Comin' to the rescue

[Betty]

Túl nagy a csönd. Annyira, hogy valahol a távolban vízcseppek hullását vélem hallani. Vagy csak hallucinálok? Felsóhajtok, és halkan elfordítom tekintetem a kulcslyuktól. Hiába, ez az ajtó még mindig zárva van. Az igaz, hogy három perce sem volt nyitva, de csodák azért történhetnek, nem?

Hát nem. Ez itt nem holmi elképzelt világ, amiben a karakterek azt tehetnek, amit akarnak. Sajnos a valóság néha legyőzi az álmokat, és vagy feladjuk, vagy új, kevésbé merész álmokat szövögetünk. Jennynek igaza volt, ez a hely, sőt, ez az egész megmentősdi nem gyerekeknek való. Csupán attól még, hogy elképzeled a győzelmet, nem fogsz győzni. Két év álmodozás, és most látom csak be, hogy értelmetlen volt, ha itt a nyers erő számít, és akarattal nem megyünk semmire.
Kinézek az ablakon, és nem hiszek a szememnek: esik. Pont úgy, mint aznap. Az ablaküvegen keresztül egy rémült kislány néz rám meredten. Hát idáig süllyedtem volna? Még mindig látom magam előtt az égszínkék tojást, amint elkezd ragyogni a kezeim között. Miatta jutottam el idáig, és nem fogom hagyni elveszni, mikor ilyen közel vagyok hozzá!

Ökölbe szorítom kezem: elég az önsajnálatból! Ideje a tettek mezejére lépni! Per pillanat minden vágyam kijutni ebből a raktárból, és már meg is van a tervem. Vagyis, már azelőtt megvolt, hogy drága Lizikém a második füstfelhőt kiengedte a torkából. Mondhatnám, hogy túljártam a durva támadóm eszén, de sajnos a gondolatmenetembe egyáltalán nem illik bele ez a fajta csönd. Ha Jennyék és David esetleg legyőzték volna a fekete ruhásokat, míg én ki voltam ütve, akkor életem végéig itt raboskodhatok, kivéve, ha valaki erre téved pár napon belül, és megment a szomjhaláltól. Újra odasétálok az ajtóhoz, és hallgatom a víz csöppenését. Kopp. Agyamban elkezdek egy új kijutási terv után kutatni, de hiába. Ezt az ajtót nem lehet kulcs nélkül kinyitni. Az egész tömör vasból van. A fenébe is, hol maradnak már az emberek? Akárki? De most legjobban a mély hangúnak örülnék. Igen, hogy a képébe nevethessek még utoljára! Kopp.

És ekkor, végszóra, kicsapódik a díszes kapu a folyosó végén. Tehát a rendőrök (szerencsére) a fölső emeletet mégsem ürítették ki! Fülemet odatapasztom az ajtóhoz, és elmosolyodom: sokáig tartott nekik, de csak rájöttek! A robosztus léptek hamar elérnek „cellám” bejáratához, és már hallom is a kulcs nyikorgását, ahogy fordul el a zárban.

Itt meg kell jegyeznem, hogy valószínűleg rajtam kívül kevesen értik, miért is örülök ennyire. Miután sikerült másodszor is kereket oldanom, és hangokat hallottam a lépcső felől, már biztos voltam benne, hogy el fognak fogni, így Lizi és Don labdáját betettem a hátizsákomba, reménykedve abban, hogy a táskámat nem fogják elvenni. És így is történt. De a mély hangúnak erre előbb utóbb rá kellett jönnie, és hirtelen haragjában, hogy átvertem, biztosan be fog jönni hozzám, (hiszen nem tűri az ellenszegülést). Ez az egyetlen kulcsa a menekülésemnek! Ha le tudnám győzni, amint kinyitja nekem az ajtót, akkor nyert ügyem lenne egészen a kijáratig.

És a raktár átnézése után már biztosan tudom, hogy én leszek a győztes…

[David Farewell]

Miután ezt ilyen jól eldöntöttük, elindulunk a pokémon központ felé. Gyalog megyünk, hiszen nincs messze. Séta közben zsebre dugom a kezemet, és hagyom, hogy a kellemesen hűvös szellő összeborzolja a hajamat. Bár csak néhány perce szabadultam ki az épületből, az egész furcsán valószerűtlennek tűnik. A kemény csaták, a menekülések, a tűz, a rendőrök, a csoportnyi bűnöző... Ki hinné, hogy az önfeledten játszó kisgyerekek, gondtalanul beszélgető emberek, vidáman csilingelő fagyiskocsik világában ilyen szörnyűségek történnek a zárt ajtók mögött? Kinek állhat érdekében ilyen erkölcstelen kísérletek végrehajtása, pokémonok elrablása és rendőrök fogvatartása? És legfőképpen miért? Miért működtet bárki is ekkora bűnszövetkezetet és kutatólaboratóriumot? Mi lehet vele a célja? Talán egy új fajt akar kifejleszteni? Ha nem, mit akar elérni? Ha a rendőröknek sikerül felszámolni a bűnszövetkezetet, nemsokára választ kaphatok ezekre a kérdésekre, így gondolataimat más irányba terelem. Mi lehetett az a sürgős dolog, amiért Betty csak úgy elrohant a csata közepén? Vajon sikerült megcsinálnia? Egyáltalán kijutott épségben az épületből? És most merre lehet? Remélem, hogy a megbeszéltek szerint valóban a központnál lesz, és szeretnék erről mihamarabb megbizonyosodni, így egy kicsit megsürgetem Jennyt, hogy ugyan, menjünk már egy kicsit gyorsabban. Még egy sarok... Már szinte futok a poké center felé, de amikor odaérek, csalódnom kell. Betty nincs sehol. Körülnézek a fejek fölött, de sehol sem látom a jellegzetes zöld hajkoronát. Pillanatokon megérkezik Jenny is, aki nyugtalanul konstatálja a nyilvánvaló tényt: Betty nincs itt. Kissé tanácstalanul nézek rá.
- Most mitévők legyünk?
- Én bemegyek a központba, és megkérdezem Joy nővért, járt-e itt Betty. Te addig maradj itt, hátha közben felbukkan.
Belegyezően bólintok, és megkérem Jennyt, hogy a pokémonjaimat vigye be egy alaposabb kezelésre. Az őrmester a labdákkal a kezében eltűnik az épület belsejében, én pedig várakozóan fürkészem az utcát, de nem történik semmi. Néhány perc múlva megjelenik Jenny, aki közli a lehangoló tényt, miszerint Joy nővér nem tud semmit. A rendőrnő arca ugyanazt a tanácstalanságot tükrözi, amit én is érzek. Éppen elkezdenék töprengeni a következő lépést illetően, amikor egy ismerős alakot pillantok meg. Anny az, a nő a bűnszövetkezetből. Megelőzi a kérdésemet, és beszélni kezd.
- Betty nem fog idejönni. Elfogták, és néhányan még maradtak az emeleten - hadarja mondandóját. - Talán az lenne a legjobb, ha segítenétek neki.
Utolsó szavait szinte nem is hallom, ahogy hanyatt homlok rohanni kezdek Jennyvel az oldalamon. Alig egy perc alatt az épület bejáratához érünk, berontunk az ajtón. A rendőrcsapatnak se híre, se hamva, amit kissé furcsállok. Vajon mi történhetett?

[Betty]

És itt a vége. Alig bírok félreugrani a hirtelen kivágódó ajtó elől, ami azután olyan erővel csapódik az egyik vasszerkezetnek, hogy az azon álló mindenféle tárgy megremeg, és a könnyebb darabok le is esnek róla. Egy halványlila színben szikrázó Spoink-gyöngy gurul a lábaim elé, szétszórva a beáramló erős neonfényt. Itt a vége.

Az előttem álló sziluett azonban nem mozdul. Valami csapdát sejthet a dologban, mert összeszűkült szemeit ide-oda forgatja, és alaposan megnéz egy-egy gyanúsnak látszó árnyékot.
- Hol vannak? – kérdezi. Nyilvánvaló, hogy kikről beszél.
- Biztonságban. – felelek a lehető legnyugodtabb hangommal, amit ebben a szituációban elő tudok varázsolni torkomból. Most játszanom kell a magabiztos embert, el kell hitetnem vele, hogy nem jöhet beljebb. Muszáj beszélni még. Hisz itt a vége.

Nem mintha nem tudnám, hogy mekkora veszélyben vagyok. Egy lapra feltenni mindent kicsit kockázatos, de nincs más lehetőség. Pontosan tudom, hogy mögötte ott áll egy rakat erős pokémon, parancsra várva. A Gastly-sereg is biztosan épp terepmunkát végez, és még azelőtt végeznem kell, hogy végigkutatnának mindent ebben a szűk raktárban. De figyelnem kell arra is, hogy eleget mondjak, hogy meggyőzzem őt.
Már gondolataimban is csak szívszorítva tudom kimondani e szavakat: „Lizinek és Donnak esélyük sincsen.” Igen, sajnos ez az igazság, ezen nem lehet mit szépíteni. Ezért hát meg sem adtam ellenfeleimnek azt a jóérzést, hogy elbánhatnak velük. Még csak elő sem hívtam őket a labdájukból. Ott pihennek a hátizsákomban, és pontosan tudják, mi történik most, de megtiltottam nekik, hogy maguktól előjöjjenek, és ők megértették. Mert tudják, itt a vége.

- Tulajdonképpen miért is akarsz engem és a pokémonjaimat, hiszen semmit nem adhatunk nektek. – kezdem el, reménykedve, hogy azt válaszolja, amit szeretnék.
- Tudod te azt jól.
- Fogalmam sincs, bocsi. – próbálkozok újra.
- Hát akkor miért jöttél ide?
- Való igaz, tényleg magamtól jöttem, hogy kiszabadítsak egy régi barátot, akit a karjaim közül loptatok el két éve. – mondtam fennhangon. – De az akaratom nem volt elég, és győztetek. Félig.
A pasas arca megrándult az utolsó szó hallatán.
- Félig? – hangja éppolyan csodálkozó volt, mint amilyen haragos.
- Igen. Mert a barátom végülis megszökött, vagy nem? Így az akcióm sikerrel zárult.
A helyiséget érdes kacaj töltötte meg. Beletelt fél percbe is, amíg a feketeruhás hústorony abba tudta hagyni a nevetést.
- Hát tudatnám veled, hogy a kiskedvenced még mindig az épületben kóricál, csak még nem találtuk meg. De ez csak idő kérdése.
- Ez volt olyan vicces? – kérdeztem szánakozó hangsúllyal, ami el is érte a kívánt hatást.
- Nem. Az volt a vicces, hogy sikernek könyveled el azt, hogy el vagy fogva, és nem tehetsz az ellen semmit, hogy életed végéig a foglyunk maradj. Talán, ha jó leszel, majd évek múlva adunk neked pokémont, hogy megvédhesd a bázist az ilyen eltévedt kölykök ellen, mint amilyen most vagy. De addig is, fogd be a pofád és csináld azt, amit mondok! Számodra itt a vége.

Szavai mélyebbre hatoltak, mint kellett volna. Én általában szeretem megtudni mi miért van, és kiből miért lesz az, aki, de csak most jöttem rá, hogy ez a fajta kíváncsiság nem mindig jó. Annie. Egy pillanatra elvesztettem szemem elől a kitűzött célt, és felsóhajtottam. Annie járt az agyamban, és David, és Jenny rendőr meg a többiek. Alexra gondoltam, hogy vajon most mit csinálhat, és Safira, hogy visszatért-e már az erdőből. Hogy Winnie vajon még mindig a sérült erdei pokémonokat ápolja-e, és Anyu, ó, Anyu… vajon most épp rám gondol-e? Tényleg itt lenne a vége?

De a pillanat elszállt, és én megint a raktárban álltam, meredten nézve, ahogy végzetem elindul felém. Mögöttem megmozdult valami, és ez erőt adott.
- Igen, ez is a siker egy fajtája. Amikor feláldozod magad, hogy a másik megmeneküljön. Amikor kezedben egy ártatlan pokémont szorítasz, és bár te sem vagy erős, mégis megvéded a felé örvénylő tűzcsóvától, testeddel hárítva a csapást. De, a természet melléd áll, és bár elvették tőled a barátodat, az egyre erősebben hulló zivatar életben hagy. Hogy egyszer, évek múlva, véghezvidd az álmodat, és elérhesd a célodat.

A raktár rácsozott ablaka kicsapódott a kinti vihartól, s a vad szél behozta a szobába az eső illatát. Egy hatalmas villám cikázott át a horizonton, és az utána beálló sötétségben a dörrenéssel együtt feltűnt egy ismerős árnyék. A polcon, amiről leugrott, rég megkövesedett Wartortle és Blastoise páncél koppant egymásnak. Ő azonban élt. Már akkor tudtam, hogy ő nem holmi antiktárgy, amikor átnéztem a raktárat, de el kellett nyernem a bizalmát, és az máshogy nem megy, csak éles helyzetben.
Pár másodperc múlva éreztem, hogy a „kis” Squirtle elkap, és egész testemet pihe könnyedséggel felemelve elhelyez az ablak mellett. Ezután egy pusztító erejű Surf támadás leborítja ellenfeleimet a lábukról, és a pokémonjaikkal együtt egészen a lépcső aljáig sodorja őket. A mozdulat után egy árva hangot sem hallok odalentről. Elképedve bámulok Shanny-ra. A nagydarab embernek igaza volt: itt a vége!

[David Farewell]

Az eddig csak szemerkélő eső egyre jobban zuhogni kezd, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Hová tűnhettek a rendőrök? Kérdő tekintettel nézek Jennyre.
- Talán éppen az emeletet vagy az alagsort kutatják át. Menjünk egy szinttel lejjebb, és nézzük meg, ott vannak-e.
Gyors léptekkel elindulunk a lépcső felé, egy eddig nem látott szobán átvágva. A helyiség leginkább egy raktárnak tűnik a rengeteg papírdobozzal és irathalommal. A szemközti falon lévő ajtón elhagyjuk a szobát, és lefelé indulunk a lépcsőn. A lépcső aljához közeledve hangokat hallunk a pincéből. Vajon a rendőrök vagy a bűnözők azok? A falhoz lapulva közelítjük meg a folyosót, de az üresnek bizonyul. A hangok az egyik szobából jönnek. Jenny odalopózik a nyitva felejtett ajtóhoz, majd megkönnyebbülve hátraint, hogy tiszta a levegő. A szobában a rendőrök elég zajosan kutatnak nyomok után. Jenny csöndre inti őket.
- Lehetséges, hogy az épületben van még néhány bűnöző. Az elsődleges célunk most az ő megtalálásuk lesz.
Gyors, szűkszavú utasításokat ad ki, majd két rendőrrel visszaindulunk a földszintre. A többiek feladata az alagsor átkutatása. Síri csöndben, gyors tempóban haladunk a lépcsőn. Hamar a földszintre érünk, és éppen továbbindulnánk a lépcsőn, amikor az emeletről hangzavar hallatszik, majd néhány másodperc múlva egy kisebb árvíz zúdul kis híján a nyakunkba, amelyben halak helyett emberek és pokémonok vergődnek. Vajon kinek a műve lehet ez a felfordulás?

[Betty]

Könnyes szemmel nézem végig az erő és a régóta felgyülemlett harag eme kitörését. Nem a fekete ruhás embereket és pokémonjait sajnálom. Őt sajnálom, azért a két évnyi szenvedéséért, ami idáig vitte. Hogy képes legyen elrepíteni rosszakaróit egy emelettel lejjebb, minden szó vagy fölösleges mozdulat nélkül. Mert tudta, hogy megvéd engem?

Miután az utolsó vízsugár is elhagyja a szobát, bizonytalanul odajön hozzám, és rám néz. Én leülök mellé, és az ölembe veszem. Mit is mondhatnék ezután? Mindketten az esőt figyeljük, ahogy tombol odakint. A repedt ablaküveg baljósan visszhangozza a kinti szél üvöltését. Valahol a távolban emberek kiáltoznak, és meghallok egypár rohanó léptet is, amik éppen ide igyekeznek. Vajon ellenség-e vagy jóbarát? Shanny aggódva kapja fel a fejét: lent újra megmozdul valaki.
- Legjobb lesz, ha megnézzük. – De a teknőc nem ezen az állásponton van. Lábamba kapaszkodik, és nem enged a lépcső felé.
– Mi a baj? – kérdem tőle szelíden. – Akárki jön, te meg tudsz védeni.
Shanny a fejét rázza. Nem értem. Hiszen az előbb is… és akkor hirtelen eszembe jut. Sikerült kiszabadulnia, és elbújnia, de csakmert tudta, hogy érte jövök.Lehet, hogy képes erős támadásokat indítani, de retteg tőle, és csak akkor támad, ha nagyon muszáj. Ha nem ez lenne a helyzet, már rég elmenekült volna erről a helyről. Hogy tudták ennyire megutáltatni vele a harcot? Biztosan sokszor kényszeríthették…
Óvón felveszem, és elindulok az ajtón túlra. Érzem, hogy egész teste remeg. Megsimogatom, és a körülöttem lévő felfordulásra ügyet sem vetve lassan lépegetek lefelé a lépcsőfokokon. Nemsokára hangokra leszek figyelmes: valakik beszélgetnek a lépcső alján. De csak haladok tovább. Nem érzek félelmet, és az ösztönöm is azt súgja, ma már nem kell többet harcolnunk.

- David? Jenny rendőr? Jaj de jó, hogy semmi bajotok sincsen! – kiáltom megkönnyebbülve, ahogy felfedezem, hogy ők állnak az ázott emberek felett.
- Shanny, ők a barátaim! Segítettek, hogy eljöhessek érted! David, Jenny, ő itt Shanny, aki a vízözönt indította odafent. – mutatom be őket egymásnak.
Squirtle bizalmatlanul vizsgálgatja őket, miközben mind a négyen a kijárat felé vesszük utunkat.
- Anya is biztosan aggódik, legjobb lesz, ha a pokémoncenterből, miután Joy nővér meggyógyította a pokémonokat, rögtön hazamegyek. – ekkor eszembe jut egy fontos dolog – Jenny, ugye Annie-t nem fogtátok el? Ha igen, engedjétek el, ő nem volt igazi tagja a bűnszervezetnek. David, ugye a te pokémonjaid is jól vannak? Gratulálok, úgy látom sikerült megtörni Hypno hipnózisát, és a többi pokémon is végre szabad lett.

A hűvös eső átáztatja ruháimat, miközben, ölemben Shanny-vel, mosolyogva hallgatom David elbeszélését a történtekről. Felnézek a borult égre: az eső végülis hozhat jót is, nemcsak rosszat. Viszont rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul… Remélem, az idő majd felfedi az igazságot, idővel. De addig is, éljünk a mának, és örüljünk, hogy vannak a világon pokémonok!