|
|
Post by Boris Usaghi on Mar 11, 2012 13:38:50 GMT 1
Őszinte érdeklődéssel néztem végig Attila "társalgását" a gastlyvel, bár én nem láttam a képeket, amelyeket az elméjébe vetített, számomra csupán a gázszellem folytonos síron túli huhogása hallatszott. Mindenesetre óvatosan tettem pár lépést az asztalka felé, amelyen a napló, vagy legalábbis valamiféle kézirat állt, de a pokémon nem tett különösebb támadó mozdulatot, azt hiszem nem zavarta, ha más is szeretné megtekinteni egykori barátja iratait, talán ezen keresztül is adózva tisztelettel az elhunyt tudós emlékének. Belepillantottam csupán, bár egyelőre csak az utolsó oldalakat néztem végig, de már attól kövér verejtékcseppek jelentek meg a homlokomon. Mire végeztem, addigra a társalgás is lezajlott, s úgy látszik Attila új barátra tett szert. Tisztelettel bólintottam a gázgömb felé:
- Nos én is üdvözöllek téged Gastly - mosolyogtam rá. - A nevem Boris s egyelőre új sütetű mestereddel együtt kalandozom erre, ő pedig az egyik barátom, Exeggcute - mutattam be a dolga végeztével azonnal saját magával történő vitába merülő tojás pokémont, aki erre azért abbahagyta a zajongást és lelkes "exeexe" felkiáltással üdvözölte a kísértetet. - Köszönöm barátom! Térj vissza pihenni - mosolyogtam a kis tojásokra, s a labdájukba hívtam őket.
Attila felé fordultam:
- A napló több mint érdekes, az utolsó bejegyzéseket már a halálos ágyán készítette benne bizonyos professzor Arthur Conrad Wainworth - sóhajtottam. - Ami azt illeti, s azt hiszem szerintem ez a legfontosabb, az a bizonyos ágy innen a dolgozószobából nyíló hálóban van - mutattam az ajtóra. - Gastlynek nincsenek kezei, hogy... nos egy tisztességes temetéshez, de azt hiszem sem a professzor, sem pedig ő nem szeretné, ha a csontjai ott maradnának. Több mint tíz éve meghalt, amennyire kivettem a papírból, úgyhogy... lassan esedékes lenne elásnunk a csontokat - néztem komolyan Attila szemébe. - Segítek benne, de ha te nem akarod, én akkor is megteszem, ezt így kívánja a tisztesség, nem igaz? - érdeklődtem kicsit mindkettejüktől.
|
|
|
|
Post by Attila on Mar 11, 2012 14:11:31 GMT 1
Boris valamiféle naplót talált az asztalon, amiből kiderült Gastly egykori gazdájának a neve. A csontjai még mindig a hálóban voltak, mert Gastly kezek híján nem bírta elásni és talán nem is akarta, hogy a gazdájának maradványai között maradhasson, ezzel is emlékeztetve magát a "hibájára".
De Boris eltökélte, hogy tisztességből is csupán, de Ő elhantolja a csontokat. Gastly is beleegyezett, mivel ő már úgysem marad itt, ebben a régi épületben, hanem velem, jobban mondva velünk jön.
- Egyetértek Boris, méltón temessük el Gastly volt gazdáját.
Gastly hirtelen elkezdett vadul körözni a fejünk felett "Ga-a-astly, ga-a-astly" kiáltásokkal.
- Mi a baj? - fordultam a pokémonhoz. - Talán szeretnél mutatni valamit?
A szellem pokémon vadul kezdett bólogatni, majd a háló szoba fele intett. Ott voltak a professzor maradványai. (Valamelyikünk összeszedte a csontokat gondosan ) és követtük Gastlyt, aki egy szekrényhez vezetett minket. Ott egy könyvet kihúzott a helyéről és a szekrény hatalmas robajjal arrébb mozdult, hatalmas porfelhőt gerjesztve ezzel. A szekrény mögött egy igen hosszú lépcső sor vezetett a sötétségbe.
- Csak nem azt szeretnéd, hogy ide vigyük le a maradványokat? - fordultam Gastlyhez.
Ő megint csak bólogatott és elindultunk lefelé. Minél lejjebb érkeztünk a pára tartalom, mintha megnövekedett volna. Nedvesek voltak a falak is. Mire leérkeztünk a mélybe észrevettük Borissal, hogy egy hatalmas barlangban vagyunk, ahol egykori régészeti feltárás nyomai hevernek. Minden eszköz szét volt dobálva, összetört asztalok és székek hevertek szanaszét.
Előttünk a semmibe vesző hosszú barlangjárat állt és mintha víz csobogás hangja ütötte volna meg a fülemet.
- Itt történt a támadás? - kérdeztem a pokémontól.
Gastly szomorúan bólintott, majd vezetett tovább minket a sötétségben.
Egy földalatti tónak a partjához érkeztünk, ahol ásók és kalapácsok voltak szanaszét dobálva.
- Biztos itt kutathatott a professzor... - mondtam Borisnak.
Egy hatalmas gödör állt előttünk, amit láthatólag az itt található szerteszét heverő szerszámokkal készítettek. Belenézve elég mélynek tűnt és valamilyen fura kövek is voltak benne, amik kiléte számomra rejtély volt.
- Azt akarod, hogy itt temessük el? - kérdeztem a pokémontól, mire az heves és szomorú bólogatásban tört ki. Fejével a lapátok és ásók felé intett, hogy azokkal betemethetjük a gödröt, miután belekerült a tetem.
- Hát akkor kezdjünk neki az ásásnak... - fordultam nagyot sóhajtva a szerszámok felé.
|
|
|
|
Post by Boris Usaghi on Mar 16, 2012 17:05:27 GMT 1
Miután a kis hálóban összeszedtük a maradványokat egy régi ágyneműbe bekötve és Gastly útmutatása alapján elindultunk lefelé a rejteklépcsőn, persze két kézi lámpa magunkhoz vétele után, én csendben olvasgatni kezdtem a naplót, illetve meglepetten pislogtam a titkos ajtó mögött feltáruló sötétségbe néha. Leérve megtaláltuk az egykori ásatás színhelyét s egyet kellett értenem a kísértettel, miszerint valahol ez a legméltóbb nyughely annak az embernek, aki életét a múlt tanulmányozására tette fel. Az én figyelmem is megragadta az a néhány kőzet, ami a gödör fenekén pihent, de igazán nem csalódtam, mikor nem annak bizonyult, ami titkos reményként élt bennem. Ha fosszíliák lettek volna, akkor a professzor nyilván nem hagyja idelent. Miután végeztünk a temetéssel s a magam részéről pár rövid mondattal elbúcsúztattam az öregembert, a lámpa sápadt fényénél a betűk kibogarászásába kezdtem. Attila felé fordulva megszólaltam:
- Nos, ha mindent jól értek, ez a titkos járat valaha a kastély saját víztározójához vezetett ostrom idején innen volt tiszta vizük, de egyúttal a járat később egy természetes barlangba torkollik, ahonnan elvileg van valahol kiút a külvilágba - mormoltam. - De azt hiszem egy részt felolvasok, ez érdekes...
Kikerestem gyorsan lapozgatva a megfelelő oldalt, majd hunyorogva nekiduráltam magam az olvasásnak:
- Azt mondja: "Az első ásatási helyszínen is találtam már mintákat, amelyek arra adtak következtetni, hogy nagyon komoly felfedezés előtt állok, olyasmi nyugszik a barlangok mélyén, mely átírhatja a történelem könyveink jó részét és egyúttal mindazt a tudásanyagot, amelyet a pokemon kutatók magukénak vallanak jelenleg. Lehet, egyelőre ugyan csak teória, de elképzelhető, hogy mély álomban életben maradt volna? Nem tudhatom, de mindenképpen meg fogom kísérelni felderíteni a barlangrendszert..." - lapoztam párat: - Ez öt nappal későbbi bejegyzés: "Szerencsés kimenetelű volt a találkozásom azzal a furcsa poliwaggel. Arra kell következtetnem a kinézetéből, hogy a lenti barlangok mégsem torkollnak a külvilágba, vagy legalábbis már nem, elképzelhetetlen más indok a pigmentáció ijedtén megváltozására a bőrében. Mindenesetre követve őt sikerült megtalálnom a barlangjárat bejáratát, ott ahol megjelöltem a vörös x jelekkel a nagy, agyar alakú sziklát. Mögötte nyílik a barlangjáratok kapuja. Holnap ellenőrzöm..." - a következő oldalra hajtottam: - Ez a végső bejegyzés, szaggatott és csapongó, biztosan a seblázzal küzdve írhatta meg: "Ezekből a sebekből nem fogok felépülni, ezt már érzem, távol mindentől... nincs segítség... Gastly itt van velem, de azt hiszem... én csatlakozom majd hozzá bizonyos értelemben... pedig olyan közel jártam... Ha... Ha valaki olvassa ezt a naplót... kerüld el a barlangokat! Olyat találhatsz bár mi... megváltoztat mindent... mindent... de a veszély... Láttam őt... ott volt, ott a köveken... él... ő a... a vezér, az ősi múlt eleven... a kövek másznak... a vizek meghajolnak előtte és követik... ne ébreszd fel az elfeledett korokat! Bárki vagy ki olvasod, ne tedd... ha felébred a múlt... felébred a halál..."
Attilára emeltem újfent a tekintetem:
- Az írás megszakadt, már nem tudta befejezni, a toll hosszú vonalat húzott a papíron, azt hiszem - sóhajtva megráztam a fejem: - azt hiszem akkor ment el.
A szemeim a sötétségbe fúrtam, arra, amerre ezek a titkok rejtőzhettek. Elgondolkodva vakargattam az államat:
- A professzor öreg volt és Gastly bármilyen lelkes is, nem harcra nevelt pokémon - morfondíroztam. - Nekünk vannak nagyobb tapasztalatú társaink és vezetőnk is - intettem a szellem felé. - Nos... te mit gondolsz? - dobtam inkább tovább a döntés labdáját.
|
|
|
|
Post by Attila on Mar 16, 2012 17:42:26 GMT 1
Miután végső búcsút veszünk a professzortól (Gastly hatalmas könnyei közben)Boris felolvasott egy igen érdekes és majdhogynem hátborzongató részletet egy naplóból, amit még a házban talált.. Benne volt, hogy talált valami furcsa pokémonokat, amik már ki kellet volna halljanak és furcsa, elváltozott színű pokémonokról is említést tesz.
Úgy látszik testes barátomnak felkeltette az érdeklődését a dolog. Mivel ő is segítségemre volt a Gastlys ügyben, ezért én sem mondhatok neki nemet ( bármennyire is ellenkezik a józan eszem). Meg hát igaza is van Borisnak. Vannak erősebb pokémonjaink és Gastly is itt van velünk, aki tudja az utat és valószínűleg felderítette már az egész barlangot is ennyi idő alatt.
- Rendben van Boris, vágjunk bele! - válaszolok lelkesen a barátomnak. - És ha valami mégis történne itt lesz velünk Gastly, aki majd kihúz minket a bajból, igaz -e pajti? - mosolyogtam a szellem pokémonra.
- Gastly-ga-a-astly... - körözött idegesen körülöttünk a pokémon, azt jelezve, hogy ő nem tud megvédeni minket. Sajnáltam szegényt, hogy még mindig mardossa a bűntudat, de majd én segíteni fogok rajta!
- Nyugodj meg Gastly, mi bízunk benned. - mosolyogtam a pokémonra kedvesen. - Nem lesz semmi baj, én tudom. - majd megsimogattam (legalábbis úgy csináltam mintha simogatnám, mivel Gastly teste gázokból áll) Gastly fejét. - Nos akkor vezetsz minket? - kacsintottam rá.
A szellem pokémon idegesen bólintott egyet, majd előttünk lebegve elindultunk Borissal a szellem pokémon után a sötét barlang számunkra ismeretlen mélységei és talán veszélyei felé.
Gastly belevezetett minket a földalatti tóba, amiben mi derékig elmerültünk. A tó vize jég hideg volt és egy kicsit fáztam is, de nem akartam a nyavalygássommal lelombozni Boris kalandvágyát, így hát hallgattam. Ahogy azt is elhallgattam útitársam elől, hogy valami beleütközött a lábamba elég erősen, de nem kiáltottam fel, pedig rémületem az egekbe szökött.
- Gastly, mégis milyen pokémon az, akiről írt a professzor a naplójában? Veszélyes Ijesztő? - tettem fel a pokémonomnak a kérdést, hatalmas tüsszentések között.
Gastly szaporán bólogatott, ami még rátett egy lapáttal a vészjelző hangokra a fejemben.
Egy nagyjából tíz perces séta után végül átértünk a tavacska másik oldalára épen és biztonságosan. Boldog voltam, hogy végre nem kell abban a hideg vízben sétálnunk, de a tónak ez az oldala mintha másabb lett volna. Ijesztőbb. Hatalmas cseppkövek lógtak a mennyezetről, amikről halkan cseppentek le másodpercenként a vízcseppek. A lámpánk fénye fura árnyékokat vetett a falra, amik mintha különböző testek árnyai lettek volna, akik a mi nyomunkban vannak. És ha mindez még nem adna okot az üldözési fóbiámra, mintha halk topogásokat is hallottam volna egy hatalmas szikla mögül.
- Boris, te hallod ezt? Szerinted mi lehet? - néztem a szikla irányába.
|
|
|
|
Post by Boris Usaghi on Mar 16, 2012 18:22:08 GMT 1
Amikor az utunk során elértük a víztározót és ott Gastlyt követve vízbe merültünk fázósan kocogtak a fogaim a gázolás során, ahogy előre törtük magunkat. Nem szóltam míg a vízben voltunk, csak összeszorított fogakkal haladtam. Paras biztos élvezné most, ha a vállamon lenne, de túlságosan lekötött a hideg ahhoz, hogy előszedjem a labdájából. Mindenesetre ha nehézkesen is, de csak elértünk a túlpartra, ahol, amennyire tudtam, kiráztam a vizet az öltözékemből. Attila felé megeresztettem egy fáradt vigyort:
- Tudod, nagyon néha, időnként, de átgondolom az ellenszenvem a tűz típusú pokémonok irányába - kuncogtam, majd haladtunk tovább.
Ezek már nem annyira emberkéz alkotta szabályos falaknak tűntek, sokkal inkább a természet girbe-gurba, mégis a maga módján lenyűgöző alkotásainak, melyek sötétje mint halotti lepel terült a vállunkra s fogadott magába minket, ki tudja hol köpve ki aztán magából, miután felemésztette érzéseink s érzelmeink tápláló folyamát, mit ilyenkor azért némileg a borzongás uralt elsősorban. Egy nagyobb barlangcsarnokban álltunk meg pihenni, önkéntelenül az az érzése az embernek a lelógó cseppkövek láttán, mintha egy óriási sárkány szájába sétált volna be s várná mikor csapódnak le az agyarak... De aztán a figyelmem máris a falak vonták magukra, azokat tanulmányoztam inkább, ekkor ért el társam kérdése, aki viszont a hangok iránt tanúsított több figyelmet, bár elsőre félre értettem...
- Ezek itt barlangrajzok - feleltem még mindig a fal felé fordulva. - Ősi, primitív emberek készítették, őket ábrázolják és a pokémonjaikat. Nem látok vadászatra utaló festményt, ami ezt jelentené, hogy eleink is békében éltek ezekkel a nemes lényekkel. De érdekes... nem tudom háziasított pokémonokról van szó, vagy a vadon élőkkel is kiegyensúlyozott viszonyt ápoltak és... óh ne haragudj, félre értettelek. A hangok? Vízi vagy barlang mélyi pokémonok lehetnek. Talán sandshrewk vagy diglettek, nem tudom - ráztam a fejemet, s már vizsgálgattam volna tovább a rajzokat, ha a tó bugyogása nem hívja fel magára a figyelmünket.
Csodálkozva fordultunk a víztározó felé, ahol a szinte forrni-bugyogni látszó megtört víztükörből egy hófehér folt emelkedett fel lassacskán. Csodálkozva néztünk össze, bár a lezúduló víz miatt nem tudtuk csak a színét kivenni, de fehér vízi pokémon? Nekem csak a seal jut eszembe, na de az nem él meg ilyen melegben... akkor mi a...? Vörös szemek villantak felénk a sötétben, ellenséges, pusztító érzelmek tüze villant bennük felénk, majd rekedtes, szinte hörgésnek ható hang hallatszott:
- Tentacrueeeel...
|
|
|
|
Post by Attila on Mar 16, 2012 18:51:58 GMT 1
Érdeklődve hallgattam Boris találgatásait a barlangrajzokról, de félre értette a kérdésemet elsőre. Igaz végül aztán Sandshrewkra és Diglettekre gyanakodott a hangokat illetően. De nem volt sok időnk ezen morfondírozni, mivel a tó irányából bugyborékoló hangok ütötték meg a fülünket. Hatalmas hullámot keltve emelkedett ki egy fehér színű pokémon a habok közül, majd vetette ránk vérfagyasztó tekintetét. - Valami új faj? - néztem a pokémont csodálkozva, de miután elüvöltötte magát rájöttem, hogy ez egy Tentacruel. Gastly a pokémon megjelenésére vadul elkezdett keringeni körülöttünk,a veszélyre figyelmeztetve, de nem volt időnk reagálni a jelzésére, mivel Tentacruel megragadott egy jó pár csápjával és közel emelt magához. - Boris, ki kéne találni valamit gyors... - kezdtem bele pánikoló kiáltásomba, de hamar elhallgattam, miután az albínó pokémon a fejemre helyezte egyik érzékelő csápját és átvette az irányítást a testem felett. Mintha elhagyná az egész testemet az élet. Bármerre tekintettem, csak az egyre sötétedő külvilágot tapasztaltam és messzi, távolinak tűnő hangokat. Biztos voltam benne, hogy el fogok ájulni. Ha tudtam volna, hogy ezek a pokémonok erre is képesek, talán jobban vigyázok. De ezen már késő bánkódni. Szorosan körülcsavarta a derekamat, hogy még ha véletlen ki is szabadulok a tudatrablása alól, akkor se tudjak elszökni. De erre a legkisebb esélyem sem volt, mivel már nem voltam magamnál. Testem ernyedt volt, szemeimből kiszökött az élet, csak mereven bámultam tudattalanul magam elé. Végül mikor a Tentacruel sikeresen összekapcsolta a tudatát az enyémmel, a testemet mintha görcs kapta volna el, hirtelen megmerevedett. - Mit kerestek itt Ti emberek ezen a helyen? Itt mi nem látunk szívesen titeket! Válaszolj ember! - intézte szavait Borishoz az én testemen keresztül, gépies hangon megszólalva. Gastly szemei villámokat szórtak a haragtól. Úgy tűnt, hogy már találkozott ezzel a pokémonnal, de egyenlőre nem cselekedett. Csupán Boris mellé lebegett, így jelezve, hogy nem hagyja sem őt, sem engem egyedül a bajban és segít kiszabadítani személyemet a tudatrabló pokémon csápjai közül. /A pokémon első évadában is Tentacruel elkapja az emberi nyelven folyékonyan beszélni tudó Meowth-t és rajta keresztül kommunikál az emberiséggel.  / |
|
|
|
Post by Boris Usaghi on Mar 16, 2012 19:21:45 GMT 1
Attila válaszára megráztam a fejemet:
- Nem tudom mi ez, de jobb a biztonság... Paras, szükségünk van a segítségedre! - kiáltottam, s mire elhangzott a támadó kiáltása, már alakot is öltött a bogárpokémon előttünk a vörös fényből. Ha baj lesz, akkor mint a fűhöz kötődő lény, nagy előnyben van egy vízi pokémonnal szemben, bár azért nagy összeget nem tennék rá a méretarányokat és a fejlettségi szintet tekintve...
Sajnos sok morfondírozásra nem is volt időnk, mert azonnal megragadta Attilát s csápjaival maga felé húzta. A tapogatók végén kékes fény derengett fel, ami aztán barátom szemébe is átköltözött, s lassan forgó nyelvvel feltette a kérdését, amit tentacruel az agyába sugárzott. Mogorván néztem a behemót medúzára:
- Nem akartunk és nem is akarunk ártani neked, vagy a tieidnek - feleltem, majd igyekeztem egy alapvetően társas lény szemszögéből megközelíteni a dolgokat, elmagyarázni az itt létünk okát. Annyit azért én is tudtam ezekről a vízi lényekről, hogy hatalmas rajokban élnek és magasan szocializáltak, úgyhogy egy, egyetlen egy esélyt adtam a dolognak, mielőtt támadni kezdünk... - Látod a rajzokat a falon? Olyanok készítették, mint én. Emberek. Nagyon, nagyon régen. Ezek a festmények valahol a mi örökségünk, őseink, apáink apáinak ősei csinálták. Túlságosan sok idő telt el, sokat felejtettünk Tentacruel. Ha újra meg akarjuk tudni kik és milyenek is voltak azok, akiktől származunk, akkor az ilyen mementókat fel kell kutatnunk és meg kell ismernünk. Gondold meg: te sem tennél másként, ha a te őseidről lenne szó. Nincs dolgunk egymással, minket csak a festmények érdekelnek a falakon, nem az itt élők. Nem zavarunk meg titeket, csupán feljegyzéseket készítünk ezekről, érted? Nincs okod ellenségesnek lenni velünk - érveltem.
|
|
|
|
Post by Attila on Mar 16, 2012 19:45:34 GMT 1
Tentacruel egy ideig mereven bámulta borist, biztos az iménti kijelentése járhatott a fejében. Még jobban összeszorította a csápjait a derekam körül, majd ismét a testemet vette segítségül a kommunikáláshoz.
- Minket nem érdekel, hogy mit keresel itt. Minket csak az érdekel, hogy itt vagy. Embernek nincs helye itt és nem is tehetik be ide a lábukat. - a hangomon keresztül egyre mérgesebben, idegesebben kezdett beszélni. - Itt nem az ember az úr, hanem mi. És te nekem nem parancsolhatsz ember, nekem csakis a tenger ura adhat ki parancsokat!
Miután végzett a mondandójával, engem a földhöz csapott, amitől én egyből magamhoz tértem.
- Mi történt? - emelem fel kábán a fejem.
Sajnos nincs időm a választ megvárni, mert az előttem lévő Tentacrual dühösen felkiált, majd méregtüskék hadát ereszti ellenünk útjára. Gyorsan szedem is a sátorfámat és iszkolok, ahogy csak tudok az egyik kisebb szikla mögé, hogy ott vészeljem át ezt a rohamot. Gestly mindvégig mögöttem volt, hogy ha tud segítsen nekem. Remélem, hogy Boris is keresett magának valamiféle fedezéket. Nem szeretném, ha betalálna neki egyetlen tüske is, mert ellenméreg azt hiszem nem volt nálam.
- Gastly, ha segíteni akarsz, kérlek támadd meg Tentacruelt egy összezavaró gyűrűvel. Talán így több esélyünk lesz ellene. - adtam ki első parancsom az újdonsült barátomnak, aki bólintott egyet és már repült is a Tentacruel felé, hogy megálljon vele szemben.
Gastly szemei elkezdtek sárgán világítani miközben mereven bámult Tentacruel alattomos szemeibe. Úgy tűnik, hogy hatott a támadás, mivel a medúza pokémon elkezdett imbolyogni és nem igazán volt tisztában cselekedeteivel, de azért még így is veszélyes volt.
- Na látod, tudsz te ha akarsz Gastly! Mért ne tudnál megvédeni? - kacsintottam biztatóan a szellemre, aki örömmel vette a dicséretemet. - Boris, ha megvagy, akkor most te jössz! Tentacruel össze van zavarodva. - bújtam ki a barátomhoz kiabálva, a szikla oltalma alól.
|
|
|
|
Post by Boris Usaghi on Mar 16, 2012 20:50:59 GMT 1
Hát várható volt, hogy a tentacruel nem fog hallgatni a jó szóra, ki is dobja Attilát a partra erős csápjaival, csak remélhetem, nem esett komolyabb baja az eséstől, bár aligha, mert elég gyorsan iszkol egy nagyobb kő mögé. Nekem erre esélyem sincs, jóval nagyobb és tohonyább vagyok annál, ráadásul önmagamban felnagyított célpontnak minősülök, így aztán több tüske is eltalál sikeresen. Fájdalmas zsibbadás kúszik végig veszett sebességgel a testemen, ellenben ez az amivel nem érek rá foglalkozni most, ha túl is akarjuk ezt élni... Társam okosan utasítja Gastlyt, aki elméje erejével kemény csapást mér tentacruelra, meg is inog a hatalmas medúza, kontrolálatlanul csapkod maga körül, viszont biztos, hogy hamar össze fogja szedni magát. Sebesen elkiáltottam hát magam:
- Paras! Álomspórákat neki!
Reménykedtem benne, ez a támadás kiüti a termetes vízi pokémont s nem is kellett csalódnom. A zavarodott tentacruel könnyű célpont, a spórák azonnal elaltatják, így fájdalmas hördüléssel süllyed vissza a természetes élőhelyére, ahonnan esélyesen egy darabig nem kerül elő, jórészt víz alkotta testében jó táptalajra találnak a nehéz álmokat hozó magvak. Kis barátom sebesen iszkol hozzám, majd külön parancs nélkül is mentolillatú gázt fejleszt gombái kalapja alól, mely jótékonyan oszlatja el merev izmaim görcsösségét s számolja fel a méreg maradékát is. Hálásan simogatom meg kerek fejét, aztán nyögve a falnak támaszkodom, míg Attila és Gastly odaérnek. Akkor aztán nyugtatólag emelem a tenyerem:
- Nincs bajom, hála a kis felcsernek - vigyorgok még egyet Parasra. - Mi legyen? Visszaforduljunk? Vagy megnézzük mit rejt a barlang mélye? - érdeklődtem.
|
|
|
|
Post by Attila on Mar 16, 2012 21:30:36 GMT 1
Boris is utasította a Parasát, hogy altassa el a kábult Tentacruelt. Paras támadása sikeres és a medúza pokémon mélyen szenderegve tűnik el a habok között. Hála a bogár pokémonnak Boris megmenekült a mérgezéstől, amit Tentacruel méregtüskéi okoztak. Ezután érdeklődik, hogy mi legyen. Tovább menjünk felfedezni a barlang titkait, vagy forduljunk vissza a biztonságot nyújtó házba.
- Boris. Tudom hogy érdekel, hogy milyen titkokat rejt a barlang és eszem ágában sem lenne ellened cselekedni. Menjünk tovább! - kacsintok a fiúra.
Ezzel a döntés megszületett. Kis csapatunk folytatta útját a hatalmas titkokat rejtő sötétségbe.
Minél előbbre haladtunk a barlangban, annál jobban éreztem úgy, hogy figyelnek minket. Apró lábak totyogó hangjára lettem figyelmes már a Tentacruelos harcunk óta.
- Valami tényleg volt ott a szikla mögött. - gondoltam magamban.
Utunk egy útelágazáshoz vitt minket. Gastly megállt és gondolkozott egy kicsit a két irány között, végül balra lebegett tovább. Vakon követtük az idegenvezetőnket, bízva benne, hogy tényleg a titkokhoz vezet minket.
Nem kellet csalódnunk a szellem tájékozó képességében, mivel egy kis idő múlva egy hófehér, hártyás tenyerű kar emelkedett ki a talajból és ragadta meg a bokámat. Meglepődtem a hirtelen támadáson és egyből a hátsó felemre vágtam magam, minek köszönhetően kijött a föld alól a támadóm többi testrésze is. Így legalább jobban szemügyre tudtuk venni őt. A lámpám fényét ráirányítva rájöttünk, hogy egy Golduckal állunk szemben személyesen. Ő is ugyan olyan albínó volt, mint a Tentacruel. Az ő tekintetéből is csak úgy sütött a gyűlölet irántunk, ezért felkészülten vetettem meg a lábamat a csatához.
- Gastly, nyald meg a Golduckot! - adtam ki az utasítást a szellem pokémonomnak, aki hosszú nyelvét kidugva indult meg ellenfele felé.
Úgy látszik az ellenségünknek valami ilyesmi is lehetett a terve, hogy Gastlyt bevessem ellene, mivel egy Hipnózis támadással elaltatta a pokémonomat és még mielőtt az leesett volna a talajra, a hóna alá kapta és beleugrott abba a gödörbe, amelyikből előrángattam.
- Gastly! Neeee! - kiáltottam a pokémonom után a gödör szélén állva, de már késő volt.
A hófehér Golduck elragadta a legújabb barátomat ismeretlen és érthetetlen okokból, majd magával vitte. Gastly nélkül Borissal magunkra vagyunk utalva. Csak egyedül ő ismerte a vissza irányt, mert már vagy tucatnyi jártba befordultunk, de így talán örökre itt fogunk bolyongani. Igaz én akkor sem fordulnák vissza, ha ismerném a helyes utat, hisz Gastly a barátom. Ha nem is régóta, de az és nem fogom hagyni, hogy baja essen!
- Boris, most már ha akarjuk, ha nem, muszáj folytatnunk az utunkat. Gastlyt meg kell találnom! - mondtam a srácnak, továbbra is a gödörbe meredve.
|
|
|
|
Post by Boris Usaghi on Mar 18, 2012 14:15:58 GMT 1
Egyetértve bólintottam Attilának, hogy folytassuk a járat felderítését, ha tetszik ez a helyi "erőknek", ha nem. Egy vigyorral megjegyeztem:
- Nem igazán reménykedem benne, de talán értékelik a gesztusunkat is, hogy nem okoztunk komoly sebet Tentacruelnak, csak elküldtük pihengetni - vontam vállat. - Akkor menjünk.
A sötét alagútszerű tárnarendszer nem sokat változott, mindössze a zseblámpáink fénye világította be azt, meg egy idő után a válaszúthoz érve kicsit gondolkodó, majd irányt választó Gastlyt. Kezdem megkedvelni, általában ha nem tudom hol vagyok, én is mindig balra tartok, folyton azonos irányt választva valahová mindig kilyukad az ember. Fejvakarva jegyeztem meg:
- Van egy elméletem, de egyelőre túlságosan vad még... Majd kiderül... - mormogtam, amire viszont Attila felől nem várt válasz érkezett. Konkrétan egy enyhén rémült kiáltás formájában. Odakaptam a zseblámpa fényét s még pont láthattam a hipnózis sugarat, ami telibe találja szegény hazajáró pokémont, na meg felismerhettem a hófehér, de amúgy teljesen szabványos, vagy inkább kissé kis termetű golduckot.
- Paras! Aromakú...
Nem volt időm befejezni sem, mikor a támadó egyszerűen eltűnt a sötét lyukban, magával hurcolva Attila újdonsült barátját. Mi a...? Megdöbbenve meredtem én is a járatba, majd lassan biccentettem:
- Ez természetes, senkit nem hagyunk magára - válaszoltam, majd halkan hozzátettem: - Én a helyedben most azonnal kiengedném a bulbasaurt...
Körbe pillantott a srác ellenséget keresve, de csak tagadólag ingattam a fejem:
- Nem, úgy általában, ennek a kalandnak a végig gondoltam - recsegett a hangom hideglelősen a járatokban. - Valami itt nincs rendben. Gastly teste semmi más mint puszta gáz... Hogy tudta a golduck megragadni és elhurcolni? Hiszen épp erről híresek ezek a pokémonok, hogy a normális, testtel indított fizikai és harci támadásokra immuninsak, mert keresztül szalad rajtuk a kéz, de ez a túlméretes kacsa mégis el tudta ragadni. Valami nincs rendben. Bulbasaur fű pokémon. Előbb a tentacruel, most golduck... A medúza a "tengerek uráról" beszélt... Vízi pokémonok és az eddigi tapasztalatok alapján, jobb ha azok velünk vannak azonnal, akik alkalmasak a harci ellenállásra az oldalunkon, ha meggondolod, márpedig mindkettőnknek vannak fű pokémonjai - ajánlottam. - A fű hasznos a víz ellen... Én is kiengedem Exeggcuteot is, majd felesbe elosztjuk zsebekbe, vagy ilyesmi, ahonnan rögtön támadhat, ha kell - vetettem fel. - Így el sem veszthetjük egymást, mert a tojások vonzzák egymást.
A szót tett követte és előhívtam a labdájából a fűmagpokémont, három tojást a mellényem zsebeibe pakolva. Lenéztem a járatba:
- Itt én nem férek át, neked sem ajánlott, Bulbasaurnak nem lenne mozgástere harcolni. Keressünk másik utat...
Előre indultam hát tovább, de előbb előszedtem és széttéptem egy tartalék pólómat, amelynek rongyaival letompítottuk körbe a lámpák fényét, ne legyen árulónkká messziről, csak előre világítson, ne szórja a fényt.
Alig negyed órát haladtunk egy kis sziklacsarnokhoz érkezve már le is kuporodtunk a nagyobb cseppkövek mögé. Kilesve meglepve láttunk egy rakás hófehér, vörös szemű poliwaget. Legalább tízen vannak és egy lefelé irányuló barlangjárat előtt állnak, pontosabban fel-alá masíroznak. Attilának sziszegtem:
- Mint valami őrség - suttogtam. - De a mélyben szerinted is a "tömlöc" lehet? - vontam fel a szemöldökömet. - Bár akkor sem értem, hogy tartják ott Gastlyt, ha csak nem hipnotizálják folytonosan... De az az egy visz lefelé, meg kell próbálnunk - összegeztem elgondolkodva. - De hogy játszunk ki majd egy tucatnyi kis ebihalat? - morfondíroztam hangosan, hátha Attilának lesz ötlete.
|
|
|
|
Post by Attila on Mar 18, 2012 15:22:43 GMT 1
Boris utasítására elő is hívtam Bulbasaurt, elvégre igaza volt. A víz pokémonok ellen a fű a legjobb megoldás. Boris a saját Exeggcutejait is elosztotta köztünk, hogy ha elkeverednénk egymástól, ők megtalálják a másik három párjukat úgy is, így én kaptam hármat és nála is maradt három. Beraktam őket gondosan a hátizsákomba úgy, hogy lássák ők is, hogy mi történik, majd elindultunk utunkra.
Negyed óra gyaloglás után egy kisebb sziklacsarnokhoz érkeztünk. Lekuporodtunk a cseppkövek mögé és szemügyre vettük a helyet. Poliwagekkel volt tömve, akik járkáltak fel s alá. Vagy inkább járőröztek? Nem tudtam eldönteni. Volt ott egy verem is, ami valószínűleg az én Gastlym börtöne lehetett, habár ki tudja…
- Igen, Boris, nincs sok választásunk, vagy a verem, vagy a vissza irány. Részemről természetesen a verem. Habár még ki kéne találni valamit, hogy miként is kéne oda lejutni…
Fejemet vakargatva gondolkoztam az ötleten. Ekkor a fejemre csöppent egy vízcsepp, valahonnan a mennyezetről és ekkor beugrott a hatalmas ötlet.
- Te Boris… Elvileg a Grimered képes a gázfelhő támadásra, nem? Azzal elterelhetnénk a járőröző Poliwagek figyelmét és mi meg szép csendben, Bulbasaur indáinak a segítségével leosonhatnánk a verembe, ott meg aztán amit a helyzet hoz. Na mit szólsz?
|
|
|
|
Post by Boris Usaghi on Mar 23, 2012 18:10:23 GMT 1
Kétkedve csóváltam a fejemet:
- Az ötlet jó, de nem akarom hátrahagyni Grimert, márpedig ő nagyon lassú és... - hirtelen megálltam és elmerengtem néhány másodpercig, aztán biccentettem: - bár talán sikerülhet, ha összejön valami. Várj egy pillanatot. Grimer! Szükségünk van a segítségedre!
A vörös fényből alakot öltött a sziklák takarásában köztünk az iszaplény, aki azonnal kíváncsian is tekingetett körül. Azonnal ajkaim elé emelt kézzel intettem csendre, majd elraktam az üres labdát, sőt Parast is visszahívtam a sajátjába. Halkan kezdtem beszélni Grimerhez:
- Figyelj rám - suttogtam. - Sokat gyakoroltunk, hogy menjen a zsugorodás támadásod, néhányszor már sikerült, most pedig igen fontos lenne. Gyerünk barátom, tudom, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!
Grimer bizonytalanul pislogott rám, majd Attilára, bulbasaurra és az exeggcuteok szemébe, de mindenhonnan csak unszoló biztatást kapott, ami némileg felbátorította a méreglényt s nekidurálta magát. A testét alkotó bűzös iszap szinte azonnal az eddigi mérete negyedére húzódott össze. Felmutattam a hüvelykujjam:
- Nagyon jó kezdetnek, de folytatnod kell Grimer, olyan kicsinek kell lenned, amilyen csak egyáltalán elképzelhető... - susogtam.
A pokémon folytatta újra és újra, a végére már akkorka volt, mint egy kavics gyakorlatilag. Ekkor már örömtelien biccentettem:
- Nagyszerű, nagyon büszke vagyok rád - biccentettem elismerően, majd a tenyeremre emelve megmutattam neki a barlangcsarnokot és a szemben ásítozó lejáratot: - Menj annak a közelébe, de ne vegyenek észre a poliwagek véletlenül se. Nagyon sok kő, szikla, ilyesmi van út közben, használd őket fedezéknek és ha ott vagy, akkor folytonos mérges gáz támadás az egész barlangra, rendben? Grimer, ez nagyon fontos, ügyesnek kell lenned, de mindannyian bízunk benned... menni fog, csak nyugi!
A méregpokémon fellelkesült, egy tekintélyesebbet böfögött Attila irányába, csak úgy az image megőrzése érdekében, s már siklott is ki a legközelebbi fedezék felé. A nyugtalan bajtársamhoz fordultam és a vállára tettem a kezem:
- Nem kell aggódnod, ha bántani akarták volna Gastlyt, nem így állnak hozzá - biztattam. - Grimer negyed óra alatt átér és utána már megyünk is le kiszabadítani. Most viszont hívd vissza Bulbasaurt, mert különben árthatna neki Grimer mérge és ezt kösd az orrod elé - nyújtottam felé a korábban feláldozott pólóm maradékának felét.
Miután mindketten bekötöttük az arcunk, hogy ne közvetlen szívjuk be a mérgesgázt, az már meg is érkezett köröttünk mindenhol. A sárgászöld füstben csak a poliwagek riadt kiáltozása hallatszott. Teketóriázás nélkül kiugrottam a gázfelhőbe, ahogy Attila is kidobta magát a fedezék mögül. Nagyjából eddig tudtam követni őt, lévén a szemeim maró gázok könnyzuhatagot hívtak elő, így csak botladozva haladtam. De csak amíg a lábam neki nem ütközött valaminek, ami nem szikla. A szikla nem ilyen puha, nem méltatlankodik és főleg nem lő gyomorszájon egy kisebb fajta vízágyúval... Levegő után kapkodtam a rögtönzött maszk mögött, nem tudtam visszavágni, csak keringtem körbe s még két ilyen erősebb sugár ütésével gazdagodtam. De aztán sikerült lekövetnem a mozgását, így egy tekintélyes rúgással röppályára küldtem a poliwaget. Viszont irányt tévesztettem a kis "csata" alatt, kétségbeesetten kerestem a lejárót, de már ötletem sem volt, merre menjek. Jól jött exeggcute segítsége, akik testvéreiket érezve irányítottak tovább, magam pedig hallgattam rájuk, így sikerült megtalálnom a füsttel teli térség mögött ácsorgó Attilát. Térdre rogyva köhögtem levegő után kapkodva, fél kézzel letéptem az arcom elől a rongyot, próbáltzam visszatartani felkívánkozó ebédemet. A szemem sarkából láttam két kis árnyat, amik elállják a lejárót, de nem voltam harcképes állapotban, így csak annyit tudtam kinyögni, azt is kínlódva:
- Grimer és... Exeggcute kö... krrrghhh... kövessétek Attila... Atti... A... utasításait...
Elkapott a köhögőroham, neki kell Bulbasaurral és a két kölcsön pokémmal lerendezni az útból a két őrnek hagyott poliwaget, mégpedig veszett gyorsan...
|
|
|
|
Post by Attila on Mar 23, 2012 19:24:40 GMT 1
Boris előreküldte a Grimerét, hogy hajtson végre zsugorodó támadást, majd keltsen gázfelhőt, amiben majd mi elsunnyoghatunk a veremig. A méreg pokémon boldogan vállalta a megtisztelő feladatot, egy kis "mindannyian nézzünk komolyan Grimerre, így biztos menni fog neki" hadicsel után. Természetesen ez a bájos és szeretni való iszap pokémon nem indulhatott volna küldetésére anélkül, hogy a képembe ne böfögött volna, de oké, Gastlyért bármit, még ezt is kibírom. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, de valójában éreztem a Boristól kapott még meg nem emésztett szendvics darabjait a számban, amit ha kinyitottam volna, biztos nem tüntetett volna fel valami jó színben a többiek előtt. Hatalmas könnycseppekkel a szememben visszanyeltem a még ki nem hányt ételt, majd visszahívtam Bulbasaurt Boris tanácsára.
A mini Grimer hatalmas gázfelhők közepette megindult célja felé, mi Borissal eltakartuk az arcunkat és utána eredtünk. Nem maradtunk sokáig egymás mellet, mert a hangokból ítélve a pocakos társam valahol bajba keveredett. Megálltam, hogy nem tudnák-e valahogy a segítségére lenni, de a rengeteg könny, ami a mérges gáznak köszönhetően öntötte el a szemeimet és a gázfelhő miatt elvesztettem az irányérzékemet, így hát elindultam arra, amerre sejtettem, hogy lehet a társam. A verem szájához értem és csalódottan vettem észre, hogy Boris nem erre van. De pár másodperc múlva megnyugodtam, mert egy Poliwag landolt a lábam előtt és nyomban iszkolt is el, amiből arra mertem következtetni, hogy hamarosan ismét találkozunk. Nem is kellet csalódnom a bajtársamban, mert nemsokára füstfelhőben Boris alakja kezdett körvonalazódni. Eszméletlen hatalmas köhögések közepette a földre rogyott és adta át nekem Grimer és az Exeggcuteok irányítását. Odarohantam hozzá, hogy jól van e, de hamar rájöttem, hogy mért is tette, amit tett. Két Poliwag állt őrt a veremnél és elég elszántnak tűntek a gázfelhő ellenére.
- Rendben van Boris, először elintézem őket, azután ígérem gondoskodom rólad is. - nyugtattam meg a fuldokló srácot. - Oké, Grimer, de borítsd be a testeddel az egyik Poliwagot, Exeggcute, te pedig altasd el a másikat! - adtam ki az utasítást a kölcsön pokémonoknak, akik már cselekedtek is és rögtön végeztek is a feladatukkal. A Poliwagek ájultan és álmosan estek össze.
- Elég jól képzett pokémonjaid vannak Boris. - guggoltam le a fiú mellé. - Le tudsz jönni velem, vagy te inkább tartod itt a frontot?
|
|
|
|
Post by Boris Usaghi on Mar 25, 2012 12:05:30 GMT 1
Míg Attila rendezkedett, addig kinyitottam az utolsó pokelabdámat is, kiengedve újra Parast. Nem kellett mondanom neki semmit, ami nagy szerencse volt, hiszen jelenleg levegőt se nagyon kaptam, nemhogy még beszéljek is, régi barátom máris eregette a gombakalapok alól a mentolos illatú gyógyító gázokat. Az aromakúra megtette a hatását, a köhögésem elcsitult s a szememből sem peregtek a könnyek. Zihálva talpra kecmeregtem, de addigra a csata eldőlt, a két meglepett poliwag kiütve hevert a lejáróban. Pislogva néztem a két pokémonomra. Exeggcute jó harcos, ezt eddig is tudtam, de Grimer? Még nagyon fiatal... jó, tudom, hogy lelkes meg minden, de attól függetlenül is megdöbbentő volt, mennyit haladt az elmúlt hónapokban. Büszkén simítottam meg mindkettejüket biccentve Attilának:
- Köszönjük az elismerést - feleltem. - De Gastly jó kezekben lesz nálad is, Bulbasaurból kiindulva. Most pedig lássuk mit tartogatnak nekünk a mélyben ezek a különös pokémonok, még mielőtt a többi is utat talál a méregfüggönyben.
A társam egyetértően bólintott, így lefelé indultunk mindannyian, már felesleges lett volna visszahívni a labdákba társainkat, hiszen bármikor szükség lehet rájuk, amint kiderült. Azt hatalmas isteni kegyként éltem meg, hogy mászni nem kellett, enyhén lejtő útszakasz fogadott minket, amit úgy-ahogy láttunk be a tompított fényű lámpáinkkal. Nem mentünk hosszan igazából, szerintem legfeljebb ha 10 méterrel ereszkedtünk lejjebb a föld alá, mikor már ki is egyenesedett az eddig lejtés. Igen ám, de egy tekintélyes barlangi tóhoz lyukadtunk ki. Széltében-hosszában elállta a tovább vezető utat, csupán bal kéz felé próbálta megkerülni egy vékony kis ösvény, de az is talán ha 20 méter után kőomlás torlasza alá került. Megráztam a fejemet:
- Ezt egy utászszázad is napok alatt takarítaná el járhatóra, csak a tavon át mehetünk... - recsegtem.
Körbe pillantva viszont alig volt valami, ami használható lenne ehhez, csupán egy ki tudja mióta itt korhadozó ökrös szekér, talán még az egykori kastélybeli nép hagyatéka, idő-rágta deszkái talán alkalmasak tutajnak, de akkor is... mivel fogatjuk össze? Fejvakarva néztem a víztükröt, mikor gyors egymás utánban három halszerű lény ugrott ki belőle s csapódott vissza néhány méterrel arrébb. Az utolsónál már a kezemben volt a pokedexem, ami géphangon darálta is: "Relicanth, a fosszília pokémon. A legősibb pokémonfajok egyike, ami még nem halt ki teljesen, az ősi vízi pokémonokra jellemző módon teste erősen kötődik a sziklákhoz is. Letűnt idők élő hírmondója még, de senki ne becsülje alá ősi erejét. A feljegyzések szerint nem mutatja természetes agresszivitás jeleit, de ha mégis csatába száll a többféle támadástípus kombinálásával a legtöbb ellenfelet pillanatok alatt el tudja söpörni". Nyeltem egyet a döbbenetes élménytől, még vagy percig próbáltam kivenni a víz alatt úszkáló történelmi hírmondókat, aztán sóhajtva Attilához fordultam:
- Szerinted van rá esély, hogy barátságosabbak a tentacruelnál? - érdeklődtem rezignáltan.
|
|
/
