A Dunsparce-os srác

[Webber]

Már jópár hete annak, hogy visszaadtunk a legendás madár-triónak a gömböt, de még mindig úgy érzem, hogy azóta nem tudtam kipihenni magam.
Fájó nyakkal és ezért kissé feszültn ültem az egyik kávézó szabadtéri asztalánál, kevergetve a már rég kihűlt kávémat. Még mindig álmos voltam, pedig délelőtt 11 óra volt, mikor felébredtem, most pedig már dél körül járhat az idő. Már napok óta formálódott bennem, hogy mi a gond és most ki is mondtam a kávéscsészémnek.
- Unalom.
A múltkori kaland olyan intenzív élményeket adott, hogy azok mellett eltörpül egy strandolás, egy fagyi, vagy akár egy pokémon-csata. Legalább is elméletben, mert a fagyin kívül a többivel nem igazán volt kedvem kísérletezni.
Nem tudom, Attila hogy dolgozta fel az akkor történteket; talán ő élvezi a szokványos hétköznapokat.
Ekkor azonban meghallok egy ismerős hangot. Nem ismertem fel rögtön, hogy kihez tartozik, így kissé izgatottan kezdtem el szememmel keresni a hang forrását. A hang egy kisfiútól jött, aki valószínűleg az édesanyjával veszekedett. Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, honnan is ismerem őt. Kissé elmosolyodtam, miközben 'lelki füleimmel' hallottam anyukáját:
~ Még hogy csokifagyi, a múltkor is majdnem összedőlt miattad a világ!
Ő az a fiú, aki egy Dunsparce-ért cserébe ellopta a madarak gömbjét a professzortól. Bár a madarak nem emiatt lettek dühösek, a média eléggé leegyszerűsítette a történteket és a kisfiú sem tudott mindent titokban tartani anyukája előtt. De valószínűbb, hogy valami teljees máson szólalkoztak össze.
Megkapta egyáltalán azt a pokémont? Mikor arra a következtetésre jutottam, hogy 'nem', a kisfiú ezt kiáltotta az anyjának:
- De nekem akkor is kell egy és szerzek is egyet! - Majd kirántotta kezét anyja szorításából és elszaladt. Anyukája pedig, mintha mi se történt volna, megigazította haját, sarkon fordult és elindult (valószínűleg) hazafelé. És mi lesz a gyerekkel?
A kávéról teljesen megfeledkezve a fiú után siettem. Amilyen 'szerencsés' szegény, még a végén megint valami gonosz ember markába kerül.



//azért írtam az elején jópár hetet, hogy ne tűnjön furának, hogy 'tegnap' még csak egy Bulbasaurod volt, most meg már van 3 másik is.

[Attila]

Egyhangúan jártam a várost, mellettem Bulbával, akinek szokásosan a bugyuta vigyor terült szét az arcán. Szép verőfényes napsütés, nyüzsgő emberek, egy igazi betondzsungel közepén vagyunk üzletekkel körbezárva, ahol a legolcsóbb valaminek is igen borsos ára van. De semmi gáz, nem bánom igazán, elvégre én ilyennek szoktam meg ezt a várost, így is fogadom el.
Szememet a járdán tartva haladtam előre, belemerülve a gondolataimba, mikor hirtelen egy kisebb test frontálisan belém ütközik és lever a lábamról. Ez persze egyből kizökkent a gondoltaimból és kíváncsian, sajgó fenékkel állok fel felmérni, hogy mi is történt. Egy nálam jóval fiatalabb gyermek velem szembe tápászkodik fel a földröl lesöpörve magát, majd indulna tovább, ha nem kapnám el a karját.
- Állj csak meg te kis suhanc! - rivallok a gyerekre, aki nekem valahonnan nagyon ismerős, csak nem tudok valahogy rájönni, hogy honnan is. - Mégis mi a fenét képzelsz, hogy csak fellöksz és minden bocsánat kérés nélkül rohannál tovább?!
Bulbasar tőlünk néhány lépésre leülve szemléli az eseményeket kíváncsian. Igazán rég volt már része pokémonösszecsapásban, így talán reménykedik benne, hogy most végre alkalma lesz rá, hogy képességeit tesztelhesse és ezáltal erősödhessen. Ki volt már éhezve egy jó összecsapásra, csak mostanában valahogy egyszer sem volt rá alkalmunk. Mindig közbe jött valami - ami álalában a világ vagy az életünk megmentése volt - és sose értünk rá egy tétnélküli, csak pusztán "ki is a jobb" harcra. Bulbasaur hatalmas reménytelt szemekkel előre meredve várta, hogy végre mikor szólítom csatába, de valahogy nem akart elérkezni az a pillanat sehogy sem, mivel csak szapultam-szapultam-szapultam a fiút, így hát a fűpokémon kezdeti érdeklődése egyre jobban ment át unalommá, így a végén már mögöttem leheveredve, félig nyitott szemmel unottan szemlélte az eseményeket.

[Webber]

Ahhoz képest, hogy talán még tíz éves sincs, meglepõen gyorsan futott. Ha nem csak egyenesen haladt volna, biztos, hogy szem elõl tévesztettem volna. Kezdtem fáradni és már azon gondolkodtam, hogy segítségül hívom valamelyik pokémonomat, amikor a fiú nekirohan egy másik embernek, akit ezáltal le is terít. Épp lassítanék, de a fiú már fel is pattant és szaladna is tovább, viszont az imént fellökött ember elkapja a kezét, majd verbálisan próbálja szociálisabb viselkedésre nevelni õt. Mellette lévõ pokémonja - egy ismerõs Bulbasaur - épp leheveredik, mire odaérek.
- Szervusz Attila, rég láttalak! - Köszöntöm barátomat, miközben kezet nyújtok neki. - Bár nem volt szándékos, de segítettél nekem utolérni ezt a fiút; nézek most a nálunk vagy másfél fejjel alacsonyabb srácra.
- Megkaptad a Próbamestertõl az ígért Dunsparce-t, vagy az anyukáddal is azért vesztél össze, mert még mindig nincs? - Remélem õ is felismert minket.

A fiú feladja a harcot Attila erõs fogásával szemben. Úgy tesz, mintha csapdába esett karja gumiból lenne, majd belekezd mondandójába.
- Attila... Ugye így hívnak? Ne haragudj, természetesen nem szokásom csak úgy fellökni másokat, minthogy az sem, hogy segítség nélkül továbbálljak, de azt hittem, hogy anyukám szalad utánam és nem akartam, hogy elkapjon. Ami Dunsparce-t illeti... nem kaptam meg. Pedig annyira beleéltem magam! Szinte hihetetlen, hogy az az ember pont egy olyan pokémont ajánlott fel, amilyet szerettem volna! Pont egy héttel elõtte volt egy kisebb Dunsparce átvonulás a közeli erdõben, ott ahol veletek is találkoztam. Egy csomó másik gyerek persze rohant és szerzett egyet magának, de én akkor betegen feküdtem otthon. Persze megpróbáltam kiszökni az ágyból, de anyu visszaparancsolt, mondván, lesz még lehetõségem bõven, hogy fogjak magamnak egyet. Hát nem egészen! Azóta mintha a föld nyelte volna el õket, nem is tudom, hova tûnhettek. Persze az osztálytársaim mind a Dunsparce-szaikkal játszanak az iskolai szünetekben, még az órákon is azon megy a levelezés, hogy mit fognak csinálni pokémonjaikkal a következõ szünetben...
Gondolom még folytatta volna tovább, hogy milyen jól szórakoznak az osztálytársai, de látszólag a könnyeivel küszködött és jobbnak látta kissé megnyugodni. Mit lehet ilyenkor mondani?

[Attila]

A kölyök dorgálása közben fel sem tűnt, hogy egy ismerős arc is jelen van, nem úgy mint a pokémonomnak. Ő már vigyorgott a jövevény fele és indájával integetett neki. Miután rám köszönt, vettem csak észre, hogy ő is itt van.
- Ááá... Heló őő... Fenébe, hogy is hívják?! Mindegy, majd később eszembe jut, addig jobb ha nem próbálkozok. Szia! - köszöntem a fiúra kissé zavartan mosolyogva. - Hát mindig ott segítek egy régi barátnak, ahol csak lehet. - válaszoltam neki, miközben belecsaptam a kinyújtott kezébe üdvözlés képpen.
Ezután a srác, akinek nem emlékszem a nevére a kisfiúhoz fordult. Érdeklődött utánna valami Dunsparce-k iránt. Maga a szó nem sokat mondott nekem, de nagyszerű és csodás elmémet harcrendbe állítva rájöttem, hogy mindenbizonnyal egy pokémon fajról lehet szó.
A kissrác előadta tragikus sorsát, elnézést is kért tőlem, amit én el is néztem neki, miután gyengéden - azaz épp, hogy nem kapott agyrázkódást - fejen koppintottam.
Látszólag régi ismerősöm hirtelen azt se tudta mit feleljen a fiúcska történetét hallva, valószínűleg az együtt érzés vagy a szánalom, vagy csak mert nem volt hozzászokva a síró gyerekekhez. Én persze egyből a helyzet magaslatára kerültem és mielőtt gondolkoztam volna, már azt vettem észre, hogy szavak hagyják el a számat. Nem értelmetlen, zagyvaság, hanem szép kerek értelmes mondat: - Figyelj öcsi! - guggoltam le a kissrác elé. - Ne félj, visszamegyünk oda együtt és addig ott maradunk, még nem jönnek megint elő azok a Dun akármik. Garantálom becsület szavamra, hogy fogunk egyett neked. Úgyse láttam még soha olyat...
Mélyen legbelül reménykedtem, hogy ismerősöm is velünk tart. Egyrészt, mert hátha beugrik a neve útközben, másrészt pedig nem akartam egyedül bébicsőszködni. Az igazat megvallva nem puszta jószándék vezérelt, hanem egyszerűen kíváncsivá tett ez a pokémon.
Látszólag Bulbasaur is lelkesedett az ötletért. Eltelt már egy kis idő előző kalandunk óta és az utóbbi időben csak henyélt és hízott. Nem voltam benne biztos, hogy akár egy frissen kikelt pokémont is letudna-e győzni. Mindenesetre egy kis túra megmozgatja a zsírpárnáit és talán újra formába lendül. A talajon forgolódva vigyorgott minden járókelőre, akik elhaladtak mellette. Mivel sokat mosolygott fiatal kora miatt, így nem tudtam eldönteni, hogy azért mosolyog, mert várja már, hogy elinduljunk a Dun valami keresésre, vagy mert élvezi, ahogy a zsírpárnái szétfolynak alatta.
Elszörnyedve néztem pokémonomra, miközben az járt a fejemben, hogy ha így halad tovább, eléri egy Venosaur méreteit. Csak kár, hogy az erejét nem.

[Webber]

A fiú, mikor meghallotta, hogy Attila segíteni akar neki szerezni egy Dunsparce-t, szinte el is felejtette mindazt, ami eddig elhagyta a száját. Én viszont emlékeztem még (mert hát alig volt egy fél perce, hogy kiszaladt a száján), hogy azok a Dunsparce-ok bizony kereket oldottak. Eltűntek. Eliszkoltak. Áthelyezték székhelyüket. Elillantak. Elnyelte őket a föld. Kámforrá váltak. Szublimáltak.
Egy szó mint száz, a fiú hiába lelkesedett fel, azok a Dunsparce-ok már nem voltak a helyükön. Úgy tűnt, lassan ő is visszaemlékezett, hogy miért is nem szerzett azóta egyet:
- De azok a pokémonok már nincsenek ott! - Kiabált rá Attilára, mintha ő tehetne róla. - De annak a bácsinak biztos van egy, aki 'megkért', hogy lopjam el a gömböt! Különben nem ígérte volna meg, ugye?

Bizonytalanul Attilára nézek. Valószínűleg a próbamester tudta, hogy a fiúnak kell egy Dunsparce, így azt ígérte meg; nem volt neki efféle pokémonja. Vagy talán mégis? És csak nem volt lehetősége odaadni a fiúnak, mert mi elbántunk vele?

Pokémonja, Bulbasaur közben a földön fetrengett és szemlátomást mindenki elnyerte szimpátiáját. Vajon a múltkori incidens miatt változott meg ennyire? Vagy azóta annyira nem érte semmi interakció, hogy már egy Combee zümmögése is extáziba hozza?

- Tudod mit? - Fordulok a fiú felé. - Hát persze, hogy szerzünk neked egyet! Ne aggódj, lehet, hogy eddig rossz helyen kerested!

[Attila]

A fiúcska egyszer csak hirtelen rámrivallt, mintha én tehetnék az egészről. Persze hála csodálatos hidegvérűségemnek - és nem utolsó sorban testi fölényemnek - egy újabb koki lett a jutalma forróvérüségéért. Öreg barátom, akinek még mindg nem urott be a neve, bizonytalanul rámtekint, majd a fiúcskához fordult és megigérte neki, hogy szerzünk neki egy olyan pokémont.
Örültem, hogy ő is benne van ebben a kis pokémon vadászatban, félelmem elmúlt, hogy egyedül maradok. Felélénkülve hangot is adtam boldogságomnak: - De még milyet! Te szerzed meg a legjobb, legerősebb, legnagyobb és legszebb Dunszét! Vagy akár mi legyen is az...
Ezután az ismerősöm felé fordultam ezúttal én is tanácstalanul: - Na de a terv szép és jó, de... Ha nincsenek ott, akkor hol keressük őket? Vajon mekkora az esély rá, hogy ha a Próbamester megigérte neki, van is-e nálla és... - itt egy kicsit elgondolkoztam. - Mi van egyáltalán a mesterrel? Hogy találjunk rá? Ha nem csal az emlékezetem, akkor Zapdos magával ragadta és nem hiszem, hogy teára hívta át.
Morfondíroztam egy ideig, ismét bekellett vessem hihetetlen elmémet. Akkora koncentrációba süllyedtem, hogy még egy szőlőcukrot is bekellett kapjak, el ne ájuljak a megterheléstől. Még verejték cseppek is ellepték a fejemet, de végül sikerült kitalálnom valamit.
- Nos két megoldást látok. - Kezdtem bele az államat masszírozva. - Az egyik és ez a reálisabb: Elmegyünk arra a rettenetes helyre és szétnézünk. Hátha ott van még az a zsák pokémon labda, amit ha jól emlékszek a második próbamester vetett elénk, hogy válasszunk pokémonokat. Talán az egyik labdában egy Dunsérc rejtőzik. A másik verzió az - és megjegyzem ez elég irreális, de hát mi szeretjük az ilyen dolgokat -, hogy felkutatjuk a Próbamestert, akit reményeink szerint még egyben találunk és addig szapuljuk, még ki nem köpi a fogát. Őőő vagyis... Hogy merre van az a beigért Dunsparce. Nos, melyiket szeretnétek? - Tekintettem leendő útitársaimra kíváncsian, magamban büszkeséget érezve, hogy micsoda remek tervet ötlöttem ki.
Bulbasaur eközben testi állapotát meghazudtolva egy pillangó üldözésébe kezdett, amit hiába kergetett, képtelen volt elkapni. Pedig fondorlatosan, az indáival is próbálgatta terelni a mellső lábai felé, de hiába kisebb az agya a pillangónak - elviekben -, sikerült kicselezni a fű pokémont, aki a kudarc után inkább mellém vánszorgott és ledobta magát a járdára, majd a felhőket kezdte bámulni, amik lustán hömpölyögtek végig a varázslatos napsütésben, a kék égbolton, a lágy szellő hatására.
Nem tudtam, hogy mik várnak majd ránk, de biztos voltam benne - legalábbis volt egy érzésem -, hogy az út alatt megszabadul a feleslegtől.

[Na vajon ki]

Ez most komoly, hogy tudok vendégként ide írni, a chat-be meg nem!?

[Webber]

Hát Attila, a szerinted reálisabb ötleted is eléggé irreálisnak hat. Hogy találunk oda vissza, mikor menet teleportáltunk, jövet meg egy hegy gyomrából kerültünk az erdő közepére. A madarak által eltakarított Próbamester felkeresése pedig ennél is lehetetlenebbnek tűnt. Az előző helyről legalább tudtuk, hogy nagyjából hogy néz ki, a madarak lakóhelyéről - már ha laknak valahol - viszont fogalmunk sem volt. Legalább is nekem; lehet, hogy a többiek tudnak valami spéci tippel szolgálni.
- Szerintem egyik ötlet sem igazán reális. - Kezdtem el a többiek számára is hallható módon előadni gondolataimat. Bár most, hogy az előttünk álló döntés mindkét, eddigi lehetséges változatát leszóltam, eszembe jutott valami. - Igaz, hogy múltkor össze-vissza teleportálódtunk, meg Jigglypuff-nak köszönhetően aludtunk is egyet, de a pokélabda-választás egy edzőteremben, vagy ahhoz nagyon hasonló helyen volt. - Talán a nemrég megivott hideg kávé, vagy a lehetséges kaland szele ütött meg, nem tudom, viszont éreztem, hogy elszáll belőlem a fáradság és valami más veszi át a helyét.
- És ha jól emlékszem, a Próbamester azt mondta, hogy régen teremvezető volt. Vagyis szerintem nagy valószínűséggel a régi termében voltunk a múltkor!
Gondolatban próbáltam visszaemlékezni, hogy hogyan is nézett ki a terem. Volt korlát, volt egy kis nézőtér, meg lépcső... De ez semmit nem segít, mert kívülre abszolút nem láttunk. De jó lenne, ha csak úgy visszalapozhatnék a gondolataimban és jobban szemügyre vehetném a helyszínt.

-Fiúk, ti nem tudtok valamit arról a teremről? - Kérdeztem a többieket és szinte reménykedtem, hogy valóban felkeressük az edzőtermet és ne egy unalmas erdőben-pokémont-kergetős történetté degradálódjon a mai nap.


//Mit szólnál, ha indítanánk egy másik kalandot is? Aztán ha az egyikhez nem lenne kedvünk írni, ott lenne a másik. :-)

[Attila]

Ismerősöm elég gyorsan lehurrogta mindkét ötletemet, amit meg is értek így utólag belegondolva, elvégre tényleg szinte egyik pillanatról a másikra ugráltunk a térben. Büszkeségem, hogy sikerült valamit kitalálnom egyből elkezdett lohadni és visszaszálltam - jobban mondva elég csúnyán pofára estem, körülbelül a felhők fölül három méterrel - magamba.
- Igazad van. Viszont nekem semmi ötletem, hogy hol kezdhetnénk a keresést. - tártam szét tanácstalanul a karjaimat. - Az sem biztos, hoy az az edzőterem itt van a környéken. Lehet, hogy a világ tulsó felén kell keresgélnünk.
Eljátszottam a gondolattal, hogy hajóra szállunk és elutazunk valami ismeretlen tájra. Őszintén szólva tetszett az ötlet, hogy "kirándulunk", úgy is jó idelye már annak, hogy bármerre is mentem volna. Viszont a pokémon megtalálása volt cél, és lehet, az edzőterem itt pihen tőlünk pár sarokra.
- Ha az emlékezetem nem csal, egy hegyben volt az edzőterem, legalábbis valami hegyes területen. Feltéve ha oda is nem teleportációval jutottunk.
Minél jobban gondolkoztam azon, hogy merre kéne kezdeni a kutatást, annál jobban belezavarodtam. Kezdett felbőszíteni, hogy nem lehetünk biztosak semmiben sem.
- Nyomvadt teleportálós majmok... - dörmögtem az orrom alatt mérgemben, miközben az államat masszírozva gondolkoztam.
Végül elmélkedésemnek a fiatal fiú vetett véget.
- Anyukám mesélt egyszer egy helyről. Egy edzőteremről, amit bezárattak, de már nem emlékezem pontosan, hogy miért is.
A fiú szavai úgy hatottak rám, mint ha megcsíptek volna. Rögtön kizökkentem elmélkedésemből és a fiúra szegeztem a tekintetem.
- Na és tudod, hogy merre van az a terem?
- Persze. De még sosem jártam ott. Anyukám nem engedett el oda. Azt mondta veszélyes lehet.
A veszély szó hallatára rögtön izgalomba jöttem. Bulbasaur is befejezte a földön való hempergést és a fiúra meredt dermedten. Ismerősömre pillantottam abban a reményben, hogy neki is az jár a fejében mint nekem. Egy új, izgalmasnak ígérkező kaland lehetősége.


/Persze, ha szeretnéd. De ha nincs kedved írni, akkor ne írj. Én is hónapokig nem írtam. Vagy ha közben meguntad ezt kezdünk egy újat, ezt meg majd folytatjuk, ha lesz hozzá kedvünk.

[Webber]

Sajnos Attila sem tudja pontosan, hol lehettünk múltkor, a kissrác viszont igen! Legalábbis már hallott egy, most már nem működő edzőteremről, ahova az anyukája még sosem engedte el.
- Figyi, el tudod mondani, hogy hogyan lehet eljutni oda? - Guggolok le mellé. Remélem nem találja ki, hogy ő is jönni akar. Végülis az anyukája sem engedné el, akivel amúgy most haragban van.
- Hát így elmondani nehéz, de szívesen megmutatom! - Mondja a kis furfangos, érezve, hogy le akarom rázni. - Nincs olyan messze, legfeljebb két napi járásra. Az erőmű felé kell indulni, szóval arra. - Mutat az egyik irányba és már indulna is.
- Hé, ne siess annyira. Nemrég azt mondtad, hogy még sosem jártál ott, meg ez a két napi járás is baromi sok neked. Tényleg tudod, hogy merre kell menni?
- Még szép! A 'sosem jártam ott' azt jelenti, hogy sosem jártam benne. Kívülről viszont többször is szemügyre vettem.
- Várj, az így még inkább gyanús. Ha már ott voltál egy szuperizgalmas, elhagyatott helyen, ami amúgy baromi messze van otthonról, miért nem mentél be? Csak azt ne mondd, hogy mert megígérted anyukádnak!
- Anyukámnak van egy rabszolgasorsban tartott Mr. Mime-ja, akit abszolút nem zavar, hogy ingyen kell megcsinálnia a házimunkát vagy, mint ebben az esetben is, a gondjaira bíz engem. Szóval Mimey-val jöttünk ide, aki figyelt, hogy nehogy valami olyat csináljak, amit anyu nem engedett meg. Persze próbáltam kicselezni, de egy összezavaró csapás lett a jutalmam. Fú, még mindig látom a madarakat, amik akkor repkedtek a fejem körül...
- Áh, értem. De... - Fordulok Attilához - Szerinted nem gáz, hogy csak így magunkkal visszük a fiút? Nem kellene szólni az anyukájának?

[Attila]

Miután ismerősöm is vált néhány szót a kissráccal rájövünk, hogy ő tudja merre is van az az edzőterem és szívesen meg is mutatná. Habár az egyetlen bibi az, hogy az édesanyja nem szívesen engedi el ilyen helyekre.
- Hát nem tudom haver... Mi van, ha az édesanyja nem engedné el? Így mi sem jutnánk oda. A másik meg, hogy mi nem foghatunk helyette pokémont. Ha kell neki szerezze meg! Már ha lesznek ott olyan fajták egyáltalán...
Utolsó kijelentésemre a fiú szemébe könnye szöktek. Ezt látva gyorsan leguggoltam elé én is és egy meggyőző mosolyt eresztettem el felé.
- Nyugi-nyugi. Tuti lesznek ott olyanok. Ha mégse és kivered a hisztit, akkor meg ott hagylak.
- Szerintem... - stálltam oda ismerősöm mellé. - Semmi probléma nem lesz abból, ha elkísér minket az edzőterem bejáratáig. Mi bemegyünk, ő meg megvár odakint. Nos mit szólsz? - tekintettem haveromra. - Kint hagyhatnánk neki egy pokémont is, hogy vigyázzon rá.

Bulbasaur látszólag lelkesedett az ötletért. A kisfiúra tekintett és a saját nyelvén el is kezdett neki durúzsolni valamit. A kissrácot látszólag lekötötte a pokémonom, így abban reménykedtem, hogy így megoldható lenne. A kölyköt sem veszélyeztetjük és mi is eljutunk oda ahova akarunk. Jobban mondva ahova a gyerek akar és még bébicsősze is lenne. Habár átgondolva az egészet lehet nem a tinédzser fű pokémonomra kéne ezt bízni. Vajon ki is vigyázna kire? Talán jobb lenne, ha Paint hagynám itt neki. Ő elég érett is, már ha nem a verekedésen jár az esze és képes is lesz megvédeni. Haunterre és Rhyhorn-ra semmiféle képpen. Egyik megijedne tőle, a másik meg biztos rávenné valami komiszságra.
Eléggé döntésképtelen voltam, de ekkor eszembe jutott, hogy a barátomnak is vannak pokémonjai, és talán az övéi közül van amelyik nem gyáva, kópé, agresszív vagy felelőtlen.

[Webber]

Attila megnyugtat, hogy simán leléphetünk, úgyse hiányozna az anyjának ez a rosszcsont kölyök. Leglábbis ezt érzem ki amötött, hogy "...mi van, ha az édesanyja nem engedné el? Így mi sem jutnánk oda...".
Bár nekünk nem is nagyon kellene odajutnunk, ha nem ígértük volna meg a fiúnak, hogy segítünk neki szerezni egy Dunsparce-t. Igaz, azért arra is kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett a Próbamesterrel, valamint a segédjeivel.
- Megmondom őszintén - halkítom le kicsit a hangom, hogy válaszoljak Attila azon felvetésére, hogy hagyjunk nála egy pokémont, amíg kint vár. - Nem nagyon hagynám vele egyedül egyik pokémonomat sem. Lehet azt hinné, hogy csak plüssfigura és elkezdené tépni Eevee szőrét. Poliwaggel labdázna (nem úgy, hogy odadobja neki, ő meg vissza, hanem maga Poliwag lenne a ladba), Golbat viszont odacsettintene egy hipnotizálást, vagy egy összezavaró csapást, ha rendetlenkedne. De igazad van, mégsem hagyhatjuk egyedül a terem előtt. Mit szólnál, ha kiengednénk a pokémonjainkat és ők 'döntenék el', hogy ki vigyáz majd rá? - Vetem fel végül, majd magasba dobom mindhárom teli pokélabdám.

Eevee és Poliwag előttem formálódnak meg, Golbat viszont a levegőben, majd néhány szárnycsattogtatás után megállapodik a vállamon. Kissé megijedtem, Zubat ugyanis sosem ült a vállamra, különösen nem magától. Egy pillanatra eszembe jutott egy lehetséges fizikai kontaktus a nyakam és Golbat fogai között, de szerencsére semmi ilyen nem történt. Eevee viszont láthatóan zokon vette, hogy elfoglalták eddigi helyét (a vállamat), így hátat fordítva nekem összegömbölyödött és alvást színlelt. Poliwag csak bárgyún vigyorgott erre-arra, erősítve bennem az érzést, hogy nem rá lesz bízva a fiú. Remélem Attila begyűjtött már Bulbasaur mellé egy-két pokémont.

[Attila]

- Nem lehetne inkább akkor kiengedni ha oda értünk? - súgtam vissza társamnak, de mire befejezem a kérdést, ő felsorakoztatta pokémon armadáját.
Hát jó. Legyen... Beletörődötten hajtottam le a fejem és rettegve a pillanattól, aminek az eljövetele nem volt messze, elkezdtem egyenként kiengedni a pokémonjaimat Bulbasaur mellé. Először Hauntert eresztettem ki. Amint alakot öltött szétnézett maga körül és csínytalan mosollyal az arcán kezdett kutatni valami után. Végül - lévén, hogy utcán voltunk - megtalálta a megfelelő szórakozást. Láthatatlanná vállva a járókelők felé vette az irányt. Persze én egyből sejtettem, hogy min törheti azt a lila fejét, ezért megelőzve a bajt rászóltam: - Haunter, ne csináld! Most ne, kérlek... - tekintettem könyörögve a nagyjából vélt irányba és látszólag hatott, mert a pokémon közvetlen a hátam mögött vállt ismét láthatóvá.
- Köszönöm. - jegyeztem meg hálásan neki. Nemsokára muszáj lesz Őt is előhívnom. De ha megjelenik, itt vége lesz mindennek.
Következő pokémon akit elengedtem, az Rhyhorn volt. Kicsit bátrabb lett a kalandok során, amiken eddig együtt keresztülmentünk, de annyira nem lett bátor, hogy képes legyen szembenézni a tömegiszonyatával.
Amint megformálódott rögtön a hátam mögé bújt és rettegve tekintett ki onnan az arra járó emberekre, barátom pokémonjaira és minden másra, amiben veszélyt vélt felfedezni. Kicsit mókásan festhetett az egész cselekmény, hisz úgy néztünk ki, mint ha egy nagyon vékony fa lennék és a törzsemnél szeretne elrejtőzni egy nagyon kövér ember, akinek kilóg mindene mögüllem.
Jót mosolyogtam a pokémonomon, de ekkor eszembe jutott a kegyetlen tény: Itt az idő!
Remegő kézzel és hatalmas félelmek közepette emeltem le övemről az utolsó pokélabdát. Egy ideig legeltettem rajta a tekintetem. Felvetettem magamban az ötletet, hogy talán mégse kéne kiengedni. Talán, csak ha nincs más hátra. Talán...
Ekkor hirtelen a pokélabda hatalmas fénycsóva közepette felnyílt és egy pokémon kezdett alakot ölteni belőle. A gyomrom görcsbe rándult, hanyattestem, minek következményeképp bevertem formás hátsófelemet, de a fájdalmat, ami átjárta valószínűleg a hátsóm, nem éreztem a sokk miatt.
Végül szép komótosan elkezdett materializálódni a pokémon és egy Machop öltött alakot.
- Hali Pain! Mizu? - köszöntem riadtan pokémonomra. Félelmemet zavart nevetéssel próbáltam leplezni, de sikertelenül. A Pokémon egyből megérezte rajtam és hű szokásához híven munkához is látott. Két balegyenes, majd egy jobb horog, egy rugás a bordáim közé, egy felütés a gyomorszájamra, majd befejezésképpen az állcsúcsomra, én meg vért köpve borultm a földre. Rhyhorn mögöttem félelmében azt sem tudta merre fusson, csak a fejét forgatta jobbra-balra, néha vetett egy-egy riadt pillantást rám és végül maradt inkább a helyén. A félelem ami átjárta, hogy most ő lesz a következő áldozat, teljesen lebénította.
Haunter hagosan kacagva nézte végig az egész jelenetet, majd kihasználva az alkalmat, hogy épp nem rajta tartom vigyázó szemeimet máris kicsit odébb állt. Egy fagyizó kisgyereknek szálta meg a fagyiját és mikor az megnyalta volna, a fagyin megjelent egy száj és hangos nevetésben tört ki. Szegény gyermek annyira megriadt a jelenettől, hogy ilyedtében eldobta a fagyiját és sírva rohant az anyjához. A fagyi mielőtt földet ért volna, megállt pár millire a talajtól és visszalebegett hozzánk. Végül Haunter felvette ismét igazi alakját és ott levitált előttünk egy fagyival a kezében és nézte a jelenetet széles mosollyal, miközben mohón nyalta az édességet.
Bulbasaur volt az egyedüli, aki tudomást sem vett az egészről, ugyanis elaludt a meleg napsütésben, miközben lágy szellő símogatta a testét.
Pain látszólag elégedett volt munkájával és leheveredett az egyik fa alá lustálkodni.
Valamit kezdenem kell ezzel, mert ez már nem állapot. Közveszélyes... Miközben leporoltem a ruhám, törölgettem a vért a számról, fel sem tűnt, hogy néhány járókelő megállt és elborzdva, szörnyülködve nézték végig az egészet.
- Mit néznek, nem láttak még ilyet?! - rivalltam rájuk. - Ha nem szeretnének maguk is kapni, jobb,ha elmennek! Képzeljék mit tenne magukkal, ha a barátjával is ezt tette?! - mutattam a kék-zöld, véres arcomra, ami látszólag meghozta a hatást, mert az emberek elkezdtek szétszéledni.
Miután véget ért a pokémon előhívási ceremóni és sikerült rendbe szednem magam, felébresztettem Bulbasaurt, majd előadtam a pokémonjaimnak a barátom ötletét, hogy döntsék el közösen, az ismerősöm pokémonjaival, hogy ki szeretne bébicsőszködni.
Bulbasaur és Haunter egymás szavába vágva magyaráztak a saját nyelvükön és próbálltak érvelni, hogy mért ők lennének a legjobb "testőrök".
Na persze, kecskére káposztát. Rendetlenebbek lennétek, mint ez a gyerek.
Rhyhorn nem igazán lelkesedett az ötletért. Szorosan mögöttem maradva leheveredett és pihent ő is. Paint meg látszólag nem érdekelte az egész. Nem eröltette meg magát, hogy közelebb jöjjön hozzánk a fa árnyéka alól, így arra mertem következtetni, hogy négy pokémonból kettő tuti kilőve.
A végén tényleg Bulbát vagy Hauntert kell itt hagyjam. Lecsordut egy verejtékcsepp összevert arcomon, majd ismerősömhöz léptem közelebb és hallkabbra véve a hangom megjegyeztem: - Na, tőlem már van is két jelentkező, de az egyik még ugyanolyan gyerek, mint az a kissrác, a másik meg annyira rosszcsont, hogy nincsenek rá szavak. Rhyhorn ő túl gyáva, hogy egyedül maradjon, Machop meg... Nos láttál mindent, inkább nem részletezem. Remélem a te csapatotból lesz jelentkező erre a posztra, mert velük nem szívesen hagynám egyedül a kisfiút.

[Webber]

Mennyi pokémon lett itt hirtelen! Attila a már ismert Bulbasaurja mellé előhívott egy Rhyhornt, egy Hauntert és egy Machopot. Épp azon elmélkedtem, miként is sikerült elejtenie egy szellempokémont, mikor Machop rátámadott, nem is akárhogy! Egy pillanatig bennem volt, hogy közbelépjek, de inkább úgy döntöttem, hagyom, hogy elintézzék egymás között. Illetve hogy Machop elintézze trénerét, ugyanis Attila vagy nem akart, vagy nem tudott se védekezni, se visszaütni.
Rövid rehabilitáció és egyéb közjáték után előadta pokémonjainak a tervet, miszerint valamelyiküknek vigyáznia kellene erre a srácra. A képzeleti rostán Rhyhorn és a verekedős Machop is fennakadt, a másik két pokémon pedig szájkaratéval próbálták eldönteni, melyikük lenne az alkalmasabb.

Én csak Golbatet tartom pokémonjaim közül alkalmasnak a feladatra, ezért odaküldöm őt a két vitatkozó bébicsőszjelölthöz, hogy intézzék el egymás közt. Már szólítanám is meg a többieket, hogy akár indulhatunk is, mikor Golbat hangos szárnycsapásai ütik meg a fülemet. Odafordulva csak annyit látok, hogy egy Légvágó (Air Cutter) támadás csapódik be Bulbasaur mellett.
- Jaj, Golbat, nem így értettem! - Kiáltottam rá és kissé feszülten vártam, mi lesz Bulba reakciója a célt tévesztett csapásra.

[Attila]

Bulbasaur és Haunter versengésének Ismerősöm Golbat-ének a támadása vetett véget. Bulbasaur ijedten ugrott egy hatalmasat hátrafele, hogy el ne találja a támadás és mind két egymással vitatkozó pokémon immár Golbat-re koncentrált.
Haverom látszólag nem egészen így értette az egészet, mert a történtek után rögtön megjegyezte pokémonjának, hogy nem ezt akarta. Végül is már mindegy, ami történt megtörtént. Látszólag Bulbasaur és Haunter is várta, hogy a denevér pokémon ismét támadásba lendüljön. Megvoltam győződve róla, hogy ez nem fog megtörténni, ezért megszakítottam a nehézkes csendet.
- Nos akkor… Én Golbat-re szavazok! - adtam le a voksomat barátom pokémonja mellett, amire Balbasaur és Haunter egymás szavába vágva kezdtek tiltakozni.
Na ez így nem fog menni…
- Rendben, ti is maradhattok, már ha őőő… Fenébe, nem jut eszembe a neve. A haverom is benne van, hogy Golbat is marad és megígéritek, hogy jól fogtok viselkedni és szót fogadtok neki!
Bulbasaur és Haunter hírtelen hatalmas változásokon mentek keresztül. Bevetették legaljasabb fegyverüket, amit egy érző szívű teremtmény iránt belehet vetni: az aranyos, cukimuki, édibédi nézésüket. Engem egyből sikerült meggyőzniük, elvégre ki is tudna ellenállni egy ilyen halálos fegyvernek. A kérdés már csak az, hogy ismerősöm és Golbat is elfogadják-e a feltételeket és akkor végre kezdetét veheti a Dunsparce vadászatunk.