A türelem próbája

[Attila]

Nem tudtam aludni, vagy talán nem akartam? Oldalamon feküdtem, háttal Ven-ek és gondolkoztam. Nem azért, mert féltem volna a holnaptól. Meg sem fordult a fejemben, hogy az arénában akár az életemet is elveszthetem. Ha meg mégis meghalok, egyedül csak azt fogom bánni, hogy nem állhattam bosszút Zsüliett gyílkosán. De legalább találkozhatok ismét halott szerelmemmel.
Egy mocorgásra lettem figyelmes magam mögött, minden bizonnyal Ven az. Nem fordúltam meg, hogy rápillantsak, a hangokat is elég volt hallanom. Pityereg. Nem. Csak néhány könnycsepp. Nem is szabad magadban tartani azt ami fáj, vagy rosszul esik, mert később sokkal nagyobb problémákat okozhatnak az elfojtott érzelmek. Végül aztán néhány perc múlva ismét nyugodtan szuszogott és ebből tudtam, hogy megint -remélhetőleg nyugodt- álomba merült.

A rácsos ablakon túl megjelentek a nap első sugarai. Noha nem azo az életerős sugarak, amik a Napkeleti tájon uralkodtak, hanem sokkal fakóbbak, halványabbak azoknál. Ki tudja?Talán Éjkeletnek volt valami furcsa kisugárzása, ami meggátolja a nap teljes erejének kibontakozását.
~ Hát eljött a nagy nap. Eljött a harcok idelye.
Alig hogy kigondoltam, hangos cipőkopogásra, majd a cellánk ajtajának kitárulására lettem figyelmes, amira valószínűleg már Ven is felébredt (ha eddig még nem volt fent). Egy sisakos katona feje jelent meg az ajtban és szemügyre véve minket, szája gonosz vigyorra húzódott. - Készüljetek kutyák, ez a ti napotok! - üvöltött be a cellánkba, ébresztő gyanánt.
Kényelmesen felkeltem a talajról, leporoltam magam és az őr szemeibe néztem.
- Ketten külön fogtok kűzdeni, szóval nyomás-nyomás, indulnk! - jött be a cellánkba és ragadott meg mindkettőnket a karunknál fogva.
- Emlékezz arra amit a tegnap mondtam és nem lessz baj. - mosolyogtam a fiúra. - Bízz a társadba és az Aurában.
Sok időnk nem jutott a csevejre, mert nemsokára az alagút kettéágazott és megjelent egy újabb őr is.
- Te! - mutatott rám. - Te velem jössz. - azzal karonragadott és elrángatott a balra nyíló járatban.
- A fiút hova viszik? - kérdeztem kíváncsian az engem kíséő férfit, de az csak mogorva arccal annyit mondott, hogy őt a másik alagútba, a szörny-szörny elleni csatába.
~ Értem... Szóval teljesen más helyeken kűzdünk. Remélem vigyáznak majd egymásra. - gondoltam Venre és sárkányára aggódó arccal.

Az alagút végéhez érve szememet elvakította a hírtelen belejutó nap sugarainak nem túl erős, ámbár így sötétség után iten zavaró fénye. Karjaimmal takartam el a szemeimet a bele irányuló fájdalmas és szúró nap fénye elől. Pár másodpercbe beletelt, mire újra, rendesen tudtam látni és így végre felbírtam mérni a helyet, ahova vezettek. Egy kör alakú hatalmas arénában álltam, a hátam mögött egy rácsos kapuval, ami hatalmas erővel lecsapódott és tőlem, úgy nagyjábból húsz méterre szintén egy ugyan olyan kapuval, ami szintúgy csukva volt. A lelátókon nézősereg tömege hőzöngött, hogy mikor kezdődik már az összecsapás. Volt szerencsém észrevenni, hogy eggyikük mérgében egy paradicsomot hajít felém, amit én ügyesen elkaptam és egy erőteljes hajítással vágtam vissza annak az arcába, mire a paradicsomdobáló gazember lefordúlt ülőhelyéről (de az is lehet, hogy gyümölcs a paradicsom... már kimentek a fejemből az általános iskolás biológia órák tanai).
A szervezők nem sokat teketóriáztak, alig volt időm körbenézni, már emelkedett is fel az előttem lévő rácsos kapu, aminek a sötétjéből idegesítő zümmögés hallatszott. Előhúztam kardomat tojából és felkészülten, elszánt tekintettel vártam, hogy mi fog előkerülni onnan.
A kérdéses lény nemváratott sokáig és egy lángszóró kíséretében egy Flygon röppent ki a kapun, egyenesen engem megcélozva.
Hírtelen ekkelt cselekednem, minden késlekedés nélkül: A lángok elől félrevetettem magam, de mire talpraálltam ellenfelem seholsem volt, szinte a föld nyelte el.
- Hát persze... - suttogtam halkan, de már későn, mert a pokémona földalól, pontosabban alólam tört elő és meg is sebesített volna, ha nem ugrok arrébb az irányából és egy akrobatikus mozdulattal föl nem pattanoka hátára.
A dühödt pokémon magasan repkedve a levegőben próbált meg leráznia hátáról, de sehogysem sikerült neki. Erősen kapaszkodtam egyik kezemmel, közben, mikor a földhöz közelebb jártunk, kardom markolatával erőteljesen fejbevertem a lényt, amitől az megszédült és lezuhant. Talpra érkeztem a kóválygó sárkány hátáról és sebesen, egy pillanatig sem habozva indúltam meg felé.
~ Tisztában vagyok vele, hogy más körülmények között egy újjal sem érne hozzám a pokémon, de ma csak egyikünk térhet vissza épségben a cellájába és az nem te leszel. Bocsáss meg! - keményedett meg a tekintetem a sajnálattól és a bűntudattól, valamint, hogy végrebírjam hajtani amit elterveztem. Borzalmas volt és gyalázatos, de nem volt más választásom.
Egy erős csapást mértem a még szédelgő Flygon nyakára, amitől az vért fröcskölve szakadt le a hejéről, bepermetezve azzal a homokot körülöttünk, valamint az egész testemet. A fejnélküli hulla vért okádva még rándúlt egy párat, majd az idegek mozgása is alábbhagyott a testben és élettelenül terült el a vértől vöröslő homokban.
Komor és véres arccal néztem a közönség, valamint a tiszteletbeli személyek közé, akik mindannyian újjongva tapsoltak. Megfogadtam magamban, hogy ezért valaki súlyos árat fog fizetni a későbbiekben, hogy ilyen tettre vettek rá engem.

A csata végeztével két őr jelent meg az oldalamon, akik jutalmamként a győzelemért, visszavezettek a cellám sötétjébe, mindenféle tisztálkodás és étel nélkül, mondvá, hogy túl erős vagyok még, hátha az ételhiány meggyengít.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy még Ven nincs sehol. Aggódni kezdtem a srácért de belül éreztem, hogy semmi baja és sértetlenül fog visszatérni hozzám.

[Aura]

A felkelõ nap fénysugarai átsütötték a sötét cellát. Én mindig is örültem a hajnalnak, az új napnak, bár most nem igazán. Mindhármunknak fel kellett készülnie az élethalál harcra. A hangos cipõtopogásra nyitottam fel szemeimet. Egy lovagszerû, sisakos katona jelent meg a rácsoknál. Elég jól élvezte, ahogyan beszélhet velünk, azzal karon ragadva kirángatott bennünket a cellából. Eric még az utolsó pillanatokban is bátorított és biztatott az aurában, így egy szót se tudtam mondani hozzá. Egy alacsonyabb páncélos katona vett át, mivel külön-külön kellett küzdenünk az általuk kijelölt sárkányaink ellen. Ragnar a nyakamba mászva nézelõdött a hót sötét csarnokban, ahova átértünk a börtönblokkból.
- Ne pánikolj és nem lesz baj! - szólt váratlanul hozzám a katona és felém fordult. - Sokan odavesztek, de azért, mert kétségbe esésükben meggondolatlanul küzdöttek.
- De... - megdöbbenten pillantottam a katonára. - Maga miért segít nekem? Tettem valamit is önért?
A katona rám nézett és felhúzta sisakját. Egy idõs emberke tekintetével találkoztam. Jobb szemére vak volt, látszólag egy sárkány pokémon tehette vele.
- Mert magamat látom, amint rád nézek, fiam. Én is ilyen fiatalon kerültem ide a társammal. Õ meghalt, amikor engem védett. Mi voltunk az aréna akkori bajnokai. A halálával nem maradhattam harcos, így a piszkos munkát kell végeznem. Fogadd meg a tanácsomat és nem fogtok holtan távozni!
Habozva bár, de megpróbáltam úgy tenni, ahogyan mondott. Biccentettem. A veterán harcos visszahajtotta sisakját és vállon szorítva vezetett tovább, a csarnokon keresztül egy szûk folyosón át. Annak végén lehetett a kijárat, legalábbis sejthettem, a befelé áradó fénybõl ítélkezve. Minden perc jóval hosszabbnak tûnt. Lehetséges, hogy éppenséggel az izgalom miatt volt mindez és az idõ normálisan telt, mint ahogy szokott. Még az árnyékban utoljára megálltunk, mert még kérdezni akartam valamit.
- Maga tényleg katona? - fordultam a veteránhoz. Az hallhatólag kínjában nevetett egyet a sisakja alatt. Megrázta fejét és válaszolt:
- Számkivetett vagyok. Nevezz senkinek, mert ez a nevem. - - azzal belökött az arénába és a kaput lecsukatta mögöttem. Ragnar leszökkenve eltátotta száját. Az aréna kör alakban húzódott és úgy alakították ki, hogy a közönség minden oldalról belásson. Férfiak, nõk és gyerekek minden korosztályból a mi viaskodásunkat kívánták látni. A bûntudat legkisebb szikráját se mutatták, amiért elleneznék a haláltusát. Feszülten figyeltem a velünk szembe található kaput, amelyet elkezdtek kinyitni. A szörnyen nagy rémség, amivel szembe kellett néznünk egy Dragonite volt és abból is a legrosszabb fajta: a kiéheztetett, haraggal teli, ami már akármit megenne. Szúrós pillantásokat vetett ránk, miközben a levegõben nagy íveket írt le. Ragnar acsargóan morgott vissza a nagyobb sárkányra. Úgy tûnt, ilyen helyzetekben az erõviszonyok csöppet se érdekelték a társamat. A Dragonite leszállt és máris megrohamozott bennünket egy sárkány haraggal. Megragadtam Ragnar kezét és felemelvén Dragonite-ra dobtam. A Gible kihívó mosolyt eleresztvén testével eltakarta a hatalmas sárkány látókörét. Dragonite dühödten bömbölt, miközben minden erejével megpróbálta lekaparni a fejérõl Ragnar-t. A kis homoksárkány kitartóan csimpaszkodott a feje búbján lévõ szarvacskába, végül elhatározván magát elkezdte akcióját: kezeivel elengedte bár, de fogaival ugyanúgy kapaszkodott a szarvba. Karmaival Dragonite látását próbálta véglegesen elvenni. Az ellenfél megelégelvén a helyzetet egy sárkány harag támadással ellõtte Ragnar-t a fejérõl. A homoksárkányt épp idejében el tudtam kapni. A nézõközönség elégedetlenül hümmögtek, majd a figyelmes csend honolt el az arénában. Dragonite egy tûz ütéssel rohant felénk. Eloldalaztam a támadás hatótávolságából és ismét felé hajítottam Ragnar-t, aki ezúttal szintén a sárkány haraggal tüzelt, ami a hátára döntötte hatalmas fajtársát. Dragonite bõszülten négykézláb állt és elüvöltötte magát. Megelégelhette a helyzetet: egy erõteljes jégsugárral a levegõben érkezõ Ragnar-t eltalálta és mivel nagyon hatásos volt ellene, rögtön a földnek esett. Döbbenetemben leragadtam, ezáltal könnyû célponttá váltam. Lábaimat azon nyomban lefagyasztotta. Dragonite kiélvezte a helyzetet: lassú kínhalállal akart büntetni az elõbbiekért. A sárkány meteorral kívánta ezt megtenni, amit csakis felénk irányított, a közönséget megkímélte a kellemetlen találkozástól. Végem van, tudtam jól. Ha lett volna erõm, megvédem a társamat, hogy legalább õ meneküljön meg. Mindig is nagyszerû Garchomp-á akart válni. A percek óráknak tûntek, mint amikor beléptem az aréna területére. Mindent elhagyva felkészültem a legrosszabbra, ám a fejemben megszólalt az az ismerõs hang:
- Harcolj a végsõ akaratoddal! Használd az erõt, amit neked nyújtottam! - Dialga. Az idõk ura akarattal teli hangján arra buzdított, hogy ez alkalommal használjam a segítségét. Ösztönszerûen ököllel megütöttem a bal karomon elhelyezkedõ páncéllemezt. Fényesség lepett el, ami pillanatok múlva el is illant. Testemet nehezebbnek, mégis biztonságosabbnak éreztem. Kezeimre pillantva rájöttem, hogy teljes páncélzatot (amely így nézett ki, fegyvert leszámítva) viseltem. A tömeg meglepõdve figyeltek, ahogy én is magamat. Nem csak védelmet kaptam az idõk mindenkori urától, de erõsebbnek is éreztem magamat, így egy láblendítéssel át is törhettem a jeget. Rögtön felkaptam a földrõl Ragnar-t. A sárkány meteor lezúduló szikláinak egyike mellbe vágott, ám csupán egy esést éreztem! A páncélom se repedt meg. Kicsit hihetetlen, de talán Dialga kitartása volt benne vagy éppenséggel az aura megtestesítõ formáját viseltem magamon, amitõl a Dragonite is megrettent. Érezné az aurát vagy csak a kinézetem miatt félt ennyire? Lehet ez is, lehet az is. De így se rettent meg a harctól: egy sárkány harag támadással rohamozott, amelyet Ragnar tartott vissza a sajátjával. A két erõ pokolian izzasztó harcot vívtak egymással: miközben a Gible a kezeim között volt és megállás nélkül használta a sárkány haragot, Dragonite folytonosan közeledett. Tudtam: eljött az idõ. Egy szempillantás alatt a hátán teremtem. Dragonite bukfenceket dobva próbált lehajítani bennünket róla, ám erõsen kapaszkodtam a fején lévõ csápokba(?). Addig lovagoltam rajta, míg erejének legutolsó lüktetései el nem fogytak és a porba nem hullott. A közönség éljenezve azt kiáltotta: "Öld meg! Öld meg!" Megdöbbenten álltunk Ragnar-al a félholt sárkány mellett. Fejemrõl levettem a sisakot, lehajítottam a földre. Megszánván a Dragonite-ot, a páncélom alól sikerült elõcsennem egy kis húst és a szájába adnom. Szelíden rám pillantott, végül elvesztette eszméletét. A közönség lenézõen fújogattak. Gondoljanak akármit is, én nem tartoztam közéjük. Ekkor ott termett mellettem két katona. Az egyik szó nélkül lepofozott és kardot szegezett a torkomhoz. Az ütés váratlanul ért: miközben letöröltem a szám szélérõl lefolyó vért, azon kaptam magamat, hogy a másik katona visszatartotta társát a vérontástól. Szerinte még jó leszek a következõ menetekre és csak egy bemelegítõ menetet éltem túl, s csupán a következõ körökben kell hozzánk hasonló párosokkal megküzdeni. Ragnar-t egy Shelgon tartóztatta föl, nehogy meg tudjon védeni a katonáktól. Egy erõs ütés és eszméletlen voltam. Mire valahogy félig magamhoz tértem, páncélom még mindig rajtam volt és úgy vonszoltak be a cellába. Az erõs ütéstõl vér szivárgott a fejemrõl az arcomra. Ragnar-nak nyomát se láttam, ami aggasztott. Közben nagyon reméltem, hogy Eric megúszta a menetet a sárkánya ellen és a cellában ismét láthatom. Ezután ismét homályossá váltak a dolgok, szemem elõtt.

[Attila]

Valami nyikorgó hangra nyitottam ki a szemeimet. Csak résnyire bírtam, valószínűleg fel volt dagadva. Biztos a Flygonnal történt csata során verhettem be. Még most is ott rémlik a pokémon, akivel végeztem a szemem előtt. Gyilkos düh árad végig a testemben a gondolatra. De hírtelen el is száll, amint sikerül szemmügyre vennem a zaj forrását, ami kizökkentett meditációmból: Ven volt az. Azaz jobban mondva a katonák, akik visszahozták a félholt fiút. Látszólag rendben volt, és amit furcsának találtam, hogy egy gyönyörűen megmunkált páncél fedte a testét. Nem emlékszem rá, hogy bármikor is lett volna rajta egy ilyen nagyszerű darab. Azt tudom, hogy volt egy karvértje, azt mutatta. De egy ilyen páncélra semmiképpen sem emlékszem, akárhogy is próbálom megerőltetni emlékezetemet.
A katonák mellém vetik a fiút, majd gonoszan kacagva elvonulnak. Öröm váratlan áradata fut át rajtam, miután látom, hogy jól van. Igaz a seb a fején, ami körülötte rászáradt vértől sötétlik, kissé aggaszt, de nem úgy tűnik, mintha annyira súlyos lenne.
~ Csak elájult. - állapítom meg azáltal, hogy a csuklójánál megnézem a pulzusát. ~ Életerősen, ütemesen dobog... - hallgatom meg a szívverését is. Viszont az örömöm hírtelen elszáll, ahogy észreveszem, hogy valaki hiányzik. Ragnar nem tért vissza és ez újabb aggodalomra ad okot számomra.
~ Vajon mi történhetett vele? Lehetséges, hogy... Nem! Ilyenre gondolnom sem szabad! Ragnar él és semmi baja! Biztos csak a többi sárkány közé vitték a kicsikét. - bíztattam saját magam.
Kínomban az izgalomtól és kíváncsiságtól, hogy vajon mi lehet a kis sárkánypokémonnal letéptem ingem ujját és abból egy szorítókötést készítettek Ven feje köré. Így legalább eláll az a kis szivárgás, ami jön ki a sebből. Ennél többet nem tudok és nem is tehetek érte. Viszont rendbe fog jönni. Ebben biztos vagyok.
Hátamat fáradtan a falnak vetem, fejemet hátrahajtom. Még mindig bennem él a nem túl régi csata emléke a Flygon ellen, ami ismét hírtelen eszembe jutott. Lehunyom a szemeimet és megpróbálom elfelejteni, de valahogy nem megy, helyette viszont elragad magával egy álom. Az álmomban újra együtt vagyok Zsüliettel.
- Óh, édes drága Zsülietem, annyira hiányoztál nekem! - ölelem át a lányt. - Soha többé nem foglak elengedni, soha! Örökre itt maradok veled és vigyázni fogok rád, bármi áron! Többé nem követem el ugyan az a hibát, mint azelőtt! - karolom továbbra is a lányt, szorosan magamhoz ölelve.
De ekkor hírtelen a lány átváltozik a lenyakazott Flygonná, akinek a feje visszanő, de az nem is az ő feje, hanem egy fekete sisakot viselő lovagé. Később a lovag kimászik a levágott nyakból, magasra emeli fegyverét, éppen lesújtana vele, mire...
- Csak egy álom volt... - suttogom magam elé, verejtékben úszva. - Nem több egy rossz álomnál.
~ Zsüliett... - komorodok el. ~ És most a Flygon is. De vajon ki lehetett az a lovag?
Kinéztem a rácsos ablakon és láthatólag odakint még sötétség honol. Ha tippelnem kéne, nem lehet több hajnali két-három óránál. Viszont már nem tudok visszaaludni. Nem a holnap miatt. Nem igazán félek a haláltól. Legalább ismét Zsüliettel lehetnék. A lány és a halott pokémon emléke kísért.
~ Mindketten miattam haltak meg. Én tehetek mindkettőjük haláláról. Ha Zsüliettet nem veszem rá, hogy jöjjön velem, még mindig élne és akkor nem lett volna ez az egész bonyodalom, így a Flygonnal sem végeztem volna.

Több órán át csak merengek a semmibe. Ragnarról még mindig semmi hír, pedig már itt van a reggel. A rácsos ablakon beszűrődő fényben egy Elekid hajol be és vigyorog komiszul rám.
~ Vajon ez mit akarhat?
De ezután rögtön el is rohan.
~ Érdekes...
Csizmák kopogása üti meg ismét fülemet. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy újabb nap, újabb harcok várnak rám. Szemeimben eltökéltség gyullad, egy gyors meditációval száműzök magamból mindenféle irgalmat, hogy a harc közben ne akadályozzon és sodorjon engem veszélybe. Igaz az már máskérdés, hogy harc után miként is érzem magam az arénában elkövetet tetteim miatt.
A cella ajtaja nyikorogva kinyílik és az álmaimban szereplő, fekete páncélos lovag toppan be rajta, két oldalán egy-egy őrrel. Az egyikük lábfejével Ven oldalát célozza meg, de én megállítom annak a lábát és fagyos, hideg tekintettel ránézek. Szerencsémre az őrnek ennyi is elég, hogy meghátráljon. Lágyan érintem meg a fiú vállát és óvatosan megrázom, hogy ne okozzak neki nagy fájdalmakat, már ha vannak neki a sérülései miatt.
- Ven... - súgom a fülébe miközben rázom. - Ideje felkelni, vár rád és Ragnarra az aréna. Habár fogalmam sincs, hogy mi lehet a kis barátoddal... - komorodok el, közben tekintetemet a fekete páncélt viselő alakra vetem.

[Aura]

Tompa fejfájás. Erre emlékeztem, no meg persze arra, hogy Ragnar valamilyen oknál fogva nem jöhetett velem a cellába. Eszméletemet vesztve is csak bajtársamra tudtam gondolni: Jól lehet? Nem éheztetik vagy bántják? A többi sárkányhoz vitték? Esetleg meg akarják vadítani, hogy irányíthatatlanul támadjon a következõ ellenfelére? Túl sok kérdésem akadt még öntudatlanul is. Egy feneketlen, sötét tó mélyére süllyedtem gondolatomban, egyes egyedül, a páncélom hiányában. Merre van a fel és merre a le? Iszonyatos undor fogott el, amikor a fejsérülésembõl áradó vércsíkot pillantottam meg a vízben. Sose tudtam a vér látványát elviselni, még akkor se, ha az legszörnyûségesebb ellenségeimtõl származott. Soha, semmilyen alkalom nem fordult meg rá és nem is fog. Az akkor már nem én lennék, hanem egy gyilkos. És valójában ez az oka annak, hogy nem öltem meg azt a Dragonite-ot.
A fejfájásom valamilyen hûvös érzés folytán enyhült. Tudatom ellenére valaki ápolta a sérülésemet. Nyilván Eric vagy a veterán volt az. Az önkívületi állapotom kezdett elmúlni, helyette valami mást éreztem. Lüktetett, mint egy szív. Csak az a "probléma" állt fent, hogy a lüktetés nagyon sok irányból jött. Az aurák "szívverését" érzékeltem, bár sokszor elnémult. Nem voltam aura harcos vagy tökéletes õrzõ. Még nem készültem fel rá. És akaratlanul kizárhattam a tudatomból ezt az adottságot: túl éretlennek éreztem magamat ilyen képesség birtoklásához. Dialga szavait még mindig megkérdõjeleztem annak ellenére, hogy egy élõ legenda és az idõ ura nem szokott ilyen dolgokkal szórakozni. Az már nem Dialga lenne, akit bár alig és távolról, de "ismerek". Ám ki vagyok én, hogy ilyeneket gondoljak? Az idõ urához képest egy por lehetek, akit könnyen elpusztíthat, ha akar. Dialga is egy aura használó volt, ha úgy fogalmazhatok. Meg aztán mellette ott volt számos más pokémon is, mint a "testvére", a tér ura, Palkia is. Õk mind az aura egyensúlyát próbálják fenntartani, amit egyesek fel akarnak borítani. De számtalanszor felteszem a magamban a kérdést: Miért? Miért jó az, ha a hõn szeretett egyensúlyt felrúgják? Emellett azt is kérdezhetném ezzel az erõvel, hogy egyesek miért bántják társainkat, a pokémonokat? Tettek-e valami rosszat? Szó szerint elsüllyedtem a kérdések vízében.
Aztán egy ismerõs hang szólongatott. Fel kellett ébrednem, mondta, miközben a hang forrása a vállamhoz ért. Szemeimet lassan kinyitottam és egy arc nézett vissza rám. Eric volt az. Látszólag testével védett meg a cellába megérkezõ katonáktól. Õ se tudta, merre és hogy lehet Ragnar, amely mély aggodalommal ruházott fel. Mellesleg döbbenten tapasztaltam magamon, hogy ébredéskor már nem volt rajtam a páncélzat. Nyilván az éjszaka alatt tûnhetett el, mert a karomon még ott díszelgett az azt "elõhívó" páncéllemez. Nem tudni, miért tette ezt önmagától, ám legalább nem állt fenn annak esélye, hogy elkobozzák. Összeszedtem magamat és feltápászkodván a földrõl és elindultam a cella kijárata felé. A veterán vett át onnantól fogva, de még utoljára odasuttogta Eric-nek, hogy nem lesz bajom, gondoskodik róla. Ugyanazon az útvonalon mentünk, mint tegnap. Mire kérdezhettem volna Ragnar hollétérõl, már válaszolt is:
- Nem kell félned, már bent van az arénában. Magad miatt kell aggódnod. Innentõl kezdve nehezebb lesz.
- Talán félt? Miért lenne nehezebb? Eddig is kemény menet volt. Amúgy hol van a Dragonite? - fordultam a veterán felé és mélyen a szemébe néztem.
- A Dragonite él és virul, ha mondhatom. Egyenlõre én gondoskodok a sárkányról, ám ha forradalmi változtatást akarsz tenni itt a barátoddal, Éjkeleten, ajánlom igyekezz! - itt bizalmasan a fülemhez hajolt. - Összegyûjtöttem néhány hozzám hasonló rebellis veteránt, akik megelégelték a helyzetet. Annyi sárkányt szerzünk, amennyit csak tudunk és ha úgy alakulna, véget vetünk ennek az egész szörnyûségnek. Ne kérdezd, miért bízom meg benned ennyire. Tegnap elmondtam: önmagamat látom benned. Nem szeretném, hogy több ember az én sorsomra jusson és elveszítse a társát. Arceus nem erre teremtett meg bennünket, és a pokémonokat sem.
A veterán monológja szívemig hatva új reményt ébresztett fel bennem: még van ok arra, hogy harcolnunk kell az életünkért. Nem. Nemcsak a mi életünkért, hanem a szenvedõ emberekért és pokémonokért, akik szeretet nélkül vannak ezen kerek világon. Büszkén kihúzva magamat sétáltam be az arénába, ahol Ragnar-t megláthattam. A Gible nem sérült meg, ám most egészen máshogy festett. Némán, szótlanul felmászott a vállamra és együtt vártuk, mik vagy kik jönnek elõ a felnyíló kapu mögül.

[Attila]

Ven se szó-se beszéd felébredt első szavamra és amint felpattantak a szemei, már talpra is állt és ment az ajtóban álló egyik őrhöz, aki elvezette őt. A fekete páncélruhát viselő férfi és egy őr még továbbra is ott maradtak a cellában és engem méregettek perceknek tűnő másodperceken keresztül. Végül megfordult a páncélos férfi és kiment a „szobánkból”.
~ Hát ez meg? Azt hittem, valami mondanivalója lesz számunkra, de ezek szerint nem… - tűnődtem magamban.
Az őr odasétált mellém, durván megragadta a karom és kivezetett a számomra már ismerős alagúton át az arénába, ahol már a homok magába itta a tegnapi vérengzés minden nyomát.
Ismét ugyan úgy, mint a minap, lecsapódott mögöttem a hatalmas vaskapu, a közönség tombolt és a tőlem, úgy nagyjából húsz méterre lévő vasrács lassú csikorgással felemelkedett és annak sötétjéből vészjósló morgásra lettem figyelmes.
Kezemet ösztönösen kardom markolatára helyeztem, de még nem húztam ki a tokjából. Vártam a megfelelő pillanatot, hogy a lény előbújjon és felmérhessem, hogy mivel is állok szemben. Kínosan lassan teltek a percek, a közönség őrjöngött, az adrenalin szintem pedig egyre jobban nőtt, minél tovább húzta a pokémon az időt.
Végül eljött a perc, mert a morgásnak vége szakadt, de még csak reagálni sem volt időm, akkora sebességgel vetette rám magát, egyetlen hatalmas ugrással átszelve a húszméternyi távolságot a pokémon.
Csak akkor tudtam felmérni, hogy mivel is van dolgom, mikor már az iszonyatos erővel a mellkasomnak csapódott. Ovális kis csontgolyó, amiből két pár láb mered ki, valamint a nyaki üregből, amiből egy hatalmas fej helyett, csupán két baljós szempár szegeződik rám.
~ Szóval egy Shelgon… - állapítottam meg magamban, miközben azon erőlködtem, hogy letaszítsam a testemről ezt a hatalmas erővel megáldott teremtményt, viszont sikertelenül. Az idő pedig ellenem dolgozott, mivel ahol a feje kellet volna legyen, de csupán egy üreg volt, elkezdett kéken fényleni. Nem volt kérdés számomra, hogy az életem veszélyben van. A kardomat képtelen voltam kirántani hüvelyéből, mert minden erőmmel azon voltam, hogy letaszítsam magamról ezt a kis bestiát, mielőtt az szabadjára engedi számomra végzetes támadását.
Valószínűleg már csak másodpercek választottak el a haláltól, de ekkor a szerencse ismét mellém szegődött. Egy hatalmas robbanást hallottam meg észak felől, ahol vélhetőleg a másik aréna található, ahol Ven is tartózkodik, és az égen rengeteg sárkánypokémon jelent meg, akik hatalmas megdöbbenésemre a segítségemre siettek. Shelgont az egyik termetesebb Altaria arrébb vetette, majd suttogott neki pár szót a maga nyelvén, mitől az eddigi ellenfelem áttörte a vaskaput, amin kijött és hatalmas, észveszejtő tombolásba kezdett odabent az előbb említett Altariával egyetemben.
Fogalmam sem volt, hogy mi történik itt. A homokban, a hátamon fekve figyeltem, ahogy minden a feje tetejére borul. Ahonnan az imént hallottam a hatalmas robbanást, most egy mindennél sötétebb és terebélyesebb füst gomolygott. Egy pillanatra eszembe jutott a fiú, és csak remélni tudtam, hogy nem esett semmi baja.
Hírtelen a fejem fölött, csak úgy váratlanul a semmiből feltűnt egy Flygon és leszállt elém. Meghökkenve álltam talpra, mert nem tudtam mire számítsak és kardom markolatára helyeztem kezemet, hogy ha kell, megvédhessem magam.
- Nagyon merem remélni, hogy nem a barátodért jöttél bosszút állni. – vetettem oda a pokémonnak, aki hevesen megrázta a fejét, majd hátat fordított nekem és elkezdte rebegtetni szárnyait.
- Csak nem azt akarod, hogy szálljak fel rád? – néztem csodálkozva a pokémonra, mire az bólogatni kezdett. – Hát rendben van… - mentem bele a dologba, mivel érdekelt, hogy mi folyik itt, és talán ez a pkémon hozzásegít ahhoz, hogy választ találjak kérdéseimre.
Hangosan zümmögve ereszkedett fel velem a talajról és hagytuk el az arénát. Letekintettem és egy hatalmas várost pillantottam meg, ami nem csak két ilyen küzdőtérből állt, mint ahogy sejtettem, hanem maga a város több száz ilyen arénából állt. Belegondolni is rossz, mennyi vér folyhatott már itt ezen a helyen.

A Flygon valami oázis szerűségbe vitt. A hőn szeretett erdőimet még csak nem is láthattam, mivel ez a hely csupán csak homokból és hatalmas sziklákból tevődött össze. Nem hiába, ez Éjkelet földje. A szemnek szinte felüdülést jelentett egy ilyen kisebb oázis látványa, ahol volt némi zöld szín a fák és bokrok jelenléte miatt, egy kevéske kék, a tó jelenléte miatt az oázis közepén.
Flygon közvetlenül a tó mellé rakott le engem, mondott valamit a saját nyelvén, majd elrepült abba az irányba, amerről jöttünk.
Jobban szemügyre véve ezt a helyet, nem is volt annyira kihalt. Katonák, akik az arénák páncéljait viselik és sárkánypokémonok építettek itt ki egy tábort. Kíváncsian és harcra készen szemléltem őket, mert nem tudhattam, hogy az a Flygon, ami idehozott, csak a társát akarta-e megbosszulni, vagy tényleg segített rajtam.
Válaszomra nemsokára választ is kaptam, méghozzá egy páncélos katona személyében. Komor arccal, de barátságos hangon üdvözölt. Bal szemét egy igen csúnya vágásnak a hege borította, arcán a sebek és rekedtes hangja arra engedtek következtetni, hogy nem egy háborút átélt veteránhoz van szerencsém.
- Üdvözöllek a táborunkban. – Jött oda hozzám. – Valószínűleg te is egy gladiátor lehettél, ha a Flygon idehozott, nincs igazam?
- De igen, nemrég kerültem oda. – Válaszoltam neki. – Viszont szeretném tudni, hogy mi történt. Mi ez a lázongás? – néztem kíváncsian a férfira.
- Tudod én és néhány bajtársam megelégeltük a folytonos zsarnokoskodást, vérontást és elnyomást. Idejét láttuk már, hogy fellázadjunk és igazságot követeljünk. Ítéletet mondjunk az elnyomó zsarnok felett. Biztos vagyok benne, hogy már te is láttad őt… Fekete páncél borítja be az egész testét.
A körülírt alak képe hírtelen eszembe juttatta álmomat és az azután történteket, hogy besétált hozzám és Venhez, azután pedig szó nélkül kirohant.
- Igen, tudom kiről beszélsz. – válaszoltam neki.
- Minden segítségre szükségünk van a győzelemhez, ezért szabadítjuk ki a rabszolgákat és hozzuk ide őket. Persze ha akartok elmehettek, mi nem fogunk kötelezni titeket arra, hogy maradjatok és harcoljatok, de így a bosszú édes ízét is elvetitek magatoktól. – dörmögte a férfi teljesen beleélve magát.
- Én egyetlen feltétellel maradok itt. Van egy fiú, egy Gible-vel, az a neve, hogy Ven. Ha megtalálom és biztonságban tudom, szívesen segítek nektek. – szögeztem le a férfinak eltökélt hangon.
- Persze, mi sem egyszerűbb. – vetette oda nekem a férfi. – Elküldöm egyik sárkányunkat, hogy járjon a fiú után. Már ha még nincs itt… És reméljük, hogy még életben van. Te addig várakozz itt, majd értesítelek, ha kapok valami hírt róla, vagy magát a srácot küldöm ide. – ezzel a férfi elvonult, én pedig fáradtan vetettem a hátamat a tó mellet álló egyik fának és feltekintettem a gyönyörű szép kék égre, ahol fehér gomolyfelhők szálldogáltak. Akarva-akaratlanul is felrémlett az elmémben Zsüliett gyönyörű szép arca és kecses alakja, ami hatalmas búval töltötte el az egész testemet. Harag gyúlt bennem az apja iránt, sőt, az egész faluja iránt és mindennél nagyobb eltökéltséget éreztem az iránt, hogy végezzek velük. De belül tudtam, hogy ennek még nincs itt az ideje, és hogy bosszúmra még várni kell. De tudtam azt is, hogy a nagy nap, már egyre csak közeledett megállíthatatlanul. Mert tisztában voltam vele, hogy aki bűnös, az bűnhődik. És én fogom megbüntetni Zsüliett apját a galád tettei miatt.
Egy apró könnycsepp indult meg elszánt tekintetemből, az emlékek miatt, talaj irányába, hogy ott aztán földet érve eggyé válhasson a természettel és bekapcsolódjon az élet örök körforgásába, akár csak rég halott kedvesem.

[Aura]

Nem akartam harcolni, mégis kellett. Minden erõmmel felkészültem arra, hogy a kapuk mögül elõbukkanó sárkány pokémonnal megvívhassak. Egy Garchomp suhant ki, melynek lábát egy lánc tartotta lent, így megszökni sem tudott. Meglepett a látvány: az elõbbi ellenfelet nem kötözték a földhöz, ám ez a homoksárkány csak azért lehetett itt, mert kötelezték rá. Megszántam a Garchomp-ot, de így is védenem kellett magunkat. Ragnar elvetette magát a vállamról és nekiugrott nagyobb társának és állba öklelte. Garchomp a földön fekvés helyett a visszavágást választotta, hiszen ennyi büszkesége csak maradt. Egy tûz agyarral megragadta a Gible farkát és elhajította. Ragnar visszanyerte egyensúlyát a levegõben és visszavágott egy masszív sárkány harag támadással. Garchomp karjait maga elé tartván blokkolta a csapást és felszállva lecsapott a sárkány rohammal. Még mielõtt elérhette volna Ragnar-t, gyorsan ráütöttem a páncéllemezre és teljes vértben bevédtem a Gible-t. A sárkány roham ütõs volt, ám csupán egy-két karcolást okozott a Dialga által adott páncélon, így inkább a lökéshullám okozta esés volt fájdalmasabb. Garchomp-ot a sziklafalnak taszította, ám hamarabb összeszedte magát, ahogy azt vártam: a dühtõl elvakultan leterített. Egy dühös homoksárkány pokémon állt fölöttem, aki egy kivégzõ sárkány harag csapásra készült. Felkészültem a legrosszabbra, de akkor valami egy sárkánylehelettel az oldalára döntötte, így megmenekültem. Egy Salamence-nek köszönhettem az életemet. Közben észrevettem egy rajnyi sárkány pokémont a magasban, amelyek a többi arénákat vették célba. A köztük lévõ Flygon a szomszédosba ment, amelyet egy Altaria elõzött meg. A Salamence Ragnar-hoz beszélt egy-két szót, majd a kaput megcélozta egy lángszóróval, utána nekirepült a dupla éllel. Ragnar se habozott: határozottan elszakította Garchomp láncát a sárkány haraggal. A nagyobb homoksárkány meglepetten nézett fajtársára. Pislogott néhányat, azután rohant Salamence-nek segíteni. A Gible társam érdeklõdve bámult befele, miközben a fejemre mászott. Engem is lekötött, mit csinál bent az a két sárkány, amelytõl káosz tört ki az arénában. A nézõk elégedetlenül fújoztak, miközben a katonák már jöttek is be, hogy befogják az elszökött állatokat. Salamence és Garchomp kitört a leperzselt kapu mögül, ám nem egyedül jöttek: rengeteg repülni tudó sárkány szárnyalt fel, kisebbekkel a hátukon. Csak mosolyogni tudtam a sisakom alatt: a lázadásnak ezen pontja sikeresnek bizonyult, habár magam se tudtam, hogy juthatok ki. Ekkor Salamence ott termett mellettem és fejével megbökte a vállamat. A hatalmas sárkány fejével a háta felé intett és mire megkérdeztem, mi a szándéka, Salamence bólogatott. Idõ hiányában felpattantam újdonsült barátunk hátára, aki egy szárnycsapással fent is körözött a levegõben. A rajnyi sárkánnyal egyetemben elmenekültünk az arénából.
És csak közben vettem észre valamit: repültem! Boldog meglepettségemben az egyik vágyam már valóra is vállt, ám nem éppen ilyen alkalomra gondoltam. Azt hittem, Ragnar lesz az, aki fel fog vinni idáig, ha már Garchomp lesz, de tévedtem. Legalább több tapasztalatom lesz, hogyan kell megülni. Salamence a többi sárkány élén egy oázisszerûségbe vitt, egy rebellis táborba. Visszaemlékezvén az öreg veterán szavaira õ pontosan errõl a tervrõl beszélt az arénába kerülés elõtt. Lázadás, valamint a fogságban lévõ sárkányok felszabadítása. Salamence elegánsan ért földet a táborban, ahogy a többi fajtársa is. Lemászván a sárkány hátáról, az már repült is vissza néhány társával egyetemben.
- Látom, túlélted - szólt hozzám egy ismerõs hang. A veterán lépett felém és kezét a vállamra tette. - A hozzád és a társadhoz hasonló ártatlan harcosokat kimenekítjük. Nem kötelezzük rátok a harcot: elmehettek békével, de azt ajánlom, álljatok velünk össze és verjük le a fekete páncélost és erõit. Ismered, nem?
- De. - feleltem komoran. - Õ ölte meg az Õrzõk egy legjobbját, Raigho-t...
- Raigho meghalt? - lepõdött meg és elszomorodott. - Nagy kár. Régi cimborám volt. Õ is innen szökött meg, még amikor gyermek volt. Legjobb tanítványom... Nos, innentõl kezdve több az okunk arra, hogy végezzünk vele.
- Nem. Emberölés nem oldja meg mások halálát. Élve kell elfogni. - feleltem és figyelmem máshova szegezõdött. - Hol van a társam?
- Õt korábban hozta ide egy Flygon. Állítólag pont a melletted lévõ arénában küzdött. Most is itt van, de jobb, ha nem zavarod. - azzal ment is a dolgára: a lázadás további részleteit megszervezni. És igaza is volt: Eric épp egy fa tövében pihent meg az ottani tónál. Látszólag elmélyedt gondolataiban, szóval tényleg nem zavartam. Helyette ott maradtam a tábor mellett egy buckán Ragnar-al és az eget fürkésztük, amelyet érkezõ vagy elmenetelre készülõ sárkányok tarkítottak.

[Attila]

A nap erős fénye hírtelen belevilágított a szemembe. Ha ez nem történik meg, még kitudja, hogy mennyi ideig maradok az emlékeim szomorú völgyében. De a lényeg az, hogy újra itt vagyok, magamnál vagyok.
Nagyot sóhajtva dőlök előre és nézek magam elé. A látóteremben feltűnik egy ismerős alak. Fiatal, még gyermek. Egy homokdombon ücsörög és látszólag elvan magával. Mellette egy ismerős Gible hever, ugyancsak a kis homokdombocska tetején.
- Ven… - suttogom magam elé, majd elindulok az irányába. Mikor odaérek hozzá leguggolok és megsimogatom a sárkánypokémont. – Minden rendben? Jól vagytok – kérdezem a fiút. – Minél hamarabb vissza kell juttassunk téged Napkeletre, mert itt háború fog kitörni. – mondtam a srácnak, visszautasítást nem tűrő hangon.

Fejünk felett eközben sárkánypokémonok egy tucatja szárnyal el, hihetetlen sebességgel, hátukon katonákkal, gladiátorokkal és egyszerű közemberekkel, akik szintén nem szimpatizálnak a fekete páncélos lovaggal. A lemenő nap fénye gyönyörűen csillan meg páncélzatukon, és a sárkányokkal teli égbolt teljesen ámulatba ejt. Csodálatosnak tartom ezt a jelenséget, csak sajnálom, hogy nem élvezhetem ki ezt a látványt, mert bizony itt háború készül kitörni. Véres, szenvedéssel teli, brutális háború, aminek csakis úgy vethetünk véget, ha megtörjük a feketepáncélos lovag uralmát. Éjkelet saját földjén, a saját népe lázong a zsarnok ellen. Hatalmas megdöbbenésemre, még az itt lakó emberek között is vannak olyanok, akiknek nem csak a fekete mágián és a pusztításon, uralkodáson, hanem a békén jár az eszük. Éppen ezért, mivel tudom milyenérzés szenvedni, szinte kötelességemnek érzem, hogy segítsek ezeknek az embereknek. No meg persze ők is kiszabadítottak engem és Vent és ezért hálával tartozok számukra. Magamban már eldöntöttem, hogy én itt maradok és küzdeni fogok.

[Aura]

Tanakodtam egy darabig, míg Eric magától oda nem jött hozzánk. Ragnar barátsággal fogadta a férfi érkezését és mikor megcirógatta, mint Buck tette John Thortonnal a Vadon szavában, szeretet jeléül megharapta a kezét, de nem vadul. Inkább csak rákapott. Velem is szokta csinálni néhanap, habár ritkásan. Ennyi sárkánybüszkesége csak maradt. Eric-re pillantva nem esett baja, hála annak a Flygon-nak, ami elhozta arról a borzasztó helyrõl. Salamence-nek meg se tudtam köszönni a mentést, ami elszomorított. Mire a férfi megkérdezhette, hogy vagyok, a páncél megint eltûnt rólam, méghozzá önszántából. Egy bólintással jeleztem, hogy még élek. Megdöbbentett, amit ezek után mondott: elmenekülni egy forradalom kellõs közepén?
- Nem tehetjük meg. - mondtam és Ragnar-ra néztem. - Nem! A vezérünket... az Õrzõk vezérét az ölte meg, aki fekete páncélt viselt. - itt én is az égboltra pillantottam, amelyet megannyi sárkány szelt át legkisebb erõfeszítés nélkül. Sóhajtottam egy nagyot. Elõttünk néhány a táborban élõ, kimentett Bagon-ok csapatja haladt át. Öten és látszólag testvérek voltak. A legkisebb leszakadt a társaitól, mikor megbotlott, ám azok nem várták meg. Ragnar odatotyogott és felsegítette a kis sárkány pokémont. Meglepett, hogy nem harapott belé. Elgondolkodtam ezen, végül rájöttem: csajügy. A Bagon hálásan nézett a Gible-re, de hamar visszazökkent a valóságba és beérte bátyjait. A legidõsebb viszont dühös volt húgára, amiért ilyen esetlen jószág és távol akarta tartani magától és a többi testvérétõl. Ragnar dühösen fújtatva elkezdett veszekedni a domináns Bagon-al. A legrosszabb dolog elkerülte a pokémonokat: megjelent az anya Salamence és fegyelemre intette a Bagon-t. Bocsánat kérõ pillantást vetett Ragnar-ra, majd felkapta kicsinyeit és elfoglaltan visszabattyogott a táborba. A kislány sárkány még utoljára visszanézett a fajtársára és hunyorított egyet, mire Gible elpirult. Zavarodottan tért vissza köreinkbe és az ölembe mászva tovafigyelte jóval erõsebb, repülésre termett társait.

[Attila]

Elmélyülten fürkésztem a fiú arcát. Nem tudom, hogy van-e jogom beleszólni abba, hogy ő maradhasson-e a csatában vagy sem. Elvégre nem vagyok sem az apja, sem az anyja. Nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon és mit ne. Mellesleg még mellette szól az-az érv is, hogy Dialga őt választotta ki valami nemes feladatra. Az aurán keresztül nekiadta a páncélt, ami védelmezi a srácot a csatákban. Egy ilyen védelemmel mégis mitől kellene féltenem a gyermeket?
- Rendben van, ahogy jónak látod. Nincs jogom az utadba állni Ven. De remélem azért nem bánod, ha együtt maradunk. Tudod a biztonság kedvéért. – kacsintottam rá. – Nekem nincs olyan menő páncélom, mint neked, így ki tudja, hogy mi lenne velem nélküled.
Váratlanul egy őr toppant a tőlünk néhány méterre lévő kapitányhoz és én akarva-akaratlanul is elcsíptem a szavait: - Az egységeink készen állnak kapitány úr. Viszont hatalmas sajnálattal jelentem be, hogy az ellenfeleink csapatai is mozgósodtak és sokkal nagyobb létszámú csapattal tartanak felénk.
- Értem, értem. – Bólogatott a kapitány. – Ez esetben hirdesd ki a készenléti állapotot, a helyeket elfoglalni! Gyalogosok előre, íjászok hátra! – üvöltötte a kapitány a parancsszavakat teli torokból, de olyan hangerővel, hogy szinte egy-két kilométeren át mindenki meghallotta öblös hangját, ami meghazudtolta öreg korát.
- Hát azt hiszem, hogy a csata kezdetét veszi lassan. Az ellenség felénk tart. Felkészültél Ven? Biztos készen állsz egy ilyen hatalmas és véres összecsapásra, mint az elkövetkezendő ütközet? – néztem a fiúra, közben az arcát fürkészve.

[Aura]

Nem tudtam pontosan, hogy fog, mit fog szólni a korábbi kirohanásomhoz Eric: elfordítottam tekintetemet, nehogy kifürkéssze gondolataimat. Semmiképp se akartam újonnan szerzett bajtársunkat ezzel nagy veszélynek kitenni. Mi, Õrzõk nagy terhet cipelünk a vállunkon, amelyet nem adhatunk tovább az embereknek: legyenek azok napkeletiek vagy éjkeletiek. Nos, pontosan nem tudtam, hogy Eric mely nép képviselõje, ám a barátomnak tekintettem. Néha talán az apámra és Raigho-ra is emlékeztetett ámbátor egyik se volt az. Féltett és ez szabad szemmel látható. Hálásnak kellett volna lennem, mégse mutattam eleget a férfi iránt. Eric végül elfogadta a véleményemet, a legnagyobb meglepetésemre. Ekkor ismét felvettem vele a kontaktust. Amikor felajánlotta azt, hogy együtt maradjunk, határozottan bólintottam egyet.
- Igen ap... azaz Eric! - itt nem kicsit lepõdtem meg magamon, amikor apát szándékoztam mondani. Hogy ne kapjon ezen rajta, másfele tereltem a szót: Hát igen, de én még kaszabolni se tudok fegyver nélkül. - itt meglendítettem a kezemet, mintha tényleg egy pallos lett volna a markaim között. Ragnar "véletlen" folytán megjegyezte azt a kis nyelvi botlást, amit az imént ejtettem. Kuncogott rajta, míg egy õr meg nem jelent az alig pár méterre elhelyezkedõ kapitány mellett. Jelentése szerint a sereg készen állt az ütközetre, ámbátor a másik erõt sokkal többen képviselték. Nagyszerû. Csekély esélyekkel indulni nem éppen a legjobb. Ráadásul már mozgósították ereiket a rohamra, így a mieinknek is cselekedniük kellett. A gyalogosokat hátraküldték, míg az íjászokat elõre. Az utolsó percekben Eric hozzám fordult azzal a kérdéssel, hogy készen állok-e a vérontásra?
- Igen, készen állok. - feleltem. - Haa békéért a háborúba vezetõ út az egyetlen út, nincs más megoldás. Sajnos.
A harc abban a másodpercben kezdõdött el, amikor az égbolton ellenséges sárkányok jelentek meg. Vörös páncélzat védte testüket, lábaikra erõsen élezett csatakarmokat kötöztek, amellyel lehetõvé teszik a hatásosabb marcangolást. Szóval ilyen eszközöket használnának az éjkeletiek? Nem tudhattam, mibe vágok bele, ám nem gondolhattam meg magamat, s nem is akartam. A szívemet izgalom fogta el, semmint félelem. Bátornak és türelmesnek kellett lennünk ahhoz, hogy túlélhessük a háború zord viharát.
Az elsõ páncélosok telibe kapták az íjászok által kilõtt nyílvesszõket. A lövészek a nyakat vagy a has alsó részét célozták be, pont ott, ahol ezek a lények védtelenek voltak. Máshogy nemigen ment volna a dolog. Amennyit tudtak, öltek. Csak késõbb lehetett észrevenni a rajtuk ülõ lovasokat: õk szintúgy sötétvörös vértet hordtak. Látszólag masszívak lehettek, ám ez a nehéz páncélzat csupán lelassította a mozgósodó csapatokat. Ám így sem szabadott volna lebecsülni õket: végül elérték az íjászok századát. Eljött az idõ a taktikaváltásra: a lázadók szintén felvértezett sárkányokkal szálltak fel az égboltra. A két fél még egy kilométernyire se voltak egymástól a háborútól zavaros égbolton. Eddig csak figyelhettük az eseményeket, ám az ismerõs veterán elõállt számunkra egy Flygon-al (nyilván azzal a példánnyal, amelyik Eric-et mentette ki). Kevesebb páncélzat volt rajta annak reményében, hogy így gyorsabban fog repülni. De miért? Hisz' mi is a frontvonalban fogunk harcolni, vagy talán tévedtem? A veterán megpaskolta Flygon hátára, majd felénk pillantva így szólt:
- Már elég majrés a "kicsike". - itt a sárkányra pillantott. - Önként ajánlotta fel, hogy bevisz titeket a fekete páncéloshoz. De jól figyeljetek: kevesebb páncéllal láttuk el - ahogy ti is láthatjátok - hogy villámgyorsan bejussatok az ördögfajzathoz. Flygon tudja az utat, emiatt végképp nem kell aggódnotok. Csak két szóra hívom fel a figyelmeteket: legyetek mindig óvatosak!
- De az nem három szó...? - pislogtam, mint hal a szatyorban, miközben az ujjamon számoltam a szavakat. Ragnar leutánozott, habár szerintem még a számokat se tudta rendesen. Közben Flygon a fejével intett a harc jelenetei felé: a két erõ, a lázadóké és az éjkeletieké összecsaptak. Habár az elõbbiekbõl jóval több volt, nem kellett félteni a rebellis társaikat se. Az egyik vörös páncélos Salamence-t négy oldalról támadták le az egy oldalunkon álló lázadók Altaria-i, amelyek megragadták a szárnyainál fogva és a hátukon elhelyezkedõ lovasokat hagyták, hogy átszálljanak a sárkány pokémonra és kardot rántva leszúrják azt és az éjkeletit. Kegyetlennek tûnt, ám jól kivitelezték ámbátor a következõ "menetben" meg is lett ennek az ára: a korábban kiontott Salamence-nek az apja lehetett az a példány, amely dühödten leordította az Altaria-k fejét. A hátán ülõ lovas nem egyezett meg a fekete páncélossal, ámbátor hasonlított a harcmodora abból az álomból. A sárkánylovas jóval alacsonyabb volt ezekért a kegyetlenségekért felelõs dolgokért. A veterán nézte egy-két percig az általa okozott mészárlást, s megelégelte a helyzetet. Füttyentett egyet és az ismerõs Dragonite - tetõtõl talpig felvértezve - leszállt mellé.
- Fogadjátok meg a tanácsomat és éljetek vele. Az Aura legyen veletek! - azzal fogta magát és felszállt a sárkány pokémon hátára és annak intve felszállt. Nem habozott: a Dragonite-nak kiadta az utasítását, s az egy sárkány rohammal (Dragon Rush) nekitámadt a Salamence-nek. A két kolosszus pokémon ádázul méregették egymást, miközben lábaikra felfeszített csatakarmaikat fenték. A lovasaik szintúgy farkasszemmel mérték fel az erõviszonyaikat. A fekete lovaghoz hasonló idegen harcos a távolban gúnyos megjegyzéseket tett a veteránra, amelyet az idõs nem eresztett a füle mellõl. Kitûnõ állapotú kardját a markába fogta, ahogy a másik fél is azzal a különbséggel, hogy annak fegyvere szín fekete volt. Markolattól kezdve a pengéjéig. Rosszat sejtettem, méghozzá nagyon rosszat. Fekete mágia ülne azon a kardon? Gondolhattam magamban, hogy a veteránnak ebben az esetben segítségre lenne szüksége, ám a ránk bízott Flygon sejthette, mit kívánok tenni. Rosszallóan csóválta a fejét, miközben a háta felé mutatott. Mire tehettem bármit is, Flygon-t találat érte. Egy ismerõs Garchomp, egy szintén ismerõs arccal landolt mellettünk. A férfi volt az, aki elrabolt bennünket, és a homoksárkánya, Sküla vagy már pontosan nem is tudtam, hogy is hívták. Ragnar acsargóan morgott, miközben Flygon elé állt, megmutassa, milyen fából is faragták a kicsit. Sküla nem rettent meg: inkább fitogtatta erejét és páncélzatát is, melyet magán viselt. A lovasa lemászott a hátáról és kivonta kardját. Flygon hamar összeszedte magát és egy sárkány farokkal megtisztította elõttünk az utat. Ragnar hamar felmászott bajtársa hátára és felénk pillantva megsürgetett. Kérdõen Eric-re pillantottam.

[Attila]

Elég ideges lehet a srác. Mindenféle szóbotlások.
- Ne félj, majd melletted leszek és vigyázok rád. A kardvívást azt bízd rám, te csak a pokémonodat használd a csatában. – haboztam néhány pillanatig, majd folytattam. – Így talán jobban járunk mind a ketten. – jegyeztem meg, kissé viccesre véve a hangnememet, oldva ezzel is a feszültséget. Már ha volt feszültség a fiúban és pokémonjában.
- Rendben van, elhiszem, hogy készen állsz… - kezdtem bele okító mondandómba - miután Ven helyeselt, hogy készen áll - amit kötelességemnek éreztem, mivel én vagyok az idősebb. – De egyet jegyezz meg: Békét nem teremthetsz háború árán. A háború fájdalmat szül, a fájdalom szenvedést, a szenvedés gyűlöletet, a gyűlölet pedig haragot.
Miután befejeztem az inkább gyanúsan Jedikhez hasonlító monológomat, fáradt tekintettel néztem föl az égre, amit sárkány pokémonok hada szelt át, legtöbbjük páncélba öltöztetve. Az éjkeletiek (mármint azok az éjkeletiek, akik ellen harcoltunk) vörös pánncélba öltöztették pokémonjaikat és valamiféle karmokat helyeztek rájuk. Valószínűleg ezzel is fokozva a sérülések mértékét az ellenfeleiken. Véleményem szerint ez egész okos húzás tőlük. Habár tudom, hogy ellentétes oldalon állunk, de azért még nem becsülhetem le ellenfeleimet azzal, hogy egy ilyen taktikai húzásukat figyelmen kívül hagyom.
Az íjászaink bravúros ügyességgel célozták be és lőtték le az elsők közt érkező páncélos fenevadakat, akiknek a nyakán és a hasuk aljánál nem volt vért. Amíg csak szerencséjük kitartott, lőtték a sárkányokat, akik lassan, de feladták és lezuhantak súlyos sebeiktől. Épp az egyik ilyen kilőtt sárkányon figyeltem meg, hogy van egy lovasa is, aki szintén vörös, zömök páncélt viselve rajta ül(-t, mivel a sárkány zuhanása közben leesett ő is a hátáról).
Az íjászok csak addig osztották a hitet a levegőben, amíg tudták, de az ő hadi erejük is véges volt. A sárkánylovasok egy idő után túl közel értek ahhoz, hogy továbbra is a távolsági támadásokkal fel lehessen tartóztatni őket, ezért eljött az idő a taktika váltására. A „mieink” közül is sárkánylovasok emelkedtek az égbe, büszkén szárnyalva hátasaikon. Pokémon és ember eggyé válva a fellegekben vigyázták egymást.
Vágyakozva pillantottam az égben dúló csatára, minden egyes porcikám üvöltött a semmittevés fájdalmától. Ott akartam már lenni a levegőben és harcolni a szabadságért és a zsarnok feketepáncélos ellen. Noha lehet, hogy semmi közöm ehhez az éjkeleti néphez, de tartoztam annyival megmentőimnek, hogy melléjük állok ebben a fontos csatában. Ezért is vártam, hogy mielőbb harcba szállhassak én is.
Mintha csak a gondolataimat olvasta volna ki az egyik katona, egy Flygont vezetett elénk. Testét kevesebb páncél fedte, mint a többi egyedét és én ezt furcsálltam is eleinte. Jobban szemügyre vettem a teremtményt és feltűnt, hogy ez az a példány, amelyik kimentett engem az aréna falai közül.
- Köszi még egyszer pajti. – paskoltam meg a pokémon hátát, aki barátságosan mordult egyet a gesztusomra.
Ekkor a katona, aki előhozta a Flygont, ő is megveregette a pokémon hátát, arra célozva, hogy szálljunk fel rá.
- Már elég majrés a kicsike - itt a sárkányra pillantott. - Önként ajánlotta fel, hogy bevisz titeket a fekete páncéloshoz. De jól figyeljetek: kevesebb páncéllal láttuk el - ahogy ti is láthatjátok - hogy villámgyorsan bejussatok az ördögfajzathoz. Flygon tudja az utat, emiatt végképp nem kell aggódnotok. Csak két szóra hívom fel a figyelmeteket: legyetek mindig óvatosak!
Hát én nem tudom, de akárhogy is számoltam a katona szavait, valamiért nem kettőt, hanem hármat számoltam össze. Na sebaj, ez biztos valami megszokott dili nála, vagy valami ilyesmi.
Látszólag Vennek is feltűnt ez a dolog és ő hangot is adott csodálkozásának, de a katona helyett a türelmetlen Flygon intett a fejével a csatatér fel. Odapillantva a két szembenálló sereget pillantottam meg. Éjkelet hivatásos hadserege számos fölényben volt, mint a mieink, de volt egy hatalmas különbség így a két sereg között. Mi a jóért és az igazságért harcoltunk szívből, míg az ellenfeleink pusztán megtorlásból küzdöttek. Számomra nyilvánvaló is volt, hogy itt, ezen a mai napon csakis mi Vennel, és a Lázadók serege győzhetünk. Ránézve a fiúra és a kapitányra, ők sem gondolták másképpen ezt a dolgot. És ez így is volt rendjén.
Viszont a katona nem maradt sokáig velünk, mert valamit megpillanthatott az égbolton, mivel füttyentet egyet, aminek a hangjára egy Dragonite szállt le mellénk, teljesen páncélba borítva.
- Fogadjátok meg a tanácsomat és éljetek vele, az Aura legyen veletek! – búcsúzott tőlünk ezekkel a szavakkal a férfi és repült fel az égbe, hogy csatlakozhasson a csatához.
Nekünk sem lehetett túl sokáig nyugtunk, mivel nem sokkal a kapitány távozta után megjelent egy Garchomp a semmiből, aki rögtön rá is támadt a Flygonunkra, aki ettől összezuhant. Az álnok sárkánypokémon ismerős volt, még így páncélzatán keresztül is, sőt, még a lovasa is. Ez az a páros volt, aki Vent és engem is elhozott ide, erre az átok helyre.
Kardomat kivontam tokjából, hogy felkészüljek az összecsapásra. Ven Gible-je is a Flygon elé toppant, hogy bebizonyítsa mind a fejlettebb tásának, mind pedig nekünk, hogy ő aztán nem retten meg semmitől sem. Szerencsére nem kellet tettekkel is bizonyítania, mivel a Flygonunk igen hamar magához tért és egyetlen sárkányfarok csapással hihetetlen módon, de kiütötte a Garchompot és lovasát, ezáltal szabad utat adva nekünk.
Ven Gible-je már mászott is fel a Flygon hátára és úgy tűnt, hogy ebben a kérdésben bizony rám hárul a döntés, hogy mennyünk-e vagy maradjunk.
Számos gondolat futott át így hírtelen az agyamon. Azt már eldöntöttem, hogy felszállok a sárkányra és berepülök a légi csata közepébe, de valószínűleg akkor a fiú is követni akarna. Noha beleegyeztem, hogy nem szólok bele, hogy harcol, de azért egy ilyen összecsapásra a levegőben nem engedném fel. Váratlanul, minden előjel nélkül véget vethetnek az életének és ezt nem akarom.
Perceken át, csak meredtem a Flygonra, aki minden egyes másodperccel csak türelmetlenebbül rebegtette a szárnyait és csapkodta a farkát a levegőben.
Talán túlságosan is sokáig tartott gondolatmeneteimnek a levezetés, mert hirtelen azon kaptam magam, hogy a sárkánypokémon a farkával engem is és Vent, meg az ő barátját a Gible-t is erőszakosan fellök a hátára és már szélsebesen emelkedünk is a magasba. Visszanézve értettem csak meg, hogy mért tette a pokémon azt, amit tett: Egy hatalmas tűzgolyó csapódott be pont arra a pontra, ahol az imént álltunk. Talán ha a Flygon nem veszi ezt észre, akkor már rég mi is a lángok martalékává váltunk volna, akárcsak a sátrak és néhány katona, akik a közelben voltak.
Kalapáló szívvel, a hirtelen jött izgalmak miatt nézek hátra a fiúra és pokémonjára, hogy még rendben vannak-e. Kissé nyugodtabban fordulok vissza előre szemlélni a csatát, mert megbizonyosodtam róla, hogy Venéknek kutya baja.
A Flygon, ahogy a katona mondta, tényleg hatalmas sebességgel szelte a levegőt. Egyetlen másik pokémon sem vehette fel vele a versenyt a levegőben. Egy nála jóval termetesebb Salamence eredt a nyomunkba, de a fürge sárkány szempillantások alatt lehagyta tohonya ellenfelét. Annak a lovasa szitkozódva ordibált utánunk, a sárkánya pedig a lángszóróval támadt ránk, de hiába... Másodpercek alatt távol jártunk tőlük és további ellenséges-szövetséges pokémont és lovasát kerültük el, különféle és ijesztő dugóhúzó mozdulatokkal és hirtelen irányváltásokkal. Már teljesen beleéltem magam, hogy ezzel a pokémonnal teljesen biztonságban vagyunk, de ekkor egy tűzlabda hirtelen oldalon találta szerencsétlen Flygont, aki aléltan zuhant a talaj irányába. Ordítva zuhantam én is vele együtt, kissé lemaradva mögötte Vennel és Gible-vel, mivel a mi testünk könnyebb mint az övé. Viszont mi sem zuhantunk a talaj fele -ami nem lehetett több, mint 10-15 méter- több ideig, mint egy másodperc. Vennek hatalmas szerencséje(?) volt, mert ő és Gible egy hatalmas parancsnoki sátor tetejére zuhantak, ami rettentő sokat tompított az esésükön. Viszont én egy, a sátortól körülbelül három méterre lévő tóba csapódtam be hatalmas erővel, hogy eszméletlen testemet a hullámok rejtsék el, a kíváncsi szemek elől.

Az összeomlott sátor közelében egy gonosz, ördögi kacaj hangzott fel.
- Ha nem is mindhármótokat, de legalább egyikőtök halott. - lépett közelebb a fekete páncélt viselő alak a sátor irányába, ahol Ven hevert. - Jól tudom fiú, hogy ki vagy és minek vagy a birtokosa! - intézte a szavait Ven-hez. - Aki az Auraképességét birtokolja, arra halál vár! Végeztem apáddal is, veled sem lesz nehezebb dolgom. - Hajolt közel a fiúhoz, egy hatalmas buzogánnyal a kezében, a háta mögött két hatalmas Charizardal. - Hagy mondjam el az igazat az apádról... - nevetett Ven arcába gonoszan. - Mikor felette álltam, kivont kardomat a kutya torkához szegezve, sírt, rimánkodott az életéért. Azt mondta, szívesen elárulja az Aura őrzőit, csak hagyjam meg neki az életét. De én sosem bírtam az ilyen férgeket és levágtam a fejét. De szép lassan, kiélvezve a helyzetet és vidáman hallgatva a halálhörgéseit, amint levegőt próbált venni vérrel telítődő tüdejébe. Végül sajnos meghalt, de örülök, hogy most mindezt veled is megismételhetem. Mik az utolsó szavaid fiú, te is rimánkodni fogsz, mint apád tette? - emelte magasba buzogányát és készült lesújtani vele Venre.

[Aura]

Flygon - ahogy korábban a veterán mondta - már türelmetlenkedett. Farkával a levegõt verdeste, szárnyait engedetlenül lóbálta. Sárkánybarátunk halálosan komolyan gondolta ezt az egészet, ez tagadhatatlan tény. Nem tudtam pontosan, hogy Flygon miként fog repülni és hasonlítani fog-e Salamence-hez. Nem volt idõm ezen filozofálni, ugyanis Flygon farkával megragadt bennünket és kevésbé gyöngéd módon felrakott a hátára. Olyan gyorsan teremtünk a magasban, amire nem számíthattam. Még Ragnar sem, pedig elég nehéz meglepni a kis homoksárkányt. Ijedten kapaszkodott a nyakamba és kétségbeesetten kajabált. Én is ezt tettem volna, ha nem lennék visszafojtottan félénk.
Közben felidéztem azon tanításokat, amelyeket az Õrzõvé válásom ideje alatt tanultam meg. Nem voltam olyan mintatanuló, sõt! Ha tehettem, kerültem a halandzsázást. Az elméleti oktatás befogadása sose volt az erõsségem, s inkább a tárgyi, a kézzel fogható dolgoknak a hívõjének számítottam. Megmutatták, miként kell megülni egy repülõ vagy sárkány pokémont. Aki megmutatta, azok között volt, akik Raigho-val hõsi halált haltak a száz fõs Aggron-sereggel szemben. Társát megülve egy kanyonba merült alá. A lefelé irányuló légmozgás következtében egyszerûen nyomasztó feladatnak tûnt egy szárnyast megülni. Kicsit stréberül lehet megfogalmazni: megterhelõ fizikai munka az ellenirányuló légmozgással küzdeni. Ilyesmi volt Flygon esetében is. Salamence nem küzdött a széllel, mert akkor kedvezõ légáramlatot kapott el. Egy ehhez hasonló pokémon vett bennünket üldözõbe, hátán egy éjkeleti lovassal. Flygon nem állt le vele hadakozni. Hihetetlen gyorsan repült, akár egy élõ villám. Egykettõre lekörözte a jóval nagyobb ellenlábasát, amely bosszankodva követte. Egy Salamence-t se láttam ilyen bõsznek, habár fajtájának fõbb tulajdonsága. Nem véletlen, hogy harcra tenyésztik. Felmérvén a helyzetet rossz következtetést vontam le: ha Salamence na adj, Arceus beérne bennünket, minden bizonnyal elbukunk. Flygon látszólag tudatában volt ennek és teljes erõbedobással a sebességének növelésére törekedett. Ragnar-ra emlékeztetett ezzel kapcsolatban. Ki tudja, talán minden sárkány pokémonban meglenne az a szikra, amely a kitartásra buzdítja? Tûkön ültünk a bajtársunk hátán, miközben Eric visszanézett, rendben vagyunk-e. Egyenlõre csak bólintottam egyet. Egyenlõre. Salamence és a lovasa pillanatról pillanatra ingerültebbek lettek, végül türelmüket vesztették: a kolosszus sárkány lángszóróval igyekezett lepörkölni bennünket. Flygon elegánsan távolodott el a tûz hatótávolságából. Kezdtünk fellélegezni a sárkány pokémon ügyességének láttán. Ámde elbizakodtuk magunkat: egy támadó Charizard tûzgolyóját Flygon telibe kapta és eszméletlenül zuhantunk lefelé. Uram Arceus! Gondolhattam magamban, miközben az alig pár másodpercre lévõ felszín felé tehetetlenül zuhantunk. Ragnar pánikolva megragadta a bal karomat és el nem eresztette. A "kézfogást" viszonozva csakis a csodákban reménykedhettünk... ami meg is mutatkozott. Egy sátorba csapódtam társammal, míg Eric a három méterre elhelyezkedõ tóban landolt. Mire megmozdulhattam volna, Ragnar bosszankodó szisszenésére más dolog iránt keltette fel a figyelmemet. Miközben megpróbáltam magamhoz térni a nem túl kellemes becsapódás után, egy sátáni kacajra figyeltünk föl. A Gible még jobban sziszegett, már-már libabõrös lettem tõle. A fekete páncélos lépett elõ, miközben mi még mindig a sátor romjai között hevertünk.
- Ha nem is mindhármótokat, de legalább egyikõtök halott. - mondta, miközben felénk lépett. Elfojtott indulat lett rajtam úrrá. Eric halott lenne? Nem lehet! Õ olyan személy, aki nem hagyja magát csak úgy meghalni. A fekete lovag minden bizonnyal tévedhetett, ámbátor mikor a tó felé pillantottam, nem láttam Eric-et kijönni.
- Jól tudom fiú, hogy ki vagy és minek vagy a birtokosa! - folytatta monológját a gonosz. - Aki az Auraképességét birtokolja, arra halál vár! Végeztem apáddal is, veled sem lesz nehezebb dolgom. - itt minden bizonnyal Raigho-ra gondolt. Bár õ nem a vér szerinti apám volt, de azt a fajta nevelést az Õrzõk új generációjának megadta, köztük nekem is. A fekete páncélos buzogánnyal hajolt felém, árnyékában két Charizard ágaskodott. - Hagy mondjam el az igazat az apádról... - itt személyesen közelebb hajolt, miközben ördögien kuncogott. - Mikor felette álltam, kivont kardomat a kutya torkához szegezve, sírt, rimánkodott az életéért. Azt mondta, szívesen elárulja az Aura õrzõit, csak hagyjam meg neki az életét. De én sosem bírtam az ilyen férgeket és levágtam a fejét. De szép lassan, kiélvezve a helyzetet és vidáman hallgatva a halálhörgéseit, amint levegõt próbált venni vérrel telítõdõ tüdejébe. Végül sajnos meghalt, de örülök, hogy most mindezt veled is megismételhetem. Mik az utolsó szavaid fiú, te is rimánkodni fogsz, mint apád tette?
Szemem elõtt leperegtek életem fontosabb emlékei: a kiképzés, a szülõi támogatás Raigho-tól és az elsõ lépések a Ragnar-al való szövetségkötésében. Az örökös rivalizálás erõsítette meg a kötelékünket. A verekedések sorozata és a sebek, amiket egymásnak okoztunk. Mind szép emléknek számított, legalábbis nekem. Mivel minden esély kihunyt a menekülésre, lecsuktam szememet és elmondtam mindazt, amit utolsó szavaknak tartogattam:
- Nem hiszek neked. Raigho hõsi halált halt. Az emléke megmarad. De te... te emlékek nélkül fogsz kihunyni ebbõl a világból, mert tévedsz! - itt egyenesen a szemébe néztem. - A magad fajta söpredék nem foghatja fel, mi az, hogy valaki hõsi halált hal!
Ragnar felbátorodva nézett szembe a döbbentõ látványt nyújtó Charizard-duóra. A korábbi félelme tovaszállt, a bátorító monológomat hallgatván. Azok acsargóan morogtak a homoksárkányra, s felkészültek a kivégzésére. Ahogy a fekete lovag is az enyémre: buzogányát felemelte és lendítette. Minden reményt vesztve merészen szembenéztem a sorsommal, a halállal. A kaszás már a nyakamba lehelt, szinte éreztem is. Sajnáltam, hogy nem váltam az Õrzõk családjának és Cameron hasznára. Ragnar-t leginkább: amiért nem válhattunk elég erõssé. Nem tanulhatott meg önmagától repülni, pedig megígértem neki. Sajnáltam.
A végzet fintora játszott velem? Nem haltam még meg! Feltekintvén a fekete lovagot egy ismerõs személy állta el. Az öreg veterán kapta be a buzogány által okozott kárt, aki erõtlenül, haldokolva hanyatlott a karjaimba. Dragonite-ja, Ragnar-al a feje búbján a Charizard-okkal viaskodtak. Azok valami miatt megriadtak a két sárkánytól és távolabb álltak. A fekete lovag meggondolta magát, mondván késõbb is végezhet velem, hátba támadta Dragonite-ot. Az megfordulva ki akarta gáncsolni a farkával, ám az acél edzett fekete lovag ügyesen átugrotta a felé érkezett lendítést és fejbe kólintotta a sárkányt. Ragnar lerepülvén róla a vállamon termett. Dragonite a fejével intett, hogy meneküljek el, míg nem késõ. Kihasználván az alkalmat, egy védettebb helyre vonszoltam a haldokló veteránt. Az vért köhögve rám nézett. Egy könnycsepp hullott vértjére.
- Meg kell állítanotok... az aura... védjétek meg az aurát...! - nyögdécselt. - Tényleg nagyon hasonlítasz Õrá... - azzal szemét elhagyta az élet, utolsó lélegzetével kilehelte a lelkét. A veterán föláldozta önmagát, hogy engem mentsen. Ragnar halk, sirató kürtölésbe kezdett. Az elhunyt öreg kezében egy szépen élezett kard volt, amely pont méretre valónak tûnt. A tokját levettem a veterán övérõl, majd azt a saját derekamra kötöttem, s belehelyeztem a kardot. Akkor valamilyen akaraterõ éledt fel bennem, amely arra sarkalt, hogy utolsó vérig küzdjek. Megértettem, mit kell tennem.

[Attila]

Köhögve tértem magamhoz a tó partján. Csodálkozva néztem körbe, hogy mégis mi történhetett, hogy élhettem túl ezt az egészet. Végül megpillantottam egy Feraligatr-t, aki hatalmas nyitott állkapcsával magasodik felém. Első gondolatom az volt, hogy végem van, de ekkor az élet utáni vágy és a tudat, hogy még meg kell bosszulnom halott szerelmem, erősebbnek bizonyult és elszántan gurultam odébb, és kivont karddal a kezemben álltam talpra. Némán álltam és vártam, hogy a hatalmas vízi pokémon tegye meg az első lépést. De az csak állt ott és engem bámult. Sebaj. A pillanatnyi szünetben legalább volt időm arra, hogy tudatosuljon bennem, mekkora is ez a példány, amivel készülök megküzdeni. A többi Feraligatr-nál legalább kétszer nagyobb volt, állkapcsait fenyegetően csattogtatta. A súlya megközelíthette akár a négyszáz - ötszáz kilót is, de mégis elég fürgének, izmosnak tűnt. Nem láttam sok esélyt a győzelmemre, de szentül megfogadtam magamnak, hogy én nem fogok meghalni addig, míg bosszút nem álltam Zsüliettért.
- Hát jól van, ha te nem támadsz, akkor majd én… - markoltam meg még szorosabban a kardomat és vetettem magam a pokémon irányába. Az egy laza mozdulattal hátat fordított nekem és farkának egyetlen suhintásával lecsapott.
Mit ne mondjak, úgy éreztem magam, mintha egy jó vaskos fával gyomron vágtak volna. Olyan légszomj fogott el, hogy azt hittem megfulladok. Beletelt néhány percbe, mire magamhoz tértem és csodálkozva álltam talpra. A Feraligatr még csak nem is támadott csak nézett engem.
- Lehet, hogy te nem is akarsz engem bántani? - álltam fel csodálkozva a talajról. A hatalmas pokémon csak bólintott egyet. - Elképzelhető, hogy te mentettél ki engem a tóból is? - erre is bólintott a pokémon, majd közelebb lépet hozzám. - Csak nem harcolni szeretnél? - a vízi pokémon harmadszorra is bólintott, mire engem valami furcsa érzés kerített hatalmába.
~ Még egy ilyen szövetséges, mint ez a pokémon… Talán még nyerhetünk is vele!
- Na és mért szeretnél te is harcba szállni? - tettem fel kíváncsian a kérdésemet. Ez valóban foglalkoztatott, hisz elképzelésem se volt, hogy mért akarhat vajon harcolni a pokémon.
A Feraligatr hangosan kezdett el morogni, állkapcsát csattogtatni. Elképzelhető, hogy így akarta megindokolni a dolgokat, de nekem dunsztom se volt, hogy mit akar ezzel mondani.
- Hát… Őőő… Rendbe, akkor gyere! - dugtam vissza a kardomat a hüvelyébe, majd indultam vissza, a csatatérre. Legalábbis indulni akartam, ha nem tudatosul volna bennem, hogy a tónak a másik oldalán vagyok, nem pedig azon, ahol a csata folyik.
A tó hatalmas volt, szabad szemmel szinte el sem lehetett látni a végére.

Gyanúsan élt bennem a gondolat, hogy a Feraligatr hozott engem távol a csatától, de hogy mért, azt nem tudom…
- Figyelj, gyorsan vissza kell, hogy vigyél engem a túlpartra, érted? - néztem komolyan az óriási pokémon szemeibe. Az bólintott egy hatalmasat, majd négykézlábra állt, jelezve, hogy szálljak fel rá. Ezután belement a vízbe, lemerült alá és hihetetlen sebességgel kezdett el úszni alatta. Minden erőmmel kapaszkodnom kellet a pokémonba, hogy ne vigyen le a sebesség által keletkezett ellenerő a hátáról. Viszont hála a pokémons ebességének percek alatt átértünk a túlpartra és szinte kirobbantunk a vízből. Kissé szédelegve szálltam le a méretes pokémon hátáról, az viszont ordított egyet, amint kiértünk a vízből. Fejét türelmetlenül forgatta, hogy megtalálja vele első, szerencsétlen áldozatát.
Egy hatalmas, beomlott sátor közelében voltunk, ahol két dolgon is megakadt a szemem: az egyik a fekete páncélos lovag volt, a másik pedig Ven, aki láthatólag bajban volt a lovag miatt, aki a Charizardjaival egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk. A közelben egy Dragonite és egy halott katona feküdt.
~ Biztos Ven-ék előtt őket ölte meg… - élt bennem a gyanú.
- Gyorsan Feraligatr, támadj a Charizardokra valamilyen víz típusú támadással, siess! - a túlméretes vízi pokémon bólintott és pofáját nagyra tátva okádott a két tűzpokémon irányába egy-egy vízoszlopot, amivel rögtön ártalmatlanná is tette őket. A fekete páncélos meglepve kapta hátra a fejét és látott meg engem.
- De hisz azt hittem, hogy te meghaltál! - hallottam a meglepődést a hangjában.
- Hát rosszul hitted, élek és virulok! - rohantam oda a lovag elé, kivont kardal a kezemben, a nyomomban Feraligatr-al.
- Héj, Ven! Jól vagy? - néztem fél szemmel a fiúra, miközben a végső összecsapásra készültem fel, a lovaggal.

[Aura]

A Dragonite-ra pillantottam: a Charizard-ok és a fekete lovag szó szerint halálra verték szerencsétlent. Õ, ahogy az öreg is, az életét áldozta értünk. Ragnar-t visszafojthatatlan harag fogta el, ám mikor lerohant volna a két izomkolosszust, egy vízi támadás érte azokat. A támadó egy Feraligatr volt, amelynek a hátán Eric lovagolt. Legfõbb ellenfelünk meglepetten pislogott a még életben lévõ férfi láttán. Nem kicsit volt megdöbbenve. Eric kivont karddal lépett ki az aligátor pokémonnal együtt az oldalán a vízbõl.
- Megvagyok. - feleltem bajtársam kérdésére, s újdonsült barátjára néztem. - Hát õ meg kicsoda?
Ragnar is érdeklõdve nézte a Feraligatr-t. Minden esetre örültem a segítõ szándékának. Hogy is szólt a mondás? Barátok a legnagyobb bajban születnek? Hálásan pillantottam a pokémonra, s persze Eric-re is. Felkészült a fekete lovaggal való harcra, ahogy én is. A páncél, ami eddig "pihent", akaratom ellenére megidézõdött. Az idõ ura, Dialga tudhatta, mi vár ránk. Több ok, amiért hálás lehettem azoknak, akiktõl segítséget kaptam. Így hát felállva, kivont karddal magamat is tettre késznek éreztem. A fekete lovag csak állt ott, egy percig nem tett semmit se. Végül cselekvésre szánta magát, ám nem arra, amire elõször gondoltam: ujját a szájába helyezte és akkorát füttyentett, hogy még a dobhártyám is beleremegett. Pár másodperc múltán egy árnyék jelent meg, melyet egy földrengetõ üvöltés elõzött meg. A fekete lovaghoz tartozó Salamence - szintén éjfekete vértben - bukkant fel. Acsargóan morgott, miközben leszállt köreinkben. Az utat elzárta gazdájától és Eric-éktõl.
- Lassan a testtel! - nevetett a sárkány gazdája. - Elõször mutasd meg, mit tudsz! Tövis! Öld meg a kölyköt és a nyamvadt kis Gible-jét! - azzal Tövis, a Salamence már felénk is fordult.
Ragnar az utóbbi megjegyzésért még jobban bepipult. Nyamvadt? Ha megsértik, köztudott, hogy annak sosem bocsát meg. A nyamv... öhm, kis homoksárkány nem kivételezett a lovaggal. Viszont Tövis az útban állt, ezáltal nem bírta rögtön megtorolni a sértegetését. A felvértezett Salamence lenézte fajtársát és egy egyszerû faroklendítéssel a földnek vágta. Egy sárkánylehelettel készült bevégezni a rövidre sikerült harcot, ám valami más pont Tövist célozta be és az oldalára döntötte a nagy erejû csapás. A korábban alélt Flygon összeszedte magát és megmentette a Gible-t. Nem rettent el nagyobb ellenfelétõl és attól a tudattól se, hogy õ maga testi védelem, páncél hiányában szenved. Flygon szemtõl szemben állt Tövissel, miközben a rám-rám nézve a hátára parancsolt. Nem haboztam: felmászván rá a magasban jártunk. Ragnar az utolsó pillanatban kapaszkodott bele fajtársának farkába és úgy kúszott fel a hátamhoz. A Salamence kicsit sem habozván követett bennünket az égboltig és egy újabb sárkánylehelettel igyekezett elpusztítani. Flygon látványos manõvereket alkalmazván kitért a támadás elõl és visszavágott homokviharral. Igyekezett nem az alattunk lévõ Eric-éket lesújtani ezzel a rohammal. Salamence-t megzavarta a sûrû homokfergeteg, ám páncélzata miatt meg se érezte. Mivel nem látott, megvadulva használta újra a sárkányleheletet, de ezúttal teljes kört leírván maga körül, ezzel a manõverrel igyekezett eltalálni Flygon-t. A hátas bajtársunk a magasból figyelte Tövis reakcióját. Szárnyait összecsukta és zuhanni kezdtünk az ellenlábasunk felé. Itt olyan erõsen átöleltem a homok szellemnek nevezett sárkány nyakát. Az elõbb visszaemlékezvén a szél meglovaglására, használtam azt a tudást, amit meg tudtam jegyezni a kiképzésrõl. Küzdj a széllel, ne add meg magadat az erejének! Használd ki és fordítsd a magad hasznára! Ezek a kósza gondolatok jártak a fejemben.
Miközben Flygon csak zuhant, Tövis váratlanul kiszúrta. Az ellenséges sárkány telibe talált bennünket a zen fejeléssel, majd torkon ragadta Flygon-t és a tûz agyarral megégette, végül elhajította. A megsebzett barátunk hátán zuhanva alig bírtam megtartani magamat. Hiábavalónak bizonyult a próbálkozásom: a testem már-már kapaszkodás nélkül eltávolodott volna a hátastól. Ragnar is csak úgy tudott fennmaradni, hogy belekapaszkodott a vállamba. Magatehetetlen zuhanás közepette Flygon összeszedte magát és kitárta hosszú, de lapos szárnyait, s azzal egyet csapva, visszanyerte egyensúlyát a levegõben. Kapóra jött, ugyanis talált egy igen aktívan viselkedõ légáramlatot, melybe belevezetett. Tövis újra támadott, ám ezúttal õ indított zuhanórepülés közben rohamot a sárkány karommal. Lassabbnak bizonyult: már hosszú méterekkel lehagytuk és egy visszaforduló ívet tettünk, ezáltal elhagytuk a minket szolgáló áramlatot. Flygon és a Salamence egymással szemben álltak, azaz repültek. Flygon felém fordult, nyakát félkörbe hajlítva. Valamit megpróbált elmagyarázni. Különös oknál fogva megértettem: azt akarta, hogy segítsek neki. Határozott biccentéssel tudtára adtam beleegyezésemet. Tövis nem lacafacázott: a szóváltást követõen villámsebességgel felénk száguldott. Flygon ugyanezt tette. Döbbenten tapasztaltam, mit akar a homoksárkány.
- Most tényleg ugratsz vagy te komolyan össze akarsz akaszkodni vele?! - kérdeztem idegesen. Flygon merészen biccentett, s folytatta a rohamot. Nem volt idõm leállni vele vitatkozni. Háborúban nem szokás. A másodpercek sokkal többnek tûntek, de végül az összeütközés megtörtént. Flygon minden erejét beleadta, hogy lefoglalja Tövist. Mellsõ lábaival megragadta a sárkány mellkasát védõ vértet és igyekezett lerángatni. Fogait a nyakába mélyesztette, hogy egy idõre megbénítsa ellenfelét. A Salamence tajtékzó dühvel szabadította ki magát a sakkhelyzetbõl és egy sárkányfarokkal fejbe kólintotta Flygon-t. Az még utolsó erejével átdobott Tövis hátára, majd hagyta magát, hogy az alattunk lévõ tóba zuhanjon.
- Nem felejtem el az áldozatodat... - mondtam magam elé, miközben megkapaszkodtam a lerázni készülõ sárkány hátában. A korábban szerzett kardot elõrántva a Salamence tarkóját támadtam, hogy megzavarodjon a repülésben. A vad manõverek közepette a talaj közelebb került, így nem voltunk életveszélynek kitéve, ha leesünk Tövis hátáról. Ragnar se cécózott: megcsáklyázta a sárkány haraggal, amivel a védelmet nyújtó lemezeket igyekezett tönkretenni. Salamence bukórepülésekkel és pörgésekkel akart lerázni, de nem hagytuk magunkat. Egy pillanatra elgondolkodtam, mit kéne tennem, végül döntöttem. Kardomat Tövis torkához szegeztem, végül lehunytam a szememet. Nem akartam az általam elkövetett gyilkosságot végignézni. Döfés és egy halálhörgés hangjai. Ez az, amit lecsukott szemhéjam nem engedte meg, hogy meglássak. Mikor kinyitottam, a torkát metszett Salamence holtestén landoltunk a porban. Ragnar döbbenten nézett rám, de végül tekintete a fekete lovag irányába szegezõdött. Igaza volt: mennünk kellett Eric-nek és a Feraligatr-nak segíteni. De mégis elgondolkodtam: képes voltam egy pokémon vérét ontani a Raigho-ért fektetett megtorlásba és az aura védelméért. A szívem mélyén aggasztott a dolog.

[Attila]

Ven szemmel láthatólag meglepődött Feraligatr-on. De nem csak ő, hanem a kis homoksárkánya, Gible is.
- Ő? - néztem fél szememmel a mérgesen morgó Feraligatr-ra. - Hát igazándiból fogalmam sincs. De annyi bizonyos, hogy ő mentett meg engem a bajból. Ha ő nincs ott, akkor én már halott lennék.
Nem volt valami sok időnk a bájcsevejre, mivel a fekete páncélos ember füttyentett is egyet és erre a jelre egy hatalmas Salamence jelent meg a semmiből, ugyan olyan fekete páncélban, amilyen a lovagon is volt. Morogva szállt le közém és a lovag közé, hogy véletlenül se támadhassa őt meg a Feraligatr.
A fekete páncélos férfi a sárkányűt rögtön Ven-re és annak társára, Gible-re küldte. Viszont a fiú homoksárkánya fürgébb volt és ő akart nekiugrani a fekete páncélosnak, viszont a Salamence ott volt, köztük állt. Így egy farok csapással oldalba vágta Ven pokémonját, aki hatalmas erővel csapódott a földhöz. Végül száját nagyratátva egy sárkánylehelet támadással akarta befejezni kettejük csatáját, de valami meglepte őt. Valami, amire nem számított egyikünk sem. A semmiből hírtelen feltűnt a Flygon, aki eddig ájultan hevert egy kicsit odébb tőlünk. Összeszedve minden erejét csapódott bele a Salamence-be, aki ettől felborult. A sárkánypokémon dühösen nézett fel új ellenfelére és vészjóslón morgott rá.
Ekkor Flygon a tekintetével felparancsolta Vent és a Gible-t a hátára, majd a levegő felé vették az irányt. Salamence nem habozott egy pillanatot sem és követte őket.
- Hát már csak mi ketten maradtunk szemtől szemben. - Néztem a lovagra, majd kivont karddal a kezemben léptem egyet felé. Belül aggódtam a fiú és társa miatt, de bíztam benne, hogy nem esik semmi bajuk és sikeresen túlélik ezt az egészet. - Nagy hiba volt a fiúra uszítanod a sárkányod. Így ki véd meg téged tőlünk? - mondtam fél mosollyal az arcomon.
- Tőletek? - horkant fel gúnyosan a lovag. - Tőletek nem kell senki, hogy megvédjen. Fél kézzel elbírok veletek.
Buzogányát meglendítve egy-kettőre ott termett előttünk egy pillanat alatt és engem célzott meg a fegyverével. Ha Feraligatr nem gáncsol ki a farkával, már halott lennék. Viszont most ezért őt célozta meg a lovag, de a pokémon egy vízsugárral kilőtte a kezéből a buzogányt. Viszont a lovagot ez látszólag egyáltalán nem zavarta és puszta kézzel ment neki a vízi pokémonnak. Feraligatr is felbőszülten támadta meg a lovagot és bróbált belemarni, de a feketepáncélos egyszerűen csak elkapta a pokémon alsó és felső állkapcsát, majd elkezdte széthúzni.
Rossz volt ránézni, amint valami különös és baljós csoda folytán ennyi erő van a lovagban, hogy kettébírná törni a túlméretes pokémon állkapcsát.
Szerencsétlen Feraligatr mozgásképtelen lett és ki volt szolgáltatva a gonosz férfinak. Egy percet sem habozhattam, odarohantam hozzájuk és egy hatalmasat rúgtam a lovag bordáira.
Habár tisztában voltam vele, hogy ez hasztalan, mivel ott páncél védi, de legalább elveszíti egyensúlyát, és így a pokémon kiszabadul.
A lovag egy másodpercet sem töltött a talajon, már állt is fel és csatlakozott ismét a harcunkba, továbbra is pusztakézzel. Fürgén Feraligatr elé került és egy hatalmas jobbhoroggal halántékon verte a pokémont, aki iga nagy volt, de egy pontos ütés mégis csak pontos ütés. Aléltan terült el a talajon.
- Már csak te maradtál… - fordult felém a lovag, majd megragadott a ruhámnál fogva, a feje fölé emelt és lehajított a földre.
Látszott rajta, hogy szeret szórakozni az áldozataival, szeret szenvedni látni másokat. Egy igazi szadista férfi volt.
Szép lassan komótosan odasétált fölém s nevetett egy nagyot.
- Az őrző fiú is meghal nemsokára, és veled is most végzek. - nevetett fel gonoszul, miközben felvette kezébe a talajról súlyos buzogányát, és ütésre emelte. A földön fekve megbénulva figyeltem a lovagot. - Mik az utolsó szavaid féreg?
- Ven… - suttogtam magam elé, mikor észrevettem, amint a fiú végez a Salamence-el és felém indultak meg sietős léptekkel.