteni. Egy biccentéssel nyugtáztam a kérését, majd ismét elmerültem a gondolataimban. Lehunytam a szememet. Nem éppen a legjobb, amit tehettem, ugyanis a háború szörnyû képei ismét megmutatkoztak. Napkelet és Éjkelet harca. Megannyi életet ragadott el a halál és én tehetetlenül nézhettem a tudatalattimba férkõzve. Acsargó morgást hallottam, ám annak forrását nem mutatta meg a sok-sok gondolatkép. A cikázó jelenetek megsajdították a tudatommal együtt az egész fejemet. Próbáltam felébredni, de nem tudtam! Mi lesz? Örökre bennrekedtem az álmokban? A vörös szempár ismét megmutatkozott, ám ezúttal a lény teljes méretében mutatkozott meg, bár árnyékban rejtõzött. A körvonalát és a mellkasából, valamint a testén körbefutó kékességet láthattam csak. Minden kizáródott a tudatomból: csak én és a szörny voltunk ott a feketeségben, egy vékony vízréteg tetején állva. A vörös szempár alaposan feltérképezett mind külsõre, mind mentálisan. Minden esetre éreztem, mintha a fejemben kutatna, amely nem kis fájdalmat okozott. Amint végzett a belsõm átkutatásával, a kellemetlen velejárók is megszûntek. Ezután valami különöset éreztem. Valami lüktetést. Sem a szívverésem, sem a pulzusom. Egész másfajta lüktetést figyelhettem meg pontosan magam elõtt. A dobogás suttogással párosult. Távolinak bizonyult, amely ugyan lassan, de felerõsödött. Amennyire tudott felhangosodott, ami még alig hallhatónak bizonyult. Egy sutyorgás, vízhangokkal párosulva: "Ventus...Ventus...Ventus..." És még sokáig a nevemen hívott. A lényt körbeölelõ árny lassan eloszlott, és ezzel a kékes ragyogás fokozódott. Végül a teremtmény megmutatta önmagát.
- Dialga! - kiáltottam fel döbbenten. Azaz mégse kiáltottam fel, mert számat még egy szóra se kerekítettem. Akkor hogy az Arceus-ba csinálhattam? Ezek szerint az idõk ura hívogatott távoli hangján. Valamit mondani akart, de a suttogást nem értettem még a vízhangból sem. A víz felszíne - amely eddig kristálytiszta volt - zavarossá vált. Dialga vörös szempárja szó szerint átlyukasztotta a lelkemet, fõleg akkor, amikor rám ordított. Minden elfehéredett a szemem elõtt, mégse a bömbölés ébresztett fel, hanem Eric hangja, amely óvatosságra sarkallt. "Ven,vigyázz!" Szemeimet rögtön kinyitottam és egy bukfenccel kikerültem Ragnar-al egy vad Garchomp által érkezõ támadást. Zavarodottan néztem a földre egy pillanatig, majd felálltam. Ragnar elém lépve nézett szembe a Garchomp-al. Fejemet fogtam és közben a tudatalattimban történõ dologról gondolkodtam. Hogy tudtam kimondani Dialga nevét, ha meg se szólaltam?! Ha csak nem... Lehetetlen. Én telepátiát használtam a tudatalattimban! A fejem még mindig sajgott Dialga hangjától és a háború zajaitól. Ragnar aggódóan nézett fel rám.
- Semmi baj... - mondtam. - Jól vagyok, csak egy kicsit megszédültem. De, ami aggasztóbb, hogy mit keres itt egy Garchomp? És miért támadt ránk? - kérdések sorozatát tettem fel magamnak. Garchomp-ot látszólag kemény diónak tûnt. Nem is csodálkozok, ha Ragnar-t földbe tiporja, hisz' a Gible végsõ, kifejlett formája ez a homoksárkány pokémon. Ragnar tudhatta, hogy csekélyek az esélyei, mégis úgy tekintett nagyobb társára, mint a halálos ellenségére. Tanácstalanul néztem magam elé, miközben fejemet fogtam. Mit tegyek? Mit csináljak? Garchomp ráadásul repülni is tud, ami persze mellékes, de mégis rémisztõnek tûnt. Ragnar fél szemével engem figyelt, hogy jól vagyok-e. Eric kivont karddal védte önmagát a biztonság kedvéért. Összeszedtem magamat és Ragnar mellé állva felkészítettem magamat a harcra, hisz' egy Garchomp ellen nemigen harcolhat egyedül. A Gible örömmel látta azt, hogy így együtt vonulunk a "csatába". Közben vártuk az ellenséges homoksárkány pokémon lépéseit. Az meg is indult egy ökleléssel felénk, ami elõl kitértünk. Ragnar bevetette a sárkány harag támadást és a fajtársának oldalát tüzelte vele. Garchomp felé fordulva egy az övénél jóval keményebb sárkány haraggal támadt vissza. Ragnar hátarabukfencet vetett a pázsiton, ám ez elegendõ volt ahhoz, hogy feltüzelje a Gible-t. Ugyan sérüléseink akadályoztak a teljes lendülettel való küzdésben, így sem hátráltunk meg.

[Attila]

Több mint szerencse, de Ven és Gible még épp időben vetődtek arrébb a feléjük tartó monstrum útjából, így annak ismeretlen okokból adódó támadása, szerencsére célt tévesztett. A pöttöm Gible azon nyomban ugrott is bajtársa elé, hogy ha szükséges, saját testével védhesse meg őt. Ebből is látszik, hogy az a "hatalmi harc", amit egymás között vívnak csak azért van, mert így fejezik ki, hogy igenis is fontosak egymásnak.
A Garchomp nem sokáig teketóriázott. Egy öklelő támadással nekiment Gible-nek, aki ügyesen arrébb ugrott a támadás elől és egy Sárkányharaggal válaszolt rá, amit látszólag a kifejlett sárkány szinte meg sem érzett. Viszont, hogy megmutassa, hogy ő mennyivel feljebb való, mint még kifejletlen társa egy ugyan olyan támadást indított meg Gible felé válaszcsapásként, ami eltalálta a kis pokémont, aki pár métert odébb gurult a támadás erejétől. Talán dacból, vagy mert bizonyítani akart barátjának, vagy az ellenfelének, de talpra állt és elszántabbnak látszott, mint bármikor.
Végre én is a küzdő felekhez értem és már ugrottam is Gible mellé, hogy együtt védjük Vent.
- Minden rendben? - néztem a kis sárkányra, de közben a fiúra is rápillantottam, jelezve hogy mindkettőjüknek szólt az üzenetem. - Nem hiszem, hogy túl sok eséllyel indulunk egy ilyen ellenfél ellen, így jobbnak látnám, ha meghátrálnánk. - ajánlottam fel a legésszerűbb döntést a többieknek. Viszont sejtettem a válaszukat, ezért szememet továbbra is ellenfelünkön tartottam és kardomat még szorosabban, két marokra fogtam.
Talán a sors fintora, de mire kimondtam ezeket a szavakat, az erdőből három újabb Garchomp tűnt elő és ők is igen haragos tekintettel vizslattak bennünket.
~ Mi a fészkes fene folyik itt? Garchompok a semmiből? - csorgott végig egy izzadságcsepp a homlokomon, de nem adtam jelét, hogy aggasztana ez a veszélyes csapatfelállás.
Végül nemsokára választ is kaptam a kérdésemre, mikor egy maszkot viselő alak előlépett az árnyak közül és felszállt az egyik (vélhetően az övé) Garchomp hátára, majd odaügetett vele mellénk.
- Rendben Sküla, elég lesz. - intette le a pokémont a férfi, akivel eddig hadakoztunk, majd Ven-hez fordult: - Szerencsés vagy fiú! A pokémonod és te résztvevői lesztek egy tornának, melyeket sárkánypokémonok vívnak meg egymással Éjkeleten. Nemleges választ nem fogadok el. Ha mégis így döntenél végetek van.
Nem bírtam tovább szó nélkül, ezért Gible és Ven elé álltam, hogy megvédhessem őket, ha kell.
- Mi jogon döntöttél úgy, hogy magaddal viszed őket? - meredtem vészjóslóan a férfira, de úgy tűnt, hogy egy csúnya tekintet nem elég ahhoz, hogy meghátrálásra késztessem.
- Mert mért ne? - nevetett fel rekedtes, mély hangján. - A legutóbbi versenyzőnk belehalt a sérüléseibe, ezért a vezérünk többünknek is elrendelte, hogy keressünk egy harcost. Azt mondta mindegy, hogy kit, csak legyen egy sárkánya. - ezzel végesnek is tekintette a beszélgetésünket, majd Venhez fordult. - Na mozgás fiú, ha nem akarod Garchomp eledelként végezni! - mordult rá a fiatal srácra.
- Véleményem szerint egyenlőre tartsunk ezzel a bugyuta emberrel, azután meg kitalálunk valami használhatót. - Sétáltam Ven mellé és suttogtam a fülébe. - Mellesleg nekem is van Éjkeleten egy lerendezni való ügyem. - komorodtam el. - De a döntés végül is a tiéd. Bárhogy is döntesz, tudd, hogy én veled tartok. - tettem a fiú vállára a kezem és kardomat erősen megszorítva tekintettem fel a Garchomp lovas férfira.

[Aura]

A Garchomp kicsit se tágított, ám Ragnar épsége jobban aggasztott engem, ahogy Eric-et is. Egy bólintással a férfi tudtára adtuk, hogy semmi bajunk, még. A Gible nehezen bár, de felkelt a földrõl és ismét a nagyobb társa ellen fordult. Megtehette volna az árulást, ámbátor az évek szoros köteléket fûzött össze velem a kis homoksárkánnyal. A férfi felajánlotta a menekülés lehetõségét, mivel amúgy sincsen esélyük egy ekkora kaliberû ellenféllel szemben. Kihívóan elmosolyodtam.
- A megfutamodás nem a mi sportunk. Legyen bármi a küzdelembõl, harcolunk! - itt a Gible-re néztem, aki hevesen bólogatott meghitelesítvén szavaimat. Eric valahogy sejthette is, mi lesz a válaszunk: ugyanolyan felkészülten várta a Garchomp újabb támadását. Ragnar már a sárkány haragra nyitotta volna száját, de akkor három másik Garchomp jött elõ a rengetegbõl. Nos, most már semmi esélyünk a harcra, de errõl szó nem volt. Váratlanul egy férfi lépett elõ és a saját homoksárkányának hátára mászva csitította le azt és a többit. Szerencse, vagy mégsem? A férfi valami tusára akart elrángatni engem és a sárkánypartneremet Éjkeletre. Eric közbeavatkozva kérdezte, mire föl teheti meg ezt a férfi? Szóltam volna, ha hagynának. A rejtélyes idegen nem rettent el, sõt, inkább nevetésre kényszerítette. Elmondása alapján a torna inkább haláltusának nevezhetõ, ahol Ragnar nagy veszélybe kerülhet. A magam biztonsága hidegen hagyott, de ami fontos, az a Gible társam. Õ még mindig kihívó pillantásokat vetett nagyobb, Garchomp társaira, miközben az idegen sürgetett. Eric közel hajolva jelezte, hogy számíthatok rá, bármi is történjen. Kezét rátette a vállamra. Õszintén szólva jól esett egy szülõi támogatás és egy bólintással jeleztem, készen állok. Ezután a Garchomp hátán elhelyezkedõ férfira néztem.
- Legyen hát. Vigyél Éjkeletre, a tiéidhez. - mondtam halkan, komor hangon. A tudatalattimban közben nagy dolgok zajlottak. Ezúttal sikerült ébren beleférkõznöm a saját fejembe, amely megengedte, hogy Dialga hangját hangosabban halljam. Az idõ ura most egészen másként állt elõttem. Szemei nem izzottak vörösen, és a kékes ragyogás se töltötte be az üres légteret. Várhatatlanul szelíden nézett le rám és az acsargó morgás helyett inkább nyugodtan mormolt. De miért? Mit akar velem, egy átlagos Õrzõfiúval minden idõsík királya, Dialga? És miért nem azokon segít, akik igazából megérdemlik? Ismét sok-sok kérdés cikázott át a fejemen. Dialga lehunyta szemét, fejét kicsit elõrébb döntötte, s néhány másodperccel késõbb ismét rám nézett.
- Nagyon hosszú utat tettél meg. - szólt hozzám a telepátiát használva.
- Igen. - feleltem neki a tudatomban. - De most, hogy elvisznek arra helyre, célom megvalósításának esélye megfelezõdött. Meg fogok halni.
- Épp ezért nem engedhetem, hogy védelem hiányában menj. - nem értettem pontosan mirõl beszél. Mire ismét megszólalhattam volna a telepátián át, Dialga fejével elém ereszkedett. Ekkor olyat tett, amire kicsit se számítottam: bal karomat megérintette homlokával. Váratlanul elkezdett az zsibbadni, mintha egy ideje nem is mozgattam volna. Talán az idõvel játszadozik Dialga vagy tényleg valamivel ki akar segíteni? Pár percig csak úgy állt ott, végül fejét ismét magasban tartotta.
- Akik segítséget kérnek, azok meg is kapják azt, függetlenül attól, hogy kitõl is. - folytatta a telepátia használatát.
- De hisz' én nem is kértem segítséget! - ezúttal a saját hangomon szóltam hozzá. Ismét olyat tapasztalhattam, amely nem nõ minden bokorban, vagyis ritkán, sõt, szinte soha adódik az életben: Dialga, az idõk mindenkori ura szelíd mosolyt eresztett rám.
- Dehogyis nem kértél. A megérzésed kérte. Ezért van veled Eric. Ezért lehetek a tudatodban, máskülönben egyedül mentél volna Éjkeletre. Az aurát õrizni nemes, ám kifizetõdõ dolog is egyben. Hallgass a megérzésedre és nem marad el a "jutalmad"! A szárnyaszegett madár ismét felszárnyalhat! Az aura legyen veled és társaiddal! - azzal Dialga el is tûnt a szemem elõl és megint a valóságban találtam magamat. Eric-nek még odasuttogtam indulás elõtt:
- Kaptam egy "kis" segítséget. - és meg is mutatkozott: a bal vállamon egy páncéllemez pihent. Valamivel hozzá volt erõsítve a karomhoz, így nem esett le. Hívogatóan csábított, hogy érjek hozzá, ám mégse tettem meg. Nem érkezett el az ideje, még. Ragnar rám pillantva jelezte, õ készen áll.

[Attila]

Ven megfogadta a tanácsomat és bátran beleegyezett abba, hogy vigyenek minket éjkeletre. Nagyot sóhajtottam és kardomat visszacsúsztattam hüvelyébe.
- Huhh? Igen? - néztem kíváncsian a fiúra és a vállán egy páncéllemezt figyeltem meg. - Te aztán tele vagy meglepetésekkel fiú. - néztem csodálkozva a vért egy részét, de a történések nem hagytak rá időt, hogy kiderítsem miként is került oda a védő eszköz.
A Garchomp lovasnak talán szerencse/nem szerencse, mindenesetre nem tűnt fel a változás a mellettem lévő gyereken. Látszólag megelégedettséggel töltötte el, hogy Ven igennel válaszolt neki. Füttyentett egyet és egy Bronzong tűnt elő a semmiből.
- Vigyél minket Varagras városába! - adta ki visszautasítást nem tűrő hangon a parancsot a pszichopokémonnak, ami elismételte a nevét párszor, megnézet minket magának, majd egy hatalmas fénymezővel körülölelt minket, hogy egy szempillantás alatt elszakítson minket a gyönyörű és lágy szellő járta mezőtől és egy földalatti alagutakkal beszőtt helyre vigyen minket. A járatok szerencsére hatalmasak voltak, mert a Garchomp csapat is gond nélkül elfért benne.
A teleportálás után megszédültem egy kicsit, de nagyobb bajom nem esett. Útitársamra néztem, aki látszólag rendben volt és a pokémontársa is.
~ Hát nem így terveztem ezt az egészet. Út közben akartam elszökni előle, de ha már a sors így hozta... - beletörődötten néztem szét a járatokban kissé szédelegve még a teleportáció miatt. Hatalmasra tágultak a szemeim, hogy nem valamiféle bányában, vagy földalatti városban, hanem egy börtönben vagyunk. A férfinek, aki idehozott minket, látszólag észrevette csodálkozásunkat(?) és gonoszan felkacagott.
- Igen, mint látjátok ez egy börtön. És csakis akkor juthattok ki innen, ha sikeresen teljesítitek a torna megmérettetéseit.
A férfi alatt a Garchomp elkezdett mocorogni, így adva tudtára, hogy jobb helyet is eltudna most képzelni magának. A tagbaszakadt ember is észrevette ezt, ezért gyorsan le akarta zárni négyünk dolgát.
- Látom neked nincs pokémonod. - fordult megvetően felém. - Sebaj... Te majd élet-halál harcot vívsz a gazdátlan egyedekkel. - nevetett rám, majd elvonult.
Ezután két őr jelent meg a semmiből és egy cella ajtaját nyitották ki, ahova bevezették mindhármunkat.
- Ajánlom, hogy pihenjetek, mert holnap nehéz nap vár rátok. - nevetett gonoszul ránk az őr, ezzel becsukta a cella ajtaját, koromsötétségbe burkolva ezzel minket.
Leültem az egyik fal tövébe és megtöltöttem pipámat, majd nagy füstöket eregetve meredtem a mennyezet irányába.
- Tudod Ven... Hatalmas bajban vagyunk, de nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen neked vagy a pokémonodnak. Kitalálok majd valamit. - ígértem meg a fiúnak, miközben számból egy terebélyes füstfelhőt eresztettem ki a plafon irányába.

[Aura]

Eric-et látszólag meglepte az, amit utóbb mondtam. Árgus szemekkel figyelte a bal karomon elhelyezkedõ páncélt (ami mellesleg így nézett ki). Én magam is csodálkoztam megjelenésén, de hát Dialga szerint a segítségemre lesz. Egy élõ legenda minden bizonnyal a dolgok legtöbb, busásabb részét komolyan gondolta. Nem is találkoztam olyan legendás pokémonnal, amelyik humorizálna. Várjunk! Hisz' Dialga volt az elsõ, akivel találkozhattam, s az is csak a tudatomban történt meg. Az idõ ura ezek szerint a támogatását adta valamilyen módon, bár azt még én se tudtam. Arról se volt fogalmam, hogy használjam fel a Dialga által küldött segítséget.
- Hát, majd idõben megtudjuk, mit küldött "Õ" - feleltem Eric-nek, mivel még nem is tudtam, mivel támogat a hatalmas sárkány. Közben az idegen férfi egy Bronzong-ot hívott elõ, aki azon nyomban elteleportált bennünket a Varagrasnak nevezett helyre. Az eddig nyugodt, békés tájkép szertefoszlott szemeink elõtt és egy börtönben találtuk magunkat. Még sose volt részem teleportálásban, hiszen mi csupán sárkány és repülõ típusú pokémonokkal foglalkoztunk. Kissé meg is szédített a hirtelen helyváltoztatás, de rögtön rendbe jöttem. Ragnar is látszólag megvolt: szorosan mellettem állva felmászott a jobb vállamra. Õszintén szólva nem erre számítottam és látszólag Eric arcáról is ezek a kósza gondolatok íródtak le. Nem tudtam pontosan, mibõl fog állni ez a próbatétel, ám türelemmel várva ezt is megtudhatjuk.
Ami még jobban megdöbbentett, amit Eric-nek mondtak: egyedül küzdeni a sárkányok ellen?! Errõl nem volt szó! Ragnar feszült morgást eresztett el, ám lecsitítottam.
- Ilyen esetekben jobb, ha nem szállunk harcba. - suttogtam a Gible fülébe. Ragnar azon nyomban lenyugtatta magát, s elfordította fejét.
Ezek után egy cellába vezettek bennünket és pihenésre sarkaltak, hiszen holnap élethalál harcot fogunk vívni. Eric kijelentése nem kicsit érintett meg. Elmosolyodva ennyit feleltem:
- Na de kérlek, hisz' neked kell társ nélkül sárkányokkal megbirkózni! - itt komor arckifejezést öltöttem fel. - Ki tudja, talán külön-külön kell küzdenünk. És amit mondott akkor, hogy már belehaltak... - nagyot sóhajtottam. Ragnar láthatta rajtam a feszültséget. Nyugtatóan az ölembe mászott, miután a falnak dõlve leültem a földre. Én is eregettem egy-két füstfelhõt a plafonig. Nem bírtam aludni. Csakis a holnapon járt az eszem és azon, ki felelõs ezért? Semmi esetben se lenne szabad ilyen dolgokat megengedni, fõleg, ha halálos kimenetelûek szoktak lenni. Most, hogy bezártak bennünket, még menekülésre se volt remény, így szembe kellett nézni a tényekkel. Meghülyültem, hogy megfutamodásról beszélek magamban? Meg kellett tudnom, ki a felelõs a haláltusa szervezéséért. Ragnar-ra néztem: az általam okozott sebére tettem kezemet. Reméltem, hogy holnapra teljesen kipiheni magát, mert minden erõnkre szükség lesz. Nem ment neki nehezen az elalvás: az ölembe hamar elnyomta az álom. Valami késztetés érzett arra, hogy még ne érintsem meg a bal karomon pihenõ páncéllemezt. Dialga kényszerít rá a tudatalattimban megróva vagy csak nem volt hozzá erõm, esetleg kedvem? Ki tudja. Talán jobb is: esetleg ha az a segítség a cellában mutatkozik meg, el is vehetik, akkor, amikor csak akarják. Nem tudtam sokat Dialga szándékairól, ám itt volt az alkalom, hogy jóval tapasztaltabb embertársamat, Eric-et megkérdezzem.
- Mond, te tudsz valamit Dialga-ról, az idõ uráról? - tettem fel a kérdésemet. - Elhinnéd, hogy a tudatalattimban beszélt hozzám és õ adta ezt? - itt a páncélra pillantottam. Reméltem, hogy egyéb választ megtudok. Fiatalnak számítottam és még keveset tudtam a legendás pokémonokról, legalábbis csupán azt, hogy léteznek. Számuk igen kevés, talán ez az elsõ ok, amiért élõ legendáknak nevezik meg õket. Másfelõl tetteket hajtottak végre, amelynek köszönhetik titulusukat. Eric-re nézve vártam a választ, hátha õ okosabb efelõl.

[Attila]

- De azért még félszemmel figyelek majd rád, ha nem gond, jó? - mosolyodtam el szomorúan, majd hétravetettem a fejem, a cella falának. - Igen, valószínű, hogy nem lehetünk egymással a csatatéren, de Ragnar barátod ott lesz és ő majd helyettem is figyel rád, nem igaz? - mosolyogtam a sárkányra, aki mintha csak velem értett volna egyett, vigasztalóan mászott fel Ven ölébe.
Rosszalóan tekintettem a fiúra, mikor láttam, hogy rágyújt.
~ Hát a fiatalok már csak ilyenek. Sosem tudják elég korán elkezdeni a káros szenvedélyeket. Vajon kitől tanulhatják mindezt? - Merengtem magamban, miközben egy újabb terebélyes és alaktalan füstfelhőt fújtam ki az orromon.
Látszólag Ven elég ideges volt, de nem tudtam mit mondani neki. Sosem voltam az ideális vígasztaló személy, így hát rosszul tett az, aki hozzám fordult vígaszért.
- Hogy Dialgáról? - kaptam fel kíváncsian a fejem Ven kérdésére és ránéztam, majd a páncélra, amit a legendás pokémon juttatott el hozzá állítólag. - Nem többet, mint akárki más, hogy ő az idő ura. Egy másik dimenzió szülötte, ahol csakis ő az egyedüli pokémon, így egyben ő a legritkább is ott. És igen, elképzelhetőnek tartom. - adtam választ a fiú kérdésére. - Tudod az idő irányítója hatalmas úr. Kedvére mehet előre a jövőbe vagy vissza a múltba. Megállíthatja, felgyorsíthatja az idő múlását. Akár számunkra másodpercek alat tehet egy csecsemőt aszott öregemberré és ez igaz fordítva is. Egyszóval tehát igen. Elhiszem neked, hogy tőle kaptad a karvértet, de hogy mi célból az rejtély számomra. Talán kiválasztott téged valamire, valami nagy feladatra.
Megáltam pár pillanatra és elgondolkozva fürkésztem a fiú arcát.
- Ha jól emlékszem azt mondtad, hogy örző vagy, nem de? - néztem a fiúra kíváncsian. - Talán ez lehet az oka, hogy tudsz beszélni Dialgával. Az Aura. És így tudta neked átadnia páncélt is. Legyél büszke rá Ven, hogy téged választott ki és viselkedj hozzá méltóan! - simogattam meg ismét a fiú fejét. - De talán jobban tennénk, ha nyugovóra térnénk... Holnap nehéz napunk lesz... Aludjatok jól és ne izgassátok magatokat. Találunk... Találni fogunk valami megoldást! - próbáltam nyugtatni őket, majd ásítottam fáradtan egy nagyot, azzal leheveredtem a földre és hátat fordítva Vennek, a bal oldalamra fordúltam és mély álomba merültem.

/Ha nem tudod folytatni szólj, mert lenne még ötletem hozzá, csak hagyni akartam, hogy tudj reagálni rá... Bocsi, ha nem így képzelted... :/ Mondom... Szólj és írok még hozzá!

[Aura]

Csak úgy utólag vettem észre, hogy füstölök. Általánosan gyújtottam rá, mert hát kész ideg voltam. Nálunk, õrzõknél mindig ilyesmi esetekben füstölünk, máskülönben mi tiszták vagyunk. Az õrzõk minden korosztálya: a hozzám hasonló kamaszoktól kezdve a legöregebb satrafákig mind pipáztak. Egyet-kettõt slukkoltam csak, s abba is hagytam.
Eric válaszából nem sok új derült ki, kivéve az az "apróság", hogy Dialgának nagyobb az ereje, mint vártam. Idõsíkok átutazása, idõ szabályozása, és még sok dolog, amire képes a legendás pokémon. És megdöbbentett az, amit a férfitársam mondott: elhitte, hogy õtõle kaptam a "segítséget". Valamilyen furcsa mód, de Eric bízott bennem, ahogy az apa a saját fiában. Kicsit emlékeztetett is a saját apámra. Szerinte a fiatalok építik a jövõt és arra kérne, hogy harcoljak? Talán ez a válasz is meg fog egy idõvel érkezni és akkor még több okom lesz arra, hogy teljes erõvel küzdjek a háború ellen. Elgondolkodtam. Ekkor Eric elmagyarázta az ésszerû okát, amiért beszélni tudok Dialgával. Õrzõ létemre sikerült az aurát használnom, habár akaratom ellenére. Kiváltság, amit tartsak tiszteletben. Ezekkel a szavakkal pihent le Eric és megnyugtatott: kitalál valamit. Szelíden elmosolyodtam, bár nem magamért aggódtam: Eric vajon hogy fog boldogulni az arénában, ha nincsen sárkánytársa? Mi lesz, ha egy nagy kaliberû ellenféllel kerül egy térre, teszem azt Dragonite, Salamence vagy valami hasonló ellen? Végül az aggodalommal merültem álomba.
Ismét gondolatok futottak végig az elmémen. A háború egy része, amin maga, Raigho is részt vett társával, Dragonair-el. Összesen nyolc õrzõ próbálta feltartóztatni a száz Aggron-ból álló éjkeleti sereg áthaladását egy szurdokon. Súlyos sebeket szenvedtek el a kemény harc alatt, amely kaotikusra sikeredett. Mikor a nyolc õrzõ valahogyan megállította az elõrenyomulást és a számos Aggron elesett, egy jóval rosszabb, erõsebb ellenféllel kellett elszámolnia: egy fekete lovas, aki egy sötét páncélos Salamence hátán ágaskodott. Egyetlen csapással az õrzõk hét tagjával végzett, Raigho-t utolsónak hagyta. A sárba tiporva a lovas ítélethozóan a feje fölött állt és hátborzongató kacajt adott ki. Elõrántotta kardját és a legszörnyebbre vetemedett, amit már nem láthattam. Felébredtem rémálmomból, amelyre Ragnar is fölriadt. Izzadságomat letöröltem homlokomról. Szaporán vettem a levegõt.
- Meghalt? Raigho meghalt? - kérdeztem magamtól, amelyet Ragnar nem foghatott fel épp ésszel. Nem merültem el a tudatom mélyébe, ám hallottam Dialga hangját: "Ne gyászold a halottakat. Szánd az élõket, akik szenvednek ezen a világon. Raigho hõsi halált halt, így neve örökké megmarad az õrzõk között..." Gyászos könnyet ejtettem. Nem sírtam, hanem könnyeztem. Férfiakhoz nem illik a sírás. A fekete lovasra iszonyú dühös voltam, és éreztem: vele találkozni fogok és akkor megbosszulom Raigho, a nagy vezér és Dragonair-jének halálát. Közben egy dologra is rájöttem: Dialga képes az aurát használni és ez kölcsönös. Õ is egy azon pokémonok közül, aki az aura gömböt harcokban alkalmazza és ez innentõl fogva logikusnak bizonyult. A rémálom után nyugalomra leltem, talán az aura miatt, ami megtalált. Szomorúan bár, de nyugodt álmomba merülve vártam a holnapot.