Bizarr kalandok

[Boris Usaghi]

Fura dolgokat ondott a sárga szőrű. Itt hagyják a fogukat? Hééé!!! Ekkorát nem üthetett a sárbombám, hát miből vannak ennek a fogai?? Papírból?? Ne már! Csak rám számíthatnak? Rám? Hmm... Mondom én, hogy van mit kezdeni még talán vele... Hát jó, legyen. Harcolok! Megmutatom én ennek a csürhének, hogy ki a legény a gáton és enyém lesz a paprikájuk! Csak az enyém!
Megperdültem s hatalmas adag gázt bömböltem a futkosó gyíkképű felé. Oké, persze beterítette az idegesítő kölyök embert is, de kicsire nem adunk, neki sem árt meg, ha tanul némi tiszteletet velem szemben. Én, I. Grimer, szólottam.
A többi lángolt kolbászú persze rossz néven vette a haverjuk kiütését, szóval sürgősen savpáncél öltve szétfolytam a talajon, be a repedésekbe. Zavarodottan toporogtak az ostoba alakok, míg mögöttük fel nem bukkantam, hogy egy tekintélyesebb sárbombával terítsem be őket. Majd még eggyel. Aztán, biztos, ami biztos, még néhány mennykőcsapással is beterítettem a jó népet. Ha ki nem is ütöttem mindet, de volt annyi esze a talpon maradóknak, hogy eltakarodjanak, így is itt feküdt közülük négy is. Az Attila nevű ebihal elé mentem ezek után és karba font kezekkel néztem rá jelentőségteljesen.
Neeeem!!! Ez az aipom agyú még mindig nem keresi a paprikát, megint táncolni akar, ezt nem hiszem el!!! Véleményemnek a gyomortartalmam arcába ürítésével adtam hangot, aztán mogorván, elfordított fejjel követtem őket. Várjunk csak! Hát miért én megyek hátul??!! Gyorsan elébük vágtam és kegyesen hagytam egyelőre, hogy kövessenek.

[Attila]

Grimernek úgy tűnt, hogy használt a szép szó mivel befejezte a rohangálást és szembefordult a Charmeleonnal, akit egy sárbombával padlóra küldött. Igaz az mellékes viszont, hogy én is kaptam ismét tőle egy jó nagy adag sarat az arcomba, de ezt már kezdtem megszokni a méregpokémontól.
- Ezaz Grimer, ügyes voltál! – dicsérem az iszappokémont, miközben Boris ruhájában törlöm sáros arcomat.
~ Bocsi nagyfiú, de a kezeim le vannak foglalva veled.
A többi Charmeleonnak vélhetően nem tetszett a dolog, hogy barátjuk aléltan hever, ezért megtámadták Grimert. Legalábbis csak akarták, mivel az okos kis méregpokémon savpáncélt öltve befolyt a sziklás talaj repedéseibe és a dühödt Charmeleon banda mögött bukkant fel. Nem lacafacázott semmit, rögtön támadott is. Az egyiküket egy sárbomba támadással kapta el, aki lévén a hátrányának rögtön meg is adta magát. Ugyan erre a sorsra jutott a másikuk is. De ezek voltak a szerencsésebbek. A maradék négynek szó szerint megrázó élményben volt része. Grimer mennykőcsapások sorozatával rontott az összezavarodott forrófejű pokémonokra, akik hanyatt-homlok menekültek el a szikrázó villámok elől.
- Ügyes voltál Grimer, te vagy a legjobb! – nevettem a pokémonra, miközben továbbra is remeg lábakkal próbáltam megtartani az egyensúlyom.
Grimer is örülhetett valószínűleg (legalábbis szerintem), mert egy újabb adag iszappakolással lehettem gazdagabb, de ez már nem érdekelt. Örültem, hogy végre felülkerekedtünk a Charmeleonokon.
A hátralévő utunk a barlangjáratban eseménytelenül telt. Már ha lehet eseménytelennek hívni, hogy Grimerre véletlenül rálépve (mivel neki MUSZÁLY volt előttünk menni…) megcsúsztam rajta és ő ettől még meg is ilyet, minek hatására egy újabb iszappakolást kaptam az arcomra, aminek a következménye az volt, hogy megbillentem és Boris úgy beverte a fejét a sziklafalba, hogy csodálkoztam miként lehet az, hogy nem tört be neki. Mindenesetre örültem, hogy nem történt semmi baja, egy hatalmas púpon kívül.
~ Remélem nem veszi majd észre, ha magához tér…

Három órás megterhelő cipekedés és vánszorgás után, végre megláttam a fényt az alagút végén. Ez akkora hatással volt rám, hogy új erő költözött vézna karjaimba és adrenalinnal telepumpálva tettem meg a hátralevő nagyjából kétezer métert, Grimerrel az oldalamon.
Végül mikor már megcsapta a kénes illatú erős szél az arcomat, tudtam: Most már biztonságban vagyunk és megmenekültünk.
Kivittem a barátomat a barlangból és letámasztottam a bejárati nyílás mellet lévő sziklafalhoz. Hátizsákomat is ledobtam magamról, mert minden egyes gramm felesleget, tonnáknak éreztem. Gondolkoztam, hogy miként tudnám magához téríteni drága barátomat, mert egyedül szerintem kizárt dolog, hogy elbírom cipelni a kikötőig és még ötletem sem volt, hogy miként jutunk ki erről a szigetről. Ekkor hírtelen eszembe jutott egy ötlet.
- Grimer, te Boris pokémonja vagy. Nem tudnád esetleg valahogy FELRÁZNI őt? – tekintettem kérdőn a lila méregpokémonra, aki a földre dobott hátizsákomban kutakodott.
Az hevesen megrázta a fejét, majd egy mennykőcsapással lepte meg a gazdáját, amitől az magához tért. Ezután egyenes utunk volt a tengerpartig, ahol Boris elmondása szerint egy hajó vár minket. És úgy is lett. Egy öreg állt ott, a hajójáról integetve felénk. Mi odasiettünk hozzá, fölszálltunk a hajóra, majd visszautazott mindenki oda, ahol lakott.

VÉGE