A "rém" nyomában

[Garrius]

Mozgalmas heteken vannak túl. Elõször a teremharc, amelynek sikerét még mindig alig hitte el, aztán pedig a románccal induló, rablásba torkoló kaland. Ez minden normális ember számára hónapokig kielégítette volna az adrenalin igényt, és nem volt kivétel ez alól Garrius sem.
Részben ezért is fogadta meg Catherine tanácsát, és jött a Johto régióba néhány hétre. Itt aztán tényleg nem ismeri senki, kvázi addig biztonságban lehet, míg a Narancs szigeteken elülnek a viharfelhõk. Továbbra is az ottani jelvények megszerzése volt a legfõbb célja, de tudta, ahhoz, hogy sikerrel járjon nem árt életben maradnia. Ez pedig jelenleg itt sokkal könnyebben kivitelezhetõ, mint a Mandarino szigeten.
Egész úton idefelé azon töprengett, hogy milyen pokémonnal kellene gyarapítaniuk a csapatukat, hogy a legközelebbi edzõterembe méltóbb ellenfelek lehessenek, de egyelõre még nem szõttek konkrét terveket. Sõt, Garr a hosszas töprengést egy legyintéssel zárta le, és megállapította, hogy ezt így lehetetlen elõre eldönteni. Abban bízott, hogy ha egyszer megpillantja a csapatuk legújabb tagját, azonnal felismeri és akkor, majd elkapja. Jellemzõ hozzáállás volt ez a fiú részérõl. Nem szeretett semmit túlbonyolítani, és ha valamihez túl sok erõfeszítés, vagy töprengés kellett, inkább a sorsra bízta a kérdés rendezését. Kényelmes megoldás, és néha még mûködik is.
~ Még szép, hogy mûködik – gondolta, a szinte prehisztorikusnak tûnõ erdõbe érve. – Ha valami felsõbb hatalom nem azt szeretné, hogy elkapjam az itt garázdálkodó bestiát, bizonyára nem juttatta volna el hozzám a róla keringõ pletykát.
És valóban, a híresztelés pont akkor jutott Garr fülébe, amikor úgy döntött, hogy a véletlenre és a sorsra – amiben egyébként általában nem hisz – bízza magát a következõ pokémonját illetõen.
A vadon elképesztõ erõt sugárzott magából. Egyszerre vont fenségesen büszke és rémisztõ. A lombkorona szint teljesen eltakarta a napot, ezzel a meleg nyarat nyirkos hûvössé szelídítve. Az ágak közt mindössze néhány fénysugárnak sikerült átverekednie magát, de ezek sem a reményt és a kinti élet vidámságát sugározták, egyáltalán nem. Az erdõ mintha csak azért eresztette volna át õket, hogy megmutassa, mennyire gyenge minden kintrõl érkezett dolog az õ mérhetetlen erejéhez viszonyítva.
A trénert jó hangulatát mégsem tudta lehúzni a rengeteg komorsága. Van egy jelvénye, egy teljesen egészséges barátja, aki mellesleg most is mellette lépdelt, és egy tojása is, amirõl noha semmit sem tud, idõközben mégis eldöntötte, hogy kikelése után is vele fog maradni. Már csak azért is, mert mindez annyira szépen illeszkedett a sorsszerûségrõl szóló elméletében; adott egy tojás, amibõl bármi megszülethet, Garrnak semmi beleszólása nincs a dologba. Õ mégis felneveli majd és partnereként szereti, akárcsak Kót.
- Trííkó! – jelentette ki a zöld színû hüllõ, felnézve Garriusra.
- Ez butaság, egyáltalán nem azért hívtalak elõ mert félnék egyedül – nevetett fel magabiztosan. – Tulajdonképpen szerintem te vagy berezelve, és így akarod elérni, hogy visszahívjalak a pokélabdádba. Szép próbálkozás, de nem fog bejönni.
Treecko hosszasan ecsetelni kezdte, hogy õ bizony egyáltalán nem fél. Nem csak nevét ismételgette, de félreérthetetlen gesztusokat is tett. Elõször Hitmonchant mutogatta el, jelezve, hogy õ még vele is képes volt felvenni a harcot, majd a tojást formálta meg, ezzel arra utalva, hogy csak szegény, meg nem született pokémonért aggódik.
- Ez nem volt valami meggyõzõ, cimbora. – Szokásos vigyora ismét megmutatkozott. – Omlett itt van a hátizsákomban, teljes biztonságban. - Bal kezével megütögette a zsák jobb vállpántját.
Mióta eldöntötte, hogy megtartja a tojás, Garr ezt az elnevezést használta rá. Azzal, hogy elkeresztelte, kicsit máris közelebb került hozzá. Elmúlt a személytelenség, amit egy átmenetileg nála lévõ, beszélni és mozogni is képtelen dolog iránt eleinte érzett. Helyét pedig a kíváncsiság és a rejtély megoldódása iránti vágy vette át.

[Attila]

Bulbasaurral az oldalamon ballagtam egykedvűen az utcán. Hatalmas léptekkel haladtam előre, kezeimet összefonva a tarkómon. A szeleburdi pokémonom minden egyes lépésemnél körbe-körbe rohangált.
~Hát igen... - néztem le szórakozottan a fűpokémonra. - Hiszen még csak egy gyerek. Na de ha majd átalakul végső formájába! Hahahahaha! Legyőzhetetlenek leszünk!
- Igaz Bulbasaur? - álltam meg és hajoltam le barátomhoz széles vigyorral, aki eleinte értetlenül nézett vissza rám, de azután ő is hatalmas mosolyra húzta a száját és hevesen bólogatott, noha fogalma sem volt, hogy mire.
Utunkat folytattuk, de nem sokáig, mindössze csak pár méterig, mikor is egy furcsa beszélgetésnek a szófoszlányát csíptem el, így akarva-akaratlanul is, de megálltam. A most éppen behunyt szemű rohangászó Bulbasaur pedig, hirtelen helyzetváltoztatásom következménye képpen egyenesen belerohant a lábszáramba, amitől zavarodottan ült le a popsijára. Fejét megrázta, majd rosszallóan tekintett fel rám, de miután észrevette, hogy tekintetem másfele vándorol, ő is hegyezni kezdte a fülét.
- Hallottad már az Ilex erdő rejtélyt? - szólt az egyik alak a másiknak. A beszélgető társa csak megrázta a fejét, mire az ipse folytatta: - A kocsmában mesélték, hogy van az erdőben valami, ami ijesztgeti a turistákat és kitöri a fákat. De még egy edző sem bukkant a nyomára.
- Ne már, ez igaz? - képedt el a másik férfi.
- Teljes mértékben. A nyakamat rá, hogy valami szellem van a dologban. De az biztos, hogy én annak az erdőnek a közelébe se mennék.
A sztori után a két férfi átváltott egy teljesen más témára fülledt erotikáról és nagykeblű nőkről, így nem láttam értelmes okát annak, hogy ott maradjak, így folytattam az utamat, de már egy pontos úti céllal a fejemben: Ilex erdő!
~ Ki fogom deríteni, hogy mi van ott! Mellesleg ha szellem, Gastlynek köszönhetően könnyedén megértjük majd egymást. De lehet, hogy valami ritka pokémon. De az is lehet, hogy valami szörnyeteg... De nem baj, hisz Bulbasaurnak és nekem nincs okunk semmitől sem félni!
- Nem igaz pajti? - mosolyogtam rá újra pokémonomra, aki már nem is törődött azzal, hogy összevissza beszélek itt neki, csupán rábólintott mosolyogva, hagy örüljön a fejem.

Nos, az út a Johto régióba viszonylag könnyen ment. Egy éppen arra induló hajót kaptam el, de pénz hiányában előhívtam Gastly-t, aki készséggel Hipnotizálta a kapitányt, amint elmeséltem neki, hogy lehet, hogy egy hozzá hasonló szellem van a dologban. Így lett egy ingyen utunk Jhoto-ig, ráadásul a Luxus lakosztályban, ahol a kapitány szolgálta fel nekünk az étket.
Gastly szokásához híven egyáltalán nem élvezte az utat, depressziós természetének köszönhetően, de azért a csíntalan tréfákat ő sem hagyhatta ki. Egy napig tartott a hajó út és egyetlen éjszaka alatt, nem mondok sokat, vagy harminc sikolyt hallottam felhangzani az éj sötétjében.
~ Vajon a szellem pokémonok mért szeretnek ennyire visszaélni csodás tehetségükkel? - tanakodtam magamban az éjszaka folyamán. Bulbasaur már rég a lóbőrt húzta a franciaágyon mellettem, Gastly pedig a saját szervezésű ijesztgető kirándulásán volt. ~ Igaz ha én is szellem pokémon lennék... - képzeltem el a fejem felett egy buborékban a képet. ~... tuti én is átjárnék a falakon és embereket ijesztenék el, hogy megehessem a finomnál finomabb úri kajájukat. Na meg belopakodnék az álmaikba és jót röhögnék rajtuk, mikor izzadva, rettegve kelnek fel és az én rémes és torz arcomat látják meg maguk előtt a valóságban is. - elkuncogtam magam az elképzelt valóságon, majd átfordultam a bal oldalamra. Egy halk suhanás a mellettem lévő falból jelezte, hogy Gastly visszatért, de amikor ránéztem, hirtelen nem ismertem fel.
- Gastly... - ámultam el. - Hát te mégis hol jártál?
A szellempokémon egy melltartóval a fején és rúzsnyomokkal a gáztestén(?) lebegett előttem és nagyokat mosolyogva, a saját nyelvén mesélte el a történteket, amiből én természetesen egy kukkot sem értettem meg, de annyi világossá vált számomra, hogy valószínűleg nők társaságában volt és nem illően depressziós jelleméhez, minden bizonnyal igen fura dolgokat csinált.
- Jól van... - vettem elő kissé fáradtan, de rakoncátlan mosollyal az arcomon a pokélabdám. - Na de véget ért a játék mára, bezárul Gastly mókatára. - azzal visszahívtam a pokémonom a labdájába. - Holnap az Ilex erdőbeli rejtélyre kell fényt derítsünk és nem lehetünk fáradtak, jó éjt. - Azzal leraktam magam mellé a labdát és nyugovóra tértem.
Másnap reggel a "csicskámmá" tett kapitány ébresztett egy tucatnyi frissen fogott homárral és a legkiválóbb kaviárral, amit csak szerezni lehetett. Bágyata hangon (mivel el volt hipnotizálva) közölte, hogy megérkeztünk Jhoto kikötőjébe és kiszállhatok, de közöltem vele, hogy előtte még szívesen elfogyasztanám a reggelimet, azután TALÁN hajlandó leszek kiszállni. A kapitány zokszó nélkül tudomásul vette Parancsomat(?) és megvárta, amíg végzek a reggelimmel. Nagyokat nyújtózkodva kikeltem ágyamból és meglepetten láttam, hogy Bulbasaur még alszik, noha általában ő szokott ébreszteni. Nem volt szívem felébreszteni, miután a saját ételéhez sem nyúlt, ami előtte hevert, így visszahívtam őt is labdájába, hagy pihenjen nyugodtan, majd nagy sokára (és egy jó kiadós reggeli tusolás után) lekászálódtam a hajóról, majd szóltam Gastlynek, hogy magához térítheti szegény, rászedett kapitányt, aki csak értetlenül állt előttünk és nézte, hogy kacagunk rajta.
Miután meguntuk a szegény hajós szerencsétlenségét, visszahívtam a pokémont a labdájába és elindultam egy igen kacifántos úton, ahol jelzőtáblák hirdették, hogy pontosan merre is találom én meg azt a bizonyos és rejtélyes erdőt.
Több órás gyalog út után, aminek a felénél már elhatároztam, hogy feladom, végeztem, végre elértem egy erdő széléhez, ami előtt egy tábla hirdette: Ilex erdő.
- Végre itt vagyok! - ugrottam fel örömömben jobb kezemet a magasba tartva. - Hallod erdő, megérkeztem és legyőzöm vagy elkapom azt a valamit, ami riogatja a turistákat! Erre szavamat adom! - ordibáltam az erdő fái közé, majd egy gondolat menet levezetése után, hogy miként fognak majd éljenezni az emberek, miután megmentettem őket a rém fenyegetésétől bevettem magam a sűrű fák közé.
Utam sokkal unalmasabbnak bizonyult, mint hittem. Úgy gondoltam, hogy nem sokkal azután, hogy beléptem a rengetegbe, majd egy hatalmas szörnyeteg vagy egy szellem veti rám magát, de ehelyett csak egy unalmas és hosszú céltalan barangolás fogadott. Néhány órányi gyötrelmesen izgalommentes séta után hangok ütötték meg a fülemet. Nem sokra rá egy edzőt és pokémonját pillantottam meg, amint éppen valamiről diskurálnak. A pokémonja igen fura volt, még se az Orange szigeteken, sem pedig Johto-ban nem láttam hozzáfoghatót, mindenesetre színéből és kinézetéből egy fű típusúra gondolok. A pokémon minden bizonnyal harcra és törődésre vágyott, mert először a levegőbe bokszolt, azután pedig egy tojás vagy szív alakot rajzolt a levegőbe.
~ Hmmm... Hát fura egy páros... De várjunk csak! Mi van, ha nem tudnak a rémről és veszélyben vannak?
Odasiettem gyorsan a két baráthoz és szokásomhoz illően elő is adtam magam nekik: - Sziasztok, a nevem Attila Dreiden és nem kell félnetek az itt garázdálkodó rémtől, mert itt vagyok és megvédelek benneteket azáltal, hogy elkapom a bestiát! - vigyorogtam a páros felé hirtelen bemutatkozásom után.

[Garrius]

Garr agyában rendkívül sok elmélet született meg. Abban biztos volt, hogy a „monstrum”, „szörnyeteg”, „bestia” és „rém” szavak, melyeket az elmesélésekben hallott, egy pokémont takarnak, de hogy pontosan milyet, arról minden percben más elképzelést kreáltak a neuronjai.
Egyszer egy elkóborolt Kangaskhan volt, aki apró, erszénylakó gyermekét gyászolva, megtépázott idegekkel garázdálkodik. Néhány pillanattal késõbb pedig már ádáz Tyranitarként látta a fejében. Minden egyes megtett méter, újabb és újabb koncepciót szült. Voltak egészen rémisztõek és kifejezetten viccesek vagy valószínûtlenek is.
Treecko kezdeti jókedve kezdett alábbhagyni, immáron folyamatosan a körülöttük elterülõ vadont fürkészte, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban rájuk ronthat valami. Garr ezzel szemben továbbra is vidám volt, kezdeti állapotához képest talán csak annyi változott, hogy egyre többször merült el a fantáziája által megalkotott „valóságokban”.
Pont egy ilyen pillanatban lépett be a képbe Attila és partnere, Bulbasaur. Amint a fiú elméje felfogta, hogy valami, illetve valaki közeledik, reflexszerûen az övéhez kapott. Pokélabdát akart ragadni, de hamar szembesült vele, hogy ezúttal nem lesz rá szükség. Azért kicsit vicces ez a dolog, ösztönösen labda után nyúlt, holott még sosem fogott el egyetlen vad pokémont sem, így ez mindennek tekinthetõ, csak nem begyakorolt mozdulatnak. Mindegy, ez az akaratlan reflex is bizonyára azt mutatja, hogy a vérében is pokémon mesterség csörgedezik.
Treecko azonban nem tûnt meglepettnek. Kifejezéstelen arccal várta, hogy az idegenek egészen közel érjenek.
~ Ha te tudtad, hogy valaki a közelben ólálkodik, igazán szólhattál volna – futott át a fiú agyán, de nem adott hangot neki.
A srác szõke volt, kék szemû és…nos fura. Egyszer csak berobbant a képbe és már mondta is a magáét. Villámgyorsan bemutatkozott, hogy aztán közöljön valami olyasmit, ami egyáltalán nem tetszett Garriusnak.
~ Szóval te is akarod a Nagyfiút? – A puszta gondolat is huncut mosolyra késztette
- Szervusz, én Garrius vagyok – mutatkozott be –, õ pedig a partnerem Treecko. Igazán rendes tõled, hogy meg akarsz minket védeni, de elkéstél. Már elkaptam Snorlax-et.
Igen, Attila betoppanásának pillanatában épp hatalmas zsírtömegként látta a rejtélyes teremtményt.
Idõt hagyva a mondottak feldolgozására, a fiú pokémonját kezdte vizslatni. Még sosem látott élõben Bulbasaurt, noha nagyjából mindent tudott errõl a fajtáról. Na nem azért mert olyan baromira okos és tájékozott volt, de mióta megérkezett a Narancs szigetekre több alkalommal is volt szerencséje a leendõ pokémon tanítóknak szánt ismertetõ mûsorokhoz a régió kezdõ pokémonjairól. Bulbasaurt nagyjából úgy kell elképzelni, mint a Kanto régió és a szigetcsoport Treeckoját. Mindketten a starter pokémonok fû ágát képviselik, így elvileg nagyon sok közös pontot kellett volna felfedeznie köztük, de elsõ ránézésre kifejezetten különbözõnek tetszettek. Míg a gekkó vékony volt és szemmel láthatóan agilis, a kis gumós jószágról elõször a zömök szó ugrott be a fiúnak. Ennek ellenére magának elismerte, hogy az „itteni Treecko” is roppant aranyos teremtés. Õszinte kedvesség sugárzott a szemébõl, ami nagyon ritka dolog manapság…fõleg ha emberekrõl van szó.
- Na jó, csak szívatlak – mondta néhány másodperc múlva, a feltehetõleg meglepõdött Attilának. – Nem kaptam el… még!
A jelek szerint vetélytársa érkezett, de ez nem jelenthet problémát valakinek, aki Ronald Hitmonchanjétõl szerzett jelvényt, aki sikeresen betört egy õrzött villába, és aki megdöntött egy olyan istennõt, mint Catherine. Nincs mit szépíteni, Garr elindult a legendává válás útján, és tudta, hogy a konkurencia maximum csak megnehezítheti kicsit a dolgát, de meggátolni úgysem tudja... Salamance gyakorlatilag már az övé!

[Attila]

Mialatt előadtam csodás tervem az előttem álló fiatalnak, hirtelen elkezdett remegni az övemen az egyik pokélabdám és Bulbasaur bújt ki belőle. Meglepetten kaptam oda a fejemet a jelenséghez és fogalmam sem volt, hogy az eddig mélyen alvó pokémonom mért döntött úgy, hogy kijön a labdájából.
Szórakozottan nézett körbe az erdőben, miután előbujt "otthonából" és fényesen materializálódott. Csillogó szemekkel konstatálta, hogy ő bizony - egy számára legkedvesebb helyen - egy erdőben van. Rögtön meg is jelent az ismerős mosoly az arcán a látottak miatt, azután viszont felfedezte a velem szemben lévő srác pokémonját is, akit kíváncsian kezdett el méregetni. Furcsának találta ő is a pokémont, mert valószínűleg ahogy én, úgy ő sem találkozott még hozzá hasonló egyeddel, de egyenlőre csupán csak mellőlem vette jól szemügyre a fajtársát.

Eközben a srác is bemutatkozott és a szavak, amiket mondott, ott vízhangoztak a fejemben:
- Már elkaptam-elkaptam-elkaptam-elkaptam.
Garriusnak ez a mondata úgy érintett, mint egy hatalmas pofon egy Machoptól. Szemeim tágra nyíltak, elállt a lélegzetem, verejtékbe borult a fejem és remegve tekintettem a fiúra és furcsa pokémonjára.
~ Ezt nem hiszem el... Egy olyan edző mint ő... Egy olyan pokémont mint...
- Snorlax? - néztem megdöbbent arckifejezésből átváltva kíváncsian a srác szemeibe, de ekkor... Bejelenti, hogy még nem kapta el. Még...
- Még? Mégis mit jelentsen az, hogy még? - hüledeztem a szavai hallatán. - Azt a pokémont senki más, csakis én tudom elkapni, hisz bennem van meg a kellő tökéletesség egy ilyen akcióhoz. Mellesleg miből gondolod, hogy egy Snorlax? - mentem közelebb a sráchoz és böktem mellkasba mutatóujjammal. - Talán te tudsz valamit, amit én nem? Gyerünk, áruld el! - faggattam türelmetlenül a fiút. - Nem szokásom pokémonon veszekedni, mert ez nem szép dolog ránézve, mert egyikünk tulajdona sem, de én már sokkal hamarabb kitűztem ezt a célt magamnak, mint te, ebben biztos lehetsz! - hadartam felháborodva és továbbra is a mellkasát bökdösve a fiúnak.

Miközben én Garriussal "veszekedtem" Bulbasaur kíváncsi tekintettel közelebb somfordált a fiú pokémonjához és jobb mancsát felemelve, fejét pedig harminc fokban oldalra döntve, mosolyogva üdvözölte a pokémont. Őt nem érdekelte, hogy mi vitatkozunk. Boldog volt, hogy találkozhatott egy vele egyfajtába tartozó, de még ismeretlen pokémonnal és velünk ellentétben, neki nem az volt a feltett szándéka, hogy bebizonyítsa melyikük az alfa hím, hanem, hogy találjon egy új barátot.

[Garrius]

A hatás nem maradt el. Attila fiziológiai reakciói alapján pont annyira lepõdött meg, mint amennyire Garrius szerette volna. Szemmel láthatóan teljesen kiakadt, így már akkor is elmondta volna neki, hogy csak kamuzott, ha eredetileg nem is ez szerepel a tervei közt. Nem viselné a lelkén, ha a srác miatta kapna szívinfarktust. Lehet, hogy heves és harcias, de fiatal még egy ilyen méltatlan halálhoz. Bár létezik-e egyáltalán méltó vég? Van-e olyan elmúlás, amit nem könnyek és fájdalom, majd rothadás kísér? Aligha! Viszont azért 75-80 évesen, egy orgia kellõs közepén nem lenne olyan rossz feldobni a pacskert. Természetesen ez csak akkor igaz, ha a „gang bang” többi résztvevõje hölgy és határozottan nem az akkori korosztályából valóak.
- Az igazat megvallva – kezdte provokatív vigyorral -, rengeteg olyan dolgot tudok, amit te nem! A rejtélyes pokémonról pont semmi többet nem kenek a pletykáknál, de általánosságban szerintem szemmel látható a kettõnk közti tudáskülönbség.
Egyértelmû volt, hogy Attila meglehetõsen „hirtelen” fiatalember és ez nagyon, de nagyon magas labda egy Garrhoz hasonló kötekedõ alaknak. Ilyenkor szinte kötelességének érzi, hogy addig feszítse azt a bizonyos húrt, ameddig csak lehet.
- Szóval azt mondod hamarabb tûzted ki magad elé a célt? – Nevetése betöltötte az erdõt. – Ahogy a te tudatos és megfontolt viselkedésed nézem, a projekttel töltött idõintervallumod nem lépheti túl a 2-3 percet.
Lepillantott Treeckora, aki egyáltalán nem foglalkozott az tanítók civakodásával. Bulbasaurt méregette, de szándékairól semmiféle külsõ jelet nem adott. Önuralom, ebben mindig nagyon jó volt. Határozottan kinõtte már gyermeki énjének ösztönös lüktetését, de valójában azért kíváncsi volt a másik pokémonra. Ha fû típusokról volt szó, a hüllõ általában kétféleképpen tudott viszonyulni, vagy barátian állt a másik lényhez, vagy pedig versengõ természetének köszönhetõen, minden áron le akarta gyõzni.
Bulbasaur üdvözlõ gesztusa után még néhány pillanatig csak bámulta a pajkos kis zsebszörnyet. Végül egy halvány, alig észrevehetõ mosoly kíséretében maga is kezet nyújtott. Úgy ítélte, ebbõl még semmi baja nem származhat. Egy leendõ barátot természetes dolog így üdvözölni, egy jövõbeli ellenfélnek pedig ugyancsak kijár ennyi tisztelet.
Garrius végignézve a történéseket, visszapillantott Attilára:
- Figyelj, szerintem menj haza – tanácsolta továbbra is provokáló szándékkal. – Kétlem, hogy te is bekerültél volna a Hoenn liga döntõjébe, kétlem, hogy neked is lenne már egy rakat pokémonod. Kétlem, hogy valódi híresség lennél a szülõvárosodban. Na látod ezért nem kaphatod te el Garchompot!
Igaz, hogy õ sem magáról beszélt, de ezt a fiúnak nem kellett tudnia. Minél hamarabb lelép, annál elõbb kezdõdhet el az igazi, férfias munka.
- Örülök, hogy megismertelek. Az erdõbõl abban az irányban jutsz ki a leggyorsabban!
Arrafelé intett amerrõl jött, és mintha csak az órájára pillantana, jelezte, hogy ideje Attilának indulnia. Ezt nyilván õ is észreveszi majd, hisz Garr bal csuklóján határozottan nem volt idõmérésre szolgáló eszköz…

[Attila]

A fejem szinte vörössé vált a méregtől. Hirtelenjében egy értelmes szót sem tudtam kinyögni. De aztán összeszedtem magam és válaszra nyitottam a nem túl kicsi számat.
- Na nehogy már te döntsd el, hogy hova megyek! És ha valóban akkora mester vagy mint állítod, akkor bizonyítsd be, itt és most, egy pokémon összecsapás kellős közepén! - mondtam a srácnak a magamét, minden értelmes és ésszerű más megnyilvánulási formát száműzve a fejemből.
Annyira felment bennem a pumpa, hogy szinte megvakultam a méregtől. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy laposra verjem a velem szemben lévő fiút. És erre mi más lenne a legjobb lehetőség, mint egy pokémon összecsapás.
- Bulbasaur, gyere ide! Ne ismerkedj az ellenséggel... - szóltam oda pokémonomnak, miközben a velem szemben álló srácot néztem, résnyire húzott szemekkel. - A csata után sírva rohansz majd vissza anyukád szoknyája alá, te Hoenn-i bajnok... - fojtattam a cukkolást érezhető gúnnyal a hangomban.

Bulbasaur beletörődötten fújt egy nagyot maga elé és bocsánatkérően nézett a vele szemben álló pokémonra, majd szemforgatással jelezte, hogy néha nagyon idióta tudok lenni. Odasétált mellém és leült jelezve, hogy neki nem füllik perpillanat a foga bármiféle összecsapáshoz.
- Bulbasaur, ez most nem akarás kérdése. - győzködtem a pokémonom. - Be kell bizonyítanunk ennek a nagyszájúnak, hogy kik is vagyunk mi, mellesleg nem hagyhatjuk, hogy elhalássza előlünk annak a rejtélyes pokémonnak a felderítését.
A fűpokémon csak beletörődötten bólogatva hagyta rám az egészet és elém sétált jelezve, hogy ő felkészült a leendő összecsapásra.
- Na mi van bajnok, csak nem tele a gatya? - nevettem rá erőltetett gonoszságot színlelve. - Végül is megértelek ha nem akarsz kiállni ellenem, hisz ki merne harcba szállni egy olyan nagyszerű és tökéletes emberrel, mint én? - böktem hüvelykujjammal a mellkasomra, közben mereven bámulva a srácot előttem.

[Garrius]

~ Micsoda fordulat, a Kisgyerek harcolni akar. De hát mit is vártam, az egyszerû embereknek ez az egyetlen lehetséges megoldása, ha probléma adódik.
Valójában neki is kifejezetten tetszett az ötlet. Tudta, hogy legjobban egy kiadós veréssel lehet letörni Attila szarvát, amit õ most nem is lesz rest kiosztani. Treecko már tökéletesen kipihente a teremharcot, így nem kell attól sem tartania, hogy pokémonja hátrányból indul. Sõt, a testalkatokat elnézve a kis gekkó bizonyára gyorsabb lehet ellenfelénél, ami már eleve felér egy fél gyõzelemmel. Legalábbis Garrius mindig ezt vallotta.
- Miért állnék ki veled? – kérdezte, szándékosan húzva még kicsit az idõt, és ugyanakkor leendõ ellenfele agyát is. – Nekem nem kell semmit bizonyítanom. Azért jöttem, hogy elkapjam a titokzatos pokémont, és gondolj csak bele, ha hülyére verem az egész csapatod, nem lesz használható szörnyed, amivel aztán megpróbálkozhatnál elkapni a rémet.
Noha kíváncsi lett volna, mit tud reagálni erre a felvetésre, mégsem várta meg. Inkább elnevette magát és beleegyezõen bólogatni kezdett.
- Csak, hogy lásd kivel van dolgod, elfogadom a kihívásod…egy feltétellel! Vagy legyen inkább kettõ – tette hozzá egy fejkörzéssel kiropogtatva nyakcsigolyáit. – Ha én leszek a gyõztes, te szépen feladod és elsétálsz. Hagyod, hogy valaki olyan próbálja meg elkapni azt a valamit, aki képes is lehet rá és egyúttal megóvod magad a kudarctól. Továbbá, csak és kizárólag akkor vagyok hajlandó foglalkozni a harcunkkal, ha teljes pokémon csatát vívunk, tehát hat a hat ellen!
Na igen, mindig szeretett hazardírozni. Valószínûtlennek ítélte, hogy a fiú rendelkezik már ennyi pokémonnal, és talán ezzel elérheti, hogy kínos helyzetbe hozza. Valamiért nem gondolt arra, hogy általában már tíz évesen indulnak az emberek el a jelvénygyûjtögetés rögös útján, és simán benne van a dologban, hogy Attilának sokkal több pokémonja van, mint neki. Sõt, ezzel akár magát is kellemetlen szituációba sodorhatja, már ha kiderül a turpisság és lebukik.
A biztonság kedvéért mégis szólt Treeckonak, hogy készüljön fel a harcra:
- Kó, te vagy az elsõ választásom…
~…na és persze az egyetlen!
A fû pokémon beletörõdõ arckifejezéssel vállat vont és engedelmesen Garrius elõ lépdelt. Természetétõl távol állt, hogy megfutamodjon bármilyen csata elõl, de azért nem tetszett neki az ötlet. Nem mintha ne lett volna kíváncsi rá mit tud Bulbasaur, de mélységesen egyetértett Garr azon gondolatával, miszerint egy ilyen harccal csak azt érik el, hogy képtelenek lesznek kiállni a rejtélyes pokémon ellen, ha a nyomára bukkannak.
- Valóban kifejezetten szeretek nagyszerû és tökéletes trénerek ellen kiállni, de lévén, hogy most egy ilyen kihívóm sincs, beérem veled is! – Vicces csata lesz (már ha lesz) annyi szent, hisz itt nem csak a pokémonok fognak összecsapni, de egy nagyon kemény száj-karate meccs is várható. A riposztokkal egyik fiúnak sem volt gondja, talán okosabb lenne eleve csak ilyen formában erõltetni a dominancia kialakítását, de hát „fiatalság, bolondság”…

[Attila]

Nem tudom, hogy szándékosan vagy direkt csinálja-e ezt a fiú, de hogy sikerült még jobban felhúznia, annyi szent! Mi az, hogy nem akar kiállni velem?! Őőő Várjunk csak... Vagy mégis?
~ Hat pokémon? - kerekedtek el a szemeim és az a bizonyos pumpa még jobban föltolta a vérnyomásomat, aminek köszönhetően a szemfülesebbek észrevehették a fülemből kiáradó apró gőzfelhőcskéket.
- Nem kell nekem ahhoz hat pokémon, hogy laposra verjelek téged, te nyámnyila! - toporogtam mérgemben. Mindenesetre idegrohamok ide vagy oda, Garrius az első pokémonját, Treeckot már küldte is a harctérre. Ebből arra mertem következtetni, hogy kiáll velem, noha nem tudja, hogy lényegében csak két csapattárssal rendelkezem. De ez számomra csak jó.
~ Na mindjárt letörölöm én azt a bárgyú vigyort a képedről teee... - futott át egy mosoly az arcomon.
- Bulbasaur, akkor hát készen állsz? - engedtem el a fülem mellet a fiú legutóbbi megjegyzését, amivel az edző tapasztalataimat sértegette.
A fűpokémon unottan bólintott egyet, majd közelebb lépett a Treecko-hoz.
- Hát akkor kezdjük! - kiáltottam fel. - Ennek a meccsnek hamarabb vége szakad, minthogy kimondanám, hogy: Megszentségtétlehensésesitekért... Na, akarom mondani... Megszentségtetehtésgésseiteér... ÁÁÁÁÁÁÁ! MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSEITEKÉRT!!! - üvöltöttem hangosan kikelve magamból, tiszta idegből, miután századjára sem sikerült kimondani. Hát igen. Idegesen valahogy mindig jobban mentek nekem az ilyesfajta nyelvtörő játékok. Néha megfordul a fejemben, hogy ezeket csak azért találták ki, hogy szívroham vagy agyvérzés vigye el az ilyen szavakkal próbálkozó szellemű egyéneket. Na de egy kicsit elkalandoztam, visszatérve a meccshez:
- Támadd meg azt a zöld fűszálat egy gyors támadással! - nyújtottam előre a kezem a Treeckora mutatva.
Bulbasaur elszántan bólintott egyet, majd hatalmas sebességre kapcsolt. Szinte cikázott a csatatérré vált helyszínen. Két fa törzsére is felpattant, hogy onnan szerzett lendülettel még nagyobb erővel csapódhasson bele a vele azonos fajba tartozó pokémonba.

[Garrius]

Természetesen Garr szándékosan csinálta. Minden egyes sértéssel konkrét célja volt, de ezt csak azért sikerült ilyen higgadtan és átgondoltan produkálnia, mert neki még nem durrant el az agya. A taktikusság az egyik legkomolyabb fegyvere, amit sajnos egy bizonyos vérnyomási érték után már képtelen helyesen alkalmazni. Viszont, míg sikerül nyugodtnak maradnia, nincs probléma.
Attila szemmel láthatóan sokkal impulzívabb személyiség volt, aki nem is próbálta csillapítani hírtelen jött haragját. Sõt, a jelek szerint ebbõl nyert erõt és határozottságot. Már csak az a kérdés, hogy ilyen felstrófolt idegállapotban mennyire képes okosan irányítani a pokémonját. Tény, hogy ha küzdelemrõl van szó kell a tûz, de ez borzasztóan kétélû fegyver. Könnyen megéget!
A szavaiból nem tudta kivenni, hogy rendelkezik-e elegendõ zsebszörnnyel, de hát már mindegy, a harc elkezdõdött, innentõl kezdve nincs visszaút.
Illetve, ha visszaút nem is, de egy kis megszakítás mégis. Egy nyelvi virtuóz szárnypróbálgatásai következtek, amit a barna hajú tréner hangos nevetéssel honorált. Minden egyes kudarcba fulladt kísérlet láthatatlan hangerõszabályzóként szolgát Garrius számára, aki a végére már hahotája melléktermékeként az oldalát szorította egyik kezét.
- Kazinczy, ez igazán szép volt! – A szavak szaggatottan követték egymást, és csak a mondat végére sikerült teljesen abbahagynia a nevetést. – Vicces fiú vagy te, esetleg, ha megadod a számod felhívhatlak, ha utazásaim során egy bohócot keresõ cirkuszra bukkanok!
Ezután viszont elkezdõdött az igazi harc, amelyben már nincs helye a savazásnak. Illetve nem olyan koncentrált mennyiségben, mint eddig. Attila utasítására Bulbasaur támadásba lendült, méghozzá olyan sebességgel, amilyet Garr ki sem nézett volna belõle.
~ Talán mégis érdekes összecsapás lesz ez.
- Fûszál? – kérdezte rosszallóan. – Na majd ad neked ez a „Fûszál”! Treecko, mutassuk meg nekik mit jelent az igazi sebesség, Gyors támadás!
A pokémon azonnal tette a dolgát. Zöld árnyékként suhant Bulbasaur felé. Mivel nem kapott utasítást semmiféle trükk végrehajtására, közvetlen találat elérésére törekedett.
Garrius sejtett, hogy ebbõl egy szép kis patthelyzet kerekedik majd, így már fel is volt készülve a következõ lépésre.
Treecko és Attila hû társa valóban egymásnak ütköztek, mellõzve a finomkodást. Talán Bulbasaurnak volt némi fizikai fölénye, de ez nem volt veszélyesen szignifikáns. A két pokémon egymásnak feszítette fejét és igyekezett a másik fölé kerekedni. A hüllõ biztos lábakkal tartotta magát…
- Kó, tarts ki! –utasította Garr.
Azt akarta, hogy ellenfelük egyre inkább Treeckora nehézkedjen, mert erre szükség volt a terv következõ lépésének kivitelezéséhez. Ha ez így történik, és Attila nem ad más utasítást a pokémonjának, Garr reakciója nem marad el:
- Most pedig szökkenj hátra, utána pedig lássunk egy Pofozást!
A „fûszál” engedelmesen hátraugrott, megtámaszkodott erõs farkán, és már dobta is felfelé magár, hogy egy forgást követõen, eddigi „dobbantóját” fegyverként használhassa…

[Attila]

~ Még van pofája nevetni rajtam... - forrongtam magamban. ~ Na de majd meglátja, hogy mit kap...
A kezdeti dühöm lassan kezdett csillapodni, ahogy a harc kezdetét vette. Muszáj volt arra szentelnem a figyelmemet, mert bármennyire is nagyszájú az ellenfelem, egy számomra teljesen ismeretlen pokémon ellen harcolok, aki ellen bizony oda kell figyelni, mert még fogalmam sincs, hogy mire képes. Látszólag ugyan olyan támadásai lehetnek, mint Bulbasaurnak, habár nem láttam a kis zöld pokémonon egy helyet sem, ahonnan indákat tudott volna kiereszteni. Ezt vajon előnyömmé tudom kovácsolni? De ennek az eldöntését későbbre hagytam, mert Garrius is egy gyors támadásra utasította a Treeckoját, aki szélsebesen, talán még fürgébben is mint Bulbasaur, vetette bele magát a harcba. Hatalmas erővel csapódtak egymásnak és egyfajta birok alakult ki a két fűpokémon között. Végül Bulbasaur a méreteinek köszönhetően felülkerekedett és a földre vitte volna ellenfelét, ha az nem szökken a levegőbe egy hirtelen mozdulattal.
Lassításban néztem végig, amint a Treecko kibújik a szorult helyzetből és ugrik Bulbasaur fölé, hogy a levegőben megfordulva kezdje el pofozni a meglepetéstől ledermedt pokémonom arcát a farkával. Viszont nem nézhettem ezt tétlenül sokáig, így nagy nehezen magamhoz tértem, habár nézhettem is volna, mivel Bulbasaur nem egy robot, hogy csupán az utasításaimat kövesse. Vagy a huszadik lendülő farok elől hátrébb lépett és hátsó lábaival megtolva magát, így szerezve lendületet, egy lefejeléssel indult meg a Treecko irányába.
- Nagyszerű Bulbasaur csak így tovább! - szurkoltam a pokémonomnak. - Háhh, akár már készítheted is a következő pokémonod, mert a pajtásod már nem sokáig húzza az én Bulbasaur-ommal szemben! - nevettem kárörvendően és elhamarkodottan, önbizalommal telten Garr szemeibe.

[Garrius]

Treecko esete nagyon érdekes. Egyértelmûen fû típus, de a kinézetén kívül, több dolog nem igazán támasztja ezt alá. Ebben az állapotában jóformán csak „normál” támadásokat ismer, és az Elszívás is szinte csak azért része a repertoárjának, hogy tessék-lássék módon alátámassza a hivatalos besorolást.
Ha megnézzük a legjellemzõbb típus mozdulatokat, mint például a Szõlõostort vagy a Pengelevelet, egyiket sem fedezhetjük fel Treecko evolúciós láncában. Ez egyrészt hátrány, másfelõl viszont komoly elõny is egyben. Az ellenfelei nem erre számítanak, amikor azt látják, hogy egy fû pokémon áll elõttük. Talán a „hiányossága” az egyik legnagyobb fegyvere.
A támadásuk nagyszerûen sikerült, tulajdonképpen sokkal jobban, mint ahogy azt Garrius várta. A fiú egy-két találatra számított, de jóval többet tudtak bevinni.
~ Szinte már meg is nyertük! – Magabiztos, talán már önelégültnek is nevezhetõ vigyorát Attilára szegezte
- Még feladhatod! – Az ajánlatát természetesen maga sem gondolta komolyan, de azért egy odaszúrást még megért a dolog.
Rosszul tette, hogy a beszólogatással törõdött, mert idõközben Bulbasaur önállósította magát és egy okos támadással lepte meg Treeckot. Kicsit hátralépett a pofonok elõl, új lendületet vett és már fejelt is.
Kó képtelen volt idõben elmozdulni, a fejelés telibe kapta. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez kellõen erõsre sikeredett ahhoz, hogy a vékonyka pokémont jó fél méterre röpítse. Ezzel kapott egy másodpercet arra, hogy felálljon, amit azonnal ki is használt. Talpra szökkent és az eddiginél jóval határozottabb tekintettel meredt Bulbasaurra. Felizzott benne a harcos szenvedély.
Garr ismerte ezt a nézést. A testtartást és a szolid kis morgást, amit hallatott. Tudta, hogy nemsokára el fog szabadulni a pokol.
Részben igaza is volt, de ekkor még nem tudta, hogy mindez egészen szokatlan formában fog bekövetkezni. Megremegtek a közeli fák…
- Mi ez? – Tekintetét oldalra kapta. Vajon csak a képzelete játszott vele, vagy valóban a „rém” közeledik? Nem tudta a választ, de egy dolog biztos, nemsokára mindenre fény derül.
Kicsit olyannak érezte a várakozás pillanatait, mint egy jó kis krimisorozat évadzáró részének utolsó jelenetét, amikor nyitva maradt egy, a nézõk gondolatait hónapokon keresztül zaklató szál, és a várakozás véget nem érõnek tûnik.

[Attila]

Bulbasaur támadása egyenesen telibe talál, minek az erejétől a Treecko kissé arrébb repült.
- Ez az Bulbasaur, ügyes voltál! - dicsérem meg a pokémonom és gúnyosan nézek Garr szemeibe. - Feladni én? - nevettem fel. - Ugyan már, kérlek, inkább neked kéne feladnod barátom...
Ellenfelem pokémonja nem marad sokáig a földön. Talpra áll és valami furcsa elszántságot fedezek fel a tekintetében. Talán a harc heves tüze az, ami ég benne?
Bulbasaur is megveti lábait és viszonozza a Treecko elszánt tekintetét.
- Bulbasaur, fejezzü be a csatát, hagy hívja az újabb pokémonját, ha van neki... Pengelevél támadás!
A pokémonom kissé előrehajolt, hogy a csírája ellenfelére irányuljon és öt darab villámgyors és egyben erős, acélkeménységű levelet lőtt ki Treecko irányába. A levelek szélsebesen hasították a levegőt, szinte semmi sem állhatta útjukat. Szinte.
Hirtelen valami morajlás, zörgés, recsegés ütötte meg a fülemet. Oldalra kaptam a fejem és tanúja voltam, amint a mellettem lévő igen hatalmas, talán több száz éves fa keserves nyikorgás közepette szakad ki a földből és hullik egyenesen a pokémonjaink irányába.
Bulbasaur fel is fogta azonnal a helyzetet és egy hatalmas szökkenéssel mellém ugrott, én pedig csodálkozó és hitetlenkedő tekintettel jó pár lépést hátrébb léptem, hogy véletlenül se találjon el a kidőlő monstrum.
Nem sokra rá egy hatalmas morgást is meghallottam a mellettem elhelyezkedő, még ép fák közül és mire odakaptam a fejem egy hatalmas, szürke színű pokémon vetette ki magát közénk dühösen ordítva egyet felénk.
- Mi a fene? - néztem a lényre. - De hisz ez egy Rhyhorn... - csodálkoztam el. - Mégis mi a fenét kereshet itt az Ilex erdőben? Tudtommal ezek a lények általában hegységekben és síkságokon, nem pedig erdőben élnek...
Bulbasaur is ijedten vetette magát a lábaim mögé és onnan kémlelte a hatalmas pokémont.
A Rhyhorn idegesen kaparta a földet és felváltva, hol rám, hol pedig Garr-ra vetette a tekintetét.
- Szóval ez lenne a rém, ami a turistákat ijesztgeti... - meredtem továbbra is a pokémonra. Azzal a céllal jöttem ide, hogy majd én legyőzöm, megállítom, elkapom a bestiát, de ez a pár perc megváltoztatott mindent. Nem arról van szó, hogy nem szeretnék elkapni, egy ilyen hatalmas és erős pokémont, hanem hogy nem tudom. Bulbasaur még csak egy kölyök, semmi esélye nem lenne egy ilyen kaliberű ellenféllel szemben, még ha Gastlyvel együtt támadnának, szerintem még úgy sem.
Az egyenlőre még tétlenül a talajt kaparó Rhyhorn fölött áttekintettem Garr-ra és kérdőn néztem rá, hogy most mégis mi a fenét csináljunk. A pokémon viszont sajnos nem adott túl sok gondolkodási időt számunkra és eldöntve cselekedetét a fiú felé indult meg, fejét lehajtva, hogy felöklelhesse szerencsétlen leendő áldozatát.

[Garrius]

Garrius-t ugyanúgy nem hatották meg Attila szavai, mint ahogy fordítva sem mûködött ez a fajta pszichológia. Igaz, nem is nagyon figyelt rájuk, mivel a rejtélyes hangok forrása sokkal jobban birizgálta a gondolatait, kivédhetetlen fekete lyukként magába szippantva azokat.
Bulbasaur támadása ellen, a tréner semmivel sem reagált. A pokémon párbaj immáron nem igazán érdekelte. Ez a fajta könnyelmûség súlyos hibának számít, hisz Treecko nagyon komoly árat fizethetett volna érte, ha eltalálják a pengeéles levelek. Szerencsére a karcsú gekkónak sikerült egyedül is megoldani a dolgot, igaz ebben nagy segítségére volt a kissé pontatlan célzás is. Bulbasaur nyílván a támadás kivitelezése közben fedezhette fel a jövevényt, és így aprócska hibát vétett, de Garr szörnyecskéjének még így is komoly akrobatikus teljesítményre volt szüksége, hogy menteni tudja a bõrét.
- Kó ide, siess! – A dõlõ fa látványa ösztönösen mondatta vele a szavakat. Még szinte fel sem fogta, hogy a pokémonja felé zuhan, de az oltalmazó mechanizmus magától is beindult.
Treecko engedelmesen felgyorsította a mozgását és egy szempillantás alatt elfoglalta a harc eleji kiinduló pozícióját. Gerrius mellett állt meg, körülbelül két méternyi távolságban, és tekintetéve buzgón kereste az erõ öregének „gyilkosát”.
A különös pletykák tárgya nem messze Attilától tûnt elõ. Hatalmasnak tûnt és keménynek, mint a szikla. Dinoszauruszt idézõ feje bosszúsnak látszott és testalkatából ítélve roppant erõ birtokosa lehetett. Garr mégis különös csalódottságot érzett. Nem azért mert ne tetszett volna neki, amit lát, továbbra is el akarta kapni, de bosszantotta, hogy nem sikerült eltalálnia kivel sodorja majd össze õt a sors. Vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy a sok agytorna hiábavalónak bizonyult, mert nem jött rá leendõ pokémonja kilétére, csak abban a momentumban, amint megpillantotta erõs sziluettjét.
Illetve még akkor sem, hisz hiába látta a teremtményt, nem tudta mi az. Még sosem volt szerencséje ilyenhez, és ezért nem is tartotta különösnek, hogy egy, a normális életterére nem jellemzõ területen pillantja meg.
Mindössze a nevét tudta, Rhyhorn. Ezt is csak Attilától, hisz eddigi ellenfele akaratán kívül is felvilágosította.
Treecko nem mozdult. Megmaradt az elõbbi helyén és várta, hogyan alakulnak a dolgok. Számára is idegen volt az óriás, de mégsem tûnt rémültnek. Körülnézett és megnyugodva konstatálta, hogy a fák között könnyedén elbújhatna, de aztán az is tudatosult benne, hogy ez csak akkor lehetne opció, ha nem lenne vele a mestere. Tudta, hogy ha a „rém” nekik ront, harcolnia kell. Persze a földön való menekülés is lehetõség volna, de nem Garrius pokémonja számára. Ismerte már annyira a fiút, hogy tudja, nem fog elfutni.
- Ez bizony, én mondtam, hogy jobban tennéd ha lekoccolnál. – A hangjába sem gúnyt, sem pedig sértést nem vegyített, a helyzet megkívánta a maximális komolyságot. – Most viszont ne mozdulj, túl közel vagy hozzá, hogy lereagáld, ha esetleg rád akarja vetni magát. Jobban teszed, ha fát játszol… legyen inkább kõ, mert amint láttuk a fákat nem nagyon szereti.
Miközben beszélt végig a behemótot figyelte, és bizonyára a szemkontaktussal és a kiadott hangokkal érte el azt is, hogy inkább õt válassza. Ez Attilának mindenképpen jó, neki viszont már kevésbé.

Rhyhorn leszegett fejjel, testméreteinek megfelelõ sebességgel indult meg Garrius felé, aki látszólag nem akart mozdulni. Abban bízott, hogy ha kivár az elugrással, a pokémon már nem fog tudni megállni vagy irányt változtatni, és tovább száguld. Az így nyert idõ pedig vitális lehet a szempontjukból.
Így is történt, csak akkor vetõdött el, amikor már úgy ítélte elég közel ért a tankszerû élõlény.
- Treecko, Gyors támadással érd utol és ugorj fel a hátára! – Az utasítás közben már maga is loholt, igaz az ellenkezõ irányba, Attila mellé- Azt akarom, hogy tapadj rá és alkalmazd az Elszívást! Te pedig, - fordult a fiúhoz – választhatsz, vagy elmenekülsz még most, vagy pedig vedd rá a Bulbasaurod, hogy segítsen Kó-nak!
Nem ismerte pontosan az ellenfelüket, de ránézésre szikla típusnak tûnt, ami ellen jók lehetnek a fû támadások.

[Attila]

Garr szerint az lenne a legésszerűbb megoldás, hogy ha futásnak erednék. Ez viszont nem illik egy olyan emberhez, mint én. Aki már most akkora tapasztalattal és tudással rendelkezik, mint tíz pokémonmester együtt véve. Aki kétszer is megütközött a legendás madártrióval. Aki leverte a pokémon ligát... KÉTSZER is! Aki elbukott Lady Splash ellen... Na jó, erre nem vagyok büszke, de a többi szent igaz, akárcsak az, hogy a föld lapos és a világvégén egy hatalmas vízesés van.
Nos a lényeg magyarul annyi, hogy eszem ágában sincs elfutni, bármennyire is szerette volna a fiú. Igaz mosta hangjában neméreztem azt a szokásos gúnyos hangnemet, mint eddig, de hát kitudja... Lehet ez benne a csel!
- Tudod akkor sem mozdulnák meg, ha akarnák. - fejemmel a lábaim felé bólintottam, jelezve, hogy nézzen oda a srác, aholis Bulbasaur az indáival szorosan görbefogta a lábszáramat és nemhagyott megmozdúlni. A vérkeringésemnek szerintem már lőttek, legalábbis az erős zsibbadásból erre a következtetésre jutottam, és megmertem arra is esküdni, hogy a térdemtől lefele a lábam már lila.
Végül mondhatnánk, hogy a feszültség oldódott, mikor Rhyhorn eldöntötte, hogy Garr-nak veti magát. Bulbasaur mintha egy kcisit megnyugodott volna, mert éreztem, hogy az indáinak szorítása enyhüla lábamon. Viszont most az előző ellenfelem került bajba.
Látszólaga a barnahajú srác élt-halt az izgalmakért, mert képes volt a legutolsó pillanatig húzni a Rhyhorn támadásának az elkerülését. Az utolsó pillanatokban vetődött félre és utasította közben gyíkszerű pokémonját, hogy vesse magát a megvadult tank hátára és használja ott az elszívást.
~ Nem rossz elképzelés, lévén, hogy Rhyhorn föld/szikla típusú, így a növénytámadások igen jól sebzik, viszont... Nem tudom, hogy egy ekkora behemót dögöt mennyire érint meg a hozzá csekély méretű Treecko támadása. - vakartam meg az állam és néztem végig kényelmesen, amint Garr lihegve odafut mellém, majd fújja ki magát megkönnyebülten.
- Elfutni, ééén? - néztem hüldezeve a fiúra és ezzel egyidőben Bulbasaur is idegesen kezdett el mocorognia lábam mögött. - Egyet jegyezz meg, Attila Dreiden sosem fut el, még a leg kétségbeejtőbb helyzetekben is ott van és segít azoknak, akik rászorulnak! - mutattama hüvelykujjama srácnak, majd lehajoltam a lábamhoz: - Bulbasaur, most te jössz. - mosolyogtam vészjóslóan a pokémonomra. Bulbasaur mintha csak sejtette volna, hogy eza tervem, indáival már jóval előtte kikötözte magát egy fához, hogy még véletlenül se őt küldjem csatába.
- Mi bajod van Bulbasaur? Eddig mindig te voltála legakaratosabb, mikor harcról volt szó, most meg nem akarsz menni?
A pokémonom idegesen rázta meg a fejét.
- Legyőztük együtt a legendes madarakat kétszer is, rngeteg más veszélyen is túlverekedtük magunkat és most megijedsz egy Rhyhorntól? - néztem érdeklődve Bulbára és reménykedtem benne, hogy sikerült hatnom rá valamelyest, de ő továbbra is csaka fejét rázta. Eközbena hátam mögé pillantottam, aholis Treecko hősiesen kűzdött a nálla sokkal nagyobb bestiával.
- Na ide figyelj Bulbasaur! Ha az a Treecko is ott, aki kisebb nálad, képes és van elég bátorsága szembeszállni azzal a Rhyhornal, akkor neked is lessz! - korholtam visszautasítást nem tűrő hangon a fűpokémonom, majd megragadtam a testét és egy erős rántással elszakítottama a fák töveitől, majd a Rhyhorn felé hajítottam a következő kiáltással: - Bulbasaur, tégedválasztalak!
A fűpokémon rettentően megszeppenve pottyant le a Rhyhorn elé, aki meglepetésében hírtelen lefékezett és egy másodperces szünet következett be. Ez allat az idő alatt találkozott Bulbasaur és Rhyhorn tekintete, de a szünet hamar véget is ért azzal, hogy a pokémonom tüsszentett egy kicsit, és a Rhyhorn a Treeckovala hátán hírtelen bevette magát a dzsungel fái közé, aholis csak a kitaposott fák jelezték az útját, hogy merre is tart pontosan.

[Garrius]

Furcsa egy jószág ez a Bulbasaur. Az eddig tapasztaltak alapján csak a fajtájában hasonlít Treeckora, minden egyébben egészen másként viselkedik. Mintha kicsit ijedõs is lenne, de ez bizonyára csak a korának tudható be. Vagy pedig annak, hogy megszeppent a nagytestû ellenfél láttán.
Elképzelhetõ, hogy saját pokémonja is elbizonytalanodott volna egy pillanatra – de tényleg csak annyira – ha nem sodorja össze a sors néhány hete Hitmonchannel. A gekkó fejében valahogy meg sem fordult, hogy ez a szikla kolosszus keményebb lehet a boxolónál. Ezért is vetette bele magát olyan bátran a küzdelembe, arról talán meg is feledkezve, hogy bár megszerezték a jelvényt, de annak a harcnak egy elég csúnya kiütés lett a vége.
Garrius büszkeséget érzett Attila és Bulbasaur közjátéka láttán. Mérhetetlenül elégedett volt saját zsebszörnyével, akit mintha napról napra felnõttebbnek látott volna.
Hol vannak már azok a régi idõk, amikor még csak egy kíváncsi kis kotnyeles apróság volt, tele energiával? Az energia még mindig megvan benne, de már nem pazarolja el bármire. Elképzelhetõ, hogy ezek már az elsõ jelei annak, hogy talán egy nem is olyan távoli napon át fog alakulni. Belegondolni is szörnyû, hogy elveszítheti Treeckot, még akkor is ha cserébe egy jóval erõsebb Grovyle-t kapna.
~ Nocsak, legyõzte a legendás madártrió? – Felhúzta a szemöldökét, de nem értette ez miért olyan nagy dolog. Igaz azt sem tudta, hogy kik alkotják az említett hármast. Sosem foglalkozott az ilyen dolgokkal, hallotta valamikor, hogy léteznek legendás pokémonok, de nem merült el a témában. A mimikai reakció annak szólt, hogy Attilának egyáltalán sikerült valaki fölött gyõzedelmeskednie.
- Ha nem akar harcolni, dobj be egy másik pokémont! – javasolta.
Végül mégis sikerült rávennie Bulbasaurt, hogy kiálljon, igaz nem feltétlenül a szép szó erejével. Szabályosan odadobta az õrjöngõ Rhyhorn elé, akinek még mindig nem sikerült levakarnia magáról a kitartó Treeckot.
Epikus pillanatok következhettek volna… ha Bulbasaur nem tüsszenti el magát. Pedig olyan hatásos kép bontakozott ki, a két pokémon tekintete egymásnak feszült, szinte láthatatlan harcot vívva. Legalábbis Garrius annak képzelte a gumóska komikus megnyilvánulásáig.
Nagyot sóhajtott, de mondania már nem sikerült semmit, mivel a Rhyhorn – nem kis meglepetésére – menekülõre fogta…
- Az anyád! – szitkozódott egy pillanat alatt felbõszülve. – Gyere Attis, állítsuk meg ezt a böhöm nagy bestiát!
Az utolsó szavakat már futtában mondta. A terep nehéz volt, de a lehetõségekhez mérten gyorsan haladt. Sajnos még így is nagyon nehéz volt szemmel tartani az amúgy egyáltalán nem aprócska pokémont. Megtehette volna, hogy egyszerûen leparancsolja Treeckot a hátáról, de ezt egyelõre megtartotta vésztervként.
- Kó, adj bele több energiát az Elszívásba! – Olyan hangosan kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért. – Teljes erõbedobást várok tõled! – megismételte, hogy az biztosan meghallja a parancsot.
És valóban meghallotta. Hogy honnan tudta ezt Garr? A válasz egyszerû, az erõsebb Elszívással sokkal nagyobbra nõtt a testét körülvevõ vörös aura, ami könnyen követhetõ célponttá tette az ûzött vadat.
- Látod? – kiáltotta Attilának hátra sem nézve, hogy az egyáltalán követi-e. – Ez az igazi zsenialitás.
Még egy kicsit növelt a tempóján, de ez már tényleg a maximum volt, ami tõle telt. Ugyanakkor nem is volt többre szüksége. Elég közel ért a terepformáló tevékenysége által lelassított pokémonhoz, hogy végérvényesen feltartóztathassa azt.
Lekapott övérõl egy labdát, egyetlen gombnyomással megnövelte és eldobta. Tudta jól, hogy csak egy legyengült pokémon maradna benne, de ezzel nem is elkapni akarta, azaz nem végérvényesen.
A poké-fogó eszköz megtette a kívánt hatást. Magába szippantotta Rhyhorn-t, akit így kényelmesen beérhetett. A labda erõteljesen remegett…
Ha ezalatt Attila is megérkezett, még neki is odaszólt, miközben megsimogatta a mellé szökkenõ Treecko fejét:
- Hogyan tovább? - kérdezte, eddigi határozottsága után, talán kicsit meglepõ módon.