A "rém" nyomában

[Attila]

Eleinte még csak álltam ott és néztem Bulbasaurra, aki meglepődve tekintett a hatalmas pokémon után.
~ Ez berezelt egy kis tüsszentéstől? - tekintettem hitetlenkedve a kitaposott fák irányába, ezután ismét Bulbasaurra, aki megdöbbent arckifejezését leváltotta a tőle megszokott vigyorgásra és büszkén szaladt vissza hozzám.
Garrius egy percig sem habozva indúlt a nagytestű pokémon után, mivel más választása nem nagyon akadt, mert a hátán volt az ő pokémonja.
- Megyek már... - válaszoltam neki még mindig megdöbbenve, de mire ezt kimondtam a, fiú már tíz-tizenöt méter előnyt rám vert. - Rendben van Bulbasaur, hát akkor nyomás utánnuk! - mutattam Garrius és a Rhyhorn (inkább a Rhyhorn) nyomai után és rögtön neki is lódultunk. Futottunk, ahogy csak a lábunk bírta, de Garrisut nem érhettük utol. Bitos az Adrenalin löket az oka, amit az okozott, hogy a Treeckoja bajban van. Vagy mégsem?
Pár szófoszlányt elcsíptema sráctól, hogy: „mégerősebb elszívás“, „így kell ezt csinálni“ és mire a szavakat kimondta, máris egy hatalmas vöröslő fény jelezte számunkra, hogy az ilyedt pokémon merre tart.
Mire utolértem őket, Treecko már Garr lábai mellet ácsorgott, de a Rhyhorn sehol sem volt.
- Csak nem elszö... - akartam feltennia kérdést a fiúnak, de ekkor megláttam egy pokélabdát a földön, ami nyugtalanul mocorgott. - Neeeeeeeeeem, ez nem lehet! - kiáltottam fel rémülten. Abban a pillanatban egy egész világ, sőt, inkább egy univerzum dölt össze bennem.
~ Az nem lehet, hogy ez a srác kapta ela Rhyhorn, amit nekem kellet volna. A csillagok is azt jósolták, hogy én fogom megszerezni magamnak, erre meg a fiú kapja el? Hát ilyen nincs! - bánkódtam, vagy inkább jobb szó rá, hogy idegeskedtem magamban. De szó mi szó, ilyen valóban nincs. A pokélabda körülbelül az ötödik nyugtalan rándulásnál szétrepedt és a Rhyhorn fényesen materializálódott belőle előttünk.
- Hát fogalmam sincs, de van egy olyan érzésem, hogy a bajnak még koránt sincs vége... - néztem kissé boldogan a kiszabadult pokémonra, mert még van rá esélyem, hogy én szerezzem meg magamnak őt.

A Rhyhorn rémülten ránk tekintett, elősször Bulbasaurra, majd Treckora, azután idegesen elkezdte ismét kaparni a talajt és lehajtott fejjel újra becélzott minket. De láthatólag remegett és nem a hidegtől, mert igen gatyarohasztó meleg uralkodott ebben a magas páratartalmú erdőben.
Van valami különös ebben a pokémonban, ami a többi fajtársában nincs meg. Úgy ismerem a Rhyhornokat, mint akik nem riadnak vissza semmiféle ellenféltől, bátran kűzdenek és aggresszívan védik területüket. Ezzel szemben ez az egyed csak látszólag aggresszív. De vajon mi lehet ennek a fura jelenségnek az oka? Talán az ami miatt itt van ebben az erdőben és nem a saját területén? Meglehet...

Bulbasaur mosolyogva szemlélte a történteket. Eltűnt belőle a félelem, ami eddig uralkodott rajta a Rhyhorn miatt és helyét ismét a gyerekes mosolya és jókedve vette át. Érdeklődve tekintett a hatalmas, látszólag veszélyes pokémonra, aki egy újabb rohamra készült. Mostmár nem félt tőle, sőt... Szívesen összecsapott volna vele.
Láttam, hogy Bulbasaur mostmár teljesen máshogy áll a dolgokhoz, de nem akartam, hogy ismét összecsapjanak. Valami egészen más dolog járt a fejemben. Valami, amit könnyen megbánhatok, de hát kockáztatni már csak kell, ha eredményesek akarunk lenni és mint tudja jól mindenki, én az akarok lenni!
- Kibróbálok valamit... - vetettem oda Garriusnak, majd szóltam Bulbasaurnak, hogy ne mozduljon. A kezeimet feltartva, jelezve, hogy nem akarom bántani, elindultam a továbbra is földet kaparó és fejét előrehajtó Rhyhorn felé.
- Jólvan nagyfiú, nem akarok semmi rosszat... - mondtam neki, már-már suttogva. - Nem akarlak én bántani, sem az a csúnya Garrius, habár arról fogalmam sincs... - vittem be még ebben a szorult helyzetben is a fiúnak egy ütést, persze csak jelképesen.
A Rhyhorntól már csak egy méter választott el és a fejét felemelte, de a földet továbbra is a lábával kaparta. Óvatosan, szinte levegő vétel nélkül tettem meg minden egyes lépést.
„ - A vad pokémon akkor a legveszélyesebb, amikor fél.“ - jutottak eszembe egy természetfilmben hallottak, így hát én is óvatos voltam. DE végül óvatosságom meghozta a gyümölcsét, mert elég közel értema pokémonhoz, aki időközben befejezte a kaparászást és a fejére tudtam tennia kezem, majd megsímogattam, hogy megnyugtassam. Igaz fogalmam sem volt, hogy mennyit érez meg az érintésemből hatalmas páncéljának köszönhetően, de hát a gesztus a fontos, nem igaz?
A Rhyhorn kissé ilyedten hátrébb húzódott, mikor észrevette, hogy a kíváncsi Bulbasaur is közeledik felé.
- Ne izgulj, nem kell félned, ő barát. - nyugtattam mega pokémont, aki látszólag mégsem nyugodott meg annyira, de a hátrálást befejezte. - Nos, elmondod, hogy mért támadsza túristákra? - mosolyogtam a pokémonra, akinek a szemei majdnem könnyekbe lábadtak és szomorúana fejével észak felé intett, egy hatalmas hegy irányába.
- Értem én, akkor mutasd meg, ha így egyszerűbb számodra. - ajánlottam fela pokémonnak a legkedvesebb hangnememben a lehetőséget. Igaz kissé vonakodva bár, de elfogadta, majd az előbb említett irányba fordult és szép lassú tempóba, hogy mi is tudjuk követni elindúlt a hatalmas hegy irányába.
- Na ki a király, ha nem én? - fordultam hátra az arcomon széles vigyorral Garrius felé, majd a hüvelykujjamat az égfelé tartottam, hogy jelezzem neki, minden rendben. Ezután elindultam Bulbasaurral a Rhyhorn után.

[Garrius]

Rhyhorn kitört a labdából. Nagy dolog, most sokkal inkább az számított, hogy nyertek egy kis idõt és visszakapta Treeckot is. Egyetlen másik pokémon megszerzése, vagy annak lehetõsége sem ért számára annyit, hogy elveszíthesse a barátját. Természetesen továbbra is el akarta kapni a sziklatestût, de már nem vetemedett volna hajmeresztõ mutatványokra.
Mikor megkérdezte Attilát, hogy mi a következõ lépés egy támadási tervre számított, nem pedig erre az akármire, amibe belekezdett.
~ Most komolyan azt hiszi, hogy lelkizéssel sikerülhet lecsillapítania ezt a jószágot? – Még a gondolat is nevetségesnek tûnt. – A vak is látja milyen agresszív, ide erõ kell, nem szép szavak.
- Szerintem ne erõltesd ezt a vonulatot, csúnya csonttörések lesznek belõle! – Tényleg nem látott esélyt a sikerre.
Összeszorított szemekkel várta mikor fog megvadulni a pokémon, és közben azon gondolkodott ebbõl a csávából hogyan húzhatná ki új ismerõsét. Lehet, hogy végig kötekedtek egymással, de azért nem akarta, hogy az önbecsülésén kívül más része is megsérüljön.
- Téged kezeltetni kellene!
Valami nagyon nem stimmelt. Hogy lehet az, hogy egy nap alatt találkozik egy ilyen csodabogár edzõvel és egy borzasztóan fura, agresszívnak látszó pokémonnal, aki egy pillanat alatt kezes báránnyá változik. Nagyobb esély van arra, hogy jelentkezés nélkül beválogatják egy pornó oszkáros film folytatásába, mint erre.
De végül is csak az eredmény számít. Rhyhorn hagyta, hogy Attila megérintse, sõt mintha meg is nyugodott volna.
~ Hát berosálok, ezek mindjárt pettingelni kezdenek! – Bosszantotta, amit lát, mert ha a fiú így folytatja, õ bizony elcsúszik a zsákmányról.
Bulbasaur kissé belerondított az idillbe, de a lényegen ez nem változtatott. Hiába volt már a pokémon a labdájában, most mégis a riválisa mancsaiban látta.
A fiú költõi kérdésére eszébe sem jutott felelni. Szánakozó arckifejezést vágott és elindult abba az irányba, amerre a „rém” vonult.
- És mégis most mit teszel? – kérdezte Attila mellé felzárkózva. – Te tulajdonképpen elkapni akarod, vagy csak az idegenvezetõn spórolsz vele?
Kezdett nagyon meleg lenne, nyilván annak jeleként, hogy egyre inkább behatoltak a dzsungellé vadult rengeteg belsejébe. Garriusnak ez egyáltalán nem tetszett. Mondjuk ki, csapdát sejtett a dolgok mögött. Nem értette miért nem gyõzik inkább le a Rhyhornt, ahogy bármelyik más mester jelölt csinálná.
Lehet, hogy a pokémonjaik gyengébbek a monstrumnál, de ketten biztosan sikerülne felülkerekedniük rajta. Most viszont, hogy sétálásra szelídült a kaland, kihasználta az alkalmat és megnézte, mit mond a dex:
- Rhyhorn hihetetlenül erõs, és ellenáll a leghatékonyabb támadásoknak is. Ez azért lehetséges, mert csontjai ezerszer erõsebbek az emberi csontoknál. Minden megerõltetés nélkül képes egy iskolabusz nagyságú tárgyat felemelni és…
Nem hallgatta végig az infó özönt, lehet, hogy tévedett és mégsem lenne okos dolog szemtõl szembe kiállniuk vele. Ez viszont azt is jelentheti, hogy Attila okos…
- Ez valami trükk? – faggatózott suttogva. – Így akarod elaltatni az éberségét, hogy mikor egyáltalán nem számít rá, rajtaüthess? Még a végén meglepsz, kiderül, hogy össze tudsz dobni egy épkézláb tervet.
Alig, hogy feltette a kérdéseit, máris bekövetkezett valami, amire nem számított. Irdatlan dübörgés rázta meg a földet, ami olyan hatással a volt vezetõjükre, mint amikor egy gyakran megvert kiskutyát bottal fenyegetnek. Megtorpant és összekucorodott, groteszk remegõ kõtömböt formálva erõtõl duzzadó testébõl.

A földmozgás kiváltójának megpillantására sem kellett sokat várniuk. A fák közül elõlépett a dühösnek tûnõ Snorlax. Az óriási hájtömeg bosszús képet öltve toporzékolt, fújtatott Rhyhorn-ra, a fiúkról egyelõre tudomást sem véve…

[Attila]

- Most? - néztem csodálkozva a fiúra, mintha ez nem lenne magától értetődő dolog. - Hát most kérlek szépen ki szeretném deríteni, hogy mégis mitől olyan más ez a pokémon, mint a többi fajtársa. - válaszoltam a fiú kérdésére. - Az elsődleges célom most az, hogy segíthessek ennek a pokémonnak. Az, hogy el bírom-e kapni már máskérdés, de nem annyira lényeges szerintem.

Az utunk hosszú idelye tartott már és igencsak unalmasnak volt mondható. Bulbasaur még az út legelején közelebb merészkedett Rhyhornhoz, igaz ettől a vezetőnk egy kissé megriadt és ilyenkor mindig jó pár méterrel előbbre futott. De egy idő után megszokta a fűpokémon közelségét és egyre felszabadultabban kezdett viselkedni. Végül egy óra ismerkedés és Bulbasaur jellemének köszönhetően összebarátkozott a két pokémon, és az út hátralevő részét, már a Rhyhorn hátán folytatta a fűpokémon, hatalmas mosollyal az arcán, hogy sikerült egy új barátra szert tennie. Valamit a saját nyelvén, szinte megállás nélkül locsogott onnana Rhyhorn-nak, aki érdeklődve hallgatta és néha-néha csodálkozva tekintett hátra ránk.
~ Biztos a közös kalandjainkról mesél Bulbasaur... - fordúlt meg büszkéna fejemben, de még mielőtt emerülhettem volna képzelgéseimben, Garrius szavai hírtelen kirántottak onnan. Jobban mondva egy hatalmas remegés, ami elég furcsa hatással volt Bulbasaur új barátjára. Riadtan feküdt le a talajra és húzta össze magát félelmében. Eléggé lehangoló látvány volt végignézni, hogy egy ekkora és ilyen erős lény, mint Rhyhorn, mennyire fél egy kis remegéstől.
Noha eddig Rhyhornt neveztem óriásinak, a fák közül egy olyan pokémon (jött vagy gurult? így hírtelenjében nem tudom eldönteni, annyira dagadt) jött elő az erdőből, ami úgy háromszor-négyszer,de talán még ötször is akkora volt, mint a földpokémon. Snorlax testén csak úgy remegett a zsír, minden egyes lépésekor. Morgására egy Pidgey csapat rebbent fel, egy hozzá közelebbi fáról. Az óriásira nőtt (de szerintem inkább a túlzott kaja nem pedig a megnövekedett páratartalmú erdő az oka) pokémon látszólag idegesen támadta le Rhyhornt, aki továbbra is összehúzva magát remegett Bulbasaurral a hátán, aki látszólag nem ilyedt meg a Snorlaxtől, épp ellenkezőleg, jót kacagott a látottakon és mosolyogva várta a cselekmények folytatását. A Snorlax tudomást sem véve rólunk, egyedül csakis Rhyohornnal törődött. Meg merem kockáztatni, hogy még Bulbasaur figyelemre vételét is elhanyagolta.
- Snooor-laaax, snooor-laaaaax! - üvoltötte a dagi pokémon Rhyhornnak, közben felé nyújtva a kezét. A sziklapokémon remegve, alázatosan föltekintett a behemót pokémonra és szép lassan megrázta a fejét, a Snorlax hírtelen haragját kiváltva ezzel. Egy hatalmasat csapott a sziklapokémon irányába hatalmas karjaival, amiket ha Bulbasaur hírtelen reagálva a dolgokra nem állít meg, igen csúnya véget érhetett volna. De hát hála a fűpokémonnak, az indáit használva, jól körülfonta a dagi pokémon karjait, így megállítva az ütését.

Felháborodva néztem a Snorlaxre, azután meg Garriusra, mintha az ő hibája lenne ez az egész.
- Hát mégis mi a fenét képzel magáról ez a Snorlax, hogy csak így rátámad erre a szerencsétlen pokémonra? - háborodtam fela látottakon. - Na majd én megmutatom neki... - tűrtem fel a nemlétezű ingujjaimat és felháborodottan, elfelejtve, hogy vannak pokémonjaim, indúltam el a Snorlax irányába, ismét minden ésszerű cselekedetet száműzve a fejemből.
Eközben a pokémonok közzött:
Snooor-laaaax!SNOOOR-LAAAAAX!!!SNOOOOOR-LAAAAAAAAAAX!!! - üvöltözött Rhyhornnal a husos pokémon, teljesen kikelve magából, továbbra is Bulbasaur indáivala karján, de a pokémonomról még most sem vett tudomást, ahogy rólunk sem (pedig én már felháborodva tartottam egyenesen az irányába).
Egy pillanatra abbahagyta az üvöltözést szegény Rhyhornnal, majd mostmár végre felfigyelt ránk, azaz rám, mikor is tesztoszteron túltengésem következtében idegesen odasétáltam hozzá és felelősségre vontam cselekedetéért:
- Mi a fenét hiszel, hogy ki vagy te itt, hogy így ráilyesztesz szegény Rhyhornra? - néztem a Snorlaxre szikrázó és baljsó szemekkel, de ez a pokémon egyáltalán nem rémítette meg, sőt... Mintha egy mosoly futott volna át az arcán, azután Rhyhornra nézett majd újra rám, azaz inkább már ránk, mert mostmár mindannyiunkról tudomást vett: Bulbasaurrol, Garriusról, Treeckoról, és rólam is.
A hatalmasra nőtt pokémon szájában megindult a nyáltermelés, a hasa nagyot korgott és vágyakozva tekintett ránk. A kezdeti haragom hírtelen alábbhagyott és helyét a rettegés, ijedség vette át, mivel magamat is ismerve, tudtam, hogy ez a két igen ismert testi jelzés mit jelent.
- Nyugi nagyfiú, csak okosan. - emeltem fel a kezem és lassan hátrálni kezdtem Garriushoz vissza. - Ne tegyél olyat, amit később megbánhatsz... - folytattama mentegetőzést, közben bután vigyorogva a Snorlaxre.
~ Bulbasaur, csinálj már valamit, ne csak ott lógj rajta.
Igen, lógott. Mert időközben a hatalmas pokémon levette a tekintetét Rhyhornról és felénk fordult, a karját magamellé rakva, így Bulbasaur hatalmas vigyori msosollyal az arcán, élvezettel hintázott Snorlax karján, amit még mindig tartott feleslegesen az indáival ahelyett, hogy elengedte volna azokat.
A Snorlax elősször szépen lassan, majd egyre csak gyorsuló tempóban indult meg felénk. Tudtam jól, hogy mi a teendő: Bulbasaurt gyorsan vissza hívtam a labdájába, még mielőtt a Snorlaxnek eszébejutna, hogy felfalja őt is, majd futásnak eredtem és egyfajta fogócska alakult ki Rhyhorn körül. Még szerencse, hogy itt volt a sziklapokémon, különben lehet, hogy már rég ebéd lennék.
- Garrius, most rajtad a sor, hogy kitalálj valamit! - ordítottam a srácnak, miközben rémülten rohangáltam Rhyhorn körül az életemért.

[Garrius]

~ Ilyet még nem szabtam. Értem én, hogy össze szeretne barátkozni vele, de sehogy sem jó a sorrend. Elõbb az elkapás, utána a spanolás, nem pedig fordítva.
- Különleges egy alak vagy te! – állapította meg, még Snorlax feltûnése elõtt. – És ezt egyáltalán nem bóknak szánom.

*

De inkább térjünk vissza arra, ami a behemót feltûnése után következett.
Garrius lábai a földbe gyökereztek. Elképedve bámulta az óriási testet. Mindeközben mérhetetlen büszkeséget érzett, hisz sikerült kitalálnia mivel fogja összesodorni az élet. Mindvégig megingathatatlan bizonyossággal állította, hogy Snorlax lesz a következõ pokémonja. Még egy pillanatra sem bizonytalanodott el. Hm, vagy mégis…?!
Egy ekkora szörnyeteggel senki sem állíthatja majd meg. Egyszerûen végiggázol vele a Narancs ligán. Kizárt, hogy bárki is legyõzhetné leendõ társát. Meg sem fordult a fejében, hogy ha a hipotézise igaz, akkor elkapni is lehetetlen. Fõleg csupán Treeckoval.
Rajta kívül mindössze egy pokémonja volt, de nem elég, hogy arról nem tudta, hogy mi is pontosan, de még meglehetõsen félkész állapotban is volt. Omlett tojásként pihent a hátizsákja oltalmában.
Elvileg csak õ érezhette volna magát biztonságban, de Garr sem érzett félelmet. Annyira extázisba került, hogy még mindig azt tervezte, hogyan fog felülkerekedni mindenkin ezzel a Snorlax-el a birtokában.

*

- És a Narancs liga legújabb bajnoka, - bömbölte a hangosbemondó, sikeresen túlkiabálva az õrjöngõ közönséget – Garrius Troy, akinek mindössze két pokémonra volt szüksége, hogy gyõzelmet arasson. Treecko és Snorlax gyakorlatilag uralták a harcteret, esélyt sem hagyva a címvédõnek! Fenomenális összecsapásnak lehettünk szemtanúi. Ezerévente születik csak ilyen tehetség…

*

A csodálatos képzelgést, új célpontjának üvöltése szakította félbe. Mire a tanító észbe kapott, Snorlax már meglepõen fürgén tartott feléjük. A karján lógó Bulbasaurt lasszóként kezdte forgatni, de fegyver gyanánt már nem tudta használni, mivel Attila – egyébként okosan - visszahívta gumós kis barátját.
Ezzel megmenthette a pokémont, de felhívta magára a figyelmet. Néhány másodpercre volt csupán szükség, hogy kialakuljon egy vicces fogócska, Rhyhorn körül.
A fiú menekült az óriás elõl, akinek minden lépése hájhullámokat idézett elõ dézsa méretû hasán.
- Na mi az „suttogó”, vele már nem tudsz szót érteni? – egy ideig csak bámulta a jelenetet, de végül muszáj volt cselekednie. A helyzet tényleg kezdett komolyra fordulni.
Treeckora nézett, aki ebbõl már tudta, hogy most õ következik. Szegény kicsi párának egyre nagyobb falatokkal kell boldogulnia, a szó szoros értelmében. Nem tudta milyen módon tehetne kárt a több száz kilós gigászban, de ha harcba küldik nincs más választása. A probléma ott kezdõdött, hogy Garr sem tudta mivel okozhatna sebzést. Ennek ellenére mégis kiadta az utasítást:
- Gyors támadással célozd meg a fejét!
A gekkó nagyot sóhajtott, de engedelmeskedett. Kirobbant a földbõl, egyenesen Snorlax fejének csapódva. Nem mondhatni, hogy túlságosan fájt volna ez neki, de eléggé felbosszantotta ahhoz, hogy a számára maximum csak egy kis elõételnek elég, Treecko után iramodjon. Fürgeségben persze nem vehette fel a versenyt a fû pokémonnal, aki addigra már a legközelebbi fa tetején volt.
Snorlax morcosan állt meg annak tövében és bosszús pillantásokat vetett az orv támadás kivitelezõjére. Ezzel viszont nyugton hagyta Attilát és Rhyhornt.
Garrius odasietett és mosolyogva közölte:
- Van egy jó hírem, õ a tied! – bökött a fejével a még mindig rettegõ sziklatömegre. – Nekem már más célpontom van! – büszkén kihúzta magát, de aztán komolyan kezdte hadarni. – Az elkapásához, és a túlélésünkhöz viszont szükségem van rád. Vedd rá Rhyhornt, hogy szedje össze magát és álljon ki az oldalunkon Snorlax ellen. Annyira összemelegedtetek, hogy ha valaki, te meg tudod gyõzni.
Közben reccsenés hallatszott… új célpontja jóvoltából. Komolyan ez már szinte mulatságos, kezdte Attilával, majd jött Rhyhorn és most már Snorlax nevét is felírhatja a mai csataellenfelek listájára. Még, hogy kicsit lazulni jött a régióba… na persze.
A kolosszus egy Testcsapással döntötte ki a fát, amint Treecko bujkált. A törzs könnyedén megadta magát, ám ez nem mondható el a kis pokémonról. Meg van szokva azzal, hogy a lobkorona szintben lavírozzon, így könnyedén átjutott egy közeli fára, hogy aztán onnan provokálja tovább Zsíroskát. Így nyerve idõt a trénerek számára…

[Attila]

Ijedten, már-már kétségbe esve futottam a Rhyhorn körül, aki továbbra is csak összehúzódva reszketett.
~ Mégis mi a fenéért fél egy ilyen zsírtömegtől Rhyhorn, ha akarná biztos seperc alatt lerendezhetné, de nem teszi... - agyaltam, miközben rémülten loholtam az életemért. ~ Legalább Garrius csinálna már végre valamit! - mérgelődtem tovább magamban, de amint kimondtam ezt, már jött is a segítség. Treecko szélsebesen landolt a Snorlax képébe, minek hatására annak zsíros arca belapult, a fűpokémon pedig kisebb cuppanás kíséretében levállt az arcáról és a hájtömeg lábai elé pottyant. A Snorlax pár pillanatra dermedten bámulta a kis zöld, pöttöm pokémont, aki meg merte zavarni Őt, a pokémonok pokémonát, az ardő urát. De a szünetnek hírtelen vége szakadt Snorlax hatalmas ordításával és teljesen emgfeledkezve rólam, a Treecko után vetette magát.
A fürge kis zöld jószág játszi könnyedséggel hagyta le a zsíros pokémont és menekült fel egy hatalmas fának a tetejére.

Végre így megszabadultam a gigászi teremtménytől, de ezúttal Garrius és a Treeckoja került bajba. A fiúnak látszólag új célja lett, mégpedig a Snorlax, ezért a Rhyhornt teljesen ki is verte a fejéből és már csakis az a zsírtömeg érdekelte.
- Örülök, hogy beláttad, hogy csakis én rendelkezek kellő tapasztalattal Rhyhorn elkapásához. - hencegtem nagyszájúan vigyorogva a fiúnak. - De egyenlőre fogalmam sincs, hogy miként is vehetném rá a pokémont, hogy csatába szálljon Snorlax ellen. - tekintetemmel a sziklapokémonra néztem, közben pedig forogtak azok az igen hibásan működő fogaskerekeim.
A Snorlax eleinte csak bután bámulta a jelenetet, de egy fejvakarásnyi szünet után, már neki is esett a fának, amitől az fájdalmas ropogások közepette kiszakadt a helyéből. Vélhetően a Treecko átugrott egy másik fára, ahonnan igen pofátlan módon, a fenekét csapkodta, a nyelvét öltögette a behemótnak, hogy herrgelje azt.

- De azért megteszek mindent, amit csak tudok... - válaszoltam Garriusnak, midnen komolytalanságot száműzve magamból. Elszántan néztem le, a még mindíg előttem reszkető Rhyhornra és kerestema megfelelő szavakat, amikkel rá tudnám venni ezt az igen erős, ámde félős teremtményt, hogy álljon ki magáért és értünk.
- Figyelj Rhyhorn... - guggoltam le a pokémon mellé és megértő hangon beszéltem hozzá. - Tudom félsz a Snorlaxtől, mert nagyobb, mint te és ilyesztő, de tudnodd kell, hogy te sokkal erősebb vagy nála. A tásaim és én veszélyben vagyunk emiatta behemót dög miatt és csakis te segíthetsz rajtunk, a te erődre van szükségünk, mert egyedül nem tudjuk legyőzni. Nélküled nem megy.
Rhyhorn még mindig reszketve, de a fejét már felemelte, majd az ideges Snorlaxre vetette tekintetét, aki továbbra is a pimasz Treeckot próbálta meg leszedni a fák tetejéről, de ez nem ment neki, így ennek okán, egyre csak gyarapodott a kidőlt fák száma.
A Rhyhorn ilyedten hajtotta vissza a fejét é mégjoban összehúzta magát.
- Rhyhorn, én tényleg nem értelek téged... - prübáltam elkeseredetten győzködnia pokémont. - Ha én ekkora darab lennék, mint te, röhögve lökném odébb azta behemót tramplit ott. - mutattam Snorlaxre, aki valószínűleg meghallotta a tramplit, mert felémfordúlt és az ígyis elhízott és összehúzodott szemeit, mégjobban összehúzta.
~ Na bakker, ez már megint felfigyelt rám, sietnem kell! - tekintettem rémülten a zsírtömegre.
- Rhyhorn, ha most nem csinálsz valamit, engem ez felfal reggelire. - unszoltam továbbra is a félős pokémont, miközben a föld enyhe remegése jelezte, hogy a Snorlax futva közeledik felénk.
Egy apró rándulás éreztem magamelőtt és megkönyebbülten láttam, hogy Rhyhorn talpra áll és...
- Ez beszaladt a fák közé... - néztem bambán, reményvesztve a sziklapokémon után és elfogadtama sorsomat, hogy számomra itt vége mindennek. A Snorlax már emelte is a kezét, hogy lecsapjon vele rám, de ekkor egy hatalmas dübögés ütötte mega fülemet, amit fák kidőlése kísért útja során. A fák irányámból hírtelen Rhyhorn tűnt fel, szemeiben, sem testén nem látszódott már a félelem, sem a rettegés, pusztán az elszántság, hogy lefogja győzni a rettegett zsarnokot.
Teljes nekifutásból közeledett a Snorlax felé, aki döbbenten bámúlta az eseményeket és csak bambán meredt ki a fejéből, rólam és Treeckoról megfeledkezve, a Rhyhornt figyelve.

[Garrius]

- Nem látok én be semmit! – A kijelentés határozott volt. – Egyszerűen csak túl sok hasonlóság van közted és közte. – Jobb karjával a remegő pokémon felé mutatott. – Mindkettőt feje baromira kemény, összeilletek! Én Snorlax komát fogom elcsípni, és már csak azt kellene kitalálnom, hogy miként?
Attila győzködni kezdte Rhyhorn-t, hogy szedje össze a bátorságát.
~ Nem hiszem el, hogy ez a jószág ennyire nyámnyila – bosszankodott. – Treecko simán nekiesett a hájpacninak, sőt még a kis Bulbasaur is lépett, amikor kellett. Ez a kőtömeg pedig csak lapít és rinyál. Komolyan, már nem tudom, hogy melyikük az a bizonyos bestia, akiről a fáma szól.
A szőke fiúnak sikerült némi fejlődést elérnie, de Gerrius még mindig nem bízott túlságosan az akció sikerében. Sőt már nem is fordított túl sok figyelmet a meddőnek hitt próbálkozásra. Inkább azt leste, ahogy saját pokémonja nyeri nekik a másodperceket, amiket ők hegyi beszédre pazarolnak.
Treecko olyan ügyesen és természetesen lavírozott a fákon, hogy tanítója még ebben a kényes helyzetben is el tudott mosolyodni. Sokszor látta már ezt az apró teremtést a magasban, de még ennyi idő után is mindig elcsodálkozik annak ösztönös zsenialitásán. Az elmúlt egy évben minden legendát, amelyet az örökéletű erdőkről, és az őket őrző Treeckok-ról hallott, immáron kételkedés nélkül hitt el.
A fű pokémonnak már sokkal kevésbé tetszett az, amit csinált. Mindig szeretett az ágak közt cikázni, de most tudta, hogy az a fa, amelyhez hozzáér egy ormótlan behemót „áldozata” lesz. Úgy érezte magát, mint egy ítélethirdető, aki akarva akaratlanul is elmúlást hoz rájuk. Garr biztonságát mégis fontosabbnak tartotta, mint saját démonjait.
És akkor megint következett egy csodás „A.A.”. Ez a két betű az „Attilás akciót” jelenti, ami kicsit sem sült el jól. Nagyon úgy fest, hogy az átlagosnál többet használt szája nem csak bosszantó, de igen veszélyes dolgokat is képes produkálni. Most például egyetlen mondatával szabadította rájuk Snorlax-et, aki számára a fiútól érkező sértés sokkal zavaróbb volt, mint Treecko szemtelenkedése.
A hatalmas pokémon egyenesen Attilát rontott:
- Balfék! – sziszegte mérgesen Garrius, aki biztosra vette, hogy ebből a kalamajkából neki kell majd kirángatnia, főleg úgy, hogy Rhyhorn-on az agymosás sem segített.
~ Ide minimum egy jobbfajta térítő kellett volna!
A szikla típusú zsebszörny úgy iszkolt el, hogy jó volt nézni, illetve lett volna, ha ez csak egy plusz szívatási alternatívát jelentene, de most nagyon komoly veszélyeket hozott. Egy olyan behemót, mint Snorlax akár egyetlen csapással is összetörhetné az összes csontját.
- Ugorj el, mert szanaszét szed…
És hoppá. Megtörtént a csoda, Rhyhorn valamiért meggondolta magát, és szinte az utolsó pillanatban lépett közbe. Attila feje a helyén maradt, Treecko pedig végre lesiethetett a fatörzsön, hogy Garr mellé kerülhessen. Kialakult egy egészen más párbaj…
- Hülyéké a szerencse! – Megragadta a meglepetéstől lezsibbadt agyú fiú karját, és egy erős rántással eltávolította a két nagydarab pokémon közül. – Azt hiszem innentől kezdve mi most egy ideig nézők leszünk, de tegyük ezt kicsit arrébb. – Vonszolni kezdte, hogy kellő távolságba kerülhessenek, viszonylagos biztonságba.
Snorlax felocsúdva a kezdeti meglepetéséből elrugaszkodott a földtől és kedvenc fogását, a Testcsapást zúdította a közeledő Rhyhorn-ra. Majdnem egy tonna hús és háj vette ezzel célba Attila megmentőjét, akinek minden tudását össze kell szednie ahhoz, hogy valamilyen módon elkerülje a csapást. A fellángolás könnyen elalszik akkor, ha már a legelején komoly pofont kap, így a fiúk érdekében is remélni kell, hogy Snorlax támadása végül nem találja el a másik pokémont.
- Az én leendő pajtásom megeszi reggelire a tied! – közölte büszkén. – Noha most mindketten azzal járnánk jobban, ha nem lenne igazam…

[Attila]

Én csak álltam a két pokémon: Snorlax és a hírtelen harciassá vált Rhyhorn között és bambán bámulva vártam, hogy most vajon mi fog történni. Belül valami leírhatatlanul hatalmas boldogságot éreztem, hogy végre a gyámoltalan Rhyhorn, aki szinte a légynek sem tudott volna ártani, aki megijedt a legkisebb faág reccsenésének a hangjától is, most kiáll magáért és a mi, illetve a saját védelmére kel. Snorlax is felocsúdott bambulásából és ő is elindult futva(!) a Rhyhornal szemben és láthatólag az egyik legerősebb támadását, a testcsapást készült bevetni a földpokémon ellen. Nagyot rugaszkodott a talajtól és egyenesen a felé tartó Rhyhorn irányába vetette magát. Ebben az egészben, hogy ez a két lény egymásnak akart ugrani, pusztán csak annyi volt a probléma, hogy én köztük voltam. Későn kaptam észbe, szinte teljesen megbénultam. Szerencsére viszont Garrius barátom nagyon is az eszénél volt és látta, hogy belőlem nemsokára palacsinta lesz, ha nem csinál valamit és gyorsan arrébb rángatott az útból. Hagytam, hogy a szinte kővé dermedt testemet arrébb vonszolja, egy sokkal biztonságosabb helyre. No persze hülye lettem volna ennek ellenállni, de még azt sem tudtam, annyira megragadta a figyelmemet a Rhyhorn.

- Micsoda? Még hogy Snorlax legyőzné Rhyhornt? - néztem olyan tekintettel, hitetlenkedve Garriusra, mint ha azt mondta volna, hogy létezik egy alternatív világ, amelyet úgy hívnak, hogy föld és azon a bolygón nem élnek pokémonok. - Na azt szeretném én látni! - nevettem a társamra.

Snorlax hájas, zsíros, löttyedt teste közben megállíthatatlanul repült Rhyhorn felé és már olyan távolságba került, hogy nem lehetett kikerülni azt. A testes pokémon hatalmas erővel csapódott bele a földpokémonba, majd terült el rajta.
Elkerekedett szemekkel és tátott szájjal nézem a jelenetet. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy vége, ennyi volt.
- Gyerünk Rhyhorn, állj talpra, nem adhatod fel! Te vagy a jobb! – üvöltöm, ahogy csak a torkomon kifér, félve attól, hogy a pokémon harcképtelenné vált.
Talán a szurkolásom, talán a Rhyhorn dühe, de hírtelen a zsíros Snorlax teste elkezdett lötyögve emelkedni, mígnem elő nem került Rhyhorn, a hátán (jobban mondva az egész testén) Snorlax-el. A pokémon szemeiből nem azt olvastam ki, hogy feladta, ennyi volt, hanem egészen mást. Szinte lobogott benne a harc utáni vágyának a tüze. Elszántságot és bátorságot tükrözött. A fején lévő hegyes szarvával egy öklelő támadást indított meg Snorlax felé, aki szinte sehogy sem tudta elkerülni a bekövetkező csapást. A pokémon hegyes szarvát a feje egy óriási rántásával szúrta bele ellenfelébe, aki a ráható fizikai erők következtében hatalmasat repült előre és óriási pórfelhőt keltve landolt a talajon.
Rhyhorn nem elégedett meg ennyivel. Ahogy a Snorlax földet ért, már kaparta is a talajt első lábával és egy újabb pusztító rohamra indult ellenfele ellen, hogy eltapossa azt.

- Na Garrius, kinek is a kedvence győz ma? - széles vigyorral az arcomon tekintettem a mellettem álló srácra.

[Garrius]

Snorlax eltalálta Rhyhor-t. Mikor kontaktusba ért a testük, úgy folyt el a kisebb termetû pokémonon, mint egy Muk. A rengeteg háj, ami körülvette a behemót testét, teljesen beborította az ellenfelet.
~ Uhh, nem lehet kellemes alatta lenni…
Garrius még egy testesebb nõvel sem szeretett volna ilyen helyzetbe kerülni, nemhogy egy ilyen háj pacnival. Még belegondolni sem mert mit élhet át Rhyhorn…már ha él egyáltalán.
Kétségtelenül telibe kapta a Testcsapást, és lehet bármilyen kemény a bõre, ez biztosan megviselte.
- Hát azt hiszem igazam volt! – Továbbra is a terpeszkedõ Snorlax-et bámulta, noha legbelül tudta, hogy menekülniük kellene. Ha a csatának tényleg itt van a vége, minden elvesztegetett pillanatért kár. Igaz, hogy a Nagyfiú nem a sebességérõl híres, de õket azért könnyedén utol tudná érni.
- Treecko, remélem kifújtad magad, mert azt hiszem mindjárt megint mi következünk!
A pokémon bólintott és harci állásba csúsztatta lábait…
Hiába! Méghozzá azért mert az a hatalmas hústömeg egyszer csak furcsán mozdult meg. Látszott, hogy nem akaratlagosan történt, és a következõ pillanatban már röpült is elõre, hatalmas porfelhõt kavarva.
Attila persze rögtön megtalálta az alkalmat, hogy elégedettségét fejezze ki:
- Fogadjunk, hogy Lexi fog gyõzni! – felelte Garrius már csak azért is. – Ráteszem a fekete kis noteszem!
Na igen, a notesz. Különös története van a füzetecskének, ami nem tartalmaz egyebet csak telefonszámokat, mégis több örömöt okozott már a fiúnak, mint plázacicának a leárazás. Minden arra méltó hölgyismerõsének benne van a száma és az e-mail címe, és ez igazi megváltást tud hozni egy-egy ínségesebb periódusban… if you know what I mean… XD

*

A por szinte még le sem szállt, Rhyhorn máris megindította újabb támadását. Felbõszült bika módjára rontott Snorlax, aki csak nehézkesen tudott feltápászkodni. De a lényeg úgyis csak az, hogy sikerült neki és még idõben képes volt feltartóztatni az elszánt föld típust. Egyik kezével megtámasztotta az ellenfele homlokát, a másikkal pedig a szarvát ragadta meg. Okosan kitámasztott és így sikerült megállítania a rohamot. Amint érezte, hogy valóban feltartóztatta a másik pokémont, felordított és minden erejét összeszedve megemelte Rhyhorn-t, méghozzá a tülkénél fogva. Amint ezzel megvolt, lendített rajta egyet és visszaadva az elõbbiért a kölcsönt, eldobta…
- Széép! – csúszott ki Garr száján, aki akarva akaratlanul is szurkolóvá vált.
Elvégre focimeccset sem néz úgy az ember, hogy ne szimpatizáljon valamelyik csapattal. Ha épp nem játszanak a kedvencei, választ a kettõbõl egyet és azokért kezd szorítani, abban a 90 percben, amit a pályán töltenek.

[Attila]

- Akkor bizony el fogom nyerni azt a kis noteszed! - vágtam vissza Garriusnak önbizalomtól dagadva.
Szó mi szó, igen csak tetszett a dolog, ahogy Snorlax megkapta a magáét és onnantól fogva számomra az volt nyilvánvaló tény, hogy ennek az összecsapásnak csakis egy győztese születhet: Rhyhorn. Nár lelki szemeim előtt tisztán láttam a képet, amint a földön heverő Snorlaxen átgázol minden különösebb gond nélkül a földpokémon. Ezért hát érthető dolog, ha tátvamaradt a szám a történtektől: Snorlax nagy nehezen feltápászkodott a talajról, de a fene enné meg, még épp időben. Rhyhorn nem tudta eltaposni, sőt, meg is állította a hústömeg az én kedvencemet és a szarvánál fogva megemelte. El sem merem képzelni, hogy ez micsoda fájdalommal járhatott Rhyhorn számára. Hát még akkor az, hogy Snorlax úgy látszik a bosszú pokémonja volt, mert fogta magát és visszaadva a „kölcsönt“, ő is elhajította Rhyhorn-t, aki hatalmas porfelhőt kavarva egy hatalmas dobbanással ért a talajra.
~ Nem értem ezt a fiút... - néztem rosszkedvűen Garriusra. - ~ Vajon mért szurkol ez a Snorlax-nek? Hisz ha Rhyhorn alulmarad, igen csúnyán megütjük a bokánkat. - bosszankodtam magamban.
Való igaz, hogy Snorlax előbbi támadásának hála nőtt az esély rá, hogy Rhyhorn elveszti az összecsapást, már csak egy okból is: Mert amint a sziklapokémon földet ért, már nem láttam azt a tüzet a szemében, mint eddig, helyette inkább, mintha a rémület szikrázott volna, nem pedig a düh.
Még szerencse, hogy időben vettem észre ezt a változást a pokémonon és van időm gondolkozni azon, hogy miként is segíthetnék neki, innen kívülről. Az államat vakarva forogtak az agyamban a fogaskerekek, de a megoldás sajnos váratott magára, az időm pedig vészesen fogyott, mert Snorlaxen látszott, hogy nemsokára egy újabb rohamra indul.
- Rhyhorn, ne ijedj meg tőle! Te is erős vagy, sőt, erősebb mint ő, csak bízz önmagadban! - próbáltam bátorítani a pokémont. - Ha vége ennek az egésznek és megnyertük... Igen, ha megnyertük, mert ebből a csatából csakis győztesen távozhatunk. - folytattam eltökélt és magabiztos hangon. - Akkor esetleg segíthetek neked abban, hogy több önbizalmat szerezz magadnak. - rezzenéstelen és eltökélt arccal néztem a Rhyhornra, aki mindvégig szintén engem figyelt. Legbelül csak arra gondoltam, hogy remélem használtak a szavak és sikerült újra feltüzelnem, önbizalmat adnom a pokémonnak.
- Rhyhorn, te vagy a jobb! – üvöltöttem a pokémonra torkom szakadtából, egy kis plusz önbizalom bomba gyanánt.
Nos, nem tudom, hogy a szavaim vagy esetleg valami más, de Rhyhorn bólintott egyet felém, hogy megértette szavaimat, majd az a bizonyos tűz ismét lángolni kezdett. Tekintete újra elszánt lett és haragosan nézett az előtte el(folyó)terülő Snorlaxre. Fújtatva kezdett el kaparni, közben néha-néha rám pillantott.
Egy hírtelen és megmagyarázhatatlan ötletből adódóan elkiáltottam magam, hátha beválik: - Rhyhorn, támadd mega behemótot egy Szikla-robbanás támadással.
És csodák-csodája: Rhyhorn a talajban található hatalmasabb köveket kezdte el kitépkedni és Snorlax felé hajigálta azokat. Hogy egészen pontosak legyünk, öt ilyen kődarab szállt, akár meteorok raja, gyilkos szándékkal Snorlax felé.
- Na most kíváncsi leszek rá Garius, hogy a te fene nagy kedvenced mit tesz ez ellen. Remélem elbúcsúztál tőle, mert Rhyhorn nyert! - villogtam a srácnak gúnyosan, de belül, a szavaimmal ellentétbe nagyon is kétségesnek tartottam ezt a győzelem dolgot. Valójában izzadó tenyérrel, ökölbe szorított (de olyan szorosan összeszorított, hogy már éreztem, amint a körmöm a húsomba váj) kézzel álltam és minden idegszálammal drukkoltam Rhyhorn-nak, hogy támadása sikeres legyen.

[Garrius]

Attila ismét buzdításba kezdett. Igaz erre szükség is lehetett, mivel Rhyhorn szénája nem állt túl jól. Snorlax, tespedt kinézete ellenére is félelmetesen kemény harcos volt, aki tudta mikor és tudta hogyan kell odacsapnia. Látszott a mozgásán a tapasztaltság, kétségtelenül jól ismerte saját testét és képességeit, így tisztában volt vele miként nyerheti meg az ütközetet.
Már csak az a kérdés, miért harcolnak egyáltalán? Valami történhetett a múltban, amirõl nekik fogalmuk sincs. A találkozásuk elsõ pillanatában látszott, hogy nem elõször sodorja õket össze Arceus.
~ Mi lehet ennek az egésznek az oka?
Lenézett Treeckora, aki szintén merengõ arckifejezést öltött, mintha csak õ is éppen ezen gondolkodna. Megsimogatta a pokémon fejét, amire az észbekapott és mesterére pillantott.
- Mit gondolsz, mibe csöppentünk bele? – kérdezte.
A kérdés persze csak költõi volt, a gekkó sem tudhatott semmivel sem többet nála. Vagy ha mégis elcsípett valamit a másik két lény „beszélgetésébõl”, azt nem kívánta közkincsé tenni.
Attila szemmel láthatóan nagyon elemében volt. Mintha õ maga is párbajt vívna, teljesen beleélte magát a két vad szörnyeteg konfliktusába. Odáig fajultak a dolgok, hogy a végén már utasítást is adott Rhyhorn-nak.
- Ezt te sem gondolod komolyan! Kizárt, hogy engedelmeskedjen.
De a pokémon mintha csak megint megakarná hazudtolni a fiút, annak legnagyobb megdöbbenésére végrehajtotta az utasítást. Mégpedig nem is akármilyet.
A Szikla-robbanás félelmetes és látványos fogás volt, ami nem kicsit lepte meg Garr-t. Nem nézte volna ki a dupla típusú szörnybõl, hogy ilyenre is képes. Rhyhorn könnyedén tépte ki a földbõl a szikladarabokat, melyeket aztán Snorlax felé dobott.
A behemótot persze nem kellett félteni. Gyorsan reagált és bámulatos erõvel boxolta félre az elsõ két sziklatömböt. A harmadik viszont már túlságosan közel volt, így nem tudta elütni. Garrius biztos volt benne, hogy ez most betalál, de ismét tévedett. Hiába, ez már csak egy ilyen nap.
Snorlax, mindannyiuk döbbenetére a harmadikat fogaival roppantotta szét (Crunch). Ezzel viszont túl sok idõt veszített így a következõ kettõ telibe találta. Az egyik a hasán csattant, a másik pedig a mellkasán, már persze ha az õ esetében egyáltalán különbséget lehet tenni a két testrész közt.
- Nekem csak jó, ha a te Rhyhornod legyõzi, legalább könnyebben kaphatom el! – Erõltetett mosoly kúszott az arcára, amint a becsapódások helyét szorongató Snorlax-et bámulta.
A csapás kétségtelenül kemény volt és megviselte a pokémont de a rengeteg háj, ami gyakorlatilag minden porcikáját fedi, valamelyest felfogta a támadás erejét. Részben ennek is köszönhetõ, hogy az óriás talpon tudott maradni.
Mikor végre ismét felegyenesedett és felszegte fejét, borzasztó düh sugárzott összeszorított szemeibõl. Látszott rajta, hogy komoly megtorlás következik. És igen, ezt kivételesen tényleg sikerült eltalálnia Garriusnak…
A pokémon saját nevét üvöltötte, mely most nagyon csúnyát jelenthetett és egy szökkenéssel elemelkedett a földtõl. Ha valaki azt hinné, hogy ez érdekes dolog, bizonyára leesne az álla azon, aminek az ugrás a felvezetõje volt. Amint Snorlax visszaért a talajra lökéshullámok indultak ki a talpai alól, valóságos földrengést keltve ezáltal (Eathquake). Ez a csapás viszont nem csak Rhyhorn-t fenyegette, a lökéshullámok ugyanúgy a fiúkat is célba vették…

[Attila]

Alig akartam hinni a szemeimnek,mikor az öt iszonyatosan erős kődarabokat Snorlax úgy állította meg, mintha csak valamiféle könnyed műdolgok lettek volna műanyagból. Kezdeti lelkesedésem kezdett alábbhagyni, mikor Snorlax az első és második sziklatömböt egy egyszerű és könnyed csapással morzsákra törte szét. A harmadik viszont már túlságosan is közel járt az óriáshoz, ami reményt adott számomra, Rhyhornnak viszont látszólag semmit sem. Ő csak állt jéggé dermedve és valószínűleg izgatottan várakozva, hogy mi fog történni.
~ Előfordulhat vajon, hogy ez a két pokémon ismeri egymást és talán Rhyhorn tud valamit Snorlaxről és ezért nem bizakodik a támadás sikerében? - futott át a gondolat az agyamon. Viszont a gondolatom és a reményem is hirtelen elszállt, mikor tudatosult bennem, hogy ez a hatalmas hústömeg a fogaival roppantotta össze a harmadik szikladarabot, mintha csak almába harapott volna. Már kezdtem feladnia reményt és lehorgasztottam a fejemet, mikor két nagy puffanást hallottam a behemót pokémon irányából. Hirtelen az irányába kaptam a tekintetemet és hüledező szemekkel vettem tudomásul, hogy az eddig sebezhetetlennek hitt pokémon most igenis megsebesült. A maradék két sziklagolyó telibe kapta Snorlax fejét és hasát. Örömömben egy váratlan "juhú" is elhagyta a számat, de hamar rá kellet jönnöm, hogy korai volt örülnöm, mivel a behemót pokémon szinte meg sem érezte ezt a két csapást. Ahoz viszont elég volt, hogy fölidegesítse rajta magát és egy eddig még nem használt támadását vesse be ellenünk. Igen, ellenünk. Rögtön el is mondom, hogy mért: Dühödt tekintettel és a nevének mérges hangoztatásával a magasba ugrott és amint földet ért iszonyatos nagy rengések keletkeztek a talajon. Fák szakadt ki a helyükről, még a tőlünk néhány kilométerre lévő hegy is beleremegett.
Az előttem lévő Rhyhorn remegve húzta össze magát. Éreztem, hogy valamit tennem kell, de nem tudtam kitalálni semmit. Ha csak nem...
- Rhyhorn, hisz te is földpokémon vagy, nem? - néztem reménykedve a remegő pokémonra. Az remegve rám nézett, majd félénken bólintott egyet.
- Ez nagyszerű! - vidultam fel. - Akkor te is rendelkezel a földrengés képességgel, nem? - néztem továbbra is reménykedve a reszkető pokémonra, de az csak félve a fejét rázta meg. - Nem? - csodálkoztam el, de sok idő nem volt a gondolkodásra, mivel Rhyhorn alatt a föld kezdett ketté nyílni. - Rhyhorn, itt az ideje akkor, hogy megtanuld. - néztem elszántan a pokémonra. - Nem tudom, hogy ez megállítja-e a földrengést, vagy csak még nagyobb bajt okoz, de egy próbát megér. Nem? - néztem bizakodva a pokémonra, aki bátortalanul bólintott egyet.
Ezalatt a talaj egyre jobban kezdett szétnyílni Rhyhorn alatt, de már alattam és Garrius alatt is megjelentek a repedések. Viszont én minderről nem vetem tudomást. Teljes bizalmamat a pokémonba fektettem, aki egy hatalmasat dobbantott a lábával és... Semmi. Legalábbis Snorlax remegése nem állt el, de még csak fel sem erősödött.
- Gyerünk Rhyhorn, meg kell próbálnod még egyszer! Tudom, hogy sikerülni fog! - próbáltam túlkiabálni a remegés okozta robajt. Rhyhorn taposott még egyet a lábával és most sem történt semmi érdemleges. Leszámítva, hogy alattam valami oknál fogva futóhomok szerű jelenség keletkezett és elkezdett magába szívni. Rémülten tekintettem Rhyhorn-ra, azután pedig Garriusra.
- Rhyhorn, próbáld meg még egyszer légyszíves, különben nekem annyi! - kiáltottam torkom szakadtából, teljesen rémülten. A földpokémon észrevette a helyzetet, majd elszántan a saját nevét kiabálva taposott egy hatalmasat, amitől hirtelen a rengés abbamaradt és az én süllyedésem is megállt. Viszont akadt egy kis bökkenő... Valami különös módon beszorult a fél testem a föld alá és akárhogy próbálkoztam nem tudtam kijutni onnan. Kétségbe esve próbáltam kiszabadulni, de nem ment. Rhyhornt teljességgel elöntötte a harci láz, még nem láttam ilyennek, mióta megismertem. Eszeveszett módon morgott és a földet kaparta. Valószínűleg megnőtt az önbizalma attól, hogy sikerült megtanulni a földrengést. Mindenesetre bármi is legyen az oka a pokémon lelkesedésének, tudtam jól, hogy rá nem számíthattam.
- Hé Garr... - néztem kissé szégyenkezve hátra az utazó társamra. - Esetleg nincs valami ötleted, mert BESZORULTAM!!! - üvöltöttem az utolsó szót teljes erőmből hátra a fiúnak, hogy érezze a helyzetem súlyosságát.
Eközben Rhyhorn leásta magát a föld alá, hogy meglephesse a tunyának nem igen mondható Snorlaxet a csatatérré változott terep bármely pontjáról.

/Bocsi Garr, ha nem sikerült jól, csak most késő van és koliból is írok. Itt nem születnek olyan jó írások :S Ha nem tetszik akk szólj és átírom! /

[Garrius]

A lökéshullám ereje meglepte Garriust. Még sosem látott ehhez fogható támadást, eddig csak elméletben ismerte, de nem bánta volna, ha ez így is marad. A felszabadult energia kirobbanása hátralökte a fiúk, akinek alig maradt ideje megragadni Treeckot, ezzel próbálva megóvni a pokémon testi épségét. A sajátját már kevésbé tudta, és még így is szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem egy fának csapódott, csak egyszerûen hátrarepült néhány métert.
A hátára érkezett. Felszisszent! Egy pillanatra mintha elsötétült volna a világ, de az ijedtség nagyobb volt a bajnál. Nem szenvedett komolyabb sérülést, maximum csak néhány zúzódást szedett össze, ami valljuk be, gyerekjáték mondjuk egy csúnya csigolyatöréses, gerincvelõ szakadáshoz képest.
Amikor kinyitotta a szemeit, Treecko bámult rá aggódó tekintettel:
- Ne félj, nagyszerûen vagyok! – A mosoly viszont elmaradt.
Megpróbált azonnal felállni, de ez nem volt olyan egyszerû, mint ahogy gondolta. A földmozgás továbbra sem enyhült, de végül sikerült felegyenesednie. Meglepte a látvány, repedések jelentek meg a talajon és fák fordultak ki a földbõl. Ami azonban igazán megdöbbentõ volt, hogy Rhyhorn továbbra is próbálkozott. Furcsamód’ tisztelni kezdte a pokémon elszántságát.
Snorlex most tartott egy nagyon brutális erõdemonstrációt, Rhyhorn mégis folytatni próbálta a párbajt. A mai nap folyamán többször is megváltozott a véleménye róla, de talán most már teljesen kiforrott.
Attila unszolására újra és újra megpróbálta leállítani a földrengést. A kezdeti kísérletek meddõnek bizonyultak, de a szörny szemében felszökõ tûz növekedésével a siker sem maradt el… Sajnos mindez kicsit késõn történt.
Attila alsó fele gyakorlatilag eltûnt a földben, Garr-t pedig az utolsó repedés érintette igencsak kellemetlenül. A jobb lába alatt megnyílt a föld és hatásos medvecsapda módjára „ölelte át” a végtagot. Bármilyen erõvel próbálta kihúzni, nem sikerült neki:
- Ötletem az lenne, csak lábam nincs hozzá, hogy megvalósítsam. – felelte Attila segélykérésére. Maga is beszorult testrészére mutatott és fintorogva köpött egy isteneset.
Snorlax közben intenzíven mozgatta fülét, mintha ezzel szeretné meghallani, merre lehet az önmagát beásó Rhyhorn.
Treecko közben próbálta kiásni Garrius lábát, de a talaj annyira kemény volt, hogy csak az ujjbegyeit koptatta. A kis pokémon tudta mennyire kiszolgáltatottak így, és nagyon dühítette, hogy nem tud rajta segíteni. A tréner viszont már nem is erõlködött. Snorlax-et fürkészte, kíváncsi volt, hogy mi sül ki ebbõl.
A jelek szerint bõ fél perc után feladta a fülelést és megindult Garrius felé. Nem futott, komótos léptekkel közelített, ami ha lehet még idegesebbé tette a célponttá avanzsálódott fiút.
Attilának viszont nagy szerencséje volt. Noha Garr nem tudott segíteni rajta, valaki más mégis a megmentésére sietett. Az erdõ fái közül egy Heracross röpült elõ, Szarvtámadását egyenesen a fiú közelébe irányítva. Nem Attilát célozta, hanem a talajt. A támadás szinte felrobbantotta a sziklás földet, aminek hála, ha a szétrepülõ kavicsok meg is sértették, de a pokémon edzõ kiszabadult.

Az idegen bogár vidáman segítette fel a fiút. Tény, hogy jól jött a segítség, de vajon miért tette ezt érte a zsebszörny? Miért segítene az erdõ egyik lakója a maguk fajta betolakodónak? Vagy talán utasításra cselekedett, és tanítója is van? Attila ezekre a kérdésekre még nem tudhatta a feleleteket, maximum csak spekulációi lehettek, de bizonyára a válaszok is meg fognak érkezni hamarosan.
Elõtte viszont jó lenne, ha kicsit Garrius ügyével is foglalkozna, mert Snorlax tudomást sem vett az elõbbi eseményekrõl, továbbra is lassan lépdelt a barna hajú fiú irányába. Treecko még mindig eszelõs módon próbálta kikaparni a földbõl mestere lábát, de a sziklás talaj könnyedén kifogott rajta.
Rhyhorn-nak egyelõre semmi nyoma nem volt. Pedig egy dolog biztos, a Hoenn régióból érkezett tréner most segítségre szorult…

//Remélem nem gond, hogy behozok még egy karaktert a kalandba, de támadt egy ötletem. //

[Attila]

A testemmel félig a föld alá szorulva figyeltem rémülten vettem tudomásul, hogy hiába várok Garrius barátomtól segítséget, semmi esély rá, hogy megmentsen, mivel ő maga is egy, az én csapdámhoz hasonló rabiga „láncolta” magához. Az edző Treeckoja hiába próbálta kiásni tanítóját, a lény karjai túl aprók voltak ahhoz, hogy egy ekkora földtömeget leáshasson a fiúról. Ami még nagyobb gond volt, hogy a Snorlaxnek feltűnt, hogy a fiú csapdába esett és magabiztos, lassú léptekkel indult meg az irányába. Lelki szemeim előtt lejátszódott egy jelenet, amint a monstrum kitépi a földből a fiút, majd szépen komótosan felfalja azt, azután pedig a kis zöld Treeckojával folytatja a sort, majd miután velük végzett felém indul meg, hogy én is az ő sorsukra jussak.
A hideg futott végig ettől a hátamon, és elkezdtem izegni-mozogni, de várhatóan ez nem használt semmit. Rhyhorn pedig továbbra is a föld alatt volt, így csak reménykedhettünk abban Garriusal, hogy a földpokémon majd megmenti valamelyikünket a biztos végtől.
Miközben nyüzsögtem, egy zümmögő hang ütötte meg a fülemet. Hátrafordítottam a fejem és ekkor egy hatalmas bogárpokémont láttam meg, ami egyenesen felém tartott. Jobban szemügyre véve, ez a lény ismerős volt számomra. Hatalmas szárnyain repült, kék kitinpáncél fedte a testét és egy szarv meredt ki a fejéből. Semmi kétség, ez egy Heracross! De vajon mért tart felém és mért fénylik az szarva ennyire? Csak nem?
Szemeim elkerekedtek a rémülettől, mikor a pokémon ütéstávolságba ért és egyenesen nekem rontott. Soha életemben nem rettegtem még annyira, mint abban a másodpercben. Viszont meglepetésemre a Heracross nem rám, hanem az engem foglyul ejtő földet vette célba és szabadított ki, a Szarvtámadásával. Ezer irányba repülő kavicsok voltak a levegőben a robbanás miatt. Egyikük meg is sértette az arcomat baloldalon, amiből meleg vér folyt ki, végig a nyakamon, majd eltűnve a ruhám alatt. Viszont én minderről tudomást sem véve, a fájdalmat fel sem fogva, akár egy Slowpoke, meredtem ki bambán a fejemből és hagytam a bogárpokémonnak, hogy talpra állítson. Közben az járt a fejemben, hogy egy itteni bogárpokémon mért segít rajtam? Talán ő is haragszik Snorlaxre, vagy szereti az embereket? Vagy talán ő Snorlax társa, aki így állít csapdát nekem?
Ezekhez hasonló gondolatok szálltak keresztül a fejemen, miközben kimásztam a csapdámból. Mire kiértem Heracross két erős ütéssel leporolta ruhámat (aminek köszönhetően majd leszakadt a tüdőm) és rám mosolygott.
- K-köszönöm… - habogtam a pokémonnak, még mindig meglepetten. A Heracross csak legyintett egyet kezével és Garrius felé fordult. Követtem a bogár tekintetét és ekkor valami hírtelen leesett számomra. Az egyik az volt, hogy a Snorlax már csak két lépésre és egy lehajolásra volt a célpontjától, Garriustól. A másik pedig, hogy a fiú, még mindig a földbe volt bezárva.
Agyam ismét aktív üzemmódba kapcsolt és már nyúltam is a pokélabdámért, hogy Bulbasaur segítségével kimentsem a srácot a bajból, de ekkor Heracross a kezemre tette az övét és intett a fejével, hogy hagyjam, majd ő megoldja.
Szárnyai előbújtak erős kitinpáncélja alól és már emelkedett is volna a levegőbe, de ekkor hihetetlen sebességgel valami „elúszott” mellettünk a föld alatt, egyenesen Snorlax irányába tartva, a földet sáncban felgyűrve ott, amerre haladt. Kíváncsian figyeltem a jelenséget és Heracross is és én is teljesen ledermedtünk és vártuk, hogy mi fog következni.
Garrius barátomat másodpercek választották el a földsánc a fiú előtt véget ért és hírtelen Rhyhorn bukkant elő a föld alól, ezáltal Garrius a Rhyhorn hátán találta magát. A pokémon szemeiben a harci tűz fénye nem akart kialudni továbbra sem, sőt még hergelte is magát azáltal, hogy kapart és fújtatott, majd teljes testével neki iramodva, minden súlyát és erejét beleadva, hogy kiüsse behemót ellenfelét (nem foglalkozva azzal, hogy a fiú a hátán van) támadta meg a Snorlaxet (Take Down).

[Garrius]

Valahogy ez a Snorlax percrõl-percre, nem is, inkább lépésrõl-lépésre kezdett kevésbé szimpatikussá válni. Nagy és erõs pokémon, aki bármelyik mester hatos csapatában elférne, de most hogy éhesen közeledett felé, mégis jobban örült volna, ha õ soha nem találkozik vele.
Milyen halálmód ez már? Megeszi egy dagadék, aki aztán a természet rendjének megfelelõen, megemészti és kiüríti… Nagyszerû kilátások.
Azt mondják, ha megtámad egy vadállat 3 használható módszer létezik. Miért ne lenne ez így a pokémonok esetében is?!
Az elsõ a futás, ez értelemszerûen most kihúzható a lehetséges megoldások listájáról. A második az, ha élettelennek tettetjük magunkat. Ilyenkor a bestia elveszíti az érdeklõdését, és ha nem dögevõ, bizonyára békén hagy. Végül pedig ott van az utolsó módszer, vagyis a megfélemlítés. Tapasztalt vadászok szerint, ha pózolással, morgással és ágaskodással sikerül kifejezni a dominanciát, a támadó megrémülhet és ilyenkor, ha szerencsénk van, nem ront ránk, hanem sarkon fordul.
Snorlax-nél viszont nehézkes nagyobbnak és erõsebbnek tûnni. Garrius mégis a harmadik módszer egy alternatív formája mellett döntött. Határozottan belenézett a szemébe, szellemével igyekezve összeroppantani a pokémon bátorságát. Sajnos azonban a távolság csökkenésével a határozottsága is egyre kevésbé érzõdött.
A szíve a torkában dobogott. Hideg veríték csorgott végig borostás arcán. Mellkasa egyre gyorsuló tempóban váltogatta helyzetét, feel-lee, fel-le és végül már szabályosan zihált.
- Treecko, mentsd magad! – A szavak szinte égették a torkát. Hirtelen kicserepesedett ajkai is alig akartak szétválni, mintha megkívánnák akadályozni az utasítás kiadását.
Igen, Garrius Troy életében talán elõször valóban rettegett!
Soha nem volt vallásos. Most viszont már bánta. Jó lehet a tudat, hogy az testi elmúlás nem jelenti a lét végét…
A gekkó nem volt hajlandó mozdulni. Már feladta a kaparást és csak nézte a közeledõ hústornyot. Nem morgott, nem vicsorgott; bámult ki a fejébõl. Mintha csak pokémon és mestere egy lélek volna.
Garr érezte maga mellett Kó-t, és az önzõségébõl fakadó tudat, hogy nem egyedül számára ér véget a játék, enyhítette a kínját. Mégis erõt vett magán és lepillantva társára, összeszedve minden megmaradt lelkierejét, elordította magát:
- Ez nem kérés volt! Parancs! Tûnj el innen most azonnal.
A hüllõ viszont nem mozdult. Továbbra is csak állt ott, mintha növényi énje eluralkodott volna rajta, és gyökerek szögeznék a földhöz.
Garrius tudta, hogy már csak másodperceik vannak, és a szavak biztosan nem gyõzik meg Treecko-t. Elõkapta hát a hozzá tartozó pokélabdát, visszaküldte bele a zsebszörnyecskét és egyetlen gombnyomással lekicsinyítette, hogy ne tudjon hívás nélkül kijönni belõle.
~ Még ez is jobb számára, mint a halál. – A keze lendült és a labda meg sem állt a közeli bokrok oltalmazó takarásáig.
Mindez ha két másodpercet vett igénybe, de mire Garr megint Snorlax felé nézett, a bestia már csak egy méterre lehetett tõle.
A pánikroham tünetei, ha nem is olyan intenzíven, mint az elõbb, de ismét elõjöttek. Rémült lihegése közben mégis ki tudott nyögni egy mondatot, amit még alkalmi munkás korában tanult egy távoli vidékrõl érkezõ hamiskártyástól, egy számára teljesen ismeretlen nyelven:
- Fák Jorszelf! – Nem tudta mit jelentenek a szavak, csak annyival volt tisztában, hogy olyan helyzetekben használatos, amikor nagyon meg akarunk bántani valakit. Az agya számára ennyi információ elég is volt a szavak akaratlan megformálásához.
Szemfedõi lezárultak, nem volt hajlandó belebámulni a halál arcába. Várta, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen.
És elkezdõdött, a teste emelkedni kezdett…
~ Mi történik? Miért nem fájt a beszorult lábam kirántása a földbõl? Miért nem érzem a Snorlax érintését a testemen?
Megfogadta, hogy csukva tartja a szemeit, de nem tudta megállni a kíváncsiság csábítását. Snorlax még mindig elõtte állt, és eddig még hozzá sem ért. Alatta a sziklás föld viszont ütemesen mozgott. Rhyhorn lélegzett.
Megértette mi történt vele. Hála és szégyen fogta el.
- Köszönöm Horni fiú. – megveregette a pokémon hátát, de az idegei nem bírták tovább, eszelõs nevetésbe tört ki.
Mikor Rhyhorn nekirontott az ellenfelének Garrius fel sem fogta a dolgot. A nevetéstõl veszítette el az egyensúlyát, és ennek hála gurult le a sziklatestû harcos hátáról.
Snorlax nagyon meglepõdött, így nem tudott védekezni, telibe kapta a Lezúzó támadás…
- Remélem lent is… maradsz! – a nevetés enyhült ugyan, de a mondat folytonosságát még így is megszakította.
Attila közben tovább szocializálódhatott, hisz abból az irányból, amerrõl Heracross is érkezett, elõtûnt egy leányzó. Sõt egy nagyon csinos leányzó, aki egyenesen a fiúhoz sietett… látszólag. Valójában viszont a bogár pokémonhoz igyekezett, akinek megsimogatta a fejét, és dicsérõ szavakkal méltatta az elõbbi teljesítményét.

- Szöszi, minden rendben veled? – kérdezte végül Attilát is figyelemre méltatva. – Érdeklõdnék, hogy sok mindenrõl maradtam-e le, de ha jól látom Garrius teljesen becsavarodott, szóval gondolom a válasz igen lenne! – Vakítóan fehér fogait, egy mosoly keretén belül a srácra villantotta.
Feltûnõ jelenség volt. Barna hajába vöröses árnyalat kúszott, és testalkatát tekintve sem találhatnánk benne túl nagy hibákat. De mégsem az alakja az, ami minden tekintetet képes magába szippantani, megigézõ zöld tekintete még a dekoltázsát is háttérbe szorította. Tegyük hozzá ez komoly teljesítmény két egyszerû látószervtõl.

[Attila]

Heracrossal egyetemben figyeltük az események tömkelegét, amik történtek.
Garriusra igen különös hatással volt a Rhyhorn feltűnése. A hátán vad, röhögő roham kapta el, ami őszintén szólva kissé megrémisztett. Habár jobban belegondolva az élete hajszálon függött és a földpokémon épp időben érkezett meg. Érthető hát, hogy elvesztette az eszét. De az is megeshet, hogy kínjában nevet ennyire, mert tudatosult benne, hogy ez a nagyszerű földpokémon nem lehet az övé. Mindenesetre értetlenül vakartam mega fejemet és figyeltem. A Rhyhor a lezúzó támadással esett neki Snorlaxnek. Garriusnak az olt a szerencséje, hogy annyira röhögött, hogy nem bírta megtartani az egyensúlyát és lebukfencezett a sziklapokémon hátáról, így ő a talajról nézhette végig, hogy mi sül ki Rhyhorn támadásából.
A nagytestű pokémon, akár a golyó, iszonyatos erővel szállt bele a nála még nagyobb Snorlax hasán lévő zsírpárnáiba, amitől a husi pokémon kíméletlenül csapódott a talajnak. Az eddig oly gyámoltalan pokémon ilyen mértékű hangulatváltozása nem lepett meg annyira. Elvégre hogy nézne már ki, ha egy Rhyhorn, egy Rhyhorn reszketne? Nevetségesen… Biztos ez csak valamilyen taktikája volt a nagytestű pokémonnak, hogy egy idő után így csalja tőrbe a Snorlaxet. Végül is akár így, akár úgy, a zsíros pokémon nem igazán akaródzott talpra állni. Vagyis de… A bal mancsát fölemelte megadása jeleként(?), de Rhyhorn egy Eltiprás (Stomp) támadással teljesen a földbe döngölte szerencsétlen Snorlexet.
Őszintén bevallva kissé megesett a szívem a legyőzött pokémonon. Tudtam nagyon jól, hogy meg akart támadni minket, de egyúttal azzal is tisztában voltam, hogy nemlétezik olyan, hogy jó-gonosz pokémon. Őrájuk teljesen semlegesen kell tekinteni és azokra a pokémonokra sem szabad haragudni, akik gaztetteket követnek el, mert azoknak a hátterében az edzőjük parancsa áll, aki kihasználja a bizalmukat és visszaél velük.
A Rhyhorn még egy utolsó támadást is végbe akart vinni, de én ennek már nem láttam semmi értelmét.
- Ne csináld Rhyhorn! Vége van! – kiáltottam rémülten a sziklapokémonra. Kis hezitálás után végül belátta, hogy igazam van, fújt egyet a Snorlax felé és odaballagott szépen komótosan hozzám.
A csata befejezte után nem sokkal, számomra eléggé váratlanul, ámde igen kellemes meglepetésként ért, mikor kiderült, hogy a megmentő Heracrosomnak van egy gazdája. Méghozzá nem is akármilyen gazdája! Hosszú barnahajú leányzó, formás hátsóval és két formás emlővel megáldva. Karcsú csípőjét csak úgy riszálta minden egyes lépésénél. Gyönyörű zöld szemeivel valósággal felfalt engem, de ami a legjobban megfogott benne, az aranyos pici orrocskája volt. Őőő jobban mondva az égvilágon semmi sem fogott meg benne, mert én olyan nagyszerűen tökéletes vagyok, hogy nincs szükségem senkire! De be kell vallanom, mikor nem lát majd senki, csakis ez után a lány után fogok siránkozni, hogy nem tettem meg felé az első komolyabb lépéseket.
Látszólag a fiatal leányzó jól ismerte Garriust, mert úgy beszélt róla.
- P-p-persze, minden rendben. – Legeltettem a leányzón a szemeimet, miközben aza Heracrosával törődött, de gyorsan meráztam a fejemet és sokkal önbizalommal teltebb hangon fojtattam: - Akarom mondani... Mi bajom lehetne már? - nevettem fel zavaromban. - Ne félj kislány, mert itt vagyok és megvédelek mindentől, ami csak fenyegethet téged. Mostmár biztonságban érezheted magad. - kacsintottam a lányra, majd megpróbáltam átkarolni, mint a pasik a nőjüket.
Időközben Rhyhorn odaért közénk és meglepő módon ismét visszatért a régi énje, mert a hátam mögül (igen, eléggé vicces látványt nyújtott) kukucskált ki, hogy ki is az új jövevény és mik a szándékai.
- Mellesleg a nevem bébi: Dreiden, Attila Dreiden... - mondtam a leglehengerlőbb hangnememben, amiben csak tudtam, közben pedig nyújtottam a kezemet továbbra is a lány válla felé, hogy megpróbáljam átkarolni. Elvégre melyik lány ne akarná, hogy egy ilyen tökéletes félisten tartsa a karjaiban?