A roncstelep hadserege

[Garrius]

Egy új pletyka felderítése: „A roncstelep hadserege”

A telihold fénye kísértetiesen vetült a hajótestekre. A régi, kiselejtezett bárkák kopott emberi csontokhoz hasonlóan emelkedtek ki a földbõl. Ez a kép a hely egész miliõére rányomta a bélyegét. Kihalt temetõvé tette a leharcolt roncsokkal feltöltött udvart.
A csendes mozdulatlanságban mégis volt valami hátborzongató. A levegõ, még ezen a kellemes nyári estén is fagyott volt. Nem a szó fizikai értelmében, hanem valami földöntúli, sejtelmes módon. Minden jel arra utalt, hogy nem látják szívesen a betolakodókat…

*

Garrius egyedül tért vissza a Johto régióból. Illetve õ soha nincs egyedül, a helyesebb megfogalmazás inkább az „emberi társaság nélkül” lenne. Egy, a világunkat nem ismerõ személy számára ez bizonyára úgy hangzott, mint valami komoly skizofrénia, de ebben az univerzumban természetes, hogy egy tréner mellett mindig van valaki. A hûséges és elválaszthatatlan társa, a pokémonja. Sõt, gyakran az egyes szám nem is helyénvaló, mivel egy tanítónak akár hat különbözõ zsebszörny is lehet egyszerre az övére tûzve.
Ennek megfelelõen Treecko és Omlett most is vele voltak. A tojás a hátizsákban, a kistermetû erdei gekkó pedig a pokélabdájában pihent, felépülve minden sérülésébõl, amit az Ilex rengetegben szedett össze. A mérgezés Zoey ellenszerének hála, a zúzódások pedig Joy nõvér szakértelmét dicsérendõ merültek feledésbe. Semmi külsõ jele nem maradt az izgalmas kalandnak és a megvívott csatáknak. Az emlékezetükben viszont még mindig élénken lüktettek a történtek.
A tapasztalt leányzó nem csak a pokémonját gyógyította meg, de arról is felvilágosította, mi történt abban a pillanatban, amikor az különösen fényleni kezdett. A jelenség korántsem a Pióca magvaknak volt a velejárója, valójában – ha Zoey-nak tényleg igaza volt – Treecko megpróbált átalakulni. Illetve nem biztos, hogy ez a megfelelõ szó, mert nem egyértelmû, hogy önszántából kezdõdött-e meg a folyamat, néha ez önkéntelenül történik, minden szándékosságot mellõzve.
Azóta sokat gondolkodott ezen a témán, de a partnerével még nem tudta megbeszélni a dolgot, így azt sem tudhatta, õ mit gondol az egészrõl. Csak találgathatott, hogy Treecko szeretne-e egyáltalán átalakulni. A másik kérdés pedig az volt, hogy Garrius szeretné-e, hogy egy Grovyle boldog tulajdonosa legyen.
Természetesen ismerte az ezzel járó elõnyöket, de Zoey ijesztõ dolgokat is mondott a fejlõdésrõl. Állítólag vannak esetek, amikor a pokémon személyisége teljesen megváltozik. És mi van akkor, ha olyanná válik, amivel már nem tud ennyire azonosulni. A családját leszámítva, Treecko-val volt az eddigi a leghosszabb élettársi kapcsolata. Tartott tõle, hogy az evolúció mindent megváltoztatna.
Lehet, hogy be kellene szereznie egy olyan… egy izét, amirõl szintén a lánytól hallott. Nem jegyezte meg pontosan a nevét, de ha jól értette a hallottakat, létezik egy olyan kõ, ami meggátolja a pokémonokat a fejlõdésben.
A gond csak az, hogy ebben õ nem dönthet egyedül. És az igazat megvallva, még az sem biztos, hogy tényleg ezt akarná. Ki õ, hogy a természet és a változás ellen felkeljen?! Nehéz kérdés ez!
Most viszont nem akart erre koncentrálni. Eredetileg azért jött vissza a Mandarino szigetre, mert meg akart gyõzõdni róla, hogy Catherine-nek nem esett semmi baja. Távolról megleste, és miután megnyugodott egy, a kocsmákban keringõ pletyka felgöngyölítésére indult. Ritkán hitt az ilyeneknek, de ha Rhyhorn esetében igaz volt, nincs kizárva, hogy most sem puszta kitaláció. És ha kiderül, hogy minden szó valóság, akkor akár egy bivalyerõs pokémonra is szert tehet. Snorlax-rõl lecsúszott, de egy tüzes kis Chimchar talán tudná kárpótolni.
~ Hm, mennyi az esélye, hogy két egymás utáni agymenés is igaznak bizonyul?!
A kilátások tényleg kétségesek, de ha már úgyis itt járt, egy próbát megért a dolog.
Garrius belépett a kihalt telepre…

[Lucius Hedgedog]

Folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy nem zuhog az esõ, és így nincs értelme a kapucnim rángatásának. Ez cseppet sem javított a kedélyállapotomon. Hiába volt a küszöbön a nyár, én továbbra is úgy éreztem, hogy jégbarlangba jutottam. Terveztem meglátogatni Johto régió híres jégbarlangját… azt hiszem, hogy ehhez a helyhez képest, még az is meleg felüdülésnek számíthat.
Azt figyeltem, hogy nem rugdosok esõcseppeket a lábam orrával, valahányszor csak lépek.
Felsóhajtottam.
Hát persze, hiszen nem is esik.

Fogalmam sincs, miért akartam mindenáron, hogy a világ felhõi a nyakamba zuhanjanak. Talán azért volt így, mert elfogott a világvége hangulat, vagy talán azért, mert ezen a helyen úgy tûnt, mintha Ghastlyk és Hunterek alkotta sötét ûr volna, ami magába szippantja az ember élni akarását. Megkockáztattam még azt is, hogy a kettõ szorosan összekapcsolódik: nemrég, amikor a hely képzeletbeli határát átléptem, azért fogyott el súlyos perceken belül minden vidámságom, mert ez a hely annyira sötét és lélekroppantó. Úgy éreztem, minden egyes lélegzetemmel ezt az aurát szívom magamba, és a lelkesedésem fújom ki cserébe. Nem is igazán tudtam már, hogy miért jöttem.
Pedig az elején igen nagy volt még bennem a lángolás: összegyûjtöm életem elsõ saját pokemonját! Számot vetettem magammal. Itt van nekem Blabla, aki növény típusú, és hiába az lenne az alapvetõ feladata, hogy segítsen elindulni a pokemonmesterré válás rögös útján, mégis inkább nekem és az én Eeveemnek a feladata, hogy napról napra megóvjuk a bajtól. Amit általában õ idéz a fejünkre. Nem túl életképes.
És itt van a híres-nevezetes Harcipaszuly is. Aki váltig hiszi magáról, hogy meg se kottyanna neki egy Elit Négyes, sõt már az elsõ csatája is olyan sikeres volna, hogy azonnal átnyújtanák nekem a díjat. Hogyne. Apuméktól kaptam õt. Se kaland, se harc, se semmi nem volt abban, ahogy hozzám került. Persze azóta annál nagyobb küzdelem vele az élet, mert lehetetlen visszatartani, és állandóan dolgozik benne a bizonyítási vágy, amitõl aztán csõstül jön a baj. Meg vagyok áldva én ezzel a két kis szörnyeteggel.
És mégis szeretem õket.

Úgy döntöttem, hogy itt az ideje saját kezembe venni a sorsomat. Nem csak azon ámuldozni, ahogy még nyolc éves gyerekek is több önállósággal élik az életüket, mint én, hanem végre torkon ragadni az életem, és olyan pályára terelni, ami nekem is tetszik. Így igaz!
Ekkor jutott a fülembe a Chimchar híre. Egy tûzpokemon! Egy Chimchar!
Kevés olyan pokemon volt a földön, amelyiknek már a nevébõl tudtam, hogy melyik is az. Viszont Chimchar egészen más volt. Õérte kész voltam megveszni is akár, ha kell. Soha nem lehetett volna jobb választás, amelyiknek hála hatalmat akartam gyakorolni az életem felett.

[Garrius]

- És most merre? – Furcsa lehet, hogy teljesen egyedül volt, mégis kimondta a szavakat, de valójában ez nagyon megnyugtatta.
A hely már az elsõ pillanatban is nyomasztónak tûnt, így az emberi hang – legyen az akár a sajátja – jótékonyan hathat mind a lelkére, mind pedig a bátorságra. Nem volt benne biztos, hogy a hónap ötlete volt idejönnie, de a makacssága mindig is felülírta az óvatosságát, amiben amúgy sem jeleskedett soha.
Ismét elõvette a dexét és újrahallgatta a Chimchar-ról szóló ismertetõt:
- Chimchar, a csimpánz pokémon. Könnyedén képes felmászni bármire, a legsimább falakat is beleértve. Természetes környezetében leggyakrabban hegytetõkön figyelhetõ meg. A fenekén folyamatos tûz ég, ami csak akkor alszik ki, ha nyugovóra tér.
- Hihetetlen dolog lenne, ha tényleg itt bukkannék rá egy ilyen ritkaságra. Távol a természetes élõhelyétõl, a nyomasztó hajóroncsok közt. – Miközben hangot adott a gondolatainak, folyamatosan az õt körülvevõ sötétséget fürkészte.
Újra és újra mozgást fedezett fel a mozdulatlanságban. Minden árnyék bestiaként készült rávetni magát, minden nesz karmok csikorgása volt az idõ fogai által meggyengített vasszerkezeteken.
Talán jobb lett volna, ha nem érdeklõdi a helyrõl korábban. Nem tudta volna meg, hogy a közeli halászok milyen szörnyûségeket tartanak errõl a telekrõl… fõleg azóta, hogy a „mutáns tûzszörny” megjelent. Eddig is rossz híre volt a telepnek, de az utóbbi hetekben sötétedés után már nem is mernek arra járni. Õ mégis naplemente után érkezett. Méghozzá okkal! A rémhírek éjszakai történésekrõl szólnak, elképzelhetõ, hogy nappal nem is találna semmit. Mint ahogy az sem kizárt, hogy ezzel követ el egy minimum top ötös hibát.
Különös hangokra lett figyelmes. Biztos volt benne, hogy az egyik roncs mögött van valami, egy lény, ami valószínûleg õt figyeli. Már csak az a kérdés, hogy ez kimerül a leskelõdésben, vagy valódi veszélyt jelent rá.
Tudta, hogy ezek után ostobaság lenne továbbra is egyedül bóklásznia. Elõvette az egyetlen megtöltött pokélabdáját, és kiengedte belõle Treecko-t.
A kis gekkó izgatottan jelent meg elõtte. Függõleges íriszei a szokásosnál sokkal tágabbak voltak, hogy minél többet tudjanak felvenni az itteni fénybõl, mely igencsak hiánycikknek számított.
Egy felkészültebb tréner nyilván elemlámpával érkezett volna, de végül is mi abban a kihívás?! Garr legalábbis ezzel a logikával próbálta elnyomni hanyagsága gyötrõ gondolatát.
- Van ott valami! – A hangja halk volt, és csak egy fejmozdulattal jelezte az irányt. – Azt akarom, hogy óvatosan lopakodj mögé. Szeretném, ha ráijesztenél, látni akarom mi az.
Treecko egy szempillantás alatt tûnt el. Olyan gyorsan, hogy még a fiú is meglepõdött. A pokémon elõhívásával jövõ nyugalom most ismét elillant, az elõbbinél is nagyobb bizonytalanságot hagyva hátra maga után. Mi van akkor, ha a kiugrasztott lény egyenesen rátámad? Vajon képes lenne megvédenie magát? A hüllõn kívül nem volt harcra fogható zsebszörnye. Omlett még csak egy tojás, ami semmi jelét nem mutatja annak, hogy jobban szemügyre szeretné venni az õt körülvevõ világot. És ha ki is kelne ebben a pillanatban, az sem segítene sokat. Ha minden újszülött pokémon egyforma, akkor a kis jövevény eleinte nem lesz kifejezetten nagy harcos.
A nyomasztó csendbe egy még nyomasztóbb visítás hasított bele, majd a roncs mögül három fiatal Rattata szökött elõ. Egyenesen egy közeli üreg rejtekébe rohanva.

Az ijedtségen kívül semmiféle veszélyt nem hoztak. Treecko annyira megrémítette õket, hogy ha tehették volna, a világból is kiszaladnak. Garrius megkönnyebbülve nyugtázta a látottakat. A rágcsálók természetesnek számítanak egy ilyen helyen, és azt sem gondolta, hogy ezek túlzottan agresszívek lennének. Bizonyára õk sokkal jobban tartanak tõle, mint fordítva.
A fû típus elégedetten lépett elõ, mindez csak rutinfeladat volt számára. Mégis mikor a trénere felé pillantott, meglepett arcot vágott. A fiú hátánál valami ijesztõt fedezett fel.
Ebben a pillanatban hallotta meg Garr az agyarak csattogását…

[Lucius Hedgedog]

Nem tehettem róla: állandóan a fényeket kerestem ebben az éjszakában. És nagyon bántam, hogy nekem nincs egy tûz pokemonom. Vagy egy szellemem… legalább egy éjjel is látóm. Régóta szerettem volna már Zubatet magamnak. Talán itt lenne az ideje, hogy szerezzek is egyet? A válasz igennek tûnt, viszont a kivitelezéssel akadtak problémáim: néha láttam elsuhanó árnyakat felettem, és mintha szárnysuhogást is hallottam volna, de ez még kevés volt egy pokemon megtámadásához.
Visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez: magam sem értettem, hogy egy ilyen helyen mit kereshet egy Chimchar. Hiszen itt, ahol a nyirkosság az ember bõrére ül, és a roncsok között haladva úgy érzi: olajat izzad át a ruháján, pedig egyébként didereg, hiába közeleg már a nyár, és ezt tudatja a nappali nagy hõség is. Úgy tûnik, hogy mikor a Nap lenyugszik, igen kevés marad ebbõl a melegségbõl.
Úgy gondolkodtam, hogy éjjel könnyebb lesz megtalálni a Chimchart. Lángoló farkocskája lesz a végzete, mire végre begyûjthetem. Késõbb a pokedex világosított fel: a tûz nem ég, ha a pokemon alszik. Miközben a romok között haladtam, rájöttem: este van. GRATULÁLOK, ilyenkor a legtöbb pokemon bizony alszik, és nem, nem ég a hátsóján semmilyen láng. BASSZUS!
Magamban szitkozódtam, és egy roncsnak dõltem. Így úgy érezhettem, hogy ami kívül, az vagyok én is belül. Megsemmisültem. Nem igazán találtam magamban több reményt. Itt voltam olajfoltosan vagy legalábbis izzadtan, mégis vacogva, hogy a fogaim folyton összekoccannak, vakon bóklászom, és még csak esélyt sem látok a terveim bármilyen kivitelezéséhez.
Röpke fény villant, amíg Balbasaurom elõlépett a labdájából. Remekül tudott idõzíteni, épp erre nem volt szükségem. Blabla ásított, majd a lábamnak dõlt a földön.
– Most kellett ez neked? – pirítottam rá. – Mássz vissza a labdádba, hideg az éjszaka. – A labdája már a kezemben is volt. A fénycsóva felvillant megint, és õ álomittas balbát mormolva el is tûnt benne. Ott maradtam teljesen egyedül, csak a fejem felett hallottam a szárnyak suhogását. Mikor Blabla megjelent, mintha megélénkültek volna. Remek! – sóhajtottam. Pokemonvérre szomjazó kis bestiák követik a léptem.
Várni akartam egy kicsit ebben a csendben, mert a hirtelen fénytõl megint alig láttam. Teljes csöndben álltam a hidegben, nem mozdultam. Még a saját szívverésemet is hallani véltem. Meg… mintha a távolból zajok is szûrõdtek volna erre. Talán csak az enyhe szellõ hozta, mégis… Magam sem tudtam, hogy örüljek neki, vagy meneküljek inkább.
– Lejjebb már úgysincs – próbáltam biztatni magam. És közben fel sem tûnt, hogy magamban beszélek. Szörnyûség! Hová fajul ez a Chimchar vadászat?
Nekivágtam. Nem volt túl nagy tapasztalatom lopakodásban, de azt mind bevetettem, hogy csöndben utána tudjak nézni a zaj forrásának. Bár néhány lépés után be kellett látnom: nem hallom többet. És így már egész komoly problémát okoz, hogy a nyomára bukkanjak. A kevéske fényben ráadásul alig láttam többet, mint az egymásra halmozott, földbõl kimeredezõ roncsok halmait, viszont simán belerúghattam olyasmibe, ami aztán hatalmas zajt csap ebben az egyébként zajmentes estében.

[Garrius]

Pokoli érzés a kiszolgáltatottság. Mikor háttal állsz a veszélynek, védtelen, csupasz nyakkal, a magabiztosság fürgén cikázó Zubatként szakad ki belõled. Az érzés semmihez sem hasonlítható, nem félelem ez, inkább a bizonytalanság rátelepedõ súlyos árnyéka.
Garrius arcán egy veríték csepp siklott végig. De abban a pillanatban, ahogy az koppant a lábánál lévõ fém lapon, a trénet lélekjelenléte is visszatért. Kizárta az agyarak hangját és belenézett az elõtte álló Treecko szemébe. A gekkó tanácstalannak tûnt, kétségbeesetten várva a következõ lépésüket.
- Pofozás! – Hangtalanul formálta a szavakat. Azt szerette volna, ha a fenyegetõ lényt meglepetésként éri a támadás.
A hüllõ diszkréten bólintott és már el is rugaszkodott. Úgy tûnhetett, hogy saját gazdája fejét vette célba, de az kivárva a végsõ pillanatot, félreugrott, hogy a pokémon zavartalanul suhanhasson tovább.
Garrius már vetõdésében is Treecko-t figyelte, csak remélni tudta, hogy nem valami olyasmit támadtak meg, amibe beletörik majd a bicskájuk. A hüllõ farka telibe találta a reagálni sem tudó zsebszörnyet. Az ütés erõs volt és pontos, ennek megfelelõen a Raticate legalább egy métert röpült hátra, és minden bizonnyal több is lett volna, ha nem állítja meg egy öreg bárka rozsdás oldala. A becsapódás valóságos robbanásként hatott az éjszaka csendjébe. Ezzel nagyjából mindenki meghallhatta õket, aki itt tartózkodott. Legyen az ember, pokémon, vagy maga a Chimchar.
Treecko hátraszökkent. Az idõközben feltápászkodó Garr felé pillantott, és egy kacsintással jelezte, hogy tökéletesen sikerült a terv.
A patkány pokémon kiütéséhez természetesen ennyi még nem volt elég. Szinte azonnal talpra szökkent, de amint jobban szemügyre vették rögtön látszott, hogy egyáltalán nincs jó bõrben. A sérülései zöme viszont nem most keletkezett. A bundája megperzselõdött és volt az ábrázatában valami természetellenes. Vadul csattogtatta metszõfogait, de már nem tudta megijeszteni a párost. Inkább szánalmas volt, mint rémisztõ.
Garrius elõvette a pokédexét, hogy megnézhesse, mi nem stimmel ezzel a példánnyal. Nem hallgatta meg a szöveget, csak a képre volt kíváncsi:

- Basszus, ennek hiányzik a bajsza – állapította meg.
Megégett és a hiányosságnak köszönhetõen az egyensúlya is bizonyára romlott. De mi történhetett vele, itt sehol nem ég tûz… hacsak nem futott össze a Chimchar-ral…
~ Ez viszont azt jelentheti, hogy valóban van itt egy példány!
Az már meg sem fordult a fejében, hogy nem a kis majom az egyetlen tûz típus a világon, és ezek a sérülések sok mástól is keletkezhettek. Teljesen belelovalta magát abba, hogy néhány óra múlva neki lesz egy saját Chimchar-ja.
- Figyelj, - fordult a Raticate felé – Jobb ha elmész és meggyógyulsz mielõtt újra küzdeni szeretnél, ilyen állapotban csak kudarc vár rád.
A pokémon viszont meg sem hallotta a szavait. Fekete szemében gyûlölet csillogott. Széttárta állkapcsát, majd Treecko felé kezdett rohanni.
- Ahogy akarod, de vállald a tetteid következményét! – A hangja erõs volt és határozott. – Kó, Gyorstámadással kerülj a hátához, aztán pedig Elszívás!
A gekkó könnyedén megtette, amit a tanítója kért. A lassan és esetlenül mozgó pokémon-hoz képest valóságos rakétának tûnt. Mikor megfelelt a pozíció, felöltötte a szokásos vörös aurát, és szellemcsápjaival kíméletlenül belemart ellenfelébe…
Ez a támadás már nem csak a Raticate kiáltásából felszálló hanggal, de a látványos fényhatással is felhívhatta magukra a figyelmet.

[Lucius Hedgedog]

Nem csak a csendet zúzta szét a kiáltások hada, hanem bennem is megpattant valami, és mint a lefülelt vadállat, úgy fagytam meg. Nem bírtam mozdulni, a fülemben dobolt a vérem, pedig egyébként nagyon örültem volna neki, ha az ütemes lüktetés helyett azt hallom, mi folyik körülöttem. A kiabálás szörnyen megrémisztett, hirtelen minden bántó és támadó lett a környéken. Esélytelennek látszott, hogy valaha is kitörjek ebbõl a mozdulatlanságból. Belemerevedtem a félelmembe.
És újabb csattanások! Amúgy sem voltam túl merész, de ezekkel a zörejekkel abszolút az inamba szállt a bátorságom. Most mit csináljak? Tovább füleltem, nem tudtam többet tenni. Egy ötlet sem jutott az eszembe, üres volt a fejem. Elrohanjak? Vagy meglessem, mi történik?
Végül döntésre jutottam. Szükségem volt egy határozott, önbizalomtól kicsattanó erõre, amire támaszkodhatok. Paszuly sohasem volt megbízható szabad környezetben, mert nem mindig hallgatott rám, és a sok új inger hamar elvette a fejét. Fõleg így este nem számíthattam rá.
Balbasaur? Nyugodtan elcsicsikálna a kezemben is, de attól tartok, hogy nem sok jót remélhetek tõle, ha harcra kerül a sor.
Nincs egyetlen pokemonom sem, amelyik igazán jól jönne egy ilyen helyzetben?
– Eevee, gyere elõ, téged választalak! – döntöttem végül. Nagyon reméltem, hogy ezzel nem csak újabb terhet vállalok a nyakamba. – Kövess, maradj a nyomomban! – adtam ki az utasítást, majd nekivágtam: még mindig hallottam, hogy zajlik valami a távolban, sõt néhány órának tûnõ pillanattal ezelõtt fény is villant. Nem vagyok profi a felvillanyó fények azonosításában, de mintha tûz lett volna.
Próbáltam bátorítgatni magam, hogy Chimcharra akadtam. Talán éppen párbajozik, ki fogja fárasztani magát – reménykedtem.
Igazából nem láttam rációt az ilyesmiben, de már maga a gondolat is jól esett, és belekapaszkodtam. Ez segített megtenni minden egyes újabb lépést. Arra is figyelgettem, hogy Eevee ne tudjon megelõzni. Néha az út beszûkült a roncsok között, máskor több hely volt, de Paszulyt magam mögé hívtam elõ, és azon igyekeztem, hogy ne is tudjon megelõzni. Én tudtam, hogy merre akarok menni. Mögöttem, pedig kénytelen volt követni, nem maradhatott le, különben rádörrentettem. – Egyedül ne merj itt hagyni! – mondtam neki egy alkalommal. – Tovább!
Valójában talán egyetlen percünkbe ha telt, mire biztos lehettem benne, hogy már csak néhány lépés. A szemem idõközben újra hozzászokott a félhomályhoz, az esti késõi és ködös szürkülethez, így tényleg tudtam futtában haladni. Ami problémát jelentett, az volt, hogy a célomhoz vezetõ utat találjak a roncsok között.
Az elején tényleg jó ötletnek tûnt Árnyék elõhívása, de aztán idõvel egyre több problémát okozott. Gyakran lemaradt, néha vakkangatott. Hangos volt, és több figyelmet igényelt, mint amennyit én jószándékkal költöttem volna rá. Egy helyen különösen sok ideig idõzött. – Gyere már! – csattan fel. Úgy fordultam vissza hozzá, és a bundájába is belesimítottam, hogy kizökkentsem abból az állapotból, amivel egy roncsot szimatolt. Megugrott az érintésemtõl, zavartan lesett körbe, de aztán csak jött utánam. Hallottam kopogó körmeit a betonon. Nem gondoltam bele, hogy esetleg fontos nyomra bukkanhatott.
Idõközben visszatért belém a kurázsi. Sokat haladtunk, és igen, állandóan voltak körülöttünk rejtélyes hangok, de semmi vagy senki nem támadott ránk. Nyilván itt is élnek pokemonok éjszakai életet, de attól még nem céljuk minden új behatoló torkának nekiugrani.
Kimelegedve értem a hajóroncs széléhez, még lihegtem is. Belekapaszkodtam, nyirkos és hideg volt az érintése a rozsdás acélnak, én mégis ezzel lendítettem tovább magam, hogy a hangoskodók elé toppanjak. Nem ez tûnt a legjobb ötletnek, az eszem mást üvöltött, de féltem, hogy ha csak meghúzódok, akkor nem lesz bátorságom kilesni. A hirtelen jött hevességemet pedig meg akartam lovagolni, és egy nem túl elegáns „ÁHÁ!” kiáltással ugrottam ki az idegenek elé. Reméltem, hogy Chimcharra találok, de bárhogy próbáltam annak látni azt, ami elém tárult, abban sehol nem volt egy szem tûzpokemon sem.

[Garrius]

A pofonok egymás után csattantak Raticate csapzott pofáján. Treecko újra és újra eltalálta a rágcsálót, de az egyszerûen nem volt hajlandó lent maradni a földön. Bármekkorát is kapott, képes volt felállni, hogy egy újabb hiábavaló próbálkozást tegyen a hüllõ megsebzésére.
Honnan ez a kitartás? Miért nem hajlandó belátni a vereségét? Olyan volt mintha az életéért küzdene, holott elég lenne abbahagynia, amit csinál, és követnie fiatalabb fajtársai példáját.
- Treecko, lehet, hogy nem is érti, amit mondok – szólt oda pokémonjának, mikor egy másodpercnyi szünet állt be a küzdelemben. – Próbáld meg te közölni vele, azt akarom, hogy tudja, nem kell ezt tennie. Elmehet!
A gekkó ezúttal is engedelmeskedett. Hadarni kezdett a saját nyelvén, és bár Garr néha megérti, amit mondani próbál, most nem tudta követni. A fû típus hosszasan beszélt, de Raticate mindössze csak egy „Két-tét”-et köpött, mielõtt újra nekirontott volna.
Treecko-nak már utasítás sem kellett, hárított és ütött.
~ Ez már nevetséges, ha tovább folytatja, kénytelen leszek bevetni az új támadásunkat. – Szörnyülködve nézte az eseményeket. – Igaz, hogy az Chimchar exkluzív, de néha nincs mit tenni.
Már az is megfordult a fejébe, hogy egyszerûen csak elkapja, és majd késõbb szabadon engedi, egy alaposabb kivizsgálás után, de egyelõre még ez is csak a vészmegoldások közé tartozott.
Perceken keresztül le sem vette a tekintetét a küzdõ felekrõl. Ezért is lehetett, hogy megijesztette az a bizonyos „ÁHÁ!”. Oldalra kapta a fejét, és meglepetten tapasztalta, hogy valaki figyeli õket. Nem tudta mióta állt ott az idegen, és azt sem, hogy mi céllal érkezett. Talán elgondolkodott volna ezen a néhány egyszerûnek hangzó, ám mégis bonyolult kérdésen, de a körülmények közbeszóltak. Deszkák reccsenése hallatszott és egy közeli hajótest, támasztékait vesztve dõlni kezdett, egyenesen Treecko és Raticate felé.
A gekkó nagyon gyorsan felmérte a helyzetet, de a patkány már nem volt ilyen ügyes. Késõn reagált, így nem jutott elég messze. A két hátsó lába beszorult az óriási bárka alá. Csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem hagyta ott - azt a hosszú sárga - fogát, de a fájdalmai így is hatalmasak lehettek. Kínkeservesen kezdett visítani, vérfagyasztó, szenvedõ hangon.
Garrius megpróbálta kihúzni a roncs alól, de a zsebszörny eszelõs módon kapott a fiú keze után. A tréner ijedten vetette magát hátra, ismét biztonságos távolságba kerülve a kétségbeesett lénytõl.
Ráadásul csak, hogy bizonyítva legyen, hogy a helyzet mindig lehet rosszabb, a ledõlt hajón feltûnt egy mérges ábrázatú Geodude is.

Minden bizonnyal õ tehet róla, hogy a hajót tartó faszerkezet összetört. Ez viszont azt jelenti, hogy gyakorlatilag az imént próbálta megölni õket.
Garr, aki szint már meg is feledkezett az idegenrõl, most hátrafordult, hogy elmondhassa a legfontosabbakat:
- Ne csak álldogálj ott! – A szavak ingerülten csengtek. – Én elintézem ezt a kõ-valamit, te addig szedd ki valahogy azt a másikat a bárka alól!
Épp csak megvárta a választ, és már intett is Treeckonak, hogy új célpontjuk van. Nem ismerte a mostani ellenfelet, de mivel szikla típusnak tûnt, elvileg a hüllõ nagy eséllyel indul ellene.
- Chimchar, nagyon ajánlom, hogy tényleg itt légy, mert bõven több fejfájást okozott már nekem eddig is ez a telep, mint amire számítottam! – Ezt csak magának szánta, de akár Lucius is meghallhatta, hisz nem takarékoskodott a hangerõvel…

[Franklin Chambers]

Előzmények

Egy ódon ősi kastély falain belül járunk. Kívülről rettentően kopottas, lepusztult állapotúnak néz ki a kúria, viszont belülről maga a pompa.
Ahogy kitárul a hatalmas és rozogának látszó kétszárnyú ajtó (természetesen nyikorogva), egy gyönyörűen berendezett és tágas fogadó terem tárul a vendég szeme elé. A padlón egy hatalmas és hosszú vörös szőnyeg fekszik, melynek a vége, az előtte lévő magas lépcső tetején végződik. A falakat aranysárga borítású festék takarja, valamint több festmény is, amin nők és férfiak (fiatalok, öregek egyaránt) láthatók. A mennyezet tetejéről egy terebélyes csillár lógott alá, rajta sok kis csilingelő, gyönyörűen megmunkált üvegdarabbal. A falak mellet hatalmas szekrények álltak, telepakolva régi, poros könyvekkel. A fogadó szoba közepén két hatalmas kanapé helyezkedett el, és mindkettő előtt egy-egy asztal, amin különféle alkoholos ital várta a vendégeket (akik, hogy őszinte legyek, igen ritkák errefelé).
Ez a szépség és a pompa viszont csak a látszat és az álca volt. Valójában ez a kastély sokkal többet is szolgált, mintsem csak lakjanak benne.
Egy könyvszekrény egyik könyvének elmozdításával a szekrény elfordult és az előtte állót, egy teljes másik helyre pörgette át (természetesen egy álca szekrény került a titkos szekrény helyére a fordulással). Itt a falak már egyáltalán nem voltak gyönyörűen kifestve és képek sem borították azt. Durva téglából rakott fal épült itt melyet csak a por borított és a repedéseiben különféle ízeltlábúakat lehetett fölfedezni, aki kíváncsi volt rájuk. A mennyezetet kusza pókhálók takarták és itt-ott talán még egy-két Zubat-et is fel lehetett fedezni, amint a fejünk fölött lógnak.
Vak sötétség borít el mindent, és ha nem hozott magával valamiféle zseblámpát az ember vagy egy gyertyát, esetleg nem lát a sötétben, akkor bizony teljesen elveszettnek és félelemben érzi magát.
Viszont ez egy nagyon is fontos folyosó! Ha végigmegyünk rajta, egy boltív alatt átlépve, elérkezünk egy hatalmas terembe, ahol egy óriási számítógép üzemel.
A gép most be volt kapcsolva és szemnek nem látható, viszont ha megfelelő lencsével vesszük a monitort, jól lehetett látni annak gyakori villanásait.
Nem egyszer kapott már ezek miatt epilepsziás rohamot, a most is előtte ülő vénségesen öreg hölgy.
Igen csicsás ruhákba öltözött, egy cigaretta tartóval (vagy mivel) a kezében állt. Fejét igen egyedi (azaz ronda) haj fedte: baloldalon fehér, míg jobboldalon fekete színű volt. A hatalmas monitort nézte, amelyből valakinek a hangja hallatszódott. Életemet kockáztatnám, ha leírnám, hogy kivel is beszélt, ezért nem teszem meg.
- Natasa! - hallatszódott az érces, mély hang mennydörögve. - Most eljött a maga ideje! Fogja Jurijt és induljanak el Tamarillo városába, az Articuno kikötőbe.
- Ahogy parancsolja uram. - hajolt meg így is görnyedt hátával a nő és csalt negédes mosolyt az arcára, ami nem volt hamis. - Ha szabadna tudnom, hogy miért kell odamennünk, sokat segítene vele Vezérem. - szólalt meg a nő, negédes hangon.
- Van egy igen ritka tűz típusú pokémon ott, ami ezen a környéken nem őshonos, és szeretném, ha elfognátok és elhoznátok azt nekem! - válaszolta a rejtélyes alak, visszautasítást nem tűrő hangon.
- Ahogy óhajtja Vezérem. - hajolt meg ismét a nő, ugyan azzal a bájosnak formált, de valójában visszataszító mosolyával. - És szabadna tudnom, hogy mi a fajtája ennek a… pokémonnak? - kérdezte meg Natasa, hallható ellenszenvvel a végén.
Köztudott volt, hogy a nő ki nem állhatja a pokémonokat. Úgy érzi, hogy ők csak elszakítják tőle, hőn szeretett Vezérét.
- Egy Chimcharról lenne szó. - válaszolta az ismeretlen férfi egyre türelmetlenebb hangon. - De ne húzzuk az időt! Ki tudja, hogy még kik akarják megkaparintani azt a kis teremtményt. Induljatok! - adta ki a parancsát, majd a villogó képernyő kikapcsolt és Natasa ott maradt a sötétben.
Valójából őt nem igazán zavarta a sötétség, sőt, még kedvelte is. A szeme már hozzászokott az évtizedek (vagy ezredek?) során és majdnem tökéletesen ki tudott igazodni ezek mellet a szélsőséges látási viszonyok mellett.
A nő hátat fordított a gépnek, majd egy másik bejárat felé fordult és hatalmasra tátotta a száját: - Jurij! Gyere! Indulunk! - üvöltötte türelmetlen, hárpia hangon a férfinak.

A jelen

Tamarillo Articuno nevezetű kikötőjében járunk. Kellemes nyári éjszaka van. A hold sejtelmes fényét fedezheti fel az, aki a szabadban van, valamint csillagok milliárdjait, amelyek a saját pompájukban ragyognak odafent. Habár egy-kettő közülük lehet már régen elpusztult, és a fénye még csak most ért ide, de számunkra még teljesen „élőnek” és gyönyörűnek tetszik. Hűvös lágy szellő lengedezik a szabadban és simogatja mind azok bőrét, akik nem az igazak álmát alusszák lakásukban.
De a szellő hírtelen valóságos szél orkánná csap át és söpör el mindent az útjából, egy hatalmas búgás következtében.
Aki a kikötőben lakik vagy a közelében, esetleg ébren van, és arra cselleng, feltekintve az égre észreveheti, hogy ennek az egésznek az okozója egy igen sajátos helikopter.
A gép teljesen fekete, (az ablakai kicsit világosabban, mint a test többi része, de az is sötét) az oldalán pedig, egy hatalmas vörös „R” betű látható.
A gép lágyan száll le a kikötőben, nem messze annak roncstelepétől. Az ajtaja lassan, minden különösebb hang nélkül kinyílik és Natasa dugja ki rajta a fejét, majd köp egy nagyot az alatta elterülő porba.
- Csodálatos… Nagyon csodálatos… - mondja dühvel keveredett gúnnyal a hangjában. - Büdös van, kosz van. Ennél förtelmesebb helyet el sem tudnék képzelni… Jurij haladj már, segíts le! - üvöltött be a nő a gép belsejébe.
A helikopter kijáratán egy férfi feje is felbukkant, melyet fehéres haj takart. Kimászva onnan sóhajtott egy nagyot, majd négykézlábra állt a gép elé.
- Jöhetsz, nénikém! - tekintett fel megalázkodva a nőre.
Natasa egy percet sem habozott és a férfi hátára lépve mászott le a talajra.
A négykézláb álló Jurij elé egy csöpp kis Rattata surrant, hogy megnézze kik is hatoltak be az élőhelyére. Rámosolygott a férfire és a férfi is először lopva Natasára tekintett, majd miután megbizonyosodott róla, hogy nem látja őt, viszonozta a mosolyt. Viszont a Rattata mosolya hírtelen a fájdalomtól eltorzult arckifejezést öltötte fel, amint Natasa, tűsarkú cipőjével keményen oldalba rúgta a csöpp kis pokémont és az egy fájdalmas kiáltást hallatva repült odébb és terült el ájultan.
- Vigyázz ezekkel a kis férgekkel, meg ne harapjanak Jurij. Még a végén elkapsz valami nyavalyát. Mellesleg ki nem állhatom őket.
- Értettem. - állt talpra a fiú és lopva a Rattata irányába pillantott sajnálkozva. - És akkor most merre? - nézett a nőre.
- A roncstelepre, mivel ott él az a kis szörnyeteg… - válaszolta undorral a hangjában Natasa.
Elindultak a hajóroncsokkal és rossz gumiabroncsokkal, valamint különböző fémhulladékokkal telipakolt roncstelep irányába. Áthaladva a drótkerítés bejáratán, amin fel volt tűtetve, hogy mi is ez a hely és szigorúan tilos ide a belépés, Natasa egy hatalmasat káromkodott, amit inkább most nem írnék ide le.
- A cipőm, a drága cipőm! - siránkozott dühödten, miközben egy igen terebélyes zsebkendővel törölgette a lábbelijét.
- Ez még igen friss, nénikém. - állapította meg Jurij, miután megszaglászta és vette észre az így is gyér fényben, hogy gőzölög az ürülék. - Valószínűleg ez azé a pokémoné lesz, amit i is keresünk.
Jurij pontosan tudta, hogy helyesek a következtetései. Hogy mégis honnan? Már egész pici gyermek kora óta, egész nap, csak a PokémoNational Geographik televízió csatornát nézte és az ottani pokémonos természet filmeket. Imádta őket, sőt, még most is élvezi, ha nézheti azokat.
Tisztán emlékezett rá, hogy az egyik részben, pont egy Chimchar család nyomait követték és nagyszerű memóriájának hála, megjegyezte, miként is nézett ki az említett pokémon ürüléke.
Tudniillik, ezeknek a pokémonoknak igen sajátos a végtermékük, mivel apró piros csillogás tapasztalható meg bennük. A kutatók már vizsgálták, hogy ennek mi lehet az oka, de eddig még nem tudtak rájönni. Annyi viszont bizonyos volt, hogy ez itt bizony, amibe Natasa oly nagyszerű pontossággal belelépett, nem más, mint egy Chimcharnak az ürüléke.
- Óh, hát ez csodálatos. - mondta továbbra is dühödten az asszony, miután nagyjából megtisztogatta cipőjét és elhajította zsebkendőjét. - Akkor legalább minél hamarabb a kezeim közé tudom ragadni ezt a kis férget és jól megkínozhatom, amiért ezt tette velem. Azután megtörve, betörve átadom a vezérnek. - változott át érezhetően a hangja mérgesből, szadistává.
- Afelől semmi kétségem, hogy… - kezdte Jurij, de ekkor valami hatalmas zajra lettek figyelmesek, majd nem sokkal utána egy vérfagyasztó visításra, amire mind a ketten fölkapták a fejüket.
- Pssszt! - intette csöndre Natasa a férfit. - Mi lehetett ez?
Jurij csak megvonta a vállát, de látszott rajta, hogy őt is nagyon érdekli a dolog.
- Gyere, nézzük meg, hátha az a kis féreg lesz az! - utasította a nő a férfit, majd mindketten megindultak a zaj irányába.
Minél közelebb értek a célhoz, annál több hangra lettek figyelmesek. Már nem csak pokémonokat hallottak, hanem két fiú hangját is meghallották. Egyre közelebb és közelebb lopózták, egészen annyira, hogy egy hatalmas gumiabroncs oszlop mögött elrejtőzve felmérhessék a terepet.
- Hát ez érdekes… Csak nem ők is a Chimchar-ért jöttek… - merengett el rajtuk Natasa, de csak egy pillanatig, mert a következő percben már a kezében volt a pokélabdája.
- Várj! - szólt rá Jurij. - Most meg mit akarsz tenni?
- Elintézem a kölyköket, utána pedig én magam szerzem meg azt a tűz pokémont. - válaszolta felháborodottan a nő, mert kétségbe merték vonni a cselekedetét.
- És úgy nem könnyebb lenne, ha a kölykök fárasztanák ki azt a pokémont? Akkor az övéik is biztos elfáradnának és úgy sokkal könnyebb és gyorsabb lenne minden.
- Nem is olyan rossz ötlet. - tette el Natasa a labdát, majd húzta meg magát ismét a gumi mögött és figyelte tovább a cselekményeket. - Ahogy tovább indulnak, követjük mi is őket és csak akkor csapunk le rájuk, miután a Chimchart legyengítették! - ismertette még egyszer, a már elhangzott tervet a vénséges nő, majd figyelték az eseményeket.

[Garrius]

Treecko egy pillanatra sem szeppent meg a sziklakemény pokémon láttán. Minden kétséget kizáróan erõs ellenfél lehet, de a gekkó meg volt szokva az ilyenekkel. Az utóbbi idõben egyre komolyabb kihívásokba ütközött, és eddig még egyik sem tudott kifogni rajta. Arról már nem is beszélve, hogy már a birtokában van egy új és nagyon erõteljes támadás. Akár egyetlen magbomba is elég lehet ahhoz, hogy harcképtelenné tegye Geodude-ot.
- Rendben van, kezdjük el! – Garr hangját a Raticate keserves visítása kísérte. – Nincs idõnk verbálisan hatni rá, az idõ ellenünk dolgozik. Szinte minden pillanatban új pokémon érkezik, hogy tovább rontsa a helyzetünket. Gyorstámadással kerülj köze hozzá, és utána lakmározz kicsit az energiájából!
Valóban különös volt, hogy egymás után jelentek meg az egyre erõsebb szörnyecskék. Ráadásul ezek nem is úgy viselkedtek, mint ahogy a vad pokémonok többsége. Egyáltalán nem féltek az emberrel való találkozástól, sõt, szándékosan provokálták ki az összecsapást. Olyan ez kicsit mintha szervezettek lennének. De ki által?
A hüllõ persze ez idõ alatt már szorgalmasan tette a dolgát. Treecko mindig is fürge volt, de a rossz fényviszonyok miatt most tényleg követhetetlené mosódott a mozgása. Az egyik pillanatban még a közelében állt, majd mintha csak teleportálta volna magát, Geodude mellett termett és vörös szellemkarmaival sebezte meg azt. Elragadta a támadójuk energiáját és felhasználta a saját fáradtsága csökkentésére. Ráadásul mivel Raticate nem izzasztotta meg különösebben, már az elsõ Elszívás után teljesen kipihentnek és egészségesnek érezte magát.
Garrius a küzdelmet figyelve kizárta a körülötte lévõ világot, így csak a sikeres támadás okozta megnyugvás tette lehetõvé az agya számára, hogy felfogja a patkány pokémon fájdalmasan érces hangját. Oldalra kapta a fejét és meglepetten tapasztata, hogy az idegen még nem tett semmit, és a rágcsáló ugyanúgy szenved, mint eddig.
Azonnal tudta, hogy neki kell cselekednie. A terv összerakásához csak néhány másodpercre volt szüksége. Ugyanazt fogja eljátszani, mint Rhyhorn esetében. Lecsatolt hát az övérõl egy labdát és kicsit talán rutintalanul, de pontosan dobta Raticate felé. A piros-fehét gömb szétnyílt és magába szippantotta a szenvedõ jószágot.
- Most pedig szabadulj ki és tünés innen!
A labda remeget. Kezdetben intenzíven, majd egyre kevésbé… végül pedig teljesen megnyugodva megállt. Az elkapás sikeresnek bizonyult.
- Éédes fa**om, ez meg hogy lehet? – Garrius nem is lehetett volna ennél meglepettebb. Egyáltalán nem akarta elkapni a pokémont.
Odalépett a speciális tárolóhoz és úgy ítélve, hogy ezzel majd ráér késõbb is foglalkozni, visszaillesztette a helyére.
Treecko közben már legalább ötödször hajtotta végre a kívánt támadási kombinációt, de a folyamatos utántöltéseknek hála egyáltalán nem érzett fájdalmat. A Gyorstámadás igényelte energiát bõven tudta pótolni ezzel a megoldással. Geodude viszont egyre csak gyengült…
- Most pedig hadd lássuk a Magbombát!
A fû típus kicsit meglepõdött, ám maga is érezte, hogy az addigi módszer hatásossága ellenére sem az igazi, mivel túl lassú. Sikerült már leûznie az ellenfelét a hajótestrõl, így attól nem kellett tartania, hogy a támadásával tönkretenné az uszályt.
Kinyitotta a száját és létrehozta az alap, nagyobb méretû gömböt, amely fehér fényben tündökölt. Ez volt az kivitelezés elsõ fázisa. Második lépésként ebbõl siklott ki 3 kisebb mag, amelyek szintén világítottak és eszeveszett sebességgel vették célba Geodud testét… fejét… szóval a karjai közti részt.
Az elsajátítás ideje óta eltelt néhány óra határozottan jót tett Treecko technikájának. A Magbomba határozottabb, erõsebb és pontosabb volt, mint Krane professzor irodájában. Mindhárom töltet betalált és érintésre fel is robbant. A lökéshullám pedig elrepítette a pokémont, majdnem egyenesen a leselkedõk fejére. De ha nem is találta el õket, a robosztus alkatú lény tehetetlen becsapódása darabokra zúzta azok fedezékét…

//Prof, mi játszunk kicsit DE te bármikor beszállhatsz. Nem akarunk kihagyni, csak szórakozni és picikét haladni. Remélem neked sem jelent ez problémát.//

[Franklin Chambers]

Egy kellemesen hűvös szellő söpört végig Jurij arcán, miközben elmélyülten tanulmányozta a Geodude és a Treecko harcát. Lélegzet visszafojtva figyelte az összecsapás kimenetelét. Szórakoztatónak találta, hogy a Treecko egyedül harcol a Geodude ellen, mivel az edzője egy Raticaten akar segíteni.
Úgy tűnik, hogy a patkány pokémon, aki beszorult a roncs alá, most igen csak pácban van és a fiú, akár hogy is szeretne neki segíteni, az ijedt pokémon egyszerűen nem hagyja neki. Oda kap a kezéhez, ahányszor csak meg akarja fogni szerencsétlent. Végül elhatározza magát a kölyök, és egy labdát hajít rá. A pokélabda mocorog párat, benne a pokémonnal, de kis idő múlva, az elején villogó piros kis lámpa, egy hangos kattanás mellett kialszik, jelezve, hogy a pokémon sikeresen el van fogva.
Hogy ez volt a terve vagy csak egy hírtelen jött ötlet? Ki tudja. Jurij és Natasha biztos nem. De a férfiú azt elismeri, hogy ez volt a legjobb megoldás, amit tehetett.
- Ezek az átkozottak, ha még tovább rabolják drága időmet, én magam bánok el velük! - mérgelődött a férfi mellet Natasa. - Milyen pocsék, tapasztalatlan edzők ezek, hogy nem bírnak elbánni egy nyavajás kis Raticate-el és Geodude-val. Esküszöm… Nem sokáig bírom már ezt így nézni. - került ismét a pokélabda Natasa kezébe és dühösen szorította azt.
- Nyugodj meg. A Treecko fű típusú, míg a Geodude kő. Azaz a fiú fog nyerni. - próbálta meg nyugtatni Jurij Natasát.
- Te engem ne akarj kioktatni! - csapott a fiú fejére egy hatalmasat a nő, a tenyerével, majd tovább nézte az összecsapást. Azaz, hogy nézte volna, mert szeme ekkor elkerekedett.
A Geodude, aki az előző pillanatban még ott állt a gekko pokémonnal szemben, most egyenesen feléjük tartott, hatalmas nagy sebességgel. Natasának még arra sem volt ideje, hogy kitalálja mit is tegyen, a szikla pokémon a fedezéküknek csapódott neki és a rengeteg gumi egyenesen a nőre dőlt rá.
Jurij szerencsésen megúszta az egészet, mert hála az ő fiatalabb izmainak és csontjainak, sikeresen arrébb vetődött. Kezeivel porolva le magát, hangosan felköhögve állt talpra és nézett először az alélt Geodude-ra, azután a három gumi alatt fekvő és hangosan szitkozódó Natasára, akinek a megállításához vagy elpusztításához, kora ellenére is, több kell, mint egy vacak Geodude és néhány kerékgumi (biblia, szenteltvíz, kereszt, karó: ezek mind hasznos fegyverek lehetnek a vén szipirtyó ellen, de ezzel is csak lelassítjuk, nem öljük meg). Ezután tekintetét a Treeckora, majd annak gazdájára irányította. Kereste a másik srácot is a tekintetével, de ő a hatalmas felfordulásban valahova eltűnt. Nagyon remélte, hogy nem észrevette őket még hamarabb, és most segítségért rohan. De az is lehet, hogy lesből akar majd rájuk támadni.
- Ha a kezeim közé kaparintom, aki ezért felelős, az megnézheti magát! - visította Natasa, miközben kikecmergett az abroncsok alól. - Te ott! - nézett Jurijra. - Mire vársz még, segíts fel de azonnal!
A férfi, mint egy kiskutya rohant oda az asszonyhoz és kezeinél fogva emelte fel. Ezután a „latin szerető” külsejű férfi szemeibe fúrta a tekintetét.
- Mégis mire vársz még, tapsra? - ripakodott a férfire Natasa. - Kapd már el a grabancukat!
- Őőő… Értettem. - nézett először értetlenül Jurij, Natasa arcára, ezután viszont tekintete megváltozott. Az eddigi ésszerű és értelmes tekintet eltűnt és helyét a gonoszság vette át. Kezében megjelent egy pokélabda, amit egyenesen a Treecko elé hajított. A labda hatalmas fényt kibocsájtva kiengedte tartalmát, és egy Manky öltött alakot belőle.
A harcos pokémon dühödten ordított Treeckora, ezután szúrós tekintettel meredt annak edzőjére.
- Had mutatkozzunk be kérlek! - lépett előre Natasa, gonosz vigyorral az arcán. - Megjött a két zseni, Natasha… - ugrott Jurij mellé a nő, miközben belekezdtek belépő számukba.
- És Jurij! - vette át a szót a srác, miközben fél térdre ereszkedett.
- Ne állj az utunkba… - Natasa ennél a résznél felugrott Jurij nyakába, méghozzá egy, a korát meghazudtoló ugrással.
- Mert részed lesz pofonba. - Jurij továbbra is fél térden állva maradt, de mind két kezét széttárta.
- Veszíteni fogsz… - emelte Natasa magasba a kezeit, és a fejét is az ég irányába fordította.
- Mert a Rakétacsapat a legjobb! - fejezte be Jurij, azzal, hogy talpra állt.
Mind a ketten, ebben a pózban álltak és nem mozdultak. Meg voltak arról győződve, hogy most a velük szemben álló srác reszket a félelemtől.
A Mankey kissé türelmetlenül mocorgott, mert már éhezett az összecsapásra. Szemeivel továbbra is csak szúrta ellenfeleit, látszólag arra vártak a rakétások, hogy a fiú tegyen valamit.

[Garrius]

Geodude úgy röpült, mintha szárnyai lennének. Treecko támadásának ereje elképesztõ volt. Az egy dolog, hogy a professzornál láthatta milyen is egy elfogadható kivitelezésû Magbomba, de éles helyzetben egészen más volt megtapasztalni. Az a pokémon, aki régen csak bukdácsolt és gyermeki kíváncsisággal csodálkozott rá a világra, mára valódi harcos lett, aki olyan erõ birtokosa, ami által elsöpörhet szinte bármit. Felemelõ és egyszerre ijesztõ volt belegondolni milyen hatalom birtokosa lett Kó.
Erre az erõre szükségük is lesz, hisz bár elméletileg két pokémonja is van, gyakorlatilag Omlettre még nem igazán lehet számítani. Sõt, kicsit már aggasztotta is, hogy ennyi idõ elteltével sem mutatta semmi jelét annak, hogy szeretné megnézni a tojáshéj túloldalán fekvõ világot. Végül Raticate is eszébe jutott, akivel még mindig nem tudta mit fog kezdeni. Egyáltalán nem akarta ezt jószágot. Teljesen véletlenül fogta el, ráadásul egy koszos és büdös patkányról beszélünk, aki nem mellesleg se szó se beszéd rájuk vetette magát. Az addig rendben, hogy nem hagyhatta ott senyvedni és elpusztulni a roncs alatt, de azért nem kifejezetten vágyott egy ilyen útitársra.
A becsapódás egy egész abroncsfalat döntött ki, és ezzel felfedett két leselkedõt is. Garr meglepõdött a látottakon, elõször még segíteni is akart nekik, de aztán mikor a tekintete találkozott a férfiéval megtorpant. Fenyegetést olvasott ki a szempárból, amit tetézett az, hogy mintha csak egy párbajban lennének, az egy pokémont hívott ki Treeckoval szemben. Garr nem ismerte a szõrgolyót, így elõkapta a pokédexét. Minderre volt ideje, hisz a páros valami magánszámba kezdett, ami a trénert teljesen hidegen hagyta, így inkább a ketyere információit választotta az ingyen cirkusz helyett.
- Mankey, a harcos típusú disznómajom pokémon. Remek lábmunkájáról ismeretes, de képes nagyon erõs ütések bevitelére is. Habár általában nyugodtnak tûnhet, valójában nagyon rossz természete van. Ha tombolni kezd szinte lehetetlenség megállítani.
Garrius lezárta a gépet és felpillantott Mankey-ra. Mindez pont akkor történt mikor a párosról kiderült, hogy a Rakétacsapat tagja…
- Nem sül le a képetekrõl a bõr? – kérdezte ingerülten, mit sem törõdve azzal, hogy már befejezték-e a bemutatkozást vagy sem. – Azok után, hogy eltosztátok az akciót és elvesztettétek a Chimchart szállítás közben, még van képetek idejönni? Gerinctelen férgek! Raboltok, csaltok és mindenféle kegyetlen játékokat ûztök az emberekkel és a pokémonokkal egyaránt. Most viszont rászabtatok! Treecko Gyorstámadás!
Miközben a két gonosztevõt osztotta összeállt a fejében a terv. Egy Gyorstámadással és Elszívással feltölti a hüllõ energiaszintjét, amit végül a Magbombával koronáz meg. Mankey harcos típus, õ pedig tudta hogyan kell az ilyenek ellen küzdeni. Hitmonchan ellen ugyan veszített, de sokat tanult belõle.
Treecko szélsebesen rohant új ellenfeléhez, aki rövid idõn belül már a harmadik volt. Mivel Garr nem adott még más utasítást, a gekkó tisztában volt vele, hogy kivételesen most a becsapódásig kell folytatnia. Általában ezzel a fogással csak meglepik az ellenfelet és nem konkrét támadásra használják, de néha kell a változatosság.
Garrius is odapillantott, ahol az elõbb a másik srácot látta, de õ sem járt több sikerrel, mint a férfi. Nem találta a fiút… ami talán jobb is, hisz nem kizárt, hogy õ is ezekhez a szerencsétlenekhez tartozott. Belõlük pedig most kettõ is elég. Ám az, hogy eltûnt nem biztos, hogy jót jelent. Talán hátulról akar rárontani?
Már szívbõl utálta ezt a roncstelepet. Mióta betették a lábukat csak rossz dolgok történnek. Ráadásul percrõl percre egyre rosszabbak. A legyengült Raticate majd a csapatjátékosnak korántsem mondható Geodude, most pedig ez a két majom… elnézést, három, hisz Mankey a faját tekintve is annak számít…

[Franklin Chambers]

Natasa egész testén a harag kezdett eluralkodni. Feje elvörösödött (persze a külső szemlélő ebből semmit nem láthatott, mivel kilónyi púder tapadt a nő arcára), a pulzusa megemelkedett.
- Na, ide figyelj te kis senkiházi! - üvöltötte a jelenlegi ellenfelüknek. - Mégis mit képzelsz te magadról, hogy nem figyelsz ránk?
Egy hatalmas szaltóval Jurij előtt termett és a Mankey mellé hajította a pokélabdáját, kecsesnek nem mondható dobással.
- Féreg, téged választalak! - hívta elő a Tentecoolját, aki elég esetlenül,a csápjain egyensúlyozva állt meg. - Szuperszonikus hanghullámokkal támadj arra a kis zöld békára!
Miután kiadta a nő az utasítást, a fiúra vette sárguló szemeit: - Elintézlek és elviszem a te pokémonod is a főnöknek, biztos örülni fog neki! - kacagott fel gonoszan.
Jurijt kicsit sem lepte meg az, ami történt. Számított rá, hogy a nő is be fog csatlakozni a csatába, és hogy őszinte legyek, benne is érlelődött a harag, amiért ennyire semmibe nézik őket. Haraggal az arcán utasította a pokémonját az ellentámadásra: - Karate ütés, most! - üvöltötte a pokémonjának, habár rosszkor, mert a Treecko gyorstámadása telibe kapta Mankey-t, amitől az hátára esett.
Viszont ettől csak feldühödött a pokémon és idegtől elvakultan, iszonyatos erős csapásokkal indult meg a Treecko felé. Vele egy időben pedig a Tentacool Szuperszonikus hanghullámai is mozgásban voltak a Treecko irányába.

[Garrius]

Garriust meglepte az idõs hölgy mutatványa. Nem mindennapi látvány, hogy egy ilyen korú személy tornászokat meghazudtoló mozdulatot produkáljon. A meglepetés viszont még nem jelentette azt, hogy a tréner értékelte volna a dolgot, fõleg úgy, hogy a csoroszlya egy pokémont is kihívott ellene. A leginkább medúzára hajazó lény meglehetõsen ügyetlenül mozgott a szárazföldön, és ez mindenképpen a fiú malmára hajthatja a vizet.
- Én vigyáznék a helyedben Agatha… vagy hogy hívnak. – Valóban nem emlékezett a nevükre, mivel volt jobb dolga is, mint az idétlen bemutatót nézni. - Ebben a korban elég egy rossz mozdulat és Gyurinak kell majd hazavonszolnia. Az ízületeid nem olyan jók már, mint húsz, negyven, vagy hetvenéves korodban, így nyolcvanöt után veszélyes minden hirtelen lépés. – Szándékosan bosszantotta a nõt, látszott rajta, hogy borzasztóan indulatos természetû, és neki ki kellett használnia mindent, amivel gyengítheti a túlerejüket. – Treecko pechetekre nem fog veletek menni. Ragaszkodik hozzám és különben is allergiás a hülyékre! Ja és gratulálok, nagyon emberséges kettõ az egy elleni harcot kezdeményezni. Szép!
A hüllõnek, ha csak kis szerencsével is, de sikerült bevinnie a csapást. Mankey már próbált volna támadni, de a Gyorstámadás megelõzte, sõt le is döntötte a lábáról. Sokáig mégsem örülhettek, mivel a Szuperszonikus hullámok telibe találták.
Ráadásul a hatás sem maradt el. Treecko, a támadás végére üveges tekintettel, teljesen összezavarodva forgolódott. Amit még az is tetézett, hogy a feltápászkodott disznómajom egyre csak közeledett.
Garriusnak döntenie kellett. Nem szenvedett a bõség zavarában, mivel pokémont nem cserélhetett, és ha akarta azt a Chimchart a menekülést is kihúzhatta a listáról. Akkor mégis mit kellene tennie?
- Semmit – mondta halkan, talán az eddigi legrizikósabb tervet kieszelve. – Treecko… már ha hallasz egyáltalán, kérlek ne csinálj semmit. Hagyd csak, hogy megüssön!
Ha valaki összezavarodik két mõdszerrel „gyógyítható” ki, vagy szépen lassan megnyugtatjuk, vagy pedig lekeverünk neki egy isteneset. Hát most az utóbbi megoldás várható, mivel az elsõ verzióra sem idõ sem pedig alkalom nincs.
Mankey elsõ csapása úgy találta el a fû típust, ahogy az a pokémon enciklopádiákban meg van írva. A kar lendült és a gekkó repült.
Azonban mire földet ért már nyoma sem volt tompaságnak vagy zavarodottságnak a szemében. Garr tudta, hogy most gyorsan kell utasítást adnia, mert ennél több pofont már nem szeretett volna megkóstoltatni a pajtásával:
- Gyorstámadással kerülj valamelyik hajó mögé! – Mivel Treecko felpattant és elsuhant az általa legideálisabbnak ítélt rejtekhely mögé, a fiú is biztos lehetett benne, hogy más nincs a hullámok hatása alatt. – Most pedig menj fedezékrõl fedezékre… mint régen a Marshtomp ellen! Pont úgy, ahogy akkor csináltad. Másold le tökéletesen az akkori taktikát. Ha pedig pozíciót találsz, támadd meg a Szõrmókot!
Csapdát állított. Valójában a Marshtomp ellen nem váltogatta a fedezékeket, mindvégig ugyanott maradt, és kivárta, hogy az ellenfél a nagy keresésben hátat fordítson neki. Akkor csapott le, tapadt rá a hátára és szívta el szinte az összes energiáját. Most is majdnem erre készült, fõleg, hogy az elõzõ ütést is mindenképpen szerette volna egy kis potya életerõvel feledtetni…

[Franklin Chambers]

- Ne is gondold te kis ficsúr, hogy lehet bármennyi esélye is a te kis ostoba tervednek! - ripakodott Jurij a fiúra, miközben gúnyos vigyor jelent meg az arcán, mikor Natasa Tentacool Szuperszonikus támadása telibe kapta a Treeckot. - Mankey végezd ki! - üvöltötte pokémonjának, kicsit eltúlozva a dolgot. Noha a támadás úgy aránylag erősnek mondható, de semmiképp sem veszélyesnek, halálosnak meg egyáltalán nem.
Kissé meglepte, hogy a lebarnult srác nem adott semmi utasítást pokémonjának, de elégedettséggel töltötte el, mikor a Mankey támadása sikeres volt.
A harcos pokémon ütése hatalmasat csattanva találta el a Treeckot.
- Te ostoba, most nézd meg, hogy mit csináltál! - üvöltötte Natasa Jurijnak, miközben vézna karjaival kalapács módra verte a férfiú fejét. - Sikerült összezavarnom a pokémon, erre te meg egy karate ütéssel magához téríted. Hát észnél vagy? Komolyan mondom, néha nem értem, hogy miként is lehetünk mi ketten rokonok. - csépelte továbbra is, még erősebben Jurij kobakját.
A srác a kezével és a nyakát behúzva védte a fejét az ütések sorozatától, közben pedig próbálta minden figyelmét a harcra összpontosítani, ha már idegbeteg társa nem tette.
- Natasa, hagyd abba, nem tudtam, bocsánat! Érted? Bocsánat! - próbálta leállítani a nőt, de sikertelenül.
Ha egyszer ebben a dámában elpattant valami, akkor annak nagyon sokára lett vége. Natasa teljesen megfeledkezett a csatáról és minden erejével azon volt, hogy minél nagyobb kárt tegyen Jurij koponyájában.
- Mégis hogy merészelsz ezek után hozzám szólni, mi?! Mit képzelsz magadról? - csépelte még erősebben a fiú fejét.
Mankey és Tentacool látszólag megszeppentek a történtektől és nem tudtak reagálni Treecko támadására. Így mikor a zöld pokémon eltűnt a szemük elől a gyorstámadással, nem tudták, hogy hova is lett. Ilyedten kapkodták a fejüket ide-oda, de sehol sem lelték a kis gekko pokémont. Szerették volna mindennél jobban megtalálni, éppen ezért is lepődtek meg, mikor a Treecko egyszer csak feltűnt az egyik hajóroncs mögül és egyenesen Mankeynak szállt… Volna, ha Tentacoolban nem ébred fel a bajtársiasság és löki arrébb a harcos pokémont, igaz Tentacool ettől elvesztette amúgy is gyenge egyensúlyát és fölborult.
Ez viszont kicsit sem befolyásolta Treecko tervét, így az minden különösebb probléma nélkül tapadhatott fel a medúza hátára és szívhatta le az életét.
Az az egy szerencséje volt a vízfejű pokémonnak, hogy kettős típusának hála, normálsebzést mért rá az elszívás támadás, így nem ütötte ki őt, igaz eléggé megviselte. Csak vergődni tudott a talajon, miután a Treecko végzett vele, felkelni már nem volt ereje.
Mankey rémülten pillantott gazdája felé és elkeseredetten tapasztalta, hogy immáron már ő sem figyel a harcra, mivel a nő túlságosan is elfoglalja.
Ezzel a két pokémonnal az volt a baj, hogy képtelenek voltak saját döntéseket hozni, mivel idomították őket, verték őket, így azt tanulták, hogy semmit nem tehetnek saját maguktól, nem lehet saját akaratuk. Éppen ezért, a Mankey csak reményvesztetten állt a félig ájult társa mellet és várta a Treecko következő lépését.
Ezalatt Natasa még mindig iszonyatos sebességgel és erővel csépelte a rokona búráját. Jurij legszívesebben lelökte volna magáról, fölkiáltott volna, hogy elég, de nem merte. Félt a következményektől, félt Natasától.
Csak fél szemmel tudott a csatára összpontosítani és nem tetszett neki, amit lát. Tentacool a földön, Mankey tehetetlenül áll és várja a kegyelemdöfést, és ő meg semmit nem tehet Natasa miatt.
- Natasa, kérlek, fejezd beeeeee… - nyöszörgött a srác, de a nő dühe nem csökkent. Legalábbis addig nem, míg föl nem pillantott és észre nem vette, hogy a pokémonja igen megviselt állapotban, a talajon hever.
Hirtelen megfagyott a mozdulata közben és dermedten meredt a csatatérre. Szája ocsmány ódon görbült le, szemei összeszűkültek.
- Teeee… Teeee… Semmire kellő pokémon! Mért vagy gyenge?! - üvöltötte a Tentacooljának, gyűlölettel telt hangon. - Egyáltalán mért vagy te, ha folyton kikapsz? Kidoblak!!!! Egy ilyen mihaszna pokémonra semmi szükségem!
Jurij megrettenve hátrált társa mellől. Elborzasztotta az, ahogy a nő beszélt szenvedő társával, és immár kicsit sem tudott a harcra koncentrálni. Teljesen összezavarodott, minden vágya az volt, hogy elmenjen innen, ha a kis titok szobájába, ahol békésen és nyugodtan játszhat a pokémon plüsseivel.
A csata eldőlni látszott: Jurij nem koncentrált a harca, nem tudott utasításokat adni pokémonjának. Mankey parancsok nélkül képtelen volt a cselekvésre. Natasa őrült módon üvöltözött súlyosan sérült pokémonjával, aki képtelen volt a harcot folytatni.
A remény számukra a győzelem felé, teljesen elveszett.

[Garrius]

Garr arra számított, hogy sokáig kell várniuk a megfelelõ pillanatra, de tévedett. Elõször a mai nap folyamán, és talán kicsit ironikus módon az ebbõl származó csalódás is pozitív volt. Lehet, hogy borzasztóan rideg és veszélyes környezetbe csöppentek, ám a stratégiai ismereteik eddig minden akadályt leküzdöttek.
A tréner nem értette mi folyik a támadó közt. Teljesen összezavarta az idõs hölgy reakciója, nevezetesen, hogy brutálisan ütlegelni kezdte a fiút. Tény, hogy nem volt a legjobb ötlet megtámadnia az összezavarodott hüllõt, de azért ez a tett nem érdemel ilyen kegyetlen szankciót. Kezdetben azt hitte, hogy ez valami csel, de aztán rá kellett jönnie, valóság, amit lát.
- Pszichopata szipirtyó! - Ezzel viszont le is zárta az este azon részét, amelyet a veszekedés, vagyis verekedés megfigyelésére szánt, a koncentrációja ismét csak és kizárólag a küzdelemé volt. – Kó, most!
Treecko a jelek szerint tökéletesen megértette a tervet. Pontosan arról a helyrõl tûnt elõ, ahová eredetileg befutott, igaz valószínûleg az ellenfelei már azt sem látták a nagy kavarodásban.
~ Meglehetõsen rosszul képzett pokémonok – gondolta. – Nem koncentrálnak és a trénereikre sem igazán számíthatnak. Talán mégsem lesz olyan nehéz dolgom, még a túlerõ ellenére sem.
A hüllõ villámgyorsan suhant Mankey felé. Már tárta is szét a karjait, hogy megragadhassa, de az ismeretlen zöld medúza, bátor akciójának hála eltévesztette a célpontot. A disznómajmot megmentette, magát viszont már nem tudta.
Treecko megragadta és tekintetét a másik pokémonon tartva elkezdte az Elszívás támadást. Mindezt magától csinálta, Garr megerõsítõ szavai nélkül. Nem gép volt, vagy megfélemlített játékszer, aminek mindig, minden körülmények közt csak a parancsot szabad teljesítenie.
Furcsállotta, hogy Mankey meg sem próbált segíteni, az imént õt megmentõ másik pokémonnak. Ez viszont neki nagyon is jól jött. Addig lakmározhatott az energiájából, ameddig csak akart. Teljesen feltöltötte saját magát, sõt a végén már „újrahasznosítás” nélkül csapolta, pusztán, hogy ezáltal gyengítse.
- Elég volt! – Csak a tréner szavai miatt hagyta abba az Elszívást.
Hátraszökkent az ellenfelektõl és erõtõl duzzadva várta a folytatást.
Garrius az idegenekre pillantott. Azok még mindig inkább egymás kínzásával törõdtek. Illetve a nõ még szegény, védtelenül hagyott pokémonjának is osztotta a szidalmakat.
- Kó, fejezzük be! Magbomba!
Fölényes hagja azonnal cselekvésre késztette a zsebszörnyet, aki kinyitotta száját és az elõbbi módon, három világító magvat lõtt az egymáshoz közel helyezkedõ ellenfelekre. A csapás betalált, a robbanás pedig annak rendje és módja szerint bekövetkezett.
- Szégyellhetitek magatokat – mondta a keletkezett por és füstfelhõn keresztül. – Nem a pokémonod volt a hibás, hanem te, amiért nem figyeltél rá. Illetve azért is, mert egyáltalán ilyen terepen harcba küldted, holott szemmel láthatóan nehezen tudott megbirkózni a szárazfölddel.
Treecko közben odabaktatott a mestere oldalára és várta, hogy a por leszálltával megtudja, mi maradt a másik két harcosból.
Még nem is sejtették, hogy a sok hangoskodás és robbantás felkeltette a telep tejhatalmú urának figyelmét. Sem pedig azt, hogy már rohanva közeledik ellátni a rendetlenkedõk baját. Chimchar valóban itt volt és nagyon haragudott azokra, akik megzavarták az itteni rendet és belerondítottak a harcok által megalkotott királyságába…