A "rém" nyomában

[Garrius]

Snorlax-nek vége. Ez volt az elsõ kép, ami a röpke idegroham után ismét tisztán került a tudatába. Az erõs, és pillanatokkal ezelõtt még legyõzhetetlennek tûnõ behemót már magatehetetlenül feküdt az ájulás szégyentõl oltalmazó ölelésében. Ha öntudatánál lenne. biztos, égne a dagadt pofája, hogy az a Rhyhorn gyõzte le, akit szemmel láthatóan nem tartott méltó ellenfélnek. Hm, ha Snorlex-et megalázzák az egyenlõ a zsírégetéssel? Ez a furcsa, semmibõl jött gondolat futott át az agyán, ami csak annyit bizonyít, hogy még mindig nem álltak rendesen munkába a neuronjai. A gondolatok viszont szépen fokozatosan elkezdtek visszatérni férfiasan csinos fejébe.
Treecko!
- Ó basszus, mit fogok én kapni tõle… már ha megtalálom.
Feltápászkodott, hogy abba az irányba rohanhasson amerre a labdát dobta. Mohón kezdte rugdosni és szakítani a bokrokat, mihamarabb vissza akarta kapni a pokémonját. A dobás pillanatában még jó ötletnek tûnt lekicsinyíteni a kerek tárolót, de most már megbánta elõbbi elõvigyázatosságát.
- Mi a kóchengeres kisistókért vagyok én ilyen alapos?! Aauu… - Egy tüske húsig hatolt a tenyerébe.
A kellemetlenség viszont még lelassítani sem tudta. Rúgott, tépett, csapott, ráncigált. Úgy kereste a labdát, mint felajzott Persian a macskagyökeret.
~ Meg kell találnom… hogy aztán még jó ideig ne hívjam elõ… hátha elfelejti az elõbbit és nem fog egy emberes maflással indítani rögtön amint meglát.
Ezeket kilátásokat tekintve nem is lett volna olyan sürgõs a keresés, de Garrius azért más nézõpontból közelítette meg a kérdést. Kitartása pedig jutalmat nyert. A piros-fehét aprócska golyó ott hevert egy szederbokor tövében.
- Hála Arceusnak! – sóhajtott fel megkönnyebbülve.
Nem apellált arra, hogy a gekkó mérge idõvel csökken, így azonnal kihívta a labdájából. Treecko kezdetben vörös lézernyalábként jelent meg, majd ahogy az lenni szokott, sikeresen testet öltött. Tekintete dühös volt, de tényleg csak egy fél pillanatra. Mikor meglátta az egyben maradt Garr-t, a megkönnyebbülés gyõzött a harag felett, és gondolkodás nélkül felszaladt a mellkasán, hogy elfoglalhassa helyét a vállán.
A háta, talán az új teher miatt roppantmód sajgott, ami nem is csoda tekintve, hogy a földrengés erõhulláma nemrég röpített el. Te jó ég… hát, hátizsák, tojás…
Mintha ismét becsavarodott volna, kezeivel õrült módon tapogatni kezdte a hátát, a meg nem született pokémont keresve. Egyszerre könnyebbül- és ijedt meg, mikor azt tapasztalta, hogy nincs rajta a táskája.
Egyrészt ez nagyon jó, mert akkor mégsem lapította össze, másrészt viszont borzalmas, elvégre azt jelenti, hogy Omlett eltûnt. De mikor veszíthette el? Mikor még Attilával csatázott biztosan megvolt. Elkezdte visszajátszani a fejében a történteket, de nem tudta volna megmondani melyik momentumba került le róla a zsák. A harc elején még tuti a helyén volt és a repülés pillanatában már nem. A köztes idõben viszont rengeteg minden történt.
~ Te jó ég, mi van, ha a földrengés betemette?.
- Segítened kell, elveszítettem valamit! – Hátra sem nézett, de a szavakat Attilának szánta. Szerencsére még idõben kapcsolt az agya, így nem mondta el mirõl is van pontosan szó. – A hátizsákomnak nyoma veszett és jóformán abban volt az egész életem. A papírjaim, a pokédexem, sõt még a megnyert jelvényem is. – Omlettet szándékosan hagyta ki a felsorolásból. – Mondd, hogy segítesz megkeresni. – Bizalomgerjesztõnek szánt vicsor-vigyorával próbálkozott, de ez azonnal lefagyott az arcáról mikor meglátta, hogy a fiú nem egyedül van…

*

- Szerintem itt egyetlen ember van, aki biztonságot tud garantálni, és az már meg se haragudj, de nem te vagy. – Határozottan lépett oldalra, elkerülve, hogy Attila megérinthesse. – Mit csinál az a félnótás? – kérdezte, mikor meglátta, hogy Garrius eszét vesztve nekiesett a bokroknak.
Miközben a vadul csapkodó fiút bámulta, a szõke már megint testi kontaktust próbált létrehozni. Ez persze nem hozta zavarba, egy határozott mozdulattal megfogta Heracrosst és kettejük közé húzta. A bogár úgyis nagyon barátságos, õ bizonyára hagyná, hogy Attila átkarolja, vagy ölelgesse.
- Én Zoey vagyok, a Hoenn régióból. – Miután már nem tartotta érdekesnek Garr komikus mutatványát, inkább annak barátjára kezdett figyelni. – Nyugtass meg, hogy csak véletlenül viselkedik úgy, mint egy futóbolond. Mikor legutóbb láttam még egészen normálisnak tûnt… már persze a maga öntelt, beteg módján.
Garrius ebben a pillanatban viharzott oda a pároshoz, akik meg sem hallották iménti kérését.
- Te meg ki vagy? – kérdezte kedvesnek nem mondható hangnemben, számon kérõ arckifejezéssel, amiért hirtelen jelenlétével hátráltatja a keresést.
Snorlax továbbra is eszméletlenül feküdt a földön. Hortyogása valahogy elvonta a fiú figyelmét. Ez is azt bizonyítandó, hogy még mindig nagyon szanaszét leleddzenek a gondolatai. Ebben a pillanatban sem Omlett, sem a lány nem nyert létjogosultságot a fejében. A behemótra bámult, akibe legszívesebben teljes erejébõl belerúgott volna. Ehelyett viszont elõvett egy üres labdát, és a tohonya hústoronyra fogta. Néhány másodpercig csak bámulta, de végül visszahelyezte az övére a pokémon-fogó eszközt.
- Bár szeretném ha csatlakoznál, nem én gyõztem le, tehát nincs is jogom elkapni téged! – Hátat fordított mindenkinek és elindult azon az úton, amelyiken érkeztek. A táskáját nem veszíthette el máshol csak és kizárólag errefelé jövet. Már nem érezte szükségesnek, hogy segítséget kérjen. Egyedül is boldogulni fog, mint mindig…
- Hát te teljesen hülye vagy! – csattant fel Zoey, a tréner furcsa viselkedése láttán. – Idejössz, hogy elkapd, erre most mikor itt a lehetõség csak úgy elsétálsz?
Garriust olyannyira felbosszantották ez a két mondat, hogy még csak azt sem tûnt fel neki, hogy a lány, a szavai alapján sokkal többet tud róla, mint fordítva.
- Egy, rohadtul semmi közöd hozzá, hogy mit teszek. Kettõ… nem érdemeltem ki, hogy elfogjam! – természetesen visszafordult, hogy a lány arcába mondhassa a véleményét.
Ezzel szemben csak a tarkóját láthatta, mivel az háttal állt neki, egyenesen Snorlax-re bámulva:
- Ebben az esetben, ha nem kívántok felüllicitálni, elintézem én a dolgot! – Zoey elõvett egy Garr által soha nem látott fajtájú pokélabdát, és szemtelen, sõt pofátlan módon, a zsírgolyóhoz vágta.

A különös eszköz beszippantotta az óriási testet. Remegett párat, majd engedelmesen megállt. Jelezve, hogy az elkapás sikeresen végbement. A labda utolsó rezdülésével, Garrius gyenge önuralma is véget ért:
- Hogy képzeled ez? – sipítozta. – Ha nekem nem volt hozzá jogom, akkor ez rád hatványozottan igaz! Ki a fene vagy te, hogy csak úgy besétálsz és elorrozod a zsákmányunkat?
- Egy, - kezdte szándékosan leutánozva a fiú elõbbi mondatát – te, magad mondtad, hogy nem akarod õt. Kettõ, ez a pokémon rettegésbe tartotta az erdõt, muszáj innen elvinni. Ha gondolkodnál kicsit, neked is leesett volna.

[Attila]

~ Igen, ez az, már nem kell sok… - nyújtom a kezemet, hogy átöleljem a lányt (akiről időközben kiderült, hogy a neve: Zoey), de az egy csalafinta mozdulattal hárítja közeledésemet. Meglepetten zuhanok beképzelt arcomra és káromkodok egyet magamban. ~ Akkor sem adom fel!
Leporolom a ruháimat és ismét megkörnyékezem a lányt a csodás és irigylésre méltó karjaimmal és örömmel konstatálom, hogy sikerrel jártam. Őőő… Vagy mégsem? Jobban szemügyre véve a dolgokat: Nem emlékeztem rá, hogy a lánynak bármikor is kemény kitin-páncél fedte volna a bőrét, egy szarv meredt volna ki a fejéből és legalább másfélszer akkora lenne, mint én…
~ Na ez aztán szívás… Szolidabban is fogalmazhatott volna… - törtek darabokra az édesen dédelgetett vágyaim.
Rhyhorn továbbra is kíváncsian szemlélt minket: Garriust, aki eszeveszetten kereste a pokélabdáját, amit az imént elhajított, de később megtalált és az eleinte bosszús, de azután a megkönnyebbült Treecko-t engedte ki belőle. A pokémon „ígérd meg, hogy többet nem csinálsz ilyen” nézéssel nézett gazdájára, akinek ezután felmászott a vállára. A srác a jelenet után hírtele valaminek az eszeveszett keresésébe kezdett, aminek a megtalálásában az én segítségemet is kérte, de én túlságosan is el voltam foglalva Zoeyval ahhoz, hogy a fiúra figyeljek.
Ezután rám és a nemrég feltűnt lányra vetette a földpokémon a tekintetét. Érdeklődve szemlélte furcsa közeledésemet az ellentétes nemű emberhez és egy-egy halvány, de félénk mosoly futott át az arcán, mikor látta, hogy mennyire, de mennyire nem jönnek nekem össze a dolgok.
Rhyhorn kissé riadtan húzódott hátrébb, mikor Garrius és Zoey egymásnak ugrottak a szavaikkal. Látszólag a fiúnak nem tetszett, hogy a lány szenvtelen módon elkapta a Snorlaxet. Őszintén szólva engem nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz a pokémon sorsa a jövőben, ezért hát a vitájukba se szálltam bele. Valahol igazat adtam mindkettejüknek. Garriusnak is és Zoeynak is igaza volt. Snorlax tényleg terrorban tartotta az erdőt és lakóit, szóval itt nem maradhat, viszont Garriusnak is igaza van abban, hogy nem a lány győzte és ütötte ki a pokémont, hanem Rhyhorn, éppen ezért nem valami szép dolog tőle, hogy ő tette rá a mancsát. De végül is én nem akartam a pokémont elkapni és Garrius sem érezte volna tisztességesnek, ha így szerzi meg a nagytestű zsebszörnyet.
Rhyhorn mellet állva értetlenül álltam és néztem a sziklapokémonnal a vitájukat. Valahogy olyan érzésem volt, hogy a lány ismeri a fiút, de a srácnak erről fogalma sincs.
~ Hát úgy néz ki, hogy semmi esélyem a lánynál… Na de sebaj! Nem is egy lehetséges barátnő gondolata hozott ide, hanem az, ami… illetve aki mellettem van. – lenéztem a mellettem lévő, ismét félénk Rhyhornra és rámosolyogtam. Nem voltam benne biztos, hogy a pokémon velem szeretne-e tartani. Én nem döntök helyette és erőszakkal sem fogom magammal rángatni, nem vagyok ennek a híve.
Amikor rátekintettem Rhyhornra, az kissé félénken, a szemeit hol lesütve, hol pedig félősen rám nézve tekintett vissza rám. De miután rámosolyogtam, kissé bátrabban, ő is mosolyra húzta a száját.
- Azt hiszem barátom, hogy rám itt már nincs szükség… Fényt derítettem a titokra és látszólag Garrius és Zoey sem az én társaságomra vágynak legfőképpen. – mondtam a pokémonnak, majd hátat fordítva a többieknek elindultam a csapáson visszafele, amit talán egy félórával ezelőtt, még Rhyhorn taposott ki, mikor menekült előlünk. Titkon vissza-visszanézve lestema hátam mögé, abban reménykedve, hogy a sziklapokémon követ engem, azt kifejezve, hogy szeretne hozzám csatlakozni. De nem! Nem volt semmi a nyomomban. Csalódottan fojtattam hát az utamat és lassan visszaértem az ösvényre, ahol találkoztam Garriusal és ahol csatába is bonyolódtam vele.
A helyszín változatlanul nézett ki. Kidőlt fa, széttaposott bokrok, egy hátitáska, amelyből a dolgok szanaszét hevernek.
~ Na álljunk csak megy egy pillanatkára. – vontam fel a szemöldököm. ~ Vajon kié lehet ez a táska?
Agyamat megerőltetve gondolkoztam és egy-két perces ilyen kimerítő munka után, sajgó fejjel felrémlett bennem a kép: - Ez tuti Garriusé!
Több dolog is megfordult a fejemben. Például, hogy szedjem gyors össze a dolgokat és húzzak el velük minél messzebbre innen. Úgyse jönne rá a srác soha, hogy én voltam a tettes. De ez nem volt több egy kósza gondolatnál, amit rögvest száműztem is a fejemből. Nem vagyok becstelen ember, tisztességes vagyok és visszaadom a srácnak, amit elvesztett.
Miközben a talajon guggolok és szedegetem össze a szétszóródott dolgokat, mögöttem egy bokor megzörren. Gyorsan az irányába kapom a fejem, hátha Rhyhorn gondolta meg magát és jött utánam, de nem. Nem látok ott semmit. Azaz, pont hogy látok, amitől be is rezelek egy kicsit. Egy vörös szempár mered rám a bokorból. Teljesen ledermedve figyelem a vörösen izzó szemeket, a pulzusom a kétszeresén, a tenyerem pedig izzadt. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet az, de hogy ijesztő, az már biztos. Viszont hírtelen valami morajlást hallok a bokortól jobbra és Rhyhorn tűnik fel, boldogan rohanva hozzám. Annyira meglepett ez az egész dolog, hogy egy pillanatra levettem a tekintetem a bokorról és mire visszanéztem, a vörös szempár már eltűnt. Lehet, hogy Rhyhorn kergette el a zajos megjelenésével, vagy nem is volt ott semmi, mindenesetre megnyugodtam, hogy megjelent a sziklapokémon. Így egy kissé nagyobb biztonságban éreztem magam, igaz volt egy olyan gyanúm, hogy ha Rhyhorn is látta volna az ijesztően vörösen égő szemeket, már rég messze járna innen. De örülök, hogy nem történt így, és itt van velem.
- No mi az Rhyhorn? – néztem a pokémonra. – Csak nem meguntad Garriusék vitáját? – a pokémon hevesen bólogatott. – Tudod, én el kell menjek, mert itt már fény derült mindenre és te is megbírod védeni magad. – mondtam a pokémonnak, miközben szedegettem össze a hátitáskába a dolgokat. – De remélem, hogy az utam még erre sodor és találkozhatunk. – mosolyogtam rá pokémonra. Rhyhorn ijedten nézett rám és morogva bökött egyet a fejével felém. – Én? – kérdeztem a pokémont, mire az bólintott. – Ez az jelenti, hogy velem akarsz jönni? – vidultam fel. Rhyhorn erre is rábólintott és orrszarvával megérintette az egyik labdát az övemen, ami lézernyalábot lövellt ki rá és szívta be annak belsejébe. Meghökkenve a pokémon cselekedetén akasztottam le a labdát az övemről, de azután boldogan beszéltem hozzá: - Hát akkor üdvözöllek a csapatban Rhyhorn! – emeltem a magasba a kezem, benne a labdával, majd a „menő beállás” pózom után visszaraktam a labdát a helyére.
~ Ez király! Bővült a csapatom még egy taggal… - örültem magamban, közben pedig folytattam a szedelődzködést.
Rhyhorn döntése teljesen el is terelte a gondolataimat az előző, ijesztő esetről, szerencsére. Így nyugodtan adhattam át magam Garrius dolgainak az összeszedésének. Már végeztem is velük, zipzáraztam össze a táskáját, mikor valami szemet szúrt nekem. Egy apró, kicsi, kék, ovális dolog. Érdeklődbe vettem a kezembe és forgattam.
- Na hát… Vajon mi lehet ez? – vakartam meg a fejem. - Tisztára úgy néz ki, mint egy tojás… De vajon Garriusé? Honnan lehet egy srácnak ilyen hatalmas kincse?
Ekkor egy aljas és gyerekes ötlet fogalmazódott meg a fejemben, amit a kedves olvasó később fog megtudni. Gyorsan visszasiettem arra a pontra ahol hagytam a vitatkozó Garriust és Zoeyt. Megnyugvással tapasztaltam, hogy még ott vannak. Lassú, komótos léptekkel sétáltam oda a fiúhoz, felé nyújtva a táskáját, de a tojását szándékosan a hátam mögött, a kezemben tartva.
- Hé Garrius, ez a tiéd, nem? – nyújtottam felé a táskát. – És még találtam ott ezt is… - vettem elő a tojást a hátam mögül, hogy láthassák a jelenlévők is. – Ritkán ér ekkora szerencse, hogy egy nap találok egy pokémont és egy tojást is, nem gondolod Garrius? – nevettem pimaszul és gonoszságot színlelve a srác szemeibe. Élvezettel figyeltem a srác arckifejezését (már ha megdöbbent) – Na de én megyek is, magatokra hagylak… - fordítottam hátat a többieknek. – Minél előbb olyan helyre akarom vinni a kicsikét (a tojást), hogy kikeljen és majd egy csomó kis ajándékkal halmozhassam el az új szülött pokémont. Így hát sziasztok! – intettem a többieknek és lassú, nagyon-nagyon lassú léptekkel indultam el, azt színlelve, hogy tényleg el akarom vinni a tojást (pedig eszem ágába sem volt ilyen gaztett végrehajtása, csak incselkedni támadt kedvem Garriusal, mert boldog voltam Rhyhorn miatt).

[Garrius]

Garrius annyira mérges volt, hogy még a lány szépsége sem hatott rá nyugtatóan. Mintha észre sem vette volna, hogy egy gyönyörû nõvel vitázik, maximum csak annyi különbséget tett a tudatalattija, hogy nem csapott oda. Egy férfi orra mát vérezne ilyen szintû szemtelenség után.
Annyira belemerült a száj-karatéba, hogy az sem tûnt fel neki, amikor Attila, majd késõbb Rhyhorn is távozott.
- Gratulálok! – üvöltötte a fiú. – Ez aztán a teljesítmény. Elkaptál egy Snorlax-et, akinek a legyõzéséhez semmi közöd. Õk és én dolgoztunk meg érte. – Karjával kimutatott arra, ahol nemrég még barátja és a végére fantasztikusan teljesítõ föld-pokémon állt. A fejét viszont nem fordította oda, így nem láthatta, hogy a levegõ felé bökött.
Zoey sem figyelt arra, végig mélyen Garr szemébe nézett, ami még inkább dühítette a trénert. Már a puszta tény is idegesítõ volt, hogy a lány sokkal nyugodtabb tudott maradni, de az, hogy mellé még ily módon provokálja is… hallatlan.
- Elmondom mégegyszer, hogy te is megértsd! Ez a Snorlax rengeteg fejfájást okozott már az itteni vadõröknek, nagyon fontos volt számukra, hogy valaki eltakarítsa innen. Te nem tetted meg, én igen. Ennyi a történet. Nem tudom, mit kell ezen ennyit agyalni és magyarázni? Önként mondtál le róla.
- Nem igaz! – csattant fel. – Nem mondtam le róla… csak elhalasztottam a projektet. Igenis visszajöttem volna érte néhány hónap múlva.
- Ember, te tényleg nem fogod fel, amit mondani próbálok? – Már a lány ajkai is kezdtek elvékonyodni a méregtõl, de azért még mindig viszonylag civilizáltan állt a „beszélgetéshez”. – A turistáknak és az itteni pokémonoknak nincs néhány hónapjuk, míg te visszajössz, hogy becsületes úton legyõzd.
- Jó kifogás! – kezdett berekedni. – Még néhány pillanat és már az lesz a történet, hogy te mekkora kurta nagy áldozat vagy, amiért el kellett kapnod egy ilyen erõs zsebszörnyet. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez a gondolat nem fog zavarni mikor sorra hozza neked a gyõzelmeket.
- Ezt most komolyan gondolod!? – A kérdés persze, nem a megválaszolandó kategóriába tartozott. – Nincs szükségem egy ilyen rosszindulatú, lomha dögre. Arról már nem is beszélve, hogy Heracross bármikor leütötte volna, ha arra kerül a sor, hogy nekem kell vele megküzdenem.
- Szóval azt mondod, hogy neked nincs is rá szükséged? Ez így még dühítõbbé teszi a helyzetet.
- Pedig nem tervezem beépíteni a csapatomba. Szépen elküldöm Birch professzorhoz, és majd eléldegél az õ laborjának a kertjében. – Egy halvány mosolyt is megkísérelt, szerette volna már lezárni ezt a meddõ vitát.
- Nem hisz… - De a mondat befejezése elõtt felfogta mit is mondott a lány. – Birch-et említetted?
- Igen, õt! – az elõbbi visszafogott mosoly most valódivá dagadt.
- Ha ismered a professzort, akkor te is a Hoenn régióból jöttél és…
- Na végre, hogy leesett. – szakította félbe. - Hihetetlen, hogy nem ismertél fel rögtön!
Garrius összezavarodott. Valójában még most sem tudta ki lehet ez a lány. Az információ, hogy a Hoenn régióból jött még nem segíti ki. Sajnos, na jó nem is annyira sajnos, rengeteg hölgyeményt ismer a szülõföldjérõl. Legyünk komolyak, nem emlékezhet mindegyikre.
- Hát már hogyne tudnám ki vagy. – Természetesen nem ismerhette be a tudatlanságát. – Kicsit pipa lettem, de most mát minden világos. Jól nézel ki… ha szabad ezt mondanom még annál is jobban, mint mikor utoljára találkoztunk.
És valóban nagyon jól festett. A fiú nem is értette, hogy nem vette rögtön észre ezt az aranyos pofi, formás alak kombót. De leginkább az lepte meg, hogyan felejthetett el egy ilyen takaros teremtést.
- Nem vagyok hülye, Garrius – sóhajtott. – Még mindig nem tudod, honnan ismerlek, illetve ismerjük egymást.
- Dehogynem! – próbálta leplezni az igazságot, és elkerülni a lebukást, de végül mégis elismerte a dolgot. – Na jó, tényleg nem emlékszem rád.
Mintha az elõbb nem is vitatkoztak volna, most bocsánatkérõ vigyorát vette elõ.
- Végül is annyira nem nagy meglepetés. Sok éve nem találkoztunk. Zoey vagyok!
Még ez sem segítette ki azonnal. Beletelt néhány másodpercbe, amire össze tudta rakni a nevet a múltbéli emlékekkel. Mikor mégis sikerült elkerekedtek a szemei. Ez annak tudható be, hogy a mostani kép semmiben sem hasonlított arra a kislányra, akit a memóriájából kapart elõ. A szemüveges, kissé pufók gyermek helyett most egy eszméletlenül dögös, igazi nõ állt elõtte.
- Zoey? Mármint az a Zoey? – A csodálkozását nem tudta elrejteni. – Az exem kishúga?
A beszélgetés ezen a ponton szakadt félbe, hogy egy új kezdõdhessen. Attila hangja vidámnak tûnt, és mint valami megmentõ, az elveszettnek hitt hátizsákot nyújtotta át neki. Garrius egy pillanatra megdöbben azon, hogyan feledkezhetett meg az eredeti céljáról, vagyis a táska felkutatásáról. Most viszont már kár ezen filózni, csak az a fontos, hogy most visszakerült hozzá. Noha nem is a textilzsák érdekelte igazából, hanem a tojás…
…az a tojás, ami Attila hátától került elõ.
Sõt, az igazi tortúra még csak ezután kezdõdött. A fiú a jelek szerint le akarja nyúlni Omlettet, hisz elköszönt és elindult visszafelé az úton.
~ Senki nem lophatja el tõlem azt a tojást, én is kemény munkával… loptam!
- Állj meg Attila Dreiden, és engedd el a tojásom… a pokémon tojásom! – Fontosnak ítélte a kiegészítést, mert a lány az eredeti verzión sejtelmesen felkuncogott.
A tréner jobb keze ökölbe szorult, és a szõke tanító után akart menni, de Treecko leugrott a válláról és útját állta. Hevesen magyarázni kezdett valamit, ám Garr nem is figyelt rá. Ugyan nem rohant Attila után, de mondani kezdte a magáét.
- Az a tojás az én tulajdonom! – jelentette ki. – Nagyon komolyan mondom, hogy mindkettõnk érdekében az lesz a legjobb, ha szépen visszaadod. És tanuld meg, hogy nagyon nem szép dolog mások táskájában kutakodni!
Ekkor tûnt fel neki, hogy Rhyhorn idõközben eltûnt.
- Értem már, szóval fáj a tudat, hogy nem sikerült elkapnod õt, de ilyen az élet, én is lecsúsztam Snorlax-rõl. Nem az a megoldás, hogy lelépsz Omlettel… izé a tojással!

[Attila]

Hatalmas örömmel töltött el a tudat, hogy sikerült a tervem: Garrius felbosszantása, ráijesztése. Kaján vigyorral a képemen fordultam vissza, a látszólag gyenge idegállapotban lévő sráchoz.
- És mégis hogy tudod bizonyítani, hogy a tiéd? – húztam tovább az agyát, komisz mosollyal az arcomon. – Talán szerepel rajta a neved? – pimaszkodtam tovább a sráccal. – Óh, de ne izgulj, kitaláltam valamit, hogy miként is juthatnánk dűlőre az ügyben, hogy melyikünk is birtokolja ezt a kis kincset. – simogattam meg a tojás oldalát. – Van egy félbehagyott csatánk, aminek szeretnék a dűlőjére jutni. Tudom, hogy kettőnk közül én vagyok a jobb, de azért szeretném befejezni a csatánkat. – vigyorogtam továbbra is a srácra, leakasztva egy pokélabdát az övemről. – Ha nyersz, visszakapod az állítólag te tulajdonodban lévő tojásod, ha veszítesz… - itt egy erőltetett, sötét vigyort szegeztem ki az arcomra. – Inkább ne akard tudni… - hallgattam el sejtelmesen, magamban viszont jól mulatva Garrius reakcióin.
A kezemben lévő pokélabdát, nem várva meg, hogy elfogadja-e vagy sem a kihívásomat, elhajítottam.
- Ó és hogy tisztában legyél a dolgokkal… - itt egy újabb kaján vigyor következett. – Rhyhorn csatlakozott hozzám. – világosítottam föl a srácot, miközben repült a pokélabda és földet érve kiengedte a benne lakozó zsebszörnyet. Az materializálódva, fényesen ragyogva vette fel Bulbasaur alakját. A fűpokémon szokásához híven, vidáman mérte fel a helyzetet. Eleinte kíváncsian nézett körbe, megszemlélte az új jövevényt és annak pokémonját. Mosolyogva üdvözölte a lányt és a Heracrost és az egyik indájával integetett nekik, majd visszafordúlt a leendő ellenfele, Garrius és a Treeckoja felé. Érdeklődve várta, hogy mi fog következni.
- Nos Garrius, elfogadod a kihívásomat? Vagy esetleg hagyod, hogy a drága kis Omletted a nevévé változzon? – nevettem fel erőltetett, gonosz hangon és ráadás képen, hogy hergeljem még a srácot, a hátitáskámból egy serpenyőt húztam elő és belehelyeztem a kék pokémon tojást, majd így tartottam tovább a kezemben.

[Garrius]

- Te meguntad az életed? – ripakodott a fiúra Garrius. – Tedd le azt a tojást vagy szanaszét szedem az arcod! – Igen, megint elgurult a gyógyszere. Túl sok volt ez a mai izgalom és halálfélelem. Az idegei nem bírták követni az eseményeket, így a poént sem vette. Tényleg elhitte, hogy Attila nem fogja önszántából visszaadni Omlettet, és kész volt ezt akár a testi erejét latba vetve is megakadályozni.
- Garr, nyugodj meg, nem minden az, aminek látszik. – Zoey csitítani próbálta, de valójában õ sem hitt a saját sikerében, elvégre, ha a fiú még mindig olyan, mint évekkel ezelõtt, akkor kizárt dolog, hogy hallgasson bárkire is.
Attila szavai nagyon hatékonyak voltak a tréner „idegbaj” szabályozó készülékére, ami így kezdett maximális fordulatszámon pörögni. De mi van akkor ha eléri a tetõpontot? Nincs más út csak visszafelé!
- Majd az öklöm bebizonyítja, hogy az enyém! – És valóban oda akart menni, de a másik tanító ekkor kimondta a „visszaadom a tojást” mondat mellett az egyetlen olyan másikat, ami megállíthatta: „szeretném befejezni a csatánkat”. Jó ötlet volt a versenyszellemére alapozni.
Garrius nagyot fújtatott. Rápillantott a lányra, aztán Attilára, majd végül örök cimborájára, Treecko-ra.
A kis hüllõ nem volt éppen csúcsformában. Elég sokat kivett belõle a mai nap, és mintha a tenyere véres is lett volna attól a sok hiábavaló ásástól. Nagy dilemma volt ez Garr számára.
Soha nem futamodott még meg egyetlen harc elõl sem, mindig beleállt a pofonokba – na nem ám szó szerint - és pokémonját is erre tanította. Ráadásul most még tétje is volt a dolognak. Eddig abszurd dolognak tûnt, hogy a saját tulajdonát el akarják venni tõle, ám most, hogy tétté avanzsált egy küzdelemben, valami fura és teljesen illogikus módon elfogadhatónak kezdte tartani a megegyezést, miszerint harcban döntsék el a sorsát.
Fontos küzdelemnek ígérkezett ez, amiket mindennél jobban szeretett, de mégsem ítélte teljesen helyesnek, hogy egy újabb csatát várjon el Treecko-tól
- Érdekes tojás az. Még sosem láttam ilyet, pedig jártam már néhány pokémon tenyészetben – jelentette ki a nõnemû tréner. – Még szerencse Garrius, hogy nem vagyok olyan szörnyeteg, mint amilyennek elõször hittél, mert akkor most mindkettõtök baját ellátnám, és megtartanám magamnak. – Huncut mosolyával mindkét fiút megörvendeztette.
- Te csak hallgass Snorlex-csenõ hölgyemény! Az, hogy kiderült, ismerjük egymást, még nem írja felül a morcosságom. – Valójában mégsem érzett már haragot iránta. Bármilyen hangosan is védte a saját igazát, elfogadta, hogy Zoey-nak igaza volt.
Most viszont nem ez a legnagyobb gondja. Elsõdleges feladata percek óta adott, visszaszerezni a meg nem született pokémont.
Treecko eldöntötte helyette a „hacolni, vagy nem harcolni?” kérdést. Mire a fiú ismét arra pillantott, a hüllõ már magabiztos testtartásban várta a csata kezdetét. Gazdája racoinális fele bármennyire is szerette volna lebeszélni róla, mégis nagyon büszke volt a bátor kis jószágra.
Attila is kihívta a választottját, Bulbasaurt, és közbe, mintha csak a tudatlanság sötét veremébõl akarná kihúzni Garrius-t, közölte azt is, hogy Rhyhorn nem tûnt el. Nagyon is megvan, méghozzá egy biztonságos, puha, meleg és kényelmes pokélabdában. Ezzel korántsem dicsekedni akart. Hogy is gondolhatna bárki ilyet, a szõke srác egyáltalán nem az a fajta.
- Akkor ha már úgyis összeszedtél magadnak egy új szörnyet, Omlettet akár vissza is adhatnád. Nem szeretném, ha születés elõtti traumák érnék tõled. – Hoppá, egy kis csipkelõdés, csak nem kezd visszatérni a fiúba az élet?!
Természetesen evidens volt, hogy a küzdelem meg lesz tartva. Igaz Bulbasaur még hozta kicsit a formáját. Az igazat megvallva aranyosan bugyuta kis lénynek tûnt, aki Isten tudja hogyan de belopta magát Garrius szívébe. Nem mintha ez azt jelentené, hogy most nem fogja legyõzni, annak rendje és módja szerint.
Zoey nem tudta mire vélni az integetést, de Heracross jóllakott óvodás vigyorral csápolt a levegõben viszonzásul. Ezt már mestere sem állhatta meg egy - Bulbasaurnak is szánt - mosoly nélkül.
Valahogy a hely hangulata megváltozott. Már nem volt annyi feszültség a levegõben. Ez mégsem jelentette azt, hogy nem fog teljes erõbedobással küzdeni:
- Tudod mit? Egyszer már megszereztem, másodjára is menni fog a dolog – mondta szinte már-már higgadtan. – Hajlandó vagyok megküzdeni érte, de ne számíts csak azért könyörületre, mert már bará… izé kicsit jobban kedvellek, mint a találkozásunk elsõ percében!
De Attila még ezt a helyzetet is tudta fokozni.
~ Egy serpenyõ? Most ez komoly?
- Treecko, azt hiszem eddig úgy viselkedtem, mint egy eszelõs, de ennek már vége. Elmúlt! Mulasszuk hát el Attis elmebaját is. Gyors támadás!
A fáradhatatlan fû-pokémon, ha nem is csúcssebességgel, de még így is nagyon gyorsan suhant Bulbasaur felé. Tudta mi lesz a következõ utasítás, így bár nem kezdte meg annak kimondása elõtt, de már elõre felkészült rá:
- Pofozás! – érkezett a várt parancs, aminek hatására Treecko felugrott és egy elõre szaltó közben próbált óriási erejû ütést mérni az ellenél fejére…

[Attila]

Rákacsintottam a mellettünk álló Zoeyra, hogy így imponáljak neki, mekkora ász is vagyok én, hogy nem kell teljes figyelmemmel a csatára koncentráljak. Lelki szemeim előtt elképzeltem, amint térdre borul előttem a kislány és… Neeem, nem kell itt semmi perverz dologra gondolni… Hát mégis minek nézek én ki? Valami mocskos fantáziájú perverz alaknak? Csupán csak térdre borul előttem a kislány és bocsánatkérően hozzám szól, hogy képes vagyok-e még megbocsájtani neki, azok után, hogy hibázott, hogy visszautasított engem és nem látta be, hogy egyedül csak én vagyok képes őt megvédeni. Ezután a fantáziámba felállt a lány és rám borult, majd átölelt jó szorosan és arcon csókolt.
Aki kívülről nézett engem, amíg fantáziálgatok, pusztán egy nagyon-nagyon-nagyon idiótán vihogó, nyálát csorgató, kandzsi tekintetű fiút láthatott, aki túlzottan is el van telve önmagával és a dédelgetett ábrándjaival.
Hát mondanom sem kell, hogy hatalmas hiba volt a fantáziálgatás, mivel Garrius pont abban a pillanatban utasította a Treeckoját egy gyorstámadásra, majd miután közelebb ért a pokémonomhoz egy pofozó támadásra. Teljesen váratlanul ért minket a bará… haver… társ… maradjunk inkább az ismerős szónál… Na szóval… Teljesen váratlanul ért minket az ismerősünk támadása, így az ostobaságomnak köszönhetően Bulbasaur telibe kapta a támadást, aminek hála szép piros lett az arca és meg is szédült egy kicsit.
~ Váó, nem semmi az a pokémon. Még így hulla fáradtan, legyengülve is, milyen erős támadásokra képes. – figyeltem tátott szájjal a Treeckot.
- Gyerünk Bulbasaur, mutassuk meg mi is, hogy mire vagyunk képesek! Pióca magvakat neki! – utasítottam Bulbát teljesen felébredve álmodozásomból és a harci tűztől égve.
Bulbasaur nem állta tovább a pofozást és egy bravúros ugrással hátrébb szökkent, így elkerülve a további csapások sorozatát. Az utasításomat meghallva előredőlt és hagymájával becélozva ellenfelét, Treeckot, vagy egy tucatnyi magocskát lőtt ki annak reményében, hogy valamennyi majd eltalálja szívós ellenfelünket, és ebből kifolyólag folyamatosan, szépen lassan elszívja annak az életerejét.
Lelki szemeim előtt már le is játszódott a jelenet, amint Bulbasaur sikeresen felülkerekedik ellenfelén és mi kaján vigyorral a képünkön adjuk tudtára a fiúnak, hogy mi vagyunk a jobbak, ő pedig egy vesztes. Ez csupán amolyan barátias csipkelődés lesz majd a részünkről, hogy ezzel is tüzeljük Garriust, motiváljuk, hogy a jövőben is összecsapjunk. Majd egy baráti kézfogás kíséretében visszaadjuk neki a tojását és minden happy lesz. Na de hogy tényleg így alakul-e? Az bizony még a jövő kérdése, ami nincs olyan messze, mint hiszi a kedves olvasó.

[Garrius]

Treecko egyszerûen fenomenális. Bármilyen különös, de Garrius-t minden egyes ütközetével jobban és jobban meglepi a pokémon. Mintha a szeme láttára válna folyamatosan erõsebbé, amit minden adandó alkalommal bizonyít is. Mikor összebarátkoztak, vagyis a hüllõ születése után közvetlenül, még egy esetlen, kíváncsi gyermek volt, akit könnyû volt megfutamítani. Aztán az edzések és az utazásoknak hála kezdett úgy viselkedni, mint egy igazi harcos zsebszörny. Hamar kiderült, hogy nem ügyetlen a csatározásokban, ám még maga a tréner sem látott benne többet, mint egy átlagos fajtársában. Pedig ha valaki, akkor õ jól ismerte ezt a fajtát, elvégre egy erre specializálódott tenyésztõi telepen dolgozott.
Az utolsó Hoenn-ben töltött hónapok viszont megváltoztatták a véleményét. Treecko egyre ügyesebben kezdett mozogni, és egyre több gyõzelmet szállított számukra. Szépen fokozatosan eljutottak arra a szintre, hogy már azt hitték bárki ellen bátran kiállhatnának, mert a siker garantált lenne. Természetesen ilyenkor törvényszerû egy csúnyább vereség, de az jót is tesz. Garr ezeknek köszönhetõen érte el, hogy az elfogult kép letisztult, és reálisan kezdte látni barátja képességeit. A legjobb az egészben az, hogy még így is borzasztóan büszke lehetett rá, mivel sok mindent el lehet Kó-ról mondani, de azt egyáltalán nem, hogy átlagos.
Aztán elutaztak a Narancs szigetekre, ahol ismét kitûnõre vizsgázott a pokémon. Most pedig itt vannak a Johto régióban, az Ilex erdõ mélyén, és ismét büszke lehet rá. Nagyjából ilyen lehet apának lenni. Na nem ám mondjuk a saját, vagy az Attila apjának, mert magát jól ismerte, és a szõke fiú sem tûnik olyannak, aki a szülõk büszkesége lehet. Mindketten kellõen lököttek és akaratosak ahhoz, hogy a környezetük fellélegzésnek vehesse, ha egy idõre megszabadul tõlük. Persze az is lehet, hogy Attila mintagyerek otthon, olyan igazi anyuci kedvence, és most azért viselkedik kicsit kattantan, mert kiadja a megfelelési kényszer okozta stresszt…
~ Na ne hülyüljünk már, vele tuti még nálam is több baj van! - Ez a gondolat mosolygásra késztette, szelíd, visszafogott, észrevehetetlen mosolyra.
Szóval Treecko körülbelül olyan volt számára, mint amilyen Chris, a testvére az édesapjuknak (Aha, szóval mégis olyan apának érezheti magát mint a sajátja...csak nem az általa okozott nagyszerû cselekedetek miatt). Olyasvalaki, akire elismerõen pillanthat az ember, aki mindig kifogástalan tanuló volt, és egyszerûen mindenbe sikeres lett, amibe belekezdett. Aki idõben indul el a pokémon útra, aki már az elsõ ligájában bejutott a döntõbe, és akirõl mindenki csak csupa szépet mond.
És Treecko valóban bizonyított most is. A villámgyors támadása, igaz részben Attila ideiglenes sztrókjának (az arckifejezésbõl jött a gondolat) is köszönhetõen, meglepte Bulbasaurt. Ráadásul a meglepetés nem volt más, mint egy hatalmas maflás, amit aztán újabbak követtek, igaz ezek már gyengébb kivitelben.
Zoey Heracross vállára tette a kezét miközben a kibontakozó párviadalt nézte. Sok harcot látott már életében, és mára eljutott arra a szintre, hogy nem mozgatják már meg mások csatározásai, de erre valamiért mégis kíváncsi volt. Egyrészt mert még sosem látta ilyen helyzetben régi ismerõsét Garr-t. Ez nem meglepõ, lévén, hogy a fiú csak másfél éve foglalkozik pokémonokkal. Másfelõl pedig ez az Attila gyerek is érdekesnek tûnt számára. Persze nem olyan formában, aminek a fiú örülne, de látott benne fantáziát. Kétségtelenül tudott hatni a társaira, akik különös viszonyban vannak vele. Ezt a következtetést Rhyhorn és Bulbasaur láttán vonta le. Meghagyja õket olyannak amilyenek. A kis fû pokémon a saját Heracross-ára emlékeztette. Szeleburdi, de jólelkû jószágnak tûnt, akárcsak a kitinpáncélos harcos, akit három hete fogott ennek az erdõnek az északi részén.
Attila számára idõbe telt mire feldolgozta, hogy a kihívását elfogadták, sõt mi több, már bajba is került a pokémonja.
~ Vajon azt hitte, hogy nem állok ki vele, vagy miért nem koncentrál eléggé?
Végül azonban jött tõle is az utasítás.
- Pióca magvak? – Kicsit megdöbbent, mert még sosem került szembe velük.
Bulbasaur hátra szökkent és a gumójával próbálta becélozni a gekkót. Cselekedni kellett, ha nem akartak nagyon csúnyán pórul járni. Garr-nak eszébe is jutott valami, egy olyan megoldás, ami Attila pokémonjának ártatlanságára bazírozva még be is jöhet:
- Megfélemlítés!
Treecko függõleges íriszei azonnal vörössé változtak, sátáni kifejezést kölcsönözve az ábrázatának. A hatás nem is maradhatott el, Bulbasaur kellõen megilletõdött ahhoz, hogy elrontsa a célzást. A magsorozat zöme elkerülte a hüllõt, a többit pedig maga szlalomozta ki… egyetlen kivétellel. Az egyik magnak sikerült hozzáérnie a csuklójához, amitõl indák szaladtak ki belõle, körbefonva az egész karját, rákúszva a mellkasa egy részére is.
Ezen felül mégsem történt semmi. Treecko meg is lepõdött, hogy nem érzett fájdalmat, és tulajdonképpen minden teljesen normális maradt. Már indult volna is Bulbasaur felé, amikor áramütés módjára hasított bele valami. A körbefogó indák körül olyan vörös aura jelent meg, mint amit õ is használ az Elszívás során. És bár a kivitelezés valamelyest különbözött a hatás ugyanaz volt. A kis kúszószárak elszívták az ereje egy részét.
- Bakker, szóval ezt tudják a pióca magvak?! – csodálkozott Garrius
- Nem mondod, hogy ez neked új? – Most Zoey-n volt a meglepõdés sora. – Ezt a támadást minden valamirevaló tanító ismeri. – Amint kimondta kicsit már bánta a dolgot, mert Attila, amilyen… lelkes még a végén bóknak és biztatásnak veszi.
Az energia lecsapolás magától abbamaradt. Treecko már azt hitte, hogy ennyivel le is tudták a támadást, de épphogy csak Garr elé szökkent, egy újabb áramütéshez hasonló érzés fogta el, ami további adagot csent el az erejébõl.
- Ez mikor fejezõdik már be? – kérdezte ellenfelét.
Ha kap választ, ha nem, neki akkor is cselekednie kell. Szerencséjükre ez fû típusú támadás volt, ezért rá lassabban és kisebb mértékben hatott, de attól még gyorsan kiütheti.
- Ha õ így, mi is ezt fogjuk tenni. Elszívás!
Az utasítást abban bízva adta ki, hogy az õ támadása jobb lehet a Pióca magvaknál. Elvileg mindkettõ ugyanazt a hatást fejti ki, de míg az elõbbi közben feltölti a használóját, az utóbbi talán nem. Legalábbis addig nem míg az áldozatra van tekeredve. Bár ki tudja? Mert õ ugyan nem. Sosem tanulmányozta a hülye szakkönyveket.
Treecko mindenesetre maga köré vonta jellegzetes auráját és kinyúlt a szellemcsápokkal.

[Attila]

Miközben Bulbasaur célozta be a Treeckot és a pióca magvak kilövellése előtt, még néhány másodperccel Garrius gyorsan észbekapott és rájött, hogy cselekednie kéne, mégpedig nagyon gyorsan, ha nem szeretné Bulbasaur támadását bekapni.
Tudni illik Bulba eddig megtanult támadásai közül, a pióca magvak nálam top hármas helyezést értek el. Nem elég, hogy a célpontjukat is sebzik bizonyos időközönként, hanem még az én pokémonom energiáit is növelik a célponttól ellopott életerővel. Így egyszerre erősödik a pokémonom, míg az ellenfelemé gyengül. Hát mi ez, ha nem nagyszerű dolog?
A velem szembenálló edző lázasan gondolkozott a megoldáson, míg balszerencsémre rá nem jött arra. Gyorsan, még mielőtt Bulbasaur pióca magvacskái célba találtak volna, utasította a Treeckoját, egy megfélemlítés támadásra. A fűpokémon olyan hírtelen hajtotta végre ezt a támadást és olyan tökéletességgel, mintha csak ez lenne az egyetlen fegyvere. A szemei hátborzongatóan vörössé váltak és nem csak szegény Bulbasaur, de még én magam is megszeppentem egy kissé. Tettem hátrébb egy lépés, ahogy a pokémonom is, és az így beállt irányváltozás következtében a pióca magvak is célt tévesztettek.
A földet tapostam mérgemben, de ekkor kiszúrtam, hogy Treecko kezeivel nincs minden rendben. Az egyiket növényi indák hálózzák be, ami csakis egy dolgot jelenthet: egy vagy néhány magvacska célba talált és a hatás sem váratott sokáig magára. Hirtelen, minden előjel nélkül, egy vörös búra fogta körbe Treeckot és egy bizinyos életerejétől megszabadították, kis gömbök formájában, amik egyenesen az én Bulbasaurom testébe szálltak át, ezzel felgyógyítva őt a pofozás ejtett sérülésekből.
~ Ez az… Kezdenek a dolgok a terveim szerint alakulni. ÉS még Zoey is elismerte nagyságomat és tehetségemet. Lehetséges, hogy most is, titkon rólam ábrándozik? – néztem merengve a lányra, majd egy bamba mosollyal nyugtáztam, hogy szinte száz százalékig biztos ez.
A Treecko minél hevesebben és többet mozgott, a pióca magvak annál jobban szívták az életerejét.
~ Ha nem vigyáz a kis virgonc, még a végén azon kapja magát, hogy már a földön hever. Akarom mondani a lábaim előtt… Muhahahaha.
Hát igen, mindig is nagy ábrándozó voltam, de a tény az tény. A pióca magvak annál inkább szívják a célpont energiatartalékait, minél hevesebben mozog. És a Treecko igen fürge jószág volt.
- Hogy mikor? – dobtam fel a fejem fölé Garrius pokémon tojását, igen magasra, oda sem figyelve rá, hogy akár le is eshet és darabokra törhet. Noha valójában tudtam, hogy nem fog széttörni, mert a reflexeim, csak úgy, mint minden más adottságom, tökéletesek voltak, viszont remek volt figyelni Garrius rémült (vagy talán dühös?) arckifejezését. Magamban nagyon jól mulattam rajta. – Ez a támadás az egyik kedvencem, mert a magocskák addig benne maradnak a pokémonodban, míg teljesen le nem merítik az energiáit, ergo, amíg ki nem ütik. – vigyorogtam kajánul, közben elkaptam a lefele hulló pokémon tojást (igaz csak éppen-éppen, hogy sikerrel jártam).
Miközben beszéltem a sráchoz, meg sem fordult a fejemben, hogy ő képes lenne íl módon, orvul rám támadni. Pedig megtette. Csukott szemmel, a „beképzelt pózban” magyaráztam Garriusnak a pióca magvak hatásáról, mikor váratlan módon utasította a Treckoját az elszívás támadásra. Figyelmetlenségemnek hála, a srác pokémonjából kinyúló vörös csápok belemartak a meglepett Bulbasaurba és elvitték vele energiatartalékainak egy részét is, amit a fűpokémonom összeszorított fogakkal és majdnem a földre rogyva tűrt.
Kissé felháborodva vettem tudomásul, hogy pillanatnyi ellenfelem is ugyan azt a játékot űzi velem, mint én vele. Viszont kettőnk támadása között van egy igen hatalmas különbség: Míg a pióca magvak önállóan, maguktól szívják el az életet adó energiákat a célpontjuktól, addig az elszívást a pokémon kell, hogy aktiválja, ezzel cselekvési időt adva a célpontnak, azaz Bulbasaurnak. Igaz egyszer belesétáltunk ennek a csapdájába, de most már igyekezni fogunk elkerülni azt.
Bulbasaur talpra állt, egy kicsit megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az előző elszívás miatt ért sokk alól.
- Rendben vagy pajti? – néztem a pokémonomra, aki bólintott egyet, majd vetette is magát egyenesen Treecko irányába (Take Down). – Akkor rendben. – nyugodtam meg. - Most, hogy közel kerültél hozzá, használj méregport ellene! – szólt a következő utasításom fűpokémonomnak, aki a hátán lévő hagymából, baljósan lila színű port lövellt Garrius pokémonjára, egy hatalmas méregporfelhőbe burkolva ezzel szerencsétlen pokémont.

[Garrius]

A Pióca magvak mûködési elvét finoman szólva sem sikerült eltalálni. Azt gondolta, hogy a technika csak leszív egy keveset az áldozata energiájából, de valójában sokkal alattomosabb fogás ennél. Nem csak lecsapolja az ellenfél erejét, de az Elszíváshoz hasonlóan tölti is a használóját. Sõt, valójában hasznosabb is annál, mivel nem csak egyszer fejti ki a hatását, de ciklikusan újra és újra.
Nincs más megoldás ellene, csak az, ha még idõben sikerül megszabadulni a makacsul kapaszkodó csápoktól.
Treecko ugyan a saját trükkjével nyert egy kis energiát Bulbasaur-tól, amivel fedezni tudta az eddigi veszteséget, de már világossá vált, hogy ez a módszer nem vezeti majd õket gyõzelemre. Ahhoz egészen másra lesz szükségük. És ilyenkor kellene egy isteni szikra, ami megmenti a bajtól, de most valamiért ez váratott magára. Semmi használható nem jutott eszébe.
Pedig azt még nem is tudta, hogy a Pióca magvaknak hála, a gekkó legnagyobb erénye vált igazán veszélyessé rá nézve. Az energiarabló támadás ugyanis annál gyorsabban és sikeresebben érvényesül, minél fürgébb az elkapott préda. És Treecko tényleg ismerte a sebesség valódi jelentését. Sajnos azzal már nem volt tisztába, hogy jelenleg a gyors mozgással árt magának a legtöbbet.
Bosszúsan nézte Bulbasaurt, miközben harmadjára következett be az a borzasztó, gyengítõ érzés. Újabb apró energia gömbök hagyták el a testét, hogy igazságtalan módon a kis gumósba szállítsák az erejét. Ez még dühösebbé tette a pokémont.
- Próbáld meg valahogy letépni magadról. Más megoldást nem nagyon látok arra, hogy megszabadulj tõle! – Ez inkább tanács volt, mint parancs, de jobb jelenleg sajnos nem jutott az eszébe.
Attila ekkor válaszolt, amivel megerõsítette azt, amitõl tartott. A Pióca magvak valóban végig partiban maradnak. Igaz õ csak azt a verziót vázolta fel, amiben Treecko veresége az egyetlen megoldást, de Garrius biztos volt benne, hogy elegendõ az is, ha sikerül leszednie magáról a makacs ágakat.
Mint egy ódivatú számítógép, úgy fagyott le az agya, amikor meglátta, hogy az ellenfele feldobta Omlettet. Reflexszerûen elõre nyúlt, mintha ezzel elkaphatta volna, de legyünk komolyan, ez nem a Star Wars, hanem a Pokémon univerzum. Itt nincs Erõ, ami a telekinetikának hála lehetõvé teszi az ilyesmit.
Még szerencse, hogy Attila nem volt teljesen ügyetlen és az utolsó pillanatban az ujjai ráfonódtak a tojásra. Azok az ujjak, amiket legszívesebben most Garr egyenként tört volna el.
- Ha valami baja lesz a trófeámnak, nem állok jót magamért!
Treecko közben kapkodva próbálta lekaparni magáról a magból kiserdült kis növénykarokat, amik mégsem akarták elengedni õt. Bizonyára az indákon az õ ujjpercein lévõ kacsokhoz hasonló tüskék lehetnek, amik sikeresen megakaszkodtak a bõrében.
A szálak cibálása közben furcsa érzés fogta el. Furcsa, és még soha nem tapasztalt. Elõször azt hitte, hogy újra csak a mag kellemetlenkedik, de hamar rájött, hogy ez valami egészen más. Nem érzett gyengülést, sõt!
Abbahagyta az erõlködést és egyenesen megállt, a semmibe bámulva. A bõre ragyogni kezdett. Elõször csak alig észrevehetõen, majd egyre intenzívebbé vált. Szinte már vakító fény áramlott az egész testébõl.
~ Átváltozik! – Zoey ismerte ezt a jelenséget, így tapasztalt szemei azonnal felismertél.
Garrius viszont meglepõdve és aggodalommal tele tekintettel figyelte az eseményeket.
A fényben kisejlõ pokémon alakja kezdett megváltozni… ám ekkor valódi villámcsapásként szólt közben a Pióca mag. A fehér fény vörösre változott és Treecko alakja változatlanul tûnt fel benne. Az energia leszívásnak sikerült megszakítania az evolúciós folyamatot.
A hüllõ térdre rogyott a fáradtságtól, így már nem tudta elkerülni Bulbasaur újabb rohamát sem. A méregfelhõ azonnal körülvette a fáradt szörnyecskét. Ezzel már nem csak a magvak, de a por is fokozatosan gyengíteni fogja õt. Nem jó ez így.
Garrius is belátta, és bármennyire is szerette volna letörölni Attila arcáról az idegesítõ vigyort, nem kockáztatta tovább a barátja egészségét. Azt hitte, hogy az elõbbi fény, csak a kellemetlen vörös burok egy erõs akciójának az elõszele volt, és már nem látott esélyt arra, hogy Treecko folytatni tudja.
- Feladom – mondta határozottan. Gyõztél!

[Attila]

~ Micsoda? – kerekedtem el a szemeim, mikor a Treecko elkezdett ragyogni. ~ Élőbe még sosem láttam ilyet és nem hittem volna, hogy pont most, pont ma fogok szemtanúja lenni egy ilyen eseménynek. Ez biztos hatalmas kihatással lesz majd a meccsünkre nézve is. – hüledeztem tovább.
Bulbasaur is megdermedve, elkerekedett szemekkel, tátott szájjal és egy elnyújtott „bulbaaaaa” szóval konstatálta az egészet. Nagyon tetszett neki ez az egész és ragyogó, már-már vágyakozó szemekkel nézte végig. Viszont arcán hamar megjelent a csalódás egy foszlánya, mikor a pióca magvak aktivizálták magukat és az erőt, amit az átváltozáshoz használt volna fel a pokémon, kiszívták belőle, és egyenesen Bulbasaur csírájába juttatták azt.
- Ez… Ez… Hihetetlen Garrius… - csodálkoztam még egy darabig, de ez után tisztában voltam vele, hogy nincs időm a tökölésre, mert bár fáradt a Treecko, de ki tudja, hogy mennyi erő maradt még benne. Bulbasaurt utasítottam a Lezúzásra, majd miután közelebb ért hozzá a méregporra.
A pokémonomat Garrius zsebszörnye ügyesen elkerülte, de a méregpór ellen, már ő sem tudott semmit tenni és az ádáz felhő belopta magát a Treecko szervezetébe, ezzel a méreg is gyengítve a testét.
Láttam a kínlódást Garriuson, hogy folytassa-e a mérkőzést vagy ne. De végül győzött a józan esze, miszerint a büszkeségénél fontosabb a társa élete, így feladta a mérkőzést. Bejelentette, a saját szavaival, hogy én győztem. GYŐZTEM! Jó pár percig álltam bambán és néztem bután Garriusra, míg felfogtam a szavak jelentését. Mindennél nagyobb boldogság öntött el, de ugyan akkor kissé csalódott is voltam. Nem igazán így képzeltem el ezt az összecsapásunkat, de hát a tény az tény, miszerint Treecko már fáradt volt egy komolyabb összecsapáshoz, így az elejétől fogva kisebb eséllyel indult, mint az én pokémonom. Kissé szégyelltem magam, mert nem vettem ezt számításba és kissé lehajtott fejjel meredtem magam elé.
- Hááát… - fordultam a fiúhoz. – Lehettél volna jobb is! – vigyorogtam rá, majd odahajítottam neki igen hanyag, ámbár biztos mozdulattal a pokémon tojását.
Bulbasaur is kissé csalódott volt a harc végkimenetele miatt, és barátságosan ment oda Treeckohoz, hogy megnézze, hogy van a pokémon. Egy mosollyal adta tudtára, hogy sajnálja az egészet és az egyik indáját kinyújtva a pokémonfelé, ajánlotta fel, hogy felsegíti a talajról ( már ha ott volt a pokémon).
Örömmel néztem őket, mert arra gondoltam, hogy ámbár a csatatéren ellenfelek voltak, a harc után egyáltalán nem úgy viselkednek, és ez boldogsággal töltött el. De ekkor valami hírtelen beugrott és nem hagyott nyugton addig, amíg hangot nem adtam neki.
- Te Garrius.. – sétáltam oda a fiúhoz és bizalmaskodva közelebb hajoltam hozzá, hogy csak mi ketten hallhassuk, amit mondok. – Az addig oké, hogy a lány elfogta Snorlax-et, de vajon mégis mi célból jöhetett ide? Ez téged kicsit sem érdekel? – vontam fel kíváncsian a szemöldököm.

[Garrius]

Treecko lesütötte a tekintetét. Maga is érezte, hogy nincs már abban az állapotban, hogy érdemes lenne folytatnia a harcot, de Garrius kedvéért szívesen megtette volna. A gyõzelmi esélyek másodlagosak, itt elvekrõl van szó. Tudta, hogy a mestere mennyire szeret gyõzni, és az igazat megvallva õ sincs másként ezzel. Rossz érzés volt, hogy a tréner most mégis feladni kényszerült. Szégyellte magát!
Mikor Garr odalépett hozzá egy pillanatig nem is nézett fel rá, és végül mikor elszánta magát, akkor is sajnálkozó pillantást vetett a fiúra. Legnagyobb meglepetésére, ugyanez a tekintet fogadta az õ részérõl is. A pokémon tanító szintén nagyon szégyellte, amiért ilyen bajba sodorta õt.
A kölcsönös megbánás pedig nem is eredményezhetett volna más, mint egy baráti mosolycserét.
- Legközelebb kiütjük õket! – ígérte megsimogatva az idõközben felálló Treecko fejét, aki beleegyezõen bólintott.
Attilára pillantott, aki szokásos stílusában kommentálta az eseményeket, és aki ismét adott okot arra, hogy kijárjon neki egy megrugdosás. VisszaDOBTA Garr-nak a pokémon tojást, amit két nézõpontból lehet megközelíteni. Egyrészt szép gesztus volt tõle, hogy a gyõzelme esetén sem tartotta meg azt, ami nem a jogos tulajdona, másrészt viszont milyen elmebeteg képes mindezt dobva kivitelezni?! Mégis mi lett volna, ha nincsenek jó reflexei, és nem tudja elkapni?
- Neked aztán már most is elég kalandos életed van – mondta Omlettnek, inkább kihagyva Attila leszúrását. Bármi is történt, most csak az számít, hogy visszakapta a tojást. – Köszönöm! – vetette oda kurtán, éppen csak foghegyrõl.
Bulbasaur is kedveskedve ment oda Treeckohot. Kinyújtotta egyik indáját, amivel talán felsegítette volna a vesztes felet, de mivel az már talpon volt, így ezt kézfogási próbálkozásként értékelte inkább, és maga is viszonozta a gesztust. Ahogy kinyújtotta a karját a Pióca mag is eleresztette és ártalmatlan növényként hullott a földre.
- A méregport bízd csak rám! – ajánlotta fel a lány, aki felkészült utazóhoz méltóan elõkeresett a csomagjából egy kis ellenszert.
Garrius hálásan bólintott és félreállt, hogy ne zavarja a mûvelet véghezvitelét. Attila ekkor somfordált oda hozzá, és feltette a teljesen logikus kérdést, ami tulajdonképpen õt is foglalkoztatta, csak ez a sok fordulat elterelte eddig róla a figyelmét.
- Igazad van, nagyon különös, hogy pont itt, pont egy régi ismerõs bukkant ránk – válaszolta. – Azt hiszem, tartozik nekünk annyival, hogy megmagyarázza ezt az egészet. – Maga is halkabbra fogta a hangját.
Megvárták míg Zoey végez a gyógyszer beadásával, és mikor Treecko már nem köhécselt, Garr megköszörülte a torkát.
- Arre lennénk kíváncsiak… vagyis igazából csak Attila, hogy mit keresel itt? – Hát nem sikerült a legillemtudóbbra a kérdés, de ez is megteszi.
Zoey felegyenesedett, és átnyújtotta gazdájának a már sokkal vidámabb pokémont:
- Ez egy érdekes történet, - kezdte – körülbelül két hónapja ért véget a liga, amiben legutóbb indultam. Nekiveselkedtem másodjára is a Hoenn régió versenyének, és ha már úgyis majdnem otthon jártam, a küzdelmek után néhány hét pihenés mellett döntöttem a szüleimmel. Pont mint ahogy Chris is tette, az öcséd.
- Te ismered a testvéremet? – Persze buta kérdés volt, hisz ugyanabból a városból származtak.
- Nem csak ismerem, de 5 éve együtt utazgatunk. Sõt, én gyõztem le az idei kiírás elõdöntõjében! – Elégedetten mosolygott.
- Micsoda? – döbbent meg Garrius. – Te legyõzted a testvérem? És akkor most te vagy a regionális bajnok?
- Igen és nem. Kiejtettem Chris-t a legjobb négy között, de kemény küzdelem volt és a döntõre nem épült fel sem Blaziken, sem pedig Shiftry. Nélkülük meg szépen elvéreztem. Mindegy! – Olyan természetességgel legyintett, mintha nem is volna nagy dolog, hogy jelenleg a Hoenn régió második legjobb trénereként van számon tartva. – Na de most hagyod, hogy végigmondjam, mit keresek itt, vagy folyton belekérdezel?
- Csak tessék – felelte, de kezdte igazán szégyellni magát, amiért pont elõtte szenvedett most vereséget.
- Szóval voltam már kétszer a Hoenn ligában és egyszer a Sinnoh bajnokságban, most viszont úgy döntöttem a Johto-t is ki kellene próbálnom. Új kihívások, új pokémonok, új bulik, gondolom tudjátok mirõl beszélek. – Sejtelmes mosoly. - Chris szintén itt fog indulni, de õ csak két hét múlva jön. Én addig elkapok még néhány új pokémont és megismerem a környéket. Persze ettõl még napi kapcsolatban vagyunk a testvéreddel és õ mondta, hogy édesanyádnak elújságoltad, hogy idejössz és õ szeretné, hogy ha rád néznék, mert mikor legutóbb beszéltetek, szemmel láthatóan kék volt a szemed alatt. Eredetileg a kikötõben akartalak fogadni, de… mondjuk úgy, hogy nem tudtam kikelni az ágyból, így lekéstelek. Néhány tengerész viszont emlékezett rád, és õk szívesen megmutatták merre indultál, így hát utánad jöttem. Nagyjából, tömören ennyi.
- Wow, na Attila, mit szólsz, micsoda hírességet sodort utunkba a sors?

[Attila]

Zoey szerintem túl kedvesen is elvállalta, hogy meggyógyítja a megmérgezett Treeckot. Furcsa tekintettel követtem a lány mozdulatait, mintha bármelyik pillanatban valami hatalmas és tragikus dolgot tehetett volna.
~ Tuti sántikál valamiben és tuti, hogy vannak gonosz szándékai. Elvégre aki visszautasít engem, az jóember nem lehet… - néztem rossz szemmel továbbra is a lányra, míg az elvégezte a szokásos műveleteket a Treeckon. Végül miután végzett, Garrius feltette neki a legnyilvánvalóbb kérdést, ami foglalkoztatott minket: tömören azt, hogy mit keres itt.
- Héééj, nem is csak engem, ha nem tége… - emeltem föl a hangom, hogy kijavítsam Garrius nyilvánvalóan szándékos nyelvbotlását, de Zoey belém fojtotta a szót azzal, hogy elkezdte történetét. Elmesélte, hogy ő is a Hoenn régióból való, akárcsak Garrius barátom. A „Hoenn régió” szónál furcsán néztem a leányzóra, mivel én még nem ismertem azt a tájat, de ahogy beszélt róla, igencsak felkeltette az érdeklődésemet: új, még számomra ismeretlen pokémonok, új kihívások, pokémon liga… Hát melyik edző ne jönne hatalmas izgalomba ezen szavak hallatán. Csillogó szemekkel és kíváncsi tekintettel hallgattam csöndben a lány minden egyes szavát és néztem rosszindulatúan Garriusra, mikor egy-egy buta kérdésével félbeszakította őt.
A lány elbeszéléséből rájöttem, hogy barátomnak van egy testvére is. Megpróbáltam elképzelni egy másik Garriust is, de már magától a gondolattól végigfutott a hideg a hátamon.
~ Nem, ez nem lehet, ez biztos valami hazugság, az maga lenne a világvége, ha két Garrius is létezne… - vágtam riadt képet, de rögtön meg is feledkeztem filozofálgatásaimról, mikor Zoey folytatta, és ismét csak rá figyeltem.
Végül mikor már a lány a szövege végéhez ért, a lelkesedésem valami oknál fogva lankadt, és elkezdtem nagyon unni a meséjét.
- Aham, hatalmas híresség… - nyögtem ki unottan. – Csak kár, hogy az én nagyságomhoz semmiféleképpen nem ér fel. Nem lehet soha olyan tökéletes, mint becses és méltó személyem.
Ezután szinte belehajoltam a lány arcába és jól mellbe böktem (de nem szándékosan ám!) kissé fennhéjázó, mogorva arccal: - Sőtt, még abban is biztos vagyok, hogy könnyűszerrel el is vernélek egy összecsapásban. Nagyon kíváncsi lennék rá, hogy mit tud egy majdnem Hoenn-i bajnok! – böktem ismét mellbe, nem is zavartatva magam, sőt nem is gondolva rá, hogy ez esetleg perverz dolognak minősül. – Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb vagyok nálad! – folytattam már-már provokáló, ideges hangon, miközben már nyúltam is az övemen lévő labdák egyike után, de csak a kezem tartottam rajta.

[Garrius]

Garrius tudta, hogy ha Zoey kicsit is olyan, mint a nõvére, Attila nagyon komoly hibát követett el már az elsõ bökéssel is. Évekkel ezelõtt, mikor még együtt jártak, Naomi sokkal visszafogottabb lány volt, mint a kishúga jelenlegi formája, de õ is osztott ki sallert neki, amikor bunkó módon próbálta fogdosni.
- Tesó, ez lehet nem a hét ötlete… - próbálta leállítani, a másik fiú viszont meg sem hallotta, annyira belelovalta magát a mondandójába.
Treecko tátott szájjal nézte a jelenetet. A kis pokémon néha látta már, amint egy kéz furcsa dolgokat tett idegen nõi keblekkel, amikor túl hamar tért vissza az erdei vadászatokból, de mindig tudta, hogy ha ilyet pillant meg, akkor neki el kell mennie még egy kicsit. Most viszont végre megtudhatja, mi történik a különös rituálé után. Csillogó szemekkel várta a folytatást.
És Attila másodjára is elkövette ugyanazt a hibát. Garr újra figyelmeztetni akarta, de ekkor már megtette helyette Zoey. Egy vipera fürgeségével mozdult a keze, és ragadta meg a szõke srác ujját. Tekert rajta egyet, halványan elmosolyodott, aztán pedig olyan közel hajolt „zaklatója” arcához, hogy az orruk szinte összeért.
- Na idefigyelj, öcsi! – Az utolsó szónak külön, összetéveszthetetlen hangsúlyt adott. – Ha azt akarod, hogy rád figyeljek, beszélj és viselkedj úgy, mint egy férfi. Velem szemben hagyd ezt a fennhéjázó f*szságot! Érthetõ voltam? – A kérdés nyomatékosításának érdekében csavart még egyet Attila végtagcsatolmányán. - Még örülhetsz hogy nem más testrészed akadt a kezem ügyébe!
Ezt így már elég szadizásnak ítélte, és elengedte. A tekintetét viszont továbbra sem vette le róla. Mélyen a szemébe nézett, majd újra megszólalt:
- Ja és megszeretnélek kérni, hogy a jövõben ne érj hozzám… ha csak nem én kérem! – A mosolya itt már egészen szélesre húzódott. – Ha pedig ki akarsz hívni, azt tedd meg egyenesen. Ahogy a nagyok szokták! – Ezt már csak színtiszta cukkolásnak szánta. – De jól gondold át, mert figyelmeztetlek, ha megteszed, én elfogadom!
Zoey duzzadt a magabiztosságtól, és ki tudja, hogy milyen pokémonokat rejtegetnek a labdái. Eddig csak ennyi bizonyos, hogy egy Heracross, egy Blaziken és egy Shiftry van a csapatába, de ezeken felül bármi lehet. Garrius mindhárom pokémont ismerte, és így tudta, hogy nagyon komoly ellenfelek. Az viszont már kérdéses, hogy Attila tudja-e mit takar az utolsó két elnevezés?
Mindenesetre a barna hajú tréner kíváncsian fürkészte barátja arcát. Nem tudta milyen reakcióra számíthat. Õrjöngeni fog, vagy visszavesz az arcából? Megteszi a hivatalos kihívást, vagy inkább nem sodorja bajba magát?
Treecko számára viszont fény derült a titokra. Szóval neki azért kell mindig második vadászati turnusra mennie, hogy Garrius-t megverjék… Furcsállta kicsit a dolgot, de végül is a mestere gyakran keveredik verekedésbe, lehet a lányoktól önként is elfogadja. A fû-pokémon ezt betudta egy különös emberi szokásnak, de hát kinek ne lennének zakkant dolgai? Õ például soha nem lenne hajlandó vörös színû bogarakat megenni, pedig állítólag azok a legfinomabbak…

//Ez a kép üt rendesen. ;D//

[Attila]

A lány unszolásának meglett a következménye, habár nem éppen az, amire én számítottam. Egy hírtelen mozdulattal a második bökésem után elkapta az ujjam és egy hatalmasat tekert rajta. Fájdalmamban az ajkamra haraptam és lehajtottam a fejem, mert nem akartam, hogy észrevegye bárki is, a hírtelen inzultus okozta könnycseppimet. Egy hang se hagyta el a számat, pedig hatalmas fájdalmakkal járt mindez. Nem akartam megadni a lánynak azt az örömöt, hogy lássa, mennyire, de mennyire szenvedek miatta.
A lány hevesen és látszólag dühösen reagált a cselekedetemre, mindezt én lehajtott fejjel, a könnyeimmel küszködve tűrtem. Minden egyes szavával csak jobban és jobban csavarta az ujjamat is, ami pokoli kínokat okozott számomra.
Bulbasaur, résnyire nyitott szemmel nézte a jelenetet. Félt a nőtől. Még soha életében nem látott senkit így viselkedni. Még soha nem találkozott az emberi agresszió ilyen eldurvult formájával. Egy bizonyos idő után már nem tudta mindezt tovább nézni, és ijedten rohant be Garrius háta mögé és reszketve lesett ki onnan. Kissé felsóhajtott és előrébb merészkedett, mikor azt látta, hogy Zoey végre elengedett.
A térdemre rogytam és fogtam a fájdalomtól lüktető ujjamat. Bulbasaur aggódva rohant oda hozzám és nézett rám sajnálkozva. Fiatal fejével még nem tudta megérteni, hogy mért is történt az, ami. Csak annyit látott, hogy én hozzáértem a lányhoz, erre ő megkínzott. Végül is én sem értettem, hogy mért tette ezt a lány. Nemtetszésemnek rögtön hangot is adtam:
- Fogalmam sincs, hogy mi ütött beléd, hogy így viselkedsz, de ez igazán nem volt szép tőled! - emeltem fel hevesen a fejem és néztem morcosan a lányra. Egy ideig mereven bámultam az arcába, de azután minden megváltozott. Mosolyra húzva a számat álltam talpra. - Értem már… Szóval azért vagy ilyen haragos, mert tisztában vagy az igazsággal, hogy nálam nem lehetsz jobb, és így próbáltad meg kiadni magadból elkeseredett haragodat… - mosolyogtam a lányra. - Nem fogok bocsánatot kérni tőled az előbbiért, most is ugyan úgy gondolom, mint eddig. Semmi esélyed nem lehet ellenem! – mutattam hüvelykujjammal magamra, miközben egy kacsintást is megengedtem Zoey felé, hogy lássa mennyire, de mennyire is nagyszerű vagyok. - És hogy megértsd te is, kihívlak egy pokémon összecsapásra! – mutattam a lányra sértett mutatóujjammal, hogy nyomatékosítsam szavaimat. - És ezúttal is Bulbasaurt küldöm csatába!
A meglepett fűpokémon még szinte fel sem fogta, hogy mi történik, már egy újabb csatában találta magát. Rosszallóan pillantott rám, hogy mégis mitől vagyok ilyen felelőtlen, de akarva-akaratlanul is elém sétált, hogy jelezze, ő készen áll. Nem akart nekem csalódást okozni azzal, hogy inkább meghátrál, no meg ő sem az a fajta, aki visszavonulna bármiféle kihívás elől is. Nem is beszélve arról, hogy belül ő is kíváncsi rá, hogy vajon mit tudhatnak egy majdnem bajnok pokémonjai, amiket ő nem.
Igaz miután harcba küldtem Bulbasaurt, megfordultak a fejemben azok a gondolatok, hogy lehet, hogy ez eléggé buta lépés volt, mivel Heracros-on kívül fogalmam sincs, hogy milyen pokémonjai vannak még Zoeynak. A nemrég említett két név: Blaziken és Shiftry semmit sem mondtak nekem. Elképzelésem se volt, hogy mit takarhatnak ezek a nevek. Számomra a rejtély leple fedte ezt a két pokémont, de éppen ezért éreztem valamiféle izgalmat, tüzet a meccsel kapcsolatban. Két ismeretlen pokémon, akik egy számomra idegen régióból származnak, és most összecsaphatok velük. Ez a gondolat hatalmas izgalommal töltött el. De nem csak engem… Látszólag Bulbasaur is alig várta már, hogy megkezdődjön az összecsapás. Kíváncsi volt rá, hogy vajon mit is takarhat az imént említett két darab név.
Már csak egyetlen dologra vártunk: mégpedig, hogy Zoey elfogadja a kihívásunkat.

[Garrius]

Garrius elámult a látottakon. Gondolta, hogy hevesen fog viselkedni, mert nagyobb cégeknél egy ilyenért simán pert indítanak, szexuális zaklatás címszó alatt, de nem számított ilyen fokú vadságra. Nagyon úgy nézett ki, hogy Zoey tipikusan olyan leányzó, akire a „Kraftos Buxa” megnevezést használja.
Már csak az a kérdés, hová tûnt az a pufók kislány, aki régen volt? Félénk volt, visszahúzódó és már akkor is elsomfordált, ha ráköszönt. Most meg elõször õt osztotta ki, aztán pedig simán befenyítette Attilát is. Régen még jellegtelen, unalmas embernek tartotta, így nem is próbálta nagyon megismerni, ám most mégis nagyon kíváncsi lett arra, hogy mi változhatott meg. Talán Chris-t kellene megkérdeznie…
~ Nem, annyira azért nem fontos. Az elmúlt hét évben alig beszéltünk, kétlem, hogy ez megváltozna a közeljövõben.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy Bulbasaur a hátához futott. Lehajolt hozzá és megsimogatta a fejét. Treeckot is letette mellé, hátha ez majd nyugtatóan hat a kis jószágra.
- Ne félj kishaver, csak játszanak. – Persze tudta, hogy ez nem igaz, de jobb ha Bulba ezt a verziót tudja.
Bizalomgerjesztõen rámosolygott, úgy ahogy azt egy emberre soha sem tenné. Ezen csodálatos lényekkel sokkal könnyebben tudott azonosulni, mint a saját fajtársaival. Bennük nincs rosszindulat, nem számítóak és nem vezérelik õket alantas szándékok.
Mikor a kis közjáték véget ért, az új barátja felélénkült és azonnal a gazdájához rohant. Garr pedig elégedetten konstatálta mindezt.
A tréner kihasználva az események folyamában beállt torpanást, Zoey-hoz oldalgott, és saját vállát a lányének vetve, elmondta a véleményét a történtekrõl:
- Ez egyáltalán nem volt szép – kezdte. – Megértem, hogy te ilyen laza, menõ csaj vagy, de milyen dolog megijeszteni azt a szegény, kicsi pokémont? Legközelebb inkább az eszedet használt a kezed és a szád helyett… bár azoknak is megvan az idejük, - hogy jelezze mire gondolt, a többiek számára észrevehetetlenül belemarkolt a lány fenekébe, amiért egy jól irányzott oldalba könyökléssel kellett fizetnie, de ez nem lepte meg, számított valami ellenlépésre. – mo… most viszont gondolkodni kellett volna inkább.
Mikor Attila beszélni kezdett, visszament az elõbbi helyére, mert ismerte már annyira a fiút, hogy tudja, le fogja csapni a magas labdát és kihívja Zoey-t. Így is történt. Megvakargatta Treecko feje búbját, várva a csata kezdetét.
- Na, a végére csak sikerült egyenesen beszélni. – felelte a lány Atti szavaira, mosolyogva. – Természetesen elfogadom a kihívást. De biztos vagy benne, hogy a fáradt Bulbasaurt szeretnék csatába küldeni?
Megvárta a fiú válaszát, és amint az megérkezett, elkezdte ismertetni a szabályokat.
- Mindketten egy pokémont használhatunk, így tehát senki sem cserélhet szörnyet. – A szemébõl azt lehetett kiolvasni, hogy nagyon várja már az összecsapást. – A harcnak akkor van vége, ha valamelyik nem tudja folytatni, vagy az edzõje bedobja a törölközõt. A csatát, mint ahogy az lenni szokott, a kihívó kezdi.
Most, hogy letudták a formaságokat, Garrius is bátorkodott közbeszólni:
- Lehet ez most meglepõ lesz, de az agresszív kiscica helyett, én most Attilának szurkolok. –Kihívóan pillantott Zoey-ra.
- Én a helyedben hallgatnék. Attila kontra Hoenn régió 1-0, szerintem inkább örülnöd kellene, hogy van valaki, aki megmenti a becsületünket.
Levett az övérõl egy pokélabdát, és magabiztos arckifejezést öltött:
- Blaziken, barátom!

Az elõtörõ pokémon magas volt, és még véletlenül sem tûnt gyámoltalannak. Borzasztóan mély hangon köszöntötte a tanítóját, majd Attilára, és a harcba küldött társára vetette a tekintetét. Megropogtatta a nyakát, utána pedig hagyta, hogy a csuklója tövében elõtörjenek a harci kedvet jelzõ tüzek.
- Aztarohadt… - Garr csak ennyit tudott hozzáfûzni.