Végzetes látogatás

[Webber]

A város fõterén sétálva egy mondatfoszlány ütötte meg a fülemet:
- … Persze az elhagyatott erõmûben akad néhány …
Egy pillanatra megdermedtem, majd mintha arra lenne dolgom, sarkon fordultam és elindultam a két srác felé. Megpróbáltam minél elõbb hallótávolságba kerülni hozzájuk, de még így is lemaradtam arról, hogy mi is lehet az erõmûben. Valahol már olvastam róla; talán egy szórólapon. A város szélén fekszik és ahogy a neve is mutatja, eléggé elhagyatott. Persze egy-két elektro-pokémonnal mindig összefut bent a vándor, sõt biztos vagyok benne, hogy van még valami titok, ami miatt régebben még szervezett túrákat is vezettek oda. Egészen tavaly februárig, amikor is az egész csoport egyszerûen eltûnt. Nem is tudom, mi lett velük. Talán mintha azt hallottam volna, hogy pár napra rá a Hold-hegyen találtak rájuk, egy addig fel nem tárt és amúgy elég szûk barlangban. Mondjuk ahhoz képest, hogy mekkora felhajtás volt az eltûnésükkor, az elõkerülésükrõl csak itt-ott lehetett hallani. Talán mert még mindig az erõmûben vannak. Az elõttem haladók is csak az eltûnésüket említették meg, így kénytelen voltam megszólítani õket.
- Elnézést, de épp hallottam, hogy az erõmûrõl beszélgettek. Biztos ti is hallottatok az eltûnt csoportról. Ti hogy tudjátok, hogy kerültek vissza azok az emberek? – Kérdeztem, tudtukra adva, hogy tudtommal visszakerültek az eltûntek.
- Hát, én úgy hallottam, hogy a kikötõben találtak rájuk, szinte teljesen átfagyva. – Micsoda? És mi van a barlangos sztorival?! – Gondoltam magamban .
- Értem. És esetleg nem ismertek valakit az eltûntek közül?
- Sajnos nem.
- Én sem. – Szólalt meg a másik is.
- Nem lehet, hogy ez csak egy ilyen városi legenda? Hogy még ködösebb legyen az erõmû története és hogy még többen menjenek oda?
- Nem hiszem. Különben nem osztogatnák ezt. – Nyújtott oda nekem egy szórólapot.
„Az erõmû látogatása újra lehetséges! Naponta egy alkalommal, elõzetes jelentkezés alapján.”
- Hm, ez jól hangzik! Hol lehet jelentkezni?
- Ott, a sárga bódé mellett. – Mutatott egy mögöttünk lévõ épületre.
- Értem. Azt hiszem, akkor megyek is jelentkezni. Köszönöm az informálást!
- Szevasz… Hát, az a csávó biztos nem idevalósi, különben tudná az igazságot, és azt is, hogy nem az idegenvezetés és az erõmû népszerûsítése ennek a szórólapnak a célja.

Az épület elõtt már várakozott néhány ember, mikor bementem. Elintéztem a jelentkezést, kifizettem a gyanúsan olcsó jegyet, majd mivel még csak egy kávéautomata sem volt a helyiségben, így kimentem. Ezalatt a pár perc alatt még jöttek néhányan, de úgy tûnt, hogy a fél óra múlva induló csoport nem lesz nagyobb 10-15 fõnél.
Nézegettem az arcokat, hátha felismerek valakit, de mindenki idegennek tûnt.


//a cím még erõsen béta állapotú

[Trant Hardwin]

Egy érzés vezérel engem. Nem tudok ellenállni, valahogy társaimra is átragad ez. Mintha csak egy hatalmas csábítás lenne, ami ellen védekezni akar az agyam, de a szívem nem képes rá. Fogatlan egyetlen egyszer sem ellenkezett, mikor felültünk nõvérem magángépére, és azonnal Kanto régióba repültünk. A nekünk dolgozók nem kérdeztek semmit, már megszokhatták az ilyen kilengéseket a családomtól. A gép hosszú repülés után sikeresen leszáll a legnagyobb városban, innen pedig már csak egy kis hátizsák, és mostanában nyeregként használt puha takarót visszük magunkkal. Fogatlan azonnal a hátára enged, és mostanra már vaskos lábaival úgy szeli az utcákat, mint még soha sem.
Tucatnyi utcát hagyunk magunk mögött, egy ismeretlen város, ismeretlen környezetében. Senki sem akad az utunkba, talán csak mert egy ponyta nagyságú rattatán lovagolok, vagy mert õk is érzik, amit mi. Hírnökök vagyunk, egy ügy érdekében, ami nem a miénk, de azzá kell tennünk. A célunk még nem tudjuk, de egy õsrégi erõmû. Akár egy hatalmas csapda úgy magasodik szinte minden felé, fel-felszikrázó fényével hívogatva az arra tévedõket. Csalva saját magába, hogy bent rájuk hozza a világ minden összes keservét.
De mi ilyennel nem törõdünk, nem törõdhetünk, mert maga a szívünk húz felé. Ember tömegeket hagyunk magunk mögött, míg el nem érjük az erõmû bejáratát. Semmit nem tudunk róla, semmit nem hallottunk róla, teljesen idegen környezet, ám egyetlen út mégis elõttünk lebeg. Sárga akár a mesebeli, és ugyanúgy követni is fogjuk, hogy elérjük a nagy csodát.

[/justify]

[Webber]

Épp elindulok egy számomra szimpatikus lány felé, amikor pár centivel elõttem elszáguld valami nagy lila folt. Egy Rattata lett volna? És mintha valaki ült volna a hátán. Olyan abszurd kép volt ez, hogy egy pillanatig azt hittem, hogy ez már az idegenvezetés része, vagy netán pont az idegenvezetõnk. De mivel még csak nem is lassított, ezért megpróbáltam kiverni a fejembõl, hogy majdnem elcsapott egy hatalmas egér. A lányhoz idõközben megérkeztek a barátnõi, így már nem volt olyan nagy kedvem odamenni.
Közben az idegenvezetõ is befutott, illetve kifutott az épületbõl, kezében egy sárga-fekete zászlóval. Épp azon tûnõdtem, hogy minek is kell az a zászló, mikor elkezdte hadarni a betartandó szabályokat. Nem nagyon figyeltem, de gondolom ilyenekrõl beszélhetett, hogy ne szakadjunk le a csoporttól, ne nyúljunk semmihez, ne akarjunk pokémonokat fogni út közben...
Ezután szépen lassan elindultunk az erõmû felé. Pont arra, amerre a Rattata is haladt. Ezzel a tempóval legalább két óra, mire kiérünk a városból és eljutunk az erõmûig.
Egy óra kínkeserves, tyúklépésben történõ séta után megálltunk pihenni! Van, aki elfáradt?!
Mikor valaki felvetette, hogy menjünk már el egy cukrászdába fagyizni, mert hát olyan meleg van és nincs is messze, úgy döntöttem, hogy elõremegyek és majd az erõmûnél bevárom õket.
Annyira zavart ez a totyogás, hogy futva indultam el célom felé, majd alig több mint negyed óra alatt meg is érkeztem az erõmû bejáratához. A kerítés eléggé viharvert volt, több helyen is lyukat vágtak rajta azok az emberek, akik nem akartak fennakadni a szögesdróton. Lefeküdtem a kissé megsárgult fûbe, majd hátizsákom kisebb részét a fejem alá téve, szemeimet becsukva próbáltam kitalálni, mi vár minket bent.

[Trant Hardwin]

A nagy csoda pedig váratott magára, legalábbis ami engem illet. Fogatlant talán a hívás, jobban vonzott mint engem, ezért nem gondolkodva vetette elõre magát. A fülét húztam ahogy csak bírtam, és sikerült is elirányítani a megfelelõ irányba. Mert hát ezzel a tempóval, és ami ennél is fontosabb ezzel az iránnyal, a kemény téglafalnak rohantunk volna neki, így legalább az ajtót célozzuk meg egy felbõszült tauros erejével.
A számításaim jók voltak, csak hát ennyi nem mindig elég. A ajtó egy erõs fém, kétszárnyú kapu. Így hát mikor Fogatlan teljes sebességgel belecsapódik, nem kicsit lepõdünk meg hogy zárva van, és az erõhatás ellenére sem nyílik ki. Hát igen, azok a vasláncok csak érnek valamit, meg az a méretes lakat. Így hát a sebesség megmaradás törvényének engedelmeskedve, amit érteni nem értek, sõt még nem is hallottam róla, de ettõl függetlenül még hat rám. Úgyhogy Fogatlan, megáll. A sebessége egy pillanat alatt nullára csökken, és eszméletét is elveszi, mert hát a vasba ütközés már csak ilyen hatással van a lényekre. Nekem nincs ilyen esélyem, a rögtönzött nyereg nem fog meg, csak kirepülök belõle, és még a kezeimet arcom elé tudom kapni, hogy a landolás ne olyan erõvel érjen, mint ahogy kellene. Nagyot koppant a fejem, és utána a világ sötétségbe borult. Legalábbis számomra.

[/justify]

[Webber]

//ezt már el is felejtettem :-D : "Szevasz… Hát, az a csávó biztos nem idevalósi, különben tudná az igazságot, és azt is, hogy nem az idegenvezetés és az erõmû népszerûsítése ennek a szórólapnak a célja." Szóval fel akarnak használni 'emberi erõforrásnak', vagy valami hasonló.

- Te jó ég, mennyi Pikachu! - Kiáltottam hangosan, amire az összes említett pokémon felém nézett. Nem tudtam, hogy most elszaladnak, vagy rámtámadnak, de az elõbbinek jobban örülnék.
Így is lett, kiszaladtak a terembõl. Én pedig utánuk! El akarok kapni egyet! A szomszéd teremben egy hatalmas szikla volt, ami körül ott voltak a pokémonok. Nem tudtam, mit akarnak csinálni, így rögtön cselekedtem. Feléjük dobtam egy pokélabdát, ennyi közül biztos eltalálok egyet. 'Reccs!' Ejj, a nemjóját, pont a sziklát találtam el. A labda kettétörik, majd arrébbpattog. Nem baj, van még itt pokélabda! Nyúlnék a következõ után, de hirtelen az összes Pikachu elkezd vakító fehéren világítani. A szikla villámbõbõl volt, õk pedig átalakulnak! Eltakarom a szemem, mert nem akarok maradandó látáskárosodást szenvedni, majd mikor újra feléjük nézek, már egy tucatnyi Raichu áll elõttem. A maradék sziklát felemelték a farkukkal... Csak nem felém akarják dobni?
Nem. Feldobták a levegõbe, majd szétszéledtek. A szikla persze nem maradt fent, hanem egy hatalmas robajjal földet ért

Mintha rémálmom lett volna, felülök a fûben. Miért álmodok mindig ilyen furcsákat? Körülnézek, hogy álmodtam-e a hangot, vagy inkább az ébresztett fel. Ekkor látom meg a kapu elõtt heverõ hatalmas Rattatát, pár méterre tõle pedig a gazdáját. Mi van? Ha ezek ide tartottak, hol voltak eddig? Sokkal elõbb ide kellett volna érniük nálam? Lehet, hogy a Rattata megkergült és csak össze-vissza szaladgált, hátán a gazdájával?
Elindulva feléjük látom, hogy Rattata még ráng valamelyest, ráadásul nem is mennék annyira a közelébe, így a lovasa, vagyis az 'egerese' felé veszem az irányt. Közben elõhívom Poliwag-et.
- Hát ez bizony elájult. Állapítom meg, miközben kézbeveszem pokémonomat.
~ Poliwag, vízágyú! Mondom magamban, majd jót kuncogok az elképzelt eredményen.
- Poliwag, fröcskölj erre a szegény párára egy kis vizet!
'Loccs!' Hát ez kicsit több lett, mint amennyire gondoltam, de legalább kezdett magához térni. Vagy csak az utolsó idegmozgásokat látom az arcán?

[Trant Hardwin]

//Na igen erre nem gondoltam, hogy akkor ti hamarabb értek ide, de nem gond, akkor kissé kanyargós volt az utunk amit követtünk. Másrészt az „egerese” nagyon nagy duma. Hát van egy tervem majd összejön, vagy sem, amúgy csak kellett valami indok, hogy ide jöjjek.//

Hát jobb híján arra ébredek, hogy Fogatlan felébred. Mármint a víz az arcába csobban, amitõl rángatózása még intenzívebb lesz, amitõl én is kapok egyet, majd letörik a hátam tõle. Ez pedig elég ahhoz, hogy kábulat völgybõl, fájdalom hegyre érjek.
- Azt a cikkcakkos chalizard fogait! – káromkodok ízesen, ahogy a nagyobbaktól tanultam. Úgy éreztem most jött el a pillanat, hogy be is vessem a dolgot, még ha nem is pontosan tudom, miért is szokták mondani. Megrázom magam, mert hát poliwag áldásos munkája, azért rám is hat. Fõleg mikor már éberen állok fel, de csak azért is beterít vízzel… Mert hát a parancs az parancs, és vízágyút kellett használnia, hát azt is használt. Megrázom magam mint egy growlyte, és látom rattatám is ezt teszi.
A szeme megvillan, és de most én vagyok a gyorsabb, mielõtt még bárminemû szörnyûséget is képes lenne elkövetni, övemrõl éppen csak leemelve a labdát, hívom vissza. Csak úgy hónom alatt tartva a kis tárgyat, hogy még felkészülni se legyen rá ideje. Ahogy Fogatlan eltûnik, agyamat, a halálfélelem, és a sérülésektõl való rettegés már nem uralja, így marad idõm rendes értelmes gondolatokra is.
- Hol a megveszekedett taurosba vagyok én? – Jön a kérdés, ami talán már egy kicsit megjátszott, de hát mi mást lehetne engedni egy nyolc éves kiskölyöknek, ha nem a játékot. Lassan nézek körbe, míg a látóteremet a hatalmas épület foglalja el, még kell jó sok fokot forognom, hogy a megmentõm… vagyis az ébresztõmet is megpillantsam. - Hát te meg ki vagy? Hol vagyunk? És miért lövetsz még mindig vízágyúval minket? – Ajkaimat elhagyják a logikus kérdések, legalábbis számomra azok. Igaz az utolsókat magamnak is kellene tudnom, de hát delíriumos állapotomban, nem éppen tudtam ilyen apróságokra is figyelni.

[/justify]

[Webber]

Ez a Rattata mindjárt megesz! Pedig én csak segíteni akartam. Illetve nem csak akartam, hanem segítettem is. Szerencsére gazdája visszahívja, mielõtt nagyobb gond adódna az ijedelmemen (de furcsa szó :-D ) kívül.
Most meg jönnek a kérdések, amit inkább én kérdezhetnék tõle, kivéve azt, hogy ki is vagyok én.
- Hát hogy hol vagy, azt neked is kéne tudnod... jaj már, állj már el a vízágyú elõl, direkt állsz bele a közepébe?! Na szóval a Rattatádon csak utas voltál, nem is vezetõ? Vagy mindketten az elhagyatott erõmûhöz akartatok jönni, csak a becsapódás következtében elfelejtetted?
Most tûnik fel igazán, hogy ez a gyerek még csak gyerek. A földön fekve nem tûnt ilyen alacsonynak. Honnan van egy ilyen fiatal fiúnak ekkora pokémonja? Bár lehet, hogy csak mélynövésû, így inkább nem kérdezek rá, hátha tévedek.
Idõközben visszahívom Poliwaget a labdájába, majd kezet nyújtok neki:
- Amúgy Webber.

//ezt talán majd a következõbe:
//Egy-kettõt hátrébb lépve (hogy kompenzáljam a magasságbeli különbséget) elkezdem mesélni, hogy ÉN miért vagyok itt. Hogy Õ miért van itt, azt neki kell tudni.

[Trant Hardwin]

//Hát nyolc éves vagyok, az azért feltûnik látszatra is, és nem törpének néznek, igaz ebbe a mangába nem nagyon lehet megmondani, hogy milyen korú is valaki //

Kezem arcom elé tartom, míg nem jön a jó tanács, hogy igazán ki is állhatnék a vízsugár elõl. Hát igen, erre biztos rájöttem volna ha nem kóvályogna ennyire a fejem. Na mindegy is, kiállok, de azért még egy pillanatig követ a víz, végül csak alábbhagy az is. Van ám ereje a kis vizipokémonnak, de mivel kipécézett magának figyelni fogom. Két ujjamat szemem felé mutatom, elég közel, majd lassan és a lehetõ legfélelmetesebb a nagyfarkúra. Meredten bámulom még egy kis ideig, majd lassan emberi beszélgetõ partnerem felé fordulok.
- Hát nem tudom hogyan is kerültem ide. Azt tudom Narancs szigeteken voltunk, mikor megéreztünk valamit. Egy hívást, ami egy világítótorony erejével égette bele agyamba, hogy ide kell jönnöm. Utána már csak arra emlékszem, hogy vízzel locsoltatsz meg. És hogy piszkosul fáj a fejem. – Tapogatom meg fejem búbját, ahol éppen testem egy kis kinövés emel a magasságomon még vagy öt centit. Felszisszenek az érintésétõl. - Hát a fejfájásra legalább már rájöttem. Aúúúú…. Jaa, hogy a rattatám? Fogatlannak hívják, kissé heves… engedetlen… durva… - Megjelenik a homlokomon egy szépen dagadozó ér, ami elég vért próbál igen csak rövid idõ alatt juttatni az agyamba, ahogy az elmúlt hónapok megpróbáltatásaira gondolok, amit át kellett élnem Fogatlan miatt. - erõszakos… gonosz… maga az ördög. – Fogaimat csikorgatom, és kezem ökölbe szorul, végül egy varázsütésre arcom kisimul, akár egy dittoé. - Erõmû? – Szalad fel majdnem a szemöldököm a homlokomra, amit csak a fejpántom tudott megakadályozni. Így a karambolt sikeresen elkerültük. Lassan hátra fordulok, és szemügyre veszem a hatalmas romos épületet. Hát ilyen nincs, hogyhogy eddig nem vettem észre? Lassan emelem fel a tekintetemet, ahogy pásztázom végig, míg egyszer csak a csúcspontig már nem hajlik a nyakam, és mint egy fa újra csak kidõlök. Puha fû megfogja esésemet és szájam követi szemöldökömet. - Azt a nemjóját, ez már annyira lepukkant, hogy be akarok menni. Biztos nagyon félelmetes lehet bent. – A kinyújtott kezet megfogom, és igaz nem éppen ezért lett a gesztus de fel is segítem magamat. - Trant, mármint a nevem Trant. Szóval te miért is jöttél? Mármint ha jól sejtem be akarsz ide menni, már csak azt nem tudom hogy miért is. – Újra felteszem a kérdést, igaz kicsit másképpen.

[/justify]

[Webber]

//hány éves is Ash?

Trant - mint kiderült - érdekes kézmozdulattal tudatja Poliwaggel, hogy bizony megjegyezte õt. Közli velem, hogy fogalma sincs, miért pont ide jöttek, egyszer csak megéreztek valamit. Néhányszor durva szóval illeti Rattatáját, miközben újonnan kinõtt testrészét - egy csúnya púpot vizsgálgatja feje tetején.
Ééés... eljut a tudatáig, hogy egy erõmûnél vagyunk. Elkezdi vizslatni, majd elterül a fûben. Még csak nem is kapálódzott, így nem tudtam, hogy direkt dõlt el, vagy elesett.

Kézfogásomat kihasználva feltápászkodik, miközben a nevét is elárulja.

- Nem véletlenül van úgy lepukkanva. - Válaszolok nemrég feltett kérdésére. - Nem hallottál még errõl a helyrõl? Jóideje már csak idegenvezetõvel lehetett aztán tavaly eltûnt egy egész csoportnyi ember, és eléggé ellentmondásos információk vannak arról, hogy hogyan kerültek elõ, illetve hogy elõkerültek-e egyáltalán. Szóval azóta nem nagyon szerveztek ide semmilyen programot. Ma viszont; bizony pont ma! Újra megnyitják az erõmûvet a látogatók elõtt. Igazából én is egy csoporttal jöttem volna, de olyan tempót diktáltak mint egy reumás Snorlax, így kicsit elõresiettem. Szóval ha gondolod, jöhetsz a csoporttal együtt, legfeljebb egy, másfél óra múlva biztosan ideérnek. Amúgy semmi konkrét oka nincs annak, hogy bemenjek, de milyen jól hangzik már, hogy megnézhetünk egy olyan helyet, ahonnan eltûnt egy tucat ember? Meg azért a bent kószáló elektromos pokémonok is érdekesek lehetnek.

[Trant Hardwin]

//Most nem jut eszembe mennyi éve is megy a pokémon, de szerintem már túl van a húszon bõven mivel 10 éves korukban szoktak elindulni a srácok edzõsködni.//

Fülemet csak hegyezni tudom ezekre a jó hírekre. Szájam szélesre húzódik, ha még egy centit is növekedne a rés talán már le is tudnám magamat fejezni a mosolyommal. Agyam kattog, mint egy rozsdás gép. Tudatomba felmerülnek a dolgok, romos épület, szörnyû titkokat rejtõ kamrák, veszélyes pokémonok, és ami a legrosszabb hihetetlenül kívánatos rejtély. Nem is tudok ellenállni neki.
- Azt a pikuláját. A terem buráját nekije, hogy ilyen létezik és még nem is tudtam róla. Ez semmi a kincskereséshez a birtokainkon, vagy az óceánba való kalózkincs kereséshez. – Fordulok Webber felé, és mint aki valami finom látványt látott, szájam sarkában igen csak nagy mennyiségû nyál kezd el termelõdni. - És te hogy bírod ki egyáltalán, hogy ne menj be. Itt van elõtted egy karnyújtásra, és még midig itt toporogsz? - A veszély soha nem zavart, túl kicsi vagyok hozzá hogy megértsem. Ha minden igaz, mert hát eddig még soha nem is gondolkodtam el rajta. Úgyhogy elõször mintha csak félnék az isteni közbelépésétõl elõre teszem a bal lábamat. Mikor semmi nem történik rájövök nem fogják megakadályozni az égiek a tettemet. Jöhet a jobb, még egy kis várakozás, és már egész bátran léptetek elõre, egészen az elõttem lévõ ajtóig.

[/justify]

[Webber]

- Hogy miért vagyok még kint? Mert ahogy az elõbb is mondtam, csak idegenvezetõvel lehet bemenni. - Világosítom fel újra, miközben látom rajta, hogy mindjárt átmászik a kerítés egyik lyukán, vagy átugrat felette Rattatájával.
- Jobb lenne, ha te is inkább megvárnád a többieket és velük, illetve velünk mennél csak be.

Észrevétlenül megpróbálok úgy Trant elé állni, hogy kitakarjam elõle a kerítésen tátongó lyukakat. Bár ez eléggé sziszifuszi munkának tûnik, mert most meg azon a lyukon, amit az imént takartam ki elõle, egy vad Meowth szaladt ki, észre se véve minket. Már épp azon vagyok, hogy utánairamodjak, amikor rájövök, hogy miért is nem akarom, hogy ez a gyerek bemenjen az erõmûbe. Valamiért féltettem õt. Pedig alig öt perce ismertem, õ mégiscsak egy alig tíz éves gyerek, - már majdnem egészen biztos voltam benne, hogy nem törpenövésû - nincsenek itt a szülei, egyedül van. Hát ki vigyázzon rá, ha nem én?!

Õ pedig mindezt abszolút figyelmen kívül hagyva lassan, minden lépését megfontolva elindult az ajtó felé. Sõt, mivel nem volt túl messze az a nyílászáró, így hamar meg is érkezett. Mivel elõbb a Rattatája frontális ütközése sem tudta betörni azt, karba tett kézzel vártam, hogy is akar bejutni.


//dehogy várjuk meg õket :-D

[Trant Hardwin]

//Akkor hajrá//

Webber elállja az utamat, elõször nem tudom hogy minek, majd rájövök, hogy a vad pokémontól akart megvédeni. Ez kissé meglep, de egy meowth kevés ahhoz, hogy kicsit is berezeljek. Éppen elszalad mellettünk, és már meg akarnám lepni Fogatlannal, de nem kellet csinálnom. Úgy elszelelt, mintha nem is lett volna ott.
- Nyugi nincs baj, a legtöbb pokémontól nem ijedek meg. Az eddigieket és én magam fogtam el, saját kezûleg. Senki nem segített. – Ezzel átbújok Webber karja alatt, és az egyik rám méretezett lyukon keresztül belépek. Még csak nem is kellett lehajolnom, csak a hajamat birizgálta meg egy kicsit.
- Na mi lesz már, jössz vagy maradsz. Ha nem sietsz több kincs marad nekem. – Vigyorgok mint a tejbetök, és úgy indulok meg az épület belseje felé.

[/justify]

[Webber]

//hát ha a kerítésen át mentünk be, akkor még nem vagyunk bent az épületben, még csak az udvaron vagyunk.

Közli velem, hogy õ aztán nem fél a pokémonoktól, majd átbújva a karom alatt bemászik, jobban mondva átsétál az egyik nagyobb kerítéslyukon.
- Hát az egy dolog, hogy nem félsz tõlük, de õk attól még rádtámadhatnak. - Mondom, próbálva kicsit felébreszteni benne a felnõtt emberekben lévõ óvatosságot.
A kerítés túloldaláról még vissza is szól, hogy ha nem megyek, akkor bezsebeli az összes kincset.
Miféle kincset? Az eltûnt emberek koponyáit, vagy mit?
Felkapom a hátizsákom, majd én is átbújok a lyukon. Próbáltam minél jobban lehajolni, de a táskám valamelyik kiálló bizgetõje beleakadt a kerítésbe és szépen visszarántott.
- Hogy az a... Jynx csókolna meg, aki meggyártott! - Káromkodok egyet, majd kibújok a táska pántjaiból és kiszabadítom.
Nagyokat lépve utolérem Trant pajtást, majd megtudakolom tõle, hogy is kíván bejutni az épületbe. Gondolom ugyanúgy, mint azok, akik a lyukakat vágták a kerítésre, de nem akarom megkönnyíteni a dolgát.
- És most hogyan tovább? Az ablakok elég magasan vannak és ha jól látom, rácsok is vannak rajta.

[Trant Hardwin]

A kerítésen keresztül az udvarra jutok, hát igen a követõm, vagy minek is hívjam magamban a tagot, aki nem átallott pofán locsolni, éppen valami érdektelen dolgot beszél. Mert hát az egész lényege az, hogy megtámadnak minket a pokémonok. Hát hogy máshogy is lehetne õket megfogni, vagy éppen kideríteni a nagy titkot. Mi körbelengi ezt a hatalmas épületkomplexumot.
- Óóóóó ne légy már doduo, még tán a hátad is tollas ha megnézném. – Hát mi más is lenne a cél, ha nem a fõbejárat. Máshol be se mennék, ha van valami itt, akkor onnan indul ki, és ott lesz a kaland kiinduló pontja. – A bejárathoz – vezénylek, és már indulok is, de hirtelen megtorpanok. A szememmel nézek, de fogalmam sincs merre is lehet az a bizonyos, amit célomul tûztem ki magam elé. Gondterhelten, homlokomat ráncolva nézek körül, és végül feladva a küzdelmet az elkerülhetetlennel nézek szembe. - Hogy is lehet ide bejutni? – Hátha társam többet tud mint én, mert hát õ a nagy magas mindentudó öreg, kik azt hiszik mindent tudnak a világ összes dolgáról.

[/justify]

[Webber]

- Hát gondolom ha körbejárjuk az épületet, biztos belebotlunk a fõbejárat küszöbébe. De szerintem a kerítésen lévõ kaputól induló út is a fõbejárathoz vezet, szóval biztos, hogy megtaláljuk. De szerintem ha már a kapu is annyira be volt zárva, hogy a Rattatád (véletlen) lefejelése sem tudta betörni, akkor az épület bejáratát sem fogjuk tudni csak úgy kinyitni. Ha nem akarjuk megvárni a csoportot, akkor egy kis segítségre lesz szükségünk.
Levettem az övemrõl a leghátsó pokélabdát, majd az ég felé dobtam.
- Zubat, gyere elõ!
Denevérem szárnyát csapkodva materializálódott, ladbája pedig szépen visszaesett a kezembe, mintha csak egy mesében lennénk.
- Zubat, használd a szonárodat és keress nekünk valami használható bejáratot! - Adom ki az utasítást.
Õ szinte rögtön elindul az épület hátsó része felé.
- Kövessük!