A türelem próbája

[Aura]

Amint baktattunk visszafele, hogy társunkat támogassuk, rémülten láttam, hogy õt és a Feraligatr-t a földre küldte a fekete lovag. Már ott állt Eric fölött és az utolsó kívánságát hallgatta meg készséggel. Nem, amíg én itt vagyok! Ámbátor az ellenség láthatott a szeme sarkából, sõt, egész biztos, mégis teljes sebességgel vetettem rá magamat és kardommal igyekeztem megdöfni. A hátba szúrás kizárt ötletnek bizonyult, habár eszembe jutott. Elsõsorban azért, mert ez az éjkeletiek stílusa, s ha megtenném, nem különböznék tõlük. Másodszor, amely mellékes, már amúgy is kiszúrt a távolban.
A szúrás nem sikerült: helyette õ maga meglendítette buzogányát, ami közvetlenül fejbe talált. A korábbiakban a páncélzat meg se repedt, ezúttal darabokra zúzta a sisakot. Fejem beleremegett a hatalmas erejû csapástól. Eldobta a nehéz fegyvert, majd õ is kardot rántott. Mielõtt lesújthatott volna rám, az az öregtõl megszerzett pengével ütközött. A fekete lovag teljes erejével rám nehezedett, hogy lenyomhasson és végezzem velem.
- Többet senkit se bántasz, nem engedem! - mondtam bátran, miközben megpróbáltam a fekete páncélos erejét ellensúlyozni.
- Ohohó, nem engeded?! - bosszúsan, s eddiginél jobban rám nehezedett. - Milyen kár, hogy egy ilyen magabiztos és erõs fiú egy olyan szánalmas erõt használ, mint az aura. Ha éjkeleti lennél, sokra vihetnéd! Annak a bolondnak a klánjában megpuhultál!
Tudtam, hogy Raigho-ra gondol. Egyet nem értõen ráztam meg a fejemet.
- Nem ismerted elég tisztán. - itt egyenesen az karmazsin színû szemeibe néztem. - Hogy is ismerhetnél bárkit is, ha csak pusztítani tudsz?!
- Tudjad, hol a határ kölyök! - ripakodott, miközben a kardot már-már a mellkasomnak szegezte. - Egy hajszálon függ az életed! Ezzel a magánakciózással nem mentetted meg a társad bõrét, csupán néhány percnyi átgondolási idõt adtál neki! Az semennyire se elég!
Mondhattam volna, hogy ez egyáltalán nem igaz. Az idõ legkisebb szikrája is bõven elég a dolgok megváltoztatásához. Nem is egyszer tapasztaltam, hisz' még ott álltam, azaz hevertem és éltem. A jelenlegi helyzetekbõl ítélve nem sokáig "élvezhettem" az élet "gyönyörûségeit". A sötét páncélos gyilkolni készült. A szeme se rebbent, hogy egy gyermek életét kívánta kioltani, habár ez csak mellékes volt. Tapinthatóan lehetett élvezni gyilkos ösztöneit. Szinte már a szívemet markolta. Noha nem adtam fel a reményt, lelkem mélyén felkészültem korai halálomra. Pedig oly sok mindent tettem volna életemben: az aurát megvédeni, megtanítani legjobb barátomat, Ragnar-t repülni. S még Eric-nek se hálálhattam meg segítségét, mert nélküle aligha juthattam el volna egészen idáig. A reményt feladni nem volt bölcs dolog: még mindig küszködtem a hamis végzetem ellen. A hirtelen fellángolásom meglepte az ellenfelet. Feltérdepeltem és visszanyomtam a rám zúduló erõt. A fekete lovag akkor sem kímélt: eddiginél masszívabb csapásokkal lepett meg, mely ellen nem tehettem semmit sem. Kezembõl kiesett a fegyverem, s legyõzött félként térdepeltem, miközben a gonosz megvillantotta életét kioltható kardját. Ragnar a segítségemre rohant volna, ám valami megállította! A korábban kioltott Salamence még utolsó leheletével ráakaszkodott a homoksárkány lábára, ahonnan nem bírt kiszabadulni.
- És most búcsúzz az élettõl, fiú! - mondta a sötét páncélos férfi és döfésre készült. Tudatomban - ha tehettem volna - a félelemtõl elvakított kiáltás lett úrrá. Nem akartam meghalni. Még nem. A belsõ félelmem ellenére halványan elmosolyodtam és magam elé suttogtam: Dialga, segíts...
Váratlanul egy üvöltés rázta meg a földet, majd az elhallgatott. Egy kékes színû kapu nyílt meg közvetlenül a tó felett és egy monstrum röppent ki abból. Újabb ordítás és már a fekete lovag is odanézett. Félelem borította el az arcát, mikor magával az idõ mindenkori urával, Dialgával kellett farkasszemet néznie. A legendás sárkány láttán kardját eltartotta tõlem és ezúttal azt készült megölni.
- Hiába kötöttél barátságot egy élõ legendával, nem gyõzhettek le! - kiáltotta és meglendítette kardját. Dialga - még mielõtt megérezte volna a fegyver okozta fájdalmat - tekintetével felgyorsította a kard rozsdásodását, ezáltal az elporladt. Az idõ ura dühösen ordított, s lesújtott haragosára, aki a földre terült. Arra készült, hogy az idõ üvöltésével végleg elpusztítja az aurát megzavaró elemet.
- Dialga, várj! - gyorsan reagáltam az eseményekre. Odarohantam a sárkány lábához és egyenesen felnéztem rá. - Ha végzel vele, te se, mi se leszünk különbek a fajtájánál! Miért nem bünteted meg méltóan?
Dialga rám pillantva morgott, ahogy a többi sárkány pokémon is teszi. Nem szólt hozzám, talán nem is volt rá képes a körülmények miatt. Tekintete elszelídült a kérésem hallatán, majd ismét eltorzult a haragtól, amint visszanézett a földön heverõ fekete lovagra. Nem támadt, helyette hasonlókat tett, mint azzal a karddal: szemei vörösen felizzottak, melynek hatására a haragosa elkezdett öregedni. Nagyjából 90 évesig õszült. Ez méltó büntetésnek bizonyult a gonosznak: ugyanazt a terhet kellett elviselnie, amit az öreg veterán is hosszú éveken át tûrt. Miután végzett, Dialga a magasba repült és felnézett az égbe. Lehunyta szemét és õsi varázslatra készült. Ezzel véget vetett a háborúnak, a lázadók javára és az arénákban zajló pokémon viadaloknak. Mialatt ezeket tette, odarohantam Ragnar-hoz és segítettem kiszabadulni az éles állkapcsok fogságából. Miután végeztem, a lábát sérült pokémon a vállamra mászott. Mentünk is Eric-hez és a Feraligatr-hez, érdeklõdve, hogy van-e bajuk?

[Attila]

Már nem volt hátra sok az életemből, de szerencsére, mint mindig, Ven és Ragnar időben érkeztek. Egy döféssel próbálták meg hátba szúrni a lovagot, de az csodával határos módon észrevette őket és hárította támadását. A lovag meglendítette súlyos buzogányát és egyenesen fejbe verte vele a fiút. Kissé megrémültem, mikor láttam, hogy a sisakja darabokban hullik a talajra. A sisak, melyet magától Dialgától kapott, és amit eddig én teljesen elpusztíthatatlannak hittem. De ha nem is elpusztíthatatlan, annyira legalább erős volt, hogy megvédte a fiút a komolyabb sérüléstől. Talán, ha agyrázkódást kaphatott, de nem voltam benne biztos, miután láttam, hogy talpon maradt Ven, és küzdött tovább.
Látszólag igen kevés esélye volt a srácnak. Szinte a feketelovag gyilkos mozdulatai irányították végig az egész csatát. Ragnar sem tudott segíteni bajtársának, mivel a gonosz lovag Salamence-je utolsó erejével is a homoksárkányba kapaszkodott, hogy ne engedje a két küzdő fél közelébe az akaratos kis sárkányt.
Végül a gonosz győzedelmeskedett, és kiverte Ven kezéből fegyverét, hogy aztán lábai előtt heverjen a fiú, legyőzötten, kiszolgáltatva.
Magam sem tudom, hogy mért nem ugrottam fel a helyemről és rohantam Ven segítségére. Talán a félelem? Nem egyértelműen nem éreztem ilyet. Inkább a megdöbbenés, hogy vannak ilyen emberek, akik minden gondolkodás nélkül képesek lennének egy gyermek vérét kiontani.
Csak feküdtem és meredtem magam elé. Tisztába voltam vele, hogy most az lenne a helyes, ha felemelném a kardomat, feltápászkodnék és rohannék segíteni a fiúnak.
Végül mire az agyam is kiadta számomra ezeket az utasításokat, addigra az egész tájat egy hatalmas üvöltés rázta meg, a semmiből.
Jobbra-balra kapkodtam a fejem, hogy mégis mi lehet ez, mégis mi adhat ki ilyen rémisztő hangot.
A tó felett egy hatalmas kékesen derengő kapu nyílott meg, amin keresztül kirepült Dialga, az idő dimenziójának egyetlen pokémonja. Hatalmasat ordított, mikor átlépte a kaput, ezért mindannyian akarva-akaratlanul is, de odanéztünk.
Döbbenten figyeltem, amint átlépi az általa teremtett kaput. Ezúttal agyam parancsa, hogy álljak talpra és mozgás megvédeni Vent, ismét elhallgatott, és csak ámulni tudtam az egészen.
A feketelovag is a hatalmas legendás pokémonra fordította tekintetét, és ő is ámulattal, vegyes félelemmel tekintett a bestiára. Venről teljesen meg is feledkezve indult meg a lény ellen.
Elég vakmerőnek és önbizalommal telinek gondoltam ezt az alakot, ha elhitte magáról, hogy egyedül képes lesz legyőzni egy ilyen kaliberű ellenfelet. Na de ő tudja…
A lovag kardjával készült lesújtani a bestiára, de az könnyűszerrel felgyorsította a kard korrózióját, amitől az először elrozsdásodott, majd porrá vált. Ezután a legendás pokémon egyetlen csapással földre küldte a már rémült lovagot, és arra készült, hogy elvegye annak életét. Ekkor viszont olyan dolog történt, amin igen meglepődtem. Ven Dialga elé ugrott és meggyőzte, hogy ne ölje meg a lovagot, mert ezzel csak saját magát minősítené le olyan szintre, mint a gonosz férfi. A legendás pokémon egy ideig hezitált a dolgokon, majd a férfire tekintett és az időt felgyorsítva, pillanatok alatt kilencven évesre öregítette a gonosz lovagot.
Én csak remegő, csodálkozó szemekkel követtem az események sorozatát. Véleményem szerint ennyire öregnek lenni, még rosszabb, mint a halál. Hisz ilyen idősen az ember már magáról sem tud szinte, és teljesen mozgásképtelen állapotban van.
Miután Dialga méltóképpen megbüntette a lovagot tetteiért, felrepült az égbe, és egy hatalmas varázslattal a háborút a mi, azaz a lázadók oldalára fordította, és megnyerte a javunkra. Csatatéren kardok ezrei hullottak a porba és még annál is több éjkeleti katona adta meg magát a lázadóknak.
Az eddig éjkeletiek oldalán szolgáló pokémonokat szabadon engedték a lázadók, hisz azok nem tehettek semmiről, őket is csak utasították. Mostantól Éjkelet ezen részén kezdetét veszi a béke. Egyedül az a hatalmas kár, hogy ez az ország többi pontján nem így lesz, és továbbra is gonosz dolgokon fogják törni az emberek a fejüket. De ha ott, az ország többi részén is vannak az igazságtalanság ellen küzdő emberek, akkor megvan még a remény a szabadságra és a jólétre, és Éjkelet felvirágzására.
Ezalatt Ven kiszabadította Ragnart a halott Salamence teteme alól és siettek ide hozzám és Feraligatr-hoz.
- Nekem semmi bajom… - álltam fel és poroltam le a ruháimat. - Köszi, hogy időben jöttél és segítettél, nélküled már rég… - elhallgattam egy pillanatra és nem fejeztem be azt, amit mondani akartam. - Szóval köszönöm, hogy segítettél, örök hálám érte.
A Feraligatr is szédelegve bár, de feltápászkodott és hatalmas nyelvét kinyújtva nyalta meg Vent és Ragnart, a hálája jeléül. Ez után egy pillantással tudattuk egymással, hogy köszönjük egymásnak a segítséget, majd eltűnt a mellettünk lévő tóban, hogy visszatérhessen nyugodt, gondtalan életéhez, de büszkén, mert segített megvédeni lakóhelyének nyugalmát.
A búcsúzkodásunkat és köszönetnyilvánításainkat egy Flygon zavarta meg, aki leszállt a hátam mögé. Értetlenül tekintettem hátra, amint egy katona szállt le a sárkány hátáról.
- Ha nem tévedek, titeket erőszakkal ragadtak el Napkeletről. Ha kívánjátok, szívesen hazaküldelek benneteket Flygonnal oda, ahonnan jöttetek, így egy hatalmas utat megspórolok nektek.
- Köszönöm, de nekem itt Éjkeleten van dolgom. Van egy-lét elvarratlan szál, amit szeretnék elintézni. - válaszoltam a katonának sejtelmesen. - De nektek ez pont kapóra jönne, nemde? - kérdeztem Ventől.
A Flygon kissé idegesen és türelmetlenül forgatta a fejét.
Nem tudom… Eddig akármennyi Flygonnal is sodort össze a sors, mindegyikük türelmetlen volt. Ez véletlen lenne, vagy talán benne van a vérükben, hogy folyton a mozgás után vágynak?

[Aura]

Hála Arceusnak, Eric-nek és a Feraligatr-nak nem esett baja. . A férfi megköszönte, hogy megmentettem az életét, mert nélkülem már halott lenne.
- Igazán nincsmit - hunyorítottam. - Ez a minimum a történtek után.
A vízi pokémon is hálás volt, s megnyalt mind engem, mind Ragnar-t. Megpaskoltam a hátát, majd dolga végeztével visszatért a vízbe. Épp akkor bukkant fel egy Flygon, hátán egy lázadóval. Készséggel visszavitt volna Napkeletre. Eric még nem akart elmenni Éjkeletrõl, a legnagyobb meglepetésemre. Dolga volt itt. Nem szívesen válnék el tõle, de be kellett ismernem: az utaink ahogy keresztezték egymást, úgy el is válnak. Szótlanul biccentettem egyet, mikor felém fordult. A Flygon, amely a lázadó sárkánya lehetett, ugyanolyan türelmetlenül nézett ránk, ahogy fajtársa, a megmentõnk is tette halála elõtt. Ha tehettem volna, arra megkérném az idõ urát, segítsen, ám nem mertem. Visszaemlékeztem arra a tudatalatti beszélgetésre, ahol arra kért, hagyjam nyugodni a halottakat és inkább az élõket, a szenvedõket szánjam. Már az is egy kész csodának számított, hogy Dialga segített megmenekülni a fekete lovag fogságából. Ahogy elnéztem a halálos ellenségünket, megfizetett bûneiért és az a sok-sok sárkány pokémon kiszabadulhatott Éjkelet ezen területének befolyása alól. A sötét égbolt ezúttal a nap uralma alá került, ahogyan a csatatér, az aréna és a környezõ vidékek a lázadóké lett.
- Egész biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. - mondtam Eric-nek és felkaptam Ragnar-t. - Remélem elmondod, miért vagy egyáltalán itt. És...
Nem folytathattam a bájcsevejt: a Flygon gazdája sürgetve felhúzott a háta mögé. Hátasállatának intvén már a magasban jártunk, a lenyugvó nap irányában. A mesék, amiket az Õrzõktõl hallottam, nem tévedtek. Lesz még olyan nap, amikor a jó diadalmat arat a rosszon és megvédhetem az aurát. Ezzel egy álmomat élesztettem fel önmagamban. Megvédeni a gyengét és a világ körforgását a haragtól izzó gonosz acélos agyarától. A béke feléledt Éjkelet annak a szegletében, ahol megküzdöttünk a lovaggal. Hogy vele mi történt? Örök számûzetésben kellett élnie a lázadók börtönében, ahol ugyanazt a bánásmódot kapta, amit õ maga szabott ki egykor rájuk. De megígértette velük: még nincs vége. Éjkelet agyara le fog sújtani. Nem hallhattam, hogy megígérteti ezt, s sejteni se mertem.
A Flygon-t a légáramlatok lágyan röpítették egyre elõrébb, szinte háromnegyed óra alatt elértük Éjkelet határát. Boldognak kellett volna lennem, ám szívem legmélyén szomorúságot éreztem. Eric-nek miért kellett ottmaradnia egyesegyedül? Egyáltalán megfogja élni a következõ találkozásunkat, ha lesz-e? Lebecsültem bajtársam erejét: elég erõs, hogy meg tudja védeni magát. Inkább magamért kellett aggódnom. Miközben áthasítottuk az alkonyodó levegõt, hamarosan a hold feltûnt a horizonton, s ezzel a nap át is vette a helyét. Az elsõ csillagok megjelentek, s este lett. Flygon-al hamarosan Napkelet szélén jártunk, azaz itt volt az idõ. Gazdája intett neki, s spirálisan ereszkedtünk a talaj felé és végül landoltunk.
- Innen már boldogulsz. - mondta. - Igazi hõs vagy, ahogy a nemes Eric is. Örök hálával tartozunk nektek, megmentõink. Ha baj van, mi ott leszünk segítünk. Arceus és az aura legyen veletek! - azzal Flygon-al tovaszálltak a messziben. Ragnar ünnepélyesen kurjongatott utánuk, majd váratlanul lemászott a földre és már kezdtük is elölrõl a harcot. Csak az volt a bökkenõ, hogy páncélt viselve aligha tudott ártani nekem, ám nem érdekelte. Vissza se támadtam, mivel nem is tudott a lábamról ledönteni. Sóhajtva néztem fel az esti égboltra és lefeküdtem a domboldalon, mint néhány napja, mikor Eric-el találkoztam. A szívem mélyén sejtettem: az igazi harc most fog kezdõdni, csak türelmesen kell várnunk.

//Részemrõl nagyon élveztem a kalandot, köszönöm szépen //

[Attila]

Elmosolyodtam Ven szavain. Még valamit akart mondani a fiú, de azt már nem értettem, nem tudta befejezni, mivel a Flygon-t lovagló katona türelmetlenül kapta fel magamögé a srácot és vele együtt a Gible-jét, majd tűntek el a lemenő nap fényében, a horizonton.
Egy ideig mereven néztem abba az irányba, amerre repültek és magamban azon merengtem, hogy nem döntöttem-e rosszul. Nem kellet volna-e a fiúval tartsak, hogy biztos ne essen neki semmi bántódása. Végül arra a követketetésre jutottam, hogy nem. Ott volt neki először is az Aura ereje, ami a leg váratlanabb helyzetekben siethet a fiú segítségére. Másodszor meg, ott van neki a páncél, ami a legkeményebb ütést is gond nélkül védi ki. És végül harmadszor, a legfontosabb dolog: Ott van neki Ragnar, aki minden helyzetben mellette áll, nem hagyná magára sohasem és vigyáz rá.
Ez a gondolat annyira megnyugtatott, hogy egy apróbb mosoly jelent meg az arcomon.
- Viszlát Ven… Vigyázz magadra. - Suttogtam magam elé, majd hátat fordítottam és elindultam a táborból kifele (amit elkezdtek bontani, mert most már vége a csatának).
Már majdnem elhagytam a tábor határát, mikor egy katona megállított. Nagyon ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan is pontosan.
- Várj csak! - tette a vállamra a kezét. Én háttal megálltam neki és vártam, hogy mit akar. - Most mégis mért maradtál itt, merre akarod folytatni az utad? Mihez kezdesz itt?
- Vajon mért ilyen ismerős ez az alak a számomra? - merültem mélyen gondolataimba, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem érdekel. Ha nem emlékszem rá, valószínűleg az azért van, mert jelentéktelen számomra, vagy, mert csak hasonlít valakire, habár fogalmam sincs, hogy kire.
- Bosszút állok… - válaszoltam sejtelmesen neki, majd lelöktem a kezét a vállamról, felkaptam egy mellettem lévő kosárból egy szegényes, durvaszövetű, éjfekete kapucnis köpönyeget, majd magamra vettem, a kapucnit mélyen az arcomba húztam és elhagytam a tábort egyenesen a kihalt sivatag irányába. Egyetlen céllal rendelkeztem: Felkeresem Zsüliett apjának a faluját, behatolok és végzek vele, és mindenkivel, aki részt vett a gyilkosságban.
Alakom egyre csak távolodott a tábortól, míg kis apró ponttá nem zsugorodtam, majd teljesen el nem tűntem az egyre sötétebb és szelesebb sivatagban, ahol nem lehetett tisztán látni a kisebb homokvihar miatt.

Eközben a táborban…

Egy árny suhant ki egy sátorból. Nem lehetett felismerni, hogy ki is az, mert egy furcsa fekete ruha fedte az egész testét.
Az idegen egészen eltávolodott a tábortól, majd egy kisebb szikla mögé rejtőzött, ami épp, hogy eltakarta őt a kíváncsi szemek elől.
Füttyentett egyet az idegen, mire egyszer csak egy hangos szárnysuhogás töltötte be a levegőt. Nemsokára rá egy Aerodactyl jelent meg a szem előtt és hangos (a rá jellemző) visítással leszállt az ismeretlen mellé.
Nem látszódott az idegenen, hogy megilletődött volna az ősi pokémontól, valószínűleg neki is szólt a füttyszó.
Előhúzott ruhája alól a rejtélyes alak egy üzenetet és a pokémon lábához erősítette.
- Ez vidd el Modierd úrnak. Benne van a levélben, hogy gyanúja beigazolódott és a férfi őt keresi. Egy fiúval volt itt, aki birtokolja az Aurát, lehet veszélyes. Muszáj eljuttatnod ezt az üzenetet az Urunknak, hogy még időben tudjon szólni a Kilencek tanácsában és kitaláljanak valamit a férfi megállítására. Nagyon sok függ ettől a levéltől, ne hibázz! - tudatta a pokémonnal a feladatot, majd elhagyta a sziklát és visszalopakodott a sátrába.
Az Aerodctyl is fölszállt az égbe, majd lassú, lusta szárnycsapkodásokkal eltávolodott a helytől, a lemenő nap fényében az üzenettel, ami a furcsa alak jelentését tartalmazza Modierdnek (Zsüliett apja), aki lehet, hogy nem csak egy egyszerű földesúr…

/ Nem, én köszönöm, mert remek ötletet adtál és egy hatalmas történetet ihlettél meg bennem, aminek ez még csak a kezdete! Nagyon szépen köszönöm hát Neked!